Népszabadság, 1984. március (42. évfolyam, 51-77. szám)
1984-03-01 / 51. szám
4 DECEMBER CSÚCS, JANUÁR SZAKADÉK Szerszámgépek felbillent mérlegen Nemcsak képletes a megállapítás: a legkiválóbb esztergagépekkel sem lehet harmonikussá illeszteni a Szerszámgépipari Művek gyáraiban a decembert és a januárt. Íme az utolsó hónap számsora: 1980-ban 489 millió forint, 1981-ben 541 millió forint, 1982-ben 885 millió forint, tavaly pedig 887 millió forint értékű terméket szállított a SZIM belföldi, szocialista országbeli és tőkés partnereinek. Ezzel szemben a januári bevételekről készített kimutatás így fest: 1981-ben 83 millió forint, 1982-ben 92 millió forint, 1983- ban 117 millió forint és 1984-ben 95 millió forint. Vagyis tavaly és az idén már csaknem tízszeres különbség mutatkozott az év végi utolsó és az év eleji első hónap üzleti teljesítménye között. Nem érdektelen fellapozni a főkönyv ama oldalát, ahol az értékesítés megoszlásáról tudósítanak a számok. Vegyük az elmúlt év decemberét. A belföldi vállalatok 401 millió forint értékű gyártmányt vettek át a SZIM-től, míg a szocialista országok cégei 326 millió, a tőkés vevők pedig 160 millió forintnyi szállítást igazoltak vissza. Az 1984-es január 95 millióját ugyanakkor kizárólag a belföldi megrendelők fizették ki, az exportszámlára egyetlen rubel és egyetlen dollár sem folyt be. Csekély vigasz Lássuk ezek után, mit mond" az okokról a SZIM két vezetője, Horacek Gábor kereskedelmi igazgató és dr. Zalka Ferenc gazdasági igazgató. A nagyvállalat — idézik fel a múltat — 1980-ban rendkívül nehéz helyzetbe került. Az ötödik ötéves terv éveiben több mint egymilliárd forintot vettek fel közúti és vasúti fékgyártásuk, a szerszámgépgyártás és a golyósorsó-gyártás korszerűsítésére. A várakozástól elmaradt értékesítés nehézségeit tetézte, hogy nőtt a tőkés import, és az álló- és forgóeszközök földuzzadt értéke kibillentette egyensúlyából a SZIM-et. Az Állami Tervbizottság, értékelve a kialakult helyzetet, az eszközök jelentős csökkentését és az árbevétel, a nyereség növelését írta elő. Az elmúlt hónapokban három gyáregység — a budapesti köszörűgépgyár egyik telepe, a balmazújvárosi és az érsekvadkerti üzem — levált az anyavállalatról, s ezt a lépést a pénzügyi hatóságok nagyra értékelték. Miután ezenfelül 700 dolgozó is elkerült a SZIM-től, a termelés belső biztonságát és a hatékonyság javítását szolgálja, hogy az eltávozottak bérének nem az általános szabályozás szerinti 30, hanem 60 százaléka maradhatott a vállalatnál. Erről külön szerződést kötöttek az Állami Bér- és Munkaügyi Hivatallal. És újra egy számsor, most a nyereség növekedéséről. 1979-ben mindössze 46 millió forinttal számolhattak, 1980-ban (az ÁTB-vizsgálat idején) 93 millióval. Tavaly viszont a nyereség már 380 millió forintra nőtt, ami 75 millióval volt több az előző évinél. A nagy ecsetvonásokkal felrajzolt képen belül a finomabb árnyalatok jelentős gondokról tanúskodnak. Több előrelátást Ami a belföldi értékesítést illeti, 1983-ban a kétmilliárd forint árbevételen belül a növekedés 50 millió forint volt, ami csaknem egyértelműen azzal magyarázható, hogy a magyar vállalatok nehezebben jutottak tőkés országokból származó szerszámgépekhez, következésképpen a SZIM-től többet