Népszabadság, 1984. május (42. évfolyam, 102-126. szám)
1984-05-05 / 104. szám
4 EMBERI SORSOK A szerencse fia Köztudomású, hogy vannak olyan férfiak és nők, akikből valamilyen eredendő hiba folytán hiányzanak olyan képességek, amelyek az emberek nagy többségének megvannak. Például némelyek tökéletesen látnak közelre és távolra, de képtelenek különbséget tenni a zöld és a piros szín között. Valahogy ilyenformán hiányzik Alics Jánosból a félelemérzet. Ez a „fogyatékossága” nagy szerencsének bizonyult életútján. A felszabadulás után például Salgótarjánban részt vett egy olyan pártvezetőségi ülésen, amelyen akadt, aki revolverrel akarta lezárni a vitát. — A szemem se rebbent, pedig én kavartam a vihart — emlékezik viszsza —, azt állítottam, hogy a városunkban frakciókra oszlott a vezetés, különböző csoportok egymás ellen szervezkednek. „Aki frakciózik, azt lelövöm, de azt is, aki így rágalmazza elvtársait!” — kiabálta valaki, de Nógrádi Sándor, aki akkoriban a több megyét is átfogó miskolci területi pártbizottság titkára volt, nyugtatta, hogy majd utánajár a dolognak, rendet teremt a salgótarjáni vezetésben. Aki nyomban tisztázni akarta a helyzetet, nekem szegezte a kérdést: hogyan tudom bizonyítani a vádat?! A szervezkedők ott ültek mellettem, gondoltam, hogy ők aztán majd szépen vallják be machinációikat. De bolondok is lettek volna elmondani, hogyan osztották szét egymás között a különböző tisztségeket, hogy például ki legyen a polgármester és a rendőrkapitány. Eszembe jutott, hogy korábban a szervezkedőkkel tartott egy vezetőségi tag is, de ő a tisztségek elosztásából valahogy kiszorult. Szerencsémre mondtam is: kérdezzék meg őt, remélem, majd bizonyítja az igazamat. Érte küldtek, és nekünk még pisszenni se volt szabad, amikor faggatni kezdték. Ő aztán kijelentette, hogy a párt színe előtt még az élete árán is csak igazat mondhat, és egy szuszra elmesélte, hogyan akarták társai leváltani a város egész vezérkarát. Nagyot lélegeztem, mert ha nem is féltem, de bizony akkor mégiscsak melegem volt. Találkozás a hadvezérrel 1944. december 22-én este 10 óra tájt nyomultak be Kazár felől Salgótarjánba a felszabadító szovjet csapatok. Hajnalban már összejöttek tanácskozni az életben és otthon maradt, kommunista érzelmű emberek, akik már megjárták az internáló táborok poklát. Küldöttséget választottak maguk közül, hogy megtudakolják: milyen úton-módon lehet megalapítani a kommunista pártot Salgótarjánban? A küldöttség felkeresett egy szovjet katonai alakulatot, és tárgyalásba bocsátkozott velük egy fiatal őrnagy. Megmagyarázta nekik, hogy nincs joga áldását adni még kommunista szervezkedésre se, de azt tanácsolta, hogy keressék fel Tolbuhin marsallt, akinek a városban van a főhadiszállása. El is indultak a megadott címre, a Forgách utca 64—68 számú épülettömb felé. Akkoriban azonban az egész környéket szoros őrség fogta körül. A küldöttség hirtelen ezeknek az őröknek a gyűrűjében találta magát: kicsodák, micsodák, miért akarnak a parancsnokságra bejutni — pattogtak a katonák kérdései. Részben a meghökkenés, másrészt a nyelvtudás hiánya némította el őket. Csak Alics János felelgetett megközelítő pontossággal, hiszen anyanyelvi fokon beszélt csehül, szlovákul és bolgárul. Az őrség parancsnoka rámutatott: — Ez az ember jön, a többi itt marad! Így került a híres hadvezér elé. — Úgy néztem rá, mint borjú az új kapura — mondja mosolyogva —, én ekkora nagy darab embert még sohasem láttam. Tolbuhin elvtárs rám is förmedt: „Úgy bámulsz rám, mint az istenre!...” „Hát, majdnem” — feleltem, de túl sokat nem povedálhattam, mert az ellenszenvét nemigen igyekezett palástolni. Mi