Népszabadság, 1983. március (41. évfolyam, 50-76. szám)

1983-03-31 / 76. szám

1983. március 31., csütörtök NÉPSZABADSÁG Elhunyt Kadosa Pál A Művelődési Minisztérium, a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola, a Magyar Zeneművészek Szövetsége és a Szerzői Jogvédő Hivatal megrendü­léssel tudatja, hogy Kadosa Pál zeneszerző, zongoraművész, kétszeres Kossuth-díjas, kiváló művész, a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola egye­temi tanára — volt tanszékvezetője — március 30-án, 80 éves korában el­hunyt. Temetéséről később intézkednek. * Európai­ rangú és látókörű zene­szerzőt, zongoraművészt, pedagógust, és a szó legigazabb értelmében vett közéleti személyiséget veszített el ze­nekultúránk Kadosa Pál személyé­ben. Zenében — de hozzátehetjük: irodalomban, kép­zőművészetben — nem volt olyan kér­dés, amelyre ne fej­ből mondta volna a hihetetlenül pontos választ. Az első vi­lágháború éveiben Budapestre került ifjú első, életre szó­ló élménye a Bartók s Kodály művésze­tével való találko­zás volt. Mindazon­által évekig nem tu­dott dönteni, melyik múzsát válassza: festő- vagy zenemű­vésznek készüljön-e. Végül az utóbbi mel­lett döntött, s 1921- től zongorát a Zene­­művészeti Főisko­lán, zeneszerzést magánúton Kodály Zoltánnál tanult. Ta­nulóéveiből származó korai művei a kor zenei avantgardjának főáramá­ba tartoztak, megszólalásuk terepe pedig a magyar munkásmozgalmi avantgárd megannyi rövid életű fó­ruma volt, az „Új Föld”-estéktől a Kassák szerzői estekig. 1927-től, mindaddig, amíg a fasizmus el nem tiltotta a katedrától, heti 40 órában tanított zongorát a Fodor Zeneisko­lában, éjszakánként komponált; an­nak, hogy zongorán mikor gyakorolt, nincs megmondhatója. Archív leme­zek őrzik pedig ragyogó zongorajáté­kának hangzó emlékeit. Mindenek­előtt magyar és külföldi kortársainak műveit játszotta hangversenyein, többségüket Magyarországon először. Pedagógiai programjában is megha­tározó szerepet játszott századunk zenéje, szervezőképességét pedig 1932 és 1940 között az Új Magyar Zene­ Egyesület több tucatnyi modern mű­sorú hangversenye kamatoztatta. Ko­rai műveinek — 1. zongoraversenyé­­­­nek, roppant népszerű Concertinó­­jának — jellegzetesen fanyar, gro­­­teszk, drámai hangvétele Európa­­szerte nagy feltűnést keltett, s ezt a hangot folytatta, érzelmileg még gaz­dagabban, az 50-es évek végétől; egész alkotói életművének pedig mintegy párlatát adta „őszikéi”ben, a 70-es években írt, viharoktól megtisz­tult zongoradarab­jaiban. A pályát majd­nem kettétörte a második világhábo­rú, amelynek legsú­lyosabb megpróbál­tatásai közepette I. szimfóniáját írta, éhezve, lerongyol­­tan, menetoszlop­ban. Igazi felszabadu­lást jelentett számár­ra az 1945-ös esz­tendő, egyszersmind az addigi feladatok sokszorosát. Vég­re tanára lehetett a Zeneművészeti Fő­iskolának, csakha­mar zongoratansza­kának vezetője is; közéleti funkcióinak egyszerű felsorolása is túllépné e megemlékezés kereteit. Amikor egy időben a zeneszerzés feladatait né­melyek megpróbálták vulgarizálni, ő tiltakozott ellene, bár a valóságos tömegigény elől nem zárkózott el. Májusköszöntő című tömegdala ama kevesek közül való, amelyeket