Népszabadság, 1983. november (41. évfolyam, 258-282. szám)

1983-11-01 / 258. szám

1983. november 1., kedd MEPSZABADSAG A Szovjetunió támogatja Vietnam javaslatait Kínához fűződő viszonyának megjavítására Gejdar Alijev beszéde Hanoiban ( HANOI TUDÓSÍTÓNKTÓL ) . A Szovjetunió határozottan támo­gatja Vietnamnak a Kínával való viszony megjavítására tett javasla­tait, valamint Vietnamnak, Laosz­­nak és Kambodzsának a térség bé­kéjének megteremtésére irányuló erőfeszítéseit — hangoztatta a ha­noi Ba Dmah-palotában hétfőn meg­tartott vietnami—szovjet barátsági nagygyűlésen Gejdar Alijev, az SZKP KB Politikai Bizottságának tagja, a Szovjetunió Minisztertanácsának első elnökhelyettese. A nagygyűlést, amelyen Pham Van Dong kormány­fő is megjelent, a két ország közötti barátsági és együttműködési szerző­dés ötödik, valamint a Nagy Októ­beri Szocialista Forradalom közel­gő 66. évfordulója alkalmából tar­tották. A Szovjetunió és Vietnam politi­káját a békére, a megegyezésre va­ló törekvés jellemzi, az Egyesült Ál­lamok azonban agresszív lépéseket tesz a délkelet-ázsiai térségben, be­avatkozik más államok belügyeibe, feszültséget szít Vietnam, Laosz és Kambodzsa, valamint az ASEAN- tagállamok között — mondta Alijev. — Ami a Kínával való kapcsola­tainkat illeti — folytatta —, a Szov­jetunió következetesen tartja ma­gát az SZKP XXVI. kongresszusán kidolgozott irányvonalhoz. A Szov­jetunió és Kína között egyes nem­zetközi kérdésekben, némely orszá­gokhoz fűződő viszony megítélésé­ben jelentős nézetkülönbségek van­nak. Miként a múltban, jelenleg is úgy véljük azonban, hogy a szov­jet—kínai kapcsolatok javítása, meg­felelne mindkét nép érdekének, és előmozdítaná a nemzetközi feszült­ség enyhülését. Ez a folyamat ter­mészetesen nem károsíthatja meg barátaink, szövetségeseink érdekeit — jelentette ki Alijev. A nagygyűlés vietnami szónoka, To Huu, a Vietnami Kommunista Párt KB Politikai Bizottságának tagja, a miniszterelnök első helyet­tese, rámutatott: a Szovjetunió Vi­etnam legnagyobb, legmegbízhatóbb támogatója. Hétfőn Hanoiban hosszú távú gaz­dasági és műszaki-tudományos együttműködési programot írtak alá a Szovjetunió és Vietnam képvise­lői. Dunai Péter Az amnesztia meghosszabbítását javasolja a PRON A lengyel kormányszóvivő a közkegyelem kiterjesztéséről ( varsói tudósítónktól ) A PRON, a Nemzeti Újjászületés Hazafias Mozgalmának legfelsőbb vezetőségi ülésén felhívással fordul­tak a lengyel nemzetgyűléshez: hosz­­szabbítsa meg a szejm az illegális tevékenységben részt vevők számá­ra a büntetlen jelentkezést biztosí­tó időszakot. Mint emlékezetes, ez október 31-ével lejárt. Ez idő alatt több mint 500-an jelentkeztek a lengyel rendőri szerveknél, illetve az ország külképviseletein. Felfedték törvényellenes tevékenységüket, s kötelezettséget vállaltak, hogy fel­hagynak azzal. A jelentkezők között volt a konspiratív Szolidaritás né­hány felsőbb és középvezetője, így Wladislaw Hardek, az úgynevezett ideiglenes országos bizottság tagja. (Ő azóta visszatért eredeti munka­helyére, a Nowa Huta-i Lenin Vas­műbe, ahol művezetőként dolgozik.