Népszabadság, 1983. május (41. évfolyam, 102-127. szám)
1983-05-01 / 102. szám
VILÁG PROLETÁRJAI, EGYESÜLJETEK! 24 oldal - Ara: 1,80 Ft WWWIDSÁG 1983. máj 1., vasárnap AZ MSZMP KÖZPONTI LAPJA XLI. évf., 102. szám Történelmi felelősséggel Ez a költemény kereken hat évtizeddel ezelőtt fogalmazódott. „Mindenkinek, / ki zsúfolt utakon sürög, / kit gép gyűrt ráncokkal tele — / mindenkinek, / ki ünnepnapokon könyörög, / kit fáraszt, meggörnyeszt a rög, / mindnek szól Május Elseje. / Az első májusi napot / köszöntsék — elvtársak — / zengő, baráti dallamok. / Téltől tisztulj, falu-város! / Olvadj hó tavasz hevén! / Munkás vagyok — / enyém a május! / Paraszt vagyok — / a május enyém!” A szerzőtől, Vlagyimir Majakovszkijtól nem volt idegen a pátosz, líráját éppen hogy azoknak a forradalomtól hevített éveknek a lendülete éltette. Mégis szükségesnek tartotta, hogy a köznapok gondját szembesítse az ünnep emelkedettségével. Dehogyis azért, hogy május elseje fényét tompítsa! Sokkalta inkább arról van szó, hogy Majakovszkij is átérezte a hatalom felelősségét a jelenért, a jövőért, s mert ismerte azt a múltat, ahonnan indulni kellett, ahonnan a forradalom sebességével lehetett csak e századba elérkezni. A munka ünnepe ez a nap, s akárhány boldog remény, nagyszerű terv fűződött azokhoz az eszményekhez, amelyek a munkásmozgalom kezdeteinél ezt a napot ünneppé avatták — a felelősség tudata sohasem hiányzott, nem hiányozhatott az érzelmek közül. Felelősség a jelenért, felelősség a jövőért. Felelősség a munkásságért, felelősség az egész társadalomért, minden dolgozóért. Felelősség a hazáért és felelősség az emberiségért. A munkásmozgalom — egyebek között — e nap ünneppé avatásával is jelezte, hogy az emberiség nem megosztható, s már a múlt században látták vezetői a fejlődés irányát, hogy földgolyónk — a tudományos-technikai forradalom eredményeképpen is — mérhetetlenül összezsugorodik, s a globális problémák megoldásában szükség van az egységre. „Világ proletárjai, egyesüljetek!” — hangzott a jelszó, amely egyszersmind cselekvési programmá lett. A szocialista világrendszer létrejötte e program gyakorlati érvényesülése. Egyszersmind szükségszerűen növeli a nemzeti sajátosságok meg- és elismerésének súlyát. Azért, hogy a közös tendenciák minél sikeresebben érvényesülhessenek. Ezt a törvényszerűséget használja fel a reakció: a nemzeti sajátosságokat figyelembe vevő politikákat igyekszik ideológiai szembenállónak, kibékíthetetlen ellentétként feltüntetni, noha differenciált világunkban az érdekek eltérésének feltárása és egyeztetése természetes folyamat, az egység megteremtésének módszere, mint ahogy minden normálisan működő társadalmi gépezet természetes velejárója a vita, s persze a vitát követő kölcsönös megegyezés. Mintha ellenfeleink a munkásmozgalom kezdeti korszakának többnyire szükségszerűen naiv jövőelképzeléseit vetnék össze a létező szocializmus mai valóságával. S most azokat az álmokat akarják számon kérni, amelyeket korábban éppen ők figuráztak ki, mint a gyermekded fantázia játékait. A történelmi folyamatok pontos értéséről, s nem valami madártávlati közelítésből lehet érteni a nemzeti és a nemzetközi mai dialektikáját. A felelősség, a munka felelőssége azonban ugyanúgy oszthatatlan, mint az emberiség. A nemzetköziség programja nem a nemzet kikapcsolását jelenti, s nem jelentette azt sohasem. Még abban az esetben sem, ha sokszor és sokáig illúziók tapadtak az internacionalizmushoz is: könnyebben, kevesebb gond, kisebb buktatók árán vélték elődeink megvalósíthatóknak eszményeiket. Viszont mindenkor azt jelezte ez a jelszó, ez a program, hogy a nemzeti feladatok akkor oldhatók meg sikeresen, ha az egyetemes progresszió áramába kapcsolódnak bele. A magyar marxisták a munkásmozgalom hazai kezdeteitől ebből a szempontból állították vizsgálódásaik középpontjába a magyarországi fejlődést. Nem titkolva, hogy vizsgálódásaik végcélja nem más, mint a jövő cselekvés lehetőségeinek