Népszabadság, 1983. július (41. évfolyam, 154-180. szám)

1983-07-06 / 158. szám

1983. július 6., szerda NÉPSZABADSÁG A költő prózai mintha-helyzetben Ágh István: Egy álom következményei­ ­ a prózaíró lennék, így írnám meg anyám utolsó paraszti évét — mondja Ágh István. Aztán megírja a kis házban, gyerekei nélkül élő „öregasszony” utolsó paraszti évét — mintha prózaíró lenne, a költő mintha-helyzetét felcserélve a pró­zaíróéra. De máris kibicsaklik a szó. Nálunk az előítélet vasbeton geren­dái választják el egymástól a műne­meket, páncélozott falak veszik kö­rül a kategóriákat. Ha egy költővel közölnénk úgy szemtől szembe, hogy kiváló a prózája, biztosan ar­ra gyanakodnék, hogy az elismerés voltaképpen a lírai véna megkérdő­jelezése. Pedig az esetek többségé­ben csupán arról van szó, hogy tör­vényszerűen kilép időnként a neki legismerősebb és mindenképpen ma­ga alkotta világ sűrűjéből, és olyan ösvényre lép, ahol talán nem is olyan egyszerű számára a közleke­dés. De mégis megteszi, mert mióta költő a költő, szó a szó, ez így ter­mészetes. Aki nem járja végig időről időre a felnőtté és költővé válás kép­zelt és hétköznapian valóságos útjait, az valami fontos dologról mond le, fontos dologtól fosztja meg költésze­tét. A műfajváltás lehet egyszerű, sportolóhoz illő erőpróba, és annak sem haszontalan. A szellemi ember azonban általában gondolkodik — és azt sajnos már lehet akárminek ne­vezni. Lehet a műfajváltás az ön­portré kiteljesítése, az irodalomtör­ténetnek nyújtott önzetlen — szán­dékos avagy szándéktalan — segít­ségnyújtás, annak kifejezetten hasz­nos. A legközelebb talán azzal já­runk az igazsághoz, ha a prózai ki­rándulásban nem csodabogarat lá­tunk, hanem a költői pálya nagyon is magától értetődő folytatását. Igen sok költői próza ugyanis nem más, mint próza a líra eszközeivel, a költő erényeivel. A poéta sem léphe­ti át a saját árnyékát. A tehetetlen­ségi nyomaték az igényes olvasó sze­rencséje. Csak látszólag parado­xon, hogy a prózaíró prózájának is önmagából magyarázható meg az előnye, valamint a költő prózájának is. Hogy melyiké mikor jobb, élvez­hetőbb, az már sok mindenen mú­lik, minden konkrét esetben külön eldöntendő. A művészi pálya hordalékainak is szokás nevezni a „kategórián kívüli” reflexiókat, szösszeneteket, emlékeket stb. Ez azonban csak any­­nyira igaz, amennyire igaz, hogy va­lakinek a saját élete hordalék. Tehát nem igaz. A gyakorlott olvasó az egészet látja a részben is. Az Egy álom következményeinek az olvasó­ja azt az Ágh Istvánt, aki a vele ké­szített interjúban a következőképpen vall: „Paraszti származású vagyok. Természetben és nehéz munkában nőttem fel. Együtt dolgoztam a pa­rasztokkal, kaszáltam, arattam, ké­vét dobáltam, asztagot raktam, zsá­koltam. Ismerem munkájuk termé­szetét, ismerem a növények és az ál­latok fajtáit, ismerem a falu szoká­sait, a bőrömön is, mert sokszor föl­sértettem... Nekem a falu a természet, természetes élet, nehéz élet. Szere­tem, de nem lakom ott, mert nem végezhetem munkájukat, aki pedig nem az ő munkájukat végzi, az mi­nek éljen velük ...” Íme, egy költő tömör vallomása arról, mit jelent számára a vidéki élet, származás. Lí­rai ez a vallomás, ütemesen kopogó prózában elbeszélve, olyan