Népszabadság, 1984. május (42. évfolyam, 102-126. szám)
1984-05-30 / 125. szám
1984. május 30., szerda NÉPSZABADSÁG ISKOLA ÉS TÁRSADALOM Mit tudunk a tankönyvekről? NAGYON SOKAT TUDUNK tankönyveinkről. Szó esik róluk a tanári szobában, tanácskozásokon, magánbeszélgetések során, de beszélünk róluk otthon is, mikor gyermekünkkel foglalkozunk. És olvashatunk is a tankönyvekről a legkülönbözőbb folyóiratokban, újságokban. A tankönyv közügy. Szinte alig akad olyan ember, akinek közvetlenül vagy közvetve ne volna köze a tankönyvekhez, ne lenne véleménye az egykori vagy a jelenlegi tankönyvekről. Ugyanakkor keveset is tudunk tankönyveinkről. Már csak azért is, mert legföljebb ki-ki néhányat ismer belőlük, ennyivel van dolga abból a több ezernyi (több mint 3200- féle) tankönyvből, amely jelenleg hazánkban használatos. Így az emberek ismeretei meglehetősen egyoldalúak és esetlegesek a tankönyvekről, még arról a néhányról is, melyről a legtöbbet olvashatnak. Mert megdöbbentően „féloldalas” a legtöbb tankönyvvita, és kissé egyoldalú, mert többnyire néhány „közismereti” tantárgy (magyar irodalom, történelem) könyveire terjed ki. Ha tehát sommásan kellene válaszolnia arra a kérdésre, hogy jók vagy rosszak-e az iskolai tankönyvek, az állampolgár (újságolvasó lévén) bizonyára azt válaszolná, hogy rosszak. De ha tovább faggatnánk arról, hogy minek alapján állítja ezt, hogy a korábbi tankönyvekhez képest lát-e előrelépést vagy visszafejlődést tankönyveink szakmai megbízhatóságában, pedagógiai-módszertani eszközrendszerében stb., akkor könnyen elbizonytalanodik még az a szaktudós vagy újságíró, pedagógus-szakíró is, aki korábban magabiztosan állította ezt-azt (a maga nézőpontja alapján) a tankönyvekről. A tüzetes és elemző vizsgálódás ugyanis nem terjed ki a tankönyvek széles skálájára. Számos — évente 60—80-félére becsülhető — írás jelenik meg ugyan a tankönyvekről, de ezek többsége pillanatnyi észrevétel, „nyúlfarknyi” glossza — vagy (a „másik” oldalon) tankönyvszerzői „önismertetés”, száraz tanácsadás a tankönyv használatával kapcsolatban. Alapjuk — legjobb esetben is — a személyes, tehát esetleges tapasztalat, vélekedés. Persze nem lehet, nem szabad kizárni a vélekedés, a tapasztalatátadás, sőt még az első benyomások rögzítésének a jogát sem. Ám aligha lehet kétséges, hogy emellett szükség volna a tapasztalatok tömeges gyűjtésére, összefoglaló értékelésére, ugyanakkor tankönyveink komplex, de legalábbis több szempontú elemzésére, történeti és nemzetközi öszszehasonlító vizsgálatára. Szükség volna a tankönyvkészítés tényezőrendszerének pontosabb ismeretére, ennek következtében tudatosabb figyelembevételére, mint ahogy hasznos volna tudományos megalapozottságú, tervszerűen és módszeresen kialakított használat , illetve hatásvizsgálat is. De ilyen szervezetileg ma nincs. RÁ KELL DÖBBENNÜNK arra, hogy még az olyan egyszerűnek tűnő, kiélezetten föltett kérdésekre, mint hogy „sok vagy kevés a tankönyv hazánkban” , sem lehet leegyszerűsített „igen”-nel vagy „nem”-mel felelni eddigi spontán tapasztalataink vagy vélekedésünk alapján. Körültekintő vizsgálat bizonyára kimutatná, hogy mely területeken sok a nyomtatott oktatási segédeszköz (tankönyv, munkafüzet, feladatlap, szöveggyűjtemény stb.), hol, miben szükségtelen iskolatípusonként, szakágazatonként különkülön tankönyveket kibocsátani, tehát hol lehetne egységesíteni, összevonni, azaz takarékoskodni a tankönyvkészítéshez szükséges szellemi és anyagi