Népszabadság, 1984. augusztus (42. évfolyam, 179-204. szám)
1984-08-14 / 190. szám
6 NÉPSZABADSÁG 1984. augusztus 14., kedd „GARIBALDI SZICÍLIÁJÁNAK TESTVÉRI SZÍVÉBEN” A palermói emlékmű Doberdó, Isonzó, Piave — ismerős földrajzi nevek sokaknak azok közül is, akik még nem jártak Itáliában. Hallottak róluk dédapáik, nagyapáik elbeszéléseiből, az első világháborúban itt lezajlott véres ütközetekről. A napokban emlékeztünk meg a háború kitörése 70. évfordulójáról és azokról a magyar áldozatokról, akik többségükben éppen az olasz fronton estek el. A mai generációk már csak a könyvekből ismerik az első világháború történetét. De akadnak még, ha kevesen is, élő tanúk, akik elmondhatják: volt ennek aháborúnak egy másik történelme is. Tudunk történeteket egymással fraterhizáló katonákról az orosz fronton, de másutt is. Karácsonyi ünnepekről, amikor ágyúdörgés helyett karácsonyi dalok hangzottak fel a közeli lövészárkokból az egyik meg a másik oldalon is. Még az első világháborús emlékművek között is akad olyan, amely nem az ellenséges szembenállás megörökítője, hanem mementója annak, hogy a népekre rákényszerített imperialista háborúban az egyszerű emberek százezrei valójában együtt éreztek egymással, és hőn óhajtották a békét, a fegyvernyugvást. Mert ha lelkesedéssel, virágesővel búcsúztatták is őket, amikor a frontra indultak, a vérben, a halál árnyékában sokan a frontokon és a hátországban rádöbbentek arra, hogy ez a háború valójában nem az ő háborújuk volt, s hogy az ellenség elesett katonái tiszteletet, szolidaritást érdemlő áldozatok. Ennek a — igaz, már kései — felismerésnek impozáns szimbólumára bukkantam Szicíliában, egy palermói köztemetőben. * Beléptünk a palermói Rotoli temető kapuján. Nino Santamarina néhány lépés után felemelte karját, és odamutatott a ciprusok és pálmák között magasodó obeliszk csúcsára: — Odamegyünk... Az az emlékmű a tiétek, magyaroké ... Körüljártuk a méreteiben, formájában is impozáns márványobeliszket. Talapzatának egyik oldalába vésve olasz nyelven ez olvasható: ,.A nagy háború magyar harcosainak emlékére, akik e szent helyen nyugosznak, s akiknek élete nem kemény fogságban hunyt ki itt, Garibaldi Szicíliájának testvéri szívében, s akik sóvárgó szeretettel gondoltak innen szeretteikre, a távoli szabad hazáról álmodozva. Palermo népe évszázadokra visszanyúló testvéri együttérzésének emlékére, 1933. május 27.” Az obeliszk másik három oldalán nevek: Kelemen Imre 39, Babos Ferenc 28, Molnár Imre 24, Geisz János 34, Furák István 38, Balogh István 21, Répás Imre 44, Szabó György 27, Varga Péter 26, Kovács János 38, Orbán Árpád 21, Barakonyi István 32, Igmándi Antal 27, Suba Emil 29, Richter János 25, Fóris Lajos 34, Beck Péter 32, Koltán István 32, Kovács István 32, Balázs József 26 ... A harmadik oldal neveit virágcsokor takarja. — Ne csodálkozz rajta — mondta Nino Santamarina. — így van ez mindig... Hogy kik teszik oda? Ki tudja? Elolvastam és feljegyeztem az utolsó neveket is: „Stiller Péter 27, Koppándi János 31, Bartalis Ferenc 36, Kessler Sándor 35, Szabó Sándor 37, Németh József 23, Bereczky János 35, Lencsés Géza 24, Ridey János 34, Bács István 38 éves. Amikor kifelé sétáltunk a temetőből, érlelődött meg bennem az elhatározás, hogy valamdi módon fel kellene kutatni az emlékműbe vésett nevek nyomán a hozzátartozókat. Nino Santamarina, a Magyar—Olasz Szicíliai Kulturális Társaság elnöke is helyeselte a gondolatot. * Két évvel a palermói temetőben tett látogatás után itt ül velem szemben ózdi lakásában Szabó Sándor, ő ugyan nem hozzátartozója az obeliszken megörökített, Szicílián elhunyt hadifoglyok valamelyikének, hanem hiteles tanúja annak, amit az emlékműbe így véstek bele: „nem kemény fogságban..." A 90. életévében járó