Népszabadság, 1983. augusztus (41. évfolyam, 181-205. szám)

1983-08-14 / 192. szám

1983. augusztus 14., vasárnap NÉPSZABADSÁG BATA IMRE: OLVASÁS KÖZBEN Karácsony Sándornak már a legendáját sem ismerik a fiatalabb nemzedékek, pedig Valamikor — virágjában — rajongói a fiatalok közül ke­rültek ki. Mester volt, sok if­jú tanítvány követte. A nem­zedékek jöttek, sorjáztak, de a tanítványok nem fogytak. A kért háború közti Magyaror­szágon az ifjúságnak ő volt a másik mestere, ha Szabó De­zsőt vesszük az egyiknek. Még a felszabadulás után is voltak rajongói, de a fordulat éve után elcsendesült körülte a vi­lág, egyetemi tanárként nyug­díjba ment, aztán eltávozott az élők sorából. Nem volt ő ellenzője az új világnak, de hatásos gondolkodásának nem­igen kínált már alkalmat az új korszak. Ennek heves és vo­luntarista szelleme nem szen­vedhette az ő fatalista gondol­kodását. A cselekvés ideje jött, a változást sürgette a vo­­luntarizmus, Karácsony filo­zófiája a passzivitást, ráha­­gyatkozást sugalmazta,­­tehát nem kellett. Nem kellett már az ifjúságnak sem, s az eluta­sítást tanítványai is kezdemé­nyezték. Ezt a mester talán természetesnek is tartotta. So­se akarta ő, hogy kövessék. A tanítványoktól mindig azt várta, hogy vonják kétségbe őt, hogy kérdezzék. A negyve­nes évek végén viszont már kérdezői sem voltak. Magyar filozófiát hirdetett, pontosabban meg akarta ala­pítani a „magyar világnéze­tet”. Kérdése neki is ugyanaz volt, mint az 1930-as évek vé­gén a magyar szellemi élet­ben mindenkinek: Ki a ma­gyar? — mi a magyar? A nemzeti identitás volt a tét, mint ahogy ez napjaink szel­lemi életén is átremeg. Ezért is várható, hogy az útkereső fiatalság a nyolcvanas évek elején őt is felfedezi. Tanul­mányok jelennek meg Kará­csony Sándor „magyar vi­lágnézetéről”, társaslélektani rendszeréről, a Magyar Filo­zófiai Szemle 1982/6. számá­ban olvastam őket, filozófia­­történeti szempontú az egyik, szociálpszichológiai tartalma­kat elemez a másik. Értelmez és jól értelmez mind a ket­tő, s ez a tárgy kritikai meg­ítélése is. De akik majd mű­veit keresik, azokat az iden­titásprobléma motiválja. Azért lesznek kíváncsiak Karácsony Sándorra, mert ugyanaz a kérdés ösztönzi őket, mint a hajdani ifjúság mesterét: Ki a magyar, mi a magyar? Vagy inkább csak a kérdés másik fele, csak annyi, hogy „mi a magyar?”. Amit mondok, ne­kik szánom. Filozófus volt-e Karácsony Sándor? Inkább csak volt filozófiai műveltsége, mert különben ne­velő szenvedélyű ember volt, a pedagógiai Erosz hajtotta őt is, mint Németh Lászlót. Filozófia és pedagógia egybe­függ. A hatékony nevelésben rendszer, az igazi rendszernek filozófiai szisztémája van. Ka­rácsony a nevelést társaslélek­tani alapra helyezte, s rend­szerezését filozófiai módsze­rességgel végezte. Mégis azt mondanám, rend­szerezésének módja formális. Számára a kérdés: ki a ma­gyar? — mi a magyar? —, mert a magyarság külön gló­bus a glóbuson, s a nevelés legátfogóbb célja: magyarnak nevelni. De ki a magyar? Én vagyok a magyar — mondja —, s ez a rendszeralkotásának evidenciája. A másik eviden­cia viszont a társaslélek, Wundt néplélekfogalmából ho­nosította Gombocz Zoltán. A társaslélek pszichológiai és nyelvtudományi fogalom, s azt a viszonyt jelöli, amely az Én és a Te között dinamiku­san bonyolódik, ilyenformán a társaslélek nem valami be­fejezett személy, hanem ösz­­szetett és változó viszony­rend. Megnyilvánul a kultú­rában és a nyelvben. Hogy mi a magyar, arról te­hát leginkább a