Népszabadság, 1983. május (41. évfolyam, 102-127. szám)
1983-05-19 / 117. szám
1983. május 19., csütörtök NÉPSZABADSÁG A HÉT FILMJEI A TELHETETLEN MÉHECSKE Fesztiválok jönnek-mennek, szinte minden hétre akad egy, mégis nehéz szabadulni a miskolci filmfórumon látott-hallott élményektől. Már csak azért is, mert az észak-magyarországi iparvárosban megrendezett rövidfilm-seregszemlén fölfedezhettük Macskássy Gyula munkáinak nyomait. Az egyik leghíresebb és legismertebb magyar rajzfilmes több mint egy évtizede halott, alkotásainak azonban — tiszteletből — külön vetítést szenteltek az egyik peremkerületi művelődési házban. S ami legalább ennyire fontos: Miskolcon az is kiderült, hogy szívós munkával mit haladt meg a harmincas-negyvenes években. Fogalmazhatnám úgy is, hogy segítségével mivé lett a hazai rajzfilmgyártás. Az emlékkép, ami hirtelen bevillan, egy dokumentum-összeállításból való. Néhány esztendeje, egy padláson celluloid szalagokat találtak, a harmincas évek legelején alapított híradó-magánvállalkozás tudósításait. A miskolci lapszerkesztő meg a Németországból frissiben hazatért operatőr sorra-rendre fölvette a helybéli társaság nevezetes eseményeit, a fél évszázada történteket Tényi István rendező hatásos és elgondolkoztató riportba szervezte. Azokat a képeket is beválogatta, amelyek felekezeti bálokat hoztak szemközelbe. Felvonulnak az álruhás fiatalok, akik felerészben fantáziaruhákat viselnek, felerészben pedig — meglehetősen fantáziátlanul, az akkori divatnak hódolva . Miki egérnek öltöznek, összehasonlító kultúrtörténeti adatok nem állnak rendelkezésemre, de gyanítom, bárhol föllelt arthív felvételek hasonló divatról árulkodnának. Walt Disney kedves, bár uniformizált figurái világszerte hódítottak, természetesen hatottak az animátorokra is. Ettől a hatástól kellett függetlenítenie magát Macskássy Gyulának, ennek az örökségnek az árnyékában kellett megteremtenie — Kassowitz Félix, Szénásy György és Halász János (a mai John Halas) segítségével — a magyar nemzeti rajzfilmgyártást. A kísérletnek már a féleredményei is izgalmasak, a folytatás, a kiteljesedés azonban az ötvenes évek legelejére nyúlik át. Macskássy Gyula — Fekete Edittel együtt — filmre vette A kiskakas gyémánt félkrajcárja című mesét, ez volt az államosított filmgyártás legelső animációs vállalkozása. S mert a történeti jelentőségű mozidarab része annak az összeállításnak, amelyet A telhetetlen méhecske címmel most mutatnak be a három-hat éves gyerekek számára, érdemes róla szólani. A mese alapmotívumait aligha kell ecsetelni, ismerjük mindannyian a bátor kakas meg a gonosz király párharcát. Feltűnő viszont, hogy a jól megrajzolt, következetesen végiggondolt rajzfilm mennyire magán hordja a kor bélyegét. Mintha illusztrációkat kapnánk a korabeli osztályharcszemlélethez: a szegény néprétegeket jelképező kiskakas többször is megbosszulja magát az uralkodó osztályon. Úgy tetszik, Lúdas Matyi története elevenedik meg a vásznon, a kakas is háromszor bosszulja meg magát a potrohos, Döbrögire emlékeztető uralkodón. Mindez, persze, a felnőtt néző ideológiatörténeti reflexiója. Minőségi ellenőrrel láttam a filmet, ötéves kisfiúval, aki elsősorban a történet sodrát, az ötletes figurákat érzékelte. Ami egyúttal azt is jelenti, hogy Macskássy Gyula művészete manapság ugyanúgy élvezhető, mint harminc esztendeje. Lényegében erről árulkodik a Peti-sorozat négy darabja is, amelyek szintén belekerültek az összeállításba. A hatvanas évek