kitapogatása. Abban a szellemben, ahogyan Marx Engels értelmezték a történelem folyamatát az 1830-as lengyel forradalom 50. évfordulójára íratt /ilWilchon • Habár a franci Anto lista áramlatait a júniusi napokban vérbe fojtották, az 1848-as forradalom — erről nem szabad megfeledkezni — lángjával csaknem egész Európát áthevítve, azt egy pillanatra egyetlen közösséggé tette, s ezzel előkészítette a talajt a Nemzetközi Munkásszövetség számára ...” Ez a nemzetköziség valós értelme, s ebben egyenrangúan szerepelnek a nemzeti és a nemzetközi érdekek, a mi érdekeink is, a többi nemzetekéi is s az egyetemes emberiségé is. A történelmi visszapillantások persze hovatovább unalmasak, olykor prédikációként hatnak; sokszor hiányzik is belőlük az életszerűség, a história eleven áramlása. Mert különben a történelem iránti érdeklődés erőteljes felélénkülését tapasztalhatjuk. Az igény érthető: meg kell ismerni múltunkat, sőt a nemzet megtett útjának olyan állomásait is, amelyekről eddig kevés szó esett, pedig roppant tanulságos események ezek. Nyilván hiba lenne elfeledkezni arról a figyelmeztetésről, amelyet nemrég a televízió nyilvánossága előtt tett egyik neves történettudósunk. Óvott attól, hogy közvetlenül hasznosítható tanulságokat, cselekvési recepteket várjunk a históriai tények felidézésétől. Az ő találó hasonlata szerint a történelem olyan, mint a földrajz, csakhogy míg az utóbbi a térben, a történelem az időben segít tájékozódni. Ám ehhez megbízható térképekre van szükség, amelyeken a hegyek magasságát, a folyók mélységét nem rajzolhatja át senki, semmilyen akármily üdvözítőnek vélt eszme nevében. Sőt a térkép helyes használatát szintén meg kell tanulni. Ebben az értelemben a történelmi visszapillantásoknak, a hajdani harcok megidézésének nélkülözhetetlen társadalmi szerepe lehet. Tegyük hozzá: nemzedékenként megújuló szerepe. Mert tudomásul kell vennünk, hogy az, ami az egyik nemzedék számára megélt esemény, az ifjúság hite, az érett férfikor teremtő munkája — az utánuk következők számára — történelem. De kivágható e történelemből, mondjuk, a felszabadulást követő évek forradalmas lendülete? Ne féljünk kimondani: az akkori romantikus hit. Ez korántsem jelenti azt, hogy azonosulnánk a renegát lengyel filozófus, Leszek Kolakowski tételével, aki századunk forradalmait „szép betegségeknek” titulálta. Persze most higgadtabban látjuk a tegnapot, a munkásság vállalt feladatait, ma — több mint három évtized távolából — másként is megoldható leckeként értelmezhetjük; régóta látjuk az eszme nevében, valójában éppen ellene elkövetett vétkeket, s egyre mélyebben elemezve történelmi utunkat, mind világosabbá válik, mi volt helyes, és mit kellett, mit lehetett volna másképp csinálni. Sem nem megengedhető, sem nem lenne hasznos, ha a térképet átrajzolnánk. De nekünk nemcsak „térkép e táj”. A térképolvasást is meg kell tanítanunk minden generációnak, meg hozzátennünk azt az emberi tényezőt is, amely nem a tudományos hitel rovására, hanem annak erősítésére szolgál. A Központi Bizottság a közelmúltban lezajlott ülésén határozatot hozott a XII. kongresszus óta végzett munkáról és a párt feladatairól. A határozat szövegében — egyebek között — ezt olvashatjuk: „Az ideológiai és a kulturális irányító munka, az agitáció és propaganda középpontjába a valóság hiteles feltárását, a párt eszmei befolyásának erősítését, szélesítését, politikánk meggyőző képviseletét, a szocializmus történelmi küldetésébe vetett bizalom szilárdítását, a szocialista hazafiság és internacionalizmus eszméjének terjesztését kell állítani. Nagyobb figyelmet kell fordítani történelmünk, szocialista vívmányaink bemutatására, a nemzeti érzés, a reális nemzeti önismeret fejlesztésére.” Más szavakkal: társadalmunk fejlődésének nélkülözhetetlen eszköze a realizmus, az illúziók nélküli szembenézés mindenekelőtt a gazdasági lehetőségekkel és problémákkal. A dogmatizmus nélküli kutatása azoknak az új formáknak, rejtett