Népszabadság, 1984. március (42. évfolyam, 51-77. szám)

1984-03-01 / 51. szám

4 DECEMBER CSÚCS, JANUÁR SZAKADÉK Szerszámgépek felbillent mérlegen Nemcsak képletes a megállapítás: a legkiválóbb esztergagépekkel sem lehet harmonikussá illeszteni a Szer­számgépipari Művek gyáraiban a decembert és a januárt. Íme az utolsó hónap számsora: 1980-ban 489 millió forint, 1981-ben 541 mil­lió forint, 1982-ben 885 millió forint, tavaly pedig 887 millió forint érté­kű terméket szállított a SZIM bel­földi, szocialista országbeli és tőkés partnereinek. Ezzel szemben a ja­nuári bevételekről készített kimu­tatás így fest: 1981-ben 83 millió fo­rint, 1982-ben 92 millió forint, 1983- ban 117 millió forint és 1984-ben 95 millió forint. Vagyis tavaly és az idén már csaknem tízszeres különb­ség mutatkozott az év végi utolsó és az év eleji első hónap üzleti tel­jesítménye között. Nem érdektelen fellapozni a fő­könyv ama oldalát, ahol az értéke­sítés megoszlásáról tudósítanak a számok. Vegyük az elmúlt év decem­berét. A belföldi vállalatok 401 mil­lió forint értékű gyártmányt vettek át a SZIM-től, míg a szocialista or­szágok cégei 326 millió, a tőkés ve­vők pedig 160 millió forintnyi szál­lítást igazoltak vissza. Az 1984-es ja­nuár 95 millióját ugyanakkor kizáró­lag a belföldi megrendelők fizették ki, az exportszámlára egyetlen rubel és egyetlen dollár sem folyt be. Csekély vigasz Lássuk ezek után, mit mond" az okokról a SZIM két vezetője, Horacek Gábor kereskedelmi igazgató és dr. Zalka Ferenc gazdasági igazgató. A nagyvállalat — idézik fel a múl­tat — 1980-ban rendkívül nehéz hely­zetbe került. Az ötödik ötéves terv éveiben több mint egymilliárd forin­tot vettek fel közúti és vasúti fék­­gyártásuk, a szerszámgépgyártás és a golyósorsó-gyártás korszerűsítésére. A várakozástól elmaradt értékesítés nehézségeit tetézte, hogy nőtt a tő­kés import, és az álló- és forgó­eszközök földuzzadt értéke kibillen­tette egyensúlyából a SZIM-et. Az Állami Tervbizottság, értékelve a ki­alakult helyzetet, az eszközök jelen­tős csökkentését és az árbevétel, a nyereség növelését írta elő. Az elmúlt hónapokban három gyáregység — a budapesti köszörű­­gépgyár egyik telepe, a balmazúj­városi és az érsekvadkerti üzem — levált az anyavállalatról, s ezt a lépést a pénzügyi hatóságok nagyra értékelték. Miután ezenfelül 700 dol­gozó is elkerült a SZIM-től, a terme­lés belső biztonságát és a hatékony­ság javítását szolgálja, hogy az el­távozottak bérének nem az általá­nos szabályozás szerinti 30, hanem 60 százaléka maradhatott a vállalat­nál. Erről külön szerződést kötöttek az Állami Bér- és Munkaügyi Hiva­tallal. És újra egy számsor, most a nyere­ség növekedéséről. 1979-ben mind­össze 46 millió forinttal számolhat­tak, 1980-ban (az ÁTB-vizsgálat ide­jén) 93 millióval. Tavaly viszont a nyereség már 380 millió forintra nőtt, ami 75 millióval volt több az előző évinél. A nagy ecsetvonásokkal felraj­zolt képen belül a finomabb árnya­latok jelentős gondokról tanúskodnak. Több előrelátást Ami a belföldi értékesítést illeti, 1983-ban a kétmilliárd forint árbevé­telen belül a növekedés 50 millió forint volt, ami csaknem egyértel­műen azzal magyarázható, hogy a magyar vállalatok nehezebben jutot­tak tőkés országokból származó szer­számgépekhez, következésképpen a SZIM-től többet