Népszabadság, 1983. július (41. évfolyam, 154-180. szám)
1983-07-06 / 158. szám
1983. július 6., szerda NÉPSZABADSÁG A költő prózai mintha-helyzetben Ágh István: Egy álom következményei a prózaíró lennék, így írnám meg anyám utolsó paraszti évét — mondja Ágh István. Aztán megírja a kis házban, gyerekei nélkül élő „öregasszony” utolsó paraszti évét — mintha prózaíró lenne, a költő mintha-helyzetét felcserélve a prózaíróéra. De máris kibicsaklik a szó. Nálunk az előítélet vasbeton gerendái választják el egymástól a műnemeket, páncélozott falak veszik körül a kategóriákat. Ha egy költővel közölnénk úgy szemtől szembe, hogy kiváló a prózája, biztosan arra gyanakodnék, hogy az elismerés voltaképpen a lírai véna megkérdőjelezése. Pedig az esetek többségében csupán arról van szó, hogy törvényszerűen kilép időnként a neki legismerősebb és mindenképpen maga alkotta világ sűrűjéből, és olyan ösvényre lép, ahol talán nem is olyan egyszerű számára a közlekedés. De mégis megteszi, mert mióta költő a költő, szó a szó, ez így természetes. Aki nem járja végig időről időre a felnőtté és költővé válás képzelt és hétköznapian valóságos útjait, az valami fontos dologról mond le, fontos dologtól fosztja meg költészetét. A műfajváltás lehet egyszerű, sportolóhoz illő erőpróba, és annak sem haszontalan. A szellemi ember azonban általában gondolkodik — és azt sajnos már lehet akárminek nevezni. Lehet a műfajváltás az önportré kiteljesítése, az irodalomtörténetnek nyújtott önzetlen — szándékos avagy szándéktalan — segítségnyújtás, annak kifejezetten hasznos. A legközelebb talán azzal járunk az igazsághoz, ha a prózai kirándulásban nem csodabogarat látunk, hanem a költői pálya nagyon is magától értetődő folytatását. Igen sok költői próza ugyanis nem más, mint próza a líra eszközeivel, a költő erényeivel. A poéta sem lépheti át a saját árnyékát. A tehetetlenségi nyomaték az igényes olvasó szerencséje. Csak látszólag paradoxon, hogy a prózaíró prózájának is önmagából magyarázható meg az előnye, valamint a költő prózájának is. Hogy melyiké mikor jobb, élvezhetőbb, az már sok mindenen múlik, minden konkrét esetben külön eldöntendő. A művészi pálya hordalékainak is szokás nevezni a „kategórián kívüli” reflexiókat, szösszeneteket, emlékeket stb. Ez azonban csak anynyira igaz, amennyire igaz, hogy valakinek a saját élete hordalék. Tehát nem igaz. A gyakorlott olvasó az egészet látja a részben is. Az Egy álom következményeinek az olvasója azt az Ágh Istvánt, aki a vele készített interjúban a következőképpen vall: „Paraszti származású vagyok. Természetben és nehéz munkában nőttem fel. Együtt dolgoztam a parasztokkal, kaszáltam, arattam, kévét dobáltam, asztagot raktam, zsákoltam. Ismerem munkájuk természetét, ismerem a növények és az állatok fajtáit, ismerem a falu szokásait, a bőrömön is, mert sokszor fölsértettem... Nekem a falu a természet, természetes élet, nehéz élet. Szeretem, de nem lakom ott, mert nem végezhetem munkájukat, aki pedig nem az ő munkájukat végzi, az minek éljen velük ...” Íme, egy költő tömör vallomása arról, mit jelent számára a vidéki élet, származás. Lírai ez a vallomás, ütemesen kopogó prózában elbeszélve, olyan prózában, amelynek hasonlíthatatlan zenéje van, amely próza csak a költőé lehet. Megkülönböztető hangsúllyal mondjuk ezt, mint ahogy valóban megkülönböztető hangsúlya van. Azt a kérdést sem oktalan feltenni, mit várunk a prózai kirándulás ritka és rendkívüli pillanataitól. Minden bizonnyal az árnyalatok lírai, zenei megközelítésének nyelvi többletét és könnyedségét, akkor is, ha gazdaságosabb, takarékosabb a kifejezés, mert a költő obuigát használati eszköze a mérséklet, a mérték. A költői személyiség izgalmas jelenlétét szeretjük kiérezni a szövegből, a mélyből való merítés varázslatát. Az alkotó leplezetlen feltárulkozása