Népszabadság, 1984. március (42. évfolyam, 51-77. szám)

1984-03-14 / 62. szám

1984. március 14., szerda NÉPSZABADSÁG BARABÁS TIBOR: Bokor Vilmos emlékezete 1984. február 24-én elhunyt a kitű­nő festő, akvarellista Bokor Vilmos. Élete utolsó évtizedében megejtette a Duna-kanyar, Nógrád; a tájat és az embert festette árnyalatos színekkel, megindító érzésekkel. Lágy és élethű légkört teremtett, amelynek őszinte komolyságot adott a dombok és he­gyek barna vonulata. 1897-ben szü­letett, magával hozta otthonából a honi melegségeit Dunántúl felejthe­tetlen lankáit és erdeinek szelíd su­­sogását. Gyerekkorában felébredt hajlamát Iványi-Grünwald Béla sza­badiskolájában gazdagította, majd Réti István tanítványa lett. 1922— 1924-ig Párizsban, az Ecole des Beaux- Artson tanult. Tanulmány­­utakat tett Németországban, Olasz­országban. A felszabadulás után bejárta Ro­mániát, Bulgáriát, Csehszlovákiát, Finnországot, a Szovjetuniót, és em­lékezetes képekben örökítette meg e tájakat. Kiállításon is tanúskodott itt mély és jellemző benyomásairól. Itt­hon a Műcsarnok, a Nemzeti Szalon, az Ernst Múzeum fogadta be képeit. 1930-ban a Velencei Biennálén sze­repelt. Szívvel-lélekkel, egész művészi lé­nyével a felszabadult országgal azo­nosult. Az ostrom által elpusztított középületekről, majd az újjáépülő hidakról festett 1946-ban akvarell­­sorozatot. Kora fiatalságától a szo­cialista és realista elvek lelkesítették. Ebből származott művészi és köz­életi buzgalma. A felszabadulás után a MÜDOSZ képzőművészeti részlegét vezette. Munkaköréhez tartozott a háború alatt lerombolt köztéri mű­vészi alkotások helyreállítása, újak teremtése. Minden erre hivatott mű­vészi ágazatot összefogott. Később harmadmagával a Képzőművészeti Alap létrehozásán fáradozott. Né­hány év múltán a Képcsarnok Vál­lalat művészeti vezetője lett. Érdemeiért a Szocialista Kultúráért és a Munka Érdemrend ezüst foko­zatával tüntették ki. Nyugdíjba vo­nulása­­után (1976) több budapesti és vidéki gyűjteményes kiállítása, táj- és akvarellfestészetének elmélyülését és költői oldódását bizonyította. Be­tegségeit is legyőzte a fáradhatatlan alkotó ösztön. Buzgó vággyal formált és dolgozott. A derűs és borongó táj­ban meg-megjelentek a nép falusi alakjai; az anya gyermekével, fehér bugyrával, a zománcos kancsóval, jó­ságos lelkükkel. Ilyen nemes, harmo­nikus és szelíd lelkű volt ő maga is. Betegségének utolsó óráiban is feste­ni, javítani, szebbíteni akart. Akik tudták, hogy ki volt, elis­merték nagy kultúráját, szerették re­ménytől megvilágosodó tájait, az em­beriségbe, a nép jövőjébe vetett tör­hetetlen bizalmát. Nemsokára látni fogjuk tizenharmadik, gyűjteményes emlékkiállítását. Aki megnézi majd, nem fogja elfelejteni! Schopenhauer Körösi Csom­a Sándorról Egy Jókai-figurát kell felvillanta­nom a múltból: a horvát származá­sú Bizonfy Ferenc (1828—1912) alak­ját. Ki ismeri ma már az első teljes angol—magyar és magyar—angol szótár szerzőjének nevét? Bizonfy eredetileg orvosnak készült. Mint 21 éves honvédtiszt részt vett a sza­badságharcban. A bukás után kül­földre menekült, és a fiatal honvéd­tisztek részére Londonban létesített katonai iskola tanára lett. Az intéz­mény megszűnte után a lipcsei, a berlini, a heidelbergi és a zürichi egyetemen folytatta orvosi és jogi tanulmányait. Végül is a nyelvtu­domány mellett kötött ki — a szanszkrit kéziratokat, a tibeti, a mongol, a párszi nyelvet tanulmá­nyozta; részben az indoeurópai ösz­­szehasonlító nyelvtudomány iránti