vásároltak. A dollárelszámolású bevételek el­maradása viszont csak részben in­dokolható a nyugati piacokon válto­zatlanul tartó dekonjunktúrával. Ho­racek Gábor nem csekély önkritikus eréllyel hangsúlyozza is, hogy a sok keserű tapasztalat után sem tanultak meg jól alkalmazkodni a vevők igé­nyeihez. „Sokszor az üzleti előrelá­tás és a kezdeményezőkészség is hiányzik" — teszi hozzá. S a kereskedelmi igazgató itt látja azt a pontot, ahol a vállalat egész tevékenysége érintkezik a decemberi csúcs és­­a januári mélyvölgy prob­lémakörével. — A KGST-országok megbízható, jó partnereink — hangsúlyozza. — Csakhogy a tőlünk vásároló válla­latok, a kialakult gyakorlat szerint, rendszerint megvárják a kétoldalú árucsere-forgalmi megállapodás év végi, némelykor év eleji aláírását, és csak azt követően adják fel meg­rendeléseiket. Igaz, fordított esetben mi is hasonlóképpen járunk el. Vagyis közös erővel kell töreked­nünk arra, hogy ezen a helyzeten, a kölcsönös előnyök és az azonos ér­dekek jegyében változtassunk. Nézzük meg ezek után a dollár­­elszámolású vállalati export gond­jait. Korábban a meglehetősen tetemes gépimport 15—20 százalékáért a tő­kés partner „visszavásárolt” pl. kü­lönféle SZIM-gyártmányokat is. Mi­után a dollárfizetésű behozatal ennél a cégnél ugyancsak csökkent, erő­sen mérséklődött ez a fajta kooperá­ció. A növekvő export előtt pedig, éppen a recesszió miatt, magas falak állnak Nyugaton: az éles verseny, a kon­kurrenseknek a mienkénél ola­jozottabban működő piaci és szer­vizhálózata, a régen bevezetett már­kanév. Az általunk megjelölt árak pedig csak igen szűk sávban nyúj­tanak előnyt. Tovább elemezve az esztendővál­tás gazdasági gondjait, kitűnik, hogy az év első heteiben alig-alig akad olyan belföldi cég, amely bizton­sággal rendelne beruházási javakat, annyi más között fémmegmunkáló gépeket. Amíg az éves gazdálkodás­ról szóló vállalati mérleg nincs kész, és a lehetséges vevők nem tudják, mit vonnak el tőlük, vagyis milyen eszközökkel rendelkeznek, nem is erőltetik a beszerzést. Ki mikor rendel? A decemberi kimagasló csúcsnak pedig ugyanitt kell keresnünk a ma­gyarázatát. A vállalatok gyorsmérle­get csinálnak, s mielőtt elvonnák tőlük, gyorsan befektetik a rendel­kezésükre álló pénzt. Ez persze nem azt jelenti, hogy elkótyavetyélik a tőkéjüket, hiszen éppen ellenkezőleg áll a dolog: a megvásárolt szerszám­gépekkel hatékonyabbá tehetik a termelést, javíthatják a munka mi­nőségét, a tervszerű gazdálkodást. Az is igaz, hogy kiváltképp a nagy értékű, modern berendezések, az NC és a CNC, tehát a komputerrel ve­zérelt gyártmányok átfutási ideje hosszú. Ha a második negyedévben érkezik meg a megrendelés, a leszál­lítás gyakran óhatatlanul az év vé­gére esik.­­ A fejlesztési bankhiteleket sem úgy ítélik oda, hogy azokból a vál­lalatok az esztendő legelején tud­janak vásárolni, illetve olyképpen rendeljenek év közben, hogy a mun­ka a SZIM-nél januárban, február­ban is töretlen legyen — mondja dr. Zal­ka Ferenc. — Így azután — teszi hozzá — csak a részegységeket, pél­dául a járműfékeket gyártjuk folya­matosan; az Ikarus, a győri Rába és a Csepel Autó egyenletesen vásárol tőlünk. Ez jelentős stabilizáló ténye­zője vállalati gazdálkodásunknak, mert a szerszámgépek iránti, lökés­szerűen jelentkező igények, bár­mennyire törekszünk