Népszabadság, 1984. február (42. évfolyam, 26-50. szám)

1984-02-12 / 36. szám

4 A­z üzemi KISZ-szervezet sú­lyos ügyet vizsgált. Jórészt fiatalokból álló bűnbanda arra szövetkezett, hogy nagy értékű műszereket csempész­­szen ki a gyárból. Már mindent gon­dosan előkészítettek, az orgazda is epedve várta a zsákmányt, amikor egy fiatal műszerésztanuló jelentet­te a készülődést a KISZ-titkárnak, s így a tolvajokat sikerült leleplezni. A nap hőse, a nyomravezető eleinte bölcsen hallgatott arról, hogy nem véletlenül jutott a banda nyomára, hiszen hallgatása fejében neki is ju­talmat ígértek. A KISZ már hosszú ideje vitatja a fiú szerepét, ki tárgyilagosan, ki szenvedélyes túlzásokkal veti a mér­leg serpenyőjébe az üggyel kapcso­latos érdemeit és felelősségét. Utolsó alkalommal éppen a gyár fiatal, nép­szerű mérnöke mondott véleményt. Pártfogásába vette a fiút, higgadtan elemezve a szándék és a tett közötti tetemes különbséget. S hogy az eset tanulságai a megbánás, valamint a csipetnyi előlegezett bizalom egy életre megmenthetik a fiút hasonló ballépésektől. A vita végén, a metró felé menet megemlítettem a mérnöknek, meny­nyire meglepett ítéletének magabiz­tossága, és a meggyőződés heve, amellyel felszólalása közben a levont tanulság megrendítő erejéről szólt. Fejtegetések helyett egy történettel válaszolt. — Egyetemi évfolyamtársam 20. születésnapját ünnepelte, és meghí­vott néhányunkat szerény othonába. Nem számíthattunk lakomára, már­kás italokra. Barátunk az anyjával és a húgával élt szűkös körülmények között egy kétszobás, belvárosi la­kásban. Hatunkat hívott meg, három lányt és három fiút. Megegyeztünk, hogy a lányok süteménnyel, gyü­mölccsel, a fiúk egy-egy üveg itallal kopogtatnak be hozzá. Azzal folytatja, hogy akkor éppen neki is fejtörést okozott az ajándék. — A havi zsebpénzemnek már csaknem a nyakára hágtam, és nem volt szívem anyámat megsarcolni. Az öregem már harmadik hónapja táp­pénzen lábadozott, s a mama kis fi­zetéséből hónap elején sem futotta volna drága italokra. Mondja tovább, hogy egy üveg bor mellett döntött. A másik két fiú bi­zonyára túltesz majd rajta, de mit tegyen, ha többre nem telik. — Akkor nyílt meg az utcánk vé­gében az új ABC- áruház új­­ sze­mélyzettel, az éte­lek, italok bőségé­vel. Káprázott a szemem, meny­nyi mindennel pakolhattam volna meg nylonszaty­romat, ha a gyűrött ötvenforin­­tosnak legalább a tízszerese la­pul a zsebemben. Már kinéztem a bort 35 forintért, amikor megpillan­tottam a fémkupakos, karcsú, konya­kos üveget Napóleon képmáséval. Rám néz, s a füle tövéig elvörösö­dik. Sejtem, hogy valami olyat akar mondani, amit legszívesebben önma­ga előtt is letagadna. — Nem is tudom, miért mondom el — szólal meg mintegy igazolva megérzésemet. — Még mindig elönt a verejték, ha arra a kínos esetre gondolok. S a szavakat keresgélve kerekedik ki végül a suta vallomás, hogy ő bi­zony szemet vetett a Napóleon ko­nyakra. — Nem tudom hogyan fogamzott meg az elhatározás. Először a lányok­­fiúk örvendező arca villant fel kép­zeletemben, amint magasra emelem a Napóleont és