Népszabadság, 1984. május (42. évfolyam, 102-126. szám)

1984-05-30 / 125. szám

1984. május 30., szerda NÉPSZABADSÁG ISKOLA ÉS TÁRSADALOM Mit tudunk a tankönyvekről? NAGYON SOKAT TUDUNK tan­könyveinkről. Szó esik róluk a taná­ri szobában, tanácskozásokon, ma­gánbeszélgetések során, de beszé­lünk róluk otthon is, mikor gyerm­e­­künkkel foglalkozunk. És olvasha­tunk is a tankönyvekről a legkülön­bözőbb folyóiratokban, újságokban. A tankönyv közügy. Szinte alig akad olyan ember, akinek közvetle­nül vagy közvetve ne volna köze a tankönyvekhez, ne lenne véleménye az egykori vagy a jelenlegi tanköny­vekről. Ugyanakkor keveset is tudunk tan­könyveinkről. Már csak azért is, mert legföljebb ki-ki néhányat is­mer belőlük, ennyivel van dolga ab­ból a több ezernyi (több mint 3200- féle) tankönyvből, amely jelenleg hazánkban használatos. Így az em­berek ismeretei meglehetősen egyol­dalúak és esetlegesek a tankönyvek­ről, még arról a néhányról is, mely­ről a legtöbbet olvashatnak. Mert megdöbbentően „féloldalas” a leg­több tankönyvvita, és kissé egyolda­lú, mert többnyire néhány „közisme­reti” tantárgy (magyar irodalom, történelem) könyveire terjed ki. Ha tehát sommásan kellene vála­szolnia arra a kérdésre, hogy jók vagy rosszak-e az iskolai tanköny­vek, az állampolgár (újságolvasó lé­vén) bizonyára azt válaszolná, hogy rosszak. De ha tovább faggatnánk arról, hogy minek alapján állítja ezt, hogy a korábbi tankönyvekhez ké­pest lát-e előrelépést vagy visszafej­lődést tankönyveink szakmai meg­bízhatóságában, pedagógiai-mód­szertani eszközrendszerében stb., ak­kor könnyen elbizonytalanodik még az a szaktudós vagy újságíró, peda­gógus-szakíró is, aki korábban ma­gabiztosan állította ezt-azt (a maga nézőpontja alapján) a tankönyvek­ről. A tüzetes és elemző vizsgálódás ugyanis nem terjed ki a tankönyvek széles skálájára. Szá­mos — évente 60—80-félére becsülhető — írás je­lenik meg ugyan a tankönyvekről, de ezek többsége pillanatnyi észrevétel, „nyúlfarknyi” glossza — vagy (a „másik” oldalon) tankönyvszerzői „önismertetés”, száraz tanácsadás a tankönyv használatával kapcsolat­ban. Alapjuk — legjobb esetben is — a személyes, tehát esetleges ta­pasztalat, vélekedés. Persze nem lehet, nem szabad ki­zárni a vélekedés, a tapasztalatát­adás, sőt még az első benyomások rögzítésének a jogát sem. Ám aligha lehet kétséges, hogy emellett szük­ség volna a tapasztalatok tömeges gyűjtésére, összefoglaló értékelésére, ugyanakkor tankönyveink komplex, de legalábbis több szempontú elem­zésére, történeti és nemzetközi ösz­­szehasonlító vizsgálatára. Szükség volna a tankönyvkészítés tényező­­rendszerének pontosabb ismeretére, ennek következtében tudatosabb fi­gyelembevételére, mint ahogy hasz­nos volna tudományos megalapo­zottságú, tervszerűen és módszere­sen kialakított használat , illetve hatásvizsgálat is. De ilyen szerveze­tileg ma nincs. RÁ KELL DÖBBENNÜNK arra, hogy még az olyan egyszerűnek tű­nő, kiélezetten föltett kérdésekre, mint hogy „sok vagy kevés a tan­könyv hazánkban” , sem lehet le­egyszerűsített „igen”-nel vagy „nem”-mel felelni eddigi spontán tapasztalataink vagy vélekedésünk alapján. Körültekintő vizsgálat bi­zonyára kimutatná, hogy mely terü­leteken sok a nyomtatott oktatási segédeszköz (tankönyv, munkafüzet, feladatlap, szöveggyűjtemény stb.), hol, miben szükségtelen iskolatípu­sonként, szakágazatonként külön­­külön tankönyveket kibocsátani, te­hát hol lehetne egységesíteni, össze­vonni, azaz takarékoskodni a tan­könyvkészítéshez szükséges szellemi és anyagi