Népszabadság, 1983. szeptember (41. évfolyam, 206-231. szám)
1983-09-01 / 206. szám
4 Jugoszlávia stabilizációs programja A szocialista Jugoszlávia további gazdasági-társadalmi fejlődésének irányait alapvetően meghatározó, nagy jelentőségű dokumentumra mondtak igent a júliusban sorozatban megtartott tanácskozásokon az ország legrangosabb politikai, társadalmi, állami fórumai. A népfront jellegű szocialista szövetség, a harcosok szövetsége, a szakszervezetek vezető testületei után a Jugoszláv Kommunisták Szövetségének Központi Bizottsága, végül pedig a szövetségi képviselőház vitatta meg és fogadta el azt a programot, amely lényegében a Jugoszlávia jelenlegi, súlyos gazdasági és társadalmi nehézségeiből való kiútkeresés befejezését jelenti, és új utakat tár fel a felmerült problémák eredményes leküzdésére. Pecsét került ezáltal egy, csaknem kétéves munkával elkészült műre, amely a „hosszú távú gazdasági stabilizációs program” elnevezést viseli, és amelynek megvalósítása az egész társadalom legfontosabb feladata lesz, nemcsak a következő években, hanem egészen az évszázad végéig. Hármas feladat A dokumentum kidolgozásának munkáját az akkori államelnök, Szergej Kraigher irányításával 1981 októberében kezdte meg egy, több mint háromszáz tudósból, politikusból, közgazdászból, a legkülönfélébb területek szakértőiből álló bizottság. Tekintettel arra, hogy ekkor már mind nyilvánvalóbbá kezdtek válni a jugoszláv gazdaság működésének a kedvezőtlen külső feltételek hatására még jobban kiütköző zavarai, a Kraigher-bizottság elé hármas feladatot tűztek: adjon választ a gazdaság legfontosabb, időszerű kérdéseire (azonnali intézkedések), határozza meg a gazdasági rendszerben eszközlendő nagy változtatásokat (körülbelül 1990-ig végrehajtandó feladat), és készítse elő a gazdaság megszilárdításának hosszú távú programját a századfordulóig terjedő időszakra. A bizottság tevékenysége során a „kiinduló alapok” mellett a gazdasági-társadalmi élet egyes területeit érintő további 15 dokumentumot dolgozott ki és tett közzé folyamatosan, végül pedig elkészítette a program befejező részét, azt a szintézist, amely a nyári tanácskozásokon a vita alapját képezte. A programot legtömörebben talán az a beszélgetés jellemzi, amelyet Szergej Kraigher, az államelnökség és a JKSZ KB Elnökségének tagja a képviselőházi vita után a Komuniszt című pártlap és a Tanjug hírügynökség újságíróival folytatott. „Vajon a gazdasági stabilizációs program társadalmi reform-e, a termelőerők fejlődése és a termelési viszonyok közötti összhang kutatása-e, vagy az elkövetett hibák kijavításáról, a világban és nálunk uralkodó, új helyzethez való alkalmazkodásról van szó, illetve a program mindez együttvéve?” — kérdezték az újságírók. „A válasz talán ez lehetne: a program az első is, a második, a harmadik és a negyedik is, ugyanakkor mindez együttvéve, és nem az egyik vagy a másik. Egyszersmind a társadalom szocialista önigazgatási elveken alapuló forradalmi átalakulási folyamatának folytatását is jelenti” — hangzott a válasz. A programnak ezt a folyamatba kapcsolódó jellegét, az elkövetett hibák ellenére sem megkérdőjelezhető eredményekre, a szocialista társadalom és gazdaság elért fejlődési szintjére való épülését emelték ki a JKSZ központi bizottsági ülésén is. A tanácskozáson rámutattak, hogy a hosszú távú gazdasági stabilizációs program a XII. pártkongresszuson elvégzett értékelésből ered. E szerint a társadalmi újratermelés fontos területein a fejlődés ellentmondásait és a felhalmozódott gazdasági