Népszabadság, 1984. május (42. évfolyam, 102-126. szám)

1984-05-05 / 104. szám

4 EMBERI SORSOK A szerencse fia Köztudomású, hogy vannak olyan férfiak és nők, akikből valamilyen eredendő hiba folytán hiányzanak olyan képességek, amelyek az embe­rek nagy többségének megvannak. Például némelyek tökéletesen látnak közelre és távolra, de képtelenek kü­lönbséget tenni a zöld és a piros szín között. Valahogy ilyenformán hiány­zik Alics Jánosból a félelemérzet. Ez a „fogyatékossága” nagy szerencsé­nek bizonyult életútján. A felszabadulás után például Sal­gótarjánban részt vett egy olyan pártvezetőségi ülésen, amelyen akadt, aki revolverrel akarta lezárni a vi­tát. — A szemem se rebbent, pedig én kavartam a vihart — emlékezik visz­­sza —, azt állítottam, hogy a váro­sunkban frakciókra oszlott a veze­tés, különböző csoportok egymás el­len szervezkednek. „Aki frakciózik, azt lelövöm, de azt is, aki így rágal­mazza elvtársait!” — kiabálta vala­ki, de Nógrádi Sándor, aki akkori­ban a több megyét is átfogó miskol­ci területi pártbizottság titkára volt, nyugtatta, hogy majd utánajár a do­lognak, rendet teremt a salgótarjáni vezetésben. Aki nyomban tisztázni akarta a helyzetet, nekem szegezte a kérdést: hogyan tudom bizonyíta­ni a vádat?! A szervezkedők ott ül­tek mellettem, gondoltam, hogy ők aztán majd szépen vallják be machi­nációikat. De bolondok is lettek vol­na elmondani, hogyan osztották szét egymás között a különböző tisztsége­ket, hogy például ki legyen a polgár­­mester és a rendőrkapitány. Eszem­be jutott, hogy korábban a szervez­­kedőkkel tartott egy vezetőségi tag is, de ő a tisztségek elosztásából va­lahogy kiszorult. Szerencsémre mond­tam is: kérdezzék meg őt, remélem, majd bizonyítja az igazamat. Érte küldtek, és nekünk még pisszenni se volt szabad, amikor faggatni kezd­ték. Ő aztán kijelentette, hogy a párt színe előtt még az élete árán is csak igazat mondhat, és egy szuszra el­mesélte, hogyan akarták társai le­váltani a város egész vezérkarát. Nagyot lélegeztem, mert ha nem is féltem, de bizony akkor mégiscsak melegem volt. Találkozás a hadvezérrel 1944. december 22-én este 10 óra tájt nyomultak be Kazár felől Sal­gótarjánba a felszabadító szovjet csapatok. Hajnalban már összejöttek tanácskozni az életben és otthon maradt, kommunista érzelmű embe­rek, akik már megjárták az interná­ló táborok poklát. Küldöttséget vá­lasztottak maguk közül, hogy megtu­dakolják: milyen úton-módon lehet megalapítani a kommunista pártot Salgótarjánban? A küldöttség felke­resett egy szovjet katonai alakulatot, és tárgyalásba bocsátkozott velük egy fiatal őrnagy. Megmagyarázta nekik, hogy nincs joga áldását adni még kommunista szervezkedésre se, de azt tanácsolta, hogy keressék fel Tolbuhin marsallt, akinek a város­ban van a főhadiszállása.­­ El is indultak a megadott címre, a Forgách utca 64—68 számú épület­tömb felé. Akkoriban azonban az egész környéket szoros őrség fogta körül. A küldöttség hirtelen ezek­nek az őröknek a gyűrűjében talál­ta magát: kicsodák, micsodák, miért akarnak a parancsnokságra bejutni — pattogtak a katonák kérdései. Részben a meghökkenés, másrészt a nyelvtudás hiánya némította el őket. Csak Alics János felelgetett megkö­zelítő pontossággal, hiszen anyanyel­vi fokon beszélt csehül, szlovákul és bolgárul. Az őrség parancsnoka rá­mutatott: — Ez az ember jön, a többi itt marad! Így került a híres hadvezér elé. — Úgy néztem rá, mint borjú az új kapura — mondja mosolyogva —, én ekkora nagy darab embert még so­hasem láttam. Tolbuhin elvtárs rám is förmedt: „Úgy bámulsz rám, mint az istenre!...” „Hát, majdnem” — feleltem, de túl sokat nem povedál­­hattam, mert az ellenszenvét nem­igen igyekezett palástolni. Mi a