Népszabadság, 1983. május (41. évfolyam, 102-127. szám)

1983-05-01 / 102. szám

4 EMBERI SORSOK Frontszínház békében „A dal az életelemem” Ki ne ismerné Varga Andrást, az énekest. A robusztus alkatú és kedélyű harsány világjárót, aki ma még itthoni fellépéseit vagy éppen paszszióit szervezi, de holnap már repülőgépre ül, hogy a világ valamelyik harcterén a lövészárokban énekeljen a jobb ügy katonáinak. A világjáró Most éppen Nicaraguából jött. — A szolidaritási bizottság megbízásából jártam ott. Felejthetetlen élmény volt, esetenként két-háromszáz ember hallgatta dalaimat, amelyek a szabadság a barátság a béke és az értük vívott küzdelem értelmét, szépségeit hirdetik. De énekelt 15 ember előtt is a frontvonalban. S még az elfogott somozisták egy csoportjának is, akik ugyancsak megtapsolták. — Nem felejtem el azt az éjszakát, amikor éjfél előtt egy nyomornegyedben 1500 ember vett körül. Egyik dalt a másik után énekeltem, magyar, szovjet szerzőktől, életünkről, örömeinkről, amíg egy zokogó asszony be nem támolygott a tér közepére. Akkor kapta a hírt, hogy somozista orvlövészek megölték katonafiát. Azon nyomban emlékműsort tartottam a halott tiszteletére. Beszédet is rögtönöztem. Sokat segítő követségünk fiatal diplomatája volt a tolmács. A régi ismerős jogán kérdezem tőle, hogyan bírja a maga diktálta iramot. Énekelt Fidel Castrónak és Che Guevarának, járt Jemenben, fellépett Etiópiában az ogadeni és az eritreai fronton. Hallhatták dalait Tanzániában, Angolában és Mozambikban, s énekelt a Szaharában is a Poliszárió egységei előtt. Klasszikus idézettel válaszol: — Nincs eszményibb emberi élet, mint felőrlődni egy nagy cél szolgálatában. Komolyan mondja, de a belőle áradó kikezdhetetlennek tetsző derű és életerő arról tanúskodik, hogy felőrlődéssel ma még örökös őrlődései sem fenyegetik. Beszélgetünk, kutatjuk, mi hajtja a kanyargós ívű pályán. Honnan ez a lázas útkeresés, a szélsőségekkel való kacérkodások? Hiszen operaénekes volt. A karriert tálcán kínálták neki. S most az itthoni fellépéseket megszakítva, egyszemélyes frontszínházként járja a világot. — Kezdjük az elején. Apátfalván születtem. Apám hadirokkant kocsmáros volt, aki annyit hagyott rám, hogy amit csinálok, szívből csináljam. Amint mondja, tudatos élete 1944 júniusában kezdődött, amikor a makói járásbíróság felelősségre vonta a németek elleni izgatás miatt. — A büntetés hamar lejárt. Szeptember elején felszabadultunk, új élet nyílott számomra is. A demokratikus rendőrség állományába került. — Kócmadzaggal megkötött köpenyben tartottunk őrjáratot. Éhesek voltunk, de elkötelezettek, tele reménnyel. Akkori járőrtársam ma a rendőrség vezérőrnagya. Az ifjúsági mozgalommal még 1944-ben megtalálta a kapcsolatot. — Kecskeméten még dúlt a háború, amikor Battonyán már beszédet mondtam a község fiataljai előtt. Katona lett, 1945 márciusában vonult be az új hadseregbe. Akkori szolgálatai alapján vették fel a Magyar Ellenállók, Antifasiszták Szövetségébe. A Gobbi Hilda által vezetett Horváth Árpád Kollégiumba 1946. szeptember elején jelentkezett. — Elvégeztem a színiakadémiát. Szirtes Adámmal, Soós Imrével, Horváth Terivel tanultam együtt. A népi kollégium maradandó nyomokat hagyott bennem és mindannyiunkban. Első siker Vizsgadarabja az akkor nagyon népszerű zenés játék, a Dohányon vett kapitány főszerepe volt. — Somlai Artúr, Rátkai Márton, Dayka Margit, Neményi Lili segítették az indulásomat. A siker nem maradt el. 1949 júniusában tudta meg, hogy ösztöndíjjal a Szovjetunióba küldik tanulni. — Az élmények és az új benyomások egész sora várt. A zeneakadémiára kerültem, ahol nem csupán a hangképzésemmel törődtek. Muragyeli, Novikov, Hacsaturján voltak a tanáraim, s szerénytelenség nélkül mondhatom, később a barátaim is. Azt akarták, emberként, kommunista