érdeklődésből, részben pedig azért, hogy eredetiben ismerhesse meg a buddhizmus forrásműveit. Zürich­ben kis emigrációs kör tagja lett, Richard Wagner és Georg Herwegh, a német forradalom költője társa­ságában. Együtt lelkesedtek Scho­penhauerért. A 26 éves Bizon­y hosszú, vallásos levélben hívta meg a kor nagy ha­tású német filozófusát valamennyi­ük nevében Zürichbe. Schopenhau­­ernak esze ágában sem volt frank­furti csigaházát elhagyni. Mégis, szórakoztatta a dolog: két barátjá­nak írt levelében is megemlíti az őt Zürichbe váró „széplelkeket vagy emigránsokat”. Sajnos, a Bizon­y­­nak küldött „udvarias, barátságos és rövid” elhárító választ (Schopenhau­er jelzői) nem ismerjük. Bizon­y azonban nem mondott le elhatározá­sáról: a letartóztatás veszélyét vál­lalva, ő maga kereste fel Schopen­hauert Frankfurtban, így ismerte meg a tudomásunk szerint egyetlen magyar személyesen Schopenhauert, aki rokonszenvvel számolt be egyik barátjának a látogatásról. „.. .Itt volt egy nap titokban Bizon­y, álné­ven, hogy egy jól zárt kocsiban, szo­rongva, meglátogasson. Szép, igen magas fiatal ember, úgy látszik, va­lóban tájékozott a keleti nyelvek­ben; azt mondja, Zürichben előadá­sokat akar tartani filozófiámról, — talán csak szófia beszéd. Búcsúzás­kor megcsókolta a kezemet! Ettől megriadva hangosan felkiáltottam.” Bizon­y az emigráció hányattatá­sa után hazatért. Egyetemi kated­rához szeretett volna jutni, de vá­gya teljesületlen maradt. Szabadság­­harcos múltja sem volt jó ajánlóle­vél, így magántudós maradt. Scho­penhauer szellemében írt két aforiz­magyűjteménye jelent meg. Vissza­vonultan élt Kismartonban, ahol a helyi patríciusok gyermekeit taní­totta. Megérdemelne egy említést a magyar nyelvtudomány és a magyar filozófia történetében. Mély bepillantást nyújt zaklatott életébe az Akadémiai Könyvtár kéz­irattárában őrzött, húszoldalas ki­adatlan levele, amelyet Budenz Jó­zsefhez, a finn­ugor összehasonlító nyelvtudomány megalapítójához in­tézett, s amelyben különösen érde­kes közlést olvashatunk Schopen­hauer Körösi Csom­a iránti tisztele­téről. Emlékezése Schopenhauernél tett látogatásáról szól: „... És maga Arthur Schopenhau­er, aki köztudottan mindenről és mindenkiről gúnyolódni szokott, leg­jobb barátait sem véve ki, könnyez­ve mondotta nekem: »Szívem leg­mélyéig megindít az az önmegtaga­dás, amelyet a nemes Körösi kez­dettől mindvégig a tudomány érde­kében tanúsított.« Amikor erre meg­jegyeztem, hogy Körösi mégis téves ösvényen haladt, hevesen rám tá­madt: »Hogyan képes ilyen ostoba­ságot mondani! Ez az ember ólmot keresett, és aranyat talált. És ami még ennél is több, ahogy a buddhis­ta nézetekről való fejtegetései mu­tatják, nagyon jól felismerte a ne­mesfém értékét.­"” Lengyel Béla Kossuth-emlékkiállítás Vácott Kossuth Lajos halálának 90. évfor­dulója alkalmából március 20-án, em­lékkiállítás nyílik meg Vácott, a Ma­dách Imre Művelődési Központ eme­leti galériájában. A tárlaton eredeti Kossuth-emlékeket, fotókópiákat, ga­zdag fiilatéliai és, numizmatikai anyagot tekinthetnek meg az érdek­lődők. A művelődési központban március 20. és 25. között alkalmi pos­tahivatali is működik, ahol Kossuth­­bélyegeket és­­emléklapokat árusíta­nak. A kiállítás helys­zínén, emlékbé­­lyegzés is lesz. (MTI) A RÁDIÓ MELLETT EGY MŰSORKÍSÉRLETRŐL. Két­ségtelen: a Petőfi adó — hol fél ti­zenkettőig, hol délig, hol fél egyig sugárzott — hétközi Zenedélelőttje már rég változtatásra szorul, az adás megcsontosodott, rutinjellegűvé