első harmadában készült rajzfilmek — a Peti és a csodaautó, a Peti és a gépember, a Peti és labdája, a Peti és kutyája — hasonlóképpen vonzó látványok. Mai szemmel nézve az a feltűnő bennük, hogy a köznapiság és a (kozmikus) jövőt sejtető fantázia zökkenőmentesen kapcsolódik egymáshoz. Alighanem ez az a közelítésmód, amelynek (■évén a köznapokban élő kisgyerek könnyűszerrel átlendíthető a képzelet birodalmába. S amit akkor, éppen húsz esztendeje, Macskássy Gyula csak sejtett és sejtetett, az mostanában köznapi bizonyosság. Elképzelhető tehát, hogy a legifjabb mozilátogatók vaskos realitásnak fogják fel a robotember vagy a többéltű autó kalandjait. A címadó telhetetlen méhecske gátlástalanul röpköd a nyári erdőben, mézet gyűjt a közös kaptárba, ide kicsit magának is. Rajtaveszt, mert a nála is agyafúrtabb ragadozó becsapja, kisemmizi. A méhtársadalom azonban megkeresi, megmenti, megmagyarázza neki, hogy roszszul cselekedett, amikor a „hivatalos” munkáját csak ímmel-ámmal végezte, s inkább a maga hasznát kereste. A telhetetlen méhecske két évtizede készült, nem mondanám, hogy a mellettem és körülöttem ülő gyerekek a filozófiáját is értették, de töredelmesen bevallom, bennem nagyon mai és nagyon időszerű publicisztika érzetét keltette. Valószínűleg azért, mert Macskássy Gyula, a magyar rajzfilmgyártás egyik úttörője pontosan tudta: a gyerekek meg a szülők együtt ülnek a moziban, illő mindkettőjükre hatni. Zöldi László Védett városrész Csongrádon (Megyei tudósítónktól.) Falu a városban. Zegzugos utcácskák, vert falú, nádfedeles házak, ablakokban pirosló muskátlik. Valamikor halászok, kubikosok lakták — most 70—80 esztendős unokák söprik az udvart, öntözik a virágágyásokat, őrzik az egykori otthon berendezéseit, az istállók múzeumi értékű szerszámait. Csongrádon a belvárost 1976 óta óvják a műemlékek sorsával törődök. Úgy mondják: az egykori halászfalu Tihany és Hollókő után az ország harmadik legértékesebb népi építészeti együttese. Igaz, a településszerkezet és a lakóépületek védelmét már 1969-ben elhatározták, ám a jó szándék megvalósításához hiányzott az anyagi támogatás. A házakat csak később lehetett megvásárolni, s a múltra emlékezve a mai kor igényei szerint lakhatóvá tenni. Most húsz épület élvez műemléki védettséget, és tanácsi rendelet gondoskodik a Rókus tértől a Köröstorokig terjedő terület oltalmáról. A megüresedett épületek sem maradnak kihasználatlanul. Az egyikből műteremlakást, a másikból vendégfogadót, a harmadikból múzeumot szeretnének kialakítani a város idegenforgalmára gondolok. A csongrádiak remélik, hogy ezentúl nemcsak a Ködös-Tiszazug, hanem a turisztikai városrész is vonzani fogja településükre a turistákat. A védett házsorok: BÁNHALMI JÁNOS FELVÉTELEI A feltalálás feltalálója Horváth Árpád. Edison Chaw szerint kétfajta tudós van, ‘'7 az egyik, aki a semmiről tud mindent, a másik, aki mindenről tud valamit. A sarkított mondás egyfelől a specialistára, korunk tudományának jellemző képviselőjére, másfelől a polihisztorra, egy eltűnőben levő fajtára vonatkozik. Különösen hiányzik az utóbbi a tudományos ismeretterjesztésben. Szerencsére vannak még olyanok, akik sok mindenről tudnak valamit. Közéjük tartozik Horváth Árpád is. Ez a „valami” nála rendszerint egy egész könyvnyi. Már egy egész könyvespolcot elfoglalnak Horváth Árpád népszerű ismeretterjesztő könyvei a technika történetének legkülönfélébb területeiről: órákról, autókról, muzsikáló