Népszabadság, 1984. szeptember (42. évfolyam, 205-230. szám)
1984-09-01 / 205. szám
1984. szeptember 1., szombat NÉPSZABADSÁG Kitüntetett népművelő — Várnai Ferenc Baranya megyei ének-zene szakfelügyelőt, a pécsi Nagy Lajos gimnázium tanárát hiába kerestem Pécsett. Telefonok irányítottak Szadára, ebbe a Gödöllő melletti községbe, a Kórusok Országos Tanácsa és a Népművelési Intézet által szervezett zenei táborba. Élve az alkalommal, először arra kérem, tájékoztasson róla, milyen munka folyik itt. — Tanfolyamunkon népdalkörök és citeraegyüttesek vezetői vesznek részt az ország minden részéből. A mostanira, amely már az ötödik, harminckét hallgató iratkozott be. Mi a célunk? A népdalokat ápoló körök megalakulása után, a kezdeti fellendülés éveit követően, mind komolyabban vetődött fel a kérdés, hogy — képletesen szólva — merre és hogyan röpüljön tovább a páva. A válasz csak egy tudatosabb, képzettebb, magasabb színvonalú mozgalom kibontakoztatása lehetett. Ehhez képzünk itt vezetőket — olyan emberek ők, akik eddig is hatalmas lelkesedéssel, ügyszeretettel ápolták a népzenét szűkebb pátriájukban, dalköröket, citeraegyütteseket vezetnek vagy tagjai azoknak, de akik ráéreztek arra, hogy tovább kell lépniük, többet kell tudniuk ahhoz, hogy az együttesek is magasabb szintre érjenek fel. Zeneelméleti, néprajzi és gyakorlati oktatásban részesülnek. A jelenlegi alapozó tíznapos tanfolyamot egyéves konzultációs időszak követi, majd újabb tíznapos tábor záróvizsgával. Ezen alapfokú, úgynevezett C kategóriás működési engedélyt szerezhetnek. — Ön nemcsak tanít ezen a tanfolyamon, hanem a nyomtatásban kiadott oktatási anyag egyik szerzője is. A szakfelügyelői munka, a gimnáziumi tanítás, az ilyen és hasonló tanfolyamokon való részvétel mellett — tudom — több megyei zenei rendezvény vezetője vagy közreműködője, azonkívül gyűjt és kiad népdalokat, foglalkozik népzene-feldolgozással, és önálló műveket is komponál, ír zenekritikát, szívesen tart előadást a rádióban. Gondolom, e sokfelé ágazó munka elismeréseként kapta idén alkotmányunk ünnepe alkalmából a Kiváló Népművelő kitüntetést. Minek tartja magát elsősorban? — Pedagógusnak. Nálam, legalábbis úgy hiszem, soha nem vált ketté a pedagógusi és a népművelői munka. Az életem is úgy alakult, hogy szinte mindig párhuzamosan foglalkoztam iskolai ének-zene tanítással, de ugyanakkor mindig voltak felnőttebb tanítványaim , kórusokra, zenekarokra gondolok, amelyeket szerveztem, vezettem. A népművelő is pedagógus, sőt meggyőződésem szerint akkor igazán jó népművelő, ha vérbeli pedagógus. Én magam a szó nemes értelmében vett néptanító szerettem volna lenni mindig, amihez nyilván hozzájárult, hogy gyermekkoromat és pályakezdő éveimet is falun töltöttem. — Idézzük fel röviden ezt a kezdetet. Milyen gyökerekből táplálkozott a zene iránti vonzalom? — A családban nem volt ennek hagyománya. Apám parasztember volt, később kereskedő lett, italkiméréssel is foglalkozott, és az ő kis kocsmájában értek az első zenei élmények. Horváthertelendnek hívják ezt a pici szülőfalut Kaposvár és Szigetvár között. A név becsapós, mert németek és magyarok is éltek itt — így egyszerre mindjárt három különböző zenei világba hallgathattam bele a nálunk rendezett búcsús bálokon, lakodalmakon s egyéb mulatságokon. És mindjárt elbűvölt, magával ragadott a zene. Emlékszem, az ilyen alkalmak mindig veréssel végződtek, mert semmiképpen nem akartam lefeküdni, s éjjel is azon morfondíroztam, vajon másnap melyik hangszert próbálhatom ki, amit a rezes- vagy a vonósbanda