Népszabadság, 1983. március (41. évfolyam, 50-76. szám)
1983-03-31 / 76. szám
1983. március 31., csütörtök NÉPSZABADSÁG Elhunyt Kadosa Pál A Művelődési Minisztérium, a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola, a Magyar Zeneművészek Szövetsége és a Szerzői Jogvédő Hivatal megrendüléssel tudatja, hogy Kadosa Pál zeneszerző, zongoraművész, kétszeres Kossuth-díjas, kiváló művész, a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola egyetemi tanára — volt tanszékvezetője — március 30-án, 80 éves korában elhunyt. Temetéséről később intézkednek. * Európai rangú és látókörű zeneszerzőt, zongoraművészt, pedagógust, és a szó legigazabb értelmében vett közéleti személyiséget veszített el zenekultúránk Kadosa Pál személyében. Zenében — de hozzátehetjük: irodalomban, képzőművészetben — nem volt olyan kérdés, amelyre ne fejből mondta volna a hihetetlenül pontos választ. Az első világháború éveiben Budapestre került ifjú első, életre szóló élménye a Bartók s Kodály művészetével való találkozás volt. Mindazonáltal évekig nem tudott dönteni, melyik múzsát válassza: festő- vagy zeneművésznek készüljön-e. Végül az utóbbi mellett döntött, s 1921- től zongorát a Zeneművészeti Főiskolán, zeneszerzést magánúton Kodály Zoltánnál tanult. Tanulóéveiből származó korai művei a kor zenei avantgardjának főáramába tartoztak, megszólalásuk terepe pedig a magyar munkásmozgalmi avantgárd megannyi rövid életű fóruma volt, az „Új Föld”-estéktől a Kassák szerzői estekig. 1927-től, mindaddig, amíg a fasizmus el nem tiltotta a katedrától, heti 40 órában tanított zongorát a Fodor Zeneiskolában, éjszakánként komponált; annak, hogy zongorán mikor gyakorolt, nincs megmondhatója. Archív lemezek őrzik pedig ragyogó zongorajátékának hangzó emlékeit. Mindenekelőtt magyar és külföldi kortársainak műveit játszotta hangversenyein, többségüket Magyarországon először. Pedagógiai programjában is meghatározó szerepet játszott századunk zenéje, szervezőképességét pedig 1932 és 1940 között az Új Magyar Zene Egyesület több tucatnyi modern műsorú hangversenye kamatoztatta. Korai műveinek — 1. zongoraversenyének, roppant népszerű Concertinójának — jellegzetesen fanyar, groteszk, drámai hangvétele Európaszerte nagy feltűnést keltett, s ezt a hangot folytatta, érzelmileg még gazdagabban, az 50-es évek végétől; egész alkotói életművének pedig mintegy párlatát adta „őszikéi”ben, a 70-es években írt, viharoktól megtisztult zongoradarabjaiban. A pályát majdnem kettétörte a második világháború, amelynek legsúlyosabb megpróbáltatásai közepette I. szimfóniáját írta, éhezve, lerongyoltan, menetoszlopban. Igazi felszabadulást jelentett számárra az 1945-ös esztendő, egyszersmind az addigi feladatok sokszorosát. Végre tanára lehetett a Zeneművészeti Főiskolának, csakhamar zongoratanszakának vezetője is; közéleti funkcióinak egyszerű felsorolása is túllépné e megemlékezés kereteit. Amikor egy időben a zeneszerzés feladatait némelyek megpróbálták vulgarizálni, ő tiltakozott ellene, bár a valóságos tömegigény elől nem zárkózott el. Májusköszöntő című tömegdala ama kevesek közül való, amelyeket manapság is sokan ismernek és énekelnek. Évtizedek múlva is vállalta minden zeneileg tartalmasnak ítélt alkotását; bírálta, de meg nem tagadta a tulajdon „50-es éveit”. A kétszeres Kossuth-díjas kiváló művész csak Kossuth-díjas muzsikust ötöt tanított, hiszen növendéke volt Kocsis Zoltán, Lehel György, Mihály András, Ránki Dezső, Sárai Tibor , és még hányan a legkiválóbbak közül. Gyászunkban osztozik az NDK Művészeti Akadémiája, amelynek levelező, a Londoni Királyi Zeneakadémia, amelynek tiszteletbeli tagja volt. Kivételes személyiségét fájóan nélkülözi immár az egész magyar zenekultúra. Megemlékezések Juhász Gyuláról