Népszabadság, 1984. április (42. évfolyam, 78-101. szám)
1984-04-10 / 84. szám
1984. április 10., kedd NÉPSZABADSÁG Az íjbúron kifeszített nehéz utunk Ljubomir Levcsev Magyarországon A cím Ljubomir Levcsev vallomása, sőt ennél is több: hitvallása. Azon utolsó kötetének első és programverséből vettem, amelyet alig két hónapja adtak ki, s kaptam tőle egyik meglehetősen ritka, de meghitt találkozásunkon. Ezen újból láthattam, s meggyőződhettem: a sok munka, elfoglaltság és rengeteg tisztség mit sem változtatott Levcseven. Vagyis a nagy költő költő marad, még ha nemcsak az írószövetség elnöke, hanem központi bizottsági tag is, ezenkívül pedig számtalan egyéb társadalmi megbízatást teljesít. Azaz a politikai elkötelezettség és a maradandó alkotások ötvözete nagyon is valós. S felettébb termékeny. Ljubomir Levcsev másban sem változott — most, a budapesti Bolgár Kulturális és Tájékoztató Központban megrendezett irodalmi esten ő maga mutatta be Iva Nikolovát, Iván Boriszlavovot és Iván Matanovot, a legfiatalabb bolgár költők egyik reményteljes és kétségtelenül tehetséges hármasát. Mindezek válasza, egyértelmű magyarázata a már említett kötetben és versben — mindkettőnek is a címe — is megtalálható. Ljubomir Levcsev tudja, hogy a napról napra élők fölvehetik ruháját, ihatnak a poharából, sőt hempereghetnek a vélt sikerek pocsolyájában, de képtelenek arra, amire az igazi alkotó: az íjat meghúzni, hiszen ezen feszítette a költő saját nehéz útját. Az utóbbi — mondhatnám — Fodor András mintha megjövendölte volna már 1976-ban, amikor a magyarul megjelent Ljubomir Levcsev-kötet utószavában azt írta: „Lehetőségek közé feszített ember! — Pontosabbat aligha mondhatnék róla. S a mondatban a lehetőség és az ember éppolyan fontos, mint a köztük munkáló feszültség, hiszen belőle ered az igazságtevő szolidaritás indulata, a kutató, fölfedező kíváncsiság szenvedélye ugyanúgy, mint a gyöngéd szerelem örökös éhsége.” Az íjhúron kifeszített nehéz út kezdetét egy kis balkáni városban, Trojánban kell keresnünk. Ott született Ljubomir Levcsev 1935. április 29-én. S alig tizenöt éves, amikor megjelennek első versei. A nyugtalanság töltete akkor is robbanásig feszít, ahogyan jóval később is: „Ó, ezek a füttyögető vonatok! / Valahova mindig utazom velük!”. S ugyanebben, Anyám az égben című versében Ljubomir Levcsev tanúbizonyságot tesz arról, hogy szeretné ugyan a világot átfogni, de sohasem feledkezik meg majd szülőföldjéről. Ott, ahol nagyapja régi házán kőlapokból volt a tető, a gyom pedig felverte a réseket. Régi, de emberszabású ház volt ez. Ott, ahol a Sztrjama folyó felett kéklik a köd, a víz pedig holdakat és sebesült fácánokat sodor magával. Korán indult el innen, s korán lett bölcs. Meg elkötelezett társadalmának alkotója is, kinek azonban nem lehet nem hinni. Mert versei — ahogyan nagyapja háza is — emberszabásúak, a nyugtalan, meg nem szűnő igazságkeresés iránytűje pedig az emberi, oly gyarló lélek labirintusain keresztül csalhatatlanul vezeti el a költőt a legnagyobb humánus értékek nappali fényben úszó forrásaihoz. Mert mindez az ifjúkorban kezdődött, amikor mindenki meglehetősen sietett, hiszen az áldozatkészség nem a hagyományos naptárokkal jelöli az időt. Magam is tudom, hiszen ezekben az egybeolvadó, ma már hihetetlenül lelkesnek tűnő napokban találkoztam először Ljubomir Levcsevvel, dolgoztam vele. Aztán pedig csak a fáradtság ólompáncélját kell lehámozni, csak a remény