Népszabadság, 1983. szeptember (41. évfolyam, 206-231. szám)

1983-09-01 / 206. szám

4 Jugoszlávia stabilizációs programja A szocialista Jugoszlávia további gazdasági-társadalmi fejlődésének irányait alapvetően meghatározó, nagy jelentőségű dokumentumra mondtak igent a júliusban sorozatban megtar­tott tanácskozásokon az ország leg­rangosabb politikai, társadalmi, ál­lami fórumai. A népfront jellegű szocialista szövetség, a harcosok szö­vetsége, a szakszervezetek vezető tes­tületei után a Jugoszláv Kommunis­ták Szövetségének Központi Bizott­sága, végül pedig a szövetségi kép­viselőház vitatta meg és fogadta el azt a programot, amely lényegében a Jugoszlávia jelenlegi, súlyos gazdasá­gi és társadalmi nehézségeiből való kiútkeresés befejezését jelenti, és új utakat tár fel a felmerült problémák eredményes leküzdésére. Pecsét ke­rült ezáltal egy, csaknem kétéves munkával elkészült műre, amely a „hosszú távú gazdasági stabilizációs program” elnevezést viseli, és amely­­­­nek megvalósítása­ az egész társa­dalom legfontosabb feladata lesz, nemcsak a következő években, ha­nem egészen az évszázad végéig. Hármas feladat A dokumentum kidolgozásának munkáját az akkori államelnök, Szer­­gej Kraigher irányításával 1981 ok­tóberében kezdte meg egy, több mint háromszáz tudósból, politikusból, közgazdászból, a legkülönfélébb te­rületek szakértőiből álló bizottság. Tekintettel arra, hogy ekkor már mind nyilvánvalóbbá kezdtek válni a jugoszláv gazdaság működésének a kedvezőtlen külső feltételek hatá­sára még jobban kiütköző zavarai, a Kraigher-bizottság elé hármas fel­adatot tűztek: adjon választ a gaz­daság legfontosabb, időszerű kérdé­seire (azonnali intézkedések), hatá­rozza meg a gazdasági rendszerben eszközlendő nagy változtatásokat (körülbelül 1990-ig végrehajtandó feladat), és készítse elő a gazdaság megszilárdításának hosszú távú prog­ramját a századfordulóig terjedő idő­szakra. A bizottság tevékenysége so­rán a „kiinduló alapok” mellett a gazdasági-társadalmi élet egyes terü­leteit érintő további 15 dokumentu­mot dolgozott ki és tett közzé folya­matosan, végül pedig elkészítette a program befejező részét, azt a szin­tézist, amely a nyári tanácskozáso­kon a vita alapját képezte. A programot legtömörebben talán az a beszélgetés jellemzi, amelyet Szer­­gej Kraigher, az államelnökség és a JKSZ KB Elnökségének tagja a kép­viselőházi vita után a Komuniszt cí­mű pártlap és a Tanjug hírügynök­ség újságíróival folytatott. „Vajon a gazdasági stabilizációs program tár­sadalmi reform-e, a termelőerők fej­lődése és a termelési viszonyok kö­zötti összhang kutatása-e, vagy az elkövetett hibák kijavításáról, a vi­lágban és nálunk uralkodó, új hely­zethez való alkalmazkodásról van szó, illetve a program mindez együtt­véve?” — kérdezték az újságírók. „A válasz talán ez lehetne: a program az első is, a második, a­ harmadik és a negyedik is, ugyanakkor mindez együttvéve, és nem az egyik vagy a másik. Egyszersmind a társadalom szocialista önigazgatási elveken ala­puló forradalmi átalakulási folyama­tának folytatását is jelenti” — hang­zott a válasz. A programnak ezt a folyamatba kapcsolódó jellegét, az elkövetett hi­bák ellenére sem megkérdőjelezhető eredményekre, a szocialista társada­lom és gazdaság elért fejlődési szint­jére való épülését emelték ki a JKSZ központi bizottsági ülésén is. A ta­nácskozáson rámutattak, hogy a hosszú távú gazdasági stabilizációs program a XII. pártkongresszuson elvégzett értékelésből ered. E szerint a társadalmi újratermelés fontos te­rületein a fejlődés ellentmondásait és a felhalmozódott