Szegeden, a városi tanács székházában tegnap ülést tartott a Juhász Gyula-emlékbizottság. A XX. századi magyar költészet élvonalába tartozó Juhász Gyula születésének 100. évfordulója alkalmából rendezendő ünnepségek, megemlékezések szervezésére és koordinálására alakult testület határozata szerint, a centenárium legfontosabb eseményei április 15-én lesznek. Ezen a napon Szegeden tartja meg a Magyar Irodalomtörténeti Társaság a költő emlékének szentelt vándorgyűlését. Este a szegedi Kisszínházban neves művészek, együttesek közreműködésével Juhász Gyula-emlékműsort rendeznek. Április elején a költő utolsó lakhelyén, a Juhász Gyula utca 6. szám alatt életének dokumentumaiból állandó kiállítás nyílik meg. Az egykori szülőházának helyén levő klinikai épületen április 14-én felavatják Juhász Gyula domborművét, Tóth Sándor szobrászművész alkotását. A Juhász Gyula emlékének adózó irodalmi és zenei programok, rendhagyó irodalomórák, vetélkedők egész évben folytatódnak. (MTI) A HÉT FILMJEI NE SÁPADJ! Néhány esztendeje történt. Egy tanácsi alkalmazott csokorba szedte azokata kritikáikat, amelyek a helybeli gyárban forgatott dokumentumfilmről szóltak, s tetemre hívtaa kritikusokat. Ecsetelte, hogy a film hol tért ela valóságtól, ,s a hivatásos nézőkön — köztük e sor íróján is — számonkérte, hogy mielőtt papírra vetették volna gondolataikat, miért nem ellenőrizték a hitelességet. A nyilvános vád akkor rosszul esett, ironikus hangvételű glosszában utasítottam vissza, mondván, a kritikus meós ugyan, de nem olyan minőségi ellenőr, aki a helyszínen tanulmányozza a film valóságalapját, hanem műalkotást elemez, még ha az dokumentumfilm is. Mindezt azért érdemes előrebocsátani, mert a Gulyás fivérek dokumentum-játékfilmet készítettek a Társulás Stúdióban. A Ne sápadj! nagyon is konkrét helyszínen, hús-vér emberek között játszódik. Olyan emberek között, akik saját magukat jelenítik meg, a jellegzetes műfaj definíciója szerint drámai szerkezetben elevenítenek föl (feltehetően) pontos tényeket. Amikor tehát Medve Ördög Alfonzról írok, és az észak-magyarországi Domaháza módos polgáráról, akkor nemcsak és talán nem is elsősorban a palócos beszédű, zömök, sűrű parasztemberre gondolok, hanem arra a típusra, amelynek képviselői más tájegységeken is fölismerhetők. Ha Gulyás Gyula és Gulyás János korábbi vállalkozásáról, a két és fél esztendeje bemutatott Pofonok völgyéről azt fejthettem ki — éppen ezeken a hasábokon —, hogy az alkotóik aprólékosan vizsgálták egy életút történelmi állomásait, akkor ez a megállapítás most is elmondható. A különbség legföljebb az, hogy a vizsgálódók meg-megtorpantak Papp László, a világhírű ökölvívó konfliktusai előtt, s mielőtt igazi (ok)nyomozásba kezdtek volna, beérték a sejtelmes válaszokkal is. Ilyenformán úgy tűnhetett föl, hogy korunk talán legnagyobb bokszolója azért nem érvényesült a szorítón kívül, mert környezetében mindig akadt egy névtelen és arcátlan valaki, aki suttyomban elgáncsolta. Most szerencsésebben választottak a filmesek, mertMedve Alfonz kevésbé ismert, mint Papp Laci — nem is nagyon becézik —, következésképpen a közvetlen környezetében kevesebb embernek van oka arra, hogy lelkifurdalását hallgatással palástolja. A falubeliek, akik közreműködtek sorsának alakulásában, hangtompító nélkül mondják el véleményüket, a saját szerepüket sem tagadják, ezért aztán a parasztpolgárról, korunk hétköznapi hőséről árnyaltabb, talán hitelesebb kép is kerekedik. A vállalkozó ember ismerszik meg, akinek létét aligha illő restellni a vállalkozások korában, az az ember, aki akkor is vállalkozott, amikor még a gazdasági-társadalmi körülmények kevésbé kedveztek neki. Ezzel magyarázható megannyi konfliktusra. De ebből az állhatatosságból, mozdíthatatlanságból