problémákat, valamint a sok szubjektív fogyatékosságot nem lehet sikerrel kiküszöbölni és megoldani anélkül, hogy a társadalmi viszonyokban, továbbá a gazdaság szerkezetében, az újratermelésben, a gazdálkodás formájában és minőségében, minden társadalmi tényező magatartásában ne következne be szervezett és gyökeres változás. A kérdések kérdése A program ténylegesen ilyen változtatásokat irányoz elő az élet szinte minden területén, ami az adott helyzetben a kérdések kérdését, a gazdaságot illeti, a reform keretében tervezett legjelentősebb változtatások a tervezésre, az árrendszerre, az adópolitikára, a beruházási tevékenységre, a személyi jövedelmek elosztására vonatkoznak. Közös vonásuk az a törekvés, hogy a kialakult gyakorlattal szemben — amelyet a KB-ülés legélesebben fogalmazó felszólalói anarchisztikusnak, voluntaristának minősítettek — előtérbe helyezzék minden területen a gazdasági, a piaci törvényszerűségek, az árutermelés egyes elemi alapjainak érvényesítését. A program az intenzív fejlődési szakaszra való áttérés központi követelményeként írja elő a hatékonyság, a munkatermelékenység növelését, a világpiaci mércéhez való igazodást, és ettől teszi függővé az egyes termelőegységek, illetve a dolgozók jövedelmének alakulását. A stabilizációs programról folytatott vitákban minden fórumon hangsúlyozták az önerőre való támaszkodás jelentőségét. Ez nem valamiféle bezárkózást tételez fel — Milka Planinc kormányfő: Jugoszláviának jóval nagyobb mértékben kell bekapcsolódnia a nemzetközi munkamegosztásba, mert enélkül a belső fejlődés sem képzelhető el —, hanem a belső tartalékok, mindenekelőtt a termelési lehetőségek feltárását és jobb hasznosítását jelenti. Olyan korszerű struktúrák kiépítését, amelyek felölelik a többi között a kiviteli ágazatok fellendítését, az energetika fejlesztését, az élelmiszer-termelés növelését, a kisüzemi gazdaság gyorsabb fejlesztését. A vitáknak — és magának a programnak — a másik központi eleme a szocialista jugoszláv társadalmi gyakorlat alapjára, az önigazgatási rendszerre vonatkozik. Az értékelés szerint a válság egyik fő oka az önigazgatás fejlődésében bekövetkezett megtorpanás. Az, hogy az elért fok még nem erős ahhoz, hogy megváltoztassa a társadalmi újratermelésben és a piac hatásában létrejött viszonyokat. A jövedelmekről és a bővített újratermelésről még nem a dolgozók döntenek, hanem menedzseri csoportok és különféle, például banki szakszolgálatok. Szergej Kraigher az említett interjúban erről kijelentette: „Lényegében folytatódik az a folyamat, amely az alkotmány és a társult munkáról szóló törvény (1974-ben, illetve 1976-ban fogadták el őket — A szerző.) előtt érvényesült, nevezetesen az, hogy a munkatöbbletet elidegenítik a dolgozótól, aki azt megteremtette.” A próbatétel kezdete Az önigazgatási rendszer továbbfejlesztése, a politikai rendszerben kirajzolódó változtatások (a folyamatban levő elemzések tárgya a többi között a választási, illetve küldöttrendszer, a rotációs gyakorlat, a káderpolitika) kapcsán sok szó esik azoknak a várható ellenállásáról, akiket az új követelmények kizökkentenek eddigi kényelmességükből, akiknek le kell mondaniuk kiváltságaikról. A program végrehajtása során le kell küzdeni azokat az akadályokat is, amelyek egyes munkaszervezeteknek a mostani monopolhelyzetük megtartását célzó igyekezetükből, illetve általában a gazdaság és a társadalom dezintegrációjára, a területi elkülönülésre, az egységes jugoszláv piac megbontására irányuló törekvésekből fakadhatnak. A