Népszabadság, 1983. május (41. évfolyam, 102-127. szám)

1983-05-01 / 102. szám

VILÁG PROLETÁRJAI, EGYESÜLJETEK! 24 oldal - Ara: 1,80 Ft WWWIDSÁG 1983. máj­ 1., vasárnap AZ MSZMP KÖZPONTI LAPJA XLI. évf., 102. szám Történelmi felelősséggel Ez a költemény kereken hat évti­zeddel ezelőtt fogalmazódott. „Min­denkinek, / ki zsúfolt utakon sürög, / kit gép gyűrt ráncokkal tele — / mindenkinek, / ki ünnepnapokon kö­nyörög, / kit fáraszt, meggörnyeszt a rög, / mindnek szól Május Elseje. / Az első májusi napot / köszöntsék — elvtársak — / zengő, baráti dallamok. / Téltől tisztulj, falu-város! / Olvadj hó tavasz hevén! / Munkás vagyok — / enyém a május! / Paraszt vagyok — / a május enyém!” A szerzőtől, Vla­gyimir Majakovszkijtól nem volt ide­gen a pátosz, líráját éppen hogy azok­nak a forradalomtól hevített évek­nek a lendülete éltette. Mégis szük­ségesnek tartotta, hogy a köznapok gondját szembesítse az ünnep emel­kedettségével. Dehogyis azért, hogy május elseje fényét tompítsa! Sok­kalta inkább arról van szó, hogy Ma­jakovszkij is átérezte a hatalom fe­lelősségét a jelenért, a jövőért, s mert ismerte azt a múltat, ahonnan in­dulni kellett, ahonnan a forradalom sebességével lehetett csak e század­ba elérkezni. A munka ünnepe ez a nap, s akár­hány boldog remény, nagyszerű terv fűződött azokhoz az eszményekhez, amelyek a munkásmozgalom kezde­teinél ezt a napot ünneppé avatták — a felelősség tudata sohasem hiány­zott, nem hiányozhatott az érzelmek közül. Felelősség a jelenért, felelősség a jövőért. Felelősség a munkásságért, felelősség az egész társadalomért, minden dolgozóért. Felelősség a ha­záért és felelősség az emberiségért. A munkásmozgalom — egyebek kö­zött — e nap ünneppé avatásával is jelezte, hogy az emberiség nem meg­osztható, s már a múlt században lát­ták vezetői a fejlődés irányát, hogy földgolyónk — a tudományos-tech­nikai forradalom eredményeképpen is — mérhetetlenül összezsugorodik, s a globális problémák megoldásában szükség van az egységre. „Világ pro­letárjai, egyesüljetek!” — hangzott a jelszó, amely egyszersmind cselek­vési programmá lett. A szocialista világrendszer létrejötte e program gyakorlati érvényesülése. Egyszer­smind szükségszerűen növeli a nem­zeti sajátosságok meg- és elismerésé­nek súlyát. Azért, hogy a közös ten­denciák minél sikeresebben érvénye­sülhessenek. Ezt a törvényszerűséget használja fel a reakció: a nemzeti sa­játosságokat figyelembe vevő politi­kákat igyekszik ideológiai szemben­állónak, kibékíthetetlen ellentét­ként feltüntetni, noha differen­ciált világunkban az érdekek el­térésének feltárása és egyeztetése természetes folyamat, az egység meg­teremtésének módszere, mint ahogy minden normálisan működő tár­sadalmi gépezet természetes vele­járója a vita, s persze a vitát követő kölcsönös megegyezés. Mintha ellen­feleink a munkásmozgalom kezdeti korszakának többnyire szükségsze­rűen naiv jövőelképzeléseit vetnék össze a létező szocializmus mai való­ságával. S most azokat az álmokat akarják számon kérni, amelyeket ko­rábban éppen ők figuráztak ki, mint a gyermekded fantázia játékait. A történelmi folyamatok pontos érté­séről, s nem valami madártávlati kö­zelítésből lehet érteni a nemzeti és a nemzetközi mai dialektikáját. A felelősség, a munka felelőssége azonban ugyanúgy oszthatatlan, mint az emberiség. A nemzetköziség prog­ramja nem a nemzet kikapcsolását jelenti, s nem jelentette azt sohasem. Még abban az esetben sem, ha sok­szor és sokáig illúziók tapadtak az in­ternacionalizmushoz is: könnyebben, kevesebb gond, kisebb buktatók árán vélték elődeink megvalósíthatóknak eszményeiket. Viszont mindenkor azt jelezte ez a jelszó, ez a program, hogy a nemzeti feladatok akkor old­hatók meg sikeresen, ha az egyete­mes progresszió áramába kapcsolód­nak bele. A magyar marxisták a munkásmozgalom hazai kezdeteitől ebből a szempontból állították vizs­gálódásaik középpontjába a magyar­­országi fejlődést. Nem titkolva, hogy vizsgálódásaik végcélja nem más, mint a jövő cselekvés lehetőségeinek