a valóságos célunk, egyáltalán hogyan kerültem pont hozzá?! — záporoztak rám a kérdései. Előkerítette azt az őrnagyot is, akitől az útbaigazítást kaptuk, és bizony hamar folyt a víz a legény tányérsapkája alól. A katonatiszt feladata, hogy űzze-verje a fasisztákat, és ne tanácsadó szolgálatot játsszon. Az őrnagy vegye tudomásul, hogy még ő sem adhat semmiféle pártszervezési engedélyt, mert majd jönnek a magyar pártszervezők, velük kell tanácskozzunk az ilyen dolgokról — mondta mérgesen, majd elkérte az igazolásaimat, és csak akkor enyhült meg, amikor elolvasta az internáló táborból való szabadulásomat igazoló okmányt. Végül kijelentette: ha már itt vagyok, akkor megmondja nyíltan, hogy az lenne az igazi kommunista magatartás, ha segítenénk a felszabadító szovjet katonáknak a salgótarjáni hidak helyreállításában, a kisterenyei katonai repülőtér felépítésében, a város vízellátásának biztosításában, a még puskáló fasiszták felkutatásában. Így is tettünk. Később, amikor a front már messze túlhaladt városunkon, 1945. január 2-án érkezett hozzánk az első pártszervező. -1 siker is megárthat A hajdani internáltakból alakult meg e napokban Salgótarjánban a kommunista párt helyi szervezete, és minden tag egyben fontos feladatköröket betöltő tisztségviselő is lett. Valamennyien derék, számtalan nehéz próbát becsülettel kiállt párttagok voltak, hűséges társak, akikhez az árulás gyanúja se férkőzött, a legnehezebb időszakok idején sem. Mintha az első győzelmek megzavarták volna a fejüket, elkezdték bizalmatlanul méregetni egymást. Ezt az állapotot nem tudta tovább tétlenül nézni Alics János, aki ekkoriban a salgótarjáni kádertanács vezetője volt. Nógrádi Sándor türelmének, emberségének volt köszönhető, hogy ezeknek az elbizonytalanodott embereknek a többsége végül is rálelt a saját énjére, miután másutt nehéz feladatokat kapott az országépítő munkában. Tanulságos fordulata az életnek, hogy később Alics János többnyire azokhoz az emberekhez került a legközelebb, akik ellen ezen az emlékezetes ülésen nyíltan szót emelt. Hosszú, keserves esztendőkbe került, amíg felismerték, megértették, nem ellenük, értük szólt. Például Oczél János, aki a Nógrád megyei pártbizottság első titkára volt, még akkor is ragaszkodott ahhoz, hogy Alics János foglalkozzék továbbra is a káderügyek intézésével, amikor a Salgótarjáni Üveggyár igazgatójává nevezték ki. — Hát igen, Oczel János nemigen akarta elfogadni, hogy az üveggyárban érzem a legotthonosabban magamat — mondja, és nyomban magyarázza is. — Édesapám üvegolvasztó volt, tőle tanultam a mesterség szeretetét. Még tizenhárom éves se voltam, amikor már a tokodi üveggyárban dolgoztam. Később itthon nem jutott apámnak munka, és vándorolni kezdett kenyérkereset után, természetesen a család vele tartott. Kikötöttünk Romániában, ahol apám és én, a hét közül a legidősebb gyerek, több üveggyárban is dolgoztunk. Először segédmunkákat bíztak rám, később üvegfúvó lettem. Emlékszem, hogy 1931-ben tértünk haza Salgótarjánba, ahol egy Szente nevű kormányfőtanácsos állt az üveggyár élén. Semmiképpen nem akart alkalmazni. Nagy nehezen elértem, hogy legalább egy próbát tegyen velem. Rábízott egy Császár nevű üzemvezetőre, akiről kiderült, hogy éppúgy zlatnói születésű, mint én. Miközben a műhelybe tartottunk, szlovákul beszéltünk egymással. Mondanom sem kell, hogy a próba fényesen sikerült. Félretéve azonban a tréfát, valóban értettem a mesterségemet, és ezt később be is bizonyítottam. Olyannyira, hogy amikor apám a cimboráitól kapott hírek alapján elhatározta, hogy Szófiába költözünk, mert ott remek kereseti lehetőségek vannak, akkor a kormányfőtanácsos