erőforrásokkal. De egyidejűleg jelentkezik jogos vagy legalábbis megszívlelendő igény a meglevőkön felüli új tankönyvre bizonyos specializálódás talaján, s egyáltalán nem haszontalan vagy irreális a választhatóság érdekében a párhuzamos, több változatú tankönyv „álma” sem. A mennyiségi kérdéseknek (a tankönyvek számla, terjedelme, egy évfolyam, egy tantárgy tankönyvi ismeretanyagának mennyisége stb.) az eddigieknél tudatosabb, pontosabb és összegzett feltérképezése, vizsgálata több szempontból is fontos volna, hiszen nemcsak az oktatási célkitűzések realitásában, megvalósíthatóságában van nagy szerepük, hanem — éppen ezáltal — iskoláink, nevelőink és tanulóink egész közérzetében, nevelési célkitűzéseink valóra váltásában is. MÁR A MENNYISÉGI MUTATÓK is rejtenek tartalmi értékeket, értékelési szempontokat. A mennyiségileg túlméretezett, túlzsúfolt, maximalista tankönyv például — bármennyire is megfelelő szakmailag — nem értékelhető kedvezően pedagógiai, oktatáspolitikai szempontokból. A minőségi elemzés is sok menynyiségi mozzanatot rejthet (például fogalmak mennyisége és egymásra épülése, a kérdések, feladatok, kísérletek stb. száma, a szöveg és ábra mennyiségi aránya stb.). A tankönyvek minőségi elemzése azonban jóval bonyolultabb, igen nagy körültekintést igényel. Ha ez nincs jelen, könnyen eltorzulhat, egyoldalúvá válhat az az értékítélet, melyet kialakítunk. Nézzünk csupán egy példát, az olvasókönyvek esetét. Egy tudóscsoport néhány évvel ezelőtt lesújtó kritikát gyakorolt olvasókönyveink társadalomképéről. Nem vette figyelembe viszont, hogy az olvasókönyvek is „történeti” termékek, melyek tükrözik az adott korszak felfogását, társadalomképét stb., nem beszélve arról, hogy alsó tagozatos olvasókönyveink — a társadalomkép kialakítása mellett — egy sor igen fontos más feladatot hivatottak megoldani : a többi között, hogy a gyerekek megtanuljanak olvasni, megszeressék a könyveket, fejlődjön esztétikai érzékük, gyarapodjanak értelmi képességeik. A néhány szempontra szűkített kritika, elemzés is hasznos lehet bizonyos problémák megoldásában, de nem válthatja fel, nem nélkülözheti a több szempontú, öszszehasonlító elemzést. Még nincsenek megbízható, célszerű vizsgálódási módszereink a valóban alapos, sokrétű tankönyvelemzéshez. Ezért ki-ki a maga érdeklődésének, ízlésének és adottságának megfelelő szempontok szerint közelíti meg a tankönyveket. Ebből is kikerekíthető bizonyos összkép, de ez szükségszerűen hiányos és esetleges lesz. Az objektív és sokoldalú vizsgálati eljárások nyilvánvalóan több pozitív és negatív vonást tárnának fel az adott tankönyvekben, de azt is mérlegelnék, hogy egy-egy célkitűzés (szempont érvényesülésének) erősödése könnyen gyöngítheti más szempontok tankönyvi kibontakozását, megvalósulását. NEM ÁLLÍTHATJUK, hogy ne tudnánk sok mindent a tankönyvek minőségéről, tartalmi (szakmai vagy pedagógiai) kérdéseiről is. Különösen az idősebb tanárok, akik többféle tankönyvből is tanítottak (esetleg egészen más jellegűekből tanultak), önkéntelenül is egybevetik a korábbi és az új könyveket. Hasznos is volna összegyűjteni véleményüket, megfigyeléseiket, melyek olykor éles ellentétben állnak egymással értékítélet dolgában. A tavalyi pedagógusnap táján a Néprajzi Múzeumban rendezett reprezentatív tankönyvkiállítás alapján világosan látható a fejlődés, megragadhatók a változás tendenciái. Sokszor és sokan elmondták már, hogy új tankönyveinkben több és szebb az ábraanyag, hogy jobban