szerkezetekről, űrhajózásról, térképekről, haditechnikáról, híradástechnikáról, mozikról, hogy csak azokat soroljam fel, amelyek éppen eszembe jutottak. És mivel a technika — a társadalmi fejlődés egyik legfontosabb motorja — története a történettudomány legmellőzöttebb területe — oktatásunkban sehol sem szerepel —, különösen elismerésre méltó Horváth Árpád hiánypótló tevékenysége. A szerző több tárgykör témaszerű feldolgozása után újabban a technikai alkotók életrajza felé fordul. Edison kétségtelenül a technika történetének egyik legnagyobb feltalálója, egyik legérdekesebb személyisége. A róla szóló irodalom éppen ezért nagyon nagy. Magyarul is jelent már meg róla könyv, budapesti látogatása alkalmából, sok évtizeddel ezelőtt. Legutóbb a pozsonyi Madách Kiadó adta ki Jilek, csehszlovák író regényesített életrajzának magyar fordítását A tizenötmilliárd dolláros férfi címen. Horváth Árpád könyve elsősorban technikatörténeti munka. Inkább „Edison találmányai”, mint „Edison”. Sokat megtudunk a találmányok létrejöttéről, sőt azok tudományos-technikai előzményeiről is, jóval kevesebbet az emberről, aki alkotta őket. Edison a villanykörte, a fonográf, a villanytelep, a mikrofon feltalálójaként ismert általánosságban, és nagy érdemei vannak több más területen, például az írógép, a mozi, a távíró tökéletesítésében. Horváth Árpád azonban nagyon helyesen mutat rá: Edison legnagyobb találmánya az volt, hogy „feltalálta” az ipari kutató-fejlesztő intézetet, ahol céltudatos munka folyik valaminek tökéletesítésén, olyasminek a befejezésén, aminek lehetősége a tudományos kutatás eredményeiből már előrelátható. Ilyen szempontból nagyon hasznosak a könyvben található apróbetűs előzményismertetések (melyek helyenként a szerző sokoldalú ismeretei miatt túlzottak is). Ezekből kiderül, hogy Edison nagyon is épített a tudományos eredményekre, s csak olyasminek a feltalálásába fogott bele, aminek a sikere nagyon valószínűsíthető volt. A kutatás és fejlesztés tervezésének, az eredmények hasznosításának páratlan tehetsége volt. Laboratóriuma alapításakor ezt tervezte: „Az a szándékom, hogy minden tíz napban egy kisebb, hathónaponként egy nagyobb találmánnyal jelenjek meg.” Ezt nagyjából sikerült is megtartania. Lehet tanulni tőle innovációs készséget. Igaz, hogy a saját pénzén, a saját kockázatára dolgozott. Mert vállalkozni, összesítve eredményeit, a világ fejlődéséhez páratlan módon járult hozzá, s ezen ő maga is páratlanul meggazdagodott. A könyv minden rendű és rangú olvasónak bátran ajánlható. (Gondolat) Szabadváry Ferenc Vallomások az életútról Gyógyító tudósok Akkor is érdekes a tudománnyal foglalkozó emberek életéről olvasni, ha az utókor valamiféle történelmi perspektíván átszűrve láttatja őket, de még érdekesebb, ha a tudós láttatja magát. Akár úgy, hogy elmondja munkás életének részleteit vagy egészét, akár azzal, ahogyan kiemeli azt, amit fontosnak tart, és így megismerteti személyiségét. Jó az, ha az orvosegyetemi ifjúság meghallgatja ezeket a vallomásokat, és még jobb, ha ezek írásban is megjelennek, lehetővé téve, hogy az ifjúság széles rétegei megismerkedhessenek az orvostudomány legkiválóbbjainak sokszor kínkeserves, de legtöbbször felemelő életútjával. A Gyógyító tudósok című kötetben nagy hírű egyetemi tanárok vallanak — kollégisták előtt — önmagukról és korukról. Ezek a vallomások nyilvánvalóan éppúgy nem mentesek a szubjektivitástól, mint az utókor orvostörténészeinek írásai, azonban mégis többet mondanak annyival, hogy az