Népszabadság, 1984. május (42. évfolyam, 102-126. szám)

1984-05-12 / 110. szám

1984. május 12., szombat NÉPSZABADSÁG Tandori Dezső: A VÁRALJA UTCA Ki volt az a tizenöt éves, mi volt neki, hogy „természetem komoly", és hogyan őrizte titkát, hogy ő is, ő is? És hogy ezt föl kell tárnia, hogy avval őrizze azután? Mint egyetlent s mindenkiét. Váralja utca a Petőfi Gimnázium mögött! Alkonya, nem térdig­hó, mégis gondolkozni jó reggele, nem bele, hazatérőben a többiekkel, köztük és mégsem, hanem délután, estébe át, a leadási határidő előtti utolsó pillanat. Most el kell dőlnie. A boríték, a lépcső le az épület mellett, a kapu, a láda, a pályázati, a jelige. „Természetem komoly ..S március felező napja, a kihirdettetésé. Hogyan és kitől kérdezzem meg mindezt, mi volt? Ülök író­asztalomnál, mint harminc éve, ugyanott, és majd ki tudja, még, még, még ..és bennem ő vagy benne én vagyok ott eltűnve, melyikünk bolyong vagy aluszik? Ki volt, ki hozta meg a másikának ezt? A háború után nem ment cseregyereknek Hollandiába, később kitartott a verebei mellett a mozgékonyabb koncertező művészélet helyett. Magányos felügyelő, madaraké, mindenkié és senkié. De egyszer ott — „Természetem" — megadta, meg, magát. Baranyi Ferenc: CHÉNIER EPILÓGJA És akkor is éljen a forradalom, ha szégyene lettem a harcban, keverve dalomban a vér s a korom, de látni a vért nem akartam. No lám, igazolva a túl szigorú s bigott jakobínusi kétely: „Mit ér barikádon az úrifiú? Mi dolga az utca kövével?” Én ülve maradtam a nagy lakomán, mikor pedig állam­ volt jobb, nem szűnt meg igézni igéit a szám, de ülve nem ülnek a tósztok. Eléri a vétkem az államügyészt s megéri maholnap a rendszer, leülve szavalja a tósztokat és nem álmodik utcakövekkel, de addig a fürge tiló nyakamon nem várhat, a dolga: vészértés. Ám akkor is éljen a forradalom, ha benne szegény fejem elvész. Schiff Ervin: REGGELEK Gyermekkoromnak minden reggelén, az ébredés, naponta új csodára, vidám volt s könnyű. „Fél hét, iskolába!” — csak ennyi kellett s már ugrottam én. Agyam még akkor nem volt vérszegény. Csodák meg voltak: nem keltem hiába. S most ólomsúly taszít az éjszakába, ha kinn az utcán feldereng a fény. Vagy ébrednék, de visszatér az álom, mely fogva tart e furcsa éjszakákon, hogy az vagyok, ki régen elveszett. Csak most kudarcok százát kell kiállnom. S az­­ébrenlét, ha végül győz az álmon — ó, mily csoda! — vidáman felkelek. Tamás Aladár: VIGYÁZÓ NEMZEDÉK Száradó falevél gondolkozik, lehull egyetlen pillanat és mégis öröklét villanó pusztulás pokoli játéka ma még vagyok, élek majd mindent elhagyok, vagy engem hagynak el? Jó mélyre húzódott hű gyökerek élnek s őrködő telkeknek gyakorta üzennek. Szerek és bor nélkül álljunk végre talpra rozzant falakat már soká támasztottunk roppant is derekunk: kiegyenesítjük négyszögű tereken jártunk körbe-körbe míg nemzedék lettünk, akarva, törődve. összeszűkült vágyak próbált nemzedéke felismert napoké, életé, vágyaké szüntelen vállalók s némán újrakezdők munkás kezek, vágyak, örök nemzedéke. Hangzavar, kohó-tűz, korom és verejték fojtó vad levegő, szitkozódás, ének néha elfed