Népszabadság, 1984. március (42. évfolyam, 51-77. szám)
1984-03-10 / 59. szám
1984. március 10., szombat NÉPSZABADSÁG Kálnoky László: KÖZ- ÉS MAGÁNÜGY Ez a kettő kettéválaszthatatlan, • akár az ember s az emberiség: aki pihen s aki tettvágyban ég, ugyanazt teszi milliárd alakban. Mert egy vagyok, mindenki egy velem, ha fénylik a neve, ha elfelejti a későn érkező. Korán temetni éppoly hiba, mint hogyha a jelen felmagasztal, de puszta tévedésből. Rossz színész rossz percet választva lép föl a színpadon, mikor más felvonás vagy más darab megy, hol nincs jelenése, ügyetlenül csetlik-botlik, beszéde zavart, arcas formája felemás. Amit teszünk, mindnyájunkért tegyük, ütközzünk bár száz álruhás alakba, vállalkozzunk valódi feladatra, bármennyien adják le névjegyük alibiként, csak hogy tetten ne érjék tétlenkedés vagy pótcselekedet bűnében. Pénzt műanyagból veret, aki nem tudja, mi az igaz érték, s ha nem tudja, mikor mi van helyén, tette jó ízlés elleni merénylet. Bár lehetnék náluk sokkal szerényebb, bár tudnék lenni őszintén szerény! KACSÓ SÁNDORRÓL Néhány hete halt meg, a végső búcsú hírét is csupán baráti telefonok közvetítették, aztán megérkeztek szülőföldjének újságjai a megrendült nekrológokkal, én Balogh Edgár szép szavaira emlékszem a leginkább, s nekem azonnal Méliusz József jó néhány évtizeddel ezelőtt megfogalmazott Kacsó-portréja jutott eszembe. A bécsi döntés után születtek Méliusz sorai, a romániai magyarság sohasem könnyű históriájában tán ezek lehettek a legnehezebb pillanatok. Méliusz és Kacsó odaát maradtak, s a fasiszta Antonescu-rendszerben a népfrontos összefogás szellemiségét, a magyar baloldal nemzetiségi felelősségvállalását reprezentálták. „Kacsó számára az irodalom mindig is mást jelentett, mint nekem, mást, mint a szerelem lázát, kalandozást, álmot. Kötelesség volt számára az írás, a költészet, józan kötelesség és súlyos valóság. Regénye is azt kiáltotta el majdnem tizenöt évvel ezelőtt, ami valóságosan van. A vergődést, a küszködést a valósággal, a meztelen harcot a kisebbségi nemzeti helytállásért, amikor ez a kötelesség még valóban felfedezésszámba ment. Egy újfajta emberség, egy másfajta, azelőtt ismeretlen magyar emberlét birkózott abban a regényben a magyar tegnapok valóságellenes mítoszaival, a kisebbségi plebejus lélek önmagában sohasem könnyű, első, úttörő megfogalmazásáért.” Így Méliusz, s most, hogy a teljes életművet ismerjük, a pompás emlékiratokkal együtt, most a nyolcvanhárom esztendős élet tetteitismerve sem fogalmazhatunk másként. A székely Kacsó Vakvágányonja a székely népélet legendák nélküli, rideg tényeit mutatta meg. Aztán Kacsó hírlapíró lett, és a század magyar sajtótörténetének egyik legfényesebb oldala az, ahol a Brassói Lapokról emlékezünk. Persze Kacsó bátor, antifasiszta publicisztikájáról van szó, amely párja lehet Fábry Zoltán teljesítményének. Persze arról a szerkesztőről van szó, aki tudta és akarta egyesíteni a romániai magyar szellemiség progresszív táborát, aki kíméletlen ellenfele tudott lenni a nemzeti kizárólagosság minden fajtájának. „A humánumra Erdélynek oly nagy szüksége van, mint a falat kenyérre” — ezt 1938-ban szögezte le Kacsó, s ennek a szép gondolatnak a nevében élt, irt és cselekedett. Mindhárom ige fontos. Kacsó életműve terjedelemre nézvést nem túlságosan nagy, s ennek egyszerű a titka. Az a magyarázata, hogy Kacsó igazi vállalása a népszolgálat volt, íróként indult, lapszerkesztő, publicista lett, szerkesztett kalendáriumot, gazdaújságot, a felszabadulás után képviselő, könyvkiadói ember. Élete alkonyán három kötetben papírra vetette emlékezéseit. Két kötet megjelent: a Virág alatt, iszap fölött, illetve a Fogy a virág, gyűl az iszap. Reméljük, hogy a harmadik könyv is megjelenhet egyszer. Kacsó emlékiratai ahhoz a vonulathoz kapcsolódnak a század