Népszabadság, 1983. augusztus (41. évfolyam, 181-205. szám)
1983-08-20 / 197. szám
1983. augusztus 20., szombat NÉPSZABADSÁG MEGTANULTUK? Szilágyi György Hányás vagy? című írását olvashattuk, többször meghallgathattuk rádióban, lemezről Kálmán György kitűnő tolmácsolásában. Elgondolkoztató és felkavaró mű. Vélhettük, hogy úgy teljes, úgy hiánytalan, ahogy van. A televízió csütörtök esti adásának megtekintése közben döbbenhettünk rá, hogy azok a gondolatok még teljesebbé tehetők. Vajda Béla rendezésében kép és szöveg tökéletes együvé tartozásáról győződhettünk meg. Illusztrálta volna a szöveget? Illusztrálta is, persze, de hozzátett, szavakkal bajosan kifejezhető mondanivalót. És arra késztette a nézőt, hogy gondolja tovább Szilágyi György kérdéseit. A (jelképesen) huszonnyolcas születésűek sorsáról, erről a jót és roszszat, borzalmasat és felemelőt kínáló sorsról tudhattuk meg a lényeget az animációs történelmi monológból. Egy nemzedékről, amelynek tagjai fél szóból megértik egymást. Csakhogy amit megértenek és amiért megértik, az századunk történelme. Elsősorban persze magyar történelme. A kezdetét nagyapáik elbeszéléséből ismerték meg, anekdotákból, hogy aztán a történet folytatását megéljék. Fölkészülten vagy kevésbé fölkészülten a következő esztendőkre. Már ebből a — hogyan találkozunk a múlttal gyerekként? — kérdésből is kihámozhatunk a későbbi nemzedékek számára tanulságot: történetünk nem megszületésünkkor kezdődik. Az, amiről a Hányás vagy? beszél, nem egyetlen évjárat számára fontos. Sőt megismerése, megértése talán még fontosabb a fiatalabb nemzedéknek. A huszonnyolcasok a maguk személyes élményeivel szembesíthetik a látottakat. Előttük a szerző emlékezésének hitelességéből vizsgázik. S mert nyilvánosság elé lépett vallomásával, nyilván vállalta kortársainak szubjektív ítélkezését. Aminek természetes indítéka, hogy ki mit csinált éppen akkor, milyen szemszögből látta az akkori eseményeket. A fiatalabb évjáratúaknak ezek a képek, híradórészletek a történelem dokumentumai. A televízióóvoltából megtanulhattuk, miként érdemes a múltat fölidézni. Nevek, évszámok, történések nyertek összefüggő értelmet. Félreértés ne essék, nem csupán történelmi leckét kaptunk, nem Szilágyi tanár úr oktatott ki az elmúlt évtizedekből. Szégyenkezésre sem késztetett, hogy lám, erről mit sem tudtok, gyerekek. Helyette beavatott, kíváncsivá tett, elfogadtatta, hogy szegényebbek volnánk hol indulatos, hol bölcs intelmei és kérdései nélkül. A televíziósokban, a rendezőben és a többiekben, érzékeny partnerekkel lelt. E sorok írójának halvány sejtelme sincs róla, mennyi vesződséggel járt a képek, dokumentumok, a zene, az animációs trükkök összeválogatása,illesztése. Mindössze azt tapasztalhatta, hogy minden a helyén van. A trükkök szinte észrevétlenek, éppen akkor jelenik meg a plakát, amikor annak kell következnie, akikkor pásztáznak csoportképen, amikor mást elképzelni sem tudna helyette. A televízió sem képes persze arra a bravúrra, hogy megjelenítse a vélhetőleg több millió néző képzeletében felvillanó képeket,s hogy összegyűjtse a mű által keltett gondolatokat. Nem tudhatni, mivé formálta a néző