Népszabadság, 1984. május (42. évfolyam, 102-126. szám)

1984-05-17 / 114. szám

1984. május 17., csütörtök NÉPSZABADSÁG Losonczi Pál Bács-Kiskun megyében Losonczi Pál, az Elnöki Tanács el­nöke, az MSZMP Politikai Bizott­ságának tagja, szerdán látogatást tett Bács-Kiskun megyében. A me­gyehatáron Tör­be Dezső, a megyei pártbizottság titkára és Gajdócsi István, a megyei tanács elnöke fo­gadta. A program első állomásán, Kiskő­rösön, a pártbizottság székházában Ivanics Lajos, a városi pártbizottság első titkára tájékoztatta Losonczi Pált a megye legfiatalabb városá­nak életéről, fejlődéséről. A többi között elmondta, hogy a tizenegy éve városi rangú település regioná­lis szerepköre megnőtt, javult köz­műellátottsága, új kulturális és szo­ciális intézményekkel gazdagodott, s építészetileg is megújult. Felépült 1566 lakás, s betelepülőkkel gyarap­szik a lakosság száma. Az utóbbi tíz évben megháromszorozódott az ipa­ri termelés értéke, s ma már meg­haladja az egymilliárd forintot. Ugyanakkor fejlődik a város hagyo­mányos kertkultúrája, bortermelése is. Az ezt követő városnéző sotán az Elnöki Tanács elnöke felkereste Pe­tőfi Sándor szülőházát; ezt Istenes József Petőfi-kutató mutatta be a vendégnek. Az út innen a művelődé­si otthonba vezetett, amelyben egye­bek között filmszínház és könyvtár működik, s 27 közművelődési cso­port, szakkör tart rendszeres foglal­kozást A százezer kötetes könyvtár­nak a lakosság több mint 26 száza­léka rendszeres olvasója. Ezután a szlovák táj­házba látogatott az El­nöki Tanács elnöke, ahol az itt élő szlovák lakosság néprajzát, történe­tét bemutató kiállítást nézte meg. Délután a városi pártbizottság ta­nácstermében tartott aktívaülésen Losonczi Pál tájékoztatót adott idő­szerű bel- és külpolitikai kérdések­ről. Az Elnöki Tanács elnöke ezután az ország legnagyobb szakszövetke­zetét, a keceli Szőlőfürtöt kereste fel. A kétezer hektáros, főleg szőlő- és gyümölcstermesztéssel foglalkozó szövetkezet tevékenységéről, újsze­rű vállalkozásairól Csipke Sándor elnök tájékoztatta. Elmondta, hogy a csaknem 4000 tagú szakszövetke­zet a tagok anyagi hozzájárulásával továbbfejleszti a vidék híres szőlő­­és gyümölcskultúráját. Eddig 500 hektár nagyüzemi szőlőt telepítettek, s folyamatban van újabb kétszáz hektár ültetése. Szintén a tagok sa­ját anyagi erejének segítségével tö­rekednek az ágazat teljes vertiku­mának kialakítására. Pincészetüket 18 ezer hektoliteres tárolóval bőví­tik, s ehhez egy-egy tag 50 ezer fo­rinttal járul hozzá. Itt tárolják majd és készítik elő palackozásra a szak­szövetkezeti tagok borait. Számos új nemesítésű­ szőlőfajtát termesztenek megfigyelés céljából, s közülük a termőhelyi adottságokhoz legjobban alkalmazkodóikat használják fel te­lepítéseikhez. Az új fajták értéke­lését laboratóriumukban végzik, s rövidesen elkészül a szövetkezet bor­­múzeuma is. Losonczi Pál szakszö­vetkezetben tett látogatása határjá­rással fejeződött be. (MTI) Aczél György Heves megyében Aczél György, az MSZMP Politi­kai Bizottságának tagja, a Központi Bizottság titkára, kétnapos látoga­tást tett Heves megyében. Kedden a Nagyréde községhez vezető úton Karta Alajos, a Heves megyei párt­­bizottság első titkára és Markovics Ferenc, a megyei tanács elnöke fo­gadta. Aczél György ezután felke­reste a nagyrédei Szőlőskert Terme­lőszövetkezetet. Meghallgatta Frecs­­ka Sándor elnök beszámolóját a zöldség- és szőlőtermeléséről híres és eredményesen dolgozó közös gaz­daság