semmiképpen sem akart elengedni. Végül beleegyezett a távozásomba, és megmondta előre: nem telik bele két esztendő, és Bulgáriából visszakéredzkedek, és ő majd akkor is alkalmazni fog engem, ígérte ezt annak ellenére, hogy mindig, minden csetepatéban benne voltam. Valahogy úgy alakult a helyzetem, hogy ahányszor nagyobb bért kellett követelni, én lettem a szószóló. Ha bárkit igazságtalanság ért a műhelyben, akkor az üvegfúvók engem toltak előre, verekedjem ki az igazukat. Világcsavargó Így járt Szófiában is, ahol a tulajdonosnak nem volt pénze a szerződésben biztosított bérek kifizetésére. Kaptak tőle bőségesen szalámit, kenyeret, de egyetlen levát sem. Aki megmondta, hogy ezt tovább nem tűrik, az megint csak Alics János volt. A tulajdonos a rendőrökkel vitette el a gyárból, ám a város rendőrparancsnoka kénytelen-kelletlen neki adott igazat, mondván, hogy a szerződés az szerződés, a benne foglaltakat mindkét félnek teljesítenie kell. A Szlovákiából, Romániából, Magyarországról érkezett üvegfúvók így jutottak először pénzhez új munkahelyükön. A tulajdonos azonban ettől kezdve egyáltalán nem titkolta, hogy mennyire nem szíveli Alicsot, a fiatal magyar mestert. Neki ez annyi gondot okozott, hogy az első jobb ajánlatra odébbállt, és Várnában próbált boldogulni egy ugyancsak akkor létesült üveggyárban, ahonnan egy cseh mester csalta vissza Szófiába. Ebben a városban került kapcsolatba a szervezett munkásmozgalommal, itt lett 1935-ben a kommunista párt tagja. Szófiában ismerkedett meg későbbi feleségével, aki jugoszláv származású volt, de vele eleinte németül értette meg magát. Együtt tértek 1935-ben Salgótarjánba, ahol aztán abban az üveggyárban dolgozott a felszabadulásig, amelynek 1949-ben igazgatója lett. Mivel sikeresen bizonyított, egymás után nevezték ki különböző gyárak élére rendet teremteni, például a sajószentpéteri üveggyár, majd az ajkai üveggyár igazgatójának. Az ellenforradalom a pécsi porcelángyár, a hajdani nevezetes Zsolnay-gyár élén találta. A harc első napján fegyveres szolgálatra jelentkezett, és akkor szerelt le a karhatalomból, amikor konszolidálódott a munkás-paraszt hatalom. Mikor volt könnyű? A pufajkát levetve szívesen ment volna vissza bármelyik korábbi munkahelyére, de Veszprém és Nógrád megye pártvezetése is versengett érte: vállalja az ipari irányítás helyi feladatait. A szíve Salgótarjánba húzta vissza, így lett Nógrád megye pártbizottságának ipari titkára. Később kiderült, hogy ez szerencsés döntés volt, mert amit a hivatalos tárgyalásokon nem sikerült elérni, azt könnyedén elérte ízes szlovák beszédével, ha átruccant egyegy napra a közeli határon. Így kapta meg a Nógrád megyei építőipar soron kívül a toronydaruit, így jutott az új salgótarjáni kórház korszerű hazáinhoz. 1965-ben nyugdíjazták. Néhány évvel később sokan ezért úgy mutattak rá, mint a szerencse fiára. Még ma is nem kevesen állítják, hogy éppen a legjobb pillanatban távozott. — Nincs igazuk — feleli erre —, hiszen nem távoztam, most, hetvenöt évesen is a megyei pártbizottság tagja vagyok. És nem dísztag, nem olyan ember, aki mindenre készséggel bólogat. Hogy a koromnál fogva megúsztam a dolgok nehezét? Én nem emlékszem, hogy nekem valaha is könnyű volt. Az tagadhatatlan, hogy manapság sokkal összetettebb, bonyolultabb a gazdaság irányítása minden szinten, mint az én időmben volt, de boldogan csinálnám ma is. Nemcsak azért, mert legalább két évtized kerülne le a vállaimról. Mindig vallottam, mert hittem: akkor igazán értékes az élet, ha nehéz feladatokkal sikerrel birkózunk. * Alics Jánost 75. születésnapján a Magyar Népköztársaság Elnöki Tanácsa a Munka Vörös Zászló