kitapogatása. Abban a szellemben, ahogyan Marx­ Engels értelmezték a történelem folyamatát az 1830-as len­gyel forradalom 50. évfordulójára íratt /­il­Wilchon • Habár a fran­ci Anto lista áramlatait a júniusi napokban vérbe fojtották, az 1848-as forrada­lom — erről nem szabad megfeled­kezni — lángjával csaknem egész Eu­rópát áthevítve, azt egy pillanatra egyetlen közösséggé tette, s ezzel elő­készítette a talajt a Nemzetközi Mun­kásszövetség számára ...” Ez a nem­zetköziség valós értelme, s ebben egyenrangúan szerepelnek a nemzeti és a nemzetközi érdekek, a mi érde­keink is, a többi nemzetekéi is s az egyetemes emberiségé is. A történelmi visszapillantások per­sze hovatovább unalmasak, olykor prédikációként hatnak; sokszor hiányzik is belőlük az életszerűség, a história eleven áramlása. Mert különben a történelem iránti érdek­lődés erőteljes felélénkülését tapasz­talhatjuk. Az igény érthető: meg kell ismerni múltunkat, sőt a nemzet megtett útjának olyan állomásait is, amelyekről eddig kevés szó esett, pe­dig roppant tanulságos események ezek. Nyilván hiba lenne elfeledkez­ni arról a figyelmeztetésről, amelyet nemrég a televízió nyilvánossága előtt tett egyik neves történettudó­sunk. Óvott attól, hogy közvetlenül hasznosítható tanulságokat, cselekvési recepteket várjunk a históriai tények felidézésétől. Az ő találó hasonlata szerint a történelem olyan, mint a földrajz, csakhogy míg az utóbbi a térben, a történelem az időben segít tájékozódni. Ám ehhez megbízható térképekre van szükség, amelyeken a hegyek magasságát, a folyók mély­ségét nem rajzolhatja át senki, sem­milyen akármily üdvözítőnek vélt eszme nevében. Sőt a térkép helyes használatát szintén meg kell tanul­ni. Ebben az értelemben a történel­mi visszapillantásoknak, a hajdani harcok megidézésének nélkülözhetet­len társadalmi szerepe lehet. Tegyük hozzá: nemzedékenként megújuló szerepe. Mert tudomásul kell vennünk, hogy az, ami az egyik nemzedék számára megélt esemény, az ifjúság hite, az érett férfikor te­remtő munkája — az utánuk követ­kezők számára — történelem. De ki­vágható e történelemből, mondjuk, a felszabadulást követő évek forradal­mas lendülete? Ne féljünk kimonda­ni: az akkori romantikus hit. Ez korántsem jelenti azt, hogy azonosul­nánk a renegát lengyel filozófus, Le­szek Kolakowski tételével, aki száza­dunk forradalmait „szép betegségek­nek” titulálta. Persze most higgad­tabban látjuk a tegnapot, a munkás­ság vállalt feladatait, ma — több mint három évtized távolából — másként is megoldható leckeként értelmezhet­jük; régóta látjuk az eszme nevében, valójában éppen ellene elkövetett vétkeket, s egyre mélyebben elemez­ve történelmi utunkat, mind világo­sabbá válik, mi volt helyes, és mit kellett, mit lehetett volna másképp csinálni. Sem nem megengedhető, sem nem lenne hasznos, ha a térké­pet átrajzolnánk. De nekünk nem­csak „térkép e táj”. A térképolva­sást is meg kell tanítanunk minden generációnak, meg hozzátennünk azt az emberi tényezőt is, amely nem a tudományos hitel rovására, hanem annak erősítésére szolgál. A Központi Bizottság a közelmúlt­ban lezajlott ülésén határozatot ho­zott a XII. kongresszus óta végzett munkáról és a párt feladatairól. A határozat szövegében — egyebek kö­zött — ezt olvashatjuk: „Az ideoló­giai és a kulturális irányító munka, az agitáció és propaganda közép­pontjába a valóság hiteles feltárását, a párt eszmei befolyásának erősíté­sét, szélesítését, politikánk meggyő­ző képviseletét, a szocializmus tör­ténelmi küldetésébe vetett bizalom szilárdítását, a szocialista hazafiság és internacionalizmus eszméjének terjesztését kell állítani. Nagyobb fi­gyelmet kell fordítani történelmünk, szocialista vívmányaink bemutatásá­ra, a nemzeti érzés, a reális nemzeti önismeret fejlesztésére.” Más szavak­kal: társadalmunk fejlődésének nél­külözhetetlen eszköze a realizmus, az illúziók nélküli szembenézés minde­nekelőtt a gazdasági lehetőségekkel és problémákkal. A dogmatizmus nél­küli kutatása azoknak az új formák­nak, rejtett