kultúrát és a nyelvet kell vallatni. A ma­gyar kultúrát és a magyar nyelvet. Amiben különböznek minden más kultúrától és nyelvtől, az a nemzeti karak­ter, melyet módszeresen meg­határozni lett a „magyar vi­lágnézet”, amely viszont me­rő eklektika. Ha Karácsony az „én va­gyok a magyar” „evidenciát” tételezi, akkor Descartes-ból merít, ha a társaslelket veszi rendszerezési alapnak, akkor Dilthey szellemtörténeti mód­szerének haszonélvezője, a „magyar filozofikum” érdeké­ben pedig Kantot aknázza ki. Veszi ő is a megismeren­­dőt, s annak teljességét ma­gánvalónak minősíti, a meg­ismerőben pedig ő is a priori­­kat tételez. A kanti magánva­ló a „magyar világnézetiben új nevet kap, Karácsony el­nevezi azt „objektív-primi­­tív”-nek, vagyis már nem is magánvaló, mert tárgyi és valami nagyvonalú ellentett egység van benne. A kanti a priorik is átalakulnak. Tér he­lyett a határtalan, idő helyett az időtlen, s az oki viszony helyére így szükségképpen a „megfoghatatlan”, a „csoda” kerül. Kant első kérdése he­lyére is más került. Kant azt kérdezte: Mi van? Karácsony első kérdése: Mi a magyar? Kant úgy véli, hogy a vi­lág önmagában az értelem számára megközelíthetetlen, Karácsony Sándor viszont azt állítja, hogy a „magyar érte­lem” számára a világ megfog­ható is, meg nem is. Mert a magyar értelmet nem a tér, nem az idő és nem az oki vi­szonyítás tartja rabságban, ez az értelem szabad a határta­lan és az időtlen igézetében, s természetes neki, hogy a vi­lág maga a csoda. Akár de­rülhetünk is ezen az alapo­záson, hiszen midőn a filo­zófia németes elvontságával szemben küzdve „teremti” a „magyar világnézet” alapjait, egyebet se tesz, mint az el­vont alapképletbe más fogal­makat helyez. Sőt. A magán­valót összekuszálja azzal, hogy paradoxonnal helyettesíti. Ab­ban ugyanis a tapasztalati tárgyiság együtt van a világ­egész immanens-transzcendens fogalmával. Ahol Kant időt talál, a magyar az időtlenség­be burkolózik, ahol meg Kant tere van, ott a magyar határ­talanságot érez. A határtalan­ság és időtlenség viszonya vi­szont nem lehet oki, ezért fel­foghatatlan, csodálatos. Hogy mi a magyar? — Ka­rácsony szerint az a társaslé­lek, amelyben a „magyar vi­lágnézet” tudatosult. A ma­gyar érzésvilág és gondolko­dás alapján csak konkrét vi­lág van, s abban egyaránt benne van a tapasztalat im­manens mivolta és a tapaszta­laton túli véghetetlensége, s amikor a magyar ezt a ma­­gánvalót szemléli, a határta­lanság és időtlenség lebegteti eszméletét, s áthatja őt a cso­dálkozás, a megfoghatatlan­ság érzete, kiváltképp azon, hogy még mindig vagyunk, de éppen azért vagyunk, mert kitelik az örökkévalóságból. Hinni kell tehát — hinni még lehet! — magyarságunkban, s ez összehangzik Karácsony Sándor gyerekkorából hozott hitével, azzal a kálvinista val­lásossággal, amelynek alapvo­nalait a predestináció jelenti, az a predestináció, amelynek korabeli átfogalmazója, az eg­zisztencialista életfilozófiával összehangolója Barth Károly. Válságos évtizedek szülték Karácsony Sándor pedagógiai sugalmú gondolatrendszerét. Mindent átható válság volt ez, Karácsony Sándor a ma­gyarság vesztét érezte benne. A magyar társaslélek — egy szellemi viszonyrendszer! — mentésére teremtette meg tár­­saslélekitani rendszerét és ma­gyar világnézetét. A tehetetlen­ségérzetet kompenzálta. Nem minden találékonyság híján fordított a tehetetlenségérze­ten. Hogy rettenetes bajban vagyunk és tehetetlenek, ez igaz. De nem így volt-e min­dig? Az a csoda, hogy va­gyunk! A