ma­napság is sokan ismernek és énekel­nek. Évtizedek múlva is vállalta min­den zeneileg tartalmasnak ítélt alko­tását; bírálta, de meg nem tagadta a tulajdon „50-es éveit”. A kétszeres Kossuth-díjas kiváló művész csak Kossuth-díjas muzsikust ötöt tanított, hiszen növendéke volt Kocsis Zoltán, Lehel György, Mihály András, Ránki Dezső, Sárai Tibor , és még hányan a legkiválóbbak kö­zül. Gyászunkban osztozik az NDK Mű­vészeti Akadémiája, amelynek leve­lező­, a Londoni Királyi Zene­akadé­mia, amelynek tiszteletbeli tagja volt. Kivételes személyiségét fájóan nél­külözi immár az egész magyar zene­kultúra. Megemlékezések Juhász Gyuláról Szegeden, a városi tanács székhá­zában tegnap ülést tartott a Juhász Gyula-emlékbizottság. A XX. századi magyar költészet élvonalába tartozó Juhász Gyula szü­letésének 100. évfordulója alkalmá­ból rendezendő ünnepségek, megem­lékezések szervezésére és koordiná­lására alakult testület határozata sze­rint, a centenárium legfontosabb ese­ményei április 15-én lesznek. Ezen a napon Szegeden tartja meg a Magyar Irodalomtörténeti Társaság a költő emlékének szentelt vándorgyűlését. Este a szegedi Kisszínházban neves művészek, együttesek közreműködé­sével Juhász Gyula-emlékműsort­ ren­deznek. Április elején a költő utolsó lakhelyén, a Juhász Gyula utca 6. szám alatt életének dokumentumai­ból állandó kiállítás nyílik meg. Az egykori szülőházának helyén levő kli­nikai épületen április 14-én felavat­ják Juhász Gyula domborművét, Tóth Sándor szobrászművész alkotását. A Juhász Gyula emlékének adózó irodalmi és zenei programok, rend­hagyó irodalomórák, vetélkedők egész évben folytatódnak. (MTI) A HÉT FILMJEI NE SÁPADJ! Néhány esztendeje történt. Egy tanácsi alkalmazott csokorba szedte azokat­­a kritikáikat, amelyek a hely­beli gyárban forgatott dokumentum­­fil­mről szóltak, s tetemre hívta­­a kritikusokat. Ecsetelte, hogy a film hol tért el­­a valóságtól, ,s a hivatá­sos nézőkön — köztük e sor íróján is — számon­­kérte, hogy mielőtt pa­pírra vetették volna gondolataikat, miért nem ellenőrizték a hitelessé­get. A nyilvános vád akkor rosszul esett, ironikus hangvételű glosszá­­ban utasítottam vissza, mondván, a kritikus meós ugyan, de nem olyan minőségi ellenőr, aki a helyszínen tanulmányozza a film valóságalap­ját, hanem műalkotást elemez, még ha az dokumentumfilm is. Mindezt azért érdemes előrebocsátani, mert a Gulyás fivérek dokumentum-játék­filmet készítettek a Társulás Stúdió­ban. A Ne sápadj! nagyon is konk­rét helyszínen, hús-vér emberek kö­zött játszódik. Olyan emberek kö­zött, akik saját magukat jelenítik meg, a jellegzetes műfaj definíciója szerint drámai szerkezetben eleve­nítenek föl (feltehetően) pontos té­nyeket. Amikor tehát Medve Ör­dög Alfonzról írok, és az észak-ma­­gyarországi Domaháza módos pol­gáráról, akkor nemcsak és talán nem is elsősorban a palócos beszédű, zö­mök, sűrű parasztemberre gondo­lok, hanem arr­a a típusra, amelynek képviselői más tájegységeken is föl­­ismerhetők. Ha Gulyás Gyula és Gulyás János korábbi vállalkozásáról, a két és fél esztendeje bemutatott Pofonok völ­gyéről azt fejthettem ki — éppen ezeken a hasábokon —, hogy az al­kotóik aprólékosan