tartalékoknak, amelyek a színvonalon tartást, a gazdasági élet szerény fejlesztését lehetővé teszik. S ha ez a követelmény a gazdasági életben, a társadalmi közgondolkozás más szféráiban, az adott esetben a történelmi tudat területén sem képviselhetünk más elveket, mint a legszigorúbb realizmust. S ettől a realizmustól egyszerre idegen a szépítő szándék és a tragikus előítélet. Ennek a realitásnak leglényegesebb jellemzője, hogy tudomásul veszi: a történelem nem korrigálható sem jó, sem rossz irányban. Viszont mindenkor meg lehet találni benne azokat a tanulságokat, amelyek hasznosítása előbbre viszi az ember, az emberhez méltó élet ügyét. Május elseje harc manapság is. Európa, a világ tájain másképp és másképp alakul ez a küzdelem, ám érdemes arra figyelmeztetni, hogy — egy pillanatra sem feledkezvén meg a szükséges módosításokról — a nagy cél azonos. Marxista értelemben szoktunk a két világ küzdelméről szólni. Marx-jubileumot ünneplünk az idén, tehát ezt a realitást se feledjük. „Marx Károly tanításai” — olvashatjuk a Központi Bizottság határozatában — „testet öltenek a létező szocializmus vívmányaiban, a nemzetközi munkásmozgalom és a nemzeti felszabadító mozgalom harcában.” És tegyük hozzá ehhez az igazsághoz, hogy Marx tanításai segítenek a létező szocializmus gondjainak megoldásában, a nemzetközi munkásmozgalom konfliktusainak megértésében és a nemzeti felszabadító mozgalom feszültségeiben való eligazodásban. Közös, leginternacionalistább gondunk megoldásában, a béke biztosításában is a marxi elvek mutatnak irányt. Az imperializmus által kikényszerített fegyverkezési hajsza feszültségében — jól tudjuk ezt — nem elegendőek a jelszavak, a nemzetköziség legszebb elvei. A proletariátus nemzetközisége viszont realitás. Mint már említettem, nem abban az elvont értelemben, ahogyan a hőskorban értelmezték, vagy ahogyan a dogmatizmus egyszerűsítette le. Ám századunkban két háború vaskos valósága bizonyította, hogy a dolgozó osztályok érdekeinek — tegyük hozzá: osztályérdekeik mellett nemzeti érdekeiknek is — a nemzeti önzés, a nacionalizmus hevületei csak árthatnak. Különösen keserves lecke ez itt, Közép-Kelet-Európában, ahol tragikus példák sokaságával bizonyítható: az egység feladása sohasem szolgálta az ezen a tájon élő népek igazi érdekeit. A nacionalizmus mérge, a helyzet irreális értelmezése ma különösen veszélyes. Az idejétmúlt nemzetieskedés gesztusait óhajtanák némelyek újra divatba hozni, egyébként azt sem értve meg, hogy milyen végzetes lehet akár a védekező nacionalizmus fegyverként való forgatása. Május elseje jó alkalom rá, hogy figyelmeztessünk: a nacionalizmus ellen az internacionalizmus, a nemzeti érdekek progresszív képviselete az egyetlen hatásos eszköz. Hadd idézzem a költőt, aki nem csupán tudomásul veszi azt, ami van, hanem tud, akar gondolni a jövőre is. Benjámin Lászlót, aki így riadóztatja korunk emberét: „Tűzbe veti még, elirányítja bombáit az ember a Napba, / hirtelen új mítoszait elraktározza varázslók kőkori romjai közt, / s az új század, a késlekedő huszadik / nemcsak a naptárban, tudományban, iparban, / / megszületik a lelkekben is, az emberi kapcsolatokban, / s a nagy forradalom kordonba fogott szava, máig bajtársakat kereső: / Szabadság, Egyenlőség, Testvériség — / s a másiké, a velünk egykorúé: / Nemzetköziség, Béke, Közösségi Tulajdon, / világmentésre, világ-alkotásra nyúlik át a megszakított idő peremén — / s nem mint kinyújtott s el nem fogadott kéz, / mint apáink keze, s a mi kezünk, / mellyel most életünket, munkánkat, céljainkat, / mint egy szerződés szövegét, / kiterítjük az utódok előtt, aláírásra vagy elvettetésre.” „Nyílt szó, födetlen arc” — ez a vers címe, amely arra szólít: nyújtsuk kezünket nyílt szóval s födetlen arccal a világmentésre, a világalkotásra. Hogy az időt ne lehessen megszakítani. Hogy a régi májusok, a kényszerű rab májusok és a szabad májusok hagyománnyá a ma közös munkájában leljen értelmet. E. Fehér Pál