Népszabadság, 1983. március (41. évfolyam, 50-76. szám)
1983-03-05 / 54. szám
1983. március 5., szombat NÉPSZABADSÁG 5 INTERJÚ Jettifty Rtichárddal, tus 3MTV elnökével A televízió gondjairól, terveiről Fél évszázada, Hogy a világon megjelentek az első televíziók, s hazánkban is több mint 25 éve kezdett tért hódítani az új eszköz. Földünkön immár 460 millió készülék üzemel, s csaknem másfél száz állami és több ezer magántársaság kínálja programjait. Magyarországon hárommillió tévé működik a kétmillió 850 ezer előfizető otthonában. Ennyit az adatokról, amelyek csak a tévé által kiváltott szélsőséges vélemények alátámasztására alkalmasak, van, aki alábecsüli, kárhoztatja, s van, aki túlzottan nagy szerepet tulajdonít neki. Milyen is hát a Magyar Televízió belülről? - erről beszélgettünk Nagy Richárddal, a Magyar Televízió elnökével. — Évei számát tekintve a hazai televíziózás nagykorúnak tekintendő. Mégis sokan úgy vélik, hogy a tévé még ma is inkább házi mozi, semmint a tömegkommunikáció leghatékonyabb eszköze. Jelenleg a világon minden nyolc-tíz lakosra jut egy készülék, ami már önmagában is jelezheti: a tévé világméretekben is kilépett a házi mozi szerepköréből, bár én ezt a funkciót sem becsülném le. Magyarországon is a hetvenes években következett be az alapvető fordulat. A készülékek tömeges elterjedése mellett ekkor jött létre az a műholdas közvetítő világhálózat, amelynek mi is része vagyunk. Az MTV tagja az Intervíziónak, s előfizetőként a nyugati hálózatnak, az Eurovíziónak is. Ezekben az években vált totálissá a műsor- és információcsere. Naponta három-négy órás hírprogramot kapunk mi is Brüsszelen, illetve Prágán át, így hát elszigeteltségre nem hivatkozhatunk mentségként, ha a hírszolgáltatásunkat bírálják. Másrészt évente 120 forgatócsoportunk dolgozik a világban, híradóznak, a külpolitikai rovatnak dolgoznak, önálló riport- és dokumentumfilmeket készítenek. Látható: olyan mértékben kapcsolódtunk be a világ hírhálózatába, hogy az események megtörténte után néhány perccel már sugározni tudjuk a felvételeket. Korábban ez 12 óra volt! Gondunk inkább azzal van, mi fér bele a három híradó 65 percébe. Rengeteg eseményt kényszerűen ki kell hagynunk. Ami azonban kétségtelen: a magyar tévénéző a világon történt bármely fontosabb eseményhez, érdekesebb információhoz azonnal hozzá tud jutni. A tényszerű hírközlésre törekszünk IMMlMMMMMNMMNRMMMMNMNRMMMMmMNMNMMi — Sajátos ellentmondás. A válogatás kényszere s a nézők véleménye: a híradókban gyakran túl sok időt foglalnak el a helyi érdekességű tudósítások. — Ez a kritika teljesen jogos. Igyekszünk elérni a tényszerű hírközlést, a lakosságra bízva a tények értékelését, s persze építünk ebben más tömegkommunikációs eszközökre is. A sajtó kommentálási lehetőségeire például. Nálunk A Hét vállalkozhat ugyanerre, nem beszélve más műsorokról, a Panorámától a politikai fórumokig. Szeretnénk növelni a híradók adásidejét is, de itt már általános műsorszerkezeti problémákkal kell szembenéznünk. — Milyen ez a műsorszerkezet ma? — Jelenleg az összadásidő 26 százaléka politikai tájékoztatás — vita, gazdaságpolitikai információ —; 51 százaléka szórakoztató típusú műsor — film, színház, tévéjáték, zene —; 11 százaléka gyermek- és ifjúsági műsor —; 10 százaléka sportprogram, két százaléka reklám. A szerkezet