tagjai esetleg otthagytak. Talán hajlamom is volt hozzá, mert a magam számára is meglepő könnyedséggel tanultam meg aztán később nagyon sok hangszeren játszani. -Abban is nagy szerencsém volt, hogy első tanítónőm, Korvicska Györgyné, gyönyörű hanggal volt megáldva, szépen zongorázott , ami olyan hajlamú gyereknek, mint amilyen én voltam, valóságos ajándék. Nagyon sokat köszönhetek zenei készségem fejlesztésében Enge Jánosnak, aki a pécsi tanítóképzőben lett az ének- és zenetanárom. Mellette már segédkarnagykodhattam, énekeltem a képző kórusában, alapítottunk ott egy tánczenekart is (nagy divat volt akkor!), abban szintén játszottam. Szóval mindinkább — ahogy mondani szokás — eljegyeztem magam a zenével. Nem mulaszthatom el, hogy ne említsem meg szeretettel és tisztelettel osztályfőnököm, Klug K. György nevét, aki egy másik művészet szépségeit fedte fel előttem. Festő lévén, ebbe a világba nyitott ajtót nekünk. Amit később zenetanítási metódusomban alkalmaztam a zene, az irodalom, a képzőművészet összekapcsolását, tőle eredeztetem. — A zenei elhivatottság tehát megvolt Várnai Ferencben. Mégsem tanult tovább, hanem tanítani ment. — Valóban szerettem volna. Elsősorban a Zeneakadémián vagy a tanárképző zenei tagozatán, de ez akkor egyik sem sikerült. (Később, levelezőként, elvégeztem a tanárképző zenei szakát, sőt Szegeden a történelmet is.) De nem keseredtem el, nem izgatott különösebben a dolog. A gyakorló képzős évemet Erdősmekcsén töltöttem, utána Hidas, Szederkény, majd Pécsvárad következett. Rengeteg élménnyel és jó munkával töltött évek voltak ezek. Tanítottam, kórusokat szerveztem, zenekarokat alakítottam. Hidason székelyek is laktak, csodálatos népdalokat tudtak, tőlük gyűjtöttem először népzenei anyagot az első magyar gyártmányú magnó, a Vörös Szikra segítségével. Pécsváradon született meg a Zengő kórus, amelyet tíz évig vezettem, s amelyik ma kamarakórusként él tovább. Itt élesztettük föl az egyik régi hagyományt, az azóta is évente megrendezett Pécsváradi leányvásárt. Közben, talán amiatt is, hogy sok mindennel foglalkoztam a tanításon kívül, s fölfigyelhettek rám, kineveztek járási népművelési előadónak, majd visszakerültem Pécsre — akkor már családos emberként —, s 1966-tól kezdve dolgozom megyei ének-zenei szakfelügyelőként. De sem korábban, sem most nem szakadtam el a tanítástól. — E kettős minőségében különösen jól láthatja zenei nevelésünket. Milyen tapasztalatai vannak itt, milyennek látja a helyzetet? — Ellentmondásos a kép. Vegyest tapasztalhatók a lehető legjobb és az elszomorító jelenségek. Arra nem vállalkoznék, hogy átfogó jellemzést adjak, inkább kiragadnék néhány jelenséget, amit fontosnak tartok. Ami a pedagógusellátottságot illeti, Baranyában ez nem olyan neuralgikus, mint több más megyében. A tanárképző énekszakosai biztosítják a jó megyei ellátást. A dolog fonákja persze, hogy sokan nem mennek vissza már abba a megyébe, ahonnan eredetileg jöttek. Nem találom kielégítőnek a gyakorlati felkészítésüket sem. Emiatt kevesebb a tanítási kedv, mint ami talán bennünk volt, akik tanítóképzőt végeztünk, sok gyakorlati készséget elsajátítva. Minthogy én nagyon fontosnak tartom az általános iskolai alapozást minden tekintetben, így az én szakmámban is, elkeserít, hogy mennyire rossz metodikával s mennyire nem rugalmas tankönyvekkel tanítunk. Mert ha valaki csak az előírásokhoz tartja magát, akkor nem tud a különböző adottságú gyerekekkel mit kezdeni. Ez pedig az ének- és a zenetanításban különösen fontos. Mert ugyanazt kell nyújtani, de