stabilizációs program megvalósítása az egész társadalom ügyévé kell hogy váljon — hangoztatják Belgrádban —, és ebben a munkában megkülönböztetett szerep jut a kommunistáknak. A JKSZ Központi Bizottsága ezzel összefüggésben leszögezte: a stabilizációs feladatokhoz való viszonyulásnak a legfontosabb mércévé kell válnia minden kommunista, minden pártszervezet és vezetőség munkájának és tevékenységének megítélésekor. Az igazi próbatétel tehát csak most kezdődik, és a program végrehajtásának első szakasza kiváltképp nehéznek ígérkezik. A megingott gazdaság talpra állítása, az ország végsőkig kiéleződött külső fizetőképessége egyelőre további megszorító, korlátozó intézkedéseket, követel, ami együtt jár az életszínvonal átmeneti csökkentésével. A jugoszláv fővárosban ugyanakkor azt hangsúlyozzák, hogy a hosszú távú gazdasági stabilizációs program nem a lemondások programja, nem a jelenlegi súlyos helyzet átvészelésének terve, hanem egy minőségileg új fejlődés dokumentuma. Belgrád, 1983. augusztus. Kopreda Dezső A tizedik cigaretta, és még egy falatot sem --------— evett. Alvást színlelt, amíg az asszony és a gyerekek készülődtek. A neszezes jól tudta, hogy a táskájukat pakolják éppen, aztán a ponárcsörgés, isszák a kakaót, torr a kávé. „Csendesebben, apátoknak pihennie kell!” Több mint húsz éve ismeri a hangot. Egyetemistaként szerettek egymásba. Mérnök- és tanárjelölt A harmadik albérletben született az első gyerek. Néhány hónapot kellett ott kibírniuk, állt már ez a ház, a lakótelep negyedik épülete. Kétszobás szövetkezeti lakás, a beugró, mai mércével mérve, bagatell összeg. A bútorokra kölcsönt kértek, szigorúan a barátoktól. A szülőktől egy fillért sem szabad — határozták el. Miből is adhattak volna? Annyit sem kerestek, mint ők, az a havi öt-hatszáz forint, amit a kollégiumba annak idején havonta küldtek, túlórából, spórolásból jött össze. Megélünk a magunk erejéből — mondták, valahányszor hazautaztak. A család első diplomásai, büszkélkedni való gyerekek. Három éve cseréltek bútort, négyéves a Lada, kétszer üdültek külföldön, a gyerekek okosak, szépek, a nagyobbik jövőre, ha minden jól megy, gimnazista lesz vagy inkább szakközépiskolás. Ha minden jól megy... A férfi az ablaknál áll fürdőköpenyben, kezében a kávéscsésze, nyugtatót vesz be. „Nincs jelentősége — mondta orvos barátja —, vedd úgy, hogy fel sem írtam.” Harmadik napja szedi a gyógyszert, legalább az álmatlanságát megszünteti. „Mi a panaszod? — kérdezte a doki nevetve. — Negyvenen túl kevesebb nő, kevesebb dohányzás, kevesebb ital. Ez a legjobb recept.” A halálomról álmodom, ébren, nyitott szemmel, és átizzadom a pizsamámat — mondta. És napközben is csurog rólam a víz. Nem figyelek a melómra, nem érdekel, eddig fontos volt, most fölöslegesnek érzem. Mindent fölöslegesnek érzek, magamat is. Keresték a kiváltó okot. Nincs. Minden a legnagyobb rendben. Munkahelyén becsülik, meg becsülik. Megbízható, pontos, kapott jutalmat, kitüntetést, számolnak vele. Csak valami megpattant. „Depressziós hangulat, nem?” — kérdezte a doktor. Vérnyomás, cukor, koleszterin, pulzus, minden normális. „Kiírhatlak két hétre betegállományba. Mikor voltál beteg utoljára?” Hat-hét évvel ezelőtt influenzával. De nem kell a betegállomány, szabadságra megyek, van még tíz napom. Majd azt mondom benn, hogy tatarozzák a lakást. Nem vagyok beteg, nem akarom, hogy beteg legyek. Harmadik napja ül itthon, bevásárol, olvas, és megpróbál nem magával foglalkozni. Depresszió, mi az, hogy depresszió? A két gyereket fel kell