évek óta változatlan, részint mert nem nőtt az adásidő, s részint mert próbáljuk fenntartani ezeket a közönség által általánosan elfogadott arányokat. A tévé 87—90 órát sugároz hetente a két programban. A szomszédos országok adásideje hetente 120—130 óra, így ők magától értetődően könnyebben tudnak a műsorszerkezeten belül mozogni. Mi nehezebben, mert az eltérésekre már csak technikaianyagi okokból sincs túl nagy lehetőségünk. — Az adásidő is anyagi kérdés s a technika is az. Ez utóbbit illetően: mennyire hat a gazdasági recesszió a televízióra? — A világban s a nálunk is érezhető gazdasági nehézségek érintik a tévét is. A tévé persze mindig is megkapta s ma is megkapja a kormányzattól a szükséges pénzt, főként, ami a forintköltségeket illeti. S tudni kell, hogy a szocialista országok televíziói közül fennállása óta a mai napig — jósolni persze nem merek, hogy még meddig — egyedül az MTV-nek van bevételi többlete. Adódik ez az előfizetési díjakból, a műsorexportból, a reklámbevételekből, önmagunkat tartjuk fenn s működtetjük tehát, de a nyersanyagárak emelkedését, a berendezések drágulását nem tudjuk azonnal követni. Ezért a jövőben sajnos kevesebb műsort vagyunk kénytelenek „gyártani”. A technikával kapcsolatban főként devizális gondjaink vannak. A televízió nagyon drága, ha azt mondom, hogy egyetlen perc adásidő 7500 forintba kerül, de ez az olvasónak talán nem sokat mond. Berendezéseink 95 százaléka — hasonlóan a szocialista országok televízióihoz — nyugati gyártmányú, csak tőkés devizáért beszerezhető. A monopolhelyzetben levő nyugati cégek — a konkurrencia ott sem túl nagy — annyit kérnek a gépekért, a nyersanyagért, az alkatrészért, amenynyit akarnak. Az árak az eszközök modernizálódásával sem csökkennek. Devizát pedig — érthető módon — nem kapunk, nem is kaphatunk többet, az import lehetősége a jövőben esetleg még csökkenni is fog. Fennmarad az egyenlőtlen technika — Elavul tehát a tévé technikai felszereléset — Remélem, erre nem kerül sor. De fennmarad az egyenlőtlen fejlettség. Van olyan közvetítőkocsink, amelyet már háromszor „leírtunk”, de még működik Az egyik stúdiónkat — 17 éve működik — kétszer is „leírtuk” a könyvelésben, de még használjuk. Filmkameráink nagy része papíron már használhatatlan, de dolgozunk velük. S e korszerűtlen berendezések mellett ott vannak a legmodernebb színes videó-berendezések is. Azt mondják: a karaván együtt haladását a leglassúbb teve határozza meg. Nálunk ezek a lassú tevék a régi berendezések. S ez nem valamiféle „magyar betegség”, a világ majd’ minden tévéje hasonló gondokkal küszködik. Műszaki gárdánk felkészültségét dicséri, hogy ezzel a technikai rendszerrel is képesek vagyunk nemzetközi színvonalú, minőségű képanyagot a képernyőre vinni. A devizális korlátok miatt azonban számolnunk kell azzal, hogy, ha átmenetileg is, de valamelyest gyengül majd egy-egy műsorunk minősége. Ami pedig az általános színvonalat illeti, ezt csak szigorú belső takarékossággal, normarendszerrel lehet fenntartani. Ez utóbbinak a művészeti alkotók nem örülnek, de még mindig jobb így sugározni, mint még egy adásnapot kihagyni, mert már ez is felmerült... — Takarékosság itt is. A laikus mégis gyakran úgy látja, túl sokan dolgoznak a tévénél. — Ezt valóban erősíti a látszat, hiszen a tévé munkaterületei rendkívül