erőforrásokkal. De egyide­jűleg jelentkezik jogos vagy leg­alábbis megszívlelendő igény a meg­levőkön felüli új tankönyvre bizo­nyos specializálódás talaján, s egy­általán nem haszontalan vagy irreá­lis a választhatóság érdekében a pár­huzamos, több változatú tankönyv „álma” sem. A mennyiségi kérdéseknek (a tan­könyvek számla, terjedelme, egy év­folyam, egy tantárgy tankönyvi is­meretanyagának mennyisége stb.) az eddigieknél tudatosabb, pontosabb és összegzett feltérképezése, vizsgá­lata több szempontból is fontos vol­na, hiszen nemcsak az oktatási cél­kitűzések realitásában, megvalósít­hatóságában van nagy szerepük, ha­nem — éppen ezáltal — iskoláink, nevelőink és tanulóink egész közér­zetében, nevelési célkitűzéseink va­lóra váltásában is. MÁR A MENNYISÉGI MUTATÓK is rejtenek tartalmi értékeket, érté­kelési szempontokat. A mennyiségi­leg túlméretezett, túlzsúfolt, maxi­malista tankönyv például — bár­mennyire is megfelelő szakmailag — nem értékelhető kedvezően peda­gógiai, oktatáspolitikai szempontok­ból. A minőségi elemzés is sok meny­­nyiségi mozzanatot rejthet (például fogalmak mennyisége és egymásra épülése, a kérdések, feladatok, kí­sérletek stb. száma, a szöveg és ábra mennyiségi aránya stb.). A tanköny­vek minőségi elemzése azonban jó­val bonyolultabb, igen nagy körül­tekintést igényel. Ha ez nincs jelen, könnyen eltorzulhat, egyoldalúvá válhat az az értékítélet, melyet ki­alakítunk. Nézzünk csupán egy példát, az ol­vasókönyvek esetét. Egy tudóscso­port néhány évvel ezelőtt lesújtó kritikát gyakorolt olvasókönyveink társadalomképéről. Nem vette figye­­lembe viszont, hogy az olvasóköny­vek is „történeti” termékek, melyek tükrözik az adott korszak felfogá­sát, társadalomképét stb., nem be­szélve arról, hogy alsó tagozatos ol­vasókönyveink — a társadalomkép kialakítása mellett — egy sor igen fontos más feladatot hivatottak meg­oldani : a többi között, hogy a gyere­kek megtanuljanak olvasni, megsze­ressék a könyveket, fejlődjön eszté­tikai érzékük, gyarapodjanak értel­mi képességeik. A néhány szempont­ra szűkített kritika, elemzés is hasz­nos lehet bizonyos problémák meg­oldásában, de nem válthatja fel, nem nélkülözheti a több szempontú, ösz­­szehasonlító elemzést. Még nincsenek megbízható, cél­szerű vizsgálódá­si módszereink a valóban alapos, sokrétű tankönyv­­elemzéshez. Ezért ki-ki a maga ér­deklődésének, ízlésének és adottsá­gának megfelelő szempontok szerint közelíti meg a tankönyveket. Ebből is kikerekíthető bizonyos összkép, de ez szükségszerűen hiányos és esetle­ges lesz. Az objektív és sokoldalú vizsgálati eljárások nyilvánvalóan több pozitív és negatív vonást tár­nának fel az adott tankönyvekben, de azt is mérlegelnék, hogy egy-egy célkitűzés (szempont érvényesülésé­nek) erősödése könnyen gyöngítheti más szempontok tankönyvi kibonta­kozását, megvalósulását. NEM ÁLLÍTHATJUK, hogy ne tudnánk sok mindent a tankönyvek minőségéről, tartalmi (szakmai vagy pedagógiai) kérdéseiről is. Különö­sen az idősebb tanárok, akik többfé­le tankönyvből is tanítottak (esetleg egészen más jellegűekből tanultak), önkéntelenül is egybevetik a koráb­bi és az új könyveket. Hasznos is volna összegyűjteni véleményüket, megfigyeléseiket, melyek olykor éles ellentétben állnak egymással érték­ítélet dolgában. A tavalyi pedagógus­­nap táján a Néprajzi Múzeumban rendezett reprezentatív tankönyvki­állítás alapján világosan látható a fejlődés, megragadhatók a változás tendenciái. Sokszor és sokan elmond­ták már, hogy új tankönyveinkben több és szebb az ábraanyag, hogy