gazdasági prob­lémákat, valamint a sok szubjektív fogyatékosságot nem lehet sikerrel kiküszöbölni és megoldani anélkül, hogy a társadalmi viszonyokban, to­vábbá a gazdaság szerkezetében, az újratermelésben, a gazdálkodás for­májában és minőségében, minden társadalmi tényező magatartásában ne következne be szervezett és gyö­keres változás. A kérdések kérdése A program ténylegesen ilyen vál­toztatásokat irányoz elő az élet szin­te minden területén, ami az adott helyzetben a kérdések kérdését, a gazdaságot illeti, a reform keretében tervezett legjelentősebb változtatá­sok a tervezésre, az árrendszerre, az adópolitikára, a beruházási tevékeny­ségre, a személyi jövedelmek elosztá­sára vonatkoznak. Közös vonásuk az a törekvés, hogy a kialakult gyakor­lattal szemben — amelyet a KB-ülés legélesebben fogalmazó felszólalói anarchisztikusnak, voluntaristának minősítettek — előtérbe helyezzék minden területen a gazdasági, a pia­ci törvényszerűségek, az árutermelés egyes elemi alapjainak érvényesíté­sét. A program az intenzív fejlődési szakaszra való áttérés központi köve­telményeként írja elő a hatékonyság, a munkatermelékenység növelését, a világpiaci mércéhez való igazodást, és ettől teszi függővé az egyes termelő­­egységek, illetve a dolgozók jövedel­mének alakulását. A stabilizációs programról folyta­tott vitákban minden fórumon hang­súlyozták az önerőre való támaszko­dás jelentőségét. Ez nem valamifé­le bezárkózást tételez fel — Milka Planinc kormányfő: Jugoszláviának jóval nagyobb mértékben kell bekap­csolódnia a nemzetközi munkameg­osztásba, mert enélkül a belső fejlő­dés sem képzelhető el —, hanem a belső tartalékok, mindenekelőtt a ter­melési lehetőségek feltárását és jobb hasznosítását jelenti. Olyan korszerű struktúrák kiépítését, amelyek fel­ölelik a többi között a kiviteli ága­zatok fellendítését, az energetika fej­lesztését, az élelmiszer-termelés nö­velését, a kisüzemi gazdaság gyor­sabb fejlesztését. A vitáknak — és magának a prog­ramnak — a másik központi eleme a szocialista jugoszláv társadalmi gya­korlat alapjára, az önigazgatási rend­szerre vonatkozik. Az értékelés szerint a válság egyik fő oka az önigazgatás fejlődésében bekövetkezett megtor­panás. Az, hogy az elért fok még nem erős ahhoz, hogy megváltoztassa a társadalmi újratermelésben és a piac hatásában létrejött viszonyokat. A jövedelmekről és a bővített újrater­melésről még nem a dolgozók dön­tenek, hanem menedzseri csoportok és különféle, például banki szakszol­gálatok. Szergej Kraigher az említett interjúban erről kijelentette: „Lénye­gében folytatódik az a folyamat, amely az alkotmány és a társult munkáról szóló törvény (1974-ben, il­letve 1976-ban fogadták el őket — A szerző.) előtt érvényesült, neveze­tesen az, hogy a munkatöbbletet el­idegenítik a dolgozótól, aki azt meg­teremtette.” A próbatétel kezdete Az önigazgatási rendszer tovább­fejlesztése, a politikai rendszerben ki­rajzolódó változtatások (a folyamat­ban levő elemzések tárgya a többi között a választási, illetve küldött­rendszer, a rotációs gyakorlat, a ká­derpolitika) kapcsán sok szó esik azoknak a várható ellenállásáról, akiket az új követelmények kizök­kentenek eddigi kényelmességükből, akiknek le kell mondaniuk kiváltsá­gaikról. A program végrehajtása so­rán le kell küzdeni azokat az akadá­lyokat is, amelyek egyes munkaszer­vezeteknek a mostani monopolhely­zetük megtartását célzó igyekezetük­ből, illetve általában a gazdaság és a társadalom dezintegrációjára, a te­rületi elkülönülésre, az egységes jugoszláv piac megbontására irányu­ló törekvésekből fakadhatnak. A