Népszabadság, 1983. augusztus (41. évfolyam, 181-205. szám)

1983-08-20 / 197. szám

1983. augusztus 20., szombat NÉPSZABADSÁG MEGTANULTUK? Szilágyi György Hányás vagy? cí­mű írását olvashattuk, többször meg­hallgathattuk rádióban, lemezről Kál­mán György kitűnő tolmácsolásában. Elgondolkoztató és felkavaró mű. Vélhettük, hogy úgy teljes, úgy hiánytalan, ahogy van. A televízió csütörtök esti adásának megtekinté­se közben döbbenhettünk rá, hogy azok a gondolatok még teljesebbé te­hetők. Vajda Béla rendezésében kép és szöveg tökéletes együvé tartozásá­ról győződhettünk meg. Illusztrálta volna a szöveget? Illusztrálta is, per­sze, de hozzátett, szavakkal bajosan kifejezhető mondanivalót. És arra késztette a nézőt, hogy gondolja to­vább Szilágyi György kérdéseit. A (jelképesen) huszonnyolcas szü­letésűek sorsáról, erről a jót és rosz­­szat, borzalmasat és felemelőt kíná­ló sorsról tudhattuk meg a lényeget az animációs történelmi monológból. Egy nemzedékről, amelynek tagjai fél szóból megértik egymást. Csak­hogy amit megértenek és amiért megértik, az századunk történelme. Elsősorban persze magyar történel­me. A kezdetét nagyapáik elbeszé­léséből ismerték meg, anekdotákból, hogy aztán a történet folytatását megéljék. Fölkészülten vagy kevésbé fölkészülten a következő esztendők­re. Már ebből a — hogyan találko­zunk a múlttal gyerekként? — kér­désből is kihámozhatunk a későbbi nemzedékek számára tanulságot: tör­ténetünk nem megszületésünkkor kezdődik. Az, amiről a Hányás vagy? beszél, nem egyetlen évjárat számára fontos. Sőt megismerése, megértése talán még fontosabb a fiatalabb nem­zedéknek. A huszonnyolcasok a maguk sze­mélyes élményeivel szembesíthetik a látottakat. Előttük a szerző emléke­zésének hitelességéből vizsgázik. S mert nyilvánosság elé lépett vallo­másával, nyilván vállalta kortársai­­nak szubjektív ítélkezését. Aminek természetes indítéka, hogy ki mit csi­nált éppen akkor, milyen szemszög­ből látta az akkori eseményeket. A fiatalabb évjáratúaknak ezek a képek, híradórészletek a történelem dokumentumai. A televízió­­­óvoltá­ból megtanulhattuk, miként érdemes a múltat fölidézni. Nevek, évszámok, történések nyertek összefüggő értel­met. Félreértés ne essék, nem csu­pán történelmi leckét kaptunk, nem Szilágyi tanár úr oktatott ki az el­múlt évtizedekből. Szégyenkezésre sem késztetett, hogy lám, erről mit sem tudtok, gyerekek. Helyette be­avatott, kíváncsivá tett, elfogadtatta, hogy szegényebbek volnánk hol in­dulatos, hol bölcs intelmei és kérdé­sei nélkül. A televíziósokban, a rendezőben és a többiekben, érzékeny partnerekkel lelt. E sorok írójának halvány sejtel­me sincs róla, mennyi vesződséggel járt a képek, dokumentumok, a ze­ne, az animációs trükkök összeválo­­gatása,­­illesztése. Mindössze azt ta­pasztalhatta, hogy minden a helyén van. A trükkök szinte észrevétlenek, éppen akkor jelenik meg a plakát, amikor annak kell következnie, akik­kor pásztáznak csoportképen, ami­kor mást elképzelni sem tudna he­lyette. A televízió sem képes persze arra a bravúrra, hogy megjelenítse a vélhe­tőleg több millió néző képzeletében felvillanó képeket,s hogy összegyűjtse a mű által keltett gondolatokat. Nem tudhatni, mivé formálta a néző a