mégis mindenkinek mást. Itt látszólag ellentmondásba kerül szakfelügyelői mivoltom a tanáréval, de vallom, hogy az adott tananyagon belül a lehető legváltozatosabb módszereket, eljárásokat kell alkalmazni. Ezt a fajta szellemet igyekszik képviselni az a szakfelügyelői közösség is, amelyet az ének- és a zenetanítás területén elsőként az országban nálunk hoztak létre. Úgy látom, jobban kellene erősíteni a minőségi differenciálás elvét. Ezzel jól járnának azok, akik tehetségesebbek, akik érzékenyebbek a zenére, és jól járnának azok is, akik egyelőre kevésbé fogékonyak, de akiket szintén el lehet kalauzolni e szép birodalomba. Mert meggyőződésem, hogy ha nem is tudatosul benne, nagyon sok ember szegényebb azáltal, hogy ez a csoda kimarad az életéből. Én tehát, hogy egy kórushasonlattal éljek, elválasztanám a morgókat az énekesektől. Nem jó az a kórus, ahol a fele csak falsul mozog vagy tátog. Az utóbbiaknak más, nem kevésbé fontos feladatokat kell adni, amiben ők is sikerélményt szerezhetnek. Van a zenepedagógián túlmutató forrása is annak, hogy zenei közízlésünk nem fejlődött úgy, ahogy szerettük volna. Korjelenség, hogy túl sok a zene, túl sok a zaj körülöttünk. Szinte megrögzött szokássá vált a kommersz zene folytonos hallgatása. És az állandó zajban, hogy úgy mondjam, eltompulnak még az érzékeny fülek is. — Említettük, hogy komponálással is foglalkozik. Befejezésül azt kérdezem: milyen zenét ír? — Két véglet érdekel. A népzene, e csodálatosan nemes forrás — itt, képességeim szerint feldolgozásokat készítek, és a XX. század zenéje, amelyik legalább annyira vonz. Kamarazenei darabokkal és kórusművekkel kísérletezem. Szeretem a játékosságot, és hiányolom is azt a kórusainknál. Ezért gyerekeknek írtam néhány olyan darabot, amelyek a szavak és a ritmus játékán alapulnak, egyszerűek, s könnyen előadhatók. Tripolszky László 15 Nemes Lampérth mondanivalói Jegyzetek a Kassák-múzeum emlékkiállításához Lényegesen megkönnyítette volna Nemes Lampérth hat évtized művészettörténészeinek a dolgát, ha — révedezzünk — megmarad a Téli táj kilencszáztizenkettes akvarelljének a finomságainál. Talán népszerűbbé is, szeretettebbé is válik ez az elátkozott életű és elátkozott utóéletű mester, ha csak jégvirág-könnyű ecsetvonásokat, lebegően vízfestékes kék-zöld hangulatokat, piros és fehér derengések líráját hagyja a magyar közönségre; — de hogy önnön históriai besorolását nem hátráltatta volna fél évszázadig, abban bizonyosak lehetünk. Szép, bársonnyal bélelt skatulyát, sőt ékszerszelencét kaphatott volna a becses életmű talán már a húszas évek végén a méltatástól; mindenesetre szabályos szögleteset, amely finom kézzel, gond nélkül lett volna beilleszthető a művészethistória kategória-rendszerébe. Expresszionizmus lehetett volna ennek a szabályos szelencének a felirata, s meglehet, a korai hazai utókor feketének, a későbbi, műveltebb mind aranyszínűbbnek találta volna ezt ■a címkét, jelzőket, megengedő és ■magyarázó kiegészítéseket nem kellett volna mellérakni. Mert tisztelte Nemes Lampérth József piktúráját és grafikáját szerkezetes expresszívnek és expreszszív-konstruktívnak, kubizálónak, futurizmustól megihletettnek, naturálisan stilizáltnak a több felől próbálkozó tudományos utókor, miként ■rokonította az életmű lelkiállapotát a Van Goghéval, szembeállította a Csontváryéval, és viszonyította, sokszor viszonyította az Uitz Béláéhoz. A Téli táj ugyanis magányos kis remekmű. Elhagyott állomás, meghaladott tökély, amely szinte szenzációként hat most a Kassák Lajosemlékmúzeum