Népszabadság, 1984. március (42. évfolyam, 51-77. szám)

1984-03-10 / 59. szám

1984. március 10., szombat NÉPSZABADSÁG Kálnoky László: KÖZ- ÉS MAGÁNÜGY Ez a kettő kettéválaszthatatlan, • akár az ember s az emberiség: aki pihen s aki tettvágyban ég, ugyanazt teszi milliárd alakban. Mert egy vagyok, mindenki egy velem, ha fénylik a neve, ha elfelejti a későn érkező. Korán temetni éppoly hiba, mint hogyha a jelen felmagasztal, de puszta tévedésből. Rossz színész rossz percet választva lép föl a színpadon, mikor más felvonás vagy más darab megy, hol nincs jelenése, ügyetlenül csetlik-botlik, beszéde zavart, arca­s formája felemás. Amit teszünk, mindnyájunkért tegyük, ütközzünk bár száz álruhás alakba, vállalkozzunk valódi feladatra, bármennyien adják le névjegyük alibiként, csak hogy tetten ne érjék tétlenkedés vagy pótcselekedet bűnében. Pénzt műanyagból veret, aki nem tudja, mi az igaz érték, s ha nem tudja, mikor mi van helyén, tette jó ízlés elleni merénylet. Bár lehetnék náluk sokkal szerényebb, bár tudnék lenni őszintén szerény! KACSÓ SÁNDORRÓL Néhány hete halt meg, a végső búcsú hírét is csupán baráti tele­fonok közvetítették, aztán megér­keztek szülőföldjének újságjai a megrendült nekrológokkal, én Ba­logh Edgár szép szavaira emlékszem a leginkább, s nekem azonnal Mé­­liusz József jó néhány évtizeddel ezelőtt megfogalmazott Kacsó-port­­réja jutott eszembe. A bécsi döntés után születtek Méliusz sorai, a ro­mániai magyarság sohasem könnyű históriájában tán ezek lehettek a legnehezebb pillanatok. Méliusz és Kacsó odaát maradtak, s a fasiszta Antonescu-rendszerben a népfrontos összefogás szellemiségét, a magyar baloldal nemzetiségi felelősségválla­lását reprezentálták. „Kacsó számá­ra az irodalom mindig is mást je­lentett, mint nekem, mást, mint a szerelem lázát, kalandozást, álmot. Kötelesség volt számára az írás, a költészet, józan kötelesség és súlyos valóság. Regénye is azt kiáltotta el majdnem tizenöt évvel ezelőtt, ami valóságosan van. A vergődést, a küszködést a valósággal, a meztelen harcot a kisebbségi nemzeti helyt­állásért, amikor ez a kötelesség még valóban felfedezésszámba ment. Egy újfajta emberség, egy másfajta, az­előtt ismeretlen magyar emberlét birkózott abban a regényben a ma­gyar tegnapok valóságellenes míto­szaival, a kisebbségi plebejus lélek önmagában sohasem könnyű, első, úttörő megfogalmazásáért.” Így Mé­liusz, s most, hogy a teljes életmű­vet ismerjük, a pompás emlékira­tokkal együtt, most a nyolcvanhá­rom esztendős élet tetteit­­ismerve sem fogalmazhatunk másként. A székely Kacsó Vakvágányonja a székely népélet legendák nélküli, ri­deg tényeit mutatta meg. Aztán Ka­csó hírlapíró lett, és a század ma­gyar sajtótörténetének egyik legfé­nyesebb oldala az, ahol a Brassói Lapokról emlékezünk. Persze Kacsó bátor, antifasiszta publicisztikájáról van szó, amely párja lehet Fábry Zoltán teljesítményének. Persze ar­ról a szerkesztőről van szó, aki tud­ta és akarta egyesíteni a romániai magyar szellemiség progresszív tá­borát, aki kíméletlen ellenfele tudott lenni a nemzeti kizárólagosság min­den fajtájának. „A humánumra Er­délynek oly nagy szüksége van, mint a falat kenyérre” — ezt 1938-ban szögezte le Kacsó, s ennek a szép