erdélyi memoársorozatában, amelynek olyan kiemelkedő csúcsai vannak, mint Balogh Edgár, Nagy István alkotásai. Nem az írót, nem a publicistát becsülöm le, ha azt állítom, hogy Kacsó emlékiratai az életmű beteljesedését jelentik. Nemcsak azért, mert a két világháború közötti romániai magyar életről nyújt történelmet pótló hiteles adatokat. Nemcsak azért, mert egy tiszta erkölcsű ember példás életével ismerkedhetünk meg. A lényeget Gáli Ernőtől kölcsönzött szavakkal mondhatjuk ki: „Kacsó könyve... a népfrontpolitika történelmi lehetőségének és szükségszerűségének meggyőző bizonyítéka.” Századunk baloldali politizálásának legfontosabb ténye: a népfront gondolata. Hogy a haladás nemcsak sokszínű lehet, hanem a különböző álláspontoknak össze kell fogniuk, egymást kell megtámogatniuk. Kacsó könyve a kelet-európai demokrácia lehetőségeinek szinte tankönyve. Azt mutatja meg, hogy kommunisták és nem kommunisták, néphez kötődő emberek, a jövőért felelősséget érzők miként találták meg a háború előtti fenyegetettség szorításában a közös hangot. Hogy románok és magyarok miként cselekedhettek közösen. S hogy nem is volt más lehetőség. S ma sincsen más út, mert vesztünkbe rohanhatunk. Igen, nehéz dolog a türelem és az elvek szilárd tartásának egyeztetése. Teljes embert kíván a valósággal való szembenézés. Kacsó bizonyította, hogy a Nem lehet! elve sehová sem vezet. Kacsó erkölcsi tartalommal töltötte föl az Ahogy lehet! jelszavát, mégpedig nem az olcsó megoldásokra törekedve, hanem az önmegőrzés és a haladás melletti elkötelezettség tisztességével. Megkésett búcsúszavak ezek, Kacsó Sándor életműve azonban nem múlhat el jeltelenül. Hiszen beleépült napjaink és jövőnk gyakorlatába- E. F. P. 13 ..FEKETE SÁNDOR: A NAGY NAP ELŐESTÉJE túlsóként alighanem Jókai nevezte „Petőfi napjának” március tizenötödikét. Csaknem félszázad kellett ahhoz, hogy a költő személyes kezdeményezésének dicsősége végree méltó megfogalmazását nyerje el: „Ezt a napot "Petőfi napjának*" nevezze a magyar nép, mert ezt a napot ő állíta meg az égen, hogy alatta végig küzdhesse a nemzet hosszúra nyúlt harcát elleneseivel. Petőfi merész föllépése nélkül ki tudja meddig elforgatták volna a politikusok a szóbeszéd archimedesi csavarját. Egy reggeltül estig tartó fényes álom volt az egész nap. Egy folytonos gyönyör, mely olyan édes, hogy szinte fáj! Mint két egymáshoz láncolt fegyvertárs, mentünk e nap fátuma elé, Petőfivel.” (1892) Petőfi napja című elbeszélésében kevésbé költőien, de a lényegben teljesen hasonlóan érvelt a már szintén megöregedett Vajda János: „Talán Budapesten is történtek volna erőfeszítések, mint Európa minden nagy városában, az akkor oly szédítő varázsú Páris forradalmának utánzására, de egyet, mint szemtanú, bizonyosnak merek állítani, tudniillik, hogy Petőfi nélkül a március 15-iki nap eseményei nem történnek meg. Még talán csak kísérlet sem történik, hogy forradalmi cselekvés terére ragadják a fővárost...” (1895) Az irodalom történetírója, aki mintegy hivatalból köteles az ördög kirendelt ügyvédjének szerepét játszani minden memoárral szemben, meg kell hogy kérdezze, vajon nem a megszépítő messzeség emeli-e ilyen fénybe Jókai és Vajda emlékeit? S ha sorra veszi a többi kortárs tanúvallomását is, kedvetlenül kell tapasztalnia, hogy a részletek egész halmazában talál olykor meghökkentő ellentmondásokat. S ilyenkor rádöbbenhet arra, hogy az állítólag legjobban ismert magyar költő életének leghíresebb napjáról még mindig mennyi kósza legenda él a köztudatban, s mennyi kérdőjelet hagyott válasz nélkül a Petőfi-biográfia. Nem csoda, hogy a történészek megunták a nagy nap történetének homályait, és sikerült is sok kusza mozzanatot megvilágítaniuk (mindenekelőtt Spira György és Varga János tárt fel új összefüggéseket és dokumentumokat), de még mindig