nevében lehet beszélni, vagy egyszerűen hallgatni. De tovább kell menni. Hogy világosságot lehessen vinni az embereknek, hisz — ahogyan Ljubomir Levcsev is mondja — a sötétségből kelleténél több van. Ezért nehéz az ő költői sorsa, ezért kell egész életét óriási íjhúrként megfeszíteni. Magyarországon is járt, Miskolcról verset is írt. S valójában itt is maradt, mert 1976-ban az Európa Könykiadó kiadta Ljubomir Levcsev verseskötetét Karig Sára szakavatott válogatásával. Fodor András, Nagy László, Székely Magda és Tandori Dezső kitűnő fordításában. Ljubomir Levcsevet és Fodor Andrást személyes, jó barátság fűzi egymáshoz, ez áthat a magyar költő utószaván is. Ljubomir Levcsev barátja volt Nagy Lászlónak is. S most ő nyitja meg a bolgár szobát az iszkázi múzeumban. Annak az embernek a múzeumában, aki barátja volt s marad Bulgáriának, a bolgár népköltésnek és költészetnek, akinek a hangja soha el nem némul, remek fordításai pedig nemcsak nekünk, hanem a jövendő nemzedékeknek is kincsei maradnak. Méltó, habár fájdalmas találkozás ez. Talán ezért is mindkettőjük sorsa nehéz, mint minden igazi költőé. De csak a nehéz, óriási íjhúrként megfeszített sors képes eljuttatni a tovább élő műveket a csúcsra. Gjurov Alekszandar Fejlődő kutatóintézeti hálózat A kutatóintézeti hálózat hatékonyságának növelésére, a kutatásfejlesztés és a társadalmi gyakorlatkapcsolatának megerősítésére az utóbbi három évben több határozatot hozott a Tudománypolitikai Bizottság. E határozatok kimondták, hogy azok a kutatóintézetek, amelyeknek munkájában kisebb mértékű a kutató, s nagyobb arányú a fejlesztő, termelő, szolgáltató tevékenység, alakuljanak egyéb költségvetési szervvé, műszaki fejlesztő vállalattá vagy vállalatok kutatóintézeteivé. Ahol erre lehetőség nyílik, a kutatóintézetek hozzanak létre kísérleti üzemeket, leányvállalatokat. Ezeknek az elképzeléseknek a megvalósítását a közelmúltban tekintette át a Tudománypolitikai Bizottság. Mint megállapította: a határozatokat követő inézkedések hatottak a kutatóintézeti hálózat fejlesztésére. A hagyományos kutatóintézeti formát a kezdeti 124-ből csak 74 tudományos műhely őrizte meg. A kutatóintézeti hálózat átalakításában lényeges volt a műszaki fejlesztő vállalatok létrehozása. Az ezekbeaz új szervezeti formákba tartozó intézményeknek elsődleges feladatuk, hogy a kutatási eredményeket a gyakorlat számára alkalmazhatóvá tegyék. Ma már 52 ilyen vállalat működik. (MTI) KULTURÁLIS HÍREK A SZÁZADSZOR mutatták be a szófiai Magyar Kulturális Intézetben Örkény István remekét, a Macskajátékot. A művet a Bolgár Állami Szatirikus Színház művészei, vitték színre. A Magyar Intézet kezdeményezésbe elindított előadássorozat programjában szerepel egy másik örkény-mű is, a Tóték, amelyet eddig nyolcvanszor játszottak el a színház művészei. • JANKOVICS MARCELL rajzfilmrendező, a János vitéz, a Fehérlófia című animációs filmek, valamint a Gusztáv és a Magyar népmesék sorozat alkotója negyven tablóból álló kiállításon mutatkozik be a műfajt kedvelő közönségnek Celldömölkön. A SZABÓ ERZSÉBET Munkácsydíjas üvegtervező iparművész munkáiból rendezett kiállítást a Pécsi Galéria. Az esemény előzménye, hogy a művész a múlt évben színes, ólomfoglalatú üvegablakot készített a pécsi Martyn-ház számára. A kiállítás április 29-ig látható a Széchenyi téri galériában. ■ NEMZETKÖZI OKTATÓFILMNAPOKAT rendeznek április 9. és 13. között Budapesten a TIT természettudományi stúdiójában. A