prózá­ban, amelynek hasonlíthatatlan ze­néje van, amely próza csak a köl­tőé lehet. Megkülönböztető hang­súllyal mondjuk ezt, mint ahogy va­lóban megkülönböztető hangsúlya van. Azt a kérdést sem oktalan fel­tenni, mit várunk a prózai kirándu­lás ritka és rendkívüli pillanataitól. Minden bizonnyal az árnyalatok lí­rai, zenei megközelítésének nyelvi többletét és könnyedségét, akkor is, ha gazdaságosabb, takarékosabb a kifejezés, mert a költő obuigát hasz­nálati eszköze a mérséklet, a mér­ték. A költői személyiség izgalmas jelenlétét szeretjük kiérezni a szö­vegből, a mélyből való merítés va­rázslatát. Az alkotó leplezetlen feltárulkozá­­sa minden direkt szándéktól függet­lenül elemi olvasói igénynek megy elébe. A versbarát nemcsak a költői alkotásra formál jogot, hanem azzal együtt, azon keresztül az alkotó „éle­tére”, a vers éltető, teremtő közegé­re, amely akarva, akaratlan az alko­tó folyamathoz tartozik. Az „élet és irodalom” elválaszthatatlan kettőse jegyében a Házam, hazám című fe­jezettel indul Ágh István álmodozá­sainak sorozata. A legkisebbet és a legnagyobbat felölelő megható szó­játék felszíne alatt a nyugtalan tör­ténelem hullámzik. A kicsi és a nagy. 1944 szeptemberében az első iskolás­nap. A nádpálca és a front közele­dése. „Katonákat szállásoltak be az iskolába.” A felszabadulás után a tanító feleségét még nagyságos asz­­szonynak szólítják, majd jött a ta­nácselnök, és lesöpörték a padlást. Másnap Petőfi Sándor A nép című költeményét kellett szavalni. Házam, hazám poklait és enyhét adó üléit járja a költő és nem költő. Úgy írta meg, mintha prózaíró lenne, és úgy élte meg, mint érző, majd eszmélő fiatalember. T­gy életre szólnak az első talál­­­kozások, ha a szónak nem is végeérhetetlen értelmében. A kispa­­dok meséi, a rang, a vásárfia, a ma­gány sárkányai és sármányai, aztán az albérletek. Házam és hazám di­menziói tovább tágulnak, legyőzve földrajzi, nyelvi határokat baráti kézfogással, őszinteséggel. Az ember mindenütt önmagát keresi és ta­lálja meg. Költőnek lenni va­lami nemzetközi közvetítő minő­ség, békeküldetés, lírai eszperantó, a szeretet gyakorlása. Mert a szere­teted a barátságot gyakorolni kell. Úgy is, ahogyan Ágh István magához öleli a költőbarátokat, példaképeket, sok-sok csodálatos ember csodálatos világát. Kritikákat, recenziókat ír másokról, de valójában saját, meg­értésre, megbocsátásra született egyéniségét, költői alkatát foly­tatja. „A költészet nem verseny, nem az a fontos, ki lesz nagyobb, maga­mat kell megvalósítanom, és rábízni az időre.” Ezt a törvényt is tartanunk kellene. Kérlelhetetlenül. Vagy ahogy ő mondta: „eladhatatlanul” (Mag­vető) Pákovics Miklós Könyvújdonságok a Kossuth Kiadó kínálatából Az ünnepi könyvhét eseményei óta több érdekes és fontos könyv jelent meg a Kossuth Könyvkiadó gondo­zásában. Gazdaságpolitikánkról cím­mel válogatás készült Havasi Ferenc, Lázár György, Óvári Miklós, Marjai József, Faluvégi Lajos, Gáspár Sán­dor és Hetényi István beszédeiből, cikkeiből. Faluvégi Lajos A tervezés mai ér­téke című munkájában a gazdaság­­politika és a társadalmi tervezés kér­déseit elemzi a hatodik ötéves terv időszakában. A Gazdaságpolitikai fü­zetek sorozat legújabb darabja A népgazdasági tervezés és az