vált. Hiába váltották egymást a zenei szerkesztők, a műfajok, előadók, szerzemények összeállításában a leg­csekélyebb ötletességet, fantáziát, eredeti koncepciót sem tudtuk föl­fedezni — a hallgató ugyanazt kap­ta, amit a nap egyéb időszakaiban más cím alatt gyakorta hallhatott. A „slágercentrikusság” elve uralko­dott, újraismételték a legjobban be­váltat, a megszokottat. A program közti rovatokból (híradás, „Láttuk, hallottuk” stb.) pedig „kilógott” az úgynevezett munkahelyi torna gya­korlatdirigáló tízperce: felmérések igazolhatják, hány olyan üzem akad (s akad-e egyáltalán?), ahol műszak közben, pontosabban ebben az idő­pontban a dolgozók nekilátnak vala­miféle frissítő testgyakorlásnak — az éterből felhangzó vezényszavak napi ismétlődését, mi tagadás, a jó szándékú önámítás biztosította, s nem a szükséglet. Mindezek józan felismerését tük­rözték a múlt heti kísérleti adás bi­zonyos módosításai: a torna törlé­sén kívül a zenei blokkokban jelent­kező szemléleti megújulás első nyo­mait is észrevettük. Jó példa rá egy pénteki cím: „A Rich­i­e Poveri együttes ritkán vagy eddig még nem hallott felvételeiből.” Pontosan ezt az utat kell járni a jövőben, cseme­gét, szenzációt kínálni a délelőtti muzsikaegyvelegben, s nem a sab­lont követni. Mint az ugyanezen a napon feladott rejtvényben a dina­mikus, csupa jókedv Louis Prima kitűnő, újdonságnak számító, kelle­mes meglepetést kiváltó felvételével, öt nap tanulsága alapján azon­ban az is kiderült, hogy a Zenedél­­­előttöt nemigen lehet összeházasíta­ni a Napközben című, ismert rovat­tal. Petress István heti, népszerű adása a lakosságot mindennapi gondjaiban segíti, tennivalóiban el­igazítja, a megoldások különféle le­hetőségeiről informálja. Ezen túl időszerű gazdasági, erkölcsi, pedagó­giai és egyéb kérdéseket vet föl, a gyakorlat megközelítésében. Hogy erre a csütörtökönkén­ti nyolcvanöt perc elegendő-e, nem tudjuk, talán kétszer is helyet kaphatna a heti műsorban, ha szükséges. De minden­nap sugározni, ráadásul „szétterítve” — és így lefoglalni vele a közönség egész délelőttjét, nyilvánvaló téve­dés. A kísérletre többnyire az volt a jellemző, hogy a hallgató az őt konkrétan érdeklő kérdésre, teljesen bizonytalan időpontban (a vaksze­rencsére bízva) kaphatta meg a vá­laszt. Másrészt, ha a műsorlap „elő­zetes” tartalomjegyzékét összevetet­tük az elhangzottakkal, kiderült, hogy időzavar miatt bizonyos témák kiszorultak a programból, döntően azért, mert a problémák probléma­körré szélesedtek, s — még így is — belefulladtak az időzavarba. Eléggé nyilvánvaló, hogy például a pályaválasztás dilemmájáról, a gyerekek testi fenyítésének örökzöld vitájáról, a környezetvédelem (zöld­övezet, parkok stb.) krónikus gond­jairól úgy szólni, hogy arról a szem­lélet és a praxis meggyőző össze­foglalóját kapjuk, ebben a formában nem lehetséges , ha a közhelyek mellett figyelemre méltó, továbbmé­lyítendő gondolatok, lényegre ta­pintó példák hangzottak el, az ex­­tenzív szerkezetben, a csapongásban megrekedtek az érdekes közlés szint­jén, hiányérzetet keltve. Ezek tema­tikus, koncentrált műsorba, önálló adásba valók, s nem válhatnak a háttérrádiózás prédáivá. A Petőfi rádió délelőtti adásának újbóli kialakításával türelmesen to­vább kell kísérletezni. KÜLPOLITIKAI ARCKÉPCSAR­NOK. Életrevaló ötlet volt például a műsorba illeszteni négy külföldi közéleti személyiség dicséretes tö­mörítéssel felrajzolt, plasztikus portréját. Régi tapasztalatunk, hogy a sajtóban megjelenő