jobban érvényesül a korszerű, akti­vitásra késztető munkáltatás, kérdé­sek, feladatok, kísérletek leírása. De mennyi mindent kellene még tud­nunk — és pontosabban tudnunk — éppen a munkáltatással kapcsolat­ban! Feltétlenül érdemes — jelenlegi tankönyveink vizsgálata, értékelése során — nemcsak a korábbi hazai, hanem a jelenlegi külföldi tanköny­veket is tanulmányozni, összehason­­lítgatni. Itt is adósak vagyunk egy segítő és lényegre vivő szempont­­rendszer, módszer kialakításával, noha hazánkban rangos műhelyei vannak az összehasonlító pedagógia­tudomány területének. A TÜZETES ÖSSZEHASONLÍTÁS, tankönyveink komplex elemzése nyilvánvalóan felszínre hozhat olyan hibákat, hiányosságokat, melyeket érdemes és szükséges felszámolnunk, eltüntetnünk, javítanunk a tanköny­vek újrakiadása, korrekciója, illetve vadonatúj tankönyvek készítése so­rán. De minden bizonnyal kiderül tankönyveinkről — egyes tanköny­vekről különösen, tankönyveink ösz­­szességéről pedig összegezve — sok olyan vonás, érték, előny, mely a közvéleményben jelenleg nem tuda­tosult, mert oda egyoldalúan a több­ségben levő elmarasztaló írások vé­lekedése kerül. Érdemes volna rá­döbbennünk : büszkék is lehetnénk a magyar tankönyvekre, tankönyve­ink többségére. Ez persze nem zárja ki azt, hogy ne marasztaljuk el a valóban gyenge, tanulhatatlan tan­könyvekért, s hogy ne küzdjünk tan­könyveink hibái ellen. De könnyen megváltozna a kedvezőtlen, igazság­talan összkép, a közvéleményben meggyökeresedett lebecsülés akkor, ha egy céltudatos és objektív tan­könyvkutatás feltárná a valóságot. Mert igaz, hogy sokat tudunk a tan­könyvekről, de még többet nem tu­dunk róluk. Karlovitz János szerkesztő Tankönyvkiadó Az eszme tisztítja önmagát Asperján György: Végül is szenteltvíz­ i regényírás — viaskodás az idő­­vel. Különösen akkor, ha elté­rőek az idődimenziók. Asperján számára is küzdelmet jelent hat nap családi eseményeibe (a maga vá­lasztotta regénybeli időbe) belesző­ni, belesűríteni több évtized embe­ri törekvéseit, egymást keresztező ellentmondásait. A három nemze­dék élettörténeteinek ötvözése, az eltérő életfelfogások ütköztetése leg­inkább azokban a fejezetekben si­került, amelyekben a tér- és idősí­kok váltakozása nem borította fel a regénystruktúra dinamikus egyen­súlyát. Ilyennek érzem Szalaiék és Robiék mulatozását; előbb a Maxim bárban, ahol a nők — egy darabka ruhától eltekintve — meztelenre vetkőzve táncolják a kánkánt, zár­óra után pedig Szalaiék otthonában folytatódik a „vidám” szórakozás. A cselekmény két színhelye közé éke­lődik „nagyapós” halállal végződő betegségének leírása, „nagyanyus” kétségbeesett életmentő küzdelme. A tartalmi-hangulati ellentétnek ezt a dinamikus mozgását kiegészítik és felerősítik Szalaiék és a vendégek nézeteltérései, kemény összecsapá­sai. A mulatozás, a vidámság bur­kát fel-felszaggatja a pazar gaz­dagság és a viszonylagos szegény­ség, a kérkedő fényűzés és a taka­rékosságra kényszerített szerénység mélyen rejtőző ellentéte. A dinamikus egyensúly azonban nem mindenütt valósul meg a re­gényben. Nagyapós felidézett élet­­története — ötvennégy oldal — meg­töri a szerkezet ívét, visszafogja len­dületét. A felidézés hitelét rontja az a tény, hogy az olvasó csak a tör­ténet végén tudja meg: az esemény­sor Robi tudatában játszódott le. A szerkezet tartópilléreiben, a jellemek ábrázolásában is formáló elvvé válik az ellentmondás. Nagy­apás idős kommunista munkás, fel­tétlen híve a szocialista rendszer­nek és a pártnak. Ez érthető, hiszen számára az