vásároltak. A dollárelszámolású bevételek elmaradása viszont csak részben indokolható a nyugati piacokon változatlanul tartó dekonjunktúrával. Horacek Gábor nem csekély önkritikus eréllyel hangsúlyozza is, hogy a sok keserű tapasztalat után sem tanultak meg jól alkalmazkodni a vevők igényeihez. „Sokszor az üzleti előrelátás és a kezdeményezőkészség is hiányzik" — teszi hozzá. S a kereskedelmi igazgató itt látja azt a pontot, ahol a vállalat egész tevékenysége érintkezik a decemberi csúcs ésa januári mélyvölgy problémakörével. — A KGST-országok megbízható, jó partnereink — hangsúlyozza. — Csakhogy a tőlünk vásároló vállalatok, a kialakult gyakorlat szerint, rendszerint megvárják a kétoldalú árucsere-forgalmi megállapodás év végi, némelykor év eleji aláírását, és csak azt követően adják fel megrendeléseiket. Igaz, fordított esetben mi is hasonlóképpen járunk el. Vagyis közös erővel kell törekednünk arra, hogy ezen a helyzeten, a kölcsönös előnyök és az azonos érdekek jegyében változtassunk. Nézzük meg ezek után a dollárelszámolású vállalati export gondjait. Korábban a meglehetősen tetemes gépimport 15—20 százalékáért a tőkés partner „visszavásárolt” pl. különféle SZIM-gyártmányokat is. Miután a dollárfizetésű behozatal ennél a cégnél ugyancsak csökkent, erősen mérséklődött ez a fajta kooperáció. A növekvő export előtt pedig, éppen a recesszió miatt, magas falak állnak Nyugaton: az éles verseny, a konkurrenseknek a mienkénél olajozottabban működő piaci és szervizhálózata, a régen bevezetett márkanév. Az általunk megjelölt árak pedig csak igen szűk sávban nyújtanak előnyt. Tovább elemezve az esztendőváltás gazdasági gondjait, kitűnik, hogy az év első heteiben alig-alig akad olyan belföldi cég, amely biztonsággal rendelne beruházási javakat, annyi más között fémmegmunkáló gépeket. Amíg az éves gazdálkodásról szóló vállalati mérleg nincs kész, és a lehetséges vevők nem tudják, mit vonnak el tőlük, vagyis milyen eszközökkel rendelkeznek, nem is erőltetik a beszerzést. Ki mikor rendel? A decemberi kimagasló csúcsnak pedig ugyanitt kell keresnünk a magyarázatát. A vállalatok gyorsmérleget csinálnak, s mielőtt elvonnák tőlük, gyorsan befektetik a rendelkezésükre álló pénzt. Ez persze nem azt jelenti, hogy elkótyavetyélik a tőkéjüket, hiszen éppen ellenkezőleg áll a dolog: a megvásárolt szerszámgépekkel hatékonyabbá tehetik a termelést, javíthatják a munka minőségét, a tervszerű gazdálkodást. Az is igaz, hogy kiváltképp a nagy értékű, modern berendezések, az NC és a CNC, tehát a komputerrel vezérelt gyártmányok átfutási ideje hosszú. Ha a második negyedévben érkezik meg a megrendelés, a leszállítás gyakran óhatatlanul az év végére esik. A fejlesztési bankhiteleket sem úgy ítélik oda, hogy azokból a vállalatok az esztendő legelején tudjanak vásárolni, illetve olyképpen rendeljenek év közben, hogy a munka a SZIM-nél januárban, februárban is töretlen legyen — mondja dr. Zalka Ferenc. — Így azután — teszi hozzá — csak a részegységeket, például a járműfékeket gyártjuk folyamatosan; az Ikarus, a győri Rába és a Csepel Autó egyenletesen vásárol tőlünk. Ez jelentős stabilizáló tényezője vállalati gazdálkodásunknak, mert a szerszámgépek iránti, lökésszerűen jelentkező igények, bármennyire törekszünk is a