stabilizációs program megvaló­sítása az egész társadalom ügyévé kell hogy váljon — hangoztatják Belgrádban —, és ebben a munká­ban megkülönböztetett szerep jut a kommunistáknak. A JKSZ Központi Bizottsága ezzel összefüggésben le­szögezte: a stabilizációs feladatokhoz való viszonyulásnak a legfontosabb mércévé kell válnia minden kommu­nista, minden pártszervezet és veze­tőség munkájának és tevékenységé­nek megítélésekor. Az igazi próbatétel tehát csak most kezdődik, és a program végrehajtá­sának első szakasza kiváltképp ne­héznek ígérkezik. A megingott gaz­daság talpra állítása, az ország vég­sőkig kiéleződött külső fizetőképessé­ge egyelőre további megszorító, kor­látozó intézkedéseket, követel, ami együtt jár az életszínvonal átmeneti csökkentésével. A jugoszláv főváros­ban ugyanakkor azt hangsúlyozzák, hogy a hosszú távú gazdasági stabi­lizációs program nem a lemondások programja, nem a jelenlegi súlyos helyzet átvészelésének terve, hanem egy minőségileg új fejlődés doku­mentuma. Belgrád, 1983. augusztus. Kopreda Dezső A tizedik cigaretta, és még egy falatot sem --------— evett. Alvást színlelt, amíg az asszony és a gyerekek készülődtek. A nesze­­zes jól tudta, hogy a táskájukat pakolják ép­pen, aztán a ponárcsörgés, isszák a kakaót, torr a kávé. „Csendesebben, apátoknak pi­hennie kell!” Több mint húsz éve ismeri a hangot. Egyetemistaként szerettek egymásba. Mérnök- és tanárjelölt A harmadik albérlet­ben született az első gyerek. Néhány hóna­pot kellett ott kibírniuk, állt már ez a ház, a lakótelep negyedik épülete. Kétszobás szövet­kezeti lakás, a beugró, mai mércével mérve, bagatell összeg. A bútorokra kölcsönt kértek, szigorúan a barátoktól. A szülőktől egy fil­lért sem szabad — határozták el. Miből is ad­hattak volna? Annyit sem kerestek, mint ők, az a havi öt-hatszáz forint, amit a kollégi­umba annak idején havonta küldtek, túlórá­ból, spórolásból jött össze. Megélünk a ma­gunk erejéből — mondták, valahányszor ha­zautaztak. A család első diplomásai, büszkél­kedni való gyerekek. Három éve cseréltek bútort, négyéves a Lada, kétszer üdültek külföldön, a gyerekek okosak, szépek, a nagyobbik jövőre, ha min­den jól megy, gimnazista lesz vagy inkább szakközépiskolás. Ha minden jól megy... A férfi az ablaknál áll fürdőköpenyben, kezé­ben a kávéscsésze, nyugtatót vesz be. „Nincs jelentősége — mondta orvos barátja —, vedd úgy, hogy fel sem írtam.” Harmadik napja szedi a gyógyszert, legalább az álmatlansá­gát megszünteti. „Mi a panaszod? — kérdezte a doki nevetve. — Negyvenen túl kevesebb nő, kevesebb dohányzás, kevesebb ital. Ez a legjobb recept.” A halálomról álmodom, éb­ren, nyitott szemmel, és átizzadom a pizsa­mámat — mondta. És napközben is csurog ró­lam a víz. Nem figyelek a melómra, nem ér­dekel, eddig fontos volt, most fölöslegesnek érzem. Mindent fölöslegesnek érzek, maga­mat is. Keresték a kiváltó okot. Nincs. Minden a legnagyobb rendben. Munkahelyén becsülik, meg becsülik. Megbízható, pontos, kapott ju­talmat, kitüntetést, számolnak vele. Csak va­lami megpattant. „Depressziós hangulat, nem?” — kérdezte a doktor. Vérnyomás, cu­kor, koleszterin, pulzus, minden normális. „Kiírhatlak két hétre betegállományba.