lá­tottakat, mennyire kavarta fel, mi­lyen napjaira-éveire kényszerült em­lékezni. És hogy vajon arra a vissza­térő „megtanulták” kezdetű állítás­ra, ami a következő nemzedékre vo­natkozóan kérdéssé válik — vajon megtanulták-e? —, ki, mennyire fi­gyelt. Annyi bizonyos, hogy az alko­tók megtették a magukét, meggyő­zően fejezték ki a biztatást: tanuljuk meg! Bárcsak minél több, a csütör­tök estihez hasonló kvalitású mun­kától kapnánk rá ösztönzést. Maros Dénes Kiváló népművelők kitüntetése A közművelődés területén végzett eredményes munkájuk elismerése­ként húszan kapták meg az idén a Kiváló Népművelő­s héten a Népmű­vészet Mestere címet. Négy közmű­velődési szakember tevékenységét Móra Ferenc-Emlékéremmel, s nyol­cét Szabó Ervin-Emlékéremmel ju­talmazták. A kitüntetéseket pénte­ken a Parlamentben, az alkotmány napja alkalmából rendezett ünnep­ségen nyújtotta át Köpeczi Béla mű­velődési miniszter. Az eseményen jelen volt Aczél György, az MSZMP Politikai Bizottságának tagja, a Köz­ponti Bizottság titkára. Ugyanezen alkalommal a Kommunista Ifjúsági Szövetség a Népművészet Ifjú Mes­tere címet adományozta három nép­zenei együttesnek, valamint 15 fia­tal népművésznek.­­ Immár hagyománnyá vált, hogy az alkotmány ünnepén a kulturális alkotómunkában kiemelkedő telje­sítményt nyújtóknak elismerésünket fejezzük ki. Amikor ezen a napon alkotmányunk megszületésére emlé­kezünk, egy másik történelmi évfor­dulót is felidézünk, István király ál­lamalapítását, egy új kultúra megte­remtését — emlékeztetett ünnepi beszédében Köpeczi Béla. — A szo­cializmus építőinek is új társadalmi rendet kell megteremteniük, egy olyan fejlett társadalmat, amely a nép fel­­emelkedését szolgálja.­­ Olyan kultúra erősítése, terjesz­tése a célunk, amely megfelel a XX. század követelményeinek, és az alap­jai azokban a hagyományokban gyö­kereznek, amelyekre joggal lehetünk büszkék — mondotta a művelődési miniszter, majd elsőként azokat kö­szöntötte, akiknek jelentős szerepük van népi hagyománykincsünk meg­őrzésében, ápolásában. A népművé­szek munkáját méltatva hangsúlyoz­ta: alapvető érdekünk, hogy min­den, ami a magyar nép művészeté­ben élő, ne csak dísz legyen, hanem szervesen épüljön a mindennapok kultúrájába. Sürgető igény az is — hangoztatta —, hogy a közművelő­dés általános kérdéseivel napjaink­ban többet foglalkozzunk. Választ kell adnunk azokra a kérdésekre, hogy a megváltozott életmód, élet­ritmus milyen új módszereket, meg­oldásokat követel az eredményesebb oktatás, nevelés érdekében. Fontos feladat a szórakoztató kultúra olyan művelése is, amely ízlésformáló, össz­hangban van társadalmunk eszmé­nyeivel — mondotta Köpeczi Béla, majd köszöntötte a kultúra jeles al­kotóit és terjesztőit, s mindannyiuk­­nak töretlen alkotókedvet, pedagó­giai elhivatottságot kívánt. A közművelődés terén végzett eredményes munkája elismeréseként KIVÁLÓ NÉPMŰVELŐ címet kapott. Újvári Jenő, a pécsi Janus Pannonius Tudományegyetem Tanárképző Karának adjunktusa; Bánáti Tibor, a bajai József Attila Művelődési Központ igazgatója; Kovács Pál, a kecskeméti Katona József Megyei Könyvtár igazgatóhelyettese; Papp Sándor, a dunaújvárosi­­Földes Fe­renc Dolgozók Iskolája általános iskolai tanára; tutauszki