zsúfoltak. A gépek által el nem foglalt szabad munkaterületből 0,88 négyzetméter jut egy emberre! Sokan vagyunk? A tévénél ma 3200 ember dolgozik, közülük az alkotók ezren lehetnek — a többi a műszaki, termelési, szolgáltató személyzet. A nemzetközi társaságokhoz viszonyítva nálunk a legmagasabb az egy főre jutó műsorperc. Bár az igaz, hogy egyegy programra néha túl sok embert mozgatunk s takarékosabbak is lehetnénk, ha a jelenlegi megkötöttségek lazulnának. Ha például gépkocsivezető is kezelhetné — egészen, pontosan: tarthatná — a világosítóberendezéseket. De azt is tudni kell, hogy a tévé egyedi műsorokat gyártó nagyüzem. Minden műsort külön kell forgatni, újra és újra, külön stábokkal: 130 filmet forgatunk egy évben! Ilyen körülmények között, ekkora létszámmal kell olyan kulturális értékeket létrehoznunk, amelyeket az ország közvéleménye, s túl ezen, a világ is számba vesz, elismer s elvár tőlünk. Nánygazdálkodás a személyiségekkel - Excel elérkeztünk a műsorok színvonalához s a szerkesztés egyenetlenségeihez. Egy-egy gyenge filmmel, sorozattal „letudják” a szombat, vasárnap estét, máskor bőven van miből válogatni. Nem jut elég pénz új produkciókra, mégis kevés a felújítás. Mivel magyarázza ezt? — Az új produkciókról csak annyit: a szerzőkön is múlik, milyen lesz egy-egy tévéjáték, film. S bármennyire is sokan dolgoznak nekünk, még mindig kevés a kínálat, túl nagy az étvágyunk. A műsorszerkesztésről el kell mondanom: csak az utóbbi években kezdtük el a programigazgatóság megszervezését. Feladata lesz — mert még nem épült ki teljesen —, hogy egészében átlássa a műsort. Amit a közönség nem láthat, vagyis, hogy túl sok a kényszerpálya, a lejáró jogdíjak, a színészegyeztetés akrobatamutatványai, a szinkronizálás bonyodalmai, a labormunkák elhúzódása, a már említett „lassú tevék” okozta probléma. S kétségkívül igaz, hogy a szerkesztő ítélete nem biztos, hogy megegyezik a néző véleményével. A programszerkesztőség kiépülésével lehetőség nyílik majd arra, hogy egy-egy csoport vigyen végig egy heti programot a gyártástól az utólagos értékelésig. Ez sem lesz azonban biztosíték arra, hogy teljesen kiküszöböljük a ma még gyakran tapasztalható átfedéseket. Ami az archív filmeket illeti, ezek pontos tervek alapján kerülnek vetítésre, szó sincs kapkodásról. Állíthatom: e téren sincsenek túl nagy kiaknázatlan lehetőségeink. • — A hatvanas években — meglehet, a gyerekcipő szorításában — kiváló előadásokat sugároztak. Nem kényelmesedett el a tévé? — Ez valóban allergiás poontja a munkánknak. Kevés a tévés személyiség, azaz az olyan műsorvezető, aki, megfelelő miliőt tud teremteni az élőhelyszínen s egyszerre a képernyőn is. A meglevő — a közönség, a kritika szerint is kiváló — egyéniségeket pedig képtelenség annyiszor foglalkoztatni, ahányszor szükség lenne a munkájukra. Érezve a közönség igényét is, szeretnénk növelni az élőadások idejét, számát, mert ezek minden élő bakijukkal együtt is kedveltek. Tény azonban, hogy nincs elég rátermett fiatal műsorvezetőnk, akire egy-egy adást építeni lehetne. Néhányat közülük elront a képernyős hírnév mámora. — Ezek szerint „hiánygazdálkodást" folytatnak? — Így van. Nem nagy a kínálat az alkalmasokból. Sértődés ne legyen: gyakran az kerül képernyőre, aki van. Ezen persze igyekszünk segíteni. Indítottunk tanfolyamot, s