gondolatnak a nevében élt, irt és cselekedett. Mindhárom ige fontos. Kacsó életműve terjedelemre néz­vést nem túlságosan nagy, s ennek egyszerű a titka. Az a magyarázata, hogy Kacsó igazi vállalása a nép­szolgálat volt, íróként indult, lap­­szerkesztő, publicista lett, szerkesz­tett kalendáriumot, gazdaújságot, a felszabadulás után képviselő, könyv­kiadói ember. Élete alkonyán három kötetben papírra vetette emlékezéseit. Két kötet megjelent: a Virág alatt, iszap fölött, illetve a Fogy a virág, gyűl az iszap. Reméljük, hogy a harma­dik könyv is megjelenhet egyszer. Kacsó emlékiratai ahhoz a vonulat­hoz kapcsolódnak a század erdélyi memoársorozatában, amelynek olyan kiemelkedő csúcsai vannak, mint Balogh Edgár, Nagy István alkotá­sai. Nem az írót, nem a publicistát becsülöm le, ha azt állítom, hogy Kacsó emlékiratai az életmű betel­jesedését jelentik. Nemcsak azért, mert a két világháború közötti ro­mániai magyar életről nyújt törté­nelmet pótló hiteles adatokat. Nem­csak azért, mert egy tiszta erkölcsű ember példás életével ismerkedhe­tünk meg. A lényeget Gáli Ernőtől kölcsönzött szavakkal mondhatjuk ki: „Kacsó könyve... a népfront­politika történelmi lehetőségének és szükségszerűségének meggyőző bizo­nyítéka.” Századunk baloldali poli­tizálásának legfontosabb ténye: a népfront gondolata. Hogy a haladás nemcsak sokszínű lehet, hanem a különböző álláspontoknak össze kell fogniuk, egymást kell megtámogat­niuk. Kacsó könyve a kelet-európai demokrácia lehetőségeinek szinte tankönyve. Azt mutatja meg, hogy kommunisták és nem kommunisták, néphez kötődő emberek, a jövőért felelősséget érzők miként találták meg a háború előtti fenyegetettség szorításában a közös hangot. Hogy románok és magyarok miként csele­kedhettek közösen. S hogy nem is volt más lehetőség. S ma sincsen más út, mert vesztünkbe rohanha­tunk. Igen, nehéz dolog a türelem és az elvek szilárd tartásának egyez­tetése. Teljes embert kíván a való­sággal való szembenézés. Kacsó bi­zonyította, hogy a Nem lehet! elve sehová sem vezet. Kacsó erkölcsi tartalommal töltötte föl az Ahogy lehet! jelszavát, mégpedig nem az olcsó megoldásokra törekedve, ha­nem az önmegőrzés és a haladás melletti elkötelezettség tisztességé­vel. Megkésett búcsúszavak ezek, Ka­csó Sándor életműve azonban nem múlhat el jeltelenül. Hiszen bele­épült napjaink és jövőnk gyakorla­tába- E. F. P. 13 ..FEKETE SÁNDOR: A NAGY NAP ELŐESTÉJE túlsóként alighanem Jókai nevezte­­ „Petőfi napjának” március ti­zenötödikét. Csaknem félszázad kel­­­­lett ahhoz, hogy a költő személyes kezdeményezésének dicsősége végre­­e méltó megfogalmazását nyerje el: „Ezt a napot "­Petőfi napjának*" nevezze a magyar nép, mert ezt a napot ő állíta meg az égen, hogy alatta végig küzdhesse a nemzet hosszúra nyúlt harcát elleneseivel. Petőfi merész föllépése nélkül ki tudja meddig elforgatták volna a po­litikusok a szóbeszéd archimedesi csavarját. Egy reggeltül estig tartó fényes álom volt az egész nap. Egy folytonos gyönyör, mely olyan édes, hogy szinte fáj! Mint két egymáshoz láncolt fegyvertárs, mentünk e nap fátuma elé, Petőfivel.” (1892) Petőfi napja című elbeszélésében kevésbé költőien, de a lényegben tel­jesen hasonlóan érvelt a már szintén