külpolitikai kommentárok, elemzések, a tömeg­kommunikációs fórumok (tévé, rá­dió) ide vágó kerekasztal-beszélgeté­­sei, riportjai széles rétegek érdeklő­dését váltják ki, s azt is jellemző­nek tartjuk, hogy specializált heti­lapunknak, a Magyarországnak, olyan olvasótábora van, amelyet el­irigyelhet sok hasonló jellegű, más országbeli orgánum. Az embereket természetesen — pláne manapság — elsősorban az események izgatják, azok összefüg­gései és háttere, de egy-egy sűrűb­ben felbukkanó név viselőjére is kí­váncsiak. Ki is az illető, hogyan jel­lemezhető, mit kell tudni róla, mi várható tőle? Az érdeklődés közép­pontjában pillanatnyilag (érthetően) az a Gary Hart szenátor áll, akitől az enyhülés visszatéréséért szurko­lók (jogosan-e vagy sem, más kér­dés) nálunk is sokat remélnek, az agresszív Reagan-klikk fölötti — egyelőre, sajna, valószínűtlen — győzelmében bízva. Indokolt volt a bemutatást vele kezdeni. De hason­lóan értékes információt kapott a hallgató a nagy jobboldali nyomás alatt álló koalíciós francia vezetés egyik veszélyesen népszerűsödő, de­magóg ellenfeléről, Le Penről. Vagy Ali Bhutto lányáról, aki a pakisz­táni ellenforradalmi diktatúra ellen­zékét tömöríti maga köré. És vajmi keveset tudtak eddig a brazíliai Hel­­der Camarráról, azon kívül, hogy ő a „vörös érsek”. Most már jobban ismerik — akárcsak a többieket. Amihez hozzájárult a „rajzolók” szerencsés hangütése és szolid mér­téktartása. Takarékos fogalmazá­sukban elkerülték a száraz ismerte­tés kedvszegő csapdáját. DIÓHÉJBAN. Bor Wolf hangjáté­kát (Veréb a ház héján) a műsor­újság úgy harangozta be, mint va­lami roppant modern — s gondol­tuk, emiatt nehezen követhető, ki­menetelében kockázatos — vállalko­zást, mely próbára teszi értelmün­ket, koncentrálási készségünket. Nos, nem. Ez egész egyszerűen egy jó darab, melynek hiánytalan él­­vezhetősége kétségkívül sokat kö­szönhet Bartos Tibor remek fordítá­sának és Varga Géza, a tőle meg­szokott színvonalat is meghaladó, egészen bravúros rendezésének. S kellett hozzá Szemes Mari átütő tehetsége, aki megannyi bővérű, temperamentumos — olykor közön­séges — asszonyfigura eljátszása után e százhúsz kilós, öregedő, el­­kispolgáriasodott proldiasszony ne­vetségesen ható monológjába kivé­teles beleélőkészséggel és árnyalt eszközökkel „belecsempészte” nem­csak egy nehéz élet tragikumát és illúziókkal teli, makacs élni vágyá­sát, de egy keserves történelmi kor­szak minden megpróbáltatását is, mely a hozzá hasonló, pallérozat­­lan, naiv, vértezetlen s ezért védte­len kisemberek egyéni sorsára vég­zetes hatással bírt. Szereleméhsége, önámítása mö­gött fölsejlik a szomorú kiszolgál­tatottság, a közelgő keserű vég, de ezt úgy sikerül érzékelnünk, hogy nem hatódunk meg egy pillanatra sem, sőt mulatunk. De örömtelenül, katarzis nélkül, az író szándéka sze­rint. A furcsa tragikomédia drámai kovásza tovább „dolgozik” bennünk, amikor már rég lekattintottuk a ké­szülék gombját, és megpróbálunk — megpróbálnánk! — másra gondolni. Nehezen megy. Elhangzott valami, amihez emberileg közünk van, s egy ideig nem tudunk — s nem is aka­runk tőle megszabadulni. Hegedűs Tibor 7 Színház vagy tánc(szín)ház? A MAGYAR ELECTRA KÉT VÁLTOZATA A VÁRSZÍ­N­HÁZBAN A magyar drámairodalom legő­­sibb rétege szólal meg a Vár­színházban, Kerényi Imre színpadi átdolgozásában és rendezésében. Bornemisza Péter 1558-ban szüle­tett Magyar Electrája. (Korábbi elő­adásokban Móricz Zsigmond adap­tációját játszották.) Persze Szo­­phoklész