barátom egészségére kívánom. Az is motoszkálni kezdett bennem, hogy milyen jólesik majd a fiúnak a figyelmesség. Megérdemli, sokat köszönhetek neki. Egy szó, mint száz, egy óvatlan pil­lanatban bő lódenkabátja zsebébe csúsztatta a Napóleont. — Érdekes, hogy abban a pillanat­ban semmi különösebb izgalmat nem éreztem, még mulattatott is a dolog. Diákcsíny, adtam rá áldásomat. De amikor a hűvös üveget megtapintot­tam a zsebemben, hirtelen rám tört a rosszullét. Éreztem, hogy valami jó­vátehetetlen történt. Szakadék szélé­re sodródtam, s elnyel menthetetle­nül. Magyarázza, hogy gyerekkorában sem nyúlt soha a máséhoz. Sem a szerzés, sem a birtoklás vágya nem vette rá, hogy valamit is eltulajdo­nítson, legfeljebb a kockacukrot dézsmálta meg otthon gyengébb pil­lanataiban. — Már visszatettem volna az üve­get, de a vásárlók elözönlötték az áruházat, s a szemük láttára mégsem húzhattam ki a zsebemből a Napó­leont. Mit tegyek? Éreztem, hogy az elhatalmasodó izgalom, feltűnő vi­selkedésem pillanatokon belül gya­nússá tesz a nyomomba szegődő üz­letvezető előtt. Mi lesz ebből? Mit szólnak otthon és az egyetemen? Hirtelen eszembe villant az elköve­tett bűn egyetlen előzménye, amely komikus csattanójával is arra intett, hogy nagy ívben kerüljem mindazt, ami szabálytalan. A jól sikerült érettségi jutalmául annak idején szüleim üdülni küldtek Berlinben élő nagynénémhez. Pihenés, nyelv­gyakorlás, kiadós séták közben gyor­san telt az idő, semmi kétségem nem lehetett, hogy a berlini három hét emlékezetes élményem marad. Hát még, amikor a nyaralás végeztével vendéglátóimtól megkaptam a pom­pás karórát, amely annyira megtet­szett a közeli óraüzlet kirakatában. Életem első külföldi útja volt, óha­tatlanul felötlött bennem az aggoda­lom, hogyan viszem át a vámon az értékes portékát, hiszen jó néhány apróságot már azon kívül is össze­vásároltam. A nagynéni a lelkemre kötötte, hogy írjam fel a vámcédu­lára, úgy tiszta a dolog. A férje nyug­tatott, hogy ne izgassam magam, vágjam zsebre az órát, a kutya sem keresi rajtam. Rá hallgattam, és ha­lálos izgalomban tettem meg az utat. Még szerencse, hogy a hozzánk uta­zó német turista­csoport ifjú hölgy­tagja szóval tar­tott, s így egy-egy pillanatra megsza­badított szorongá­saimtól. De Feri­hegyen nem vol­tam sem élő, sem halott. Úgy éreztem, minden vámos engem figyel, s már ott tartottam­, hogy odaállok valamelyikük elé, és töredelmes vallomást tes­zek. Meg is tettem volna, ha a már említett ifjú hölgy belém nem karol, és én nem sodródom a csoporttal együtt a ki­járat felé. A vámosok pedig mind csupa udvariasság. Egyikük kezet is szorított velem, és németül kívánt kellemes üdülést a napfényben für­dő Budapesten. Közbevetette, hogy azóta is sokat derült az eseten, de a közértben nem volt nevethetnékje már csak az ön­vád miatt sem, amiért megszegte a szabályok tiszteletére vonatkozó Fe­rihegyen tett fogadalmat. — Szabadulni akartam az üvegtől, de nem voltam ura sem az idegeim­nek, sem az akaratomnak. Előttem egy kopott ruhás, borostás arcú férfi haladt, s én szorgalmasan követtem, hogy