megöregedett Vajda János: „Talán Budapesten is történtek volna erő­feszítések, mint Európa minden nagy városában, az akkor oly szédítő va­­rázsú Páris forradalmának utánzásá­ra, de egyet, mint szemtanú, bizo­nyosnak merek állítani, tudniillik, hogy Petőfi nélkül a március 15-iki nap eseményei nem történnek meg. Még talán csak kísérlet sem történik, hogy forradalmi cselekvés terére ra­gadják a fővárost...” (1895) Az irodalom történetírója, aki mintegy hivatalból köteles az ördög kirendelt ügyvédjének szerepét ját­szani minden memoárral szemben, meg kell hogy kérdezze, vajon nem a megszépítő messzeség emeli-e ilyen fénybe Jókai és Vajda emlékeit? S ha sorra veszi a többi kortárs tanú­­vallomását is, kedvetlenül kell ta­pasztalnia, hogy a részletek egész halmazában talál olykor meghökken­tő ellentmondásokat. S ilyenkor rá­döbbenhet arra, hogy az állítólag leg­jobban ismert magyar költő életé­nek leghíresebb napjáról még mindig­ mennyi kósza legenda él a köztudat­ban, s mennyi kérdőjelet hagyott vá­lasz nélkül a Petőfi-biográfia. Nem csoda, hogy a történészek megunták a nagy nap történetének homályait, és sikerült is sok kusza mozzanatot megvilágítaniuk (min­denekelőtt Spira György és Varga János tárt fel új összefüggéseket és dokumentumokat), de még mindig maradtak bizonytalan, tisztázatlan vagy éppen tévesen előadott epizó­dok e korszakfordító nap krónikájá­ban. Máskorra hagyva a tűnődést március tizenötödike eseményeiről, ezúttal csak az előeste néhány rej­télyére próbálok fényt deríteni. Vagy szerényebben: kérdőjeleket szeret­nék kirakni néhány olyan emlékezés mellé, amely nemzedékről nemzedék­re legendákat örökít ránk. I­smeretes, hogy 1848. március 14-én az Ellenzéki Kör a Pilvax fiataljainak részvételével nyilvános gyűlésen vitatta meg, milyen cselek­vési lehetőségek nyíltak a reform­­politika előtt a francia események te­remtette új európai helyzetben. Két fő tábor alakult ki a pesti ellenzék­ben: a hivatásos politikusok, „a jó­zanabb párt” negyven-egynéhány éves hangadói országos aláírásgyűj­tést akartak a reformokat követelő petíció támogatására (ez a terv a mozgalom lendületének fékezését cé­lozhatta), a huszonéves fiatalok vi­szont az azonnali petíció mellett kardoskodtak, mert a kedvező nem­zetközi pillanatot ki akarták hasz­nálni. Száz éven át tartotta magát a le­genda, hogy Petőfi is ott ágált az El­lenzéki Kör vitájában. „Szemtanúk” látták jelen sem volt alakját, „fülta­núk” idézték el nem hangzott sza­vait — elgondolkodtató intés ez arra, hogy a vitatható memoárokat kímé­letlenül a vitathatatlan adatok kont­rollja alá kell helyezni. A cáfolha­tatlan tény ugyanis az, hogy Petőfi — saját vallomása szerint — nem ment el a gyűlésre. S mivel Petőfi ezt a vallomását másfél hónappal az ese­mények után kinyomtatta, tehát ezt és minden más állítását kitette a még frissen emlékező nyilvánosság pró­bájának, és senki őt nem cáfolta, naplóját ezúttal is előnyben kell ré­szesítenünk az ifjúságuk mámoros napjain tűnődő öregek alkonyi fél­álmaival szemben. E megfontolás vezetett már har­mincöt évvel ezelőtt, amikor a már­ciusi fiatalokról először írván, nem szerepeltettem Petőfit az Ellenzéki Körben — de utána sem, a Pilvax esti ülésén. Több emlékező