va­lóságos célunk, egyáltalán hogyan kerültem pont hozzá?! — záporoztak rám a kérdései. Előkerítette azt az őrnagyot is, akitől az útbaigazítást kaptuk, és bizony hamar folyt a víz a legény tányérsapkája alól. A katona­tiszt feladata, hogy űzze-verje a fa­sisztákat, és ne tanácsadó szolgálatot játsszon. Az őrnagy vegye tudomá­sul, hogy még ő sem adhat semmifé­le pártszervezési engedélyt, mert majd jönnek a magyar pártszerve­zők, velük kell tanácskozzunk az ilyen dolgokról — mondta mérge­sen, majd elkérte az igazolásaimat, és csak akkor enyhült meg, amikor elolvasta az internáló táborból való szabadulásomat igazoló okmányt. Végül kijelentette: ha már itt va­gyok, akkor megmondja nyíltan, hogy az lenne az igazi kommunista magatartás, ha segítenénk a felsza­badító szovjet katonáknak a salgó­tarjáni hidak helyreállításában, a kisterenyei katonai repülőtér felépí­tésében, a város vízellátásának biz­tosításában, a még puskáló fasiszták felkutatásában. Így is tettünk. Ké­sőbb, amikor a front már messze túlhaladt városunkon, 1945. január 2-án érkezett hozzánk az első párt­szervező. -1 siker is megárthat A hajdani internáltakból alakult meg e napokban Salgótarjánban a kommunista párt helyi szervezete, és minden tag egyben fontos feladat­köröket betöltő tisztségviselő is lett. Valamennyien derék, számtalan ne­héz próbát becsülettel kiállt­ pártta­gok voltak, hűséges társak, akikhez az árulás gyanúja se férkőzött, a legnehezebb időszakok idején sem. Mintha az első győzelmek megzavar­ták volna a fejüket, elkezdték bizal­matlanul méregetni egymást. Ezt az állapotot nem tudta tovább tétlenül nézni Alics János, aki ekkoriban a salgótarjáni kádertanács vezetője volt. Nógrádi Sándor türelmének, em­berségének volt köszönhető, hogy ezeknek az elbizonytalanodott em­bereknek a többsége végül is rálelt a saját énjére, miután másutt nehéz feladatokat kapott az országépítő munkában. Tanulságos fordulata az életnek, hogy később Alics János többnyire azokhoz az emberekhez került a legközelebb, akik ellen ezen az emlékezetes ülésen nyíltan szót emelt. Hosszú, keserves eszten­dőkbe került, amíg felismerték, megértették, nem ellenük, értük szólt. Például Oczél János, aki a Nógrád megyei pártbizottság első titkára volt, még akkor is ragasz­kodott ahhoz, hogy Alics János fog­lalkozzék továbbra is a káderügyek intézésével, amikor a Salgótarjáni Üveggyár igazgatójává nevezték ki. — Hát igen, Oczel János nem­igen akarta elfogadni, hogy az üveg­gyárban érzem a legotthonosabban magamat — mondja, és nyomban magyarázza is. — Édesapám üvegol­vasztó volt, tőle tanultam a mester­ség szeretetét. Még tizenhárom éves se voltam, amikor már a tokodi üveggyárban dolgoztam. Később itt­hon nem jutott apámnak munka, és vándorolni kezdett kenyérkereset után, természetesen a család vele tartott. Kikötöttünk Romániában, ahol apám és én, a hét közül a leg­idősebb gyerek, több üveggyárban is dolgoztunk. Először segédmunká­kat bíztak rám, később üvegfúvó lettem. Emlékszem, hogy 1931-ben tértünk haza Salgótarjánba, ahol egy Szente nevű kormányfőtanácsos állt az üveggyár élén. Semmiképpen nem akart alkalmazni. Nagy nehe­zen elértem, hogy legalább egy pró­bát tegyen velem. Rábízott egy Csá­szár nevű üzemvezetőre, akiről ki­derült, hogy éppúgy zlatnói szüle­tésű, mint én. Miközben a műhely­be tartottunk, szlovákul beszéltünk egymással. Mondanom sem kell, hogy a próba fényesen sikerült. Fél­retéve azonban a tréfát, valóban ér­tettem a mesterségemet, és ezt ké­sőbb be is bizonyítottam. Olyannyi­ra, hogy amikor apám a cimboráitól kapott hírek alapján elhatározta, hogy Szófiába költözünk, mert ott remek kereseti lehetőségek vannak, akkor a kormányfőtanácsos semmi­képpen