­ Jelentkezett Lengyelország NSZK- beli nagykövetségén a brémai szék­helyű, úgynevezett koordinációs bi­zottság teljes tagsága is. A jelentke­zők többsége az illegális sajtó ter­jesztője és előállítója volt. A mostani felhívást indokolva a PRON-vezetőség kiemeli: Az am­nesztia meghosszabítása esélyt adna azoknak, akik nem éltek eddig vele. „Nem maradhat közömbös, nem konspirálhat saját állama ellen az, aki hazafinak tartja magát” — hangzik a felhívás. Az amnesztiatörvény alkalmazá­sával áll kapcsolatban a lengyel kor­mányszóvivőnek a hétfői lapokban megjelent nyilatkozata. Jerzy Urban ebben kiegészítette egy nyugatnémet újságírónak adott interjúját. A Der Tagesspiegelben megjelent írásban a nyugatnémet tudósító idézte Ur­­bant, aki többek között kijelentette: " Az amnesztia alkalmazható lenne az előzetes letartóztatásban levő négy KOR-vezetőre és a Szolidaritás hét szélsőséges irányítójára, ha a lengyelországi szocialistaellenes el­lenzék vezetőit külföldi védnökeik rábírnák, hogy egy bizonyos időre hagyják el az országot. A kormányszóvivő megerősítette a Der Tagesspiegelben megjelenteket, s a következőkkel egészítette ki: — Lengyelországnak mindenekelőtt nyugalomra van szüksége, s ezért az említett 11 személy — Urban meg­fogalmazása szerint hivatásos szo­cialistaellenes és zavarkeltő — ki­utazása mentesítené a lengyel társa­dalmat ténykedésük káros következ­ményeitől. A nyilatkozó kormány­­tisztviselő azonban kifejezte kétel­kedését, miszerint a szocialistaelle­nes ellenzék nyugati protektorai nem fogják védenceiket kiutazásra bírni, mivel nekik éppen az a céljuk, hogy a politikai kalandorok zavargá­sokat szervezzenek az országban. Urbán szerint a mostani javaslat egyben a Nyugat humánusságának próbaköve is. Az amnesztiatörvény 5. paragrafusának alkalmazása — te­hát kiterjesztése a súlyos politikai bűncselekmények elkövetőire — az említett 11 emberen kívül érinthet­né azt a néhány tucat embert, aki politikai jellegű bűncselekmények miatt jogerős büntetését tölti. * Visszaállították a vaj-, zsír- és margarinjegyeket Lengyelországban. A belkereskedelmi miniszter nyilat­kozata szerint ennek az intézkedés­nek részint az az oka, hogy az utób­bi hónapokban tömegesen vásárolták fel a vajat több vajdaságban. A spe­kulációt most meg akarják akadá­lyozni, illetve a dolgozó népesség zökkenőmentes ellátását kívánják megteremteni. A zsírjegy visszaállí­tását a sertésfelvásárlás csökkenő tendenciája indokolja. A mostani intézkedéssel a korábbi fejadagokat állították vissza: felnőtteknek fél kiló vaj és 375 gramm egyéb zsira­dék, gyerekeknek ezen kívül még negyed kiló zsiradék jár havonta. Miklós Gábor Kambodzsai nyilatkozat ( HANOI TUDÓSÍtÓNKTÓL ) A kambodzsai külügyminisztéri­um nyilatkozatban utasította visz­­sza az úgynevezett kambodzsai probléma kapcsán hozott ENSZ- közgyűlési határozatot. A világszer­vezet mindaddig nem játszhat konstruktív szerepet a délkelet­ázsiai problémák megoldásában, amíg a Pol Pot-isták „demokrati­kus koalíciós kormányát” is­meri el a délkelet-ázsiai ország törvényes képviselőjének — mutat rá a nyi­latkozat. Phnom Penh hivatalos álláspont­ja változatlan. E szerint véget kell vetni, a három indokínai ország for­radalma elleni pekingi fenyegetés­nek.