életéről, valamint Majoros János községi párttitkár tájékozta­tóját a pártszervezet gazdasági irá­nyító tevékenységéről, majd megte­kintette a községi óvodát, a közös gazdaság málna- és szőlőültetvénye­it s a szövetkezet hűtőházát. A látogatás Gyöngyösön, a Mikro­elektronikai Vállalat gyárában foly­tatódott. Itt Takács István megbízott igazgató és Nagy János, az üzemi pártbizottság titkára ismertette a korszerű integrált áramköröket elő­állító üzem munkáját. A keddi program Noszvajon, a megyei pártbizottság vendégházában ért véget. Aczél György itt megyei vezetőkkel találkozott, meghallgatta Barta Alajos tájékoztatóját Heves megye gazdasági, politikai, társadal­mi és kulturális életéről, majd a je­lenlevők­kel közvetlen eszmecserét folytatott a feladatokról. A szerdai napot a Központi Bi­zottság titkára Egerben töltötte. Reggel felkereste a közelmúltban felújított és kibővített megyei kór­házat. A gyógyintézetben Gyetvai Gyula főigazgató és Tasi István párttitkár számolt be a kórház tevé­kenységéről, majd bemutatták a vendégnek a korszerűen felszerelt sebészeti osztályt és a rendelőintézet egyes részlegeit. A Politikai Bizott­ság tagja ezután sétát tett Eger bel­városában. Varjú Vilmos városi ta­nácselnök bemutatta a városközpont­ban folyó rekonstrukciós munkák eredményeit. Betértek az ifjúsági házba is, ahol Fridél Lajos igazgató beszámolt az intézmény életéről. A látogatás következő állomása a Gárdonyi Géza gimnázium és óvó­női szakközépiskola volt. A taninté­zetben Nagy Andorné igazgató és Juhász Károly párttitkár fogadta a Központi Bizottság titkárát. Ismer­tették az iskola oktató-nevelő mun­káját, majd bemutatták az intéz­ményt. Heves megyei programjának befe­jezéseként Aczél György Egerben az MSZMP Oktatási Igazgatóságán ren­dezett aktívaülésen előadást tartott időszerű politikai kérdésekről. (MTI) Gyenes András Győr-Sopron megyében Gyenes András, az MSZMP Köz­ponti Ellenőrző Bizottságának elnö­ke szerdán Győr-Sopron megyébe lá­togatott. A megyei pártbizottság győ­­ri székházában Háry Béla első titkár és Lombos Ferenc megyei tanácsel­nök fogadta, s tájékoztatta a megye életéről, politikai, gazdasági és tár­sadalmi helyzetéről. Ezután Gyenes András Kapuvárra utazott. Felkereste a Győr-Sopron megyei Állatforgalmi és Húsipari Vállalat helyi üzemét, megtekintette a termelő részlegeket, majd meghall­gatta Hegedűs János igazgató tájé­koztatóját az elsősorban exportra ter­melő üzem munkájáról. Délután a kapuvári városi pártbi­zottságon Varga Erzsébet első titkár számolt be a Központi Ellenőrző Bi­zottság elnökének a város és a von­záskörzetében élő, csaknem 30 ezer főnyi lakosság életéről, munkájáról. Győr-Sopron megyei látogatásának befejező programjaként Gyenes And­rás a kapuvári pártbizottságon tájé­koztatót tartott időszerű kérdésekről pártmunkásoknak és gazdasági veze­tőknek. Előadása után Gyenes András be­szélgetést folytatott a jelenlevőkkel, s válaszolt kérdéseikre. (MTI) a közélet hírei Osztrák szakszervezeti küldöttség tárgyalásai A SZOT titkárságának meghívásá­ra május 15—16-án Budapesten tar­tózkodott az Osztrák Szakszervezeti Szövetség (ÖGB) Baloldali Blokkjá­nak küldöttsége Anton Hofer elnök vezetésével. A küldöttséget fogadta Gáspár Sán­dor, a SZOT elnöke és Méhes Lajos, a SZOT főtitkára. Az ÖGB képviselői tájékozódtak or­szágunk társadalom- és gazdaságpo­litikai helyzetéről, a dolgozók élet- és munkakörülményeinek alakulásá­ról, a szakszervezetek munkájáról