Népszabadság, 1984. január (42. évfolyam, 1-25. szám)
1984-01-14 / 11. szám
helyszíni jelentés 1984. január 14., szombat A Talbot gyári munkások harsáról A francia televízió bemondója a Talbot gyári munkások helyzetével kezdi az esti híreket. A Versailles-i prefektusi palotában a kormány képviselői, a Peugeot-Talbot személyzeti igazgatói és a szakszervezet között megszületett a megegyezés. Az 1905 elbocsátott ügyét úgy, ahogy azt a CGT kérte, esetről esetre vizsgálják meg. Egy részük átképző tanfolyamra megy, egy részük elsőbbséget kap a munkaközvetítő hivatalokban sorbaállók között az álláshoz jutásban. Aki pedig önként vállalja, hogy hazatelepül, később megállapítandó segélyt kap ahhoz, hogy hazájában újrakezdhesse életét. Ezerkilencszázöt család fellélegzett és reménysugárhoz jutott. Mi is történt Poissyban, a Talbot gyárban, miért került az itteni sztrájk az ország figyelmének középpontjába? Yves Bongiorno, a gyár egyik CGT- titkára és Jacques Saint-Amaux megyei titkár ad tájékoztatást. A Talbot autógyár tünetcsoportjában a gazdasági világválság, különösen a nyugat-európai országok ipari válságának sok tényezője megtalálható. Az 1970-es évek közepén az olajválság, az energiaválság, valamint a piacok telítettsége miatt az autógyártó iparban új helyzet keletkezett, amely az autógyárakat új stratégiára késztette. Még olyan nagyvállalatok is, mint a Volkswagen, sem tudták elkerülni a súlyos, csaknem bukással fenyegető problémákat. A világcégek három síkon reagáltak. Először is új modellek sorával jelentek meg a piacokon, hogy visszahódítsák a vásárlókat. Másodszor új gyártástechnológiával, főleg ipari robotok nagyarányú bevezetésével tették termelékenyebbé üzemeiket. Harmadszor pedig kíméletlen létszámcsökkentési politikába kezdtek. Ezzel együtt mind nagyobb mértékben falták fel a kisebbeket és a gyengébbeket. Az amerikai General Motors 1979-ben kétszázezer alkalmazottat bocsátott el. A Fiat 38 ezer munkahelyet szüntetett meg 1978 óta, a Chrysler pedig 74 ezret. A Peugeot-csoport az utóbbi négy évben külföldi leányvállalatait is figyelembe véve 60 ezerrel csökkentette a létszámot. Ez a hatalmas családi vállalat ráadásul olyan üzletpolitikába bocsátkozott, amelyet a válság elhúzódása keresztezett. Először egyesült a Citroennel, azután megvásárolta a Chrysler európai gyárait, köztük a Sáncát, a poissyiautógyárral. Stratégiájának tengelyében már akkor az állt, hogy e sokféle márkát, sokféle típust, motort jelentő gyárakat specializálja, és alárendeli a Peugeot-igényeknek. Ennek következtében e gyárak — köztük elsősorban a Simca-utód, a Talbot — egyáltalán nem, vagy alig kapott korszerűsítési beruházást. Miközben a japán Lissanpéldául a robotizálással elérte, hogy egy alkalmazottjára 41 jármű előállítása jutott, az amerikai Chryslernél 16,5, az olaszFiatnál 11,addig a Peugeot-nál csupán 6,8. Ezen belül a Talbot-nál még ennél is kevesebb. A Peugeot veszteségei így 1983-ra meghaladták a kétmilliárd frankot. Yves Bongiorno sorra veszi azokat a tüneteket, amelyek csalhatatlanul mutatják, hogy az igazgatóság nem modernizálni,, hanem megszüntetni akarta a Talbot-t mint márkát és mint konstruktőrt. Először is 1978- tól 1982 júniusáig a gyárból elbocsátottak 11 ezer embert. Ezzel együtt évről évre növekedett az úgynevezett technikai leállás. 