­ A vitás kérdéseket, a béke, a biztonság megteremtése körülmé­nyeit a három indokínai ország és az ASEAN öt tagországa tárgyalja meg, külső beavatkozás nélkül, egyenlő partnerként, az érdekek kölcsönös tiszteletben tartásával. Kínai-indiai tárgyalások A kínai hírügynökség delhi jelen­téséből ítélve csekély eredménnyel befejeződtek az indiai fővárosban a kínai—indiai tárgyalások. „Mindkét fél úgy véli­,, hogy a megbeszélések hasznosak voltak, és előmozdították a további tárgyalásokat” — közölte az Új-Kína a vasárnap véget ért fordulóról. Megállapodtak abban, a tárgyalások ötödik menetére jövőre, Pekingben kerül sor. Kína és India 1981 decemberében kezdett megbe­széléseket megoldatlan határprob­lémájukról, valamint a kétoldalú együttműködésről. A mostani fordu­lóban — Delhiben — ezekhez csat­lakozott a kölcsönös érdeklődésre számot tartó nemzetközi kérdések megvitatása is. Részletek nem ismeretesek. Kína és India 1962-ben rövid ha­tárháborút vívott egymással, s Kína stratégiailag fontos területeket szállt meg. A két ország ezután csak 1976- ban újította fel diplomáciai kapcso­latait nagyköveti szinten. (MTI) Kompromisszummal zárult a Francia Szocialista Párt kongresszusa Magas szintű találkozó az FKP-val a viták tisztázására ( PÁRIZSI TUDÓSÍTÓNKTÓL ) Tizenkét órás kemény vita után létrejött a kompromisszum a szocia­lista párt kongresszusán a három kü­lönböző indítvány szerzői között, és vasárnap egységes határozattal ért véget a tanácskozás. Chevenement-nek, a Ceres-szárny vezetőjének szombat délutáni felszó­lalása már jelezte, hogy kritikájá­val sem a párt, sem a kormányzat jövőbeni egységét nem akarja két­ségessé tenni. A Jospin főtitkár kö­rül tömörült többség viszont Cheve­­nement csoportja előtt világossá tet­te, hogy az egységmutatás hiánya katasztrofális következménnyel jár­na az 1986-os parlamenti választá­sokon. Mitterrand-nak a kongresz­­szushoz intézett üzenete is úgy szólt, hogy „Szükségem van az önök egy­ségére”. A Ceres vezetője mindazonáltal — ha mérsékeltebb formában is — hangot adott aggályainak, amelyek a következők voltak. Először: a párt szerepe elhalványult, a kormány sze­­kundánsává vált. Ezért vissza kell állítani a párt önálló szerepét, amely a politikai orientáció meghatározá­sában áll. Másodszor: vissza kell tér­ni a deflációs politikáról az ipari nö­vekedéshez. Nem lehet követni az amerikai gazdasági koncepciót, mert az Egyesült Államok ezzel a saját hegemón szerepét szervezi újjá, mi­közben stagnálásra kényszeríti eu­rópai partnereit. Harmadszor: Fran­ciaországnak egy önálló nyugat-eu­rópai gazdasági erő szervezésével kell foglalkoznia, de közben nem le­het rabja az úgynevezett valutakí­gyónak, amely hátrányos a frankra. Negyedszer: Franciaország az Egye­sült Államok szövetségese, de nem szabad összetéveszteni a demokrácia védelmét az Egyesült Államok poli­tikájával. Franciaországnak tehát a saját szerepét kell játszania, ötöd­ször: Párizs nem fogadhatja el, hogy nukleáris erőit a genfi tárgyaláson beszámítsák, ugyanakkor kedvezően fogadná, ha Közép-Európában egy „alacsony nyomású nukleáris zóna” jöj­ne létre. Jóllehet a végül elfogadott hatá­rozat lényegében a többségi tervezet eredeti szövege, a kiegészítések és változtatások élezték az Egyesült Ál­lamok címére intézett kritikát, kü­lönösen ami annak ultraprotekcio­nista kereskedelmi és pénzügyi po­litikáját illeti. Kalandor politikának minősítik közép-amerikai, különö­sen grenadai fellépését, és elmarasz­taló szót alkalmaznak a fegyverke­zési verseny miatt is. A végső szö­veg is elutasítja a francia részvételt