minden direkt szándéktól függetlenül elemi olvasói igénynek megy elébe. A versbarát nemcsak a költői alkotásra formál jogot, hanem azzal együtt, azon keresztül az alkotó „életére”, a vers éltető, teremtő közegére, amely akarva, akaratlan az alkotó folyamathoz tartozik. Az „élet és irodalom” elválaszthatatlan kettőse jegyében a Házam, hazám című fejezettel indul Ágh István álmodozásainak sorozata. A legkisebbet és a legnagyobbat felölelő megható szójáték felszíne alatt a nyugtalan történelem hullámzik. A kicsi és a nagy. 1944 szeptemberében az első iskolásnap. A nádpálca és a front közeledése. „Katonákat szállásoltak be az iskolába.” A felszabadulás után a tanító feleségét még nagyságos aszszonynak szólítják, majd jött a tanácselnök, és lesöpörték a padlást. Másnap Petőfi Sándor A nép című költeményét kellett szavalni. Házam, hazám poklait és enyhét adó üléit járja a költő és nem költő. Úgy írta meg, mintha prózaíró lenne, és úgy élte meg, mint érző, majd eszmélő fiatalember. Tgy életre szólnak az első találkozások, ha a szónak nem is végeérhetetlen értelmében. A kispadok meséi, a rang, a vásárfia, a magány sárkányai és sármányai, aztán az albérletek. Házam és hazám dimenziói tovább tágulnak, legyőzve földrajzi, nyelvi határokat baráti kézfogással, őszinteséggel. Az ember mindenütt önmagát keresi és találja meg. Költőnek lenni valami nemzetközi közvetítő minőség, békeküldetés, lírai eszperantó, a szeretet gyakorlása. Mert a szereteted a barátságot gyakorolni kell. Úgy is, ahogyan Ágh István magához öleli a költőbarátokat, példaképeket, sok-sok csodálatos ember csodálatos világát. Kritikákat, recenziókat ír másokról, de valójában saját, megértésre, megbocsátásra született egyéniségét, költői alkatát folytatja. „A költészet nem verseny, nem az a fontos, ki lesz nagyobb, magamat kell megvalósítanom, és rábízni az időre.” Ezt a törvényt is tartanunk kellene. Kérlelhetetlenül. Vagy ahogy ő mondta: „eladhatatlanul” (Magvető) Pákovics Miklós Könyvújdonságok a Kossuth Kiadó kínálatából Az ünnepi könyvhét eseményei óta több érdekes és fontos könyv jelent meg a Kossuth Könyvkiadó gondozásában. Gazdaságpolitikánkról címmel válogatás készült Havasi Ferenc, Lázár György, Óvári Miklós, Marjai József, Faluvégi Lajos, Gáspár Sándor és Hetényi István beszédeiből, cikkeiből. Faluvégi Lajos A tervezés mai értéke című munkájában a gazdaságpolitika és a társadalmi tervezés kérdéseit elemzi a hatodik ötéves terv időszakában. A Gazdaságpolitikai füzetek sorozat legújabb darabja A népgazdasági tervezés és az új növekedési pálya Hoós János tollából. A szocialista átalakulás jellemzői falun elnevezésű országos elméleti tanácskozás anyagát könyv alakban veheti kézbe az olvasó. Kolosi Tamás új műve a Struktúra és egyenlőtlenség. Simó Tibor kötetében a tardi társadalom helyzetével foglalkozik. Kalász István és Szepesi György a kisüzemi gazdálkodás új formáiról írt könyvet. Szalay Károly Komikum, szatíra, humor című munkája az Esztétikai kiskönyvtár sorozatban látott napvilágot. A hazánk megyéit bemutató sorozatban Békés és Veszprém a két legfrissebb kiadvány. A külpolitikai tárgyú könyvek közül a Harc a hatalomért a lengyelországi eseményekkel foglalkozik. A Nemzetközi zsebkönyvtár sorozatban jelent meg Gömöri Endre munkája, A sas ég a sárkány, az amerikai—kínai kapcsolatokról, valamint Árkus István kötete, Az utolsó gyarmatok. Alain Guerin írása A CIA emberei. A népszerű történelem sorozatban ismét kapható Hollósi Tibor írása, a Hosszú kések éjszakája. Kertész Erzsébet Kossuth Zsuzsanna életéről írt könyvet. A RÁDIÓ MELLETT KERESZTMETSZET. Új magazint indított útjára a rádió, fő műsoridőben, hétfő este. Terjedelme, azaz műsorideje bőséges: 165 perc. És hogy lesz-e folytatás, az a sikertől függ. Rendezője Bozó László, műsorvezetőszerkesztő Osgyáni Csaba, egyikük