sem akart elengedni. Végül beleegyezett a távozásomba, és meg­mondta előre: nem telik bele két esztendő, és Bulgáriából visszaké­­redzkedek, és ő majd akkor is alkal­mazni fog engem, ígérte ezt annak ellenére, hogy mindig, minden cse­tepatéban benne voltam. Valahogy úgy alakult a helyzetem, hogy ahányszor nagyobb bért kellett kö­vetelni, én lettem a szószóló. Ha bárkit igazságtalanság ért a műhely­ben, akkor az üvegfúvók engem tol­tak előre, verekedjem ki az igazu­kat. Világcsavargó Így járt Szófiában is, ahol a tu­lajdonosnak nem volt pénze a szer­ződésben biztosított bérek kifizeté­sére. Kaptak tőle bőségesen szalá­mit, kenyeret, de egyetlen levát sem. Aki megmondta, hogy ezt tovább nem tűrik, az megint csak Alics Já­nos volt. A tulajdonos a rendőrök­kel vitette el a gyárból, ám a város rendőrparancsnoka kénytelen-kel­letlen neki adott igazat, mondván, hogy a szerződés az szerződés, a benne foglaltakat mindkét félnek teljesítenie kell. A Szlovákiából, Romániából, Magyarországról érke­zett üvegfúvók így jutottak először pénzhez új munkahelyükön. A tulaj­donos azonban ettől kezdve egyál­talán nem titkolta, hogy mennyire nem szíveli Alicsot, a fiatal magyar mestert. Neki ez annyi gondot oko­zott, hogy az első jobb ajánlatra odébbállt, és Várnában próbált bol­dogulni egy ugyancsak akkor léte­sült üveggyárban, ahonnan egy cseh mester csalta vissza Szófiába. Ebben a városban került kapcso­latba a szervezett munkásmozga­lommal, itt lett 1935-ben a kommu­nista párt tagja. Szófiában ismer­kedett meg későbbi feleségével, aki jugoszláv származású volt, de vele eleinte németül értette meg magát. Együtt tértek 1935-ben Salgótarján­ba, ahol aztán abban az üveggyár­ban dolgozott a felszabadulásig, amelynek 1949-ben igazgatója lett. Mivel sikeresen bizonyított, egy­más után nevezték ki különböző gyárak élére rendet teremteni, pél­dául a sajószentpéteri üveggyár, majd az ajkai üveggyár igazgatójá­nak. Az ellenforradalom a pécsi por­celángyár, a hajdani nevezetes Zsol­­nay-gyár élén találta. A harc első napján fegyveres szolgálatra jelent­kezett, és akkor szerelt le a karha­talomból, amikor konszolidálódott a munkás-paraszt hatalom. Mikor volt könnyű? A pufajkát levetve szívesen ment volna vissza bármelyik korábbi munkahelyére, de Veszprém és Nóg­rád megye pártvezetése is versen­gett érte: vállalja az ipari irányítás helyi feladatait. A szíve Salgótar­jánba húzta vissza, így lett Nógrád megye pártbizottságának ipari titká­ra. Később kiderült, hogy ez szeren­csés döntés volt, mert amit a hiva­talos tárgyalásokon nem sikerült el­érni, azt könnyedén elérte ízes szlo­vák beszédével, ha átruccant egy­­egy napra a közeli határon. Így kap­ta meg a Nógrád megyei építőipar soron kívül a toronydaruit, így ju­tott az új salgótarjáni kórház kor­szerű hazáinhoz. 1965-ben nyugdíjazták. Néhány évvel később sokan ezért úgy mu­tattak rá, mint a szerencse fiára. Még ma is nem kevesen állítják, hogy éppen a legjobb pillanatban távozott. — Nincs igazuk — feleli erre —, hiszen nem távoztam, most, hetven­öt évesen is a megyei pártbizottság tagja vagyok. És nem dísztag, nem olyan ember, aki mindenre készség­gel bólogat. Hogy a koromnál fog­va megúsztam a dolgok nehezét? Én nem emlékszem, hogy nekem valaha is könnyű volt. Az tagadhatatlan, hogy manapság sokkal összetettebb, bonyolultabb a gazdaság irányítása minden szinten, mint az én időmben volt, de boldogan csinálnám ma is. Nemcsak azért, mert legalább két évtized kerülne le a vállaimról. Mindig vallottam, mert hittem: ak­kor igazán értékes az élet, ha ne­héz feladatokkal sikerrel birkózunk. * Alics Jánost 75. születésnapján a Magyar Népköztársaság Elnöki Ta­nácsa a Munka Vörös Zászló Ér­demrendjével