időt nyerjek. Nem mondhat­nám, hogy megnyugtatott, amit a jó­ember a szemem láttára művelt. Elő­ször kiválasztott két csomag cigaret­tát, de csak az egyiket tette a kosár­ba, a másikat lopva, a szatyrába csúsztatta. A kenyerespultnál a ko­sárba fél kenyér került, néhány kifli pedig a szatyor mélyébe. Akkor már észrevette, hogy nézem, de nem tet­te vissza a kifliket. Ujját a szájához szorítva intett hallgatásra. Különös, de felháborítónak találtam ezt a mozdulatot, csakhogy nem sok időm volt háborgásra. Egy fiatal eladónő karon fogta a férfit és elvezette. Ab­ban a pillanatban tette a vállamra a kezét az üzletvezető: „Szíveskedjék befáradni az irodámba!” Nem emlékszik rá, hogyan került a túlzsúfolt, szűk helyiségbe. — Csak azt éreztem, hogy az éle­tem végére tesz pontot, aki kiveszi a zsebemből a konyakot.­Nem ez tör­tént. A kis íróasztalon már ott sora­koztak a borostás férfi bűnének je­lei, az üzletvezető pedig udvariasan elnézést kért tőlem a zavarásért, de mint szemtanút kénytelen igénybe venni, nehogy valaki jogtalanságot emlegethessen. S én szemrebbenés nélkül tanúsítottam, hogy az előttem vásárló ágrólszakadt egy csomag ci­garettát és négy kiflit a szatyrába csúsztatott. Az üzletvezető egyébként nem csinált nagy ügyet a dologból. — Lecsúszott ember — intett fejével a bűnbánó bolti szarka felé — más­kor is rajtakapták már. De mit te­gyünk vele? — kérdezte. S mit tehe­tünk a sok szórakozott, hajszolt em­berrel, akiket temérdek bajuk, a si­etség sodor gyanúba. Csakhogy olyan is előfordult itt már, fiatalember — emelte fel a hangját —, hogy tanult emberek szatyrából, elegáns hölgyek bundazsebéből került elő a márkás ital, a drága piperecikk. S még ők fenyegetőztek, kikérték maguknak a gyanúsítgatást. Megérkeztünk a metróhoz, és a tör­ténet is véget ért. Útitársam még ennyit mondott búcsúzóul: — Az üzletvezető sűrű bocsánat­kérései közben szédelegtem vissza az üzletbe, és nem sokkal később sike­rült a Napóleont a helyére tennem. De még ma is érzem a megrendülést, ha az akkori gyengeségemre gondo­lok. KÍNOS ESET I KIHASZNÁLATLAN LEHETŐSÉGEK Mekkora üzlet a téli Balaton ? A tópartnál vékonyka a jég, csak a sirályok álldogálnak rajta. Elég néhány enyhébb nap vagy óra, és még ez a vékonyka jég, lehullott hó is csak volt, de már nincs. Ezért nem lehet, nem szabad a balatoni téli turizmust a kiszámíthatatlan idő­járásra és a korcsolyázásra, szánkó­zásra, síelésre alapozni. Akkor hát mire? A Balatonhoz ér­tő szakemberek szerint sokkal jobban kellene építeni a téli üdülésre és ki­rándulásra. Hiszen ebben — ha csak a már meglevő adottságokra építe­nek­ — nagy üzleti lehetőség rejlik. Akkora, hogy — ha ezt jól kihasz­nálják — legalábbis csökkenti a té­len is nyitva levő szállodák, vendég­látó­helyek, üzletek veszteségét. Sőt bármily furcsának tetszik, több szempontból hozzájárulhat a nyári turisztikai főszezon gondjainak, fe­szültségeinek, elsősorban munkaerő­­problémáinak enyhítéséhez is. Mert e bajoknak egyik oka az, hogy a Bala­tonnál télen nincs megfelelő és ele­gendő munkaalkalom azok számára, akik a