továbbra sem mondunk le a riporterek, műsorvezetők kereséséről. Nem könnyű dolog ez, s nem valamiféle tévés mánia: lehet valaki a világ legjobb színésze, önmagát feltaláló személyiség, ha adott esetben „meghal” a képernyőn. — A tévé munkájának is legfontosabb mércéje a közvélemény. Hogyan ismerik meg önök önmagukat? — Vannak tömegkommunikációs panelfelméréseink, amelyek minősítenek. Aztán a beérkező levelek: ötvenezret dolgozunk fel, válaszolunk meg s építünk be műsorainkba évente. S hát itt van a sajtó kritikája. E vélemények az esetek nagyon nagy részében egymásnak teljesen ellentmondanak, s így képtelenek az alkotót a helyes irányba vezetni. Kénytelenek vagyunk ezt így elfogadni, bár hasznosítani kevésbé tudjuk. Igényeljük a kíméletlen bírálatot, de ha lehet, ne úgy, hogy a kritikus egyenesen a készülék kikapcsolására buzdítson. Ez nem méltó sem hozzánk — remélem —, sem pedig a bírálóhoz. Sokat merítünk a közönségtalálkozókból, s rendszeresek a gyakran igen éles hangú belső alkotói viták, értékelések. Minden hónapban kritikusok, pártmunkások, tudósok, tévés szakemberek mérlegelik az utóbbi négy hetet. Visszajelzés tehát van bőven. A szerkesztésnél nagyobb szerepe lehetne a válogatásnak, de az igazság az, hogy nincs tartalékunk. A híreket kivéve nincs szelektálási lehetőségünk, amit legyártottunk, az gyakorlatilag képernyőre kerül. A tartalék az importprogram lenne, amellyel kapcsolatban gyakran megjegyzik, hogy érdektelenek a magyar nézőknek. De hát abból kell válogatnunk, ami van, ami anyagilag, ideológiailag, esztétikailag hozzáférhető, elfogadható, ami közel áll a magyar kultúrkörhöz. — Az utóbbi időben — sok néző észrevételeit tolmácsolva — mintha megszaporodott volna a sajtóban a televízió egy-egy műsorának, programjának bírálata. Mi erről a véleménye? — Mint már korábban utaltam rá, a világ egyetlen televíziójánál sem képes egy-két ember valamennyi műsort előzetesen áttekinteni, átvenni és értékelni. Ennek következtében törvényszerű, hogy a Magyar Televízió tíz főszerkesztőségének és 35 önálló szerkesztőségének meg kell adni azt a jogot, hogy politikai, ideológiai és esztétikai szempontból saját maga bírálja el az elkészült műsorait. A tévé évente több mint hétezer műsoregységet gyárt, s ezt figyelembe véve az elkövetett hibák aránya ezrelékekben fejezhető csak ki. Ez azonban nem változtat azon a tényen, hogy az ilyen jellegű hibák országos méretű visszhangot váltanak ki. Példaként említhetem csupán az utóbbi hetekből a második magyar hadseregről szóló sorozat első két részét, A Hét néhány adásának kommentárját, a Lóden-show-t vagy legutóbb a Vasárnap délután című műsorban elhangzott egyik riportot, amelyek országosan negatív kritikát váltottak ki. Említettem már, hogy a televízión belül rendszeres műsorértékelés folyik. Mi — összhangban a nézők leveleiben olvasható kritikai észrevételekkel — minden alkalommal, amikor az indokolt, megindítjuk a fegyelmi vizsgálatot a felelős szerkesztőkkel szemben annak kiderítésére, hogy milyen okok vezettek a hibás műsorok sugárzásához. Tájékoztatásul elmondhatom, hogy elkövetett tévedéseik mértékének megfelelően éppen a legutóbbi napokban bocsátottunk el egy osztályvezetőhelyettes szerkesztőt és egy szerkesztő-riportert. Az említett és más hibák is felhívják a figyelmet a televízió felelősségére, arra, hogy az itt végzett munka különösen nagy figyelmet igényel. A tévedések lehetőség szerinti teljes kiküszöbölése mind a műsorok készítőitől, mind pedig a programátvevőktől az eddigieknél is nagyobb fegyelmet és politikai érettséget követel meg. — Sokat javíthat a színvonalon a műsorcsere. Milyen ma az MTV helyzete a világ tévépiacán? — 1981-ben hatvan műsort adtunk el 4443 percben, húsz országnak. 