új növe­kedési pálya Hoós János tollából. A szocialista átalakulás jellemzői fa­lun elnevezésű országos elméleti ta­nácskozás anyagát könyv alakban ve­heti kézbe az olvasó. Kolosi Tamás új műve a Struktúra és egyenlőtlenség. Simó Tibor kötetében a tardi társa­dalom helyzetével foglalkozik. Ka­lász István és Szepesi György a kis­üzemi gazdálkodás új formáiról írt könyvet. Szalay Károly Komikum, szatíra, humor című munkája az Esztétikai kiskönyvtár sorozatban látott nap­világot. A hazánk megyéit bemutató sorozatban Békés és Veszprém a két legfrissebb kiadvány. A külpolitikai tárgyú könyvek kö­zül a Harc a hatalomért a lengyel­­országi eseményekkel foglalkozik. A Nemzetközi zsebkönyvtár sorozatban jelent meg Gömöri Endre munkája, A sas ég a sárkány, az amerikai—kí­nai kapcsolatokról, valamint Árkus István kötete, Az utolsó gyarmatok. Alain Guerin írása A CIA emberei. A népszerű történelem sorozatban is­mét kapható Hollósi Tibor írása, a Hosszú kések éjszakája. Kertész Er­zsébet Kossuth Zsuzsanna életéről írt könyvet. A RÁDIÓ MELLETT KERESZTMETSZET. Új magazint indított útjára a rádió, fő műsoridő­ben, hétfő este. Terjedelme, azaz mű­sorideje bőséges: 165 perc. És hogy lesz-e folytatás, az a sikertől függ. Rendezője Bozó László, műsorvezető­­szerkesztő Osgyáni Csaba, egyikük sem kezdő. A bemutatkozás szerencsés volt. Hallhattunk egy kiváló riportot (Stefka István készítette), két beszél­getést, zenét, verset, rádióesszét Aiszoposzról (illetve Aesopusról) és La Fontaine-ről Állatmesék — em­beri gyarlóságok címen, körkapcso­­lásos beszélgetést külföldi tudósítók­kal, hallhattuk Latinovits Zoltánt — Róbert Rozsgyesztvenszkij Rekviem című versét szavalta —, a háborúról szóló beszélgetés érdekes volt, az ál­latmesékről szóló fejtegetés lapos, hosszú és kicsit unalmas, Tarján Ta­más és Bodrogi Gyula eszmecseréje élvezetes. Egyszóval nagyjából olyan volt, mint általában a magazinműso­rok vagy az olvasásra szánt magazi­nok. A rádió hasonló műsorait azon­ban mindig megkülönbözteti egy fontos tényező minden olvasnivaló­tól: nem lehet lapozni. A magazin­műfaj lényegéhez tartozik, hogy sok­félével foglalkozik, széles olvasótá­borra apellál. Ezt a széles érdeklő­dést csak úgy tudja felkelteni, illet­ve kielégíteni, hogy sokféle műfajjal, témával foglalkozik, lehetőleg min­denki számára követhető színvona­lon, azaz közérthetően. A vaskos magazinkötetet azonban az olvasó inkább csak átlapozza, nem olvas el mindent benne, csak a szá­mára érdekesnek ígérkező írást. Ki­csit így van ez a rádiómagazinnal is, odafigyel az ember, ha érdekes té­mát hall, másfelé bóklászik a figyel­me, ha unja. Aki pedig azzal ül a rá­dió mellé, hogy elfogadva szolgála­tait vele töltse az estét, az ilyen mű­sor mellé nem árt, ha olvasnivalót is készít a keze ügyébe. Ez így ma már kialakult hallgatói szokás, szelektív lett az emberek figyelme. Ezzel a fi­gyelemmel azonban nem szabad visszaélni: a rádiómagazin ne legyen unalmas még akkor se, ha tudják a műsor készítői, hogy a hallgató válo­gat. A hosszú fejtegetés pedig veszé­lyes: nagyon érdekesnek, fordulatos­nak kell lenni annak a műsornak, amelyik arra vállalkozik, hogy egy órán át ébren tartja a figyelmet. Jobb, ha a szerkesztő egy kicsit