művészként is megálltam a helyem. Sosztakovics, Blantyer, Fradkin, csupa nagy név. Sokat tanultam tőlük. Már diákkorában hallatlanul népszerű lett szovjet barátaink földjén. Közvetlen természete, színes, hatalmas hangja és temperamentuma telt házakat vonzott, bárhová hívták vendégszereplésre. Énekelt a Kremlben is a szovjet állam vezetői előtt és óvodákban is. Leningrádtól Vlagyivosztokig aratta a sikert magyar népdalaival, szovjet költő-zeneszerző barátainak darabjaival. — Nagy hatással volt rám az író Szimonov, a költő Csanyin és Gamzatov barátsága. S a neves filmoperatőr, Román Karmen támogatása, aki Zalka Máté egykori barátjaként sokat beszélt neves hazánkfiáról. Elmondani sem tudom, mennyit köszönhetek Münnich Ferencnek, aki akkor moszkvai nagykövetként sokat törődött velem. Kétezernél is több fellépése volt szovjet színpadokon. Olyan nagyságokkal énekelt együtt, mint Liszicjan, Doluhanova és Gjaurov. — A daléneklés és a frontszínház képzete is akkor kapcsolódott össze bennem. Egy alkalommal a nagy Ruszlanova elmondta, hogy élete legemlékezetesebb hangversenyét Berlinben, a Reichstag lépcsőin tartotta. Néhány perccel azután, hogy Kantanaria kitűzte a győzelmi zászlót a lángoló kupolára. Ő villantotta fel előttem először, mit jelent a harcba indulók előtt énekelni. Szavaiból szinte sütött az ilyen színház tisztelete. Mintha magam is éreztem volna a hazaszeretet és a békevágy lobogását, az otthon utáni sóvárgást, az örömöt és erőt, melyet a dalból áradó otthoni üzenet támaszt. Később két nagy pályatársam, Kozlovszkij és Lemesev is elmondta, hogyan kúsztak be a frontvonalba és énekeltek a katonáknak roham előtt. Görcsoldó hatása, felszabadító ereje volt a dalnak a roppant feszültség pillanatában. A Szovjetunióból hazakerülve fényes pálya várt rá az Állami Operaházban. Háromszoros VIT-díjas, kétszer kapta meg a Szocialista Kultúráért érmet. Külföldi kitüntetést is kapott. — Mégsem sikerült! — mondja azzal a szinte gyermekien egyszerű őszinteséggel, amely egyéniségének meghatározó eleme. — Én sohasem titkoltam a magam hibáit, és nem titkolom a másokét sem. Huszonöt év után megváltam az Operától, s ma az ORI szólóénekese vagyok. S ott nagyon megelégedett ember. Valóban nem másokban és nem is a körülményekben keresi a hibát. — Úgy látszik, a dal az én világom. Az operaszínpadon Germánt vagy Gremin áriája közben sohasem éreztem azt a felszabadult jó érzést, amely dalolás közben elfog. S úgy érzem, a hallgatóságnak sem szereztem ott annyi örömet, mint például a Népek Barátságának dalával. Dalok szárnyán Lenint említi, aki egy alkalommal azt mondta Gorkijnak: a dal a népek lelke, a népek szárnya. — Úgy támad, mint a szél, úgy bomlik ki, mint a virág. Az ellenforradalom leverése után 1957. április 4-én ünnepi műsort adtunk Moszkvában, s utána a költő Lev Csanyin szobájában beszélgettünk. Ott volt Arkagyij Osztrovszkij zeneszerző barátunk is. Mondom Osanyinnak, hogy miért nem írnak dalt a két nép barátságáról. Kérdezte, mire gondolok, mire azt feleltem: a történelmi összetartozásra. A megbonthatatlan kapcsolatra, amely fél éve sincs még, hogy újra kiállta a próbát. Osanyin asztalhoz ült, s nem sokkal később már olvastuk a szöveget. Osztrovszkij ott helyben komponálta meg a melódiát. Hajnali négykor már a rádióban voltunk, hogy elénekeljem a közös szerzeményt, s reggel hatkor a Moszkva—Budapest című dalt sugározta a rádió. Varga András választását kár volna vitatni. Ő életének, művészetének mai formáját választotta. S vallja, hogy önmaga megmutatásának ez a módja hozta meg számára a megnyugvást. A dal lett az életeleme. — Tudom jól, hogy a szakma másként vélekedik. Tisztában vagyok a Viszolygásokkal. Csakhogy én a magam életét élem, engem csak bátorít, hogy némely kritizálok propagandistának tartatnak. Igenis