tüntette ki. Sólyom József NÉPSZABADSÁG 1984. május 5., szombat Losonczi Pál fogadta a bolgár parlamenti küldöttséget Losonczi Pál, az Elnöki Tanács elnöke pénteken az Országház Nán­­dorfehérvár-termében fogadta a bolgár parlamenti küldöttséget, amely Sztanko Todorov, a Bolgár Népköztársaság nemzetgyűlésének elnöke, a Bolgár Kommunista Párt Központi Bizottsága Politikai Bizott­sága tagjának vezetésével hivatalos, baráti látogatáson tartózkodik or­szágunkban. A szívélyes légkörű megbeszélésen részt vett Cservenka Ferencné, az országgyűlés alelnöke. Jelen volt Boncso Mitev, a Bolgár Népköztár­saság budapesti nagykövete. (MTI) Korom Mihály a XVII. kerületben Korom Mihály, a Magyar Szocia­lista Munkáspárt Politikai Bizottsá­gának tagja, a Központi Bizottság titkára pénteken a főváros XVII. ke­rületébe látogatott. Programja az MSZMP kerületi bizottságának szék­­házában kezdődött, ahol a vendéget Cregor Gábor, a pártbizottság első titkára és Krébesz Károly, a város­rész tanácselnöke tájékoztatta a ke­rület politikai, gazdasági és társadal­mi életéről. A Politikai Bizottság tagja ezután megtekintette a XVII. kerületben épülő városközpontot, majd felkeres­te a Pesti úti általános iskolát. Itt Földes László igazgató és Feh­er Andrásné, az intézmény párttitkára szólott az oktató-nevelő munkáról, eredményeikről, gondjaikról. Korom Mihály programjának kö­vetkező állomása a kétezer dolgo­zót foglalkoztató Budapesti Tejipari Vállalat volt, ahol Laczkó György igazgató és Tasi János pb-titkár adott tájékoztatást a vállalat gazda­sági tevékenységéről, az üzemi párt­munka feladatairól, s bemutatták a kelet-pesti tejüzemet. Itt évente 246 millió l­iter tejet dolgoznak fel, s több mint 170 millió poharas tejter­méket bocsátanak ki. Hagyományos készítményeik gyártása mellett gon­dot fordítanak újdonságok bevezeté­sére is. A második félévben megkez­dik a hosszabb ideig eltartható tej gyártását. Korom Mihály XVII. kerületi láto­gatásának befejezéseként a kerületi pártbizottság székházában aktívaér­tekezleten adott tájékoztatót idősze­rű politikai kérdésekről. Sarlós István Békés megyében Sarlós István, az MSZMP Politi­kai Bizottságának tagja, a Minisz­tertanács elnökhelyettese kétnapos látogatást tett Békés megyében. Csü­törtökön Békéscsabán Frank Ferenc, a megyei pártbizottság első titkára és Gyulavári Pál, a megyei tanács elnöke fogadta, s tájékoztatta a me­gye gazdasági és társadalmi helyze­téről, az ott folyó kulturális és köz­­művelődési tevékenységről. A Minisztertanács elnökhelyettese ezután felkereste a békéscsabai 611. számú ipari szakmunkásképző inté­zetet. Itt Ábrahám Béla, a városi pártbizottság első titkára, valamint Salaii János, Békéscsaba tanácsel­nöke köszöntötte. Az intézmény ve­zetői beszámoltak az iskola oktató- és nevelőmunkájáról. Délután a Po­litikai Bizottság tagja ellátogatott a békéscsabai Kemény Gábor Szak­középiskolába és a belvárosi óvodá­ba. Este a békéscsabai Jókai Szín­házban megtekintette Jevgenyij Svarc Az árnyék című színművének előadását. A látogatás második napján, pén­teken Sarlós István Békésre utazott. A helyi kisegítő iskolában és neve­lőotthonban Inokai János, a városi pártbizottság első titkára, Makovicz­­ki János tanácselnök és az oktatási intézmény vezetői tájékoztatták a város, illeve az iskola és a nevelő­­otthon életéről. Békés megyei programjának befe­jezéseként a Minisztertanács elnök­­helyettese Békéscsabán, az MSZMP Oktatási Igazgatóságán rendezett pe­dagógus aktívaülésen előadást tar­tott időszerű neveléspolitikai kérdé­sekről. Befejezte munkáját a magyar-bolgár gazdasági együttműködési bizottság A magyar-bolgár gazdasági és műszaki-tudományos együttműkö­dési bizottság 