sem kezdő. A bemutatkozás szerencsés volt. Hallhattunk egy kiváló riportot (Stefka István készítette), két beszélgetést, zenét, verset, rádióesszét Aiszoposzról (illetve Aesopusról) és La Fontaine-ről Állatmesék — emberi gyarlóságok címen, körkapcsolásos beszélgetést külföldi tudósítókkal, hallhattuk Latinovits Zoltánt — Róbert Rozsgyesztvenszkij Rekviem című versét szavalta —, a háborúról szóló beszélgetés érdekes volt, az állatmesékről szóló fejtegetés lapos, hosszú és kicsit unalmas, Tarján Tamás és Bodrogi Gyula eszmecseréje élvezetes. Egyszóval nagyjából olyan volt, mint általában a magazinműsorok vagy az olvasásra szánt magazinok. A rádió hasonló műsorait azonban mindig megkülönbözteti egy fontos tényező minden olvasnivalótól: nem lehet lapozni. A magazinműfaj lényegéhez tartozik, hogy sokfélével foglalkozik, széles olvasótáborra apellál. Ezt a széles érdeklődést csak úgy tudja felkelteni, illetve kielégíteni, hogy sokféle műfajjal, témával foglalkozik, lehetőleg mindenki számára követhető színvonalon, azaz közérthetően. A vaskos magazinkötetet azonban az olvasó inkább csak átlapozza, nem olvas el mindent benne, csak a számára érdekesnek ígérkező írást. Kicsit így van ez a rádiómagazinnal is, odafigyel az ember, ha érdekes témát hall, másfelé bóklászik a figyelme, ha unja. Aki pedig azzal ül a rádió mellé, hogy elfogadva szolgálatait vele töltse az estét, az ilyen műsor mellé nem árt, ha olvasnivalót is készít a keze ügyébe. Ez így ma már kialakult hallgatói szokás, szelektív lett az emberek figyelme. Ezzel a figyelemmel azonban nem szabad visszaélni: a rádiómagazin ne legyen unalmas még akkor se, ha tudják a műsor készítői, hogy a hallgató válogat. A hosszú fejtegetés pedig veszélyes: nagyon érdekesnek, fordulatosnak kell lenni annak a műsornak, amelyik arra vállalkozik, hogy egy órán át ébren tartja a figyelmet. Jobb, ha a szerkesztő egy kicsit mindjárt az elején megalkuszik és rövidebb műsorrészleteket tervez. Nem könnyű szórakoztató, tanító és élvezetes, majd háromórás kulturális-politikai műsort összeállítani, de lehet. Várjuk a folytatást. REJTŐ JENŐ ALIAS P. HOWARD. Az Ismeretlen ismerősök sorozat két évvel ezelőtti adásának ismétlése nem volt hiábavaló. Egyrészt azért, mert érdekes volt a műsor, másrészt azért, mert Rejtő — a Rejtő-jelenség — megérdemli a közfigyelmet. Rejtő Jenő köztünk van, kötetei polcainkon, nyelve mindennapi beszédünk szófordulataiban, humora irodalmunkban. (Nemcsak a kabaréműsorokban, hanem Örkény-, Moldovaművekben is, áttételesen, közvetetten.) Rejtő Jenő lefordíthatatlan más nyelvre, szövegei csak magyarul adják vissza a pesti aszfalt két világháború közötti sajátos zamatú humorát. Színpadra sem, filmre sem tehető át, szövege csakis abban a közegben él meg, amelyben a szerző negyven-ötven éve megírta. Hogyan lehetne ezt áttenni: „Nagyvilági külseje nyomban feltűnt a kikötő rakodómunkásokból és rablókból álló egyszerű népe között. Elsősorban gyönyörű cipőit csodálták. Különösen az egyik volt rendkívül elegáns, fehér betétes, gombos lakkcipő.” Egy férfi, felemás cipőben, de így se íze, se humora. Az egész együtt mégis él, azaz tovább él mai irodalmunkban, mai beszédünkben, anélkül, hogy az ősforrásra minduntalan vissza-viszszaemlékeznénk. Rádióban azonban nemcsak megél a rejtői szöveg, hanem még gazdagodhat is. Ebben a műsorban elsősorban az volt az élvezetes, amit színészek adtak elő Rejtőből. Agárdi Gábor, Balázs Péter, Csákányi László, Horváth Tivadar, Schubert Éva és a többiek tudtak hozzátenni az írott szöveghez. A TÜNDÉRLAKI LÁNYOK, Heltai Jenő színműve majd hét évtizede született, és annyit avult, amennyit a századelő felszínes színházi divatja. A négy Tündérlaki lány édes-bús története nemigen érte volna meg a korszerűsítés fáradságát, ha Heltai nem lenne mestere a szavaknak és