Nemes Lampérth■kiállításán, a méltó és logikus első teremben, ahová a pécsi képtár gyűjteményéből közszemlére adták. Olyan szabályos, érett és tökéletes, hogy — révedezzünk csak — jöhetett volna éppen a nyugat-berlini Brücke-Museum kollekciójából is, más európai gyűjteményből is, akárhonnan, ahol a német expresszio■nizmusnak a legjavát, a legérettebb művészetét őrzik. De hogy a Nemes Lampérth-piktúra nem pályázott, nem pályázhatott „tiszta” expreszszionista erényekre, annak legkésőbb éppen a súlyos realitásokkal és remekművekkel terhes 1912. esztendőben ki kellett derülnie, s ezt ■is felismerte becsülettel a méltatás emberöltőkkel mielőttünk. A Ravatal, ez a földnehéz, nyugtalan és mégis mindenek fölött regnáló főmű nem lehet ugyan ott a Zichy-kastély alkalmi gyűjteményében, de a Városligeti részlet fával ugyanebből az esztendőből egymagában is mutathatná azt a feszültséget, amely a „minta”, a téli akvarel, s a valóságos Nemes Lampérthpiktúra között már-már levezethetetlen. Mintha vastag húsú, zöld, kemény bőrrel védett kaktuszlevelek nőttek volna azokon a városligeti fákon, mintha laza lombok helyett kardos-tömör tömegek hajtottak volna ki a fatörzsekből; a fényeknek a talajon nehéz testük, s az égdaraboknak szigorú, kék barázdáik vannak — ilyen materiális, tapintható drámát, ilyen elhessenthetetlen, érerietlen drámát sosem kockáztatott meg a szublimált expresszionizmus. És nemcsak Nemes Lampérth nehéz piktúrája, tömény, nehéz olajfestékei és legendásan tartós ecsetvonásai törnek ki: mára tizenkettes grafikák is mutatják a nem félretolható különbséget. Igaz, a Világcsendélet teáskan*onával jóságosan monumentális kompozíciójába is, az Interieur nyugtalanítóan megrendítő lapjába is belép a tus, és átveszi komorfenséges uralmát a téli akvarellen oly átszellemülten élő papír és vízfesték felett, de nemcsak e súlyos, fekete színezékanyagtól lesz — milymesteriként az efféle megkülönböztetés! A világ terheit magára vállaló, nagy harmóniákat nagy, érezhető drámákból kibontó, küzdelmesen más a Nemes Lampérth József művészete. Küzdelmesen közép-európai és küzdelmesen magyar. Mert utazhat az Iparrajziskola volt növendéke, a nagybányai művésztelep átfutó látogatója, a budapesti képzőművészeti főiskola soha nem végzős hallgatója kilencszáztizenháromban, huszonkét esztendős korában Párizsba, s szignálhatja kinti tusfestményeit, rajzait Joseph de Lampérthként akkori szokás szerint — Joseph már semmiképpen nem lesz, művészete a Józsefek valósága felé gravitál. Meglehet, későn utazik, huszonkét évével is felnőtten. Hiszen tizenkilenc esztendős, amikor első kiállítássikerét megéri, húsz, amikor első, döbbent és festékpászmáktól meg illúziótlanságtól monumentális önportréját festi (ez is a Nemzeti Galériában látható), mögötte komorul már a Ravatal — a párizsi út idején már mester. A szakirodalom rendre rekonstruálja, mivel ismerkedhetett meg a vadaktól a cézanne-i örökségig a francia fővárosban, majd a szakirodalom lelkiismeretesen bebizonyítja, hogy mennyire nem szegődött egyetlen útmutatás nyomába sem. Bebizonyítják most az emlékkiállítás Szajna- és Szajna-hídiképei, amelyek kísérteties indulattal, feszültséggel láttatják ezeket az évszázadok piktorainak oly jóravaló, szolid motívumokat. Tanul, természetesen hat rá, nem is Párizsban, már jóval korábban is mindaz, amit szerkesztésben és színköltészetben, lüktetésben és nyugalomban a század modern mozgalmai és modern mesterei felmutatnak, de hasonlítani, meghatározni éppoly kevéssé lehet egy-egy külföldi mester- ésizmusnévvel, mint