1978-ban még hét nap, a következő évben tíz nap és 1981-ben már 59 nap technikai leállás, vagyis részleges munkanélküliség volt. Jóllehet a gyár mérnökei ezekben az években alkották meg a kitűnő Samba, a Horizont, a Solara típusokat, mégis 1983-ban, amikor ezek gyártása már javában folyt, 31 nap technikai leállást számoltak össze. Ezalatt tervszerűen húzták ki a talajt a Talbot kereskedelmi hálózata alól is. Négyszáznyolcvannyolc Talibot eladási bizományosból mostanig csak 305 maradt meg Franciaországban. A többi részben külföldi kocsik eladásába kezdett. Közben a választékból törölték a nagy kvalitású Tagora típust, és megszüntették a Murena sportkocsi gyártását. A Peugeot társaság mindinkább részegységek, sebességváltók, főtengelyek, indítómotorok gyártásával bízta meg Poissyt. — Elképzelhető — mondja Bongiorno —, hogy ez a folyamat milyen hatást váltott ki a mérnökökből és a technikusokból, akik nagy és értékes autógyártási tapasztalatokkal rendelkeznek.— De hogyan érinti mindez az embereket? Miért fajulhattak tettlegességig, sőt a gyár rendőri megszállásáig a dolgok? — kérdezem. Saint-Amaux veszi át a szót, aki ugyancsak közelről követte az eseményeket. — A Peugeot—Talbot konfliktus — mondotta — már 1983 elején elkezdődött, amikor kiszivárgott, hogy hétezer embert akarnak elbocsátani. A kormány mereven ellenállt, és az igazgatóság lecsökkentette a tervet négyezerre, majd 2900-ra. Novemberben a vállalatibizottsági ülésen a CGT elfogadhatatlannak minősítette a tervet, és leleplezte, hogy a létszámcsökkentés ellenére is az igazgatóság napi 900-ról 800 gépkocsi gyártására akarja csökkenteni a termelést. November végén figyelmeztető sztrájkot tartottak, amelyhez a CFDT is csatlakozott, és kérték az igazgatóságot, hogy tárgyalások útján rendezzék az ügyet. A Peugeot azonban szárazon éskihívóan elutasította, hogy tárgyaljon az elbocsátásokról. December 7-én megkezdődött a sztrájk. A vasasszakszervezet főtitkára, André Sainton felhívta a kormány figyelmét arra a veszélyre, amelyet a Peugeot-igazgatóság magatartása felidézhet. A kormány kezébe vette az ügyet, és Beregovoy, a szociális ügyek minisztere és Jacques Ralite munkaügyi miniszter tárgyaltak a Peugeot—Talbot igazgatósággal. Hosszú vita után megállapodás született a kormány és az igazgatóság között, hogy a tervezettnél ezerrel kevesebb embert, összesen 1905 dolgozót bocsát el azüzem. A CGT kéri, hogy ezután az igazgatóság üljön le velük, és tárgyaljameg az elbocsátások szociális feltételeit. Peugeot-ék ismét rideg nemmel felelnek, és január 2-ig technikai leállást rendelnek el. A CGT-nek az az álláspontja, hogy ezer munkahely megmentése az adott helyzetben megfelelő bázis a megállapodásokhoz, és többet aligha lehet elérni. Tárgyalni kell viszont az elbocsátások feltételeiről. Azon az alapon, hogy a távozók vagy átképzésben részesüljenek, vagy segítsék őket új munkához. Vagy pedig — bevándorlók esetében — hazatelepülési segélyt kapjanak,hogy hazájukban új egzisztenciát teremthessenek. Akkor a CFDT szakszervezet (a szocialista párthoz közel álló szervezet) megmakacsolja magát, és követeli, hogy „egyetlen elbocsátást sem szabad megengedni, tovább kell sztrájkolni”. A CGT-nek van ugyan észrevétele a kormány és az igazgatóság egyezményével kapcsolatban, de helyteleníti a CFDT maximalizmusát, és óvatosságra inti a munkásokat. Nemhiába, Peugeot-ék máris lesújtanak. Másnap 1905 felmondólevelet kézbesít ki a posta. Nyolcvan százalékát a bevándoroltak: marokkóiak, szenegáliak, törökök, spanyolok, jugoszlávok kapják. Általános kétségbeesés az érintett családoknál, és izgatott hangulat a gyárban, amelyet a sztrájkolók még mindig megszállva tartanak. A CGT, élén André Sainton vasasfőtitkárral és Nováil Trebellel küldöttséget meneszt Mauroy