rendezvényen valamennyi európai szocialista ország, valamint Anglia, Belgium, Finnország és Hollandia delegációi vesznek részt. A bemutatón sor kerül a film- és a televíziós műsor hatékonyabb pedagógiai alkalmazásával kapcsolatos tapasztalatcserére is. □ SZAKMAI TANÁCSKOZÁSSAL zárult vasárnap Pécsett a kamarakórusok nemzetközi fesztiválja. A találkozó során összesen tizenkét hangversenyt adtak az énekkarok, s a zsűri különul sakkal jutalmazta a kórusmuzsika különböző területein kiemelkedő teljesítményt nyújtó együtteseket. ♦ DERKOVITS GYULA születésének kilencvenedik évfordulója alkalmából ünnepi hét kezdődött tegnap Szombathelyen, a Derkovits Gyula általános iskolában. Áprilisi 9-től 14-ig nyílt napokat tartanak, minden tanítási óra, foglalkozás látogatható. MS MÓDOSÍTJÁK a tehetséges, hallgatóknak nyújtott ösztöndíjrendszert Ausztriában. Eddig ugyanis csak az 5. félévtől részesülhetett támogatásban az a hallgató, aki a magyarnak megfelelő 4,5-es átlagosztályzatot ért el, az ösztöndíjasok száma pedig nem haladhatta meg a 10 százalékot tanszékenként. Az új rendszer kialakításával ezen a helyzeten kívánnak változtatni. K-sért. Mennyit tudunk v.ü-ott megjegyezni? Sajnos nincsen képmagnóm. Gondolom, vagyunk még így néhány millióan ebben az országban. Ezúttal azonban nem is munkaeszközként hiányzik, és nem is azért, mert horrorvagy pornófilmeket szeretnék levetíteni videokazettáról. Hanem mindössze azért, mert szívesen ellenőrizném, mennyit voltam képes megjegyezni a vasárnapi Elmebajnokság harmincöt perce alatt rám zúdult körülbelül hatvan-hetven információból. Mert az, hogy a kérdések közül legfeljebb egy-kettőre ha emlékszem, még semmit sem bizonyít: ez a kérdezz—felelek játék kifejezetten a passzív, a tudat mélyén rejlő ismeretek mozgósítására alkalmas. Mármint annak, aki játszik, s aki természetesen próbált, hogy ne mondjam, vizsgázott elmebajnok. De hogy mit nyerhet ettől a magamfajta, átlagosan fafejű néző, az alaposabb vizsgálatot igényelne. Mindezzel semmi rosszat nem akarok mondani az Elmebajnokságról. Egyrészt nem szívesen olvasnám Egri János e jó, szórakoztató műsorára, hogy mindössze lexikális tudásanyagot, holt adathalmazt nyújt, mivel tapasztalhatjuk, mennyi hátránya van annak, ha a diáktól a középiskolában nem követelnek adatokat, ha úgy helyezik a súlyt az összefüggések, a logikai láncolatok felismerésének képességére, hogy közben elhanyagolják mindazt, ami között az összefüggéseket fel kellene ismerni. Másrészt az Elmebajnokság nyilvánvalóan nem elsősorban ismeretközlő, műveltséget gyarapító műsor, sokkal inkább egyfajta játék, amelynek legfeljebb mellékhatása lehet, ha egyikmásik elhangzó adatot véletlenül a néző megjegyzi. Engem azonban éppen ez a mellékhatás érdekelne. Vajon milyen mértékű? A televízió ugyanis hatalmas menynyiségű műveltséget zúdít ránk. Rengeteg tudnivalót, vagy éppen tudni talán nem is nagyon való ismeretanyagot sugároz. Mint közvetítő eszköznek, bizonyára az is a feladata, hogy felkeltse az érdeklődést. Azért közvetít hangversenyt, hogy koncertre járjunk, azért ad filmeket, hogy moziba járjunk, azért sugároz színházi előadásokat, hogy elmenjünk azokra, azért ad regényekből sorozatokat, hogy elolvassuka könyveket. A kérdés csak az, hogy mikor. A televízió folytonosan informál, megállás nélkül kelti fel az érdeklődést. Olyan mennyiségben, hogy az így felkeltett érdeklődés gyakorlatilag kielégíthetetlen. S nem is nagyon