a látottakat, mennyire kavarta fel, milyen napjaira-éveire kényszerült emlékezni. És hogy vajon arra a visszatérő „megtanulták” kezdetű állításra, ami a következő nemzedékre vonatkozóan kérdéssé válik — vajon megtanulták-e? —, ki, mennyire figyelt. Annyi bizonyos, hogy az alkotók megtették a magukét, meggyőzően fejezték ki a biztatást: tanuljuk meg! Bárcsak minél több, a csütörtök estihez hasonló kvalitású munkától kapnánk rá ösztönzést. Maros Dénes Kiváló népművelők kitüntetése A közművelődés területén végzett eredményes munkájuk elismeréseként húszan kapták meg az idén a Kiváló Népművelős héten a Népművészet Mestere címet. Négy közművelődési szakember tevékenységét Móra Ferenc-Emlékéremmel, s nyolcét Szabó Ervin-Emlékéremmel jutalmazták. A kitüntetéseket pénteken a Parlamentben, az alkotmány napja alkalmából rendezett ünnepségen nyújtotta át Köpeczi Béla művelődési miniszter. Az eseményen jelen volt Aczél György, az MSZMP Politikai Bizottságának tagja, a Központi Bizottság titkára. Ugyanezen alkalommal a Kommunista Ifjúsági Szövetség a Népművészet Ifjú Mestere címet adományozta három népzenei együttesnek, valamint 15 fiatal népművésznek. Immár hagyománnyá vált, hogy az alkotmány ünnepén a kulturális alkotómunkában kiemelkedő teljesítményt nyújtóknak elismerésünket fejezzük ki. Amikor ezen a napon alkotmányunk megszületésére emlékezünk, egy másik történelmi évfordulót is felidézünk, István király államalapítását, egy új kultúra megteremtését — emlékeztetett ünnepi beszédében Köpeczi Béla. — A szocializmus építőinek is új társadalmi rendet kell megteremteniük, egy olyan fejlett társadalmat, amely a nép felemelkedését szolgálja. Olyan kultúra erősítése, terjesztése a célunk, amely megfelel a XX. század követelményeinek, és az alapjai azokban a hagyományokban gyökereznek, amelyekre joggal lehetünk büszkék — mondotta a művelődési miniszter, majd elsőként azokat köszöntötte, akiknek jelentős szerepük van népi hagyománykincsünk megőrzésében, ápolásában. A népművészek munkáját méltatva hangsúlyozta: alapvető érdekünk, hogy minden, ami a magyar nép művészetében élő, ne csak dísz legyen, hanem szervesen épüljön a mindennapok kultúrájába. Sürgető igény az is — hangoztatta —, hogy a közművelődés általános kérdéseivel napjainkban többet foglalkozzunk. Választ kell adnunk azokra a kérdésekre, hogy a megváltozott életmód, életritmus milyen új módszereket, megoldásokat követel az eredményesebb oktatás, nevelés érdekében. Fontos feladat a szórakoztató kultúra olyan művelése is, amely ízlésformáló, összhangban van társadalmunk eszményeivel — mondotta Köpeczi Béla, majd köszöntötte a kultúra jeles alkotóit és terjesztőit, s mindannyiuknak töretlen alkotókedvet, pedagógiai elhivatottságot kívánt. A közművelődés terén végzett eredményes munkája elismeréseként KIVÁLÓ NÉPMŰVELŐ címet kapott. Újvári Jenő, a pécsi Janus Pannonius Tudományegyetem Tanárképző Karának adjunktusa; Bánáti Tibor, a bajai József Attila Művelődési Központ igazgatója; Kovács Pál, a kecskeméti Katona József Megyei Könyvtár igazgatóhelyettese; Papp Sándor, a dunaújvárosiFöldes Ferenc Dolgozók Iskolája általános iskolai tanára; tutauszki