Érdemrendjével tüntette ki. Sólyom József NÉPSZABADSÁG 1984. május 5., szombat Losonczi Pál fogadta a bolgár parlamenti küldöttséget Losonczi Pál, az Elnöki Tanács elnöke pénteken az Országház Nándorfehérvár-termében fogadta a bolgár parlamenti küldöttséget, amely Sztanko Todorov, a Bolgár Népköztársaság nemzetgyűlésének elnöke, a Bolgár Kommunista Párt Központi Bizottsága Politikai Bizottsága tagjának vezetésével hivatalos, baráti látogatáson tartózkodik országunkban. A szívélyes légkörű megbeszélésen részt vett Cservenka Ferencné, az országgyűlés alelnöke. Jelen volt Boncso Mitev, a Bolgár Népköztársaság budapesti nagykövete. (MTI) Korom Mihály a XVII. kerületben Korom Mihály, a Magyar Szocialista Munkáspárt Politikai Bizottságának tagja, a Központi Bizottság titkára pénteken a főváros XVII. kerületébe látogatott. Programja az MSZMP kerületi bizottságának székházában kezdődött, ahol a vendéget Cregor Gábor, a pártbizottság első titkára és Krébesz Károly, a városrész tanácselnöke tájékoztatta a kerület politikai, gazdasági és társadalmi életéről. A Politikai Bizottság tagja ezután megtekintette a XVII. kerületben épülő városközpontot, majd felkereste a Pesti úti általános iskolát. Itt Földes László igazgató és Feher Andrásné, az intézmény párttitkára szólott az oktató-nevelő munkáról, eredményeikről, gondjaikról. Korom Mihály programjának következő állomása a kétezer dolgozót foglalkoztató Budapesti Tejipari Vállalat volt, ahol Laczkó György igazgató és Tasi János pb-titkár adott tájékoztatást a vállalat gazdasági tevékenységéről, az üzemi pártmunka feladatairól, s bemutatták a kelet-pesti tejüzemet. Itt évente 246 millió liter tejet dolgoznak fel, s több mint 170 millió poharas tejterméket bocsátanak ki. Hagyományos készítményeik gyártása mellett gondot fordítanak újdonságok bevezetésére is. A második félévben megkezdik a hosszabb ideig eltartható tej gyártását. Korom Mihály XVII. kerületi látogatásának befejezéseként a kerületi pártbizottság székházában aktívaértekezleten adott tájékoztatót időszerű politikai kérdésekről. Sarlós István Békés megyében Sarlós István, az MSZMP Politikai Bizottságának tagja, a Minisztertanács elnökhelyettese kétnapos látogatást tett Békés megyében. Csütörtökön Békéscsabán Frank Ferenc, a megyei pártbizottság első titkára és Gyulavári Pál, a megyei tanács elnöke fogadta, s tájékoztatta a megye gazdasági és társadalmi helyzetéről, az ott folyó kulturális és közművelődési tevékenységről. A Minisztertanács elnökhelyettese ezután felkereste a békéscsabai 611. számú ipari szakmunkásképző intézetet. Itt Ábrahám Béla, a városi pártbizottság első titkára, valamint Salaii János, Békéscsaba tanácselnöke köszöntötte. Az intézmény vezetői beszámoltak az iskola oktató- és nevelőmunkájáról. Délután a Politikai Bizottság tagja ellátogatott a békéscsabai Kemény Gábor Szakközépiskolába és a belvárosi óvodába. Este a békéscsabai Jókai Színházban megtekintette Jevgenyij Svarc Az árnyék című színművének előadását. A látogatás második napján, pénteken Sarlós István Békésre utazott. A helyi kisegítő iskolában és nevelőotthonban Inokai János, a városi pártbizottság első titkára, Makoviczki János tanácselnök és az oktatási intézmény vezetői tájékoztatták a város, illeve az iskola és a nevelőotthon életéről. Békés megyei programjának befejezéseként a Minisztertanács elnökhelyettese Békéscsabán, az MSZMP Oktatási Igazgatóságán rendezett pedagógus aktívaülésen előadást tartott időszerű neveléspolitikai kérdésekről. Befejezte munkáját a magyar-bolgár gazdasági együttműködési bizottság A magyar-bolgár gazdasági és műszaki-tudományos együttműködési bizottság 