és további feladataikról. A SZOT és a vendégek áttekintették a két szerve­zet közötti baráti munkakapcsolato­­kat, azokat kölcsönösen hasznosnak és eredményesnek ítélték meg, és megállapodtak a további együttmű­ködésben. Az osztrák küldöttség szerdán el­utazott hazánkból. (MTI) MSZMP-küldöttség hazaérkezése Prágából Szerdán hazaérkezett Prágából a Magyar Szocialista Munkáspárt kül­döttsége, amely Lakos Sándornak, az MSZMP Központi Bizottsága tagjá­nak, a Pártélet felelős szerkesztője­ Szerdán Prágába utazott ,Faluvé­gi Lajos, a Minisztertanács elnök­helyettese, az Országos Tervhivatal elnöke Svatopluk Potácnak, a Cseh­szlovák Szocialista Köztársaság mi­niszterelnök-helyettesének, az Álla­nek vezetésével május 14. és 16. kö­zött részt vett a testvérpártok párt­­élettel foglalkozó folyóirat-főszer­kesztőinek negyedik tanácskozásán. (MTI) mi Tervbizottság elnökének meghí­vására. A csehszlovák fővárosban a gazdasági együttműködés kérdé­seiről, valamint a következő tervidő­szak előkészítésével összefüggő kö­zös teendőkről tárgyal. (MTI) Faluvégi Lajos Prágába utazott Fegyveres szervezetek jogásztagozata alakult az MJSZ-ben Megalakult a Magyar Jogász Szö­vetségben a fegyveres szervezetek jogászainak tagozata, és szerdán — a szövetség székházában — megtar­­totta első szakmai konferenciáját. Dr. Deme Károly őrnagy tartott bevezető előadást, amelyhez korrefe­rátumok kapcsolódtak, és nagy szak­mai érdeklődést tükröző hozzászólá­sok hangzottak el. Összefoglaló zár­szavában dr. Mátyás Miklós hadbí­ró vezérőrnagy, a tagozat elnöke hangsúlyozta: a tagozat megalakulá­sa a fegyveres szervezetek jogászai­nak bevonásával teljesebbé tette a Magyar Jogász Szövetség munkáját. Várható, hogy a tagozat működése a fegyveres szervezetek jogalkalmazó és szabályozó tevékenységéhez egy­aránt segítségül szolgál. (MTI) MEASZ-küldöttség Spanyolországban A Spanyol Kommunista Párt meg­hívására a Magyar Ellenállók, Anti­fasiszták Szövetségének küldöttsége május 11. és 15. között Madridban részt vett a volt nemzetközi brigá­dok tagjainak bajtársi találkozóján. A 32 országból meghívott interna­cionalisták találkoztak a Spanyol Köztársaság védelméért küzdő haj­dani harcosokkal, s fogadta őket Madrid főpolgármestere. (MTI) 5 MAROSÁN GYÖRGY: NE FELEJTS­ÜNK! Szerencsém volt: vészterhes idők.­z ben sem ragadott el a vágy, hogy bármi áron ússzam meg a tör­ténelmet. Sokat láttam, sokat él­tem, sok veszélyt vállaltam tudato­san, amit egy komisz, kegyetlen vi­lág mért azokra, akik harcoltak el­lene, azokra a munkásokra, parasz­tokra és a kis számú, de bátor marxista értelmiségre. Nem is volt más választásom, legfeljebb, ha fejet hajtoik, és gerinctelenül megalázko­dom. Számomra ez az út nem volt járható. Persze azért lehetőleg nem a gázkamrákban akartam végezni. Ma is csodálkozom, hogy megmarad­tam. Talán megengedhető ennyi szub­jektivitás a történelem egyik tanújá­tól, aki megélte, végigkínlódta s vé­gigharcolta a négy évtizeddel ezelőt­ti időket is. Mert most a deportálásokról sze­retnék szólni. Szándékosan használom a többes számot: nem egyetlen folyamat ez, s nem is negyvennégyben kezdődött. Ekkor érték el az emberileg szinte megérthetetlen, elképesztő gyaláza­tok a csúcspontot. Ám ahhoz, hogy pontosan értsük és ne feledjük, hogy mi történt akkor, mélyebbre kell ás­nunk. Nem tudom elfogadni azt a szoká­sos és annyiszor elhangzott mentsé­get, hogy „nem tudtam”, hogy „nem tudtuk”, ami történik. Nem igaz. A részleteket