tehet mást. Mert ami végül is az egyébként szerény másfél csatornán az egyénre zúdul, azt mintegy hat-hétmillió nézőnek szánják. S ami egyetlen embernek sok, az egy egész nemzetnek talán még kevés is. Mégsem háríthatjuk át a megoldást teljes egészében az egyén szelekciós készségére — a vasárnapi műsort példának véve —, nem mondhatjuk, hogy akit a zene érdekel, az nézze A világ nagy zenekarait, akit a balett, az a Balett mindenkinek című sorozatot, akit az építészet, az a Katedrálisok korát, akit a festészet, az A hét műtárgyát, akit az orientalisztika, az a Ligeti Lajossal való beszélgetést. Abszurd specializálódást tételezne ez fel. Annál is inkább, mert ezek a műsorok valójában mind az általános műveltség körébe tartozó ismereteket Tandori Dezső közvetítésével lesz a hazai olvasó ismerőse. Nyilván csak merő véletlen, hogy ami az utószóban Krügerre vonatkozik, lehetne találó önjellemzés is. „ . .. számára a mindennapi helyzetek, életkörülmények apró tényei a vers szerves elemét képezik, csak éppen el-eloldja őket valós környezetüktől, és így lesznek részei azoknak a monológoknak, melyek semmiképp sem drámaiak ... Alaphelyzete az ablakbeliség. Vagy az átnézés a képeken. A villámlátogatás . . ” Michael Krüger ilyképp kissé „áthasonított” líráját — egyik versének címével — „Hát persze”-lírának is nevezhetnénk. Természetesen minden rendeltetése szerint működhetne a világban. A csónak csónakként, a szerelem közhelyektől mentesen, a tiszta a mocskostól elválva. Hát persze. De nem így működik. Ennek csöndes fájdalma szól a komoly hangú mesterművekből. Krüger az „önmagához hazatérni akaró” ember típusa. A morálisan igényesé, akinek ez az optimizmusa: „Egyebek számítanak, a nem állandó dolgok, / ama ritka könyveiből / a világnak, melyek megmaradnak, bár a víz árad.” nyújtottak. Elmondhatjuk ugyan, hogy a műveltség átadásának, az egyéni ízlés, érdeklődés kialakításának döntő formái, a családi és iskolai nevelés-nevelődés mellett a televízió csak segédeszköz, kiegészítő „csatorna” lehet. Aki szülői és nevelői példamutatás nyomán szilárd ízlésre, megalapozott műveltségre tesz szert, azt bizonyára nem nyomasztja a televízióból a reá nehezedő műveltségmenynyiség. Csakhogy az utóbbi évtizedek történelmi, és társadalmi változásai megrázták a családot éppúgy, mint az iskolát, s mindkettő igen nehezen igazodik a gazdaság forradalmi átalakulása nyomán támadt feltételekhez és igényekhez. Lazák a családi kapcsolatok, az oktatásügy is állandó válsággal küszködik. Hiányos marad hát az a bázis, amelyre, amelybe a televízió ismeretterjesztő műsorai épülhetnének Ezért érezzük sokszor nyomasztónak, riasztónak a képernyőről érkező információmennyiséget, ezért kételkedünk olykor, vajon az „éterbe” szétsugárzott műveltség a kellő hatásfokkal szívódik-e fel a társadalomban. Nem hiszek persze abban, hogy a televíziónak ezért több volna a kára, mint a haszna. Ami jobban aggaszt, az a mennyiségben rejlő riasztó hatás. Ennek leküzdéséhez nem érzem eléggé erőteljesnek azt a műsorszerkesztési elvet, amely részint a műsorszünet helyére csempész be néhány percre fontos műveltségi anyagokat, részint választható, alternatív rétegműsorként kínálja a talán kevésbé alapvető, mégis az általános műveltséghez hozzá tartozó ismereteket. Bizonyos műveltségi törzsanyagnak alighanem a jelenleginél sokkal népszerűbb formákat és nézettebb műsoridőket kellene biztosítani, s ugyanakkor talán lehetne nagyobb