19. ülésszaka Budapesten befejezte munkáját. Az ülésszak eredményeiről Marjai József és Andrej Lukanov miniszterelnök-helyettes, a bizottság társelnöke jegyzőkönyvet írt alá. Az ülésszakon áttekintették a magyar—bolgár gazdasági kapcsolatok helyzetét. Különös figyelmet fordítottak a két ország kormányfői által 1983. júniusban aláírt, a gazdasági együttműködési fő irányokat meghatározó dokumentumban előirányzott feladatok teljesítésére. Megállapították, hogy a magyar—bolgár gazdasági együttműködés megfelelően fejlődik, tovább bővült a gyártásszakosítás és a termelési kooperáció, ugyanakkor rámutattak arra, hogy még jelentős tartalékok vannak. Az országaink között az 1986—1990. évekre szóló népgazdasági tervek egyeztetésének első szakasza lezárult, és kijelölték a második szakasz feladatait. Állást foglaltak abban, hogy a tervegyeztetési tárgyalások során a kétoldalú gazdasági kapcsolatok további dinamikus fejlődésének megalapozására törekednek. A bizottság értékelte az árucsereforgalom helyzetét. Megállapította: a jelenlegi ötéves terv első három évében a forgalom jelentősen bővült, 1983-ban 20,5 százalékkal haladta meg az előző évit. A kétoldalú szállításokban a gépipari és elektronikai termékek továbbra is meghatározó helyet foglalnak el, az összforgalom több mint hatvan százalékát képezik. A tanácskozáson határozatot hoztak arról, hogy a kialakult magas áruforgalmi szint megőrzése és növelése érdekében mindkét részről további erőfeszítéseket kell tenni. A bizottság részletesen megtárgyalta a gyártásszakosítás és termelési kooperáció továbbfejlesztésének lehetőségeit a gépiparban és vegyiparban, valamint foglalkozott a mezőgazdasági és élelmiszer-ipari együttműködés fejlesztésével is. Andrej Lukanovot fogadta Havasi Ferenc, az MSZMP Politikai Bizottságának tagja, a Központi Bizottság titkára. A bolgár küldöttség magyarországi tartózkodása során látogatást tett az Ikarus Karosszéria- és Járműgyár székesfehérvári gyárában, valamint a Videoton Elektronikai Vállalatnál. (MTI) A szocialista országok külügyi tanácskozása A Varsói Szerződés tagállamainak külügyminiszter-helyettesei május 3-án és 4-én Varsóban találkozót tartottak, amelyen részt vett a Bolgár Népköztársaság, a Csehszlovák Szocialista Köztársaság,a Lengyel Népköztársaság, a Magyar Népköztársaság, a Német Demokratikus Köztársaság, a Román Szocialista Köztársaság és a Szovjetunió képviselője. A megbeszélésen magyar részről Nagy János külügyi államtitkár vett részt. A találkozó részvevőit fogadta Stefan Olszowski, a LEMP KB PB tagja, a Lengyel Népköztársaság külügyminisztere. A barátság és a teljes egyetértés légkörében lezajlott találkozón véleményt cseréltek azokról a kérdésekről, amelyek az európai bizalom- és biztonságerősítő intézkedésekkel és a leszereléssel foglalkozó konferencia napirendjén szerepelnek. A stockholmi konferencia május 8-án folytatja munkáját. (MTI) Az osztrák igazságügy-miniszter tárgyalásai Pénteken elutazott Budapestről dr. Harald Ofner osztrák igazságügyminiszter, aki dr. Markója Imre igazságügy-miniszter meghívására tett hivatalos látogatást hazánkban. A miniszterek kölcsönösen tájékoztatták egymást a jogalkotás és az igazságszolgáltatás aktuális kérdéseiről, valamint az igazságügyi minisztériumok tevékenységéről, megbeszéléseket folytattak a büntetőügyekben hozott bírósági határozatok kölcsönös végrehajtásáról, a szabadságvesztés büntetésre ítélt személyek átadásáról, büntetésük hazai végrehajtása céljából. Sarlós István, a Minisztertanács elnökhelyettese fogadta az osztrák minisztert, aki látogatást tett dr. Szilbereky Jenőnél, a Legfelsőbb Bíróság elnökénél is. (MTI)