Tibor, a debreceni Kölcsey Művelődési Központ hálózati és módszertani osztályvezetője; Pintér Dávid, a kecskédi általános iskola tanítója, tiszteletdíjas művelődésiház-vezető; Dániel Kornél, a zabegényi Szőnyi István Emlékmúzeum igazgatója; Kecskés József, a gödöllői Petőfi Sándor Művelődési Központ igazgatója; Czakó Jánosné, a Szolnok megyei Művelődési és Ifjúsági Központ igazgatója; dr. Erdész Sándor, a Nyíregyháza-sóstói Múzeumfalu igazgatója; Bárdosi Balázs, a szelestei általános iskola igazgatója; Kovács Ferenc, a devecseri Járási Művelődési Központ igazgatója; Horváth József, a Zala megyei Tanács végrehajtó bizottsága művelődésügyi osztályának előadója; Tóth Sándorné, a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár 22. számú könyvtára főkönyvtárvezető-helyettese; Haász Etelka, a XXII. kerületi Tanács VB művelődésügyi, egészségügyi és sportosztálya osztályvezető-helyettese; Boros Attila, a Magyar Rádió zenei főosztálya műsorszerkesztő riportere; Seregi István, a Szakszervezetek Szabolcs-Szatmár megyei Tanácsa Központi Könyvtárának igazgatója; Krizsán Sándor, a vasasszakszervezet politikai munkatársa; Horvay Jánosné, a KSZV újszegedi szövőgyárának népművelője és Holós Róbertné, a Népművelési Intézet koordinációs titkárságának főmunkatársa. A NÉPMŰVÉSZET MESTERE címet kapta: Ifj. Szabó Mihály, a Népművészek Szövetkezetének fazekasa; Gubányi Imréné kalocsai naiv festő; Kádár Gyula debreceni szíjgyártó és bőrdíszműves; Pápai Sándor galamboski fafaragó; Tóth Jánosné szebényi énekes; Bíró Lajosné nagyecsedi táncos és Gaál Kálmánná tardi hímző. MÓRA FERENC-EMLÉKÉREMMEL jutalmazták: Dr. Bandi Gábort, a Vas megyei Múzeumok Igazgatósága vezetőjét; dr. Gombos Károlyt, a Hopp Ferenc Kelet-ázsiai Művészeti Múzeum igazgatóját; dr. Varga Gyulát, a debreceni Déri Múzeum muzeológusát és Mojzer Miklóst, a Magyar Nemzeti Galéria művészettörténészét. SZABÓ ERVIN-EMLÉKÉRMET kapott: Buzási János, a Magyar Országos Levéltár főigazgatóhelyettese; Kovács Béla, a Heves megyei Levéltár igazgatója; Lovas Henrik, a Tolna megyei Könyvtár igazgatója; Marót Miklós, az Eötvös Loránd Tudományegyetem Központi Könyvtárának főigazgató-helyettese; sasvári Györgyné, az Országos Műszaki Információs Központ és Könyvtár csoportvezetője; Soltész Zoltánné, az Országos Széchényi Könyvtár osztályvezetője; Tilkor Endre, az Ajkai Városi Könyvtár igazgatója és Tóth Gyula, a szombathelyi Tanárképző Főiskola tanszékvezető főiskolai docense. A Kommunista Ifjúsági Szövetség a NÉPMŰVÉSZET IFJÚ MESTERE címet adományozta: a salgótarjáni Düvő népzenei együttesének; a pécsi Méta zenekarnak; a debreceni Csobolya együttesnek; Tésik Péter és Tésik Kornélia szegedi néptáncpárosnak; Maczikó Mária tubai népdalénekesnek; Fehér Anikó budapesti népdalénekesnek; Tóth Pálné debreceni textilszövésnek; Varga Mária sizikei textiilhímzőnek; Kajla Margit fóti textilszövőnek ; Lovas Katalin budapesti textilhímzőnek; Kishonti Pál orosházi bőrművesnek; ifj. Palatkás József őriszentpéteri, Kasza Miklós győri, Nesó Sándor berhidai fafaragónak ; Kovács László karcagi, Faludi Zsolt tiszakécskei kerámiakészítőnek és Robotka László torkodi