a színpadi dramaturgiának. A néma levente szépsége is a nyelvében élvezhető, nem a levente középkorian romantikus történetében. A Tündérlaki lányok is alapos átigazítás után, jó nagy rövidítéssel került a hallgatóság elé; elmaradt belőle minden érzelgősség, szentimentális fordulat, hepiend és avas romantika. De akkor mi maradt? Nem sok: négy lány hétköznapias küszködése, az özvegy mama keserve és valami olyasmi tanulság, hogy úgysem lehet tenni semmit a kegyetlen sors ellen, maradjon hát minden a régiben. A darab kulcsfigurája a kis Sárika, aki naiv jóhiszeműségében olyan galibát okoz, amilyet nem is igen lehet helyrehozni. (Az eredetiben kiki hozzámegy szerelméhez, minden csodás és gyönyörű, csak éppen hihetetlen még mesének is.) Sárikát Csonka Ibolya alakítja, kezdő létére mesterien. Kállai Ferenc és Csonka Ibolya árnyaltan szép szövegmondása és szövegértetése már megérte a dramaturg és a szerkesztő-rendező munkáját. Nem mintha Káldi Nóra, Pártos Erzsi, Szakácsi Sándor alatta maradt volna szokásos színvonalának, de a két kulcsfigura tette érdekessé azt az egy órát, ami az eredeti három felvonásból megmaradt CSAK PÁR MÁZSA BÚZA. Sarusi Mihály rádiójátékának hőse ugyancsak kamasz: a tizenhat éves „gépésztanuló” Varga Jani, s még abban is rokon Heltai Sárikájával, hogy ő is a romantika gyermeke. Csak egy kissé megkésett és vérszegény romantikáé. A tolvaj gépészek aratás idején a tarlóra öntenek vagy tíz mázsa búzát, hogy majd este elcsórják. A tiszta lelkű, igazságkereső fiatalember azonban keresztülhúzza számításaikat, mert szól a mezőőrnek; a gépészek aztán alaposan helybenhagyják a fiút. S mindezen közben megismerjük a torzsalkodó Varga család életét, a szomszédok és rokonok sivár, veszekedős világát. És gondolkozhatunk, hol is történik mindez. És mikor? Valahol egy faluszélen, napjainkban. (Tíz, húsz éven belül az biztos, de nem régebben.) Az Ifjúsági Rádiószínház nincs könnyű helyzetben, amikor ifjúsági darabot akar játszani, mert nemigen van miből válogatnia. Hetente nem születnek remekművek. Közepesek sem. Gyengékkel, alig műnek nevezhető alkotásokkal kell beérnie. A kérdés inkább az, várja-e ki, amíg jó rádiójáték fut be, vagy elégedjen meg azzal, amit előtalál és mutassa be azt. Nem lehet ebben igazat tenni: ez is, az is megalkuvás. Csak az utóbbi még pedagógiai veszélyeket is rejt magában: igénytelenséget sugall vagy elriasztja a fiatalokat a színháztól (itt most a rádió hallgatásától). Sarkadi László AKÁRKI VAGY AKÁRKI A Körszínház bemutatója ó Ha egy történet akárkivel megesihet, akkor az nyilvánvalóan meglehetősen általános. Azt viszont alapfokú esztétikai ismeretek birtokában is tudhatjuk, hogy a tipikusság mennyire különbözik az általánostól, hogy a tipikus éppen a kiélezett egyéni vonások révén képes tartalmazni az általánost. S ez az esztétikai alapelv nyilván egy drámai hősre, egy dráma cselekményére is érvényes, s ezen az alapon el is mondhatnánk, hogy az a darab, amelynek hőse akárki, még ha e névmást névként nagybetűvel írjuk is: Akárki, és története nem egyéb, mint maga az élet, nem lehet igazi dráma. Hugó von Hofmannstahl darabja sem az. Jellegzetes allegorikus játék ez, amelynek értéke egészen másban van, nem a drámaiságban. Ember és élet, ember és halál ütközete — ami ebben a filozófiai-vallásos közelítésben lényegében azonos, egyik szükségképpen folyik a másikból —, olyannyira egyenlőtlen az ember ebben a harcban, annyira esélytelen, kiszolgáltatott, hogy legfeljebb szenvedésének, vergődésének színei, módjainak változatossága lehet igazán érdekes, nem a küzdelem kimenetele. Ahogyan Kosztolányi fogalmazta, „a katolicizmus ezer színe és parfüme” elevenítheti meg az allegóriát, teheti élettelivé a színjátékot. Mert a színházban persze nemcsak drámát, hanem egyszerűen színházat is lehet játszani. Az allegória