rubindiplomás pedagógus és festőművész egyik kiállításának katalógusát teszi elém. Azét, amelynek összes, a kohók munkásainak életét, munkáját ábrázoló képeit az Ózdi Kohászati Művek gyártörténeti múzeumának ajándékozta. A katalógusban benne van minden fontos életrajzi adat — mondja, értésemre adva, hogy saját magáról nem kíván szólni. Tömör, rövidre fogott mondatokban beszél, úgy, mint aki tudja, hogy a történelmi tanúskodásban nincs helye a szószaporításnak. — 1915 májusában soroztak be. Pécsre vonultam be, majd a kiképzés után hadapród őrmesterként 1915 októberében kivittek az olasz frontra. Novemberben foglaltuk el állásainkat a doberdói fennsíkon. Az első honvéd gyalogezred első századához tartoztam... A kemény talajban kelet-nyugati irányban ásott lövészárkokban húzódott a frontvonal, olyan közel az olasz állásokhoz hogy látták a szemben álló katonák puskáinak a csöveit is. Szabó Sándor 1916 augusztusában esett fogságba a hatodik isonzói csatában. — Szicília szigetére, Piazza Armerina városába vitték. Itt egy 1506- ban épült, volt kolostorban helyeztek el. Tiszti fizetést kaptunk, 150 lírát, amiből 80 kellett a kosztra. De nemcsak ezért nem volt kemény a fogság. Szabó Sándor egy féltve őrzött dokumentumot vesz elő. Ebben aláírásával megpecsételve becsületszavát adta, hogy nem hagyja el a szigetet, nem szökik meg. Ennyi, a becsületszó elég volt ahhoz, hogy ő és társai szabadon mozoghassanak a szigeten. Kiemel egyet akvareljei közül. A kolostorból lett hadifogoly kaszárnya udvarát festette meg rajta. És a másik kép: lövészárok a doberdói fennsíkon. Katonák sora hajol az árok szélére, puskáját a célra tartva. S az egyik katona mellett a halál. Az ő csontvázujja tapad rá a ravaszra. Piazza Armerinában kezdett festeni, és itt tanult meg három nyelvet, a „nem kemény hadifogságban”, amely 1919. november 15-én ért véget. Szabó Sándor történeteinek azonban még nincs vége. Először 1924- ben tért vissza Olaszországba. Látni akarta a San Michele-hegyen a lövészárkokat, ahol fogságba esett. Katonai területe oda belépni tilos. Ám amikor egy gimnáziumi tanár kollégája Triesztben megtudta, hogy volt magyar hadifogoly, elvitte Gradisca városka helyőrségi parancsnokához. Amikor pedig az megtudta, hogy Szabó Sándor Ózdról jött, már készen is volt az engedély. Hogy miért? Mert a parancsnok a békeszerződés utáni határkijelölő bizottság tagjaként négy hónapig élt Ózdon. Szabó Sándor egy fényképet mutat, egy emlékműet, amely már 1924- ben ott állt a doberdói fennsíkon ezzel a felirattal: „Ezen a fennsíkon olasz és magyar hősök harcoltak, akik a vérben és a halálban testvérekké lettek." És még egy feledhetetlen emléke van Szabó Sándornak. 1936-ban feleségével együtt visszatért hároméves fogsága színhelyére, a szicíliai Piazza Armerinába. Megérkeztek a szállodába, és nyomban ezután sétára indultak. Mennyi ismerőssel találkozott Szabó Sándor, hány és hány ablakból kandikáltak ki a kíváncsi szemek, és milyen kedvesen, szeretettel üdvözölték Giovanni Galati, a volt kantinus, a pap és mások. Szabó Sándor ma már nem fest, elajándékozta utolsó képeit. Nekünk pedig emlékeit a nagy háborúról, a „nem kemény fogságról”, hogy megérthessük, miért őrzi impozáns obeliszk a magyar hadifoglyok emlékét a palermói temetőben. * Az obeliszken különben valaki megtalálta édesapja nevét. Még Olaszországban kaptam tőle egy levelet. Siklóson, a vár alatti római katolikus templom plébániáján kerestem fel nemrég Tasnádi (Geisz) József apátplébánost. Hogy az édesapja volt az emlékművön szereplő Geisz János, bizonyos, hiszen papírja van róla. 1934 februárjában értesítették, hogy a palermói temetőben 1933. május 27-én „ünnepélyes keretek között a vezető személyiségek és a lakosság tüntetően lelkes