a genfi tárgyaláson, de nem zárkó­zik el attól, hogyha a „túlfegyverke­zett” nukleáris hatalmak lényegesen csökkentik arzenáljukat, más kere­tek között részt vegyenek leszerelési tárgyalásokban. Végül kompromisz­­szumos formában helyt adtak a Ce­res követelésének abban, hogy „mi­nimális gazdasági növekedés” nélkül nehéz lenne eleget tenni a baloldal által vállalt kötelezettségnek. (A munkanélküliség csökkentésének.) Ugyancsak nagyobb nyomatékot ka­pott az a kívánság is, hogy az álla­mosított bankszervezetet hatéko­nyabban kell felhasználni a baloldal iparpolitikájának támogatására. Ami az FKP és a szocialista párt közötti vitás kérdéseket illeti — és azt a kifogást, hogy az FKP „túl nagy távolságot tart” a kormány po­litikájától —, a kérdés megvitatását egy magas szintű párttalálkozóra bíz­zák, amelynek a közeljövőben kell létrejönnie. E pillanatban még korai megítélni, hogy e hangsúlyok valóban módosí­tó értékűek-e. A kongresszuson részt vett megfigyelők zöme úgy véli, hogy a parlamenti választásokig hát­ralevő két év kilátásai, az igen ne­héznek ígérkező belpolitikai harcok a szocialista pártot a kormány még egyöntetűbb támogatására késztetik. Ez lesz a követelésük a baloldal töb­bi pártjaival szemben is. A kormány pedig a már meghirdetett gazdaság­­politikai intézkedéseinek sikerére tette fel jövőjét. Rózsa László Madagaszkári pártkongresszus A Madagaszkári Demokratikus Köztársaságban haladó jellegű társa­dalmi-gazdasági átalakulás folyik, annak ellenére, hogy fokozódik az ellenforradalmi erők tevékenysége. Ezt hangsúlyozta Richard Andriaman­­jato, a Madagaszkári Függetlenségi Kongresszus Párt (AFKM) elnöke a párt X. kongresszusán. A párt elnöke beszédében rámuta­tott, hogy a CIA és azok az erők, amelyek Franciaországban tevékeny­kedő különféle csoportosulásokkal tartanak fenn kapcsolatokat, arra tö­rekszenek, hogy az országot a ka­pitalista fejlődés útjára térítsék. (TASZSZ) . A rakétatelepítés megkezdésének közeledése, a külső erőknek a liba­noni polgárháborúba való katonai beavatkozása, a grenadai imperialis­ta intervenció miatt nehéz heteket él át a világ, de növekvő nyomás alá kerül az a politika is, amely az em­beriséget veszélyhelyzetbe sodorja. Elemi erejű tüntetések Ahogy mindinkább fény derül ar­ra, hogy az amerikai vezetés az erő­fölény megszerzésének álcázására használja fel a genfi tárgyalásokat, e politikával szemben úgy nő az ellen­állás a leginkább becsapott és félre­vezetett Nyugat-Európában és magá­ban az Egyesült Államokban is. Ok­tóber második felében elemi erejű tüntetéssorozat robbant ki, s a tilta­kozás olyan széleskörűen és sokré­tűen tört felszínre, amilyet a második világháború óta nem tapasztaltak a fegyverkezés megszállottai. Ha a ko­rábbi évtizedekben megkísérelhet­ték egy kézlegyintéssel elintézni, „Moszkva ügynökeinek” degradálni a békemozgalmakat, ezt ma már csak a legelvakultabbak állíthatják. Hi­szen a nyugat-németországi, az ang­liai, a belgiumi, a hollandiai, a spa­nyolországi, az olaszországi, a norvé­­giai, együttesen immár csak milliók­ban mérhető megmozdulások; az Európában állomásozó amerikai had­sereg stuttgarti főparancsnoksága és a Pershing—2 telepítésére kijelölt körzet közé vont 110 kilométeres emberkordon; a világszerte ismert szociáldemokrata, sőt konzervatív vezető