vizsgálták egy életút történelmi állomásait, akkor ez a megállapítás most is elmond­ható. A különbség legföljebb az, hogy a vizsgálódók meg-megtorpan­­tak Papp László, a világhírű ököl­vívó konfliktusai előtt, s mielőtt iga­zi (ok)nyomozásba kezdtek voln­a, beérték a sejtelmes válaszokkal is. Ilyenformán úgy tűnhetett föl, hogy korunk talán legnagyobb bokszolója azért nem érvényesült a szo­rítón kívül, mert környezetében mindig akadt egy névtelen és arcátlan vala­ki, aki suttyomban elgáncsolta. Most szerencsésebben választottak a fil­mesek, mert­­Medve Alfonz kevésbé ismert, mint Papp Laci — nem is nagyon becézik —, következéskép­pen a közvetlen környezetében ke­vesebb embernek van oka arra, hogy lelkifurdalását hallgatással palástol­ja. A falubeliek, akik közreműköd­tek sorsának alakulásában, hang­tompító nélkül mondják el vélemé­nyüket, a saját szerepüket sem ta­gadják, ezért aztán a parasztpol­gárról, korunk hétköznapi hőséről árnyaltabb, talán hitelesebb kép is kerekedik. A vállalkozó ember is­merszik meg, akinek létét aligha il­lő restellni a vállalkozások korában, az az ember, aki akkor is vállalko­zott, amikor még a g­azdasági-társa­­dalmi körülmények kevésbé kedvez­tek neki. Ezzel magyarázható meg­annyi konfli­ktusra. De ebből az állhatatosságból, moz­díthatatlanságból következik az is, hogy végül mindig legyűrte az aka­dályokat. Sőt, olykor taszító voná­sai — például kupeckedő természe­te — ellenére, éppen attól válik el­fogadhatóvá alkata, legalábbis szá­momra, hogy miközben legyűri az akadályokat, tartalmasodiik és ne­mesedik. Az ember a küzdés maga­i variálhatnák a költő szavát, márpedig ez a megfogalmazás mód­felett jellemző a Medve Ördög Al­fonzhoz hasonlító parasztemberek­re. Finomkodva, esetleg tudomá­nyosan nevezhetnénk őket polgá­roknak, kevésbé finoman kupecek­­nek, amennyire gyerekkori élmé­nyeimből és közvetett történelmi ta­pasztalataimból kisejlik, ők azok, akik még cs­ak véletlenül sem ma­radtak le arról a bizonyos kuláklis­­táról, de — és ebben nincs ellent­mondás — azok is ők, akik először lépték be a termelőszövetkezetbe. Ez az a típus, amelynek irodalmi gyökerei visszanyúlnak Móricz Zsig­­m­ond Túri Danijához és Sarkadi Imre Dúvadjához, ez az a mulató típus, aki kétfelől égeti a gyertyát — az éjszaka esetleg még a kocsmá­ban találja, de a hajnalt már az is­tállóban, álatok mellett, almozással tölti. Már-már jelképpé magaszto­sul a Ne sápradj! energikus főhőse, ám a Valóságos Medve Alfonz a filmgátat is leküzdi. Őt még a fil­mesek sem képesek elrontani, ki­zökkenteni. Azt hiszem, a realizmus diadala, ahogy a főszereplő áttör a mestersé­ges akadályokon, a dramaturgiai buktatókon; ő nem azt akarja elját­szani, amit a filmesek várnak tőle, hanem „csak” önmagát adja. Igazán nem szeretném Gulyás János egyéb­­ként gondos operatőri munkáját kedvezőtlenül minősíteni, de néha úgy tetszik, a dokumentaristák ak­kor tették volna a legnagyobb szol­gálatot ügyüknek és Medve Ördög Alfonznak, ha az életteli parasztem­ber körül betöltenek és leállítanak néhány kamerát, s hagyják, hogy cselekedjék ösztönei, évszázados be­idegződései szerint. Alighanem ak­kor tették volna a legnagyobb szol­gálatot