is a harmoni­kus termelésre és áruszállításra, alig­ha szűnnek meg néhány éven belül. Benedek István Gábor korszerű, nagy teljesítményű meg­munkálógép. MIKÓ LÁSZLÓ FELVÉTELE Mostanában mintha túlontúl sokat halla­­---------------------------------- nénk-olvasnánk mi­haszna kölykeinkről. Elég, ha csak emlékeze­tükbe idézem a garázda, szipózó, italozó ti­zenéveseikről szóló riportokat, a bírósági tudó­sításokból ki-kiköszönő huszonéves munkake­rülőket, vagy éppen azokról az ifjú felnőttek­ről szóló elmélkedéseket, amelyeknek a fő­szereplői a dologtalanok, vagy legalábbis a kö­­telességeiket-kötelezettségeiket elhanyagolók. Ne vegye sen­ki szerecsenmosdatásnak, kü­lönben is, ami igaz, az igaz, szép számmal — talán túlontúl szép számmal is — vannak a fiatalok között is olyanok, akik rendszere­sen adósak maradnak kötelezettségeik, fel­adataik elvégzésével. Mégis, alakuló köz­véleményünket nem ártana gyakrabban értesíteni arról is, hogy vannak közöttük másfélék is, ez a többség. Hogy ne mondjam, a saját gyermekeinken túl is vannak rendesek, tisztességesek, munkájukra koncentrálók, jót akarók és jó szándékúak. Sőt ők vannak több­ségben, mégpedig döntő többségben, éppen csak fórumot kapnak ritkábban, vagy ha mik­rofonhoz jutnak, a hangerősítő gyengébb. De hát nem is dudaszó — mármint közhír­verés — kérdése mindez. Gyermekeink mel­lettünk élnek, tőlünk lesik el a munkát, a példát, és akarjuk vagy sem, de mindenekelőtt és elsősorban olyanok lesznek, mint amilye­nek mi vagyunk. Mi, a felnőttek, szüleik. És hát ezért legyen szabad azt hinnem, hogy java­részt jó példával járunk elöl. Ez azért is fon­tos, mert gyermekeinket ez ösztönzi, mi több, olyasmikre sarkallja, amiket ki sem néznénk belőlük, el sem várhatnánk tőlük. Nagyobbik lányom osztálytársainak egyike történetesen színjeles tanuló. Azaz, most fél­évkor volt egy hármasa, ha jól emlékszem, ta­lán technikából vagy valami más hasonlóan fontos tantárgyból. Pedig hát ez a gyerek, ellentétben sok más diáktársával, nem része­sül semmiféle különös elbánásban se otthon, se az iskolában. Bár nem szeretem az efféle kategorizálásokat, csak a jobb megértés ked­véért fogalmazom így, Kati papája is, ma­mája is fizikai dolgozó, s minthogy olyan a műszakbeosztásuk, a gyerek fél hatkor ébred, amikor szülei munkába indulnak, és este hatig általában egyedül van. A szokásos — vagy már-már szokásos — negatív megközelítéssel mindjárt kérdezhetnénk: vajon miképpen tart­ja magát távol azoktól az ártalmaktól, ame­lyek a vele egykorú ötödik osztályosokat ve­szélyeztetik? Receptet én sem tudok, csak any­­nyit, amennyit egy beszélgetésünk alkalmá­val volt szíves a gyerek előadni. Minthogy szü­lei nem érnek rá hét közben vele foglalkozni, neki kötelessége, hogy hiánytalanul elvé­gezze a dolgát. Azaz mindig megcsinálja lec­kéjét, megtanulja, ami a feladata, egyszóval jól szerepeljen, legalábbis, amennyire tőle telik. Amikor azt tudakoltam, hogy vajon mind­ezért cserébe mit remél vagy mit vár otthon­ról, értetlenül nézett vissza, és arról kezdett beszélni, hogy neki ez a dolga. Miért kellene ezért külön jutalmat kapnia? Tud ugyan arról, hogy osztálytársainak egyike-másika ötösön­ként általában kasszírozhat otthonról 5—10 forintokat, de hát ezt ő szamárságnak tartja, mert ilyen alapon például az ács — a szóban