Népszabadság, 1983. november (41. évfolyam, 258-282. szám)

1983-11-06 / 263. szám

10 NÉPSZABADSÁG 1983. november 6., vasárnap AZ EMBARGÓFEGYVER CSŐDJE Az utóbbi időben a politikai szóhasználatban ismét megszaporodott az embargó, a gazdasági szankció kifejezés. Carter elnök elrendelte a Szovjetunió ellen a gabonaembargót, s hasonló intézkedést jelentett be Reagan elnök is a Szibériát Nyugat-Európával összekötő gázvezetékre, megakadályozva, hogy amerikai cégek, sőt ezek nyugat-európai leányvállalatai berendezéseket szállítsanak a Szovjetuniónak. Gazdasági szankciókat léptettek életbe a fejlett tőkés országok Lengyelországgal szemben, sőt a legutóbbi időben az amerikai kormányzat megtiltotta az ország vállalatainak, hogy Nicaraguából cukrot vásároljanak. Mind többet hallat magáról a még hidegháborús években alapított COCOM, amely tilalmi listákat állít fel azokról az árukról, amelyek nem exportálhatók a szocialista országokba. Mindez azt jelzi, az imperialista erők egyre gátlástalanabb politikai és gazdasági harcot folytatnak nemcsak a szocialista országok, hanem minden olyan ország ellen, amelynek politikájával ilyen vagy olyan okból nem értenek egyet. A gazdasági eszközök, az embargófegyver bevetése persze korántsem új keletű. Az Októberi Forradalom győzelme után Szovjet-Oroszországnak nemcsak az intervencióval kellett megküzdenie, hanem, ahogy akkor nevezték, a nyugati hatalmak „kereskedelmi elszigetelési” politikájával is. Az azóta eltelt hatvanhat esztendő azonban egyértelműen bizonyítja: ha átmeneti nehézségeket okozhat is, az embargófegyver rendszerint csütörtököt mond, sőt nemegyszer visszafelé sül el. Tekintsük hát át e szankciópolitika legnagyobb kudarcait 1917-től napjainkig. Az üzlet az üzlet Alig egy hónappal az Októberi Forradalom győzelme után az Egyesült Államok egyik legelső reagálása az volt az eseményekre, hogy 1917. november 24-én kinyilvánította Szovjet-Oroszország gazdasági bojkottját. Az amerikai lépést aztán követte a többi európaikapitalista ország hasonló intézkedése. Noha az amerikai kormány 1920-ban formálisan megszüntette a Szovjet-Oroszország elleni kereskedelmi tilalmat, ezzel egy időben pénzügyi bojkottot kezdett: megtiltotta a szovjet arany megvásárlását és a hitelnyújtást, amely az akkori viszonyok között gyakorlatilag Szovjet-Oroszország gazdasági bojkottpolitikájának új formában való további folytatását jelentette. A profitérdek azonban hamarosan kikezdte a kereskedelmi elszigetelés politikáját. Még el sem csendesedtek az intervenciós fegyverek, amikor Anglia már a blokád feloldását javasolta. Ezzel gyakorlatilag elismerte a Szovjet-Oroszországgal való árucsere jelentőségét, minthogy be kellett látnia, saját jól felfogott érdekében nem nélkülözheti az oroszországi piacot. A szovjet vezetés persze korán átlátta az ellenfél táborában támadt ellentéteket, amelyeket a hatalmas piacért való marakodás szült, s érthetően ki is használta azokat. 