­ Mi­kor voltál beteg utoljára?” Hat-hét évvel ez­előtt influenzával. De nem kell a betegállo­mány, szabadságra megyek, van még tíz na­pom. Majd azt mondom benn, hogy tataroz­zák a lakást. Nem vagyok beteg, nem aka­rom, hogy beteg legyek. Harmadik napja ül itthon, bevásárol, ol­vas, és megpróbál nem magával foglalkozni. Depresszió, mi az, hogy depresszió? A két gyereket fel kell nevelnie. Letelik ez a tíz­­ nap, és megint fegyelmezett lesz, megbízható, akire számítani lehet. Aki öt, talán három év múlva följebb léphet a ranglétrán. Minden esélye megvan rá. Mi az, hogy följebb? Mit jelent, hogy följebb? Nagyobb fizetés, fonto­sabb­­beosztás, változik tőle? „Apu fáradt, apu kimerült, aput ne idegesítsétek” — hallik na­pok óta az intelem. A gyerekek megértik, apu sokat dolgozott. Apu sokat dolgozott tavaly is, öt évvel ezelőtt is, és akkor nem merült ki. Aput nem is lehetett idegesíteni. Legfel­jebb elordította magát, hogy a fene a jó dol­gotokat, aztán telefüstölte a szobát. Apu né­hány éve még padokat ugrott át, hogy anyu frászt kapjon az ijedtségtől, és messze be­úszott a Balatonba, onnan kuruttyolt, mint a béka. És apu kamasz méretű farmert hordott, meg tornacipőt vasárnap, hogy a szomszédok a fejüket csóválják: „Méghogy mérnök?” Ez a fürdőköpenyes férfi ugyanő. Gyön­________________—­— győzik a homloka, és arra gondol, hogy valami másra kellene gondolnia, nem magára. Nagyon nem szereti ezt a nyavalygós önmagát. A nyirkos tenye­rét, a megremegő csészét. Egy hónapja láto­gatták meg legutóbb a szüleit. Az apja a kamrában babrált naphosszat. Széket fabri­kált. „Anyád itt békén hagy, azt mondja, bü­dös az enyv. Minél öregebb, annál többet fe­cseg. Rendelésre dolgozom. Megkeresem a fröccsre valót.” Méghogy a fröccsre valót? A vasárnapi ebéd után pohá­r sör, annyi az adag­ja. Az is langyosan, mert kényes a torka. Gon­dol-e az öreg az elmúlásra? És hogyan élte át ezt a ronda önsajnálatot? Amikor az ember reggel a tükörbe néz, és ráncokat lát és rit­kuló hajat. Amikor tudja, hogy végérvénye­sen lezárult valami az életében. Még akar, de már nem tud változtatni, kiöregedett az if­jonti ugrabugrálásból. Hogyan élte át, hogy nincs más perspektívája, mint fölnevelni a három gyereket, értük aggódni, értük gür­cölni ... Hogyan élte át, hogy ez vagyok, és nem lehetek más? Állt-e így, ilyen nagyon egyedül, utálkozva a gyengeségén? Nem va­lószínű. Túl kell jutnom rajta, és túl fogok jut­---------------------------------— mi rajta — mond­ja hangosan a férfi. A szemközti ház előtt öregasszony kapálja azt a tíz méter hosszú virágágyást, amelynek történetét jól ismerik a környék lakói. A lakótelepen ez volt az első. Akkor még csak néhány csenevész fa zöldellt a törmelékkupacok kö­zött, a játszótér helyén rozsdálló vasak. Egy ilyen szeptemberi délelőtt piszmogott először az öregasszony férje, ásott, ültetett, virágföl­det kerített valahonnan. Nyugdíjas, ráér — legyintettek, és megmosolyogták. Tavasszal ott nyílta­k az első virágok. Színes folt a szür­keségben. Hányszor eltaposták, kitépték, a madzagkerítést elszaggatták! Nem szegte ked­vét, ültetett újra, locsolt, és az ablakból gyö­nyörködött a virágaiban. Aztán ültettek má­sok is, elkészült a park, a játszótér, belakták, a telepet. A férfi megfürdik, megborotválkozik, fel­öltözik. Kopott farmerban, trikóban, tornaci­pőben megy le, egyenesen az öregasszonyhoz. „Segítenék, ha megengedi” — mondja. Az öregasszony gyanakvó tekintettel nézi. Itt la­kom szemközt, ráérek, szabadságon vagyok. Ismertem a férjét, néha beszélgettünk. „Sze­gény urammal, talán a borozóban? El-elké­­redzkedett a társaság kedvéért.” Ott szoktunk találkozni — erősíti meg a férfi. A kertészke­désről váltottunk szót. „Az volt az öröme. Minket kertes házból szanáltak annak idején, hiányzott neki.’’ Az öregasszony odaadja a kapát: „Éppen csak lazítani kell a földet...” Dehogy kell, gondolja a férfi. De csináljuk úgy, mintha kellene. Hallgatja az öregasszony duruzsolá­­sát. Hogy már az unokái is felnőttek, most várják az első dédunokát. „Ha szegény uram megérhette volna!” Mit lehet elmondani harminc percben? Ki­hagyásokkal több mint hét évtizedet. Mi lett a gyerekekből, az unokákból, hogyan volt a háborúban, amikor a mérnök úr még sem­mit nem értett, azt sem, hogy miért kell az óvóhelyre menni. Meg a sorbaállást, a jegy­rendszert. Minderről a mai fiataloknak fo­galmuk sincs, szerencsére. A mérnök is elmondja, hogy mi a munká­ja, hol tanít a felesége. „Gyönyörű pálya, mindkettő gyönyörű” — jegyzi meg az öreg­asszony. Tervezni és tanítani. A két gyerek­ről is szót váltanak. Talán ismeri is őket a néni. Ha másként nem, a hangjukról. Itt or­­dibálnak délutánonként, nem zavarják? „Gyerekekre nem szólok, hadd rajcsúrozza­­nak. Az uram, ő rájuk mozdult néha. Fölza­varták a délutáni alvásból.” Bevégezve a kapálást, az öregasszony teára hívja a mérnököt. Szabadkozik, hogy mással nem tudja megkínálni, itallal, kávéval nem él. A lakásban veszi észre a férfi, hogy nem hozott magával cigarettát. „Rágyújthatott volna, hiányzik az illata. Most már hiányzik. Az uramat meg szidtam érte, hogy telebüdö­­síti a szobát. Jó ember volt, este a folyosón vagy a ház előtt szívta a cigarettát, mert hogy engem megköhögtetett.” is hiányozhat — morfon­dírozik a férfi hazatérő­ben. És ha más nem, megmarad emlékezte­tőnek néhány virág, amelyet ápolni kell. Ad­dig pedig a pálya, amelyik gyönyörű. A lift­ben foltossá izzadja a trikóját. A melegtől van, a fülledt melegtől, nem mástól — nyug­tatja magát. Rágyújt a tizenegyedik cigarettára. Még több mint egy hét alvás, bevásárlás és a reg­geli suttogás, hogy apátokat ne zavarjátok. Talán annyi sem kell. Múló depresszió. Akár holnapra is vége szakadhat. Délután elviszi a gyerekeket, mindegy, hová, amihez kedvük van. Lássák, hogy apu a régi, apu olyan, mint mindig is volt. Csak azért nem ugorja át a padot, mert lusta, és szűk hozzá a nadrágja. A férfi az ablaknál áll, álmosan a gyógy­szertől, és hangosan nevet. Teheti, senki nem kérdezi tőle, van-e valami baja. Maros Dénes TARTALÉKAINK A cigarettafüst NÉP­SZABADSÁG 1983. szeptember 1., csütörtök *Átszervezik az Iparművészeti Főiskolát Módosul a képzés az Állami Balett Intézetben (Munkatársunktól.) A Minisztertanács döntése alapján ez év szeptember 1-től átszervezik a képzést a Magyar Iparművészeti Fő­iskolán, az Elnöki Tanács törvény­­erejű rendelete értelmében pedig et­től a tanévtől főiskolai rangot kap az Állami Balett Intézet — jelentet­ték be tegnap, a Művelődési Minisz­tériumban megtartott sajtótájékozta­tón. . Mint dr. Nagyszentpéteri Géza, a Művelődési Minisztérium egyetemi és főiskolai főosztályának helyettes vezetője elmondta, a két intézmény átszervezése része annak a hosszú távú tervnek, amelynek alapján a következő másfél évtizedben korsze­rűsítik a hazai felsőoktatás rendsze­rét. A célok között szerepel a több fokozatú képzés általánossá tétele, az anyagi-szellemi erők koncentrálása az oktatási intézményekben, a tudo­mányos kutatómunka feltételeinek erősítése, és az, hogy legyenek az egyetemek-főiskolák egymás és más intézmények iránt is az eddigieknél sokkal nyitottabbak. (Ami az erők szétforgácsolását il­leti, elgondolkodtató adat: az ország­ban jelenleg 51 felsőoktatási intéz­mény működik 1300 szervezeti egy­séggel, azaz néhány emberrel dol­gozó tanszékekkel, laboratóriumok­kal.) Az Állami Balett Intézet oktatásá­nak változásáról — lapunkban erről már részletesen beszámoltunk — Dó­zsa Imre igazgató elmondta: az ez év szeptember 1-ével megkapott fő­iskolai ranggal régi óhaja teljesült a