azonos téma ellenére menynyire sokféle és mégis mennyire egyszerű a húsz önvallomás. Sokféle, mert az előadó elveitől, illetve önmagának a középpontba vagy perifériára helyezésétől függően van, aki szinte csak mestereiről vagy tanítványairól szól, van, aki szerényen háttérbe húzódva csak a szakterületéről emlékezik meg, mintha alkotóként nem is vett volna részt annak fejlesztésében. Van, aki „csak” a tudományos tevékenységéről, van, aki teljes életéről tájékoztat, mert az utóbbi a tudománnyal szorosan összefonódott, előzményeit és következményeit tekintve egyaránt. Egynemű a kötet azért, mert a benne szereplő minden személyiség munkás életével tette magát el nem feledhetővé. Törő professzor írja, hogy „a munka öröme van olyan érték, mint a munka értéke”. Az itt szereplők mindegyikének örömet szerzett a munka, és ez az örömmel végzett munka értéket is termelt a tudomány és annak haszonélvezője, mindannyiunk számára. De ez az érték nemcsak a tudományos eredményekkel mérhető. A szerzők kivétel nélkül tanárok, oktatók, akiknek keze alatt orvosgenerációk nőttek fel, és akiknek ezen tevékenysége a ma élő orvosok nagy része számára meghatározó jelentőségű volt. Magyarországon megbecsülik a tudományt. Mégis sokakban az a tévhit fészkel, hogy a mi tudományunk kisebb értékű, mint a külföldé. Ez nincs így, bizonyítják a kötetben levő szerény és reális megjegyzések, melyek az adott tudós helyét határozzák meg egy-egy felfedezés létrejöttében. Külön méltatást érdemel a könyv stílusa: az előadási mód jellegzetességeit (az ismétléseket, a beszédfordulatokat, az anekdotákat) nem törölték. Ez a stílus a maga közvetlenségével növeli a személyiségről alkotott kép kialakításának lehetőségét. A Jahn Ferenc kollégium igazgatónője (a könyv szerkesztője: dr. Hevesné Terstyánszky Edit) hasznos munkát végzett mind az ifjúságot nevelő esték megszervezésével, mind e kötet megszerkesztésével. (Minerva) Dr. Csaba György Fiatal művészek találkozója Budapesten (Munkatársunktól.) Szinte minden művészeti ág ifjú képviselője részt vesz július 22—24- én a fiatal művészek találkozóján a Budapest Sportcsarnokban, a Népstadion-kertben és a Körcsarnokban. Tegnap a KISZ Központi Bizottság székházában Kovács Jenő, a KISZ KB titkára, Markó Iván, a Győri Balett művészeti vezetője, Szolnoki Tibor, a Rock Színház művésze és a fiatal képzőművészek, iparművészek és fotóművészek stúdiójának képviselői sajtótájékoztatót tartottak. Elmondták: Ennek a találkozónak nemcsak az a célja, hogy a különböző művészeti ágak művelői műhelylégkört teremtve találkozzanak egymással; szeretnék elérni, hogy művészeti törekvéseiket, alkotásaikat, vallomásukat a békéről ismerje meg a közönség. A különböző kiállításokon az érdeklődők láthatják a fiatal művészek alkotásait. A találkozó idején felállított alkalmi sátrakban, népművészeti, iparművészeti, grafikai alkotásokat, kis példányszámban készült fotókat és posztereket — önköltségi áron — vásárolni is lehet. Július 22-én bemutatkoznak a KISZ amatőr ösztöndíjas együttesei, láthatóak lesznek a Balázs Béla Stúdió, a TV KISZ Stúdió filmjei. Július 23-án a gyerekek birtokba vehetik a Népstadion kertjében a fiatal népművészek és iparművészek tervei szerint épített gyermekjátszóteret. Július 24-én, vasárnap délelőtt többek között a Ki mit tud? döntőjébe jutottak, délután az ifjúsági kabaré, a Jeszenszky dzsesszbalett és a Színművészeti Főiskola előadásai között válogathatunk. A háromnapos találkozón minden este telt házra lehet számítani a Budapest Sportcsarnokban, ahol a Győri Balett mutatja be Izzó planéták című műsorát. A Rock Színház Farkasok című előadásával a Körcsarnokban szerepel. A Győri Balett, a Rock Színház előadásaira, valamint egyes koncertekre jegyeket az Express Ifjúsági és Diák Utazási Irodákban, a Színházak Központi Jegyirodájában és az Ifjúsági Rendező Iroda jegypénztáraiban lehet kapni június közepétől. A találkozó egységes belépődíja naponként 20 forint. 