érvényesül a korszerű, aktivitásra késztető munkáltatás, kérdések, feladatok, kísérletek leírása. De mennyi mindent kellene még tudnunk — és pontosabban tudnunk — éppen a munkáltatással kapcsolatban! Feltétlenül érdemes — jelenlegi tankönyveink vizsgálata, értékelése során — nemcsak a korábbi hazai, hanem a jelenlegi külföldi tankönyveket is tanulmányozni, összehasonlítgatni. Itt is adósak vagyunk egy segítő és lényegre vivő szempontrendszer, módszer kialakításával, noha hazánkban rangos műhelyei vannak az összehasonlító pedagógiatudomány területének. A TÜZETES ÖSSZEHASONLÍTÁS, tankönyveink komplex elemzése nyilvánvalóan felszínre hozhat olyan hibákat, hiányosságokat, melyeket érdemes és szükséges felszámolnunk, eltüntetnünk, javítanunk a tankönyvek újrakiadása, korrekciója, illetve vadonatúj tankönyvek készítése során. De minden bizonnyal kiderül tankönyveinkről — egyes tankönyvekről különösen, tankönyveink öszszességéről pedig összegezve — sok olyan vonás, érték, előny, mely a közvéleményben jelenleg nem tudatosult, mert oda egyoldalúan a többségben levő elmarasztaló írások vélekedése kerül. Érdemes volna rádöbbennünk : büszkék is lehetnénk a magyar tankönyvekre, tankönyveink többségére. Ez persze nem zárja ki azt, hogy ne marasztaljuk el a valóban gyenge, tanulhatatlan tankönyvekért, s hogy ne küzdjünk tankönyveink hibái ellen. De könnyen megváltozna a kedvezőtlen, igazságtalan összkép, a közvéleményben meggyökeresedett lebecsülés akkor, ha egy céltudatos és objektív tankönyvkutatás feltárná a valóságot. Mert igaz, hogy sokat tudunk a tankönyvekről, de még többet nem tudunk róluk. Karlovitz János szerkesztő Tankönyvkiadó Az eszme tisztítja önmagát Asperján György: Végül is szenteltvíz i regényírás — viaskodás az idővel. Különösen akkor, ha eltérőek az idődimenziók. Asperján számára is küzdelmet jelent hat nap családi eseményeibe (a maga választotta regénybeli időbe) beleszőni, belesűríteni több évtized emberi törekvéseit, egymást keresztező ellentmondásait. A három nemzedék élettörténeteinek ötvözése, az eltérő életfelfogások ütköztetése leginkább azokban a fejezetekben sikerült, amelyekben a tér- és idősíkok váltakozása nem borította fel a regénystruktúra dinamikus egyensúlyát. Ilyennek érzem Szalaiék és Robiék mulatozását; előbb a Maxim bárban, ahol a nők — egy darabka ruhától eltekintve — meztelenre vetkőzve táncolják a kánkánt, záróra után pedig Szalaiék otthonában folytatódik a „vidám” szórakozás. A cselekmény két színhelye közé ékelődik „nagyapós” halállal végződő betegségének leírása, „nagyanyus” kétségbeesett életmentő küzdelme. A tartalmi-hangulati ellentétnek ezt a dinamikus mozgását kiegészítik és felerősítik Szalaiék és a vendégek nézeteltérései, kemény összecsapásai. A mulatozás, a vidámság burkát fel-felszaggatja a pazar gazdagság és a viszonylagos szegénység, a kérkedő fényűzés és a takarékosságra kényszerített szerénység mélyen rejtőző ellentéte. A dinamikus egyensúly azonban nem mindenütt valósul meg a regényben. Nagyapós felidézett élettörténete — ötvennégy oldal — megtöri a szerkezet ívét, visszafogja lendületét. A felidézés hitelét rontja az a tény, hogy az olvasó csak a történet végén tudja meg: az eseménysor Robi tudatában játszódott le. A szerkezet tartópilléreiben, a jellemek ábrázolásában is formáló elvvé válik az ellentmondás. Nagyapás idős kommunista munkás, feltétlen híve a szocialista rendszernek és a pártnak. Ez érthető, hiszen számára az emberibb