határtalan és időt­len viszonyában most is az szivárvány ük, a csoda! A meg­foghatatlan így igazolja a cso­davárást. Karácsony Sándor „magyar világnézetét” a tehetetlenség­ből eredt aggodalom ihlette. Aki fél, az retardál. Szívesen lenne gyermek. Karácsony is a régi magyarságba hívja visz­­sza a magyar „stársaslel­ket”. Világnézetének ez alaptenden­ciája. A XVI—XVII. szá­zadi kálvinista magyar kul­túrában nyugszik meg retar­dáló lelke. Ott összeköttetés van a jelen és az ősmúlt kö­zött. A múlt e mélységében egyöntetű a magyarság. Ott még a „mellérendelés” népe vagyunk! S ez a társaslélek elevenkedik a falusi népben, a parasztságban. Más rétegek, kiváltképp a középosztály, rég kiszakadt az egyöntetű ma­gyarságból. Karácsony nevelé­si programja: visszavezetni a társaslelket" a népbe és a régi magyarságba. Abban van kul­túránk és nyelvünk mértéke. Újkori kultúrhistóriánk vi­szont azt tanúsítja, hogy ez a mérték elhomályosult, kultú­ránk és nyelvünk megromlott. Regresszió ez, menekülés a kapitalizmus előtti időbe. De a tehetetlenségérzetet sikere­sen kompenzálta. Ezért tudott olyan szuggesztív hatást ten­ni a középosztályi fiatalságra. Vonzalmas azért is, mert va­lami egységnek, egésznek a határozott erővonalait sugal­mazta egy kaotikus szellemű korban. Nagyvonalú volt Ka­rácsony Sándor társaslélekta­ni rendszerezése, átfogóként mutatkozott. De dinamikus is volt. A társaslélek egyik funk­ciója a kultúra, másik a nyelv. S a Karácsony által írott ma­gyar nyelvtan funkcionális, a társaslélek működéseként író­dott le. Eklektikus filozófiá­ja, formális rendszerképzése eresztékein itt átsüt az igazság. Nyelvtanáról ez elmondható. Magyar világnézetéről, ami egyben a nemzeti jelleg kife­jeződése is volna, mást kell mondanunk. Magyar világné­zet nincsen, s ha nemzeti jel­legről beszélhetünk, az nem filozofikum. Karácsony Sán­dor filozófiája olyan jelenség, aminek lényege a tehetetlen­ségérzet, s maga a jelenség valójában kompenzáció. A nemzeti emlékparkban ott, ahol Anonymus krónikája szerint a honfoglaló vezérek meg­kötötték a vérszerződést, ahol 1945 tavaszán az új honfoglalás jelké­peként megkezdték a földreform végrehajtását, ma az Ópusztaszeri Nemzeti, Történeti Emlékpark várja a látogatókat. Múzeummal, tájházakkal és a különböző korok­ban — a legkorábbi a X. század­ban — épült hatalmas monostor feltárt romjaival. A legtöbb látogató augusztus 20-án keresi fel az emlékparkot, hogy részt vegyen a hagyományos munkás-paraszt találkozón. Az idén is 20—30 ezer ember részvé­telére számítanak a rendezők. Látkép a monostor feltárt romjairól. Egy csongrádi halász portája. A felsőpusztaszer-árpádhalmi elemi népiskola és tanterme a századfordulóból. ENYEDI ZOLTÁN FELVÉTELEI 7 □ Ezúttal színházi előadá­sokról kellett volna ír­nom néhány soros ajánláso­kat, csak hát még javában tart a nyár, a társulatok szabad­ságon vannak — vagy éppen a szabadtéri, a nyár elején már ismertetett szabadtéri produkciókban szerepelnek —, s mint egy legutóbbi riportból megtudtam, csak a dísz­letezők dolgoznak előre, a következő évadra. Addig is, amíg biztos hírek jutnak el az ajánlóhoz, az előzetesekhez, nézzünk kö­rül a filmgyárak tájékán. Igaz, innen is csupán munkáról, s nem kész produkciókról szá­molhatunk még be, viszont néha nem árt felhívni a nagy­érdemű figyelmét egy-egy ké­szülő magyar alkotásra. Első­ként érdemel említést Bacsó Péter rendező új filmje — operatőr Andor Tamás — a Te rongyos élet, amely a hí­rek szerint az 1950-es