az vagyok, és az is akarok lenni: életünk, ügyünk, eredményeink propagandistája. A magam eszközeivel. Általa nagyon tisztelt vezető emberünk azt javasolta neki, hogy legyen a haladó mozgalmak énekese. — Magam sem tudtam volna testhez állóbb programot önmagamnak megfogalmazni. Ezt a szerepet szívből és kedvvel vállalom. Magam is írok politikai töltésű dalokat, Hadas Győző barátom zenéjével. Szóba kerül, hogy dalait sok bírálat is éri. Mondják, hogy a bennük rejlő „direkt agitáció” a színvonal rovására megy. — Direkt agitáció? — kérdezi. — A rock s más néhány könnyűzenei irányzat talán nem az? Bizonyára csinálhatnám jobban is, és fogom is csinálni, mert nem adtam fel, hogy egyszerű szavakkal fejezzem ki jórészt fiatalokból álló közönségem érzéseit. Ők megértik, amit mondani akarok. Mondták már azt is, hogy kimentem a divatból. Mondják el ezt azoknak a fiataloknak Afrikában, Ázsiában vagy Közép-Amerikában, akik megunva a kizsákmányolást, a mi példánk nyomán keresik a kivezető utat. Nekik sokat mond, amit én dalolok. Az ő sorsukat és érzéseiket az én dalaim jobban kifejezik, mint a legvérpezsdítőbb táncmuzsika. Legszebb élményei azok a pillanatok, amikor fiatalabb és idősebb hallgatói valahol, a világ valamely zugában vele dúdolják a már megismert dalokat. Vagy amikor az új szerzeményt addig ismételtetik vele, amíg a fülbemászó dallam és a tettekre buzdító szöveg közkinccsé nem válik. Sok ilyen pillanat emlékét őrzi Afrikából, Dél-Amerikából éppen úgy, mint a szomszédos baráti országokból. Például Kárpát-Ukrajnából, ahol évente több alkalommal is magyar és orosz nyelven énekel, és ahol a legnépszerűbb vendégművészek közé tartozik. . Borge belügyminiszter így búcsúzott tőle nicaraguai fellépése után: „Köszönjük, hogy az utca porában énekelt olyan emberek előtt, akiknek eddig nem volt kapcsolatuk a művészettel. Ez a kulturális szolidaritás!” Meggyőződése szerint Mint ember és mint művész nyíltan vállalja a politizálást. Ezt műveli már nyolc esztendeje, itthon is országjáró, csoportja élén s az MSZBT elnökségében és a békemozgalom aktivistájaként. Ezt csinálja majd Grenadában, Kubában, Líbiában, Algírban, Afganisztánban és indokínai barátainknál, ahová a jövőben készülődik. A dalokon és a kísérőn kívül magával viszi a kis aggregátort és a diavetítőt is, hogy életünkről, boldogulásunkról hírt adjon közönségének. Szabad elhatározásából, meggyőződése szerint vállalta ezt a sajátos, napjainkban egyedülálló szerepet. — Egy alkalommal a szaharai harcok szünetében megkérdi tőlem egy muzulmán, hogy van-e nekem hitem. Van — feleltem, mire ő rákérdez, hogy miben hiszek. Mondom neki, hogy a szocializmusban és a népek barátságában. Jól kitanította a pártja! — felelte ungorkodva, és nagyot nézett, amikor közöltem vele, hogy nem is vagyok párttag. Mégpedig emberi gyengeségeim miatt. Ez is Varga András! Az önmagát sem kímélő nyíltság úgy hozzátartozik kedvelt és vitatott személyéhez, mint bohémságra hajló természete, a széles gesztusok, az önmaga által is sokszor kárhoztatott szertelensége. Vagy éppen a barátaihoz való ragaszkodás és a közös ügy szeretete, amiben soha nem ismert tréfát. Kékesdi Gyula NÉPSZABADSÁG 1983. május 1., vasárnap Az öreg gépész májusai Egyszobás lakás Budán, a Bocskai úton. Egyszerű berendezés, az egyik falon 300 kötetes, több nyelvű házikönyvtár, televízió, rádió. Itt él lányával Rónai János nyugdíjas hajógépszerelő, a pártnak a XI/8-as körzethez tartozó tagja. Nyolcvannyolc esztendős, hetven éve párttag. Régi május elsejékre emlékezik. Első emléke tanonckorára, 1912-re nyúlik vissza. Az Óbudai Hajógyárban dolgozó segédek úgy döntöttek: ezen a napon — hagyományosan — szolidaritást vállalnak a világ proletárjaival, ünnepelnek, nem dolgoznak. A Hajógyári-szigeten rendeztek összejövetelt: szavaltak, énekeltek, sört ittak. A tanuló gyerekeknek — köztük neki is — a főnökség megtiltotta, hogy elmaradjanak a munkából, fenyegették is őket, kiteszik a szűrét annak, aki követi a felnőttek példáját. De se Rónai János, se a többi tanonc nem volt ijedős természetű. A segédek megígérték, hogy a szakszervezet megvédi majd a gyerekeket is. Emlékszik, jó hangulatban töltötték el a napot a szakmunkásokkal. Másnap várták, hogy rájuk húzzák a vizes lepedőt. De a bizalmi fellépett az érdekükben, így a dorgálás, büntetés elmaradt. Itt találkozott Rónai János először a szervezettség erejével ; ha egyedül marad, elbánnak vele, de az egész kollektíva mellé állt. A következő évben — öt évvel a Kommunisták Magyarországi Pártja megalakulása előtt — belépett a Szociáldemokrata Pártba. Amikor Oroszországban a forradalom védelmére fegyvert fogtak Lenin pártjának vezetésével a munkások, parasztok, vöröskatonák, akkor ő éppen kocsin, vonaton, gyalogszerrel igyekezett az orosz fogságból hazafelé. Útja gyakran vezetett keresztül hadműveleti területen. Egyik nap még a fehérgárdista ukrán atamán kozákjaival kellett egyezkednie, engedjék bántatlanul tovább, másnap már anarchistákkal ismerkedett össze, később bolsevik fegyveres csapatok igazoltatták. Elfogadták hadifogoly-igazolványát, és mutatták az utat, merre visz az hazafelé. Május elsejét vöröskatonák körében ünnepelte. Dél felé elbúcsúzott barátaitól, legtovább a parancsnok kísérte. Megölelte a magyar katonát, és azt mondta neki: „Arra van a hazád, siessél, ahogy csak tudsz, és csináljátok meg otthon is, amit mi most Ukrajnában teszünk.” A következő faluban fehérterror uralkodott, fenyegették is, megölik, mert a bolsevistáktól érkezett. Hidegvére azért megmaradt, kivágta magát, és meg sem állt hazáig. Az első szabad május elsején, 1919-ben már az Óbudai Hajógyár, az 1. vasas tüzérezred politikai megbízottjaként vett részt. Kétszeresen felejthetetlen volt ez a nap: a főváros népének felemelő tüntetése volt ez, a veszélybe került Tanácsköztársaság mellett. De felvonulás közben az ellenforradalmárok elrabolták a Hungária körúti tüzérlaktanya parancsnokát; a kultúrműsor megtekintése helyett az emberrablókat üldözték — eredménnyel. Az ellenforradalom felülkerekedett; halálra keresték azokat a munkásokat, akik szerepet vállaltak a proletárdiktatúra idején. Rónai János visszatért szűkebb hazájába, Szlovákiába, ahol még maradt valami a polgári szabadságjogokból. Szakmájában dolgozott tovább: a komáromi Skoda hajógyárban volt gépszerelő. Ott is hű maradt önmagához. Az igazgatóság nem nagyon szerette a szervezett munkásokat, de Rónai János nem törődött ezzel. Amikor belépett a gyárba, a szakszervezetnek mindössze hetvenen voltak tagjai. Mint gyakorlott bizalmi, három év leforgása alatt 480-ra emelte fel a szervezett vasasok számát. Talán ennek a tevékenységének köszönhette, hogy egy Kína részére készített új csehszlovák hajóval őt küldték ki Harbinba. Ott sem volt egyedül: orosz és kínai elvtársak körében ünnepelte kétszer is a nemzetközi munkásmozgalom legnagyobb ünnepét. Kint jól oldotta meg a feladatát, a Skodánál főszerelői beosztást kapott. Ez tovább növelte tekintélyét. Május elsején, a kommunista egységfront-politikának megfelelően, a kommunista és a szociáldemokrata munkások együtt vonultak fel. Az 1928-as tüntetésre ma is sokat gondol: ott már fiatal feleségével és elvtársával együtt vitte a vörös zászlót. Ez időről évről évre Rónai János szervezte a férfiak, felesége pedig a nők felvonulását. Az 1938-as tüntetés sokban emlékeztetett a Magyar Tanácsköztársaság májusi felvonulására: a hitleri Németország készülő támadása ellen fogott össze a Csehszlovák Köztársaság minden demokratikus szervezete. A népi megmozdulás azonban nem járt eredménynyel : a nyugati hatalmak szabad kezet adtak a németeknek. A burzsoá Csehszlovákia elbukott, véres megtorlás kezdődött. Rónaiék kislányukkal együtt visszajöttek Magyarországra. A Telefongyárban helyezkedett el. Ez hadiüzem volt, nem kellett bevonulnia. Rövidesen itt is megtalálta az utat a párthoz. Minden adódó alkalommal magyarázta a többieknek: Hitler és Horthy nem győzhet ebben a háborúban. Amikor arról beszélt, hogy a munkások ne települjenek Nyugatra, hanem, ha kell, fegyverrel mentsék meg a gépeket — a katonai parancsnok internáltatta. 