1982-ben 44 műsort, de 4700 percben, 21 országnak. Nem rossz eredmény ez, főként, ha hozzávesszük a harminc percnél rövidebb programokat, amelyeket tavaly ősztől önállóan exportálhatunk. Kétségtelen, hogy még több lehetőségünk van az exportra, ezek feltárását megkezdtük. Tekintélyünket ezeken az alkotásokon kívül a nemzetközi megbízások alapján készített műsoraink is növelik. Ilyen volt legutóbb az UNEP felkérésére forgatott Bioszféra-sorozat, amelyet az ENSZ Környezetvédelmi Szervezete minden tagországnak ajánlott. Kiléptünk a nemzetközi piacra, bár gyakran egyoldalú ez a viszony. Mi évente kétezernél több hírblokkot veszünk át az Eurovíziótól, ők tőlünk 11—15-öt vásárolnak mindössze, miközben állandóan kritizálnak bennünket. A helsinki „harmadik kosár” elfogadása ellenére elzárnak bennünket saját nézőik elől. Kevés kivétel az olyan, mint például a francia Antenne—2, ahol már önálló estünk is volt. A magyarázat? Az egyik nagy nyugati társaság képviselője mondta el „félelmeiket” egyszer. Még a kulturális anyagokat is rostálják, mert ha a híradóikban bennünket ócsárolnak, utána nem vetíthetnek egy Bartók-műsort, Jancsó-filmet. A nézők azonnal észrevennék: nem lehet olyan elmaradott, sötét ország az, ahol ilyen is van ... — És az Intervízió? — Itt közvetlen műsorcsere folyik. Átadunk-átveszünk évente 70 ezer percnyi műsort, a legtöbbet a Szovjetuniótól s az NDK-tól. Ez a mennyiség állandóan növekszik, annak megfelelően, ahogy bővíteni tudjuk feldolgozó-, szinkronizáló kapacitásunkat. Többre lenne szükség már csak azért is, hogy jobban megismerhessük a szocialista országok életét. A kapcsolatok tovább fejlődnek, bár a játékfilmek cseréjében már korántsem ilyen jó a helyzet. Nincs lehetőség az adásidő növelésére —■—~-------KrrrrmiTrmmnmiinniiiniiMMMwi — Beszéljünk most a tervekről. Másfél éve ön azt nyilatkozta, hogy jelentősen átalakítják a műsorszerkezetet, s külön délelőtti, délutáni, esti és éjszakai műsorsávot hoznak létre. Mi valósult meg ezekből az elképzelésekből? — Akkor még nem tudtuk, hogy a gazdasági nehézségek ennyire érinteni fognak bennünket. A terveket csak részben sikerült megvalósítani, hiszen nem tudunk elegendő szórakoztató programot gyártani, illetve külföldön vásárolni. Elsősorban pénteken és szombaton törekszünk a több sávos műsorszolgáltatásra, de a többi napokon nincs lehetőség az adásidő növelésére, mint ahogy a közeli években a hétfői sugárzást sem tudjuk bevezetni. Ez utóbbi kétszázmillió forintba kerülne. A terveknek megfelelően halad viszont a színes adások arányának növelése. Jelenleg 83 százalékban színesen gyártunk, a főidőben 67 százalékban így sugárzunk. Ez is kényszerpálya — a többletköltségek ellenére —, hiszen az egész világ átáll, s gyakran már drágább egy fekete-fehér berendezés, mint egy színes. Két-három éven belül már csak az archív anyagok maradnak fekete-fehérek. Bár az MTV