7 KÖNYVEKRŐL Válaszúton az emberiség Frederic Vester: Az életben maradás programja Lassan egy évtizede már, hogy világszerte korrekcióra szorul a terjeszkedő, mennyiségi szemléletű gazdasági fejlődés koncepciója. A gazdasági expanzió egész bolygónkon tapasztalható lassulásán kívül azonban rendületlenül folytatódik a termelőerők, a népesség és a munkahelyek koncentrációja. Az urbanizációs folyamatok meggyorsultak, a régebben csak a népesség kisebbik hányadát érintő igények társadalmi méretűvé váltak, tömegigénnyé szélesedtek. A gazdasági növekedés lassulása arra szorítja az emberiséget, hogy az ember és természetes környezete kapcsolatát hatékonyabbá tegye, rákényszerüljön a hetvenes évek előtt elképzelhetetlennek tartott korlátozó intézkedések megtételére. Világossá vált, hogy a területileg, közösségenként és személyenként létrehozott és megtermelt értékek elosztásához új módszerek kidolgozására van szükség. Mindezekről a kérdésekről szólni lassan közhelyszámba megy, ám hogy mégis érdemes külön is felhívni a figyelmet a neves bajor környezetvédelmi szakember könyvére, azt az is indokolja, hogy sok újságcikk, film, rádió- és televízióműsor mellett ez az első átfogó környezetvédelmi zsebkönyv, amely hazánkban is megjelent. A könyv megjelenését köszöntő öröm azonban korántsem teljes. Amióta Vester kézirata — 1972-ben — az NSZK-ban nyomdába került, bizony sok szennyvíz lefolyt tisztítatlanul a Rajnán és a Dunán. A német nyelvű kiadás évében ülésezett az első környezetvédelmi világértekezlet Stockholmban, s terjesztett elő fontos javaslatokat. A könyv megírása óta tudatosult mind nemzeti, mind nemzetközi tekintetben a környezetvédelem jelentősége. Olyan új fogalmak mentek át a köztudatba, mint a természeti erőforrások ésszerű kihasználása vagy az energiatakarékosság. Világszerte nagyarányú erőfeszítéseket tesznek az anyagtakarékos technológiák kidolgozására és elterjesztésére. Ennek ellenére a természetnek és szűkebbtágabb környezetünknek elszennyeződése szinte semmit sem csökkent. A környezetvédelmi eljárásokkal „súlyosbított” technológiák nem egy esetben 40 százalékkal is növelhetik a késztermékek árát. A gazdasági recesszió korában ezt az áremelést a fogyasztó aligha lenne képes elviselni. Innen adódik az ördögi kör: a mai — lassan növekvő — fogyasztásunk érdekében sok esetben feláldozzuk a nem is olyan távoli holnap környezetét. A stockholmi értekezlet mottója ez volt: „A világon minden dolog között az ember a legértékesebb.” Az emberiség válaszúton van, környezetszennyezésének következményei az ezredfordulóra — egybehangzó állítások szerint — szinte a nukleáris katasztrófák pusztító hatásával lehetnek egyenértékűek. Wester könyvének fejezetei végén a kiutat, az orvoslás módjait is felsorolja. Alighanem a könyv megírása óta eltelt évtized a műben leírtakénál radikálisabb gyógymódokat sürget. Tőlünk függ, hogy unokáink is láthassák ne csak megőrzött városainkat, hanem élővilágunkat is — benne az alkotó emberrel. (Gondolat) Bonta Miklós