következik az is, hogy végül mindig legyűrte az akadályokat. Sőt, olykor taszító vonásai — például kupeckedő természete — ellenére, éppen attól válik elfogadhatóvá alkata, legalábbis számomra, hogy miközben legyűri az akadályokat, tartalmasodiik és nemesedik. Az ember a küzdés magai variálhatnák a költő szavát, márpedig ez a megfogalmazás módfelett jellemző a Medve Ördög Alfonzhoz hasonlító parasztemberekre. Finomkodva, esetleg tudományosan nevezhetnénk őket polgároknak, kevésbé finoman kupeceknek, amennyire gyerekkori élményeimből és közvetett történelmi tapasztalataimból kisejlik, ők azok, akik még csak véletlenül sem maradtak le arról a bizonyos kuláklistáról, de — és ebben nincs ellentmondás — azok is ők, akik először lépték be a termelőszövetkezetbe. Ez az a típus, amelynek irodalmi gyökerei visszanyúlnak Móricz Zsigmond Túri Danijához és Sarkadi Imre Dúvadjához, ez az a mulató típus, aki kétfelől égeti a gyertyát — az éjszaka esetleg még a kocsmában találja, de a hajnalt már az istállóban, álatok mellett, almozással tölti. Már-már jelképpé magasztosul a Ne sápradj! energikus főhőse, ám a Valóságos Medve Alfonz a filmgátat is leküzdi. Őt még a filmesek sem képesek elrontani, kizökkenteni. Azt hiszem, a realizmus diadala, ahogy a főszereplő áttör a mesterséges akadályokon, a dramaturgiai buktatókon; ő nem azt akarja eljátszani, amit a filmesek várnak tőle, hanem „csak” önmagát adja. Igazán nem szeretném Gulyás János egyébként gondos operatőri munkáját kedvezőtlenül minősíteni, de néha úgy tetszik, a dokumentaristák akkor tették volna a legnagyobb szolgálatot ügyüknek és Medve Ördög Alfonznak, ha az életteli parasztember körül betöltenek és leállítanak néhány kamerát, s hagyják, hogy cselekedjék ösztönei, évszázados beidegződései szerint. Alighanem akkor tették volna a legnagyobb szolgálatot a valóságra fogékony és éhes nézőnek, hanem a maguk társadalmi modelljét bocsátják, mintegy buraként az istenáldotta természetességű figurára. Éppen fordítva kellett volna csinálni: a kissé medveszerű, kissé ördöngös, bonyolult jellemű, de egyértelmű egyéniségű valóságtípusból kellett volna kibontani a még inkább társadalmi érvényességű modellt. Az alkotók módszeréről árulkodik az a mondat, amely a Ne sápadj! egyik kísérőszövegében olvasható: „Medve Alfonz személyében a magyar parasztságnak egy reprezentatív, ma már elég ritka alakját örökítette meg a film.” Amivel nem értek egyet, újságírói tapasztalataim alapján, azt kiemeléssel jelölöm. Már csak azért is, mert az említett paraszttípus tömeges létezése nélkül aligha tartana ott mezőgazdaságunk, ahol ma tart. S gyanítom, éppen itt, a fordított módszerben és az idézett mondatban érhető tetten a dokumentum-játékfilm irányzat pillanatnyi fogyatékossága. Az tudniillik, hogy alkotói hajlamosak a művészi kikerekítés révén, az esztétika klaszszikus szabályai szerint különöst kreálni a tipikusból. Holott inkább a riport, persze a jól megformált riport természete szerint kellene levegőhöz juttatni a valóságban föllelhető típussűrítményeket. Különösen akkor, ha — mint a Ne sápadj! esetében is — sikerült egy igazán jellegzetes gyöngyszemre bukkanni. S még egy megjegyzés, szintén általánosító érvénnyel. A dokumentum-játékfilmek stúdiója, a Társulás már eddig is érdekes vállalkozásokkal vétette észre magát. (A hazai mozikban bemutatták a Vörös föld, a Panelkapcsolat, az Adj, király, katonát! című filmeket.) Közös hibájuk az, ami a Ne sápadj! nézése közben kifejezetten szembeötlő: hoszszabbak a kelleténél, olykor az elviselhetőnél. Legalábbis egy vonatkozásban érdemes volna meghonosítani az úgynevezett amerikai gyakorlatot. Azt, hogy a producer szerződésben köti ki a filmkészítés utolsó műveletét, a vágást a