szépet, rátat, távlatokat mégis­ mégis készül értelmünk világa. Okos látomások hívének kell lenni hatalmas tereket könnyedén befutni még nagyobb célokért, szépségekért élni izzó feladatot szívünkbe ölelni. Szép kis családi ház és jókora önzés nem az élet csúcsa mikor indul s pusztít elvadult rettenet s egyre jobban harsog ördög kacagása (még egy kicsi szerzés, még egy kicsi csalás?) int az idő: vigyázz! nem legenda ma sem teljesülés előtt ránk vár a végső harc. Sorsról és reményről dönt ma minden élő nem szavakkal, tettel válaszol és választ életet, hű munkát avagy pillanatok szétfoszló gyönyörét. Száraz falevél is gondolkozik: figyelj! Őrködő lelkünknek üzennek, üzennek megtisztult gyökerek, áldozott életek hitetlen hit, csalás nem fog virítani nemzedékünk szíve forró és millió országot és népet melegít, résen áll s él a forradalom. Ak­ár több napja jártuk együtt a Dunántúlt, amikor Pécsett, a múzeumban, valami falitérkép előtt, amely a magyarok vándorútját áb­rázolta, rábökött egy messzi-messzi pontra: „Ott lakom”. Ez 1963 táján történhetett: Csingiz Ajtmatovot már ismerte a világ. Abban az esz­tendőben tüntették ki Lenin-díjjal, ezt követően még háromszor koszo­­rúzták munkásságát Állami Díjjal, legutóbb Az évszázadnál hosszabb ez a nap című regényéért. Akkor már tudtunk Louis Aragon lelkes dicsére­téről, aki maga fordította franciára a Dzsamila szerelmét, s az is világos volt, hogy a Tvardovszkij szerkesz­tette Novij Mir egyik legnagyobb ígérete, legtávlatosabb tehetsége ép­pen ez a fiatal kirgiz író. Most eljutottam szülőföldjére. A frunzei repülőtér modern épületén a kirgiz eposz hősének, Manasznak a neve villog. A későbbiekben még sokszor hallom ezt a nevet Ajtma­­tovtól is. Az esti orosz nyelvű frun­zei lap pedig arról közöl cikket, hogy 1936-ban Uitz Béla nyert díjat a Kirgiz Szocialista Szovjet Köztársa­ság címerének megtervezésére kiírt pályázaton. A szállodában — Pispek, Frunze város régi nevét viseli — megveszem a város térképét, ame­lyen megtalálom Mészáros László, az emigrációban élt kommunista szob­rász utcáját. Hát ezt a helyet lát­tuk a térképen, huszon-valahány esz­tendővel ezelőtt? A helyiek, láthatóan, a magas he­gyekre büszkék, amelyek a várost övezik. Meg a sok fára, amely zöld­be borítja a széles utcákat. Valahol a főtér közelében egy moziépületet mutatnak: ez volt negyven évvel ez­előtt Frunze első filmszínháza; nem­rég le akarták bontani, hogy modern épületet emeljenek a helyébe, de a lakosság tiltakozott. A Manasz, a hőseposz talán ezeréves távlatokból szól a mához, ám a műemlékek itt legfeljebb hatvanévesek. Mint aho­gyan az írásbeliség is. 1924 előtt nem volt kirgiz ábécé, nem volt kirgiz irodalom. A képzőművészeti múzeum legértékesebb darabja egy gyönyörű jurta. A falakon szőnyegek. A képek mind újak, hiszen a mohamedán né­peknél szokás és törvény tiltotta a művészetnek ezt­­az ágazatát. Felfi­gyelek egy másik épületre: szürke gránitból készült, a harmincas évek közép-európai modern építkezésének stílusában. Jelenleg a kirgiz külügy­minisztérium székel benne. A rejtély hamarosan megoldódik: azok a cseh és szlovák kommunisták építették ezt­­a házat — akkori rendeltetése sze­rint az egész kirgiz kormány szá­mára —, akik a húszas-harmincas években dolgoztak itt, hogy segítsék a Szovjetunió elmaradott területeit. A Itmatov régi lakása a pályaud­­var közelében volt.