1921 márciusában, még a hivatalos diplomáciai elismerés előtt, kereskedelmi megállapodásokat kötött Angliával, májusban Németországgal, szeptemberben Norvégiával, decemberben Olaszországgal. S 1922-ben bekövetkezett az első igazi gazdasági és diplomáciai siker: Szovjet-Oroszországot meghívták a Genuában rendezett nemzetközi gazdasági és pénzügyi konferenciára. Mi több, még tartott a konferencia, amikor Rapallóban Szovjet- Oroszország és Németország felveszi a diplomáciai kapcsolatokat, s ezzel politikailag és gazdaságilag is csődöt mond az elszigetelés. Az embargófegyver tehát már az első bevetésnél csütörtököt mondott. Ahogyan Lenin 1920 novemberében megfogalmazta: .. kivívtuk magunknak azokat a feltételeket, amelyek lehetővé teszik, hogy fennmaradhassunk a tőkés hatalmak mellett, amelyek most kénytelenek kereskedelmi kapcsolatokra lépni velünk. E harc folyamán kivívtuk magunknak a jogot az önálló létre.” A tragikus hiba „Úgy gondolom, hogy csak nyerhetünk, és semmit sem vesztünk a Szovjetunió és az Egyesült Államok közötti hosszan tartó és szoros együttműködésben, nemcsak most, hanem a háború után is. Minden másfajta fordulat csak tragikus hiba lehet mindkét ország számára, nem több s nem kevesebb.” Aki ezeket a szavakat mondta, nem más, mint E. Stattenews, a „kölcsönbérleti” program igazgatója, a nyilatkozat időpontja pedig 1944. De még három év sem telt el, s bekövetkezett a tragikus hiba: az Egyesült Államok minden magyarázat nélkül megszüntette azoknak az áruknak a Szovjetunióba történő exportját, amelyeket még az 1945-ben kötött szovjet—amerikai hitelegyezmény alapján szállítania kellett volna. A gazdasági blokád köre aztán a népi demokratikus országok létrejöttével tovább bővült. Az amerikai kongresszus 1949-ben elfogadta a kivitelről szóló törvényt, amely lehetővé tette a hatóságok számára, hogy „a nemzeti biztonság” címén akármilyen áru kivitelét megtiltsák az Egyesült Államokból. Ám a diszkriminációs kísérletek nemcsak az amerikai exportot érintették, hanem alaposan megnehezítették a szocialista országokból származó áruk eladását is, ami önmagában is gátat szabott a vásárlásoknak. A kongresszus határozata alapján Washington egyoldalúan felrúgta az 1937-ben kötött szovjet—amerikai kereskedelmi megállapodást, valamint a Bulgáriával, Lengyelországgal, Magyarországgal és Romániával kötött egyezményeket is. A következő lépésben pedig megszüntették a legnagyobb kedvezmény elvének alkalmazását a szocialista országokra. Ennek következtében például a Kelet-Európából származó villamos berendezésekre ötször akkora vámot állapítottak meg, mint a többi ország hasonló termékeire. Több gépipari berendezésnél a szorzó kétszeres, a szeszes italokra négyszeres, a dohányra kétszeres lett. A hidegháború éveiben az Egyesült Államok minden erővel igyekezett elérni, hogy a vele szövetséges országokra is hasonló blokádpolitikát kényszerítsen. A nevezetes Bottle-törvény például előírta, hogy valamenynyi nyugati országtól meg kell tagadni az amerikai segélyeket — ne feledjük, a Marshall-terv időszakában vagyunk —, ha azok „stratégiai árukat” hajlandók eladni a szocialista országoknak. Annak eldöntése pedig, hogy mi stratégiai és mi nem, amerikai kezdeményezésre és irányítás alatt létrehozták 1950-ben a NATO mellett működő speciális konzultációs csoportot, amelynek a kivitel ellenőrzésének koordinálása lett a feladata. Ez a szerv volt az azóta meglehetősen kétes hírnevet szerzett COCOM. S az eredmény? A blokádpolitika alapvető célját, a szocialista országok fejlődésének megakadályozását, stabilitásának megbontását — s ezt az amerikaiak éppúgy elismerik, mint szövetségeseik — nem sikerült elérni. Hiszen éppenséggel gazdasági fejlődésünk kényszerítette a tőkés országokat a hidegháború évei után az enyhülés kibontakozásának időszakában a felismerésre, hogy a bojkott folytatása politikailag is, gazdaságilag is zsákutca, sőt gazdaságilag éppenséggel a bojkottot meghirdetők érdekei ellen is való. Vagyis