tartalékoknak, amelyek a színvonalon tartást, a gazdasági élet szerény fejlesztését lehetővé te­szik. S ha ez a követelmény a gaz­dasági életben, a társadalmi közgon­dolkozás más szféráiban, az adott esetben a történelmi tudat területén sem képviselhetünk más elveket, mint a legszigorúbb realizmust. S ettől a realizmustól egyszerre idegen a szépítő szándék és a tragikus elő­ítélet. Ennek a realitásnak leglénye­gesebb jellemzője, hogy tudomásul veszi: a történelem nem korrigálha­tó sem jó, sem rossz irányban. Vi­szont mindenkor meg lehet találni benne azokat a tanulságokat, ame­lyek hasznosítása előbbre viszi az ember, az emberhez méltó élet ügyét. Május elseje harc manapság is. Eu­rópa, a világ tájain másképp és más­képp alakul ez a küzdelem, ám ér­demes arra figyelmeztetni, hogy — egy pillanatra sem feledkezvén meg a szükséges módosításokról — a nagy cél azonos. Marxista értelemben szoktunk a két világ küzdelméről szólni. Marx-jubileumot ünneplünk az idén, tehát ezt a realitást se fe­ledjük. „Marx Károly tanításai” — olvashatjuk a Központi Bizottság ha­tározatában — „testet öltenek a lé­tező szocializmus vívmányaiban, a nemzetközi munkásmozgalom és a nemzeti felszabadító mozgalom har­cában.” És tegyük hozzá ehhez az igazsághoz, hogy Marx tanításai se­gítenek a létező szocializmus gond­jainak megoldásában, a nemzetközi munkásmozgalom konfliktusainak megértésében és a nemzeti felsza­badító mozgalom feszültségeiben va­ló eligazodásban. Közös, leginterna­cionalistább gondunk megoldásában, a béke biztosításában is a marxi el­vek mutatnak irányt. Az imperializ­mus által kikényszerített fegyverke­zési hajsza feszültségében — jól tud­juk ezt — nem elegendőek a jelsza­vak, a nemzetköziség legszebb elvei. A proletariátus nemzetközisége vi­szont realitás. Mint már említettem, nem abban az elvont értelemben, aho­gyan a hőskorban értelmezték, vagy ahogyan a dogmatizmus egyszerűsí­tette le. Ám századunkban két háború vaskos valósága bizonyította, hogy a dolgozó osztályok érdekeinek — te­gyük hozzá: osztályérdekeik mellett nemzeti érdekeiknek is — a nemzeti önzés, a nacionalizmus hevületei csak árthatnak. Különösen keserves lecke ez itt, Közép-Kelet-Európában, ahol tragikus példák sokaságával bizo­nyítható: az egység feladása sohasem szolgálta az ezen a tájon élő népek igazi érdekeit. A nacionalizmus mér­ge, a helyzet irreális értelmezése ma különösen veszélyes. Az idejétmúlt nemzetieskedés gesztusait óhajtanák némelyek újra divatba hozni, egyéb­ként azt sem értve meg, hogy mi­lyen végzetes lehet akár a védekező nacionalizmus fegyverként való for­gatása. Május elseje jó alkalom rá, hogy figyelmeztessünk: a nacionaliz­mus ellen az internacionalizmus, a nemzeti érdekek progresszív képvi­selete az egyetlen hatásos eszköz. Hadd idézzem a költőt, aki nem csupán tudomásul veszi azt, ami van, hanem tud, akar gondolni a jövőre is. Benjámin Lászlót, aki így riadóz­­tatja korunk emberét: „Tűzbe veti még, elirányítja bombáit az ember a Napba, / hirtelen új mítoszait elrak­tározza varázslók kőkori romjai közt, / s az új század, a késlekedő huszadik / nemcsak a naptárban, tudomány­ban, iparban, / / megszületik a lel­kekben is, az emberi kapcsolatokban, / s a nagy forradalom kordonba­ fo­­gott szava, máig bajtársakat kereső: / Szabadság, Egyenlőség, Testvériség — / s a másiké, a velünk egykorúé: / Nemzetköziség, Béke, Közösségi Tu­lajdon, / világ­mentésre, világ-alko­tásra nyúlik át a megszakított idő peremén — / s nem mint kinyújtott s el nem fogadott kéz, / mint apáink keze, s a mi kezünk, / mellyel most életünket, munkánkat, céljainkat, / mint egy szerződés szövegét, / kite­rítjük az utódok előtt, aláírásra vagy elvettetésre.” „Nyílt szó, födet­­len arc” — ez a vers címe, amely ar­ra szólít: nyújtsuk kezünket nyílt szóval s födetlen arccal a világmen­tésre, a világalkotásra. Hogy az időt ne lehessen megszakítani. Hogy a régi májusok, a kényszerű rab má­jusok és a szabad májusok hagyomán­nyá a ma közös munkájában leljen értelmet. E. Fehér Pál

Next