fokú, több rétegű specializálódást engedélyezni a valóban rétegműsorok számára. Zappe László 7 KÖNYVSZEMLE Az idei esztendőben nyolcvankét mai magyar poétát vonultat föl a SZÉP VERSEK 1983 című antológia. Mint az köztudomású, holnap, a költészet napján féláron lehet megvásárolni az évről évre hűséges társunkul szegődő Magvetőkiadványt. Bizonyos, hogy most sem veszít népszerűségéből az inkább ízelítőt, mintsem körképet nyújtó gyűjtemény. A válogató-szerkesztő Bata Imre ezúttal is nagy körültekintéssel, biztos ízléssel végezte munkáját. Meg a rá jellemző „jószívűséggel”. Aligha tőlem hallja először: indokolatlan, hogy a kötet mind vaskosabbá válik. Régebben az volt a viták forrása: ki hiányzik a reprezentatív antológiából? Bár például Csordás Gábort szívesen látnám a nyolcvankettő között, s például Garai Gábortól a Régi romantikus költők strófáit is beválogattam volna, nem az esztétikai megítélés ily kisebb pőreiben kívánok ágálni, hanem az immár fogasabb kérdésben: ki — és mi szerepel — van benne a könyvben? Nos, ami az alkotókat illeti, érdemtelenül senki nem kapott helyet — ám akiknek 1983 kevésbé áldott, kevésbé szerencsés évük volt, korábbi szép verseik, rangjuk okán nem föltétlen kellene jelen lenniük. A sok szép vers között elbújnak a legszebb versek. Úgy vélem továbbá, hogy ciklikusan íródó költemények esetében itt nem szükséges teljes egységeket közzétenni. Kálnoky László meditatív Téli naplója, Oravecz Imre egy-egy hosszú mondatba fogott prózaversei fordulatot jeleznek a költők pályáján, ezt az önálló kötet dolga tanúsítani. Alighanem a legtöbb irodalmár tudna még egy-két szempontot ajánlani Bata Imre figyelmébe, akár homlokegyenest ellentéteseket az enyéimmel. A szerkesztő ugyancsak kapkodhatná a fejét, ha valamenynyinek meg akarna felelni. Bata ragaszkodik a saját értékrendjéhez, s végül is ez így becsületes (valószínűleg a remekül kitalált gyűjtemény formáján, koncepcióján két évtizede lényegében semmit nem változtató kiadónak a szándékaival is így vág leginkább egybe). Az összkép? Alföldy Jenővel értek egyet, aki egy pár évvel korábbi Szép versek kapcsán valahogy ekként fogalmazott: a hatvanas évek közepénvégén csúcsokat meghódító magyar líra ma völgyvidéken halad, de továbbra is magaslati levegőt áraszt. Kevés kivételtől eltekintve az értékállandósítás, értékreprodukálás kora ez. Cizellált ismétléseké, trükkös variációké. BIHARI SÁNDOR azon költők közé tartozik, akik mostanában értek gazdagon verstermő korba. Ahogy a legutóbbi évtizedben nem szabadott a kritikusnak, irodalomtörténésznek szó nélkül hagynia Tandori Dezső, Orbán Ottó, Csukás István más-más módon kiteljesedő poézisét (szerencsére a fiatalabbak sorából is említhetnénk példát), úgy azt is illik észrevennie és tudatosítania: az ötvenedik életév küszöbét nemrég átlépő Bihari nyugodt okossága, higgadt szemlélődése, nagy fájdalmakra és kis örömökre egyként fogékony, szemérmesen rejtekező érzékenysége újabban lelt rá a legelőnyösebb hangra, versalakra. Az általában igen hosszú sorok engedik kimondani, végigmondani mindazt, ami a sors fölhalmozta élmények, emlékek, tapasztalatok tárházából e mérleget is készítő pályaszakaszban kikívánkozik. Így a rímek természetszerűleg „távolról érkeznek”, ám mindig alkalmas pillanatban arra, hogy törékeny harmóniát teremtsenek a zaklatottabb gondolatok köré is. A rend igénye, az evidenciák elfogadása. „A születés meg a halál egyetlenegy lapon van” tudata és