nevelnie. Letelik ez a tíz nap, és megint fegyelmezett lesz, megbízható, akire számítani lehet. Aki öt, talán három év múlva följebb léphet a ranglétrán. Minden esélye megvan rá. Mi az, hogy följebb? Mit jelent, hogy följebb? Nagyobb fizetés, fontosabbbeosztás, változik tőle? „Apu fáradt, apu kimerült, aput ne idegesítsétek” — hallik napok óta az intelem. A gyerekek megértik, apu sokat dolgozott. Apu sokat dolgozott tavaly is, öt évvel ezelőtt is, és akkor nem merült ki. Aput nem is lehetett idegesíteni. Legfeljebb elordította magát, hogy a fene a jó dolgotokat, aztán telefüstölte a szobát. Apu néhány éve még padokat ugrott át, hogy anyu frászt kapjon az ijedtségtől, és messze beúszott a Balatonba, onnan kuruttyolt, mint a béka. És apu kamasz méretű farmert hordott, meg tornacipőt vasárnap, hogy a szomszédok a fejüket csóválják: „Méghogy mérnök?” Ez a fürdőköpenyes férfi ugyanő. Gyön________________—— győzik a homloka, és arra gondol, hogy valami másra kellene gondolnia, nem magára. Nagyon nem szereti ezt a nyavalygós önmagát. A nyirkos tenyerét, a megremegő csészét. Egy hónapja látogatták meg legutóbb a szüleit. Az apja a kamrában babrált naphosszat. Széket fabrikált. „Anyád itt békén hagy, azt mondja, büdös az enyv. Minél öregebb, annál többet fecseg. Rendelésre dolgozom. Megkeresem a fröccsre valót.” Méghogy a fröccsre valót? A vasárnapi ebéd után pohár sör, annyi az adagja. Az is langyosan, mert kényes a torka. Gondol-e az öreg az elmúlásra? És hogyan élte át ezt a ronda önsajnálatot? Amikor az ember reggel a tükörbe néz, és ráncokat lát és ritkuló hajat. Amikor tudja, hogy végérvényesen lezárult valami az életében. Még akar, de már nem tud változtatni, kiöregedett az ifjonti ugrabugrálásból. Hogyan élte át, hogy nincs más perspektívája, mint fölnevelni a három gyereket, értük aggódni, értük gürcölni ... Hogyan élte át, hogy ez vagyok, és nem lehetek más? Állt-e így, ilyen nagyon egyedül, utálkozva a gyengeségén? Nem valószínű. Túl kell jutnom rajta, és túl fogok jut---------------------------------— mi rajta — mondja hangosan a férfi. A szemközti ház előtt öregasszony kapálja azt a tíz méter hosszú virágágyást, amelynek történetét jól ismerik a környék lakói. A lakótelepen ez volt az első. Akkor még csak néhány csenevész fa zöldellt a törmelékkupacok között, a játszótér helyén rozsdálló vasak. Egy ilyen szeptemberi délelőtt piszmogott először az öregasszony férje, ásott, ültetett, virágföldet kerített valahonnan. Nyugdíjas, ráér — legyintettek, és megmosolyogták. Tavasszal ott nyíltak az első virágok. Színes folt a szürkeségben. Hányszor eltaposták, kitépték, a madzagkerítést elszaggatták! Nem szegte kedvét, ültetett újra, locsolt, és az ablakból gyönyörködött a virágaiban. Aztán ültettek mások is, elkészült a park, a játszótér, belakták, a telepet. A férfi megfürdik, megborotválkozik, felöltözik. Kopott farmerban, trikóban, tornacipőben megy le, egyenesen az öregasszonyhoz. „Segítenék, ha megengedi” — mondja. Az öregasszony gyanakvó tekintettel nézi. Itt lakom szemközt, ráérek, szabadságon vagyok. Ismertem a férjét, néha beszélgettünk. „Szegény urammal, talán a borozóban? El-elkéredzkedett a társaság kedvéért.” Ott szoktunk találkozni — erősíti meg a férfi. A kertészkedésről váltottunk szót. „Az volt az öröme. Minket kertes házból szanáltak annak idején, hiányzott neki.’’ Az öregasszony odaadja a kapát: „Éppen csak lazítani kell a földet...” Dehogy kell, gondolja a férfi. De csináljuk úgy, mintha kellene. Hallgatja az öregasszony duruzsolását. Hogy már az unokái is felnőttek, most várják az első dédunokát. „Ha szegény uram megérhette volna!” Mit lehet elmondani harminc percben? Kihagyásokkal több mint hét évtizedet. Mi lett a gyerekekből, az unokákból, hogyan volt a háborúban, amikor a mérnök úr még semmit nem értett, azt sem, hogy miért kell az óvóhelyre menni. Meg a sorbaállást, a jegyrendszert. Minderről a mai fiataloknak fogalmuk sincs, szerencsére. A mérnök is elmondja, hogy mi a munkája, hol tanít a felesége. „Gyönyörű pálya, mindkettő gyönyörű” — jegyzi meg az öregasszony. Tervezni és tanítani. A két gyerekről is szót váltanak. Talán ismeri is őket a néni. Ha másként nem, a hangjukról. Itt ordibálnak délutánonként, nem zavarják? „Gyerekekre nem szólok, hadd rajcsúrozzanak. Az uram, ő rájuk mozdult néha. Fölzavarták a délutáni alvásból.” Bevégezve a kapálást, az öregasszony teára hívja a mérnököt. Szabadkozik, hogy mással nem tudja megkínálni, itallal, kávéval nem él. A lakásban veszi észre a férfi, hogy nem hozott magával cigarettát. „Rágyújthatott volna, hiányzik az illata. Most már hiányzik. Az uramat meg szidtam érte, hogy telebüdösíti a szobát. Jó ember volt, este a folyosón vagy a ház előtt szívta a cigarettát, mert hogy engem megköhögtetett.” is hiányozhat — morfondírozik a férfi hazatérőben. És ha más nem, megmarad emlékeztetőnek néhány virág, amelyet ápolni kell. Addig pedig a pálya, amelyik gyönyörű. A liftben foltossá izzadja a trikóját. A melegtől van, a fülledt melegtől, nem mástól — nyugtatja magát. Rágyújt a tizenegyedik cigarettára. Még több mint egy hét alvás, bevásárlás és a reggeli suttogás, hogy apátokat ne zavarjátok. Talán annyi sem kell. Múló depresszió. Akár holnapra is vége szakadhat. Délután elviszi a gyerekeket, mindegy, hová, amihez kedvük van. Lássák, hogy apu a régi, apu olyan, mint mindig is volt. Csak azért nem ugorja át a padot, mert lusta, és szűk hozzá a nadrágja. A férfi az ablaknál áll, álmosan a gyógyszertől, és hangosan nevet. Teheti, senki nem kérdezi tőle, van-e valami baja. Maros Dénes TARTALÉKAINK A cigarettafüst NÉPSZABADSÁG 1983. szeptember 1., csütörtök *Átszervezik az Iparművészeti Főiskolát Módosul a képzés az Állami Balett Intézetben (Munkatársunktól.) A Minisztertanács döntése alapján ez év szeptember 1-től átszervezik a képzést a Magyar Iparművészeti Főiskolán, az Elnöki Tanács törvényerejű rendelete értelmében pedig ettől a tanévtől főiskolai rangot kap az Állami Balett Intézet — jelentették be tegnap, a Művelődési Minisztériumban megtartott sajtótájékoztatón. . Mint dr. Nagyszentpéteri Géza, a Művelődési Minisztérium egyetemi és főiskolai főosztályának helyettes vezetője elmondta, a két intézmény átszervezése része annak a hosszú távú tervnek, amelynek alapján a következő másfél évtizedben korszerűsítik a hazai felsőoktatás rendszerét. A célok között szerepel a több fokozatú képzés általánossá tétele, az anyagi-szellemi erők koncentrálása az oktatási intézményekben, a tudományos kutatómunka feltételeinek erősítése, és az, hogy legyenek az egyetemek-főiskolák egymás és más intézmények iránt is az eddigieknél sokkal nyitottabbak. (Ami az erők szétforgácsolását illeti, elgondolkodtató adat: az országban jelenleg 51 felsőoktatási intézmény működik 1300 szervezeti egységgel, azaz néhány emberrel dolgozó tanszékekkel, laboratóriumokkal.) Az Állami Balett Intézet oktatásának változásáról — lapunkban erről már részletesen beszámoltunk — Dózsa Imre igazgató elmondta: az ez év szeptember 1-ével megkapott főiskolai ranggal régi óhaja