rendezőtől és az operatőrtől független alkotó végzi el. Csakugyan alkotó módon. Az üresjáratoktól irtózó néző érdekében. Zöldi László A film főszereplője. Szakszervezet-történet dióhéjban Végh Oszkár: „Szétáradtunk űzhetetlenül...” fejezetek és életutak a magyar munkásmozgalom történetéből — ez a címében az Ady-verset idéző kötet tárgyának pontos megjelölése. Végh Oszkár összeállítása végigvezeti az olvasót a magyar szakszervezeti mozgalom történetén, a századfordulótól napjainkig terjedő időszakot öt szerkezeti egységbe foglalva Az olvasónak bizonyára szokatlan, hogy az egyes fejezeteket a magyar munkásmozgalom kiemelkedő egyéniségeinek biográfiája követi. Olvasás közben mégis úgy érezzük, hogy a közölt 50 életrajz egyúttal ki is egészíti a fejezeteket. Míg az utóbbiak főként a szakszervezeti mozgalom fejlődésével, a munkásság kiemelkedő demonstrációival, a dolgozók, munkások életkörülményeivel foglalkoznak, addig az életrajzok az osztályban, más területeit elevenítik fel — például a Vörös Segély tevékenységét, a budapesti partizáncsoportok vagy a nyugat-európai országokban szerveződött magyar ellenállási mozgalmak harcait, sőt a szocialista átalakítás nagy élményeit is. Az életrajzokból megismerhetjük a korszak szakszervezeti, szociáldemokrata, kommunista, kommunista ifjúsági mozgalma számos kiemelkedő személyiségének nehéz életútját. A szerző előszavában utal arra, hogy könyvét ismeretterjesztő igénynyel írta. Bár dióhéjban tárgyalja a szakszervezeti mozgalom történetét, az mégis hézagpótlónak tekinthető, mert az olvasó megtalálja benne — először — a magyar szakszervezetek eddig megtartott kongresszusainak főbb „tudnivalóit” és a megválasztott tisztségviselők névsorát is. A tanulmányt olvasva szembeötlő, hogy milyen gyakran és szívesen nyúl a szerző a korabeli szakegyleti lapokhoz. Valóban, a szakegyleti lapoknak a szakszervezeti mozgalom történetében — különösen annak kezdetén — fontos szerepük volt. Nagy érdemeket szereztek a Szakszervezeti Tanács megalakításában, a szakszervezeti mozgalom kiépítésében, a betiltott egyletek funkcióinak gyakorlásában, a szervezkedésben, az oktatásban és ismeretterjesztésben is. Az idézett sorok arról győzik meg a mai olvasókat, hogy a cikkek szerzői világosan látták a munkások nyomorának, szenvedéseinek okát, az uralkodó osztály kül- és belpolitikáját: a szakszervezeti sajtó ebben az időben fegyver volt a munkások kezében. A szerző előszavában könyvét a szocialista brigádoknak, az ifjúsági gyermekmozgalom közösségeinek ajánlja, hogy jobban megismerjék kollektívájuk névadóit s azt a korszakot, amelyhez választott példaképük harca kötődött. (Népszava) Somosi Sarolta 7 KÖNYVEKRŐL A megkésett hagyaték Hegel ifjúkori írásai Tregel ifjúkori írásai egyszersmind1g1 a klasszikus német filozófia keletkezéstörténetébe is betekintést engednek. Ám e kötet nemcsak erről győz meg: meggyőz szerzőjük kezdeményeiben is imponáló gondolkodásának erejéről, eszméinek frisseségéről, sőt megformálásuk szépségéről. A legtöbb közölt írásban mintha a felvilágosodás legjobbjainak, Lessingnek a vitázó kedve vagy Goethének az egyetemességigénye csillanna fel. Gondoljuk meg, az itt közölt válogatásban szereplő műveknek majd háromnegyed része még az első nagy alkotói periódusát megelőző időből való. Hiszen Bern és Frankfurt még a keserves házitanítóskodás és eszmei válság időszaka Hegel számára. Ennek az évtizednek (1793—1803) a filozófiai termését kapja kézhez a magyar olvasó, korrekt válogatásban és a részletek jó kiválasztásában, egészen a jénai periódus zárókövéig, A szellem fenomenológiájáig. Ily módon elmondhatjuk, hogy ha ez a mű mély gondolati rokonságban van a Fausttal (Lukács), akkor ezek az ifjúkori írások a goethei ős-Fausttal mutathatnak