1943. május elsejét internáló táborban töltötte; a kommunista kollektíva ott is megülte a májusi ünnepet. Rónai jól tudta, hogy felesége közben kint szervezi az ellenállást, és hirdeti, közel a felszabadulás. A felszabadulás utáni első május elsején is kislányukkal hármasban vonultak fel. Az egykori hajógépszerelő már egyenruhában volt, a VI. kerület rendőrkapitány-helyettese lett. Ma már összefolyik az emlékezetében, mikor, hol volt a gyülekezés, hányan jöttek el, mikor értek a dísztribün elé, mikor, milyen jelszó volt a táblán, amelyet magasra emeltek ... Szeretett felvonulni, szerette a tömeget, a megvalósult ifjúkori álmokat jelző feliratokat; régen nyugdíjas volt már, de este se érzett fáradtságot, amikor leült az asszonnyal egy vendéglős asztalhoz, mint a többiek, a fiatalok. Elfutja szemét a könny, ötvenhárom évi boldog együttlét után feleségét — elvtársak, barátok társaságában — elkísérte azon az úton, ahonnan nincs visszatérés. Az edzett vasmunkás, aki nem ismert soha félelmet, fáradtságot, s a maga életével tanúsította, hogy „Vasas, ne hagyd magad!”, most élettársa nélkül gyengének érzi magát. Ritkán megy az utcára, már a liftben érzi, milyen fáradt. A XI/8. körzetben csak akkor veszik igénybe munkáját, ha a tapasztaltságát nem tudják nélkülözni. Ha valaki felajánlja, s kocsival kiviszi a sírhoz, ott újra fiatal a szíve. Magával viszi oda a hetven pártmunkás esztendő minden küzdelmes, szép emlékét. Azt is, amit mindenki, és azt is, amiről csak az élettársa tudhatott. Máté György Átadták a Kiváló címet a Skála-Coopnak Ötödször érdemelte ki gazdasági eredményei alapján a Skála-Coop Országos Szövetkezeti Beszerző és Értékesítő Közös Vállalat a Kiváló címet. A vállalat 1982-ben az előző évihez viszonyítva 11 százalékkal növelte árbevételét, nyeresége 17 százalékkal haladta meg az 1981. évit. Jelentős részt vállalt a lakosság megfelelő színvonalú áruellátásában; tavaly kiépült a nagykereskedelmi hálózata. Jelenleg már 59 Skála-áruház működik az országban. A szombaton megtartott ünnepségen a Kiváló Vállalat cím elnyerését tanúsító oklevelet Marjai József, a Minisztertanács elnökhelyettese és Vas János, a KPVDSZ főtitkára adta át Demján Sándor vezérigazgatónak. (MTI) Május 7.: ifjúsági békedemonstráció Budapesten Több mint tízezer fiatalt várnak május 7-én a fővárosban arra a nagyszabású békedemonstrációra, amelyet a budapesti KISZ-bizottság kezdeményezésére először rendeznek meg. E napon békeszemináriumot tartanak egyetemisták, főiskolások és középiskolások részvételével a Marcibányi téren a Ganz Villamossági Művek sportcsarnokában, illetve az Úttörő- és Ifjúsági Házban. A szemináriumon békekutatók, külpolitikai újságírók, s a hazai békemozgalom képviselői tájékoztatják a fiatalokat a jelenlegi feszült nemzetközi helyzet kialakulásának okairól, összefüggéseiről, a békemozgalmak céljairól, a szocialista országok békekezdeményezéseiről. A szemináriumot békemenet követi : fiatalok ezrei a Széna térről elindulva a Mártírok útján, illetve a Margit-hídon haladnak végig, kezükben Tárgyalást, megegyezést, leszerelést!, Élők, s nem túlélők akarunk lenni!, A béke — a jövőnk!, Fegyverkezési verseny helyett iskolákat! feliratú táblákkal. A békemenet végállomása a Margitsziget lesz, ahol fesztivált rendeznek. (MTI)