tragédiáját már Bornemi­sza is átírta, a kor naiv szokásait, valamint a protestáns szellemiséget követve nemcsak lefordította, ha­nem szabadon kezelte anyagát. Még­sem nevelő célzatú tanmese szüle­tett munkájából, hanem sajátos ve­retű, a görögnél egyszerűbb ívű tragédia. Kerényi adaptációja ezt az önálló szellemiséget segíti kibon­takozni: a szertartásjáték, ami már a Csíksomlyói passióban is sikert hozott, ezúttal letisztultabb, „nyer­sebb” drámaisággal hordozza e há­romszáz éves alkotást. Egy közössé­gi kultúra szólal meg itt, a népi színjáték, népdalkincsünk legősibb rétege és a szabadságharcát vívó protestáns mozgalom szellemi-etikai közege egymással összefonódva al­kotja azt a formanyelvet, ami mint­egy visszahelyezi a darabot szülője és hordozója környezetébe. Néhány feleslegesnek tetsző, népieskedő for­dulatot leszámítva, a vállalkozás magával ragadja a nézőt, mint min­den, ami ismeretlen múltunkra kí­nál új rálátást. Kerényi rendezői leleménye, játékszervező készsége az egész színházépületet „játszatja”, stílusában helyet kap a gyerekkó­rus (az Alsó erdősori zeneiskola tanulói), táncosok (a Magyar Nép­hadsereg Művészegyüttese), a Hege­dős együttes, sőt a nézők is, akik között játszódik is ez a nyers-vad tragédia. Parasztszínház vagy az „eltűnt népi színjáték” rekonstrukciója? Egyik sem: Kerényi a színi hagyo­mány elemeit stilizációs elvként használja a veretes szöveg átlelke­­sítésére — a mű színpadi életéhez. A királygyilkosság — szinte néma­játékszerű előtörténet: Clytemnestra (Hámori Ildikó) magánakciója, Aegistus csak nézője a véres munká­nak. Itt kezd játszani a függőleges láncsorokból belógatott díszlethát­tér (Götz Béla ötletes munkája): ez az asszony rabnak érezze magát ebben a házasságban, ám bűnös szabadulásával újabb láncokat vesz magára. Aztán felível a gesztus- és táncszínház: Bubik István, az új ki­rály, örömünnepet tart. Elementá­ris egyéniségével jól él a rendezés: minden gesztusa a cinikus örömről beszél, arról a lakodalomról, mely­ben nem is asszonyt, inkább a ha­talmat veszi feleségül. Bubik játé­ka itt is, később is több síkú: nem a szörnyeteget, hanem a játékos és félelmetes zsarnokot játssza, irónia is szűrődik játékába, ettől válik az archaizálás a néző számára is élvez­­hetővé. Csak ezután kezdődik Electra tör­ténete. Kubik Anna hidegebb ka­rakter, engesztelhetetlensége töré­keny alakjával áll kontrasztban. Most már az archaikus, ősi nyelv hatalma veszi át a főszerepet, bár a történet stációin ismét a népdal és­­tánc alkotja az összekötő-elválasztó anyagot. A ballada szólal meg, szag­gatott, lényeget láttató szerkezeté­vel. Electra mindenkivel leszámol, akiben nincs erő és kitartás várni a szabadulást, a büntetést, testvérével és végül anyjával. Végre megérkezik a várt szabadító, Orestes — a színi dramaturgia gondoskodik a naiv­népi eszközökkel késleltetett felis­merésjelenetről —, és ugyanaz a fejsze végez a két bűnössel, ame­lyik Agamemnon életét kioltotta. Kerényi többször is bejátszatja ezt a baltamotívumot, a színpad köze­pén egy hatalmas rönk áll, amin időközönként fát vágnak — az íté­lőszék az egész történet során előt­tünk áll, az ítélet csak késik. De hogy eljön, az Electra végtelen re­ményének is köszönhető. "Dornemiszát, a prédikátort kevés­­­­sé érdekelte a gyilkos királynő lelke, így, mikor Hámori Ildikó el­mondja saját védőbeszédét, szinte lehetetlen feladatot old meg: érzé­keltetnie kell saját, relatív igazságát, azt, hogy gyilkossága többek között bosszú is