júliusi és az augusztusi tu­ristarohamot állják. Pedig a mainál jóval több lehetne. Nem álmokat kergettek azok, akik az arra alkalmas településeken már szépen élesztgetik a Balaton téri tu­ristaforgalmát. Mert ma már Siófo­kon, Balatonfüreden, Keszthelyen, Hévízen, aztán egy kicsit távolabb, Zalakaroson és a háttérterületeken novembertől áprilisig is mind több a vendég. Jönnek a gyógy- és a ter­málfürdőkbe, az egyre gyakoribb nemzetközi sportrendezvények ked­véért, a mind rangosabb kulturális eseményekre, vagy egyszerűen csak pihenésre, kikapcsolódásra vágyva. A szállodákban, a turistaházak­ban, a SZOT-üdülőkben, a szanató­riumokban, a penziókban, a magán­házaknál vagy a télen egyébként alig kihasznált vállalati, intézményi üdü­lőkben ki-ki igényei, anyagi lehető­ségei szerint ilyenkor megtalálhatja a Balatonnál is azt a helyet, ahol szí­vesen tölti szabad napjait. Kár, hogy erről még mindig kevesen, tudnak, mert a téli üdülési „étlapot” ma meg­lehetősen ritkán és nem is eléggé ha­tásosan tárják a közönség elé. Ha va­laki például a Tourinformnál arról érdeklődik telefonon, van-e Balaton­füreden aznap este kiadó szoba ma­gánháznál, azt a választ kapja: hívja fel a Veszprém megyei Idegenforgal­mi Hivatalt az ilyen és ilyen szá­mon, ott megmondják. Pedig például azt is felelhetnék: ha a hívónak meg­éri, az ő költségére visszahívják, és megadják a számára szükséges in­formációt. De itt még nem tartunk. Szerencsére ott azonban már igen, hogy például a siófoki Aranyparton, a 43. sz. Állami Építőipari Vállalat üdülőjében a szomszédos országok­ból érkezett nagy létszámú turista­­csoportok pihennek. Útjukat, prog­ramjaikat a Siótour szervezte; a 11 napos üdülés során elviszik a ven­dégeket Budapestre, Szántódpusztá­­ra, és akit érdekel, eljuthat akár az idegenforgalmi hivatal kísérőjével is a környékbeli múzeumokba, kiállítá­sokra, vagy sportolhat, szórakozhat. Hiszen nyitva áll a városi uszoda, kaphatók jegyek a Dél-balatoni Kul­turális Központ rendezvényeire, le­het lovagolni, kocsikázni, lovas szán­nal utazni Szántódpusztán, este pe­dig a vendéglátó helyeken cigányze­nét hallgatni, diszkózni, táncolni. Vagy ott van az északi part, ahol szintén nyitva van több szálloda és szórakozóhely, de az emberek nem is gondolják, hogy ezekben a hóna­pokban sok helyütt már a magyar pénztárcához is igazodnak az árak. Mert szállodások, vendéglősök és a többiek is nagyon érzik már a bőrü­kön: vendég kell ahhoz, hogy érde­mes legyen nyitva tartani a boltot. És ha a téli hónapokban legalább csökken a veszteség, már megérte, hiszen akkor remény van rá, hogy a tavasztól őszig tartó nagyobb for­galom és a főszezon­ borsosabb árak jövedelmezőbbé teszik az üzletet. A Balaton téli idegenforgalma hozzájárulhat ahhoz is, hogy meg­­kedveltesse a vendégekkel a tó von­záskörzetében megbúvó falvakat, a még kevéssé látogatott Városokat. Egy szó, mint száz: a téli turiz­musnak a Balatonnál van jelene és jövője is. Ebben a lehetőség több­nyire megvan. Persze, ami a kirán­dulóforgalmat illeti, ehhez az is kell, hogy akkor is kínáljanak ételt-italt