emberibb lét kezdete: a felszabadulás. A Horthy-időben úgyszólván csak a betűvetést tanul­ta meg, a felszabadulás után ismét beült az iskolapadba, azután szak­mát tanult, nem is egyet. Mindez azonban kevés ahhoz, hogy megért­se a társadalmi gyakorlat „összetet­tebb folyamatait”: nincsenek kéte­lyei, fenntartás nélkül elfogadja és támogatja Rákosi „bölcs” politiká­ját, még akkor is, amikor internáló táborba kerül, és akkor is, amikor a „nagy vezér” eltűnik a politika színpadáról. Alakjában vonzó az őszinteség, a tisztesség, az a képessége, hogy azo­nosulni tudott az országépítő felada­tokkal, és tudott hinni abban, amit tett, amit tennie kellett. Mindezek a tulajdonságok azonban riasztóan is hatnak az olvasóra. Mindenek­előtt azért, mert emberi értékei a történelmi pillanathoz kötődtek, és nem tudtak állandósulni, átalakulni és megújulni. Az ellentmondás mint formáló elv nemcsak egy-egy jellemen belül, hanem az alakok rendszerében is megnyilvánul. Szalai, aki szintén tagja a pártnak, keresi ugyan az igazságot, de nem tud azonosulni semmivel és senkivel. Nagyapós „mindig elégedett volt önmagával, mert mindig azt tette, amit a lelki­ismeret diktált”. Szalai nem érzi jól magát sem a munkahelyén, sem pa­zarul berendezett családi otthoná­ban. Nagyapósnak nem voltak ké­telyei — Szalai kritikusan szemléli a társadalom gyakorlatát. Bírálata azonban, mivel cinikusan fogalmaz, hatástalan, pontosabban: maga el­len fordítja bürokratikusan gondol­kodó főnökét és a munkatársait is. Az eltérő tulajdonságok ellenére van bennük egyező vonás is: Szalai gondolkodását, magatartását is a kor alakította ki, de sokkal összetetteb­ben. Az utóbbi két évtizedben meg­nőtt az egyén cselekvési lehetősége, s ez mindenképpen pozitív jelenség, mert feloldja a merevséget, dinami­kussá teszi-teheti az önmegvalósítás folyamatát, az egyén és a közösség kölcsönös viszonyát. Ugyanakkor ha ez a folyamat nem jár együtt a fe­lelősségérzettel, fokozhatja az egyén magárahagyatottságát, labilissá te­heti értéktudatát. Ez történt Szálai­val is. Kiváló mérnök lehetett vol­na, ha vállalja az érvényesüléssel együtt járó küzdelmet. Mást vá­lasztott: benősült egy gazdag értel­miségi-polgári famíliába. Anyagilag mindene megvan, de elpazarolta te­hetségét, elidegenedett a munkától, a környezetétől, a maga választotta életformától. Van még ugyan egy hely, ahol jól érzi magát, ahol mer önmaga lenni: Tiszakécskén, ahol született, s ahova időnként hazalá­togat. Ez azonban csak pillanatnyi­lag szünteti meg az elidegenedést, a cinikus magatartást. Robi a két véglet között helyez­kedik el. Mint kevésbé tehetséges mérnök, kevésbé szilárd jellem, akár­csak a női alakok, kiegészíti, gaz­dagítja, árnyaltabbá teszi a két pó­lus erővonalait. Talán ennyi tény is elegendő ahhoz, hogy megfogalmaz­zuk: Asperján György ebben a re­gényében egyik hősével sem tudott azonosulni. Az írói szándék felől nézve: bizonyára azért, mert — kö­vetve Stendhal példáját — nemcsak krónikása, hanem kritikusa is akar lenni annak a kornak, amelyben él. Kérdés, hogy a regénybeli értékek­nek ez a polaritása miképpen hat az olvasó értéktudatára. Az ellent­mondásoktól szabdalt jelen érzéke­lése orientál-e az igazi értékekre, vagy destabilizálja az amúgy sem szilárd értékrendet? Mivel az olva­sók irodalmi műveltsége és a mű­vek hatása rendkívül összetett, egy­értelmű válasz aligha adható. Úgy vélem azonban, hogy a regényben ábrázolt poláris értékek — az olva­sók jelentős részében — az egysége­sülés irányába hatnak; erősítik a kritikai