ugyan részletesen leírja, miként izgatott a költő ezen az estén az azonnali cse­lekvés mellett, de az emlékezések igen késeiek, ellentmondásosak — a költő pedig hallgat a Pilvax-beli szín­játékról. A krónikák alapján egy másik költő beszél róla, legszebb Pe­­tőfi-életrajzunk szerzője, Illyés Gyu­la. Az általa festett feledhetetlen tablón a tanácstalanul tanakodó fia­talok közé berohan a „pozsonyi ifjú­ság küldötte” a bécsi forradalom hí­rével, mire a csendet „egy érces hang töri meg: "íme a forradalom förge­tege már itt zúg a közeli szomszéd­ban. És mi tétovázunk? Nem, csele­kedni fogunk.**” összefont karokkal, egy asztal tetejéről Petőfi beszélt — Illyés és forrásai szerint. De más források azt mondják, hogy a fiatalok, „Petőfivel az élükön” már a Körből a Pilvaxba érve megtudták a felkorbácsoló hírt — Jókai ellen­ben azt állítja dacosan, hogy a pesti mozgalomnak „mégsem a bécsi for­radalom volt a keresztanyja”. Fél­századdal március idusa után, kezé­ben a hajdani Pesti Hírlappal, mely­nek 1848. március 17-i száma azt ír­ja, hogy a bécsi hír már 14-én meg­érkezett Pestre, Jókai ezt „lehetet­lennek” ítéli... Szerinte a Kör hatá­rozata, hogy a petíciót a felterjesztés előtt országosan köröztetni akarta, „az eszmefolyás elmocsarasodása” volt (ami igaz egyébként), s ez ellen tiltakoztak a fiatalok március tizen­ötödikével, a 12 pont életbe léptetésé­vel. A Pilvax esti ülése helyett egy Petőfivel közös lakásukon tartott „ta­lálkozást” emleget, sajnos közelebbi konkrétumok nélkül. A feledékenység mértéke nemcsak az erekben lerakódó mész mennyisé­gétől függ — szerepet kaphat itt az érdek is. Ha Jókai tagadja a bécsi forradalom ösztönző hatását és Pető­fi hallgat e tárgyról, nincs-e ebben része annak is, hogy érdemüket eset­leg csökkenthetné, amennyiben nem volt elég az imádott Párizs példája, hanem a gyűlölt Bécs felkelése adta meg nekik a döntő ösztönzést? De nem merülök el e kérdésben, az egymásnak feleselő emlékezések és dokumentumok szembesítése nem férne el egy újságcikkben. Marad­junk inkább a legendás Pilvax-beli este jeleneténél, amely némely kor­társak s Ferenczi Zoltan, majd nyo­mában Illyés szerint nem ér véget Petőfi asztal tetejéről elsüvöltött sza­vaival. Mivel a fiatalok Petőfi inter­venciója után is haboznak, egy „még ismeretlen fiatal író, Vajda János be­zárta az ajtót — addig senki sem tá­vozhat, amíg valami döntés nem lesz. Az ifjúság vezetői gyorsan határoz­nak. Holnap, a bécsi mintára (BFS) tüntetést kell rendezni az egyetemi hallgatókkal... A költő haza­megy ...” — Illyés foglalja így össze némely kortársak emlékeit. De ... Maga az „ismeretlen fiatal író”, a Gina-versek későbbi költője 1868-ban, tehát viszonylag korán, „csak” húsz évvel a forradalom után, egészen másként emlékezik. Szerinte „Március 14-én néhány szóvivő fia­talember a közvélemény asztalánál abban állapodott meg, hogy másnap reggel proklamálja a forradalmat. Éppen akkor léptem a kávéházba, midőn a végzés már hozva volt (IFS). Indultunk kifelé.” Nem emleget semmiféle ajtózárást, szerepéről csak ennyit mond, némileg humorral is: „De hát miért holnap? — mondom ekkor. — Miért nem ma — mindjárt? Az éjjel elfoghatnak benneteket.” Éjszaka persze nincs tanítás az