háncsfonónak. (MTI) SZILÁGYI ANDRÁS: A FURCSA NÉMET A vendéglőben szólt a sramlizene. A muzsikusok nagy élvezettel és csukott szemmel a Lilly Marlenét játszották, azt a melódiát, amelyet angol tommyk és német gyalogosok egyforma gyönyörűséggel dúdoltak, amely átcsúszott lövészárkok, kazamaták gyűlölethullámain, és most már pihenő vagy állásba vonuló katonák közkincse lett. Az andalgó muzsikát, az ábrándos szöveget állítólag a belgrádi rádió félszeg karmestere találta föl, és most már milliók szívébe lopódzott be. Mindenkié volt. A kor dala.* Egy tömzsi német, puha csizmával, horogkeresztes karszalaggal most lépett be, elkapta a melódiát, tovább énekelte, úgy látszik, mámoros volt már, talán egy másutt megivott rumos teától. A dallam ábrándos szövegével bizonyára a filmbeli német angyal, Marlene Dietrich isteni idomaira emlékeztette, akit nem volt szabad megemlíteni, mert a másik oldalra állott, de akire mégiscsak lehetett gondolni a varázsos muzsika révén.* Én a kályha mellett ültem, kényelmetlen széken, úgy tettem, mintha hol a levegőbe, hol a sörömbe bámultam volna, de résen voltam, és mindent láttam. Akkor már tudtuk, hogy Kolozsvárt és egész Erdélyt megszállták a németek; a pékboltokat, a csemegekereskedéseket, a ruhaüzleteket, az ékszerészek kicsiny helyiségeit ellepték, s a pályaudvarok, a repülőhíd környéke, a szamosfalvi, apahidai kitérők dugig megteltek ágyúkkal, teherautókkal, a ponyvák alól kibújtak félelmetes ormányaikkal a tankelhárító ágyúk. A tehervonatok néha fél napig is vesztegeltek, máskor meg azonnal mentek tovább. Lázas csapatszállítások folytak, egész divíziók keltek útra, a nyitott kocsikban, a csukott marhavagonok nyílásain a lábukat lógató katonák arca néha gyerekesre tágult, máskor meg halálfélelmet árult el. Később elmondták nekem, hogy az egymás után iramodó katonavonatok között zavar keletkezett, két vagon egymásba szaladt, három német katona meghalt. A halottakat újságpapírral takarták be, sapkájuk mellettük hevert, kilátszott a hajuk s a holt, csizmás lábuk. A kolozsvári pályaudvaron, a boltokban, a kávéházakban azért a németek voltak az urak, a pénzesek, a nótarendelők, a csomagküldők. * A furcsa, tömzsi, pityókos német most leült mellém. Széles váltóval szinte a levegőt is elszívta előlem. Bocsánatkérően mosolygott. Én visszamosolyogtam, de rögtön menekülésre gondoltam. Egyedül voltam megbújó, lázasan gondolkodó lélek? Vagy mások is voltak? Mit akarnak ezek? Mi keresnivalójuk van itt? Kiket készülnek megint lerohanni, kiket akarnak plakátokkal vagy másként halálba parancsolni? A német mohón kiitta a sörét, horkantott, majd boldogan prüszkölt, akár a ló az első marék zab után, sárga fogai megvillantak. Nem tudom, miért, a berlini kristályéjszaka kirabolt régiségkereskedőjére emlékeztem. Elém tolult mindaz, amit akkor láttam. Egy ember a földön feküdt. A járókelők nem mertek arcába nézni. Körülötte a könyvei, a kristályvázás. Letaposott Rembrandtok, megcsúfolt Máriák. Az a kirabolt régiségkereskedő akár én is lehettem volna. S a rabló, a lincselő talán éppen ez a katona volt. — Sprechen sie deutsch? — kérdezte. Csak a fejemmel intettem Jawohlt. — Ach