a valóságra fogékony és éhes nézőnek, ha­nem a maguk társadal­mi modelljét bocsátják, mintegy bu­raként az istenáldotta természetes­­ségű figurára. Éppen fordítva kel­lett volna csinálni: a kissé medve­szerű, kissé ördöngös, bonyolult jel­lemű, de egyértelmű egyéniségű va­lóságtípusból kellett volna kibonta­ni a még inkább társadalmi érvé­nyességű modellt. Az alkotók módszeréről árulkodik az a mondat, amely a Ne sápadj! egyik kísérőszövegében olvasható: „Medve Alfonz személyében a ma­gyar parasztságnak egy reprezenta­tív, ma már elég ritka alakját örö­kítette meg a film.” Amivel nem ér­tek egyet, újságírói tapasztalataim alapján, azt kiemeléssel jelölöm. Már csak azért is, mert az említett pa­raszttípus tömeges létezése nélkül aligha tartana ott mezőgazdaságunk, ahol ma tart. S gyanítom, éppen itt, a fordított módszerben és az idézett mondatban érhető tetten a doku­mentum-játékfilm irányzat pillanat­nyi fogyatékossága. Az tudniillik, hogy alkotói hajlamosak a művészi kikerekítés révén, az esztétika klasz­­szikus szabályai szerint különöst kreálni a tipikusból. Holott inkább a riport, persze a jól megformált ri­port természete szerint kellene leve­gőhöz juttatni a valóságban föllelhe­tő típussűrítményeket. Különösen akkor, ha — mint a Ne sápadj! ese­tében is — sikerült egy igazán jel­legzetes gyöngyszemre bukkanni. S még egy megjegyzés, szintén ál­­talánosító érvénnyel. A dokumen­tum-játékfilmek stúdiója, a Társulás már eddig is érdekes vállalkozások­kal vétette észre magát. (A hazai mozikban bemutatták a Vörös föld, a Panelkapcsolat, az Adj, király, ka­tonát! című filmeket.) Közös hibá­juk az, ami a Ne sápadj! nézése köz­ben kifejezetten szembeötlő: hosz­­szabbak a kelleténél, olykor az elvi­­selhetőnél. Legalábbis egy vonatko­zásban érdemes volna meghonosíta­ni az úgynevezett amerikai gyakor­latot. Azt, hogy a producer szerző­désben köti ki­ a filmkészítés utolsó műveletét, a vágást a rendezőtől és az operatőrtől független alkotó végzi el. Csakugyan alkotó módon. Az üresjáratoktól irtózó néző érdeké­ben.­­ Zöldi László A film főszereplője. Szakszervezet-történet dióhéjban Végh Oszkár: „Szétáradtunk űzhetetlenül...” f­ejezetek és életutak a magyar munkásmozgalom történetéből — ez a címében az Ady-verset idéző kötet tárgyának pontos megjelölése. Végh Oszkár összeállítása végigvezeti az olvasót a magyar szakszervezeti mozgalom történetén, a századfor­dulótól napjainkig terjedő időszakot öt szerkezeti egységbe foglalva Az olvasónak bizonyára szokatlan, hogy az egyes fejezeteket a magyar munkásmozgalom kiemelkedő egyé­niségeinek biográfiája követi. Olva­sás közben mégis úgy érezzük, hogy a közölt 50 életrajz egyúttal ki is egészíti a fejezeteket. Míg az utób­biak főként a szakszervezeti mozga­lom fejlődésével, a munkásság ki­emelkedő demonstrációival, a dolgo­zók, munkások életkörülményeivel foglalkoznak, addig az életrajzok az osztályban, más területeit elevenítik fel — például a Vörös Segély tevé­kenységét, a budapesti partizáncso­portok vagy a nyugat-európai orszá­gokban szerveződött magyar ellen­állási mozgalmak harcait, sőt a szo­cialista átalakítás nagy élményeit is. Az életrajzokból megismerhetjük