egyetemen, nem dolgozik sem a vá­rosháza, sem a nyomda, éjszaka csak katonai puccsot lehet csinálni, nem forradalmat. És nehéz elképzelni, hogy amit egy Petőfi Sándor az ő sziklanyomatékú magabiztosságával, az annyiszor megjövendölt forrada­lom olaszországi és párizsi kirobba­nása által igazolt jóslai tekintélyé­vel nem tudott elérni, azt egy — az akkor 21 éves hős által később nem is vállalt — ajtóbezárási trükk tud­ja eredményezni. Az est még sajátosabb változatát olvassuk Thallóczy Lajosnál, Vasvá­ri első életrajzírójánál. E szerint a kávéházi gyűlésen „ember ember hátán”, Vasvári a főszereplő, az ő beszéde nyomán „őrjöngésig menő rivalgás tölti be az egész utcát" (!), „a lelkesedés fokonként nő”, s éj­félkor, „Vasvári újabb lelkesítő be­szédére, a kávéházi ifjúság tettre szánta el magát”. S mit csinál Petőfi, amíg Vasvári a petíciótól a forradalmi tettig te­reli az ifjúságot és az utcát? Nem vesztegeti idejét: „... a mellékszo­bában írja Talpra magyarját...” Vagyis miközben arról kellene dön­tenie, hogy petíció vagy forradalom, ő azt a versét fogalmazza, melyet — a költőtől magától tudjuk — már március tizenharmadikán megírt! Sok ellenvetést lehetne még ten­­ni, de ezeknek csak az eredmé­nyét összegezem itt: e március ti­­zennegyediki este lefolyása némileg kétesebb annál, ahogy tudomány és művészet oly gyakran ábrázolta. Nyilván a jogos kételyek hatása alatt, mindenesetre mások is arra a következtetésre jutottak, hogy Pető­fi talán ott sem volt ezen a Pilvax­­beli gyűlésen. Ami viszont „feltű­nő”, s előáll a kérdés, hogy március tizenötödikének e „gyakorlati előké­szítésében” miért nem játszott „úgy­szólván semmi szerepet” a költő? „Alighanem Jókainak van igaza — olvashatjuk Petőfi egy különben igen kiváló kutatójának szép köny­vében —, aki szerint Szendrey Júlia tartotta vissza, nehogy életveszély­nek tegye ki magát: becsukta a szo­bájába. Más volt a helyzet március 15-én reggel, amikor Petőfi már semmiképpen sem maradhatott ki az eseményekből...” Elmerenghetünk a jeleneten: Júlia szobafogságban tartja az ő Sándo­rét, nehogy elmenjen a Körbe meg a Pilvaxba. De miféle életveszély leselkedett volna Petőfire e két bé­kés helyen? Semmi az égvilágon. Az életveszély másnap reggeltől fenye­gette Petőfit, amikor viszont Júlia — mind a költő, mind más tanúk szerint — lelkesen biztatta férjét a tett vállalására. Napóleon óta tudjuk, hogy a fen­ségest a nevetségestől csak egy lé­pés választja el, de ezt a lépést ez­úttal nem a nevezetes házaspár tet­te meg a tudós által elképzelt vígjá­téki jelenetben. De hát mire épül e bájos újkori legenda? Jókai félreol­­vasására. A nagy mesemondó ugyan­is egy helyütt valóban azt állítja, hogy Júlia kérésére bezárta házuk kapuját (tehát Jókai, s nem Júlia, s a kaput, nem a szobaajtót, ami el sem képzelhető), s Petőfi nélkül ment el nemzetőri fegyverével — „a zsivajgó tömegeket” lecsillapítandó. De mikor történt meg ez az eset, ha egyáltalán megtörtént? Jókai szerint március 30-án. Jó két héttel a tudós által elképzelt március 14-i jelenet után ... A valóságban Petőfi nem azért nem ment el a Körbe és a Pilvax­ba, mert Júlia nem engedte e csak­ugyan veszélytelen helyekre, hanem egész más okból. Jobb, ha ebben