­­A pályaud­var épületét ugyancsak Mészáros László tervezte. A központi csarnok­ban egy térkép a Szovjetunió vasút­hálózatát mutatja: Frunze a végál­lomás. Az időeltolódás Moszkvához viszonyítva csupán három óra — a pályaudvar órái a moszkvai időt mu­tatják —, de a valóságos távolság ennél sokkalta nagyobb.) Sajnálom, hogy annak idején nem jártunk Ajt­­matoval Debrecenben: olyan ez az utca, mint amilyenek a debreceni ut­cák. Széles, a földszintes házak vál­togatják a három-négy emeleteseket. A többségben a földszintesek van­nak. Az új lakás egy modern épületben található, amelyet — mint sok-sok frunzei épületet — a kirgiz népi mo­tívumok felhasználásával terveztek. De hát Ajtmatovnak lakása van Moszkvában is, ahová gyakran szó­lítja a dolga: legalább három moszk­vai irodalmi lap szerkesztő bizottsá­gának tagja, a Legfelsőbb Tanács képviselője, a Szovjet Írók Szövet­sége választmányának egyik titkára. Frunzéban pedig a kirgiz filmművész­szövetség munkáját irányítja. „Csín­­giz Torekulovics” — orosz módra em­legetik őt, tisztelettel, tudván tud­va, hogy ennek a földnek a hírét ő vitte el a világba. „Csingiz Toreku­lovics nincsen Frunzéban” — mond­ják. Olykor Csolpon Atában van, 260 kilométernyire Frunzétól, ahol egy természetvédelmi övezetben áll a nyaralója, rendszerint itt dolgozik, máskor Moszkvában, de rendszeres részvevője a nemzetközi szellemi életnek is, többször jelen volt az amerikai és a szovjet írók immár rendszeres, évenkénti találkozóján. Nem az érdekesség okán említem ezeket a szélsőségeket, hanem azért, mert valóban jellemzőek Ajtmatovra. Erről beszélgetünk: „Én még láttam a nomádokat olyanoknak, amilyenek valójában voltak. A nomád lét nem egyszerű vándorlás a nyájjal az egyik helyről a másikra; ez a vándorlás hatalmas gazdasági és rituális ese­mény. A legjobb állatok, a legszebb ékszerek, a nemes teveszerszámok és a gyönyörű szőnyegek sajátos bemu­tatása. Ekkor láthatók a legszebb lányok. Ekkor mutatkoznak be a da­losok, akik gyászéneket mondanak, ha olyan helyet hagynak el, ahol va­laki a hozzátartozóik közül elhunyt, és persze vannak dalaik az útra. Én még teljes virágzásában láttam ezt a tarkaságot, amely a letelepedéssel eltűnt.” 1928-ban született Csingiz Ajtma­­tov, s életművében éppen a XX. szá­zad, illetve a nomád lét feszültsége hat. Hadd igazítsam ki magam: vég­zetes leegyszerűsítés lenne Ajtmatov művészetét az egzotikumra szűkíte­ni, igazságtalan is lenne ez, ugyan­akkor lehetetlen nem emlékezni és emlékeztetni világának erre a voná­sára. Mert a lényegről, könyveinek központi gondolatáról nagyon hatá­rozottan beszél, így: „Korunk prog­resszív humanista irodalmának szün­telenül emlékeztetnie kell az ember nagyságára és arra, hogy nemcsak intellektusa és ennek hatása révén lehet naggyá, hanem érvényesítenie kell azokat a tulajdonságait is, ame­lyeket hajdan léleknek neveztek.” Ajtmatov