forgó kislány papája nem ács — minden egyes alkalommal, amikor fején találja a szö­get a kalapáccsal, nyújthatná a markát vala­miért. Náluk az a rend, hogy mert tavaly is jó volt a bizonyítványa, az idén elmehet kü­­lön témára. Aki persze azt hinné, a pél­dánk­______--------------------------- ban szereplő kis­lány egyszeri és egyedi, az téved. Sokan van­nak környezetünkben, akik 11—12 éves ko­rukra már felnőtteket lepipáló érettség­gel állnak helyt délelőtt és délután, iskolá­ban és otthon egyaránt. Persze nem mind­annyian. kit hogy nevelnek, kit mire szok­tatnak. Már csak ezért sem szabad csodálkoznunk azokon a bírósági tudósításokon, amelyek­ben olykor-olykor kiegyensúlyozottnak nyilvá­nított környezetből származó gyermek jut el az ítélethirdetésig. Tudniillik, nem azon mú­lik az intelligencia meg a kulturáltság sem, hogy van-e otthon megfelelő számú könyv vagy éppen világvevő rádió, hanem azon, hogy a gyerek látja-tapasztalja-e az olvasás gyönyörűségét, a nyelvtudás idegen állomá­sokon csiszolását. Ha nem, őt is hidegen hagy­ja a lehetőségek bősége, és más elfoglaltság után néz. Márpedig manapság igen széles a lehetőségek skálája. Itt vannak mindjárt a játékautomaták. Szép számmal látogatják újabban a tizenévesek, és hordják feneketlen gyomrába a fémpénze­ket. Cikkek jelennek meg, rádióriportok, tele­víziós tudósítások és feltárják a valót. Vagy legalábbis annak egy részét. Tényleg nem a legszerencsésebb, sőt olykor kifejezetten káros ezeknek a masináknak a „gyermekközelbe en­gedése”, de az is tény — amint arra éppen a tévéhíradóban kollégáim egyike rámutatott —, hogy azért ezeknek a korszerű masináknak egyike-másika igenis kifejezetten készségfej­lesztő, és bizony jót tesz a gyermeknek, ha közelebb kerül a technika újkori ilyetén cso­dáihoz is. Csak hát, mint mondta, ezeket az örömöket nem lenne szabad tíz forintért­­kí­nálni, és főképpen nem diszkókban és biszt­rókban, hanem úttörőházakban, ifjúsági klu­bokban és ingyen. Már csak a magam szakál­lára teszem hozzá, hogy a haszonleső üzemel­tetők mellett azért néhány keresetlen szó azt a családot is megillethetné, ahonnan a gye­rek napszám elkódorog, és öli a pénzt az auto­matákba. Miért, hogy se az anyának, se az apának nem tűnik fel? Vagy: miért, hogy sen­ki nem tartja kötelességének tudatni velük, hogy és miképpen múlatja az időt a gyerek, amíg szülei dolgoznak? Gondolom, most többen összeráncolják a ----------------------------------------- homlokukat, mondván, miért, hogy megint a szülőkre mu­togatunk, ahelyett, hogy végre egyszer nevén neveznénk az iskolát vagy az ifjúsági szervezetet. Megvallom, igen-igen nem szere­tem az efféle szemrehányásokat, mert igaz­ságtalannak tartom őket. Tudniillik a gyermek elsősorban és mindenekelőtt a család öröme, boldogsága és persze gondja is. Tény és való, hogy amikor „embert faragunk a gyerekből”, azt nemcsak az ő javára, de a társadalom hasznára is tesszük. Ezt tudva és elismerve igyekszik aztán a társadalom a maga módján — ide kívánkozik, mostanában egyre szűkeb­ben mérve a forintokat — támogatni és hono­rálni a fáradozás egy részét, átvállalni a ter­hek töredékét. Arról azonban soha nem volt szó, és vélhetően nem is lesz, h­ogy a nevelés alapját az erkölcsiség fundamentumát, bár­miféle intézmény lerakná helyettünk, szü­lők helyett. Ha