is Petőfire hallgatunk: „micsoda nyo­morúság, kérni akarni, midőn az idő arra int, hogy követelni kell, nem papirossal lépni a trón elé, hanem karddal!” Petőfinek egyébként akkor sem lett volna oka 14-én gyűlésez­­nie, ha erről az ősi magyar műfaj­ról jobb véleményt alkotott volna. Erről a napról ugyanis délután még ő sem tudhatta, hogy március tizen­ötödikét „készíti elő”, ezt csak más­nap lehetett megérteni. Petőfi meg­írta „halottfeltámasztó” Nemzeti da­lát a népgyűlésre, melyet 19-re ter­veztek, ennyi részt vállalt a petíciós szellemű politizálásból. De amíg a Körben és a Pilvaxban az azonnali vagy halogatott petíció fölött vitat­koztak, ő tudta, hogy ezzel nem le­het a célt elérni. Este aztán, amikor Jókaitól megtudta a gyűlésezés „eredményét, vagyis eredménytelen­ségét”, s amikor feltehetően Metter­nich bukásáról is hírt kapott, el­szánta magát a tettre. Hadd idézzem Birányi Ákost, a forradalom egyik első krónikását, akinek könyvecskéje néhány héttel az események után már meg is je­lent. Birányi szerint a Pilvaxban 14-én este „megnyugodni látszottak” a kedélyek a petíció országos köröz­­tetésére — vagyis halogatására — vonatkozó határozatban. A siker „most már csak a dolgok rendes fej­leményére bízatott, mitől, dacára az ugyanazon este hallott bécsi forra­dalmi, nem egészen biztos adatú hí­reknek, eltérnünk, oly hamar, nem volt gondolatunkban sem. Azonban a népek sorsát istenek vezérlik, s ezeknek szelleme költők s látnokok­ba száll. (...) Petőfi látnoki lelke, mikép magától hallom... két nap óta mintegy szellemi képekben áb­rázoló a történtendőket...”. Hogy mennyire nyugodtak meg a kedélyek a Pilvaxban, s hogy Pető­fi „két nap óta”, vagy csak az „elő­estétől” kezdve szánta el magát a tettre, vitatható. De érdemes komo­lyan elgondolkodnunk Birányi val­lomásán, mely szerint a fiataloknak még a bécsi, „nem egészen biztos” hírek megérkezte után sem volt „gondolatukban sem” eltérni „a dolgok rendes fejleményétől”. Ami tehát a Körben­­ (valószínű­leg a Pilvaxban is) történt, az nem nevezhető március tizenötödike elő­készítésének, csak előjátékának. A nagy nap „előkészítését” Petőfi kezdte el, egyedül ő kezdte el, hi­­hetően a naplójában leírtak szerint, március tizennegyedike éjszakáján, amikor „imádott kis feleségével” ar­ról tanácskozott, hogy tenni kell, „és mindjárt holnap”, s a petíció két formája körüli meddő vitából kilép­ve, a sajtó tettleges felszabadításá­ban határozta meg a forradalmi if­júság programját. S ilyképpen elvégezvén magában az eszmei „előkészítést”, a gyakor­latra is felkészült: nyilván már az éjjel elővette később „guillotine”­­nak csúfolt széles fringláját, piros hajtókás, pitykés-gombos kék dol­mányát, s Júlia (aki éppen nem fél­tette, hanem bátorította őt, „buzdí­­tólag” állt előtte, „mint a hadsereg előtt a magasra emelt zászló”), nemzetiszínű szalagot varrt vagy szedett elő, hogy legyen mivel övez­nie férje bal karját, s vörös tollat tűzött annak pörge kalapjához. Azután aludtak néhány órát, hogy másnap, vagyis immár aznap, március tizenötödikén reggel Petőfi Sándor Vasvári Pállal, Jókai Mórral és Bulyovszki Gyulával rögzítse a forradalom — a világtörténelem első megtervezett forradalmának — me­netrendjét.

Next