szakmának, s jelzi azt, hogy a tánc­művészet felnőtté vált a társművé­szetek között. Ezután Gergely István, az Iparmű­vészet Főiskola rektora szólt az új­jászervezett intézmény terveiről. Mint elmondta, az eddigi képzés már nem felel meg a társadalom, az ipar mai követelményeinek, s még kevés­bé képes alkalmazkodni a jövő igé­nyeihez. Az iparművészet újraérté­kelésére van szükség, ez pedig hosz­­szabb ideig tartó folyamat, a mai be­idegződések miatt nem könnyű do­log. Az iparművészetet ugyanis ma általánosan egyrészt a filléres gics­­csek, másrészt a művészi tárgyak létrehozójának fogják fel. A jövő ez­zel szemben egyértelműen a környe­zetalakító komplex művészet kiala­kítását, s az ennek megfelelő ipar­művészek kinevelését teszi szüksé­gessé. Az iskolában a jövőben olyan szakembereket akarnak nevelni, akik képesek a környezet alakításával kapcsolatos folyamatokat — az egyes tárgyak megtervezésétől, gyártásától a felhasználásukig — nemcsak figye­lemmel kísérni, de befolyásolni, irá­nyítani is. A kézműveskultúra ha­gyományainak megőrzésével a gya­korlathoz közelebb álló szakembe­rekre van szükség. Ennek megfele­lően a főiskolán a jövőben több fo­kozatú képzés lesz. Az első évben — szakosítás nélkül — alapképzésben részesítik a felvett diákokat. Ezután a rostavizsga következik, majd a fő­iskolai diplomát adó tervezőképző­­ben tanulhatnak tovább a diákok, stúdiórendszerben megismerkedve a rokonszakmák fogásaival is. Az itt végzettek az iparban, tervezőintéze­teknél (formatervezőként, gyárt­mányfejlesztőként) helyezkedhetnek el. A főiskolások egy része, valamint aki tovább akar tanulni, egy-két évi munka után jelentkezhet — levelező tagozatra is — a mesterképzőbe, amely egyetemi diplomát ad majd. Itt egy-egy konkrét, a napi igények alapján felmerülő kérdéscsoportra szakosodva tanulnak majd a hallga­tók. A főiskolán a tehetséges, de ma­nuálisan nem kiemelkedő teljesít­ményt nyújtó fiatalokat az ELTE-vel közösen pedagógusnak, másokat pe­dig menedzsernek képezik ki. Ez utóbbiak olyan szakemberek lesznek, akik kellő szakmai és nyelvtudás­sal például a külkereskedelemben is tevékenykedhetnek. Ma ismét megnyitja kapuit a Szovjet Kultúra és Tudomány Háza Egyhónapi zárva tartás után ma ismét megnyitja kapuit a Szovjet Kultúra és Tudomány Háza. A tíz­éves fennállását idén ünneplő köz­pontban felújították a zeneszalont, a könyvtártermet, kicserélték a nagy­terem padlószőnyegét, festettek, má­zoltak. Miként a szeptemberi kínálatból kitűnik, ezúttal is változatos progra­mot állítottak össze a látogatóknak. Megkezdődnek a klubfoglalkozá­sok is. Szeptember 5-én a szocialista brigádok klubja várja tagjait be­szélgetésre, 6-án a sport és a zene kapcsolatát vitathatják meg a sport­barátok. Szeptember 14-én a volt szovjet ösztöndíjasok klubjának tag­jai szovjet egyetemek vezetőivel ta­lálkozhatnak, 15-én a prágai béke­­világtalálkozó több küldötte látogat el a kortárs ifjúsági barátságklub foglalkozására, 19-én pedig a hetve­nes évek szovjet irodalmával ismer­kedhetnek a nyelvbarátklub tagjai. Az előadások programjában 7-én a szovjet űrkutatás eredményei, 8-án az ország agrártudományának feladatai szerepelnek. Szeptember 12-én A békéért, az életért, a nuk­leáris háború ellen címmel, másnap pedig a prágai béke-világkonferen­cia eredményeiről hangzik el elő­adás. Több kiállítás is megnyílik a kul­turális központban. Elsejétől az SZKP KB 1983. júniusi plénumának írásos anyagai láthatók, 5-én az észt építőművészet mutatkozik be, 22-től pedig a Szovjet-Baltikum iparmű­vészetének alkotásaiból nyílik meg tárlat. (MTI)

Next