részvételével” leleplezett emlékművön ott szerepel a 34 éves korában elhunyt édesapja neve is, Geisz János honvédé, a 17. gyalogezred katonájáé. A régi dokumentummal együtt előkerül a plébános úr íróasztalából édesapja fényképe is, Palermóban készült. Az apátplébános nem emlékezhet édesapjára, a kertészre. Karon ülő gyerek volt még, amikor édesanyja elvitte Székesfehérvárra. Innét indult a frontra édesapja, ez a végső búcsú volt. Hogy miként halt meg az édesapja, erről is csak anyja elbeszéléseiből tud. Egy visszatért hadifogoly mesélte el, ő állt a haldokló mellett, és felidézte utolsó szavait. Vajon mi lehet a magyarázata annak, hogy emlékművet emeltek Szicíliában a volt ellenséges ország hadifogjainak? Tasnádi József plébános arra gondolt, hogy 1934-ben már kibontakozóban volt Mussolini fasiszta rendszere és az ugyancsak fasiszta Horthy-rezsim közötti szövetség. De nem tartja véletlennek, hogy az emlékműre vésett feliratban Garibaldi Szicíliájára, a két nép közötti évszázados barátságra hivatkoznak. Mert hogy ez a hagyomány él, bizonyítéka ennek a palermói Tüköry sugárút, Türr és Tüköry palermói szobra. Nézzük az asztalon fekvő képeket, Geisz Jánosét, az emlékműét. — És nem magyarázat-e, hogy ebben a háborúban nem az olasz és a magyar nép állt szemben egymással — jegyzem meg, mire az apátplébános így válaszol: — Ez minden háborúra érvényes. A háború ezért is a legesztelenebb dolog. Búcsúzás után arra gondolok, hogy ha nem is szavakba vésve, de ezeket az utóbbi gondolatokat is szimbolizálja a palermói Rotoli temetőben emelt obeliszk a mindig újakkal pótolt, s így sohasem hervadó virágcsokrokkal. Faragó Jenő Szabó Sándor: Geisz János Palermóban készült fényképe. Elhunyt Lovas Márton Az MSZMP Budapesti Bizottsága mély fájdalommal közli, hogy Lovas Márton, a Szocialista Hazáért Érdemrend kitüntetettje, aki a pártnak 1922-től volt tagja, 79 éves korában elhunyt. Hamvasztás utáni búcsúztatása augusztus 16-án tíz órakor lesz a Farkasréti temetőben. * * Annak a forradalmi küzdelmekben edződött gárdának volt a tagja, amelyet már fiatal éveiben életre szóló élményekkel gazdagított a sorsa, de fájdalmas megpróbáltatásoktól és csapásoktól sem kímélt meg. Közép- Európa-szerte ráterelődött a figyelem, amikor 1931 őszén itthon a rögtönítélő bíráskodást elrendelték: a politikai rendőrség, hogy ürügyet találjon a kommunisták elleni terror fokozására, egy írásszakértő véleményére támaszkodva őt gyanúsította a biatorbágyi vonatrobbantás elkövetésével. Napokig írtak erről az újságok. Akkor már jó ideje külföldön volt, s csakhamar bebizonyosodott a vele kapcsolatos feltételezések képtelensége. Tény viszont, hogy Lovas Márton a nemzetközi munkásmozgalom küzdőterén már húsz-egynéhány évesen veszélyes megbízatásoknak tett eleget: a nácizmus rohamos előretörése idején Berlinben a német kommunisták soraiban harcolt, Bécsben az Új Március szerkesztőségében dolgozott, és a lap magyarországi terjesztésében vett részt. Párizsban a Renault gyárban, Pas de Calais-ben a bányászok között szervezte a fasizmussal szembeni fellépéseket. A Kommunisták Magyarországi Pártja tagjaként együtt dolgozott Karikás Frigyessel, Sallai Imrével és másokkal. 1928 és 1930 között a kommunista párt ifjúsági szervezete, a KIMSZ egyik titkáraként tevékenykedett. Mint a KIMSZ megbízottja, részt vett Moszkvában a Kommunista Ifjúsági Internacionálé X. pléb numán és küldöttként a KMP aprelovkai II. kongresszusán, ahol a Központi Bizottság és a titkárság tagjává választották. Hosszabb-rövidebb időre titokban hazatért, bekapcsolódott a Kommunista című lap és különböző röpiratok szerkesztési, előállítási, terjesztési munkájába. Később a moszkvai Lenin iskola hallgatója lett. A harmincas évek közepén koholt vádakkal letartóztatták és elítélték. 