Tibor, a debreceni Kölcsey Művelődési Központ hálózati és módszertani osztályvezetője; Pintér Dá­vid, a kecskédi általános iskola tanítója, tiszteletdíjas művelődésiház-vezető; Dá­niel Kornél, a zabegényi Szőnyi István Emlékmúzeum igazgatója; Kecskés Jó­zsef, a gödöllői Petőfi Sándor Művelő­dési Központ igazgatója; Czakó János­­né, a Szolnok megyei Művelődési és If­júsági Központ igazgatója; dr. Erdész Sándor, a Nyíregyháza-sóstói Múzeum­falu igazgatója; Bárdosi Balázs, a sze­­lestei általános iskola igazgatója; Ko­vács Ferenc, a devecseri Járási Művelő­dési Központ igazgatója; Horváth József, a Zala megyei Tanács végrehajtó bizott­sága művelődésügyi osztályának előadó­ja; Tóth Sándorné, a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár 22. számú könyvtára fő­­könyvtárvezető-­helyet­tese; Haász Etelka, a XXII. kerületi Tanács VB művelődés­ügyi, egészségügyi és sportosztálya osz­tályvezető-helyettese; Boros Attila, a Magyar Rádió zenei főosztálya műsor­­szerkesztő riportere; Seregi István, a Szakszervezetek Szabolcs-Szatmár me­gyei Tanácsa Központi Könyvtárának igazgatója; Krizsán Sándor, a vasasszak­szervezet politikai munkatársa; Horvay Jánosné, a KSZV újszegedi szövőgyárá­nak népművelője és Holós Róbertné, a Népművelési Intézet koordinációs titkár­ságának főmunkatársa. A NÉPMŰVÉSZET MESTERE címet kapta: Ifj. Szabó Mihály, a Népművészek Szö­vetkezetének fazekasa; Gubányi Imréné kalocsai naiv festő; Kádár Gyula deb­receni szíjgyártó és bőrdíszműves; Pápai Sándor galamboski fafaragó; Tóth János­né szebényi énekes; Bíró Lajosné nagy­­ecsedi táncos és Gaál Kálmánná tardi hímző. MÓRA FERENC-EMLÉKÉREMMEL j­uta­lmazták: Dr. Bandi Gábort, a Vas megyei Mú­zeumok Igazgatósága vezetőjét; dr. Gom­bos Károlyt, a Hopp Ferenc Kelet-ázsiai Művészeti Múzeum igazgatóját; dr. Var­ga Gyulát, a debreceni Déri Múzeum muzeológusát és Mojzer Miklóst, a Ma­gyar Nemzeti Galéria művészettörténé­szét. SZABÓ ERVIN-EMLÉKÉRMET kapott: Buzási János, a Magyar Országos Le­véltár főigazgatóhelyettese; Kovács Béla, a Heves megyei Levéltár igazgatója; Lovas Henrik, a Tolna megyei Könyvtár igazgatója; Marót Miklós, az Eötvös Loránd Tudomány­­egyetem Központi Könyvtárának főigaz­gató-helyettese; sasvári Györgyné, az Országos Műszaki Információs Központ és Könyvtár csoportvezetője; Soltész Zoltánné, az Országos Széchényi Könyv­tár osztályvezetője; Tilkor Endre, az Aj­kai Városi Könyvtár igazgatója és Tóth Gyula, a szombathelyi Tanárképző Főis­kola tanszékvezető főiskolai docense. A Kommunista Ifjúsági Szövetség a NÉPMŰVÉSZET IFJÚ MESTERE címet adományozta: a salgótarjáni Düvő népzenei együttesé­nek; a pécsi Méta zenekarnak; a deb­receni Csobolya együttesnek; Tésik Pé­ter és Tésik Kornélia szegedi néptánc­­párosnak; Maczikó Mária tub­ai népdal­énekesnek; Fehér Anikó budapesti nép­dalénekesnek; Tóth Pálné debreceni tex­tilszövésnek; Varga Mária sizikei textiil­­hímzőnek; Kajla Margit fóti textilszövő­nek ; Lovas Katalin budapesti textilhímző­­n­ek; Kishonti Pál orosházi bőrművesnek; ifj. Palatkás József őriszentpéteri, Kasza Miklós győri, Nesó Sándor berhidai fa­faragónak ; Kovács László karcagi, Fa­­ludi Zsolt tiszakécskei kerámiakészítő­nek és Robotka László