politikusoknak, vagy éppen­séggel a holland királynő húgának, Iréne hercegnőnek a nyilvános fel­lépése a békedemonstrációkon; a ka­tolikus és evangélikus papi gyüleke­zeteknek a rakétatelepítés megaka­dályozásáért mondott fohászai jól mutatják, mennyire kiszélesedett a békéért fellépők tábora. Mint ahogy aligha Moszkva sugalmazta az ame­rikai demokrata párt elnökjelöltség­re pályázó hét politikusának nyílt levelét, amelyben leszögezik: ha bár­melyikük győz, elveti a Reagan el­nök által szorgalmazott MX rakéta­telepítési programot. Olyan tömegek­ről, olyan politikusokról van szó, amelyek és akik miközben követe­lik, hogy ne kerüljön sor az ameri­kai Pershing—2 és szárnyas rakéták telepítésére, fellépnek a Szovjetunió SS—20 elnevezésű közepes hatótá­volságú rakétáinak leszerelése mel­lett is. Ezek a követelések nem nekünk, nem a szocialista országoknak okoz­nak gondot, hiszen valamennyi kí­vánság — beleértve az SS—20-asok leszerelését, sőt, megsemmisítését — egybeesik a Szovjetunió, a Varsói Szerződés többi tagállamának óha­jával, javaslataival, ellenkezik vi­szont az Egyesült Államok, a NATO törekvéseivel. A szocialista országok küzdenek a fegyverzetcsökkentési megállapodásokért az egyenlő biz­tonság elve alapján. Demokrácia bajonettel? De növekszik az ellenállás a helyi tűzfészkek létrehozására irányuló imperialista politikával szemben is. A Pentagon gátlástalan beavatkozá­sai a Közel-Keleten, illetve Közép- Amerikában arra figyelmeztetnek: a tűzfészkek beláthatatlan következ­ményekre vezethetnek. Igaz, az ame­rikai katonai lépések indokolásából egyik esetben sem hiányoznak ,,a bé­ke, a rend és a demokrácia helyreál­lításának”, „az amerikai állampolgá­rok élete védelmének” jelszavai. De vajon valóban béke, rend, demokrá­cia lett az amerikai katonai beavat­kozásokból? Nos, a válaszért fordul­junk az Egyesült Államok szenáto­raihoz. Alan Cranston szenátort, az amerikai demokrata párt lehetséges elnökjelöltjét idézzük: „Van egy har­cias elnökünk, Ronald Reagan, aki óvatlanul két polgárháborúba is be­lerántott minket, Libanonban és Gre­­nadában.” Moynihan szenátor: „A magam részéről nem tudom, miként lehet bajonettel elvinni bárhová is a demokráciát.” Ami pedig „az amerikai állampol­gárok életének védelmét” illeti, arról a New York-i St. George orvosi egye­tem rektora jelentette ki: „Egyete­münk grenadai tagozatának diákjai semmiféle veszélyben nem voltak.” (Védelmük csak ürügy volt a fegyve­res beavatkozáshoz — mondotta Trudeau kanadai kormányfő a par­lamentben —, hiszen ha akarta vol­na az Egyesült Államok, éppúgy en­gedélyt kaphatott volna a grenadai hatóságoktól állampolgárai elszállí­tására, akárcsak Kanada.) A The New York Times egyszerűen cini­kusnak nevezi Reagan elnöknek azt a magyarázkodását, hogy „meg kel­lett torolni Bishop halálát”. Ugyan ki hiszi el, hogy Washingtont Bishop halála háborította volna fel, hiszen közismert, hogy az amerikai admi-­ nisztráció kezdettől gyűlölte a sziget­­ország haladó gondolkodású minisz­terelnökét. (A hírek szerint nem le­het kizárni, hogy a CIA szerepet vál­lalt halálában, amit aztán ürügyként használtak fel a beavatkozáshoz.) Mindenki tudja a világon: a poli­tikát diktáló amerikai szélsőséges erők be akartak avatkozni Grenadá­­ban, mert — ahogy Georgij Arbatov akadémikus, ismert szovjet