továbbmegy az általá­nos elveknél: „Sokat foglalkozom népem mondáival. Sőt más népek szájhagyománnyal hagyományozott költészetével is, mint a Tengerpar­ton futó tarka kutya című kisregé­nyemben tettem. Miért? A legfonto­sabb okok közül említenék néhá­nyat... Az első: ezek a mondák, ezek a néphagyományok — az én né­pem, a kirgizek történelme. Ez je­lenti a mi kollektív emlékezetünket. Az írott történelem híján. Mindjárt hozzáteszem: e mondái világ mai felidézésének veszélyeitől is óvnék. Mert ezekben a mondákban sok olyan motívum is van, a­mely szá­munkra elfogadhatatlan. Melyik bej, melyik nagyúr hogyan és mikor győzte le a másikat — ennek csupán históriai adatértéke lehet. Én azt a szépséget akarom átmenteni a XX. század irodalmába, vagy pontosab­ban szólva: saját műveimbe, amelyet ennek a néphagyománynak nemes része teremtett. Azt az esztétikai szépséget, azt a humánus mondandót, amelynek lehet és van is üzenete számunkra. Úgy érzem, hogy ezzel a módszerrel nélkülözhetetlen hátteret adok máról szóló írásaimnak. Aztán az a körülmény is a mondák világa felé fordította érdeklődésemet, hogy sok felhasználatlan, kallódó érté­ket láttam. Olyan értékeket, ame­lyekre a mi civilizált világunkban, is szükség lehet. Sokat szoktak beszélni a civilizáció uniformizáló tendenciá­járól. Én először az áldásait említe­ném: gyorsabban építjük a lakóhá­zakat, gyorsabb a közlekedés, jobb a ruházat, egészségesebb a táplálko­zás. De van szürkítő, nivelláló hatása is ennek a civilizációnak. Ezért sem szabad a múltról elfeledkeznünk. Tudnunk kell, honnan jöttünk. Meg kell őriznünk, a mi világunkba bele kell építenünk azokat a ritka szépsé­geket, amelyeket őseink teremtettek, amelyek századokon át meghatároz­tak bennünket.” A Manasz kerül szóba. Ajtmatov Szajakbaj Karalajevről beszél, erről a csodálatos és egyedülálló me­semondóról, aki írástudatlan ember­ként a kirgiz hőseposz egymillió verssorát tudta kívülről. Félelmetes erejű emlékezőtehetségre van szük­ség ehhez, hiszen nem csupán az eseményeket kellett Karalajevnek megjegyeznie, hanem a hősök bo­nyolult genealógiáját, az állataik ne­vét, sőt azoknak is a családfáját, földrajzi neveket. Ajtmatov — mint minden kirgiz — tűzbe jön, ha a Manaszról beszélhet. A Manasz — fejtegeti — a népi bölcsesség való­ságos enciklopédiája: tradicionális gyógymódok, a pásztorélet millió tit­ka, meteorológiai megfigyelések, a füvek rendeltetése — ez mind-mind megtalálható ebben az eposzban. „És micsoda előadó volt Szajakbaj!” — lelkesedik az író. Egyszer csak egy régi indulat parázslik fel ben­ne: Karalajevet nem akarták felven­ni az írószövetségbe, tekintettel ar­ra, hogy nem ismeri a betűket. „De a fejében egy könyvtárat hordozott!” Hosszú viták után tudta elfogadtat­ni, hogy az énekest az írószövetsé­gi tagságra alkalmasnak találják. Egyszer megkérdezték Szajakbaj Karalajevet, hogy mikor és hogyan sikerült megtanulnia az eposzt. A válasz méltó volt a mesemondóhoz: egy éjszaka, még gyerekként, álmot látott, valaki, akit soha életében nem látott, a szájába arany homo­kot tömött, amelyet ő lenyelt, és ez változott át benne a Manasz szöve­gévé. Persze — tette hozzá Ajtma­tov — ez nekünk mese, de azt is tudjuk, hogy milyen féltve őrzött kincs volt a kirgizek számára a Ma­nasz szövege. 