mindjárt az elején megalkuszik és rövidebb műsorrészleteket tervez. Nem könnyű szórakoztató, tanító és élvezetes, majd háromórás kulturá­lis-politikai műsort összeállítani, de lehet. Várjuk a folytatást. REJTŐ JENŐ ALIAS P. HOWARD. Az Ismeretlen ismerősök sorozat két évvel ezelőtti adásának ismétlése nem volt hiábavaló. Egyrészt azért, mert érdekes volt a műsor, másrészt azért, mert Rejtő — a Rejtő-jelenség — megérdemli a közfigyelmet. Rejtő Jenő köztünk van, kötetei polcain­kon, nyelve mindennapi beszédünk szófordulataiban, humora irodal­munkban. (Nemcsak a kabaréműso­rokban, hanem Örkény-, Moldova­­művekben is, áttételesen, közvetet­ten.) Rejtő Jenő lefordíthatatlan más nyelvre, szövegei csak magyarul ad­ják vissza a pesti aszfalt két világ­háború közötti sajátos zamatú hu­morát. Színpadra sem, filmre sem tehető át, szövege csakis abban a közegben él meg, amelyben a szerző negyven-ötven éve megírta. Hogyan lehetne ezt áttenni: „Nagyvilági kül­seje nyomban feltűnt a kikötő rako­dómunkásokból és rablókból álló egyszerű népe között. Elsősorban gyönyörű cipőit csodálták. Különö­sen az egyik volt rendkívül elegáns, fehér betétes, gombos lakkcipő.” Egy férfi, felemás cipőben, de így se íze, se humora. Az egész együtt mégis él, azaz tovább él mai irodalmunkban, mai beszédünkben, anélkül, hogy az ősforrásra minduntalan vissza-visz­­szaemlékeznénk. Rádióban azonban nemcsak megél a rejtői szöveg, hanem még gazda­godhat is. Ebben a műsorban első­sorban az volt az élvezetes, amit szí­nészek adtak elő Rejtőből. Agárdi Gábor, Balázs Péter, Csákányi Lász­ló, Horváth Tivadar, Schubert Éva és a többiek tudtak hozzátenni az írott szöveghez. A TÜNDÉRLAKI LÁNYOK, Hel­­tai Jenő színműve majd hét évtizede született, és annyit avult, amennyit a századelő felszínes színházi divatja. A négy Tündérlaki lány édes-bús története nemigen érte volna meg a korszerűsítés fáradságát, ha Heltai nem lenne mestere a szavaknak és a színpadi dramaturgiának. A néma levente szépsége is a nyelvében él­vezhető, nem a levente középkorian romantikus történetében. A Tündér­laki lányok is alapos átigazítás után, jó nagy rövidítéssel került a hallga­tóság elé; elmaradt belőle minden érzelgősség, szentimentális fordulat, hepiend és avas romantika. De ak­kor mi maradt? Nem sok: négy lány hétköznapias küszködése, az özvegy mama keserve és valami olyasmi ta­nulság, hogy úgysem lehet tenni semmit a kegyetlen sors ellen, ma­radjon hát minden a régiben. A darab kulcsfigurája a kis Sári­ka, aki naiv jóhiszeműségében olyan galibát okoz, amilyet nem is igen lehet helyrehozni. (Az eredetiben ki­ki hozzámegy szerelméhez, minden csodás és gyönyörű, csak éppen hi­hetetlen még mesének is.) Sárikát Csonka Ibolya alakítja, kezdő létére mesterien. Kállai Ferenc és Csonka Ibolya árnyaltan szép szövegmondá­sa és szövegértetése már megérte a dramaturg és a szerkesztő-rendező munkáját. Nem mintha Káldi Nóra, Pártos Erzsi, Szakácsi Sándor alatta maradt volna szokásos színvonalá­nak, de a két kulcsfigura tette érde­kessé azt az­ egy órát, ami az eredeti három felvonásból megmaradt CSAK PÁR MÁZSA BÚZA. Saru­­si Mihály rádiójátékának hőse ugyancsak kamasz: a tizenhat éves „gépésztanuló” Varga Jani, s még abban is rokon Heltai