19. ülésszaka Buda­pesten befejezte munkáját. Az ülés­szak eredményeiről Marjai József és Andrej Lukanov miniszterelnök-he­­lyettes, a bizottság társelnöke jegy­zőkönyvet írt alá. Az ülésszakon áttekintették a ma­gyar—bolgár gazdasági kapcsolatok helyzetét. Különös figyelmet fordí­tottak a két ország kormányfői által 1983. júniusban aláírt, a gazdasági együttműködési fő irányokat megha­tározó dokumentumban előirányzott feladatok teljesítésére. Megállapítot­ták, hogy a magyar—bolgár gazdasá­gi együttműködés megfelelően fej­lődik, tovább bővült a gyártássza­kosítás és a termelési kooperáció, ugyanakkor rámutattak arra, hogy még jelentős tartalékok vannak. Az országaink között az 1986—1990. évekre szóló népgazdasági tervek egyeztetésének első szakasza lezá­rult, és kijelölték a második szakasz feladatait. Állást foglaltak abban, hogy a tervegyeztetési tárgyalások során a kétoldalú gazdasági kapcso­latok további dinamikus fejlődésé­nek megalapozására törekednek. A bizottság értékelte az árucsere­forgalom helyzetét. Megállapította: a jelenlegi ötéves terv első három évében a forgalom jelentősen bővült, 1983-ban 20,5 százalékkal haladta meg az előző évit. A kétoldalú szál­lításokban a gépipari és elektronikai termékek továbbra is meghatározó helyet foglalnak el, az összforgalom több mint hatvan százalékát képe­zik. A tanácskozáson határozatot hoztak arról, hogy a kialakult ma­gas áruforgalmi szint megőrzése és növelése érdekében mindkét részről további erőfeszítéseket kell tenni. A bizottság részletesen megtár­gyalta a gyártásszakosítás és terme­lési kooperáció továbbfejlesztésének lehetőségeit a gépiparban és vegy­iparban, valamint foglalkozott a me­zőgazdasági és élelmiszer-ipari együttműködés fejlesztésével is. Andrej Lukanovot fogadta Havasi Ferenc, az MSZMP Politikai Bizott­ságának tagja, a Központi Bizottság titkára. A bolgár küldöttség magyarorszá­­gi tartózkodása során látogatást tett az Ikarus Karosszéria- és­­ Jármű­gyár székesfehérvári gyárában, vala­mint a Videoton Elektronikai Válla­latnál. (MTI) A szocialista országok külügyi tanácskozása A Varsói Szerződés tagállamainak külügyminiszter-helyettesei május 3-án és 4-én Varsóban találkozót tartottak, amelyen részt vett a Bol­gár Népköztársaság, a Csehszlovák Szocialista Köztársaság,­­a Lengyel Népköztársaság, a Magyar Nép­­köztársaság, a Német Demokratikus Köztársaság, a Román Szocialista Köztársaság és a Szovjetunió képvi­selője. A megbeszélésen magyar részről Nagy János külügyi államtitkár vett részt. A találkozó részvevőit fogadta Stefan Olszowski, a LEMP KB PB tagja, a Lengyel Népköztársaság kül­ügyminisztere. A barátság és a teljes egyetértés légkörében lezajlott találkozón véle­ményt cseréltek azokról a kérdések­ről, amelyek az európai bizalom- és biztonságerősítő intézkedésekkel és a leszereléssel foglalkozó konferen­cia napirendjén szerepelnek. A stockholmi konferencia május 8-án folytatja munkáját. (MTI) Az osztrák igazságügy-miniszter tárgyalásai Pénteken elutazott Budapestről dr. Harald Ofner osztrák igazságügy­­miniszter, aki dr. Markója Imre igaz­ságügy-miniszter meghívására tett hivatalos látogatást hazánkban. A miniszterek kölcsönösen tájékoztat­ták egymást a jogalkotás és az igaz­ságszolgáltatás aktuális kérdéseiről, valamint az igazságügyi minisztériu­mok tevékenységéről, megbeszélése­ket folytattak a büntetőügyekben hozott bírósági határozatok kölcsö­nös végrehajtásáról, a szabadság­­vesztés büntetésre ítélt személyek át­adásáról, büntetésük hazai végrehaj­tása céljából. Sarlós István,­ a Minisztertanács elnökhelyettese fogadta az osztrák minisztert, aki látogatást tett dr. Szilbereky Jenőnél, a Legfelsőbb Bí­róság elnökénél is. (MTI)

Next