úgy tetszik, a nagyját és a nehezét e téren is nekünk kell visel­nünk, s az iskola vagy éppen a korosztályos ifjúságii szervezet csak épít azokra az alapok­ra, amiket mi lefektettünk. Ha ez az alap in­gatag, vagy ha egyáltalán nincs mire építeni, hát leborul minden, mint a kártyavár. De hogy ezért egy osztályfőnököt számon lehessen kérni, vagy az úttörőraj vezetőjét, esetleg a KISZ-titkárt „kardélre hányni”, mert a sok között akadt egy-kettő vagy akár több is, aki a sorból lefelé lóg ki, dőreség. Amiért lehet és ami jogos, az iskolát és az ifjúsági tömegszer­vezetet el kell számoltani, de se többért, se kevesebbért. Ugyanígy tegyük a tükröt ma­gunk elé is: megteszünk-e mindent, amit el­vár tőlünk a társadalom gyermekeink boldo­gulásáért? Engedtessék meg elmondanom, egy csa­________________P patnyi ifjú felnőtt pél­dáját. Halálos balesetet okozott a gépkocsi­­vezető azon a napon, amelyiknek reggelén felesége szülés közben életét vesztette. A bí­róság bármilyen méltányos volt is, a szabad­ságvesztés kirovását nem kerülhette meg. És a brigád tagjai, akik többé-kevésbé egyidő­sek a vétkessel, fölkarolták a gyereket is meg a fiút is. Az egyik kolléga, aki­nek éppen a tájt szült a felesége, magához vet­te a kisgyereket, és akár sajátját, ugyanúgy ellátta. A kollégák meg időről időre kalapba dobtak ennyit-annyit, hogy jusson a kis „ide­gennek” meg a srácnak is karácsonyra, újév­re. Naptár szerint most fog szabadulni tavasz­­szal, de megkapja a kedvezményt, amiben persze ő is meg kollégái is egyaránt remény­kednek. Biztos vagyok benne, hogy ember­ként fog­­kilépni a börtön kapuján, tudva, hogy a büntetése jogos volt. És abban is biztos va­gyok, hogy annak a brigádnak ifjú felnőtt tagjai egytől egyig emberek a szó teljes ér­telmében. Csak abban nem vagyok biztos, hogy ezek a sofőrök honnan­ kitől lesték el a mintát, a példát. Aligha egyvalakitől, egy személytől, de biztos, hogy emberektől­ embe­rek formálják az embereket. A brigád tagjai között egy sincs még harminc. Gondolom, szü­leik se lehetnek másmilyenek, és gyermekeik­nek is van „kihez-mihez” igazodni. Ugye, azért az ilyesmiről is jó tudni, hírt hallani néha: van ilyesféle utánpótlás is. Sáfrán István KEDVES GYERMEKEINK NÉPSZABADSÁG 1984. március 1., csütörtök Törvényen kívül? A törvény előtt mindenki egyenlő — ha eljut odáig. Nem lehetetlen, hogy sokan erre a „ha”-ra játszanak. Nem ismer­vén közelebbről a jog- és sza­bálysértők belső indítékait, kény­telen vagyok a leginkább kézen­fekvő lehetőséget magyarázatul elfogadni. Eszerint minden bizonnyal köz­rejátszhat életünk megannyi stik­­lijének újratermelődésében az a tény, hogy valahol valaki már megúszta. S ha, uram, bocsá’, tö­megesen fordulhál elő akár a gaz­dasági életben bizonyos előírások kijátszása, bizony az is meglehet, hogy előbb-utóbb magától érte­tődő természetességgel alakulná­nak ki a helyzethez illő, csak szó­ban terjedő játékszabályok az érintettek fejében. E házi törvény­tár házi érdekeket tükröz, s má­sokét sérti. A törvény a „másokat” — a társadalmat — képviselve lép fel e sajátos szemlélet szerint cse­lekvők ellen. A kirótt büntetés — mint tudjuk — nevelő célza­tú, elgondolkodtat, átértékelésre késztet, s már az is örvendetes, ha visszatart olyan kihágásoktól, amelyekért a büntetést kiszabták. S ha nem éri el célját? 