éveket idéző groteszk játék. A forga­tás befejeződött, s már a vá­gásnál tart a stáb. Érdemes megemlíteni: a rendező a kö­zelmúltban kapta meg a ju­goszláv filmművészek Szabad­ság díját, amelyet életműért adnak, s amelyet korábban olyan művészek érdemeltek ki, mint Grigorij Csuhraj, Vittorio Gassman és Yves Montand. □ Ha Bacsó Péter ismét visz­­szatér az ötvenes évek­hez, tehát ismét történelmi film készül a stúdiókban, azért az emberi viszonyok, a magány és a társkeresés emberi-tár­sadalmi gondjai sem marad­nak kívül a honi filmrendezők látóhatárán. Ígéret erre min­denekelőtt Kovács András új filmje, amely a Dialóg stúdió­ban készül Közelkép címmel. Augusztus végéig tart a mű forgatása, amelynek operatő­re Bíró Miklós, főbb szereplői pedig Kiss Mari, Cserhalmi György, Tábori Nóra és Bálint András. □ Egy évtizeddel ezelőtt mutatták be a hazai mo­zikban az Petőfi ’73 című alko­tást, amelyben — emlékezhe­tünk már csak a film által ki­váltott vitákra is — tizenéve­sek játszották el az 1848-as eseményeket, egy gimnázium falai között. Nos, ha ennek kapcsán most Jeles András Gyermekjátékok című munká­ja jut eszünkbe, ezt csupán a különös megközelítés indokol­ja. Hiszen a rendező Az em­ber tragédiájának sajátos fel­dolgozására vállalkozott. Ma­dách drámakölteményét gye­rekek elevenítik meg, talán előzetesen is joggal felkeltve a filmbarátok érdeklődését. Mint hírlik, a budakeszi lőtéren ha­talmas díszletet állítottak fel — Kovács Attila tervezésében —, ahol augusztus végéig foly­nak a felvételek. Érdemes ta­lán megemlíteni a szereplők nevét is: Ádám Bocsor Péter, Éva Mérő Júlia, Lucifer pe­dig Gyalog Eszter. A Poroszló környéki Négyes falu, majd Leninváros, szep­tember elején pedig a mező­­csáti börtön a helyszíne a két­­egyházi mezőgazdasági múze­um után Grünopalsky Ferenc Eszmélés című alkotásának, amelynek Máthé Tibor az ope­ratőre. Különös figyelmet ér­demel majd alighanem ez az alkotás is, hiszen a magyar filmművészetről nem állítha­tó, hogy a honi agrármozgal­mak történetéről túl sok já­tékfilmet készített volna ed­dig. Nos, a rendező ezúttal a század eleji balmazújvárosi mozgalom történetét dolgozza fel. A főbb szerepekben ismét láthatjuk Andorai Pétert és Jan Nowiczkit. □ Végül pedig hadd írjunk ismét egy filmről, amely­ről már jelent meg híradás ezeken a hasábokon is. Kol­­tay Gábor István, a király cí­mű munkájáról van szó, amelynek helyszíne a korábbi híradásokkal ellentétben au­gusztus 19—20—21-én a Vá­rosliget lesz. Andor Tamás operatőr vezetésével hat ka­merával rögzítik az itt meg­rendezésre kerülő előadást, amelyben több mint négyszáz táncos is közreműködik. Any­­nyira ismert, hogy talán kár is szót ejteni róla: az előadás és így a film zenéjét is a Szö­rényi—Bródy páros írta, s a — régi — Illés-zenekar játsz­­sza. A zenei felvételek már elkészültek — elsőként az új törökbálinti popstúdióban —, s a lemezalbum várhatóan no­vemberben a boltokba is ke­rül. Az augusztus végi nagy rendezvénnyel nem ér véget a film forgatása, a stáb tovább dolgozik majd. S hogy ezúttal se tekintsünk el a szereplői gárda — akár csak részleges — felsorolásától sem, a főbb szerepekben Pelsőczy Lászlót, Vikidál Gyulát, Hegedűs D. Gézát, Deák Bill Gyulát, s még megannyi neves színészt, valamint zenészt láthatunk viszont. Várhatjuk hát az el­ső hazai filmmusical, rock­opera (az elnevezésben le­gyünk még bizonytalanok, in­kább a végeredmény legyen jó) bemutatóját. Ennyit a filmgyári kalando­zásból. Friss Róbert

Next