a korszak szakszervezeti, szociálde­mokrata, kommunista, kommunista ifjúsági mozgalma számos kiemel­kedő személyiségének nehéz életút­ját. A szerző előszavában utal arra, hogy könyvét ismeretterjesztő igény­nyel írta. Bár dióhéjban tárgyalja a szakszervezeti mozgalom történetét, az mégis hézagpótlónak tekinthető, mert az olvasó megtalálja benne — először — a magyar szakszervezetek eddig megtartott kongresszusainak főbb „tudnivalóit” és a megválasz­tott tisztségviselők névsorát is. A tanulmányt olvas­va szembeötlő, hogy milyen gyakran és szívesen nyúl a szerző a korabeli szakegyleti lapokhoz. Valóban, a szakegyleti la­poknak a szakszervezeti mozgalom történetében — különösen annak kezdetén — fontos szerepük volt. Nagy érdemeket szereztek a Szak­­szervezeti Tanács megalakításában, a szakszervezeti mozgalom kiépíté­sében, a betiltott egyletek funkciói­nak gyakorlásában, a szervezkedés­ben, az oktatásban és ismeretterjesz­tésben is. Az idézett sorok arról győ­zik meg a mai olvasókat, hogy a cikkek szerzői világosan látták a munkások nyomorának, szenvedé­seinek okát, az uralkodó osztály kül- és belpolitikáját: a szakszervezeti sajtó ebben az időben fegyver volt a munkások kezében. A szerző előszavában könyvét a szocialista brigádoknak, az ifjúsági gyermekmozgalom közösségeinek ajánlja, hogy jobban megismerjék kollektívájuk névadóit s azt a kor­szakot, amelyhez választott példaké­pük harca kötődött. (Népszava) Somosi Sarolta 7 KÖNYVEKRŐL A megkésett hagyaték Hegel ifjúkori írásai Tr­egel ifjúkori írásai egyszersmind­­1g1 a klasszikus német filozófia ke­letkezéstörténetébe is betekintést en­gednek. Ám e kötet nemcsak erről győz meg: meggyőz szerzőjük kezde­ményeiben is imponáló gondolkodá­sának erejéről, eszméinek frissesé­géről, sőt megformálásuk szépségé­ről. A legtöbb közölt írásban mintha a felvilágosodás legjobbjainak, Les­­singnek a vitázó kedve v­agy Goethé­nek az egyetemességigénye csillan­na fel. Gondoljuk meg, az itt közölt vá­logatásban szereplő műveknek majd háromnegyed része még az első nagy alkotói periódusát megelőző időből való. Hiszen Bern és Frankfurt még a keserves házitanítóskodás és esz­mei válság időszaka Hegel számára. Ennek az évtizednek (1793—1803) a filozófiai termését kapja kézhez a magyar olvasó, korrekt válogatásban és a részletek jó kiválasztásában, egészen a jénai periódus zárókövéig, A szellem fenomenológiájáig. Ily módon elmondhatjuk, hogy ha ez a mű mély gondolati rokonságban van a Fausttal (Lukács), akkor ezek az ifjúkori írások a goethei ős-Fausttal mutathatnak hasonlóságot. Választ kell adni mindenekelőtt arra a kérdésre, miért maradtak ezek az értékes Hegel-írások kézirat­ban, majd a hagyatékban — leg­többjük csak a húszas-harmincas években jelent meg először németül. Mindenekelőtt azért, mert szerzőjük — annyi kortársa szomorú példáját látva — vajmi kevés reményt látott a publikálásukra, halála után pedig epizódjellegűeknek, nem kiadásra szántaknak tartva, nem engedték megzavarni velük Hegel szoborrá merevítését; majd amikor megjelen­tették őket, későbbi életművével szembeállítva, egy „irracionalista” Hegelt kívántak általuk konstruálni. Ezt a manipulációt a polgári