talán nem ismertük, de lényegében tudatában voltunk mind­annak, ami Európában lezajlott, ami 1944-ben bekövetkezett. Az előzmények az ország, a világ szeme láttára zajlottak. Ki nem tu­dott az 1919-es fehérterrorról? Or­­goványról, Siófokról, az internálások gyakorlatáról, a csendőrség eszközei­ről? Még Hitler nincsen a színpa­don, még nem beszélhetünk arról, hogy Olaszországban a fasizmus megmutatta igazi arcát. Igaz, ezek a 19 utáni megtorló intézkedések, ame­lyek igenis tömegesek voltak, első­sorban a munkásmozgalom vezetőit, az illegalitásba szorult kommunistá­kat, a szociáldemokratákat, a szak­­szervezeti embereket sújtják, de a fajüldözés, az antiszemitizmus már ekkor része a fehérterrort „igazoló” ideológiának. Hitler uralomra kerülése felerősí­tette magyarországi, sőt közép-euró­pai hatásában ezt a folyamatot. És az érintettek köre ugyancsak széle­sedett: a munkásmozgalom részvevői mellett hovatovább a marxizmussal egyébként különösebben nem rokon­szenvező, de a kor viszonyaihoz mér­ten többé-kevésbé haladó értelmiség is várhatta, hogy az üldözöttek lis­tájára kerül; a fajelmélet totalitása pedig félreérthetetlenné tette: az an­tiszemitizmus mellett a szlávellenes­­ség, a magyarellenesség szintén sze­repel a nácik programjában. Aki el­olvasta a Mein Kampfot — márpe­dig akkor ezt a politikáról, a világ dolgairól felelősen gondolkodó em­bernek el kellett olvasnia —, annak számára ez világos volt. Kezdik a zsidókkal, folytatják a szlávokkal, és­­befejezik a magyarokkal. .. Ám azokban is, akik érzékelték a ve­szélyt, akik felfogták, hogy mi vár rájuk, ha a hitleráj világhatalommá válik, azokban lappangott egy titkolt érzés: megússzuk valahogy, átvészel­jük, s aztán majd jön valami más, valami jobb. Ilyen volt a közhangu­lat. És miért feledkeznénk meg arról, hogy jóval a háború kitörése előtt, jóval a deportálás megkezdése előtt, voltaképpen a rendszer vezető rétege is sejtette az utat, holott a gázkamráktól, ezeknek retteneté­től majd 1944-ben visszariad. A nu­merus clausus, a zsidó származású diákok egyetemi-főiskolai felvételét korlátozó intézkedés természetesen előképlete volt a harmincas évek má­sodik felében kihirdetett sokkalta súlyosabb korlátozó, kiközösítő in­tézkedéseknek. Ezzel párhuzamosan folyik a Horthy-rendszer teljes ne­gyedszázada idején a munkásmozga­lom üldözése. A háború idején pe­dig kényszerintézkedéseknek tünte­tik fel azokat a lényegében terror­akciókat, amelyeket uralmuk kezde­tén gyakoroltak. A zsidótörvények­kel együtt vezették be az interná­lást, amely azt jelentette, hogy a számukra kellemetlen személyeket „kikapcsolták” a politikai-társadalmi életből. Ez az intézkedés egyelőre csekély mértékben érinti a zsidókat, de a végrehajtás módozatait ekkor sajátították el a pribékek. Beveze­tik a büntetőszázadok intézményét, azzal a paranccsal küldtek ezreket, tízezreket a harctérre, hogy ott ki­irtsák őket. Ezek szinte egyformán érintik a baloldali embereket, illetve a zsidó származásúakat függetlenül nézeteiktől. Azokat, akiket világné­zetük miatt küldenek a kínhalálba — mert a pusztulást megelőzte a mun­kaszolgálatosok tudatos megkínzása —, és azokat, akiket felekezetük illetve a nürnbergi szellem jegyé­ben ítéltek halálra. Volt ebben az időben egy furcsa megkülönböztetés, jellemző az akkori ország uralkodó rétegeire, hogy milyen politikai kü­lönbséget­­kívántak tenni még a fron­ton, az üldözöttek között is. A ke­resztény vallásúak nemzetiszínű