harmonikus termelésre és áruszállításra, aligha szűnnek meg néhány éven belül. Benedek István Gábor korszerű, nagy teljesítményű megmunkálógép. MIKÓ LÁSZLÓ FELVÉTELE Mostanában mintha túlontúl sokat halla---------------------------------- nénk-olvasnánk mihaszna kölykeinkről. Elég, ha csak emlékezetükbe idézem a garázda, szipózó, italozó tizenéveseikről szóló riportokat, a bírósági tudósításokból ki-kiköszönő huszonéves munkakerülőket, vagy éppen azokról az ifjú felnőttekről szóló elmélkedéseket, amelyeknek a főszereplői a dologtalanok, vagy legalábbis a kötelességeiket-kötelezettségeiket elhanyagolók. Ne vegye senki szerecsenmosdatásnak, különben is, ami igaz, az igaz, szép számmal — talán túlontúl szép számmal is — vannak a fiatalok között is olyanok, akik rendszeresen adósak maradnak kötelezettségeik, feladataik elvégzésével. Mégis, alakuló közvéleményünket nem ártana gyakrabban értesíteni arról is, hogy vannak közöttük másfélék is, ez a többség. Hogy ne mondjam, a saját gyermekeinken túl is vannak rendesek, tisztességesek, munkájukra koncentrálók, jót akarók és jó szándékúak. Sőt ők vannak többségben, mégpedig döntő többségben, éppen csak fórumot kapnak ritkábban, vagy ha mikrofonhoz jutnak, a hangerősítő gyengébb. De hát nem is dudaszó — mármint közhírverés — kérdése mindez. Gyermekeink mellettünk élnek, tőlünk lesik el a munkát, a példát, és akarjuk vagy sem, de mindenekelőtt és elsősorban olyanok lesznek, mint amilyenek mi vagyunk. Mi, a felnőttek, szüleik. És hát ezért legyen szabad azt hinnem, hogy javarészt jó példával járunk elöl. Ez azért is fontos, mert gyermekeinket ez ösztönzi, mi több, olyasmikre sarkallja, amiket ki sem néznénk belőlük, el sem várhatnánk tőlük. Nagyobbik lányom osztálytársainak egyike történetesen színjeles tanuló. Azaz, most félévkor volt egy hármasa, ha jól emlékszem, talán technikából vagy valami más hasonlóan fontos tantárgyból. Pedig hát ez a gyerek, ellentétben sok más diáktársával, nem részesül semmiféle különös elbánásban se otthon, se az iskolában. Bár nem szeretem az efféle kategorizálásokat, csak a jobb megértés kedvéért fogalmazom így, Kati papája is, mamája is fizikai dolgozó, s minthogy olyan a műszakbeosztásuk, a gyerek fél hatkor ébred, amikor szülei munkába indulnak, és este hatig általában egyedül van. A szokásos — vagy már-már szokásos — negatív megközelítéssel mindjárt kérdezhetnénk: vajon miképpen tartja magát távol azoktól az ártalmaktól, amelyek a vele egykorú ötödik osztályosokat veszélyeztetik? Receptet én sem tudok, csak anynyit, amennyit egy beszélgetésünk alkalmával volt szíves a gyerek előadni. Minthogy szülei nem érnek rá hét közben vele foglalkozni, neki kötelessége, hogy hiánytalanul elvégezze a dolgát. Azaz mindig megcsinálja leckéjét, megtanulja, ami a feladata, egyszóval jól szerepeljen, legalábbis, amennyire tőle telik. Amikor azt tudakoltam, hogy vajon mindezért cserébe mit remél vagy mit vár otthonról, értetlenül nézett vissza, és arról kezdett beszélni, hogy neki ez a dolga. Miért kellene ezért külön jutalmat kapnia? Tud ugyan arról, hogy osztálytársainak egyike-másika ötösönként általában kasszírozhat otthonról 5—10 forintokat, de hát ezt ő szamárságnak tartja, mert ilyen alapon például az ács — a szóban