szemléletet, amely nélkül nincs sem társadalmi, sem egyéni fejlődés, nincs egészséges és demok­ratikus közélet. A konfliktusok vál­lalása és feloldása nélkül elképzel­hetetlen az eszme és a társadalmi gyakorlat öntisztító folyamata. Kérdés az is, hogy mindezeknek a nyílt vállalása hogyan hat az ifjú­ságra s ezen belül a gyerekekre. Ro­biék gyermeke, Zsolti — a harmadik nemzedék tagja — keserűen fakad ki, amikor felismeri, hogy a szülők titkolóznak előtte, hazudnak neki: „Ilyenek vagytok ti, felnőttek.” Vá­lasz helyett csak aggodalmam tu­dom megfogalmazni. Aggasztó az is, hogy a regényben gyakran előfordulnak trágár kifeje­zések. Ha ezek a szavak a jellem­zés eszközei lennének, és mérték­tartóan használná őket, nem tenném szóvá. De mivel minden szereplő így beszél, sőt maga az író is ezek­kel „színesíti” stílusát, túlzásnak tartom az alkalmazás arányát. Asperján stílusa — trágár szavak nélkül — természetes, kifejező, s közel áll az élőbeszédhez. Érdekes könyvet vehet kézbe az olvasó: ez gondolatmenetünk lényege. (Mag­vető) Pásztor Bertalan Z K­ÖNYVEKRŐL A KÖNYVHÉTEN .........................­­­ ........................................................................................................................................................ .­­­­­­ női Élmények szorításában Molnár Géza: A magány átkozott szombatra lyt­om­ár Géza alapvető műfaja a regény, ám érdeklődése, kí­sérletező kedve, mondandójának adekvát formát igénylő belső ereje kezdettől át- és áttört a regény ha­tárain a novella, az útirajz, a szo­ciográfia, a publicisztika, a tanul­mány és az emlékező próza mezőire. A mostani könyvhéten megjelent A magány átkozott szombatja című kötete tizenegy novellát és egy kis­regényt tartalmaz, szerves folytatá­saként, kiegészítőjeként korábbi el­beszélésköteteinek (A szerelmes kis­­inas, Harangos óra, Az ég kékje könnyebb), regényeinek, különösen a Doktor Krauss különös élete című­nek. Az egységbe tartozás, a rokonság érzetét egyaránt keltik tartalmi és formai hasonlatosságok. Molnár Gé­za írásainak nagyobbik része ugyan­is három meghatározó élménykörből építkezik: gyermek- és ifjúkorának tapasztalásaiból, nemzedéke törté­nelmi sorsfordulók­ vi­haros­ közepet­te felnőtté, majd derékhaddá érlelő­­désének hiteket romboló és megtar­tó folyamatából s kétesztendős pá­rizsi kiküldetésének elemi erejű él­ményéből. Ezeket variálja hagyomá­­nyosan-tudatosan realista láttatású novelláiban, regényeiben, látszólag ügyet sem vetve a sorjázó évtizedek s a fiatalabb nemzedékek prózakí­sérleteire. Ha elfogadjuk a kissé egyszerűsítő besorolást, mely szerint jelen irodalmunk két csoportra osz­lik: a „társadalomábrázolói igénnyel föllépő realistákra” és a „poszt­modern vagy posztavantgarde-ok­­ra”, úgy kétségtelen, hogy Molnár Géza az első csoportba tartozik. Az új és az előző kötetek össze­hasonlításakor az is felfedezhető, hogy míg például a Doktor Krauss különös élete szinte fényűzően tob­zódik a főcselekmény vonaláról te­­lekanyarodó részletekben, önálló, de csak hevenyészetten kifejtett törté­netekben, az új kötetben az ilyen és hasonló epizódok formálódtak no­vellává vagy éppen kisregénnyé, árulkodva az író állandó harcáról az életélmény és tapasztalás irodalmi átmentéséért. Hogy e küzdelemből nem mindig az író kerül ki győzte­sen, arról az újabb könyv írásainak egyenetlensége vall, jelesre formált novellákat ujjgyakorlat szintű váz­latokkal elegyítve. Mi jellemző Molnár Géza novel­láira? A sajátosságok lejegyzéséért — vélem — célravezető, ha a kötet