ahogyan azt a kölcsönbérleti szerződés igazgatója már jóval korábban megfogalmazta: tragikus hiba. Noha a hidegháború időszakát követően is történtek egyoldalú kísérletek a kelet-nyugati gazdasági, kereskedelmi kapcsolatok befagyasztására — gondoljunk csak a hatvanas évek nevezetes amerikai acélcső-szállítási embargójára —, az enyhülés kibontakozásának éveiben mégiscsak felülkerekedik a józan ész, no és persze a kölcsönös gazdasági érdek. Nyilvánvalóan ez a néhány éves csönd is közrejátszott abban, hogy akkora port kavart fel az újabb amerikai embargókísérlet. Nevezetesen Reagan elnöknek az a tavaly június 18-án született döntése, hogy megtiltja minden amerikai technológiát felhasználó kőolaj- és földgázipari berendezés bevitelét a Szovjetunióba. „Elképesztő, hihetetlen, ami történt. Péntek reggel megkaptuk ezt a parancsot, ezt a dekrétumot, ezt az ukázt. Képzelje el, hogy ugyanez történik, csak megfordítva: mondjuk, egy brit vállalat technológiai fölényben van, és átadja gyártási licencét egy amerikai cégnek, amely Argentínába akarja exportálni a brit licenc alapján gyártott terméket. Thatcher asszony tiltakozik, de az amerikaiak akkor is meg fogják mondani, hogy hova menjen, ha történetesen a jog is Thatcher mellett van.” A kirohanás nem mástól, mint a francia külügyminisztertől származik, már az első pillanatban jelezvén, hogy az amerikai döntés, amely a Szovjetuniót vette célba, végül is Nyugat-Európa számára volt igazán húsbavágó. Az évszázad üzletének is nevezett földgázügylet értelmében az NSZK, Franciaország, Olaszország, Hollandia, Belgium, Svájc, Ausztria a nyolcvanas évek közepétől évente összesen 40 milliárd köbméter földgázt vásárol a Szovjetuniótól. A vezeték, a különböző kisegítő létesítmények felszerelésében — például a kompreszszorállomások építésében — az eredeti megállapodás értelmében részt vesznek az amerikai és nyugat-európai cégek is. Mégpedig ami a nyugateurópai szállítókat illeti, nem is kis összegekről volt szó, hiszen az amerikai embargó Nagy-Britanniát 200, Franciaországot 650, Olaszországot 900, az NSZK-t pedig 1200 millió dolláros üzleti szerződéstől fosztotta volna meg. Érthető tehát a felháborodás kétszeresen is. Az amerikaiak — Nyugat-Európa szerint — önös érdekből durván beavatkoznak mások gazdasági belügyeibe, másrészt pedig az sem mellékes, hogy éppenséggel a tőkés világot sújtó recesszió mélypontján a szovjet megrendelések emberek százezreinek adtak munkát Nyugat-Európában. Ilyenformán a tőkés országok közötti politikai, gazdasági érdekellentét hamar kikezdte az újabb amerikai embargós kísérletet. Elsőként a francia és a nyugatnémet kormány közölte: utasította cégeit, hogy az amerikai intézkedések ellenére tegyenek eleget a Szovjetunióval szemben vállalt kötelezettségeiknek. Az embargó tehát már megszületésének pillanatában csődöt mondott, a történetnek azonban van egy másik, nem kevésbé tanulságos vonatkozása. Ahogyan a hatvanas években a nagy átmérőjű acélcső gyártására elrendelt embargó után is történt, a Szovjetunió most is gyors fejlesztésbe kezdett, s szinte pillanatok alatt kifejlesztett olyan kompresszorokat, amelyeket eredetileg amerikai és nyugateurópai cégektől rendelt meg. (A hatvanas évek acélcső-szállítási embargójának következménye az lett, hogy a Szovjetunió maga rendezkedett be a termelésre, s a hajdanvolt embargós termékeket ma már exportálja is.) Az idén májusban nyilvánosságra hozott amerikai kongresszusi jelentés