maradtak bizonytalan, tisztázatlan vagy éppen tévesen előadott epizódok e korszakfordító nap krónikájában. Máskorra hagyva a tűnődést március tizenötödike eseményeiről, ezúttal csak az előeste néhány rejtélyére próbálok fényt deríteni. Vagy szerényebben: kérdőjeleket szeretnék kirakni néhány olyan emlékezés mellé, amely nemzedékről nemzedékre legendákat örökít ránk. Ismeretes, hogy 1848. március 14-én az Ellenzéki Kör a Pilvax fiataljainak részvételével nyilvános gyűlésen vitatta meg, milyen cselekvési lehetőségek nyíltak a reformpolitika előtt a francia események teremtette új európai helyzetben. Két fő tábor alakult ki a pesti ellenzékben: a hivatásos politikusok, „a józanabb párt” negyven-egynéhány éves hangadói országos aláírásgyűjtést akartak a reformokat követelő petíció támogatására (ez a terv a mozgalom lendületének fékezését célozhatta), a huszonéves fiatalok viszont az azonnali petíció mellett kardoskodtak, mert a kedvező nemzetközi pillanatot ki akarták használni. Száz éven át tartotta magát a legenda, hogy Petőfi is ott ágált az Ellenzéki Kör vitájában. „Szemtanúk” látták jelen sem volt alakját, „fültanúk” idézték el nem hangzott szavait — elgondolkodtató intés ez arra, hogy a vitatható memoárokat kíméletlenül a vitathatatlan adatok kontrollja alá kell helyezni. A cáfolhatatlan tény ugyanis az, hogy Petőfi — saját vallomása szerint — nem ment el a gyűlésre. S mivel Petőfi ezt a vallomását másfél hónappal az események után kinyomtatta, tehát ezt és minden más állítását kitette a még frissen emlékező nyilvánosság próbájának, és senki őt nem cáfolta, naplóját ezúttal is előnyben kell részesítenünk az ifjúságuk mámoros napjain tűnődő öregek alkonyi félálmaival szemben. E megfontolás vezetett már harmincöt évvel ezelőtt, amikor a márciusi fiatalokról először írván, nem szerepeltettem Petőfit az Ellenzéki Körben — de utána sem, a Pilvax esti ülésén. Több emlékező ugyan részletesen leírja, miként izgatott a költő ezen az estén az azonnali cselekvés mellett, de az emlékezések igen késeiek, ellentmondásosak — a költő pedig hallgat a Pilvax-beli színjátékról. A krónikák alapján egy másik költő beszél róla, legszebb Petőfi-életrajzunk szerzője, Illyés Gyula. Az általa festett feledhetetlen tablón a tanácstalanul tanakodó fiatalok közé berohan a „pozsonyi ifjúság küldötte” a bécsi forradalom hírével, mire a csendet „egy érces hang töri meg: "íme a forradalom förgetege már itt zúg a közeli szomszédban. És mi tétovázunk? Nem, cselekedni fogunk.**” összefont karokkal, egy asztal tetejéről Petőfi beszélt — Illyés és forrásai szerint. De más források azt mondják, hogy a fiatalok, „Petőfivel az élükön” már a Körből a Pilvaxba érve megtudták a felkorbácsoló hírt — Jókai ellenben azt állítja dacosan, hogy a pesti mozgalomnak „mégsem a bécsi forradalom volt a keresztanyja”. Félszázaddal március idusa után, kezében a hajdani Pesti Hírlappal, melynek 1848. március 17-i száma azt írja, hogy a bécsi hír már 14-én megérkezett Pestre, Jókai ezt „lehetetlennek” ítéli... Szerinte a Kör határozata, hogy a petíciót a felterjesztés előtt országosan köröztetni akarta, „az eszmefolyás elmocsarasodása” volt (ami igaz egyébként), s ez ellen tiltakoztak a fiatalok március tizenötödikével, a 12 pont életbe léptetésével. A Pilvax esti ülése helyett egy Petőfivel közös lakásukon tartott „találkozást” emleget, sajnos közelebbi konkrétumok nélkül. A feledékenység mértéke nemcsak az erekben lerakódó mész mennyiségétől függ — szerepet kaphat itt az érdek is. Ha Jókai tagadja a bécsi forradalom ösztönző hatását és Petőfi hallgat e tárgyról, nincs-e ebben része annak is, hogy érdemüket esetleg csökkenthetné, amennyiben nem volt elég az imádott Párizs példája, hanem a gyűlölt Bécs felkelése adta meg nekik a döntő ösztönzést? De nem merülök el e kérdésben, az