mérnökei, technikusai még előbb járnak, kísérleteik alapján reményünk van arra, hogy néhány éven belül megoldjuk a régi fekete-fehér filmek utólagos színesítését is. Ez akár világszabadalom is lehet, mint ahogy — nem árulok el szakmai titkot — sikeres kísérleteink folynak az elektronikus képkombinációval és a hagyományos készülékekkel is fogható térhatású adások kidolgozásával is. Persze mindez még a jövő. Ami már most érzékelhető: a legnagyobb változást, egy újabb televíziós technikai forradalmat a közvetlen sugárzású műholdak megjelenése hozza. A közeli években Nyugat-Európa néhány országa megkezdi az ilyen adást. Az MTV, mint az Intervízió tagja, ez év közepére dolgozza ki műholdas programját, amelyet — reményeink és terveink szerint — a Szovjetunió által pályára állított műholdon bérelt csatornán át fogunk sugározni. 1986-ban vagy 1987-ben ez lenne az MTV harmadik programja. Persze ehhez meg kell még oldani a vételre alkalmas készülékek és parabolaantennák gyártását — amelyre alkalmas a magyar ipar — és tömeges elterjesztését. Hasonló jövő előtt áll a kábeles tévézés, s a Teletex, a Képújság is, amelyet az Intervíziótól kapott megbízás alapján dolgoztunk ki. A kísérletek másfél évig tartanak, s ha a magyar ipar a jelenlegi nyolcszáznál több dekódert tud piacra dobni — a többit már beépítik az új készülékekbe —, akkor hasznosulhat a Teletex-szolgáltatás is. ■ÍMMMMNMNMMMMMMMMHNNHMMMNNMNI Jó programokat kell nyújtanunk a néző megnyeréséért — A technikai jövőn túl milyen társadalmi feladatok várnak a tévére? — Ha megindul a közvetlen műholdas sugárzás — ez még évek kérdése —, akkor a nyugati adók e kihívására csak egy módon válaszolhatunk: olyan minőségű nemzeti programot kell nyújtanunk a lakosságnak, hogy a nyugati adók csak mint lehetőség, esetlegesség jöhessenek számításba a képernyő elé ülőnek. A hangsúly a színvonalon, s nem csupán az adásidőn van. A leghatékonyabb tömegkommunikációs eszköz a tévé, de én magam azzal a véleménnyel értek egyet, amely szerint csak a megfelelő társadalmi önmérsékletet tanúsító progresszív televíziónak van létjogosultsága. A képernyő súlyos „veszélyforrás”, ha arra gondolunk, hogy nálunk például három-négy órát is eltöltenek a készülékek előtt naponta. A tévé az emberek mindennapi életének része lett, ám bármennyire is tagadnánk, a műsorok utóhatása sajnos nagyobb, mint amennyit megérdemelnének. Fizikailag és szellemileg egy-egy csatornán hetente 60— 65 óra az, amely még elviselhető és követhető. S csak olyan műsorszerkezettel, amely a lehető legkisebb károkat okozza az emberek társadalmi és magánéletében. Nagyon nagy a tévések erkölcsi felelőssége, mert olyan eszköz van a kezükben, amelynek alkalmazása patikamérlegelést kíván meg: a kis hibát is óriásira tudja felnagyítani, s a pici sikert is hatalmasra képes dagasztani. S hogy a televízió megtalálja igazi helyét, ahhoz tudni kell: a tévé a többi kommunikációs eszköztől elvonatkoztatva, egyedül, nem létezhet. Csak akkor teljesítheti feladatát, ha az újságokkal, a rádióval, más kommunikációs intézményekkel szorosan együttműködik. Ha helyes munkamegosztásban segíti a lakosságot, nézett hozzá az információkhoz, saját életének jobb, alaposabb megismeréséhez. S ezt a feladatot a technikai fejlődés minden eddiginél fontosabbá teszi. Talán a legfontosabbá. Friss Róbert