lét kezdete: a felszabadulás. A Horthy-időben úgyszólván csak a betűvetést tanulta meg, a felszabadulás után ismét beült az iskolapadba, azután szakmát tanult, nem is egyet. Mindez azonban kevés ahhoz, hogy megértse a társadalmi gyakorlat „összetettebb folyamatait”: nincsenek kételyei, fenntartás nélkül elfogadja és támogatja Rákosi „bölcs” politikáját, még akkor is, amikor internáló táborba kerül, és akkor is, amikor a „nagy vezér” eltűnik a politika színpadáról. Alakjában vonzó az őszinteség, a tisztesség, az a képessége, hogy azonosulni tudott az országépítő feladatokkal, és tudott hinni abban, amit tett, amit tennie kellett. Mindezek a tulajdonságok azonban riasztóan is hatnak az olvasóra. Mindenekelőtt azért, mert emberi értékei a történelmi pillanathoz kötődtek, és nem tudtak állandósulni, átalakulni és megújulni. Az ellentmondás mint formáló elv nemcsak egy-egy jellemen belül, hanem az alakok rendszerében is megnyilvánul. Szalai, aki szintén tagja a pártnak, keresi ugyan az igazságot, de nem tud azonosulni semmivel és senkivel. Nagyapós „mindig elégedett volt önmagával, mert mindig azt tette, amit a lelkiismeret diktált”. Szalai nem érzi jól magát sem a munkahelyén, sem pazarul berendezett családi otthonában. Nagyapósnak nem voltak kételyei — Szalai kritikusan szemléli a társadalom gyakorlatát. Bírálata azonban, mivel cinikusan fogalmaz, hatástalan, pontosabban: maga ellen fordítja bürokratikusan gondolkodó főnökét és a munkatársait is. Az eltérő tulajdonságok ellenére van bennük egyező vonás is: Szalai gondolkodását, magatartását is a kor alakította ki, de sokkal összetettebben. Az utóbbi két évtizedben megnőtt az egyén cselekvési lehetősége, s ez mindenképpen pozitív jelenség, mert feloldja a merevséget, dinamikussá teszi-teheti az önmegvalósítás folyamatát, az egyén és a közösség kölcsönös viszonyát. Ugyanakkor ha ez a folyamat nem jár együtt a felelősségérzettel, fokozhatja az egyén magárahagyatottságát, labilissá teheti értéktudatát. Ez történt Szálaival is. Kiváló mérnök lehetett volna, ha vállalja az érvényesüléssel együtt járó küzdelmet. Mást választott: benősült egy gazdag értelmiségi-polgári famíliába. Anyagilag mindene megvan, de elpazarolta tehetségét, elidegenedett a munkától, a környezetétől, a maga választotta életformától. Van még ugyan egy hely, ahol jól érzi magát, ahol mer önmaga lenni: Tiszakécskén, ahol született, s ahova időnként hazalátogat. Ez azonban csak pillanatnyilag szünteti meg az elidegenedést, a cinikus magatartást. Robi a két véglet között helyezkedik el. Mint kevésbé tehetséges mérnök, kevésbé szilárd jellem, akárcsak a női alakok, kiegészíti, gazdagítja, árnyaltabbá teszi a két pólus erővonalait. Talán ennyi tény is elegendő ahhoz, hogy megfogalmazzuk: Asperján György ebben a regényében egyik hősével sem tudott azonosulni. Az írói szándék felől nézve: bizonyára azért, mert — követve Stendhal példáját — nemcsak krónikása, hanem kritikusa is akar lenni annak a kornak, amelyben él. Kérdés, hogy a regénybeli értékeknek ez a polaritása miképpen hat az olvasó értéktudatára. Az ellentmondásoktól szabdalt jelen érzékelése orientál-e az igazi értékekre, vagy destabilizálja az amúgy sem szilárd értékrendet? Mivel az olvasók irodalmi műveltsége és a művek hatása rendkívül összetett, egyértelmű válasz aligha adható. Úgy vélem azonban, hogy a regényben ábrázolt poláris értékek — az olvasók jelentős részében — az egységesülés irányába hatnak; erősítik a kritikai