miniszterelnökhöz, tiltakozik az ellen, hogy az igazgatóság semmibe veszi a szakszervezeteket, és újabb hármas tanácskozást követel. Ezalatt a dolgozók a gyárban szervezik meg a karácsony estét, és jóakaratuk jeléül felajánlják, hogy az üzem megindításáig száz új gépkocsit gyártanak. Közben azonban más erők is akcióba lépnek. A CFDT a végsőkig való sztrájkra buzdít. A Peugeotigazgatóság és a francia politikai jobboldal viszont a sztrájkolók ellen mozgósít. Éjszaka a gyár előttiparkolóban személygépkocsik lobbannak lángra. A CLS nevű, magát szakszervezetnek tituláló egyesülés, amelyet még a Citroen urai alapítottak és pénzeltek, s amely sztrájktörő kommandóival tette hírhedtté a nevét, készülődésbe kezd a sztrájkolók megrohanására. E kommandókat egy gyarmati hadseregben szolgált ejtőernyős ezredes kezdte kiképezni, és „speciális szolgálatot” szervezni belőlük a Peugeot-mál. A Talbot-beli helyzetet a végsőkig bonyolította, hogy a CFDT maximalistái ellen fellépő és az izgatott hangulatot csillapítani akaró CGT aktivistáit a CFDT sztrájkolói megtámadták. Sebesültek vannak, vér folyik. Norah Trebel társaival együtt ott van az összeütközésben, és meggyőző szóval igyekszik megvilágítani a helyzetet, óvni a munkásokat a provokációktól. Hiába. Január 2-tól 6-ig folynak az összecsapások. CSS- legények és a gyári rendészek vasdarabokkal, drótkötelekkel támadnak a baloldali szakszervezetekre, a sebesültek száma csakhamar 55-re emelkedik. A sarokba szorult CFDT a rendőrséget hívja. A kormány öt rohamrendőr-századot vezényel a helyszínre, akik az összecsapásokban könnygázgránátot is használnak, majd kiürítik az üzemet. Norah Trebel és társai a CLS és a gyári milícia kommandóinak fenyegető sorfalai között, de méltóságukat megőrizve távoznak.Amire senki sem gondolt, bekövetkezett. A baloldali kormányzás harmadik évében karhatalmi erők tartják megszállva az ország egyik nagyüzemét... — Igaz-e — kérdezem —, hogy a Talbot gyári ügy főként „bevándorlók ügye”, hiszen többségükmégiscsak bevándorló. — Nos, akkor hallgasson meg egyet közülük — mondja Bongiorno. — Itt van Fray és Gui Abdallah, az egyik CGT-titkárunk a gyárban. Abdallaih sovány, negyvenhez közeledő, hallgatag ember. Tizenhét éve jött Franciaországba, azóta dolgozik a Talbot-nál a motorszereldében. Gyermekei már itt születtek, francia iskolába jártak, nem is tudnak arabul. A magafajta embernek valóságos tragédia lenne. Nincs többé elhelyezkedési lehetőség. Hazatérni? Hiszen se állás, se lakás nem lenne. És miután 17 év alatt integrálódott a francia társadalomba, hogyan illeszkedjen vissza a másikba, amelyben még nagyobb a munkanélküliség?! Különben is, tizenhét évet dolgozott ennek az országnak. És különben is, aki azt mondja, hogy a Talbot-ügy a bevándoroltak ügye, az elfeledkezik róla, hogy a francia autómárkák becsületét és jó hírét azok az emberek teremtették meg, franciák és külföldiek együtt, akik ezekben a gyárakban dolgoznak. Miért kellene belenyugodniuk abba, hogy most, amikor már nincs szükség rájuk, eldobják őket, mint egy használt tárgyat? Ezért követeli a CGT, hogy az elbocsátottak ügyét esetről esetre vizsgálják meg. Az ügy még nem zárult le, legfeljebb a Talbot gyári harcok egyik fejezete. Sok-sok ember harca a munkáért, megélhetésért, az emberi méltóságért, még keményen folytatódik. Rózsa László Yves Bongiorno és Jacques Saint-Amaux. Speciális rendőrség a gyárudvaron. CGT-nagygyűlés az üzemben. Tüntető munkások a gyárkapuban. Részletek a sok sebesültet követelő verekedésből. Gondterhelt arcú munkások a jövőre gondolnak.