1946-tól itthon, előbb a SZOT-ban, majd a Népszava kiadónál és a Szikra Könyvkiadóban dolgozott. Az ellenforradalom kitörése idején a Budapesti Pártbizottság kulturális osztályát vezette, s részt vett a pártház fegyveres védelmében. 1957-ben az akkor megjelent Magyarország című hetilapnál, s ezt követően haláláig a Figyelő mezőgazdasági rovatánál dolgozott. Közben jó néhány könyvet — főleg mezőgazdasági vonatkozású elméleti művet — fordított magyarra. Orosz, német, francia nyelvtudását sokoldalúan hasznosította. Az olvasók a legkülönbözőbb lapokban találkozhattak nevével: gyakran szólt hozzá különböző gazdaságpolitikai, társadalmi kérdésekről szóló cikkekhez, élénk vitaszellemét, igazságkereső szenvedélyességét, amely súlyos betegsége éveiben is jellemző volt rá, a szerkesztőségek, az újságírók, az olvasók elismerték és tisztelték. Lovas Mártonban meggyőződéséhez mindig hű, tapasztalt, mai feladataink megoldását odaadóan segítő kollégát, elvtársat veszítettünk el. Új dokumentumfilmek várnak bemutatásra A Mafilm Híradó- és Dokumentumfilm Stúdiójában elkészült a Te mindenem ... epizódok a százéves Opera történetéből című film. A produkciót Deák Erzsébet és Pölhössy István rendezte, az operatőr Ónodi G. György. Az alkotók érdekes archív anyagokon kívül sok, még élő szem- és fültanút vagy szereplőt szólaltattak meg. Több zene-, ének- és táncillusztrációval idézik fel az Operaház múltját, felejthetetlen estjeit. Laosz lányai címmel rendezett Kolonits Ilona színes filmet a laoszínek első kongresszusáról. A film szövegét egy hazánkban tanuló laoszi aspiráns — egyébként költő — ültette át hazája nyelvére. A mű operatőre Drahos Kálmán. Borsodi Ervin félórás dokumentumfilmje Hajózni tudni kell címmel a gazdaságirányítási rendszer reformja kapcsán a Magyar Hajó- és Darugyár múltját, jelenét mutatja be. A főszereplő a gyárnak az idén kinevezett vezérigazgatója, Angyal Ádám. A felvételeket Kiss I. György készítette. (MTI) Magyar művészek és együttesek vendégszereplése külföldi pódiumokon Szeptemberben ismét több ma,gyár művész és együttes vendégszerepel külföldön. Operaénekeseink közül Szűcs Márta angliai turnéra utazik, a Rigoletto Gildájaként lép színpadra. Tokody Ilona két alkalommal énekel Bécsben a Pillangókisasszonyban, Kelen Pétert ötször hallhatja a francia közönség a nancyi Faust-előadásokon. Kováts Kolos Amszterdamban vendégszerepel. Seregi László az NSZK-beli Oberhausenban állítja színpadra a Cirkuszhercegnőt. Bánki Zsuzsa színművésznő az 1984—85-ös évadot Jugoszláviában tölti, az újvidéki színészakadémián oktat. Sebestyén János csembalóművész Csehszlovákiába utazik tv-felvételre, Ránki Dezső zongoraművész Franciaországban két, Svájcban egy hangversenyt ad. Elekes Zsuzsa orgonaművész az NSZK-beli Lübeckben lép két alkalommal koncertpódiumra, Jandó Jenő zongoraművész az olaszországi Citta di Castellóban koncertezik, együtt a Kodály és a Takácsvonósnégyessel. A Takács-vonósnégyest ezenkívül a franciaországi St. Jeann-de-Luzban is várják, a Kodály vonósnégyes pedig a besanconi zenei fesztivál meghívására franciaországi turnéra utazik, majd a hollandiai Heerlenben lép fel. A Bartók vonósnégyes NSZK-beli turnén vesz részt. A Budapesti Rézfúvósötös és a Magyar Rádió Fúvósötöse az NSZK- ban tart egy-egy hangversenyt. A Postás Szimfonikus Zenekar Vasadi Balogh Lajos karmester vezetésével NSZK-beli, hollandiai és ausztriai turnéra utazik. (MTI) Dózi ékszerés nemesként -dukció az Vicradóban, november 21-e és 28-a között. Az aukcióra soron kívül átveszünk nemesfémből készült, antik és régiség jellegű tárgyakat, ékszereket, különleges órákat a következő budapesti nemesfém-felvásárló szaküzleteinkben: II., Szilágyi Erzsébet fasor 5. )