1980 márciusában fejezte be leg­utóbbi regényét, Az évszázadnál hosszabb ez a nap címűt. A szovjet irodalmi életben szállongó hírek szólnak arról, hogy az író műhelyé­ben új regény készül, ő azonban nem nyilatkozik. Inkább arról be­szél, hogy csak tökéletes magányban tud írni, ott Csolpon­­tában, s ne­ki viszont gyakran kell Frunzéban lennie, még gyakrabban Moszkvá­ban, és sokszor utazik külföldre. „Két-három oldalt tudok megírni egy nap alatt”, s maga kevesli ezt a teljesítményt. Csak kézzel ír, dik­tálni egyáltalán képtelen, és az író­gépet sem kedveli. „Hát én kétnyel­vű író vagyok” — mondja. — „Ha oroszul fogalmazom meg egy íráso­mat, akkor azt magam fordítom­ kir­gizre, és ha az első változat kirgiz nyelvű, akkor oroszra ugyancsak magam tolmácsolom. Korábban má­sok fordították le oroszra írásaimat, én azonban újabban jobbnak tar­tom, ha nem is fordítok, hanem a másik nyelven újrateremtem a mű­vet. Ez persze adottság meg sze­rencse: egyszerre otthon lenni két nyelv világában. Olyan, mintha az embernek négy keze lenne. Igaz, ez­zel a négy kézzel óvatosan kell bán­ni. Mert sem az egyik, sem a má­sik nyelv, sem az egyik, sem a má­sik kultúra nem szenvedhet kárt. A nyelvet csak gazdagítani szabad, rontani nem. És azt is el muszáj ta­lálni, hogy mikor segít egymásnak két kultúra, s mikor marad egy-egy elem menthetetlenül idegen. Ismét­lem: szerencse dolga ez, mindenek­előtt számomra hasznos.” M­oszkvában kiadták Ajtmatov összes műveit három kötetben. A kiadvány, természetesen, kapha­­tatlan, azon nyomban elkapkodták. Lapozgatom a három vaskos köte­tet, s örülök annak, hogy a művek szinte kivétel nélkül magyarul szin­tén megjelentek: A Dzsamila szerel­­me, A versenyló halála, a Korai dar­­vak, a Fehér hajó. S mindegyik a megjelenése idején kisebbfajta szen­záció volt: művészi és társadalmi szenzáció. Konsztantyin Szimonov egyszer így fogalmazta meg Ajtma­tov művészetének lényegét: „Minél inkább tökéletesítjük új rendünket, minél régebben élünk a mi társadal­munkban — annál szigorúbb krité­riumok szerint kell megfogalmaz­­­nunk az egyéni és a társadalmi ma­­­­gatartás szabályait.” Szimonov sze­rint — és egyet kell vele értenünk — ennek a magatartásnak az egyik legfontosabb szövegezője — Csingiz Ajtmatov. Egy kicsit már klasszi­kusokra szabott kiadvány ez a há­rom kötet: rangos bevezető tanul­mány elemzi Ajtmatov művészetét, a kötetek végén jegyzetapparátus tájékoztat a regények, kisregények születési körülményeiről, visszhang­járól, s hogy hol, merre jelentek meg a Szovjetunió határain túl. Az olvasók ennek a három kötet-­­nek a folytatását várják. Az olvasókat a legszívesebben el­kalauzolnám kirgiz földre. Hogy lás­sák azt az útszéli vendégfogadót, ahol a szabad ég alatt sütik a bá­­ránysaslikot, és a felnyergelt lovak, a vendégek lovai, a fakorláthoz köt­ve állnak. Ezek Csingiz Ajtmatov hősei. Onnan üzennek nekünk az emberségről, az igazságról Európá­ba, a világba. E. Fehér Pál 13 ZVOLSZKY ZITA RAJZA

Next