so, Sie sind ein hiesiger Deutscher, Sachse oder Svábé, nicht wahr? — Weder Svábé, noch Sachse (se sváb, se szász) — szóltam komoran. — Szóval németül beszélő idegen. — Jawohl. Lassanként kinyögtem, hogy orvos vagyok, és a prágai német egyetemen tanultam németül, idegen környezetben, ahol a lakosság 90 százaléka az édes, éneklő, első szótagra rálépő cseh nyelvet beszéli, de szülőfalumban jó néhány sváb család lakik, ilyenformán én a német nyelv zenéjét gyerekkorom óta hallom és szeretem. — És 1929 végén, a doktorátusom megszerzése után, három hónapig Berlinben éltem. — Berlinben? Melyik városrészben? — Weddingben. — De hisz ez az én városrészem — szólott a német izgatottan, és megfogta a kezemet. — Weddingben születtem, Weddingben jártam iskolába. Tanítónk cvikkeres, keménygalléros férfiú volt, aki lelkesen beszélt Robert Kochról, Dieselről, Beethovenről, Mozartról, Brahmsról, a német találékonyságról, a német tüchtigségről, a német kedvességről. Weddingben lettem kőműves és zsaluzó ács. Nézzen körül a helyiségben. Ez a sok Bursch egy darab Wedding. Mindegyikkel kapcsolatban van valami emlékem. Az egyikkel verekedtem, a másikkal lányok után jártam, a harmadikkal kártyáztunk és egymásnak detektívregényeket kölcsönöztünk. Bevonultatott építőmunkások vagyunk. Együtt soroztak be bennünket. Ott voltunk a lengyel hadjáratban, Lublinnál, Modlinnál, Varsónál; raktárakat, barakkokat, tankrohamállásokat építettünk. Én a varsói aknatűzben megsebesültem, amíg a kezemet a segélyhelyen összevarrták, két halott katonát láttam a földön heverni. Az egyik az öcsém volt. Minket, todtistákat, gyorsan összefoltoztak, olyannyira, hogy ott voltunk a sedani áttörésnél, és most itt vagyunk. S ki tudja, hol leszünk holnap. * Magam is meglepődtem, milyen jólesett berlini dialektust hallgatni, és rá prágaiában visszafelelni. A számból szinte maguktól gyöngyöztek ki elmúlt ifjúságom német mondatai, összevissza beszéltem, weddingi kávéházakról, automata büfékről, az Aschinger mustáros virslijéről, Walterről, a cigarettaárus fiúról, aki csupa kedvességből 30 vászonba kötött képeslapot tett elém, az utcai árusokról, az utcalányokról, a szivarozó házmesterekről, a decemberi berlini tavaszról, arról, hogy a tél megfeledkezett akkor rólunk, a Kurfürstendammon elmaradtak a hóviharok. A németnek meggyóntam mindent, minthogyha ifjúságom nagy birtokban lett volna, azt kellett volna kiürítenem. * Azt persze elfelejtettem a németnek elmondani, hogy még Prágában, az Adria kávéházban regényt írtam, olyan szókimondó regényt, melyet Közép-Európában minden kiadó visszautasított. Ezt a regényt próbáltam a Malik Verlagnál elhelyezni. Tárgyaltam Wieland Herzfelddel. Ültem a Romaniches Caféban E. E. Kischsel, Erich Weinerttel, Ludwig Rennel, Johannes Becherrel, Anna Seghersszel, akiről csak később tudtam meg, hogy Radványinénak hívják. Idős, komoly írók megpaskolták az arcomat, azt mondták, hogy keskeny arcélemmel és vékony dongámmal nem kész orvosnak, de gimnazistának látszom. Az írókkal együtt néztük meg a Potemkin cirkáló és a Vihar Ázsiában című filmet, és nagyon büszke voltam rá, hogy én még nem tudtam, író vagyok-e, de ők már annak tartottak. Egész társaságom vörös volt. A lakótársaim vörös biciklisták voltak, együtt jártunk gyűlésekre. Engem egyszer teremcsatában fejbe kólintott egy SA-regény. Odahaza Gertrud néni, a szállodai takarítónő mosta ki a homloksebemet — igazi német mama volt, kék szemű, takaros kartonruhájú, egész családja föl- és lefelé menő ágon forradalmár.