egymásnak feleselő emlékezések és dokumentumok szembesítése nem férne el egy újságcikkben. Maradjunk inkább a legendás Pilvax-beli este jeleneténél, amely némely kortársak s Ferenczi Zoltan, majd nyomában Illyés szerint nem ér véget Petőfi asztal tetejéről elsüvöltött szavaival. Mivel a fiatalok Petőfi intervenciója után is haboznak, egy „még ismeretlen fiatal író, Vajda János bezárta az ajtót — addig senki sem távozhat, amíg valami döntés nem lesz. Az ifjúság vezetői gyorsan határoznak. Holnap, a bécsi mintára (BFS) tüntetést kell rendezni az egyetemi hallgatókkal... A költő hazamegy ...” — Illyés foglalja így össze némely kortársak emlékeit. De ... Maga az „ismeretlen fiatal író”, a Gina-versek későbbi költője 1868-ban, tehát viszonylag korán, „csak” húsz évvel a forradalom után, egészen másként emlékezik. Szerinte „Március 14-én néhány szóvivő fiatalember a közvélemény asztalánál abban állapodott meg, hogy másnap reggel proklamálja a forradalmat. Éppen akkor léptem a kávéházba, midőn a végzés már hozva volt (IFS). Indultunk kifelé.” Nem emleget semmiféle ajtózárást, szerepéről csak ennyit mond, némileg humorral is: „De hát miért holnap? — mondom ekkor. — Miért nem ma — mindjárt? Az éjjel elfoghatnak benneteket.” Éjszaka persze nincs tanítás az egyetemen, nem dolgozik sem a városháza, sem a nyomda, éjszaka csak katonai puccsot lehet csinálni, nem forradalmat. És nehéz elképzelni, hogy amit egy Petőfi Sándor az ő sziklanyomatékú magabiztosságával, az annyiszor megjövendölt forradalom olaszországi és párizsi kirobbanása által igazolt jóslai tekintélyével nem tudott elérni, azt egy — az akkor 21 éves hős által később nem is vállalt — ajtóbezárási trükk tudja eredményezni. Az est még sajátosabb változatát olvassuk Thallóczy Lajosnál, Vasvári első életrajzírójánál. E szerint a kávéházi gyűlésen „ember ember hátán”, Vasvári a főszereplő, az ő beszéde nyomán „őrjöngésig menő rivalgás tölti be az egész utcát" (!), „a lelkesedés fokonként nő”, s éjfélkor, „Vasvári újabb lelkesítő beszédére, a kávéházi ifjúság tettre szánta el magát”. S mit csinál Petőfi, amíg Vasvári a petíciótól a forradalmi tettig tereli az ifjúságot és az utcát? Nem vesztegeti idejét: „... a mellékszobában írja Talpra magyarját...” Vagyis miközben arról kellene döntenie, hogy petíció vagy forradalom, ő azt a versét fogalmazza, melyet — a költőtől magától tudjuk — már március tizenharmadikán megírt! Sok ellenvetést lehetne még tenni, de ezeknek csak az eredményét összegezem itt: e március tizennegyediki este lefolyása némileg kétesebb annál, ahogy tudomány és művészet oly gyakran ábrázolta. Nyilván a jogos kételyek hatása alatt, mindenesetre mások is arra a következtetésre jutottak, hogy Petőfi talán ott sem volt ezen a Pilvaxbeli gyűlésen. Ami viszont „feltűnő”, s előáll a kérdés, hogy március tizenötödikének e „gyakorlati előkészítésében” miért nem játszott „úgyszólván semmi szerepet” a költő? „Alighanem Jókainak van igaza — olvashatjuk Petőfi egy különben igen kiváló kutatójának szép könyvében —, aki szerint Szendrey Júlia tartotta vissza, nehogy életveszélynek tegye ki magát: becsukta a szobájába. Más volt a helyzet március 15-én reggel, amikor Petőfi már semmiképpen sem maradhatott ki az eseményekből...” Elmerenghetünk a jeleneten: Júlia szobafogságban tartja az ő Sándorét, nehogy elmenjen a Körbe meg a Pilvaxba. De miféle életveszély leselkedett volna Petőfire e két békés helyen? Semmi az égvilágon. Az életveszély másnap reggeltől fenyegette Petőfit, amikor viszont Júlia — mind a költő, mind más tanúk szerint — lelkesen biztatta férjét a tett vállalására. Napóleon óta tudjuk, hogy a fenségest a nevetségestől csak egy lépés választja el, de ezt a lépést ezúttal nem a nevezetes házaspár tette meg a tudós által elképzelt vígjátéki jelenetben. De hát