hasonlóságot. Választ kell adni mindenekelőtt arra a kérdésre, miért maradtak ezek az értékes Hegel-írások kéziratban, majd a hagyatékban — legtöbbjük csak a húszas-harmincas években jelent meg először németül. Mindenekelőtt azért, mert szerzőjük — annyi kortársa szomorú példáját látva — vajmi kevés reményt látott a publikálásukra, halála után pedig epizódjellegűeknek, nem kiadásra szántaknak tartva, nem engedték megzavarni velük Hegel szoborrá merevítését; majd amikor megjelentették őket, későbbi életművével szembeállítva, egy „irracionalista” Hegelt kívántak általuk konstruálni. Ezt a manipulációt a polgári filozófiatörténet egy része főleg a berni és a frankfurti írások ezoterikus nyelvére és viszonylagos gondolati homályára építette föl. E legendát Lukács György hatásosan eloszlatta, s egyben a rejtélyes írások megfejtéséhez is megadta a kulcsot: „Lukács arra a cserebomlásra talált rá, amely Hegel gazdaságelméleti tanulmányait és az objektív idealizmust megalapozó és kiteljesítő objektumszubjektum egység dialektikus értelmezése között ment végbe a jakobinus diktatúrától a napóleoni hadjáratokig az angol ipari forradalom elméletének hatására” — írja találóan Almási Miklós az előszóban. A dialektika és az ökonómia öszszefüggésére vonatkozó lukácsi felfedezés teljes dokumentálása e kötetben sajnos nem volt lehetséges: a frankfurti gazdaságelméleti kéziratok végérvényesen elkallódtak. Ám a fenti összefüggés érvényességét a jénai írások is mutatják. Ugyanilyen világosan kitűnik az is, hogy Hegel filozófiai és vallástörténeti nézetei mennyire a francia forradalom hatásain alapultak. (A keresztény vallás pozitivitása. Vázlatok a vallásról.) Bernben a francia forradalmat és a robespierre-i politikát még a jövő alapjának látja, később mint a valóság történetileg már letűnt, de egyben történetileg szükségszerű alapját. Hegelnek a vizsgált évtizedben Végbemenő eszmei fejlődése tehát egyben annak fokozatos felismerését is jelenti, hogy Németországban egy morális-vallási megújulás igényével fellépő korszakváltás köszönt be. Ez ad ugyanis indítékot Hegel teológiai formájú társadalomkritikájához. Ez a felismerése indokolja meg legalaposabban elszakadását a felvilágosodástól, amelyet Bernben még oly lelkesedéssel tanulmányozott. A kötet tanulmányai közül a filozófiatörténet iránt jobban érdeklődő olvasó bizonyára a Jénai reálfilozófia szövegének első — sajnos nem teljes — közreadását fogadja a legnagyobb örömmel. Ugyanis ebben a gondolati gazdagság a rendszeralkotás előremutató igényével először párosul. S a rendszerépítés elemeit — a munka- és objektivációelméletet, az ellentétekben mozgó azonosság elvét, az ellentmondások egyetemes princípiumát, a történetiség koncepcióját, az elidegenedés dialektikáját — itt igyekszik először rendszerré felépíteni, ahol is a törekvés középpontja: a polgári lét szerkezetének a megragadása. Szólni kell még a válogatás, az előszó és a fordítás megoldásairól. Az előbbit a jó arányérzék és a korrektség jellemzi, s legfeljebb sajnálhatjuk, hogy a fichtei és schellingi rendszer különbségéről szóló kitűnő Hegel-tanulmány csak mintegy felerészben került be a kötetbe. Almási Miklós jól tagolt előszava könnyed eleganciájával is biztosan igazítja el az olvasót a korai hegeli formanyelv útvesztői között, s egyben oldott formában menti át Lukács György nehéz veretű igazságait. A fordítás, amennyire a szúrópróbaszerű egybevetés alapján megállapítható, jól értelmezve, hű pontossággal adja vissza a sajátos buktatókat rejtegető szöveget, még a levelek személyes hangvételét is. Kár, hogy a kiadó egyébként szép vállalkozását nem egészíti ki a Gondolkodók sorozatban másutt jól alkalmazott jegyzetanyag és mutatórendszer. (Gondolat) Rathmann János