pedig már kénytelen egyértelműen elismerni, hogy az embargó mérlege határozottan negatívnak tűnik. ..jóllehet a szovjet gazdaság sebezhető ágazatai ellen irányulnak, kevés meggyőző eredménnyel jártak”. A szovjet földgázszállítások pedig az eredetileg tervezett időpontban megindulnak Nyugat-Európába. Gabona Cartertől Reaganig Az utóbbi évek embargótörténetei közül talán a legjellemzőbb — s kudarcában is a legtipikusabb — a Szovjetunió ellen irányuló gabonaembargó története. Az embargót 1980. január 4-én még Carter elnök rendelte el, mellesleg annak ellenére, hogy hosszú éveken keresztül ígérgette, soha nem veti be az élelmiszerfegyvert. Az események azután meglehetősen gyorsan peregtek. Január 11-én Washingtonban tartanak tanácskozást a tőkés világ vezető gabonaexportőr országai. Az értekezleten Ausztrália és Kanada csatlakozik az amerikai embargóhoz, Argentína azonban közli, hogy nem működik közre a bojkottban. Tíz nappal később Brazília is bejelenti, nem korlátozza gabonaexportját a Szovjetunióba. Argentína és Brazília kiválása egyszersmind az embargók történetében olyannyira jellemzően már az első pillanatban illuzórikussá tette, hogy az amerikai szankciók bármilyen formában hatásosak lesznek. Innen kezdve már csak az volt a kérdés, hogy az amerikai farmerek növekvő költségektől motivált nyomása mikor lesz akkora a Fehér Házra, amikor is az adminisztráció kénytelen lesz — saját gazdasági és belpolitikai érdektől vezérelve — beadni a derekát. Nos, ez az esemény kétségkívül nem a legszerencsésebb időszakban következett be az amerikaiak számára, mert miközben az amerikai elnök szankciókat helyezett kilátásba saját szövetségeseivel szemben a szibériai gázvezeték kapcsán, ,a másik oldalon — a szövetségesek nem kis megdöbbenésére — bejelentette, hogy feloldja a Szovjetunió ellen irányuló gabonaembargót. Sőt Reagan elnök, aki helyre akarta hozni az amerikai farmereknek okozott károkat, igencsak messzire ment el — a másik irányban: példa nélkül álló embargóellenes garanciákat nyújtott a Szovjetuniónak a gabonavásárlásban.* S mindehhez álljon még itt egy megjegyzés, G. Adler-Karlssoné, az embargópolitika egyik legtekintélyesebb svéd szakértőjéé. „A kelet- nyugati kapcsolatokban az embargópolitika vitathatatlanul igen jelentős irritáló tényező volt mindkét oldal számára, s az elmulasztott kereskedelmi lehetőségek a Nyugatot is profittól fosztották meg. Azt azonban nem lehet kimutatni, hogy ez a politika valamennyire is javította volna a Nyugat pozícióját a hatalmi harcban. Az embargópolitika magán a nyugati szövetségen belül is nyilvánvalóan komoly nézeteltérések forrása volt, s az Egyesült Államok politikai hitele sokat veszített makacs kitartása, valamint az akaratának keresztülerőszakolására használt nyers módszerek következtében.” K. Nyírő József A bakui olajkutak — amelyek korábban Rothschild angol milliomos kezében voltak — a forradalom idején. Rájuk vonatkozott az egyik első alkatrész-szállítási tilalom. A rapallói megállapodás részvevői: táskával a kezében Csicserin külügyi népbiztos, középen Kraszin külkereskedelmi népbiztos, mellette Wirth kancellár. Az embargó ellenére határidőre elkészült a szibériai gázvezeték, s ezzel lehetővé válik, hogy a tervek szerint megkezdődjön a gázszállítás. 1980. január 4.: Carter elrendeli a gabonaembargót. 1983. augusztus 25.: Patolicsev szovjet külkereskedelmi (jobbra) és J. Block amerikai mezőgazdasági miniszter aláírja a gabonaegyezményt.