torkodi háncsfo­­nónak. (MTI) SZILÁGYI ANDRÁS: A FURCSA NÉMET A vendéglőben szólt a sramlizene. A muzsikusok nagy élvezettel és csukott szemmel a Lilly Marlenét játszották, azt a melódiát, amelyet angol tommyk és német gyalogosok egyforma gyönyörűséggel dúdoltak, amely átcsúszott lövészárkok, kaza­maták gyűlölethullámain, és most már pihenő vagy állásba vonuló ka­tonák közkincse lett. Az andalgó muzsikát, az ábrándos szöveget állí­tólag a belgrádi rádió félszeg kar­mestere találta föl, és most már mil­liók szívébe lopódzott be. Mindenkié volt. A kor dala.* Egy tömzsi német, puha csizmá­val, horogkeresztes karszalaggal most lépett be, elkapta a melódiát, tovább énekelte, úgy látszik, mámo­ros volt már, talán egy másutt meg­ivott rumos teától. A dallam ábrán­dos szövegével bizonyára a filmbe­li német angyal, Marlene Dietrich isteni idomaira emlékeztette, akit nem volt szabad megemlíteni, mert a másik oldalra állott, de akire még­iscsak lehetett gondolni a varázsos muzsika révén.* Én a kályha mellett ültem, ké­nyelmetlen széken, úgy tettem, mint­ha hol a levegőbe, hol a sörömbe bámultam volna, de résen voltam, és mindent láttam. Akkor már tudtuk, hogy Kolozs­várt és egész Erdélyt megszállták a németek; a pékboltokat, a csemege­­kereskedéseket, a ruhaüzleteket, az ékszerészek kicsiny helyiségeit ellep­ték, s a pályaudvarok, a repülőhíd környéke, a szamosfalvi, apahidai ki­térők dugig megteltek ágyúkkal, te­herautókkal, a ponyvák alól kibúj­tak félelmetes ormányaikkal a tank­elhárító ágyúk. A tehervonatok néha fél napig is vesztegeltek, máskor meg azonnal mentek tovább. Lázas csapatszállítá­sok folytak, egész divíziók keltek út­ra, a nyitott kocsikban, a csukott marhavagonok nyílásain a lábukat lógató katonák arca néha gyerekes­re tágult, máskor meg halálfélelmet árult el. Később elmondták nekem, hogy az egymás után iramodó katonavo­natok között zavar keletkezett, két vagon egymásba szaladt, három né­met katona meghalt. A halottakat újságpapírral takar­ták be, sapkájuk mellettük hevert, kilátszott a hajuk s a holt, csizmás lábuk. A kolozsvári pályaudvaron, a bol­tokban, a kávéházakban azért a né­metek voltak az urak, a pénzesek, a nótarendelők, a csomagküldők. * A furcsa, tömzsi, pityókos német most leült mellém. Széles váltóval szinte a levegőt is elszívta előlem. Bocsánat­kérően mosolygott. Én visszamosolyogtam, de rögtön menekülésre gondoltam. Egyedül voltam megbújó, lázasan gondolkodó lélek? Vagy mások is voltak? Mit akarnak ezek? Mi keresnivalójuk van itt? Kiket készülnek megint lerohan­ni, kiket akarnak plakátokkal vagy másként halálba parancsolni? A német mohón kiitta a sörét, horkantott, majd boldogan prüsz­költ, akár a ló az első marék zab után, sárga fogai megvillantak. Nem tudom, miért, a berlini kris­tályéjszaka kirabolt régiségkereske­dőjére emlékeztem. Elém tolult mindaz, amit akkor láttam. Egy ember a földön feküdt. A já­rókelők nem mertek arcába nézni. Körülötte a könyvei, a kristályvázás. Letaposott Rembrandtok, megcsú­folt Máriák. Az a kirabolt régiségkereskedő akár én is lehettem volna. S a rabló, a lincselő talán éppen ez a katona volt. — Sprechen sie deutsch? — kér­dezte. Csak a fejemmel intettem Jawohlt. — Ach so, Sie