ornamentikává, díszítő művészetté válhat, s ami elvész belőle az élet elevenségéből, azt magába szívja dekorativitásként. Látványosság, díszletek, ruhák színei, ének, tánc, zene, no meg a verses szöveg csengése-bongása pótolhatja az igazán drámai cselekményt. A középkori moralitást nyilvánvalóan így is különféleképpen lehet értelmezni: maga a „címszereplő”, akit gazdag emberként láthatunk, sokféleképpen lehet Akárki. Gazdagsága lehet jelképes értelmű, jelentheti egyszerűen az élet élvezetét, az életkedvet, az életerőt, az Ady módjára nagy betűvel írt Élet habzsolásának lehetőségét és képességét. De lehet közvetlenül szociológiai értelmet is tulajdonítani e gazdagságnak, felfoghatjuk úgy is, hogy a vagyon tényleg vagyont, pénzt, tehát a többi embertől elkülönítő lehetőségeket jelent. Míg az előző esetben Akárki valóban akárki lehet, amennyiben minden ember bizonyos kamatoztatható vagy elherdálható lehetőségek és képességek birtokában születik, addig a második esetben a cím nemigen illik a darabhoz. Akárki éppenhogy nem lehet akárki, csakis kiválasztott, a kevesek közé tartozó ember. Bármennyire is a dekoratív mozzanatok kivitelezése, szépsége, a látvány, a mozgások, a színpadképek esztétikuma határozza meg a színpadi előadás hatását ebben az esetben, azért azt nagyon fontos eldönteni, hogy általában az emberről, mindnyájunkról vagy éppen mindnyájunk (legalábbis többségünk) ellenfeléről, a kiválasztott, a fölöttünk való, a nálunk szerencsésebb emberről szól-e a történet. A szöveg mindkét értelmezést megengedi, hiszen ebben a sajátos közegben az adósjobbágyok is felfoghatók jelképesen, áttételesen. A címnek, a párrímekbe szedett verseknek, Akárki misztikus rettegéseinek és szenvedéseinek talán jobban megfelelne az általános, mintsem a szociológiai, az osztályszerű értelmezés. Nehéz együttéreznünk ugyanis Akárkivel, ha könyörtelenségét többnek kell látnunk, mint az élethabzsolás túlzásának. Kazimir Károly rendezése a Körszínházban nemigen látszik bíbelődni e szőrszálhasogatónak tetsző kérdéssel. Nem vitatható viszont, hogy színházi törekvéseihez illő darabot, színes, változatos, tarka látványosságot kínáló anyagot lelt az Akárkiben, életnek és halálnak, az emberi létnek ugyanazokat az alapkérdéseit görgethette elő ezúttal is, mint nagy epikus vállalkozásai közben. Csak valahogy a légiesség hiányzik az egymást kergető képekből, az elvontság, a jelképesség a különféle allegorikus alakokból. Kicsit súlyossá, nehézkessé s ezért naturálissá váltak a figurák, az élet, a lélek problémái túlságosan anyagi, társadalmi töltést kaptak. Ennek oka bizonyára nem is anynyira Akárki kilétének tisztázatlanságában, mint inkább a kivitelezés enyhe lomposságában, a mozgáskoreográfiák pontatlanságában, a részleteknek a nagy ívű elképzeléshez éppen nem illő túlzott nagyvonalúságában van. Leginkább egyébként a látványt alapvetően meghatározó díszlet, Szinte Gábor ötletes munkája közelít a szükséges jelképességhez, egy szemből ábrázolt templombelsővé alakítva a Körszínház széltében elnyúló játékterét, középen oltárként, lakomaasztalként és ravatalként egyaránt szolgáló emelvénnyel. Márk Tivadar jelmezei a látványosságon felül olykor naturalizmusra törnek, így azután például az adósjobbágyok ruházata stílusban lényegesen eltér mondjuk Mammon öltözékétől. Mintha közülük csak ez utóbbi lenne allegorikus figura, míg az előbbiek valóságosak. Holott alighanem kívánatos lenne az egységes felfogás. A színészeknek az elvontságok ábrázolásán kívül a kissé talán túlságosan is szépen csengő szöveggel is meg kell birkózniuk (Kállay Miklós fordítását Hegedűs Géza dolgozta át és egészítette ki). Kevés kivétellel döntetlennek ítélhetjük ezt a küzdelmet. Zappe László S, Tóth József, Incze József, Kozák András és Esztergályos Cecília a színjáték egyik jelenetében. 4 7