a vendégnek, ha váratlanul toppan be, ha csak azért ruccan le egy nap­ra a tóhoz, mert az éppen befagyott, és lehet rajta korcsolyázni, fakutyáz­­ni, jégvitorlázni, hokizni. Tehát olyasféle kiszolgálásra van szükség, mint amelyet a téli sporteszközök köl­csönzésénél már tapasztalhatunk is: mind több helyen lehet bérelni ilyen cikkeket. Az viszont most még kér­déses: ott lesz-e majd a vendégtől karnyújtásnyira a forralt bor, a po­gácsa, a virsli, vagy akár a tej is? Van, aki mindezt biztosan kiviszi a partra az idén is, ha megéri. De az állami vendéglátóipar eddigi próbál­kozásai kudarcot vallottak, veszte­ségbe fulladtak. A Veszprém megyei Vendéglátó Vállalat dolgozói például jártak már úgy az előző években, hogy — vállalva az óhatatlan rizi­kót — felkészültek a nagy forgalmú szombatra és vasárnapra. Ám mire eljött a hétvége, elolvadt a jég, és nyakukon maradt az áru. Ez pedig — félő — nem használt a vállalkozó­­kedvüknek. De az sem, amit a nyári szezonüz­­leteikben dolgozók — pincérek, fagy­­laltkimérők és a többiek —most csi­nálnak. Mert ők — vagy tízfőnyi csa­pat — most egy kis sümegi műhely­ben pvc-zacskókat szabnak, hajto­gatnak, hegesztenek. Igaz, erre­­ is szükség van: a Foltex Vállalat ex­portra készülő gyermekruháit ebbe csomagolják. De az ilyesmivel nem sokat lehet keresni. Márpedig így megoldhatatlan az idegenforgalom­ban, vendéglátásban dolgozók téli foglalkoztatása. És amíg ez így van, addig arra is kevés a kilátás, hogy a mainál több, jól felkészült szak­embert kössünk a Balatonhoz. Medve Piroska Kint hó lepi a tájat, de a Marina Szálló uszodájában kellemes az idő. NÉPSZABADSÁG 1984. február 12., vasárnap SZÍVESSÉGBŐL Újév táján egyik földim új­ságolta, hogy Balogh Mihály, a híres böllér vég­képp leakasztja a válláról elnyűtt szerszámtáská­ját, hogy hetven esztendő fáradt­ságával a csont­jaiban, pihenőre térjen. Azt mond­ja, ez a mostani az utolsó idénye. Emiatt sokakban elbizonytalano­dás támadt, ho­gyan lesz jövőre és még azután. Jó böllér nélkül a disznóölés csak piszmogás és nyeszetelés, olyan böllér pedig, mint amilyen Balogh Mihály, he­tedhét határon túl sem akad. Visszaemlékezve két olyan házi disznóvágásra, amelyen Mihály bátyám volt a böllér, ezt magam is elismerően tanúsíthatom. Lám, csak most fordult meg először a fejemben, hogy hát a böllérség nem is szerepel a szakmák kataló­gusában, pedig igen sokrétű, for­­télyos mesterség az! Balogh Mihály szűken mért sza­vaiból tudom, hogy valamikor az apjától kapta az indíttatást, aki jól ismert hentes és mészáros volt a mi vidékünkön. Minden hetipia­con a standján mérte a friss húst, sütötte a kolbászt, a hurkát, a disznótoros pecsenyét. A sok fi­nomság felséges illata töltötte be a környéket. Balogh Mihály az apja keze alatt tanulta meg a böl­lérség alapismereteit, a többit ma­ga szedte hozzá, a több évtizedre menő tapasztalási idő alatt. Azok a helybeliek, akik Mihály bátyám böllérségére pályáztak, idejében felkeresték őt az ottho­nában, és élénk figyelemmel hall­gatták meg a mosolytalan, szikár ember szigorú­­kikötéseit. Most csak