forgó kislány papája nem ács — minden egyes alkalommal, amikor fején találja a szöget a kalapáccsal, nyújthatná a markát valamiért. Náluk az a rend, hogy mert tavaly is jó volt a bizonyítványa, az idén elmehet külön témára. Aki persze azt hinné, a példánk______--------------------------- ban szereplő kislány egyszeri és egyedi, az téved. Sokan vannak környezetünkben, akik 11—12 éves korukra már felnőtteket lepipáló érettséggel állnak helyt délelőtt és délután, iskolában és otthon egyaránt. Persze nem mindannyian. kit hogy nevelnek, kit mire szoktatnak. Már csak ezért sem szabad csodálkoznunk azokon a bírósági tudósításokon, amelyekben olykor-olykor kiegyensúlyozottnak nyilvánított környezetből származó gyermek jut el az ítélethirdetésig. Tudniillik, nem azon múlik az intelligencia meg a kulturáltság sem, hogy van-e otthon megfelelő számú könyv vagy éppen világvevő rádió, hanem azon, hogy a gyerek látja-tapasztalja-e az olvasás gyönyörűségét, a nyelvtudás idegen állomásokon csiszolását. Ha nem, őt is hidegen hagyja a lehetőségek bősége, és más elfoglaltság után néz. Márpedig manapság igen széles a lehetőségek skálája. Itt vannak mindjárt a játékautomaták. Szép számmal látogatják újabban a tizenévesek, és hordják feneketlen gyomrába a fémpénzeket. Cikkek jelennek meg, rádióriportok, televíziós tudósítások és feltárják a valót. Vagy legalábbis annak egy részét. Tényleg nem a legszerencsésebb, sőt olykor kifejezetten káros ezeknek a masináknak a „gyermekközelbe engedése”, de az is tény — amint arra éppen a tévéhíradóban kollégáim egyike rámutatott —, hogy azért ezeknek a korszerű masináknak egyike-másika igenis kifejezetten készségfejlesztő, és bizony jót tesz a gyermeknek, ha közelebb kerül a technika újkori ilyetén csodáihoz is. Csak hát, mint mondta, ezeket az örömöket nem lenne szabad tíz forintértkínálni, és főképpen nem diszkókban és bisztrókban, hanem úttörőházakban, ifjúsági klubokban és ingyen. Már csak a magam szakállára teszem hozzá, hogy a haszonleső üzemeltetők mellett azért néhány keresetlen szó azt a családot is megillethetné, ahonnan a gyerek napszám elkódorog, és öli a pénzt az automatákba. Miért, hogy se az anyának, se az apának nem tűnik fel? Vagy: miért, hogy senki nem tartja kötelességének tudatni velük, hogy és miképpen múlatja az időt a gyerek, amíg szülei dolgoznak? Gondolom, most többen összeráncolják a ----------------------------------------- homlokukat, mondván, miért, hogy megint a szülőkre mutogatunk, ahelyett, hogy végre egyszer nevén neveznénk az iskolát vagy az ifjúsági szervezetet. Megvallom, igen-igen nem szeretem az efféle szemrehányásokat, mert igazságtalannak tartom őket. Tudniillik a gyermek elsősorban és mindenekelőtt a család öröme, boldogsága és persze gondja is. Tény és való, hogy amikor „embert faragunk a gyerekből”, azt nemcsak az ő javára, de a társadalom hasznára is tesszük. Ezt tudva és elismerve igyekszik aztán a társadalom a maga módján — ide kívánkozik, mostanában egyre szűkebben mérve a forintokat — támogatni és honorálni a fáradozás egy részét, átvállalni a terhek töredékét. Arról azonban soha nem volt szó, és vélhetően nem is lesz, hogy a nevelés alapját az erkölcsiség fundamentumát, bármiféle intézmény lerakná helyettünk, szülők