karszalagot hordtak, a zsidók sárgát, illetve egy ideig a kitértek fehéret. Ki meri állítani, hogy ezek a sárga és fehér és nemzetiszínű megkülön­böztető karszalagok nem a sárga csil­lagok előzményei? És Újvidék? Igaz, kevesen tudták, hogy mi történt ott valójában, de egyáltalán nem véletlen, hogy az 1944-es deportálást vezénylő magas rangú katonák és csendőrtisztek kö­zött azokat találhatjuk, akiket a Horthy-rendszer vonakodott felelős­ségre vonni az újvidéki vérengzé­sért. 1943 táján a rendszer erkölcstelen játékot kezdeményez. Viszonylagos liberalizmussal nagyobb mozgásteret engedélyez a szociáldemokratáknak. Dehogy is azért, mert megváltozott volna az álláspontjuk, akár ebben a vonatkozásban! Ha nem tudják: a háború Hitler és a maguk számára elveszett, tehát úgy próbálják át­menteni magukat, hogy kiegyeznek azokkal a szociáldemokratákkal, akikben a kisebbik veszélyt sejtették, nehogy a kom­mun­istákkal kénysze­rüljenek tárgyalni. Most ne minősít­sük ezt az ócska taktikát, de számol­tak azzal, s ez a lényeg, hogy a hábo­­­rú után milyen rétegekre, osztályok­ra vár vezető szerep. Taktikájukat annál biztosabbnak vélték, mivel az „új” vonalat megelőző években, év­tizedekben a szó szoros értelmében megtizedelték a lehetséges ellenzéket a zsidótörvényekkel, a munkaszolgá­lattal, az internálással. És a képhez tartozik, hogy a magyar szociálde­mokrácia jobboldala nemcsak haj­landó lett volna erre a játékra, ha­nem nem tett meg minden lehetsé­gest azért, hogy az internált vagy a munkaszolgálatra behívott párt­munkásokat mentesítse. Voltak men­tőakciók, de nem elégséges erejűek, számításba véve az akkori körülmé­nyeket is. A­z még csak érthető, ha nem is he­­lyeselhető, hogy a rendszer urai illúziókban ringatták magukat a jövőt illetően, de bizonyos értelemben az ország egészére jellemző volt az a tévhit: nincsen mód az ellenállásra, az ország földrajzi viszonyai nem te­szik lehetővé egy szovjet vagy jugo­szláv típusú partizánmozgalom szer­vezését, s talán a front „úgy, vala­hogy, átszalad rajtunk”. Köztudomá­sú, hogy a Kállay-kormány semmi­lyen intézkedést nem tett a német megszállás esetére. De a szociálde­mokraták, a szakszervezetek, a legá­lis baloldali pártok sem tettek sem­mit. Pedig számoltunk ezzel a tragé­diával, így történt, hogy a Gestapo — magyar segítőivel — a megszállás első pillanatában potenciális magyar ellenállás szinte teljes vezérkarát le­tartóztatja. És itt elérkeztünk a deportálás­hoz, újra a deportálásról van szó. Ahogyan 1919-ben vagy a háborút közvetlenül megelőző esztendőkben a fasizmus tömeges megtorló, meg­semmisítő intézkedései először a vi­lágnézeti ellenfeleket sújtják — 1944-ben is ők az első áldozatok. A német koncentrációs táborok felé a velük megtömött vagonok nyomán gördülnek majd a fajüldözés áldoza­tainak, a zsidók több százezres tö­megének szerelvényei. A sors rette­netes iróniája, hogy Mauthausenba a Horthy-rendszernek olyan promi­nens figurái is elkerültek — Keresz­­tes-Fischertől Sombor-Schweinitze­rig —, akik ezt a véget a zsidóknak, a kommunistáknak, a szocialisták­nak szánták, és legalább huszonöt évig dolgoztak ezen az ördögi ter­ven. Ely meglepetésként érte az országot a J­TJ- megszállás, és meglepetésként a deportálás is. Képtelenek voltunk az ellenállásra nemcsak a németekkel, hanem számos magyar csatlósokkal szemben. A szabad rablás farkastör­vénye lépett életbe. A gazdag zsidót, legyen az báró Chorin Ferenc avagy más, a Gestapo, a