sind ein hiesiger Deutscher, Sachse oder Svábé, nicht wahr? — Weder Svábé, noch Sachse (se sváb, se szász) — szóltam komoran. — Szóval németül beszélő idegen. — Jawohl. Lassanként kinyögtem, hogy orvos vagyok, és a prágai német egyete­men tanultam németül, idegen kör­nyezetben, ahol a lakosság 90 száza­léka az édes, éneklő, első szótagra rálépő cseh nyelvet beszéli, de szü­lőfalumban jó néhány sváb család lakik, ilyenformán én a német nyelv zenéjét gyerekkorom óta hallom és szeretem. — És 1929 végén, a doktorátusom megszerzése után, három hónapig Berlinben éltem. — Ber­lin­ben? Melyik városrész­ben? — Weddingben.­­ — De hisz ez az én városrészem — szólott a német izgatottan, és meg­fogta a kezemet. — Weddingben szü­lettem,­ Weddingben jártam iskolá­ba. Tanítónk cvikkeres, keménygal­léros férfiú volt, aki lelkesen be­szélt Robert Kochról, Dieselről, Bee­thovenről, Mozartról, Brahmsról, a német találékonyságról, a német tüchtigségről, a német kedvességről. Weddingben lettem kőműves és zsa­luzó ács. Nézzen körül a helyiség­ben. Ez a sok Bursch egy darab Wedding. Mindegyikkel kapcsolat­ban van valami emlékem. Az egyik­kel verekedtem, a másikkal lányok után jártam, a harmadikkal kártyáz­tunk és egymásnak detektívregénye­­ket kölcsönöztünk. Bevonultatott építőmunkások vagyunk. Együtt so­roztak be bennünket. Ott voltunk a lengyel hadjáratban, Lublinnál, Modlinnál, Varsónál; raktárakat, ba­rakkokat, tankrohamállásokat építet­tünk. Én a varsói aknatűzben meg­sebesültem, amíg a kezemet a se­gélyhelyen összevarrták, két halott katonát láttam a földön heverni. Az egyik az öcs­ém volt. Minket, todtis­­tákat, gyorsan összefoltoztak, oly­annyira, hogy ott voltunk a sedani áttörésnél, és most itt vagyunk. S ki tudja, hol leszünk holnap. * Magam is meglepődtem, milyen jólesett berlini dialektust hallgatni, és rá prágaiában visszafelelni. A számból szinte maguktól gyöngyöz­tek ki elmúlt ifjúságom német mon­datai, összevissza beszéltem, weddin­­gi kávéházakról, automata büfékről, az Aschinger mustáros virslijéről, Walterről, a cigarettaárus fiúról, aki csupa kedvességből 30 vászonba kö­tött képeslapot tett elém, az utcai árusokról, az utcalányokról, a sziva­rozó házmesterekről, a decemberi berlini tavaszról, arról, hogy a tél megfeledkezett akkor rólunk, a Kur­­fürstendammon elmaradtak a hóvi­harok. A németnek meggyóntam mindent, minthogyha ifjúságom nagy birtokban lett volna, azt kel­lett volna kiürítenem. * Azt persze elfelejtettem a német­nek elmondani, hogy még Prágában, az Adria kávéházban regényt írtam, olyan szókimondó regényt, melyet Közép-Európában minden kiadó visszautasított. Ezt a regényt próbál­tam a Malik Verlagnál elhelyezni. Tárgyaltam Wieland Herzfelddel. Ültem a Romaniches Caféban E. E. Kischsel, Erich Weinerttel, Ludwig Rennel, Johannes Becherrel, Anna Seghersszel, akiről csak később tud­tam meg, hogy Radványinénak hív­ják. Idős, komoly írók megpaskol­­ták az arcomat, azt mondták, hogy keskeny arcélemmel és vékony don­gámmal nem kész orvosnak, de gim­nazistának látszom. Az írókkal együtt néztük meg a Potemkin cir­káló és a Vihar Ázsiában című fil­met, és nagyon büszke voltam rá, hogy én még nem tudtam, író va­gyok-e, de ők már annak tartottak. Egész társaságom vörös volt. A lakótársaim vörös biciklisták voltak, együtt jártunk gyűlésekre. Engem egyszer teremcsatában fejbe kólin­­tott egy SA-regény. Odahaza Gert­­rud néni, a szállodai takarítónő mos­ta ki a homloksebemet — igazi né­met mama volt, kék szemű, taka­ros kartonruhájú, egész családja föl- és lefelé menő ágon forradal­már.