1982. december 3-án Egy gazdasági bírság háttere címmel lapunkban cikk jelent meg, amely a népi el­lenőrzés vizsgálata alapján író­dott. Emlékeztetőül: a népi ellen­őrök közérdekű bejelentés alap­ján vizsgálatot folytattak a lajos­­mizsei Agroszer Mezőgazdasági Szerviz, Szerelő és Szolgáltató Közös Vállalkozásnál, amelynek országszerte 14 szervize van. Megállapították, hogy 1981 végén és 1982 első felében az Agroszer sok millió forint értékben alkat­részt adott át a Békés megyei, illetve a Baranya megyei Agro­­kernek. S bár a tetemes tétel nem mozdult egy centit sem — ma­radt az Agroker raktáraiban —, mégis nagy volt rajta a bevétel. Vagy a veszteség? Tény, hogy később jelentős felárral visszavá­sárolták az eladott alkatrészt, a különbséget pedig megfizettették azokkal a mezőgazdasági üze­mekkel, amelyeknek az Agroszer dolgozott. S persze az alkatrészek fortélyosan megemelt ára miatt emelkedtek az úgynevezett anyag­­igazgatási és általános költségek is, amiknek a kiegyenlítése szin­tén — az Agroszerrel dolgoztató — megrendelőkre várt. A három céget az eset után a bíróság csaknem kilencmillió fo­rint gazdasági bírság megfizeté­sére kötelezte, s ezenkívül is az Agroszer több millió forintot kényszerült befizetni az állam­kasszába. Az ügy ezzel lezártnak volna tekinthető, ha történetesen az agroszeresek belátják cseleke­detük közérdeket sértő voltát. Ennek ellentmond viszont az a tény, hogy tán még meg sem szá­radt a tinta a bírósági passzuso­kon, amikor ugyanúgy folytatták, mint annak előtte. Ezúttal a Za­la megyei Agroker Vállalattal kö­töttek színlelt szerződést azért, hogy megszabaduljanak a tetemes raktári készletük okozta pénzügyi következményektől. Csaknem öt­millió forint értékű pótalkatrész eladásáról kötöttek fiktív szerző­dést, amely lehetővé tette, hogy felhasználják, majd megrendelő­ik számára azzal a zalai vállalat­tal számláztassák az alkatrésze­ket, amely azokat soha nem is látta. Így fogyott el mintegy 1,4 millió forint értékű alkatrész, a többit — 12 százalékos felárral — az Agroszer visszavásárolta, te­temes vállalati és népgazdasági kárt okozva ezzel. Egy korábbi beszélgetésünkkor az Agroszer egyik vezetője egye­bek között azzal érvelt, hogy „mindenki így csinálja”. Megle­het persze, hogy a szabályozók egyike-másika kritikára szorul. No de önhatalmúlag felülbírálni őket a vevő kárára? Ráadásul azóta a népi ellenőrök ismételt vizsgálódásukon megbizonyosod­tak róla: az újabb manipuláci­ókban is volt része az egyéni ér­deknek. A raktári készlet csök­kentése folytán ugyanis az Agro­szer magasabb beosztású dolgo­zói szép prémiumhoz jutottak. Más szavakkal magyarázva: az történt, hogy a jogsértés, illetve a vállalatnak okozott kár jutalma­ként több prémiumot kaptak a vezetők. Lám, a vállalati működésben gyakorta döccenőket okozó sza­bályozóknak vannak olyan pont­jai, amelyeket a lajosmizseiek hibátlannak tartanak. Mindös­­­sze annyi szükséges hozzá, hogy azoknak a pontoknak a hatására teljék a zseb. De ettől még ez messze esik a népgazdasági ér­dektől, így gondolta a népi ellen­őrzés is, s határozott fellépése nyomán a vezetőkkel visszafizet­tették a pénzt. És így gondolta a bíróság is, s a két céget a minap egymillió forint gazdasági bírság­gal sújtotta. Talán végre lesz fo­ganatja. Fejér Gyula

Next