mire épül e bájos újkori legenda? Jókai félreolvasására. A nagy mesemondó ugyanis egy helyütt valóban azt állítja, hogy Júlia kérésére bezárta házuk kapuját (tehát Jókai, s nem Júlia, s a kaput, nem a szobaajtót, ami el sem képzelhető), s Petőfi nélkül ment el nemzetőri fegyverével — „a zsivajgó tömegeket” lecsillapítandó. De mikor történt meg ez az eset, ha egyáltalán megtörtént? Jókai szerint március 30-án. Jó két héttel a tudós által elképzelt március 14-i jelenet után ... A valóságban Petőfi nem azért nem ment el a Körbe és a Pilvaxba, mert Júlia nem engedte e csakugyan veszélytelen helyekre, hanem egész más okból. Jobb, ha ebben is Petőfire hallgatunk: „micsoda nyomorúság, kérni akarni, midőn az idő arra int, hogy követelni kell, nem papirossal lépni a trón elé, hanem karddal!” Petőfinek egyébként akkor sem lett volna oka 14-én gyűléseznie, ha erről az ősi magyar műfajról jobb véleményt alkotott volna. Erről a napról ugyanis délután még ő sem tudhatta, hogy március tizenötödikét „készíti elő”, ezt csak másnap lehetett megérteni. Petőfi megírta „halottfeltámasztó” Nemzeti dalát a népgyűlésre, melyet 19-re terveztek, ennyi részt vállalt a petíciós szellemű politizálásból. De amíg a Körben és a Pilvaxban az azonnali vagy halogatott petíció fölött vitatkoztak, ő tudta, hogy ezzel nem lehet a célt elérni. Este aztán, amikor Jókaitól megtudta a gyűlésezés „eredményét, vagyis eredménytelenségét”, s amikor feltehetően Metternich bukásáról is hírt kapott, elszánta magát a tettre. Hadd idézzem Birányi Ákost, a forradalom egyik első krónikását, akinek könyvecskéje néhány héttel az események után már meg is jelent. Birányi szerint a Pilvaxban 14-én este „megnyugodni látszottak” a kedélyek a petíció országos köröztetésére — vagyis halogatására — vonatkozó határozatban. A siker „most már csak a dolgok rendes fejleményére bízatott, mitől, dacára az ugyanazon este hallott bécsi forradalmi, nem egészen biztos adatú híreknek, eltérnünk, oly hamar, nem volt gondolatunkban sem. Azonban a népek sorsát istenek vezérlik, s ezeknek szelleme költők s látnokokba száll. (...) Petőfi látnoki lelke, mikép magától hallom... két nap óta mintegy szellemi képekben ábrázoló a történtendőket...”. Hogy mennyire nyugodtak meg a kedélyek a Pilvaxban, s hogy Petőfi „két nap óta”, vagy csak az „előestétől” kezdve szánta el magát a tettre, vitatható. De érdemes komolyan elgondolkodnunk Birányi vallomásán, mely szerint a fiataloknak még a bécsi, „nem egészen biztos” hírek megérkezte után sem volt „gondolatukban sem” eltérni „a dolgok rendes fejleményétől”. Ami tehát a Körben (valószínűleg a Pilvaxban is) történt, az nem nevezhető március tizenötödike előkészítésének, csak előjátékának. A nagy nap „előkészítését” Petőfi kezdte el, egyedül ő kezdte el, hihetően a naplójában leírtak szerint, március tizennegyedike éjszakáján, amikor „imádott kis feleségével” arról tanácskozott, hogy tenni kell, „és mindjárt holnap”, s a petíció két formája körüli meddő vitából kilépve, a sajtó tettleges felszabadításában határozta meg a forradalmi ifjúság programját. S ilyképpen elvégezvén magában az eszmei „előkészítést”, a gyakorlatra is felkészült: nyilván már az éjjel elővette később „guillotine”nak csúfolt széles fringláját, piros hajtókás, pitykés-gombos kék dolmányát, s Júlia (aki éppen nem féltette, hanem bátorította őt, „buzdítólag” állt előtte, „mint a hadsereg előtt a magasra emelt zászló”), nemzetiszínű szalagot varrt vagy szedett elő, hogy legyen mivel öveznie férje bal karját, s vörös tollat tűzött annak pörge kalapjához. Azután aludtak néhány órát, hogy másnap, vagyis immár aznap, március tizenötödikén reggel Petőfi Sándor Vasvári Pállal, Jókai Mórral és Bulyovszki Gyulával rögzítse a forradalom — a világtörténelem első megtervezett forradalmának — menetrendjét.