* Négy évvel később ez a vörös Berlin megszűnt, széjjelszakadt, föld alá süllyedt. Erich Mühsaimot megölték, Carl von Ossietzkyt halálra gyötörték. Gertrud néni egész rokonságát koncentrációs táborban emésztették el. Annak a weddingi lánynak, akivel gyors csókokat váltottunk, plötzenseei hóhér vágta le a fejét. A német okosságot, a német tüchtigséget a zsarnokság, a pimaszság, a szolgalelkűség váltotta fel. Mindezeket persze nem mondhattam el a németemnek, hiszen nem tudhattam, ki ő, mi ő. És különben se volt rá idő. Mert a bejáratnál fekete ruhás SS-katonák bukkantak föl. Előrenyomultak. Elég volt egy pillantást vetniük a weddingiekre, azok máris iszkoltak kifelé. Gyors székcsapkodás hallatszott. Bozontos „Heil Hitlerek” csattantak föl. Az én németem is elmenekült. Otthagyott engem búcsúszó nélkül. Másnap délután találkám volt Kovács Katona Jenővel, a Korunk egykori segédszerkesztőjével. A tüdőszanatórium parkjában ültünk, körülöttünk a padokon tüdőbajos szerelmespárok enyelegtek. S én még mindig nem tudtam napirendre térni a weddingiek furcsa menekülésén. Jenő a maga nyugodt módján kifejtette, hogy a feketeruhások őrjárat lehettek, a weddingiek vonatból engedély nélkül távozó fodtiisták voltak, akik már annak is örülhettek, hogy az egészet megúszták igazoltatás nélkül. A fekete ruhás SS-alakulatok ki tudja hány bajtársukat vitték hadbíróság elé, s a kivégzéseket is ők hajtották végre. — Különben a németországi viszonyokról fontos anyag van nálam — szólott Jenő. És ezzel máris két rakás kopott újságot tett elém. Az összefonódott szerelmes párokra néztem. Majd olvasni kezdtem. Honnan szerezte a lapokat? — nem firtattam. A berlini újságokat talán éppen Weddingben állították elő. A régi vörös Berlin, vörös Wedding támadt föl előttem. Ábrándos szerzők cikkeket írtak, önkéntes börtönökben élő nyomdászok az egészet értelmes mondatokká gyúrták, öreg nénikék és fiatal lányok vitték és hozták az anyagot rejtekhelyről rejtekhelyre. Bizonyára ott volt köztük Gertrud néni. Vagy a lányai, vagy az unokái. Valamennyiüket testvéri közösségbe fonta a halálveszély. * Jenő fölszaladt a szanatórium lépcsőjén. Hosszasan néztem utána. És nem tudtam, hogy utoljára látóim. A szegény tüdőbajos fiút a felszabadulás hajnalán hurcolta el egy hóhéralakulat. És még az úton megölték. El is termették.* Esténként, ha a Korunk egy-egy régi példányát böngészgetem. Rátok gondolok. A Korunk-munkatársakra. A Korunk-előfizetőkre. A Korunkolvasókra. És Reád, Kovács Katona Jenő. Aki készültél a mi új életünkre. Aki szorgalmasan mérted a lázadat, a kilóidat. Aki megtettél mindent értünk és magadért. * Esténként névsorolvasást tartok. A lélek telefonkönyvéből mindennap ki kell húzni egy-egy nevet. Máig hiányzol nekünk, Jenő. ZELHOFER RÓBERT RAJZA | HEGYALJAI PINCÉK 15