szemléletet, amely nélkül nincs sem társadalmi, sem egyéni fejlődés, nincs egészséges és demokratikus közélet. A konfliktusok vállalása és feloldása nélkül elképzelhetetlen az eszme és a társadalmi gyakorlat öntisztító folyamata. Kérdés az is, hogy mindezeknek a nyílt vállalása hogyan hat az ifjúságra s ezen belül a gyerekekre. Robiék gyermeke, Zsolti — a harmadik nemzedék tagja — keserűen fakad ki, amikor felismeri, hogy a szülők titkolóznak előtte, hazudnak neki: „Ilyenek vagytok ti, felnőttek.” Válasz helyett csak aggodalmam tudom megfogalmazni. Aggasztó az is, hogy a regényben gyakran előfordulnak trágár kifejezések. Ha ezek a szavak a jellemzés eszközei lennének, és mértéktartóan használná őket, nem tenném szóvá. De mivel minden szereplő így beszél, sőt maga az író is ezekkel „színesíti” stílusát, túlzásnak tartom az alkalmazás arányát. Asperján stílusa — trágár szavak nélkül — természetes, kifejező, s közel áll az élőbeszédhez. Érdekes könyvet vehet kézbe az olvasó: ez gondolatmenetünk lényege. (Magvető) Pásztor Bertalan Z KÖNYVEKRŐL A KÖNYVHÉTEN ......................... ........................................................................................................................................................ . női Élmények szorításában Molnár Géza: A magány átkozott szombatra lytomár Géza alapvető műfaja a regény, ám érdeklődése, kísérletező kedve, mondandójának adekvát formát igénylő belső ereje kezdettől át- és áttört a regény határain a novella, az útirajz, a szociográfia, a publicisztika, a tanulmány és az emlékező próza mezőire. A mostani könyvhéten megjelent A magány átkozott szombatja című kötete tizenegy novellát és egy kisregényt tartalmaz, szerves folytatásaként, kiegészítőjeként korábbi elbeszélésköteteinek (A szerelmes kisinas, Harangos óra, Az ég kékje könnyebb), regényeinek, különösen a Doktor Krauss különös élete címűnek. Az egységbe tartozás, a rokonság érzetét egyaránt keltik tartalmi és formai hasonlatosságok. Molnár Géza írásainak nagyobbik része ugyanis három meghatározó élménykörből építkezik: gyermek- és ifjúkorának tapasztalásaiból, nemzedéke történelmi sorsfordulók viharos közepette felnőtté, majd derékhaddá érlelődésének hiteket romboló és megtartó folyamatából s kétesztendős párizsi kiküldetésének elemi erejű élményéből. Ezeket variálja hagyományosan-tudatosan realista láttatású novelláiban, regényeiben, látszólag ügyet sem vetve a sorjázó évtizedek s a fiatalabb nemzedékek prózakísérleteire. Ha elfogadjuk a kissé egyszerűsítő besorolást, mely szerint jelen irodalmunk két csoportra oszlik: a „társadalomábrázolói igénnyel föllépő realistákra” és a „posztmodern vagy posztavantgarde-okra”, úgy kétségtelen, hogy Molnár Géza az első csoportba tartozik. Az új és az előző kötetek összehasonlításakor az is felfedezhető, hogy míg például a Doktor Krauss különös élete szinte fényűzően tobzódik a főcselekmény vonaláról telekanyarodó részletekben, önálló, de csak hevenyészetten kifejtett történetekben, az új kötetben az ilyen és hasonló epizódok formálódtak novellává vagy éppen kisregénnyé, árulkodva az író állandó harcáról az életélmény és tapasztalás irodalmi átmentéséért. Hogy e küzdelemből nem mindig az író kerül ki győztesen, arról az újabb könyv írásainak egyenetlensége vall, jelesre formált novellákat ujjgyakorlat szintű vázlatokkal elegyítve. Mi jellemző Molnár Géza novelláira? A sajátosságok lejegyzéséért — vélem — célravezető, ha a kötet