volt az egykori királytól elszenvedett sérelmei miatt. Itt azonban segítségére siet a népi szín­játék, az előadás stilizációja: ebben a közegben nemigen ügyelnek az ilyen lelki nüanszokra, csupán a balladai záróstrófa igényli, hogy még egyszer halljuk a bűnös véde­kezését, hogy tisztábban csengjen a visszaállított igazság hangja. A példát csak azért idézem, mert Kerényinél ez a stilizált népi játék a dráma szelleméhez, a felidézett korhoz viszi közel­ a nézőt: nem „csi­nált”, külsőleges díszítmény. Saj­nos az est második részéről már nem mondható el ez a művészi­­szellemi egyértelműség. A szünet után — melyben a közönség stili­zált környezetben, az alsó aulában berendezett parasztvendéglőben va­csorázhat — egy táncjáték-variáns­ban újra végigfuthatunk a történet csomópontjain. Az ötlet tetszetősnek látszik — de nem működik. Művé­szileg azért nem, mert az első rész súlyosabb, kidolgozottabb — drama­­tikusabb — produkciója már ellövi a népdal, népzene, néptánc patron­jait, azokat az elemeket, melyekből Rossa László és Novák Ferenc tánc­játéka is építkezik. (A Bornemisza­­játékhoz is ők készítették a zenét és koreográfiát,­ így az ismétlés óhatatlanul unalmasabbá válik. An­nak ellenére, hogy Fülöp Viktor és Lakatos Gabriella alakítását láthat­juk, akik ma is lenyűgöznek gesz­tusgazdagságukkal, a mozgás elbe­szélőtechnikájának teljes birtoklá­sával. Hiába, egy színházi estén, még ilyen „tükörjáték” formában sem viseljük könnyen az azonos sti­lizációs elv ismétlését. Nagyobb baj, hogy ezúttal csikorogva, szervetle­nül illeszkedik a három réteg: a gö­rög tragédia, a reneszánsz alap­anyag és a néptánc mint kifejező közeg. Kerényi precíz, „totális szín­házához” képest — márpedig az összehasonlítást az előadás kénysze­ríti ránk — ez a táncjáték elna­gyolt, egysíkú marad. El is fáradunk. Ami rossz jel... Még inkább zavar azonban a „délkelet-európaiság”, a kosztümök­ben, zenében, gesztusokban bujkáló Erdély-legenda, ami sehogy sem il­lik a görög tragédiához, sem Bor­nemisza világához. A műsorfüzet sem segít eligazodni e jelképzavar­ban: Novák Ferenc azt tanácsolja a nézőnek, hogy „az egyéni és társa­dalmi bosszú természetrajzán” mint szemüvegen keresztül nézzük a tör­ténetet, a közösségi megnyugvás jegyében. Szerencsére az előadásból nem ez a zavaros szellemiség szólal meg, csak felhangjaiban, atmoszfé­rájában hat zavaróan ez a felfogás­mód: a produkcióba be-beszűrőd­­nek ezek a hamis, gondolatilag ide­gen atmoszferikus elemek, egy más nyelvre fordítják le a népi játékot. Az est két része így egymással is vitában áll, szerencsére úgy, hogy „visszafelé” nem tudja már leronta­ni az első rész művészileg és gondo­latilag világos ívét, így aztán, amennyire rokonszenves gesztus a művészi műhelyek szövetkezése (a Nemzeti Színház és a Magyar Nép­hadsereg Művészegyüttesének közös vállalkozása), olyan erősen érződik a megoldás kidolgozottságának, a népiesség, értelmezésének szintkü­lönbsége. Pedig elemei jeles munkát kínál­nak: a lánykórus mozgása és hang­képe megkapó élmény, joggal kap nagy tapsot Gantner István (Para­­situs) táncteljesítménye és Bangó Erzsébet színes, rebbenő mozgás­­kultúrája. A népben, nemzetben gondolkozó törekvések színházi lefordítása, úgy látszik, jóval törékenyebb, na­gyobb művészi és szellemi ráfordí­tást igénylő vállalkozás — mert a felelősség is nagyobb. Ezt is tanul­ni kell. Fogjuk fel ezt a felemás kí­sérletet „iskolapénznek”. Tanulni sohasem szégyen, még kudarcból sem. Almási Miklós

Next