németek fosztják ki; az úgynevezett kis zsidókat, a kisiparosokat, a munkásokat, a falu­si szatócsokat, aki tudta, akikből ki­veszett a minimális erkölcsi gátlás is. Meg kell mondani, hogy — saj­nos — sokan voltak ilyenek. Személyes sorsomról már írtam a Tüzes kemence című könyvemben: itt erről csupán annyit, hogy volt okom aggódni családomért, a felesé­gemért, s magam, noha a faji törvé­nyek személyemben nem érintettek, csodával határos módon menekültem meg a németek fogságából, az Asto­riából, illetve Hain Péterek karmai közül. A tapasztalatom az volt: az or­­szágban felbomlott a jogrend. Igen, voltak, akik segíteni akartak — örök hála és­­tisztelet mindenkinek, aki vállalta a veszélyt, hogy az emberies­ség törvényei szerint viselkedjen. De az a tény, hogy százezreket, asszonyo­kat, gyermekeket, csecsemőket, öre­geket lehetett marhavagonokba zár­ni , roppant züllesztő hatással volt. S ekkor már mindenkinek mindent tudnia kellett. Bennem olyan szörnyű képet ha­gyott a két világháború és az ország belső felbomlása, amelyet soha nem szabad elfelejteni. A múltunkkal csakis úgy lehetünk tisztában, ha éb­ren tartjuk emlékezetünket. Nem azért, hogy behegedt sebeket tép­jünk fel, nem azért, hogy utólag ke­ressük a felelősöket. Mert minden­ki, aki őszintén szembenéz tegnapi önmagával, mindenki, aki átélte azt a korszakot, valamilyen formában felelősnek kell hogy tartsa magát. Ha kellő konkrétsággal tárja fel az eseményeket, és összeveti azzal az erkölcsi és világnézeti paranccsal, hogy mindent megtett-e azért, hogy a magyar történelem ezer esztende­jének egyik legnagyobb tragédiáját elháríthassa, hiszen a fenyegető jelek évente szaporodtak, nem hiszem, hogy tisztességes ember teljesen felment­heti magát. Nézzünk szembe azzal, hogy a magyar baloldal nem tudott megfelelően hatásos ellenszert nyújtani a faji előítéletek ragályával szemben. Ismerjük az okokat: a Horthy-rendszer évei alatt a balol­dal egyre elszigeteltebb lett, és még azok is másutt, a kormány oltalma alatt kerestek védelmet, akiknek sorsa világosan ki lett jelölve. Nem szeretném bántani Szekfű Gyula emlékét, kivált nem a mostani cen­tenáriumon, de azért azt se hagyjuk említetlenül, hogy mikor vállalt szo­lidaritást Szekfű a baloldallal. Bát­ran, okosan tette ezt, de mikor? Ak­kor, amikor már majdnem minden elveszett. Nem is szólva arról, hogy milyen tevékenyen közreműködött annak az ideológiának a kialakításá­ban, amely a tönk szélére juttatta népünket.­­­nem szabad felejteni és nem sza­­bad megszépíteni a múltat. A deportálásra sem emlékezhetünk más­ként, mint úgy, hogy az okokról és a teljes történelmi folyamatról számo­lunk be. A történelemben minden­nek megvan az előzménye, és min­denért fizetni kell. A történetírás, ha utólag próbálja „kiigazítani” a történteket, azzal nem az esemé­nyek tényleges valóságát ábrázolja, hanem önmagát csapja be, és lemond arról a lehetőségről, hogy okuljunk önnön tévedéseinkből, önnön sor­sunkból. Nem szabad felejteni: több százezer zsidó és nem zsidó áldozat emléke int. Nem szabad felejteni: negyven esztendő múltán is tudato­sítani és nem mentegetni kell, hogy urai és rongy emberei meddig sül­lyesztették az országot, és tudatosí­tani kell, hogy kik voltak, akik har­coltak, tettek azért, hogy megváltoz­zék társadalmunk politikai arculata. Negyven esztendő nem nagy idő. Akadnak, akik felejtenének. A több­ség, a nép azonban tisztelettel és ke­gyelettel emlékezik mártírjaira.

Next