Sárikájával, hogy ő is a romantika gyermeke. Csak egy kissé megkésett és vérsze­gény romantikáé. A tolvaj gépészek aratás idején a tarlóra öntenek vagy tíz mázsa búzát, hogy majd este el­csórják. A tiszta lelkű, igazságkereső fiatalember azonban keresztülhúzza számításaikat, mert szól a mezőőr­nek; a gépészek aztán alaposan hely­benhagyják a fiút. S mindezen köz­ben megismerjük a torzsalkodó Var­ga család életét, a szomszédok és ro­konok sivár, veszekedős világát. És gondolkozhatunk, hol is történik mindez. És mikor? Valahol egy fa­luszélen, napjainkban. (Tíz, húsz éven belül az biztos, de nem régeb­ben.) Az Ifjúsági Rádiószínház nincs könnyű helyzetben, amikor ifjúsági darabot akar játszani, mert nemigen van miből válogatnia. Hetente nem születnek remekművek. Közepesek sem. Gyengékkel, alig­ műnek nevez­hető alkotásokkal kell beérnie. A kérdés inkább az, várja-e ki, amíg jó rádiójáték fut be, vagy elégedjen meg azzal, amit előtalál és mutassa be azt. Nem lehet ebben igazat ten­ni: ez is, az is megalkuvás. Csak az utóbbi még pedagógiai veszélyeket is rejt magában: igénytelenséget su­gall vagy elriasztja a fiatalokat a színháztól (itt most a rádió hallgatá­sától). Sarkadi László AKÁRKI VAGY AKÁRKI A Körszínház bemutatója ó Ha egy történet akárkivel meges­­i­het, akkor az nyilvánvalóan meglehetősen általános. Azt viszont alapfokú esztétikai ismeretek birto­kában is tudhatjuk, hogy a tipikus­­ság mennyire különbözik az általá­nostól, hogy a tipikus éppen a kiéle­zett egyéni vonások révén képes tar­talmazni az általánost. S ez az eszté­tikai alapelv nyilván egy drámai hős­re, egy dráma cselekményére is érvé­nyes, s ezen az alapon el is mond­hatnánk, hogy az a darab, amelynek hőse akárki, még ha e névmást név­ként nagybetűvel írjuk is: Akárki, és története nem egyéb, mint maga az élet, nem lehet igazi dráma. Hugó von Hofmannstahl darabja sem az. Jellegzetes allegorikus játék ez, amelynek értéke egészen másban van, nem a drámaiságban. Ember és élet, ember és halál ütközete — ami ebben a filozófiai-vallásos köze­lítésben lényegében azonos, egyik szükségképpen folyik a másikból —, olyannyira egyenlőtlen az ember eb­ben a harcban, annyira esélytelen, kiszolgáltatott, hogy legfeljebb szen­vedésének, vergődésének színei, mód­jainak változatossága lehet igazán ér­dekes, nem a küzdelem kimenetele. Ahogyan Kosztolányi fogalmazta, „a katolicizmus ezer színe és parfü­me” elevenítheti meg az allegóriát, teheti élettelivé a színjátékot. Mert a színházban persze nemcsak drámát, hanem egyszerűen színházat is lehet játszani. Az allegória ornamentikává, díszítő művészetté válhat, s ami el­vész belőle az élet elevenségéből, azt magába szívja dekorativitásként. Látványosság, díszletek, ruhák szí­nei, ének, tánc, zene, no meg a ver­ses szöveg csengése-bongása pótol­hatja az igazán drámai cselekményt. A­ középkori moralitást nyilván­valóan így is különféleképpen lehet értelmezni: maga a „címszereplő”, akit gazdag emberként láthatunk, sokféleképpen lehet Akárki. Gazdag­sága lehet jelképes értelmű, jelent­heti egyszerűen az élet élvezetét, az életkedvet, az életerőt, az Ady mód­jára nagy betűvel írt Élet habzsolá­sának lehetőségét és képességét. De lehet közvetlenül szociológiai