felelőssége hatja át az egyetlen tömbbe fogott, ciklusok által nem szabdalt verseket, egységet és egységességet sugalló műveket. „Minden idő, mikor a Napi Hold úgy megringanak az égen, mint az asszony-mellek, / a levegő lepedő, egymásról az asszony meg a férfi csillagot szüretelnek” — teremti meg a kozmikus tágasság és az érzelmi feltöltöttség hangulatát a Záporok, napfény és mi egyik szakasza, hogy azután így fejeződjék be a vers: „Lépdelek, jár a lábam, ha az agyam jár. Nevetünk, mert / bennem tenyeres-talpas az ég. / Én, ahogy az ember a gyomrába való állattal, úgy / megküzdöttem magamért.” Papír, toll, ékezet minduntalan szóba kerül a versekben, azaz általuk az írói mesterség maga. Az í-re tett vesszőért is érdemes keserű dalra fakadni, a vízjel fölé is odahajol a lapokat szántó poéta. Dolgozik (ez a szó, a szinonimáival együtt, jellemző és fontos szava a kötetnek). A költői küldetés emelkedettsége, méltósága az egyszerű hétköznapokból, a munkából kell táplálkozzék. Szép könyv Bihari Sándoré, halványabb darab csupán elvétve akad benne. Csöndes iróniája külön is megnyerő. PETRÓCZI ÉVA második kötetének címe — Hárfakalitka — felidéző erővel utal a költőnő két fontos élményére. Az egyik maga a költészet, mint az egyetemes emberi műveltség és művészet, a romolhatatlan teremtőerő megnyilvánulása (meg szimbóluma); a másik a fogvatartottság, amitől egyetlen életszférájában sem szabadulhat az ego. Ezért is oly gyakori — a „linzerrácsos kisablaktól” a „cserépkalodán” át a „koporsóágyig’ — ennek a fölismerésnek a megérzékítése. Fogva tart, egyszerre édes és sanyargató rabságban, a poézis, fogva tart a munka, a család, a nyelv, a történelem, a haza, az erkölcs. Petrőczi Éva kortalan nagyokra tekint bátorításért: szívesen historizál, a mából beszélgetve át „ősanyjához”, Petrőczi Kata Szidóniához, s más hajdani nagy szellemekhez. S vigyázza őt saját fölidézett gyermekkorának megtartó oltalma, még inkább négy szép gyermeke. Bennük a jövő nődögél, nem voltak hiába a szülőanya kínjai: „Vászoncsizmában, , vaskengyelben / vágtatunk , reménnyelverten.” Költő és olvasó közt meghitt viszonyt alakítanak ki a rövid versek. Szirom, héj, fütty valamennyi, egyetlen kép, tömör metafora. Ha Petrőczi Éva néha aggályosan meg is magyarázgatja, mi mit jelent, megroppannak a kis művek. Általában is az „átfordítással”, „lefordítással” van baj olykor, ahogyan emléket, látványt, látomást — túlságosan is gyorsan haladva a gondolat útján — a maga létéhez igazít. Ebből csak hangulatos közhelyek kerekednek. A Szépirodalminál kiadott Hárfakalitka nyitó- és záróláncszemei előnyösen és erőteljesen különböznek a fakóbb glossza- és epigrammaszerű pársorosoktól. Az Emléksorok egy régi pécsi uszodára. No. II., az Elhagyva házat..., az Adventi utazás, a Negyedszer, a 151. zsoltár ragad meg legfőképp. „Gondok gondja nyom, mi lesz, ha / egyszer verseimből / kifogy a majoránna / és a bazsalikom? / / A Kritikus Urakat akkor majd mivel tubákoltatom?” — kérdi ironikus kedvében Petrőczi Éva. Nos — nem fogy ki. Nem fog elillanni körüle a realista pelenkák életigenlő illata, a múlt századokat föltámasztó ténta és a jelen pénzgondjaira figyelmeztető tépett írógépszalag fanyar illata. Ettől a sokrétű, és okos asszonyisággal átérzett életközelségtől eleven a költészete, melynek további gazdagítására több lehetőség is kínálkozik. Az Európa Kiadó Új Pegazus sorozatában az NSZK-ban élő, negyvenegy éves MICHAEL KRÜGER