legjobb, önéletrajzi ihletésű írásaira — Az út, Margitka kisasszony, Café Metropol, Az út vége — hivatkozom. E novellákban, a műfaj törvényei­nek engedelmeskedve, Molnár Géza a szélesebb társadalmi tablót belső vizsgálódással, a mikrokörnyezet ár­nyalt megrajzolásával helyettesíti, a jellemzés és a nyelv találó pontos­ságával. Az ifjúkori élmények öl­töznek em­­eralakba, költöznek a Józsefváros és a külváros komor helyszíneire, feltárva a címfestő­­mű­helyt és környékét, fölmutatva a különös egzisztenciákat a tisztes iparostól kezdve a szerencsevadá­szok, linkek, léhűtők, sikeresebb és eleve vereségre ítélt kisemberek tarka seregéig. Észre kell vennünk, hogy Molnár Géza milyen egyéni színekkel gaz­dagítja azt a budapesti folklórt, amelyet a századforduló magyar írói fedeztek fel, s amely a két világhá­ború közötti jellegzetesen „pesti” írókon át, a mai Fejes Endréig, Mol­­dováig, Mándy Ivánig annyi író szá­mára jelentett kimeríthetetlen té­maforrást. Ökonomikusan szerkesz­tett írások ezek. Molnár jól be­szélteti szereplőit, dialógusai egy­szerre szolgálják az alakjellemzést és a cselekmény előremozdítását. A kötetet olvasván ismételten eszünkbe jut: mily erősen érde­kelte mindig Molnár Gézát saját íróvá válásának rögös útja, divatos kifejezéssel élve, az alkotáslélektan. Legutóbb Arcok fényben és eltűnő­ben című kötetében egész vissza­emlékező fejezetet szentelt ennek az útnak, Nem úgy, mint Pallasz Athé­né címmel. Új könyvének önéletrajzi novellái még jobban megvilágítják az út kezdetét és meredélyét is, egy­szersmind kiegészítve a kötet egy másik, ars poetica-szerű szép novel­lájával, a Krúdy emlékének ajánlott Késmárki, az író­val. A novella íróhőse szent fogadal­mat tesz: végleg felhagy az írással. („Az írás olyan, mint a keszonmun­­ka. Nem, nem, soha többet egy sort sem.”) Élni akar, mint mások, het­ven évig, talán tovább ... Élni a fel­ragyogó élet színeit. Hogy végződik a novella c­íme: „Késmárkiban a pu­sztítás dühébe lobbant a tehetet­lenség haragja, beszerez egy nagy fejszét, és miszliskbe aprítja ezt az inkvizíciós kamrát, de végül is ham­vába holt a nagy nekirugaszkodás (hátha egyszer mégis múzeum lesz itt), leült a gyönyörű flamand író­asztal mellé, s keresni kezdte az első mondatot, amely gordonkahangon zeng, s olyan erős és mozdíthatat­lan, mint egy alapkő, amelyre rá lehet építeni az egész novellát.” A könyv legnagyobb vállalkozása A magány átkozott szombatja című kisregény. Hősét, Vedres Miklós írót, a Doktort Klauss különös életé­ből emelte át Molnár Géza — ugyancsak Párizsiba egy szerelmi kaland erejéig. Ha a Doktor Klauss­­ban azt nyomozta, mi az oka a sor­sok, életek, művek félbeszakadásá­nak, befejezetlenségének, miért a folytonos lesodródás a főútról, s tette ezt egy egész generáció, a „mérgezett nemzedék” körében és nevében, Molnár most alábbadta oknyomozó indulatát, megelégedett keskenyebb koordináták övezte élet­darab vizsgálatával. Írása mégis él­vezetes, fordulatos, nem utolsósor­ban azzal a magabiztossággal, tárgy­­ismerettel, ahogy Párizs couleur locale-ját megfesti érdekes szemé­lyiségeivel, nyüzsgő forgatagával. S Kár, hogy Molnár Géza nem vá­logatott jobban új kötete össze­állításakor. Vagy talán az idő sür­getésének engedett? Néhány no­vellája így torzóként került a könyv­be, vagy későbbi kibontás ígérete­ként (Mediterrán novella, Telehold Damaszkusz felett, Edénkert.) Kö­tete azonban jó olvasmány, többek között gazdagodó stílusával, amire már utóbbi könyveiben is felfigyel­tünk. (Szépirodalmi) Havas Ervin

Next