értel­met is tulajdonítani e gazdagságnak, felfoghatjuk úgy is, hogy a vagyon tényleg vagyont, pénzt, tehát a töb­bi embertől elkülönítő lehetőségeket jelent. Míg az előző esetben Akárki valóban akárki lehet, amennyiben minden ember bizonyos kamatoztat­ható vagy elherdálható lehetőségek és képességek birtokában születik, addig a második esetben a cím nem­igen illik a darabhoz. Akárki éppen­­hogy nem lehet akárki, csakis kivá­lasztott, a kevesek közé tartozó em­ber. Bármennyire is a dekoratív mozza­natok kivitelezése, szépsége, a lát­vány, a mozgások, a színpadképek esztétikuma határozza meg a színpa­di előadás hatását ebben az esetben, azért azt nagyon fontos eldönteni, hogy általában az emberről, mind­nyájunkról vagy éppen mindnyájunk (legalábbis többségünk) ellenfeléről, a kiválasztott, a fölöttünk való, a ná­lunk szerencsésebb emberről szól-e a történet. A szöveg mindkét értelme­zést megengedi, hiszen ebben a sajá­tos közegben az adósjobbágyok is felfoghatók jelképesen, áttételesen. A címnek, a párrímekbe szedett ver­seknek, Akárki misztikus rettegései­nek és szenvedéseinek talán jobban megfelelne az általános, mintsem a szociológiai, az osztályszerű értelme­zés. Nehéz együttéreznünk ugyanis Akárkivel, ha könyörtelenségét több­nek kell látnunk, mint az élethabzso­lás túlzásának. Kazimir Károly rendezése a Kör­színházban nemigen látszik bíbelőd­ni e szőrszálhasogatónak tetsző kér­déssel. Nem vitatható viszont, hogy színházi törekvéseihez illő darabot, színes, változatos, tarka látványos­ságot kínáló anyagot lelt az Akárki­ben, életnek és halálnak, az emberi létnek ugyanazokat az alapkérdéseit görgethette elő ezúttal is, mint nagy epikus vállalkozásai közben. Csak valahogy a légiesség hiányzik az egy­mást kergető képekből, az elvontság, a jelképesség a különféle allegorikus alakokból. Kicsit súlyossá, nehézkes­sé s ezért naturálissá váltak a fi­gurák, az élet, a lélek problémái túl­ságosan anyagi, társadalmi töltést kaptak. Ennek oka bizonyára nem is any­­nyira Akárki kilétének tisztázatlan­ságában, mint inkább a kivitelezés enyhe lomposságában, a mozgás­koreográfiák pontatlanságában, a részleteknek a nagy ívű elképzelés­hez éppen nem illő túlzott nagyvona­lúságában van. Leginkább egyébként a látványt alapvetően meghatározó díszlet, Szinte Gábor ötletes munká­ja közelít a szükséges jelképesség­hez, egy szemből ábrázolt templom­belsővé alakítva a Körszínház szélté­ben elnyúló játékterét, középen ol­tárként, lakomaasztalként és ravatal­ként egyaránt szolgáló emelvénnyel. Márk Tivadar jelmezei a látványos­ságon felül olykor naturalizmusra törnek, így azután például az adós­jobbágyok ruházata stílusban lénye­gesen eltér mondjuk Mammon öltö­zékétől. Mintha közülük csak ez utób­bi lenne allegorikus figura, míg az előbbiek valóságosak. Holott aligha­nem kívánatos lenne az egységes fel­fogás. A színészeknek az elvontságok áb­rázolásán kívül a kissé talán túlsá­gosan is szépen csengő szöveggel is meg kell birkózniuk (Kállay Miklós fordítását Hegedűs Géza dolgozta át és egészítette ki). Kevés kivétellel döntetlennek ítélhetjük ezt a küzdel­met. Zappe László S, Tóth József, Incze József, Kozák András és Esztergályos Cecília a színjáték egyik jelenetében. 4 7

Next