filo­zófiatörténet egy része főleg a ber­ni és a frankfurti írások ezoterikus nyelvére és viszonylagos gondolati homályára építette föl. E legendát Lukács György hatásosan eloszlat­ta, s egyben a rejtélyes írások meg­fejtéséhez is megadta a kulcsot: „Lu­kács arra a cserebomlásra talált rá, amely Hegel gazdaságelméleti tanul­mányait és az objektív idealizmust megalapozó és kiteljesítő objektum­szubjektum egység dialektikus értel­mezése között ment végbe a jakobi­nus diktatúrától a napóleoni hadjá­ratokig az angol ipari forradalom el­méletének hatására” — írja találóan Almási Miklós az előszóban. A dialektika és az ökonómia ösz­­szefüggésére vonatkozó lukácsi fel­fedezés teljes dokumentálása e kö­tetben sajnos nem volt lehetséges: a frankfurti gazdaságelméleti kézira­tok végérvényesen elkallódtak. Ám a fenti összefüggés érvényességét a jé­nai írások is mutatják. Ugyanilyen világosan kitűnik az is, hogy Hegel filozófiai és vallástörténeti nézetei mennyire a francia forradalom hatá­sain alapultak. (A keresztény vallás pozitivitása. Vázlatok a vallásról.) Bernben a francia forradalmat és a robespierre-i politikát még a jövő alapjának látja, később mint a való­ság történetileg már letűnt, de egy­ben történetileg szükségszerű alap­ját. Hegelnek a vizsgált évtizedben Végbemenő eszmei fejlődése tehát egyben annak fokozatos felismerését is jelenti, hogy Németországban egy morális-vallási megújulás igényével fellépő korszakváltás köszönt be. Ez ad ugyanis indítékot Hegel teológiai formájú társadalomkritikájához. Ez a felismerése indokolja meg legala­posabban elszakadását a felvilágo­sodástól, amelyet Bernben még oly lelkesedéssel tanulmányozott. A kötet tanulmányai közül a filo­zófiatörténet iránt jobban érdeklődő olvasó bizonyára a Jénai reálfilozó­fia szövegének első — sajnos nem teljes — közreadását fogadja a leg­nagyobb örömmel. Ugyanis ebben a gondolati gazdagság a rendszeralko­tás előremutató igényével először pá­rosul. S a rendszerépítés elemeit — a munka- és objektivációelméletet, az ellentétekben mozgó azonosság el­vét, az ellentmondások egyetemes princípiumát, a történetiség koncep­cióját, az elidegenedés dialektikáját — itt igyekszik először rendszerré felépíteni, ahol is a törekvés közép­pontja: a polgári lét szerkezetének a megragadása. Szólni kell még a válogatás, az elő­szó és a fordítás megoldásairól. Az előbbit a jó arányérzék és a korrekt­ség jellemzi, s legfeljebb sajnálhat­juk, hogy a fichtei és schellingi rend­szer különbségéről szóló kitűnő He­­gel-tanulmány csak mintegy fele­részben került be a kötetbe. Almási Miklós jól tagolt előszava könnyed eleganciájával is biztosan igazítja el az olvasót a korai hegeli formanyelv útvesztői között, s egyben oldott for­mában menti át Lukács György ne­héz veretű igazságait. A fordítás, amennyire a szúrópró­baszerű egybevetés alapján megálla­pítható, jól értelmezve, hű pontos­sággal adja vissza a sajátos buktató­kat rejtegető szöveget, még a leve­lek személyes hangvételét is. Kár, hogy a kiadó egyébként szép vállal­kozását nem egészíti ki a Gondolko­dók sorozatban másutt jól alkalma­zott jegyzetanyag és mutatórend­szer. (Gondolat) Rathmann János

Next