teljesült a szakmának, s jelzi azt, hogy a táncművészet felnőtté vált a társművészetek között. Ezután Gergely István, az Iparművészet Főiskola rektora szólt az újjászervezett intézmény terveiről. Mint elmondta, az eddigi képzés már nem felel meg a társadalom, az ipar mai követelményeinek, s még kevésbé képes alkalmazkodni a jövő igényeihez. Az iparművészet újraértékelésére van szükség, ez pedig hoszszabb ideig tartó folyamat, a mai beidegződések miatt nem könnyű dolog. Az iparművészetet ugyanis ma általánosan egyrészt a filléres gicscsek, másrészt a művészi tárgyak létrehozójának fogják fel. A jövő ezzel szemben egyértelműen a környezetalakító komplex művészet kialakítását, s az ennek megfelelő iparművészek kinevelését teszi szükségessé. Az iskolában a jövőben olyan szakembereket akarnak nevelni, akik képesek a környezet alakításával kapcsolatos folyamatokat — az egyes tárgyak megtervezésétől, gyártásától a felhasználásukig — nemcsak figyelemmel kísérni, de befolyásolni, irányítani is. A kézműveskultúra hagyományainak megőrzésével a gyakorlathoz közelebb álló szakemberekre van szükség. Ennek megfelelően a főiskolán a jövőben több fokozatú képzés lesz. Az első évben — szakosítás nélkül — alapképzésben részesítik a felvett diákokat. Ezután a rostavizsga következik, majd a főiskolai diplomát adó tervezőképzőben tanulhatnak tovább a diákok, stúdiórendszerben megismerkedve a rokonszakmák fogásaival is. Az itt végzettek az iparban, tervezőintézeteknél (formatervezőként, gyártmányfejlesztőként) helyezkedhetnek el. A főiskolások egy része, valamint aki tovább akar tanulni, egy-két évi munka után jelentkezhet — levelező tagozatra is — a mesterképzőbe, amely egyetemi diplomát ad majd. Itt egy-egy konkrét, a napi igények alapján felmerülő kérdéscsoportra szakosodva tanulnak majd a hallgatók. A főiskolán a tehetséges, de manuálisan nem kiemelkedő teljesítményt nyújtó fiatalokat az ELTE-vel közösen pedagógusnak, másokat pedig menedzsernek képezik ki. Ez utóbbiak olyan szakemberek lesznek, akik kellő szakmai és nyelvtudással például a külkereskedelemben is tevékenykedhetnek. Ma ismét megnyitja kapuit a Szovjet Kultúra és Tudomány Háza Egyhónapi zárva tartás után ma ismét megnyitja kapuit a Szovjet Kultúra és Tudomány Háza. A tízéves fennállását idén ünneplő központban felújították a zeneszalont, a könyvtártermet, kicserélték a nagyterem padlószőnyegét, festettek, mázoltak. Miként a szeptemberi kínálatból kitűnik, ezúttal is változatos programot állítottak össze a látogatóknak. Megkezdődnek a klubfoglalkozások is. Szeptember 5-én a szocialista brigádok klubja várja tagjait beszélgetésre, 6-án a sport és a zene kapcsolatát vitathatják meg a sportbarátok. Szeptember 14-én a volt szovjet ösztöndíjasok klubjának tagjai szovjet egyetemek vezetőivel találkozhatnak, 15-én a prágai békevilágtalálkozó több küldötte látogat el a kortárs ifjúsági barátságklub foglalkozására, 19-én pedig a hetvenes évek szovjet irodalmával ismerkedhetnek a nyelvbarátklub tagjai. Az előadások programjában 7-én a szovjet űrkutatás eredményei, 8-án az ország agrártudományának feladatai szerepelnek. Szeptember 12-én A békéért, az életért, a nukleáris háború ellen címmel, másnap pedig a prágai béke-világkonferencia eredményeiről hangzik el előadás. Több kiállítás is megnyílik a kulturális központban. Elsejétől az SZKP KB 1983. júniusi plénumának írásos anyagai láthatók, 5-én az észt építőművészet mutatkozik be, 22-től pedig a Szovjet-Baltikum iparművészetének alkotásaiból nyílik meg tárlat. (MTI)