helyett. Ha úgy tetszik, a nagyját és a nehezét e téren is nekünk kell viselnünk, s az iskola vagy éppen a korosztályos ifjúságii szervezet csak épít azokra az alapokra, amiket mi lefektettünk. Ha ez az alap ingatag, vagy ha egyáltalán nincs mire építeni, hát leborul minden, mint a kártyavár. De hogy ezért egy osztályfőnököt számon lehessen kérni, vagy az úttörőraj vezetőjét, esetleg a KISZ-titkárt „kardélre hányni”, mert a sok között akadt egy-kettő vagy akár több is, aki a sorból lefelé lóg ki, dőreség. Amiért lehet és ami jogos, az iskolát és az ifjúsági tömegszervezetet el kell számoltani, de se többért, se kevesebbért. Ugyanígy tegyük a tükröt magunk elé is: megteszünk-e mindent, amit elvár tőlünk a társadalom gyermekeink boldogulásáért? Engedtessék meg elmondanom, egy csa________________P patnyi ifjú felnőtt példáját. Halálos balesetet okozott a gépkocsivezető azon a napon, amelyiknek reggelén felesége szülés közben életét vesztette. A bíróság bármilyen méltányos volt is, a szabadságvesztés kirovását nem kerülhette meg. És a brigád tagjai, akik többé-kevésbé egyidősek a vétkessel, fölkarolták a gyereket is meg a fiút is. Az egyik kolléga, akinek éppen a tájt szült a felesége, magához vette a kisgyereket, és akár sajátját, ugyanúgy ellátta. A kollégák meg időről időre kalapba dobtak ennyit-annyit, hogy jusson a kis „idegennek” meg a srácnak is karácsonyra, újévre. Naptár szerint most fog szabadulni tavaszszal, de megkapja a kedvezményt, amiben persze ő is meg kollégái is egyaránt reménykednek. Biztos vagyok benne, hogy emberként fogkilépni a börtön kapuján, tudva, hogy a büntetése jogos volt. És abban is biztos vagyok, hogy annak a brigádnak ifjú felnőtt tagjai egytől egyig emberek a szó teljes értelmében. Csak abban nem vagyok biztos, hogy ezek a sofőrök honnan kitől lesték el a mintát, a példát. Aligha egyvalakitől, egy személytől, de biztos, hogy emberektől emberek formálják az embereket. A brigád tagjai között egy sincs még harminc. Gondolom, szüleik se lehetnek másmilyenek, és gyermekeiknek is van „kihez-mihez” igazodni. Ugye, azért az ilyesmiről is jó tudni, hírt hallani néha: van ilyesféle utánpótlás is. Sáfrán István KEDVES GYERMEKEINK NÉPSZABADSÁG 1984. március 1., csütörtök Törvényen kívül? A törvény előtt mindenki egyenlő — ha eljut odáig. Nem lehetetlen, hogy sokan erre a „ha”-ra játszanak. Nem ismervén közelebbről a jog- és szabálysértők belső indítékait, kénytelen vagyok a leginkább kézenfekvő lehetőséget magyarázatul elfogadni. Eszerint minden bizonnyal közrejátszhat életünk megannyi stiklijének újratermelődésében az a tény, hogy valahol valaki már megúszta. S ha, uram, bocsá’, tömegesen fordulhál elő akár a gazdasági életben bizonyos előírások kijátszása, bizony az is meglehet, hogy előbb-utóbb magától értetődő természetességgel alakulnának ki a helyzethez illő, csak szóban terjedő játékszabályok az érintettek fejében. E házi törvénytár házi érdekeket tükröz, s másokét sérti. A törvény a „másokat” — a társadalmat — képviselve lép fel e sajátos szemlélet szerint cselekvők ellen. A kirótt büntetés — mint tudjuk — nevelő célzatú, elgondolkodtat, átértékelésre késztet, s már az is örvendetes, ha visszatart olyan kihágásoktól, amelyekért a büntetést kiszabták. S ha nem éri el célját? 