USA- szakértő fogalmazta — a mai wa­shingtoni vezetésnek konfrontációs politikája igazolásához és kiszélesíté­séhez, no meg a jövő évi elnökvá­lasztások megnyeréséhez szüksége van legalább „egy icipici győztes háborúra”. Figyelmeztető tanulság Az 1973-as chilei puccs óta most ismét olyan amerikai kormánnyal van dolgunk — s ez fontos figyel­meztető tanulság minden progresszív erő számára —, amelyik nem késle­kedik, hogy kihasználja a haladás útjára lépett országokban mutatko­zó legcsekélyebb megingást, belső ellentmondást. „A sziget stratégiai helyen fek­szik, s rajta a marxista jelenlét nem áll érdekünkben” — John Tower szenátornak, az amerikai szenátus hadügyi bizottsága elnökének szavai ezek. Valóban erről van szó. Vagy ahogy a Reuter b­rit hírügynökség megfogalmazza: „Reagan elnöknek az a döntése, hogy amerikai erőket küldjön Grenadába, miközben mind nagyobb a Libanonban megölt ame­rikai tengerészgyalogosok száma, Washingtonnak abból a politikai irányvonalából ered, amelyet úgy nevez, hogy szembeszáll a világmé­retű szovjet expanzionizmussal.” ■ Ám ez a mindenben katonai meg­oldást kereső politika hovatovább már az Egyesült Államok legköze­lebbi szövetségesei számára is követ­hetetlenné válik. Ezt mutatják a li­banoni események, ahol a „rend­­fenntartó” négy NATO-ország közül kettő (Anglia és Olaszország) óvato­san tartózkodott attól, hogy belesod­ródjék a polgárháborúba. A múlt vasárnapi sok száz halottat okozó merénylet után pedig Franciaország is megtagadta az amerikai külügy­miniszternek azt a követelését, hogy szélesítsék ki a Libanoniba vezényelt csapatok feladatkörét. Még nyilvánvalóbb az Egyesült Államok grenadai agressziójának az elszigetelődése. Kétely, meglepődés, megdöbbenés, tiltakozás­, elítélés — ezeket a jelzőket az USA NATO-szö­­vetségesei hivatalos megnyilatkozásai­ból idéztük. S a Biztonsági Tanács­ban sem akadt senki, aki védelmébe vette volna az amerikai kormány el­járását. Ha ugyanis a Reagani-kor­­mányzat a legközelebbi szövetsége­séhez, Nagy-Briitanniához oly szoros szálakkal kapcsolódó országot (Gre­­nada a Brit Nemzetközösség tagja, államfője Erzsébet angol királynő) ilyen gátlástalanul lerohanj­a, mire vetemedhet másokkal szemben? Ért­hető tehát, ha Shridath Remphoil, a Nemzetközösség Titkárságának főtit­kára visszautasította Washingtonnak azt az „érvét”, hogy a karib-tengeri miniállamok kérték fel az interven­cióra. „Feljogosíthat-e egy országot egy másik lerohanására egy harma­dik ország kérése?” — tette fel a fő­titkár a kérdést. Az angol The Guar­dian pedig egyenesen ezt írta: „Thatcher asszonynak és Sir Geoff­­rey Howe-nak (külügyminiszter) rá kell döbbenniük: amit mondanak, az a Fehér Ház figyelmének külső peri­fériájára szorul. Megalázták őket, és megalázásuk ma is tart. Nem ítélhe­tik el az amerikai akciót, de jóvá sem hagyhatják. Egyikük se érdekli Reagant. Az amerikai elnök csak azt látja, amit látni akar.” Olyan politikust, aki csak azt lát­ja, amiit­­látni szeret, már szült, nem is egyet a történelem. Nevüket csak a lapszélen őrizte meg a história. Gyakorlati politikájuk azonban mér­hetetlen károkat, szenvedéseket oko­zott az emberiségnek. Ezért veszélye­sek. Mindent el kell tehát követni, hogy a történelem ebben se ismé­telhesse meg önmagát. Várnai Ferenc kövtekvő ellenállás

Next