legjobb, önéletrajzi ihletésű írásaira — Az út, Margitka kisasszony, Café Metropol, Az út vége — hivatkozom. E novellákban, a műfaj törvényeinek engedelmeskedve, Molnár Géza a szélesebb társadalmi tablót belső vizsgálódással, a mikrokörnyezet árnyalt megrajzolásával helyettesíti, a jellemzés és a nyelv találó pontosságával. Az ifjúkori élmények öltöznek emeralakba, költöznek a Józsefváros és a külváros komor helyszíneire, feltárva a címfestőműhelyt és környékét, fölmutatva a különös egzisztenciákat a tisztes iparostól kezdve a szerencsevadászok, linkek, léhűtők, sikeresebb és eleve vereségre ítélt kisemberek tarka seregéig. Észre kell vennünk, hogy Molnár Géza milyen egyéni színekkel gazdagítja azt a budapesti folklórt, amelyet a századforduló magyar írói fedeztek fel, s amely a két világháború közötti jellegzetesen „pesti” írókon át, a mai Fejes Endréig, Moldováig, Mándy Ivánig annyi író számára jelentett kimeríthetetlen témaforrást. Ökonomikusan szerkesztett írások ezek. Molnár jól beszélteti szereplőit, dialógusai egyszerre szolgálják az alakjellemzést és a cselekmény előremozdítását. A kötetet olvasván ismételten eszünkbe jut: mily erősen érdekelte mindig Molnár Gézát saját íróvá válásának rögös útja, divatos kifejezéssel élve, az alkotáslélektan. Legutóbb Arcok fényben és eltűnőben című kötetében egész visszaemlékező fejezetet szentelt ennek az útnak, Nem úgy, mint Pallasz Athéné címmel. Új könyvének önéletrajzi novellái még jobban megvilágítják az út kezdetét és meredélyét is, egyszersmind kiegészítve a kötet egy másik, ars poetica-szerű szép novellájával, a Krúdy emlékének ajánlott Késmárki, az íróval. A novella íróhőse szent fogadalmat tesz: végleg felhagy az írással. („Az írás olyan, mint a keszonmunka. Nem, nem, soha többet egy sort sem.”) Élni akar, mint mások, hetven évig, talán tovább ... Élni a felragyogó élet színeit. Hogy végződik a novella címe: „Késmárkiban a pusztítás dühébe lobbant a tehetetlenség haragja, beszerez egy nagy fejszét, és miszliskbe aprítja ezt az inkvizíciós kamrát, de végül is hamvába holt a nagy nekirugaszkodás (hátha egyszer mégis múzeum lesz itt), leült a gyönyörű flamand íróasztal mellé, s keresni kezdte az első mondatot, amely gordonkahangon zeng, s olyan erős és mozdíthatatlan, mint egy alapkő, amelyre rá lehet építeni az egész novellát.” A könyv legnagyobb vállalkozása A magány átkozott szombatja című kisregény. Hősét, Vedres Miklós írót, a Doktort Klauss különös életéből emelte át Molnár Géza — ugyancsak Párizsiba egy szerelmi kaland erejéig. Ha a Doktor Klaussban azt nyomozta, mi az oka a sorsok, életek, művek félbeszakadásának, befejezetlenségének, miért a folytonos lesodródás a főútról, s tette ezt egy egész generáció, a „mérgezett nemzedék” körében és nevében, Molnár most alábbadta oknyomozó indulatát, megelégedett keskenyebb koordináták övezte életdarab vizsgálatával. Írása mégis élvezetes, fordulatos, nem utolsósorban azzal a magabiztossággal, tárgyismerettel, ahogy Párizs couleur locale-ját megfesti érdekes személyiségeivel, nyüzsgő forgatagával. S Kár, hogy Molnár Géza nem válogatott jobban új kötete összeállításakor. Vagy talán az idő sürgetésének engedett? Néhány novellája így torzóként került a könyvbe, vagy későbbi kibontás ígéreteként (Mediterrán novella, Telehold Damaszkusz felett, Edénkert.) Kötete azonban jó olvasmány, többek között gazdagodó stílusával, amire már utóbbi könyveiben is felfigyeltünk. (Szépirodalmi) Havas Ervin