a fontosabbakat idézem fel. A disznóvágás reggel hattól dél­után három-négy óráig tarthat, nem ám úgy, mint némelyütt, ahol még a következő napon is maszatolnak vele. Reggel minden­ki csak egy pohárka pálinkát hajt­hat fel — ő is csak ennyit kér —, és napközben nincs folytatás, mert ahol óránként csókolgatják az üveg száját, ott még a hízó is kótyagos lesz. A férfinép persze hevesen ellenkezett, de legalább reggel...! Balogh erre három ré­gebbi példával intette le őket. Történt, hogy egyszer a gazda leszúrta a hízót, majd a férfiak leültek pálinkázni. Mire beteltek vele, s keresték volna a kiterített disznót, csak hűlt helyét lelték, mert az ismeretlen tettesek ellop­ták, sohasem került meg. Másik háznál történt, hogy a torra ké­szülődök reggel bepálinkáztak, a disznó pedig, még mielőtt meg­szúrhatták volna, kirántotta ma­gát a kezük közül, s úgy elvágta­tott, hogy a szomszéd község ha­tárában érték utol. A harmadik történetben a disznóvágásra ké­szülődök szintén korán felöntöt­tek a garatra. Mivel a hízó se­hogyan sem akart kibújni az ól­ból, a házigazda bement érte, hogy kihajtsa. Előbb megegyez­tek a komák, hogy amint a disznó mutatja magát, furkósbottal főbe kólintják. A disznó nem hajlott az őt böködő gazda biztatására, aki ezért feladta a küzdelmet, és ki­tarolt az ólajtón. A beszeszelt ko­mák őt nézték disznónak, s jó na­gyot sújtottak az ülepére ... Ezek a történetkék azzal együtt hatottak, hogy Balogh Mihály nem vállalta el a pálinkázással egybekötött disznóöléseket. A böl­lér feltételül szabta meg, hogy senki sem szólhat az ő dolgáira, csak annyit, hogy a hús darabo­­lásánál a kolbásznak kedvezze­­nek-e vagy a felfüstölendő hús­nak. Idejében legyen elegendő bél, só, fűszer, tüzelő s minden, ami kell. Végezetül pedig: a disz­nótor után nem fogad el kóstolót. Neki évente hetven-nyolcvan vá­gása van, s ha mindenütt felta­­risznyáznák, a felesége hónapokig disznótorost tenne az asztalra. Mindenben, mindig megegyez­tek, persze, mint ezúttal is Faze­kas Gáborékkal. Amikor eljött a vágás reggele, Balogh pontban hat órakor lekapta a lábáról a hí­zót, megszúrta a torkát, de úgy, hogy a disznó csak egyet horkant, kettőt nyekkent, s a vére máris sugárban ömlött a tálba. Mire a háznép felocsúdott, Balogh meg­perzselte, megmosdatta, megka­parta, deszkára fektette és széj­jelszedte a disznót. Később is re­mek szerszámokkal, Dick-kések­­kel dolgozott, a húsvágó és kol­básztöltő gép pedig, amelyhez a fia motort szerkesztett, boszorká­nyos ügyességgel működött. Éppen hogy elkészült az ebéd, amikor Balogh Mihály végzett a maga dolgával. Fazekas, a házigazda félszegen búcsúzkodott: „A következőt majd jövőre ...” Balogh csak a fejét in­gatta: „Ez az utolsó idény. Jö­vőre már csak magamnak és az öreg Bognárnak vágok. Bognárék már magatehetetlenek. Évek óta én vágok nekik, szívességből...” Fazekas Gábor pedig már ép­pen mondta volna, ha neki ez­után is elvállalja a vágást Balogh Mihály, duplán megfizeti, de az öreg Bognárnak nyújtott ingye­nes segítségről hallván, jobbnak látta, ha hallgat. Horváth József

Next