* Négy évvel később ez a vörös Ber­lin megszűnt, széjjelszakadt, föld alá süllyedt. Erich Mühsaimot megölték, Carl von Ossietzkyt halálra gyötörték. Gertrud néni egész rokonságát koncentrációs táborban emésztették el. Annak a weddingi lánynak, akivel gyors csókokat váltottunk, plötzen­­seei hóhér vágta le a fejét. A német okosságot, a német tüch­­tigséget a zsarnokság, a pimaszság, a szolgalel­kűség váltotta fel. Mindezeket persze nem mondhat­tam el a németemnek, hiszen nem tudhattam, ki ő, mi ő. És különben se volt rá idő. Mert a bejáratnál fekete ruhás SS-kato­­nák bukkantak föl. Előrenyomultak. Elég volt egy pillantást vetniük a weddingiekre, azok máris iszkoltak kifelé. Gyors székcsapkodás hallat­szott. Bozontos „Heil Hitlerek” csat­tantak föl. Az én németem is elmenekült. Ott­hagyott engem búcsúszó nélkül.­­ Másnap délután találkám volt Ko­vács Katona Jenővel, a Korunk egy­kori segédszerkesztőjével. A tüdő­szanatórium parkjában ültünk, kö­rülöttünk a padokon tüdőbajos sze­­­­relmespárok enyelegtek. S én még mindig nem tudtam napirendre tér­ni a weddingiek furcsa menekülésén. Jenő a maga nyugodt módján ki­fejtette, hogy a feketeruhások őrjá­rat lehettek, a weddingiek vonatból engedély nélkül távozó fodtiisták vol­tak, akik már annak is örülhettek, hogy az egészet megúszták igazolta­tás nélkül. A fekete ruhás SS-alaku­­latok ki tudja hány bajtársukat vit­ték hadbíróság elé, s a kivégzése­ket is ők hajtották végre. — Különben a németországi viszo­nyokról fontos anyag van nálam — szólott Jenő. És ezzel máris két rakás kopott újságot tett elém. Az összefonódott szerelmes­ párok­ra néztem. Majd olvasni kezdtem. Honnan szerezte a lapokat? — nem firtattam. A berlini újságokat talán éppen Weddingben állították elő. A régi vörös Berlin, vörös Wed­ding támadt föl előttem. Ábrándos szerzők cikkeket írtak, önkéntes börtönökben élő nyom­dászok az egészet értelmes monda­tokká gyúrták, öreg nénikék és fiatal lányok vit­ték és hozták az anyagot rejtekhely­ről rejtekhelyre. Bizonyára ott volt köztük Gertrud néni. Vagy a lányai, vagy az unokái. Valamennyiüket testvéri közösség­be fonta a halálveszély. * Jenő fölszaladt a szanatórium lép­csőjén. Hosszasan néztem utána. És nem tudtam, hogy utoljára látóim. A szegény tüdőbajos fiút a felsza­badulás hajnalán hurcolta el egy hó­héralakulat. És még az úton megölték. El is ter­­mették.* Esténként, ha a Korunk egy-egy régi példányát böngészgetem. Rátok gondolok. A Korunk-munkatársakra.­ A Korunk-előfizetőkre. A Korunk­­olvasókra. És Reád, Kovács Katona Jenő. Aki készültél a mi új életünkre. Aki­ szorgalmasan mérted a lázadat, a ki­lóidat. Aki megtettél mindent ér­tünk és magadért. * Esténként névsorolvasást tartok. A lélek telefonkönyvéből minden­nap ki kell húzni egy-egy nevet. Máig hiányzol nekünk, Jenő. ZELHOFER RÓBERT RAJZA | HEGYALJAI PINCÉK 15

Next