1982. december 3-án Egy gazdasági bírság háttere címmel lapunkban cikk jelent meg, amely a népi ellenőrzés vizsgálata alapján íródott. Emlékeztetőül: a népi ellenőrök közérdekű bejelentés alapján vizsgálatot folytattak a lajosmizsei Agroszer Mezőgazdasági Szerviz, Szerelő és Szolgáltató Közös Vállalkozásnál, amelynek országszerte 14 szervize van. Megállapították, hogy 1981 végén és 1982 első felében az Agroszer sok millió forint értékben alkatrészt adott át a Békés megyei, illetve a Baranya megyei Agrokernek. S bár a tetemes tétel nem mozdult egy centit sem — maradt az Agroker raktáraiban —, mégis nagy volt rajta a bevétel. Vagy a veszteség? Tény, hogy később jelentős felárral visszavásárolták az eladott alkatrészt, a különbséget pedig megfizettették azokkal a mezőgazdasági üzemekkel, amelyeknek az Agroszer dolgozott. S persze az alkatrészek fortélyosan megemelt ára miatt emelkedtek az úgynevezett anyagigazgatási és általános költségek is, amiknek a kiegyenlítése szintén — az Agroszerrel dolgoztató — megrendelőkre várt. A három céget az eset után a bíróság csaknem kilencmillió forint gazdasági bírság megfizetésére kötelezte, s ezenkívül is az Agroszer több millió forintot kényszerült befizetni az államkasszába. Az ügy ezzel lezártnak volna tekinthető, ha történetesen az agroszeresek belátják cselekedetük közérdeket sértő voltát. Ennek ellentmond viszont az a tény, hogy tán még meg sem száradt a tinta a bírósági passzusokon, amikor ugyanúgy folytatták, mint annak előtte. Ezúttal a Zala megyei Agroker Vállalattal kötöttek színlelt szerződést azért, hogy megszabaduljanak a tetemes raktári készletük okozta pénzügyi következményektől. Csaknem ötmillió forint értékű pótalkatrész eladásáról kötöttek fiktív szerződést, amely lehetővé tette, hogy felhasználják, majd megrendelőik számára azzal a zalai vállalattal számláztassák az alkatrészeket, amely azokat soha nem is látta. Így fogyott el mintegy 1,4 millió forint értékű alkatrész, a többit — 12 százalékos felárral — az Agroszer visszavásárolta, tetemes vállalati és népgazdasági kárt okozva ezzel. Egy korábbi beszélgetésünkkor az Agroszer egyik vezetője egyebek között azzal érvelt, hogy „mindenki így csinálja”. Meglehet persze, hogy a szabályozók egyike-másika kritikára szorul. No de önhatalmúlag felülbírálni őket a vevő kárára? Ráadásul azóta a népi ellenőrök ismételt vizsgálódásukon megbizonyosodtak róla: az újabb manipulációkban is volt része az egyéni érdeknek. A raktári készlet csökkentése folytán ugyanis az Agroszer magasabb beosztású dolgozói szép prémiumhoz jutottak. Más szavakkal magyarázva: az történt, hogy a jogsértés, illetve a vállalatnak okozott kár jutalmaként több prémiumot kaptak a vezetők. Lám, a vállalati működésben gyakorta döccenőket okozó szabályozóknak vannak olyan pontjai, amelyeket a lajosmizseiek hibátlannak tartanak. Mindössze annyi szükséges hozzá, hogy azoknak a pontoknak a hatására teljék a zseb. De ettől még ez messze esik a népgazdasági érdektől, így gondolta a népi ellenőrzés is, s határozott fellépése nyomán a vezetőkkel visszafizettették a pénzt. És így gondolta a bíróság is, s a két céget a minap egymillió forint gazdasági bírsággal sújtotta. Talán végre lesz foganatja. Fejér Gyula