a Vesztróczy Manóéval vagy a Zemplényi Tivadaréval, akiknek szakadozott intézményes tanulásai idején az osztályában dolgozott. S ha van felfedezni való rokonság a most újra látott párizsi műveken, az legfeljebb annyi, mily hasonló szigorral és biztonsággal feszíti drámává tér, perspektíva, folt, ritmus, emberség és szerkezet, szenvedély és fegyelem elemeit egy másik aktivista mester, Uitz Béla — bő tíz esztendővel később. Iemes Lampérth ugyanis Párizs után, a világháborús harcterek után, lelki és testi sebesülések után köztudomásúan aktivista, sőt a mozgalom reprezentánsa. Maga Kassák választja ki a magányos művészt még mozgalma elején, még tizenhatban, megkérdhető hát, miért kell bíbelődni stilisztikai jellemzésekkel, amikor nyilvánvaló, hogy a formai meghatározás nem jut semmire, s nyilvánvaló — a magyar aktivizmus méltó és alapos feltárásai óta nyilvánvaló —, hogy lényeg szerint, a történelmi fontosság felől mérve Nemes Lampérth József helye a magyar művészettörténetnek ebben a nagyszerű fejezetében keresendő. Hiszen korán megérett piktúrája már akkor kialakult, amikor az aktivizmust az idők még ki sem provokálták, ez a művészet változatlanul illett bele a mozgalom izgatottan termékeny fénykorába, sőt ennek a fénykornak szimbóluma is lett, s együtt hanyatlott le a magyar forradalmakkal, a magyarországi forradalmas korszakokkal. Tragikusan is szabályosan, hiszen élete, művészélete csaknem időre akkorra ér véget, amikorra a magyar társadalmi és művészeti remények: 1924-ben. Nemes Lampérth hovatartozása azonban azóta is kételyeket ébreszt, amióta a magyar aktivizmusnak a méltó felfedezése is, a részletekig hatoló kutatása is elvégeztetett. Kezdetben csak a kívülállóknak okozott gondot, és a művészettörténet elsiklott fölötte, hogy miként lehetett egy egész életművében csak aktokat, portrékat, tájakat és csendéleteket festő és rajzoló mestert a forradalmak művészének tekinteni. Nemes Lampérth aktjai ugyanis — régen tudjuk — nem szimbolizálnak semmit, társadalmi eszméket a legkevésbé, tájai nem proletárnegyedek, és csendéletei nem a szegénység vádoló tárgyaiból komponálódtak; tizenkilences egyetlen plakátján kívül legfeljebb ha portrémodelljei mutatnak közvetlen és egyértelmű összetartozást Kassákkal, Mácza Jánossal, a műkincseket kommunizáló művészettörténész Pogány Kálmánnal. Mostanára azonban, hogy az aktivizmus erkölcsi és szellemi értékrendünkben végre a helyére, s publikációk és kiállítások révén a tudás feltárt, világos mezeire került, erre az egykori civil kétkedésre a szakmai értékelésnek is érkezése maradt. Ma már a magyar művészettörténet kézikönyvkötetének N. L.-fejezetében is az olvasható, hogy mesterünk elkötelezettsége a portretírozottak személyében található elsősorban, s hogy piktúrája nem is jelenített meg különösebb, nézőnek szóló mondanivalót. Igaz, már másfél évtizede is olvashattunk olyan művészettörténeti méltatást, amely egyértelművé teszi, hogy nem a mondanivaló, hanem a tematikus tendencia, a programszerű tárgy hiányzik csupán a feszítően közlésképes Nemes Lampérth-művekből, s így egyszerűen az esztétikai műveltség kérdéseinek minősíthetnénk, hogy melyik méltatás keveri össze a szüzsét a művészi lényeggel. Hiszen hatvan esztendeje vissza-visszatér a méltatásban az a történészi tisztánlátás is, amely ennek az életműnek a felettébb egyértelmű, rendkívüli lényegét a színekben és a formákban, a terekben és a kompozíciókban, a feszültségekben és a teljességekben keresi. De vissza-visszatér a kétely is: miként lehetett forradalmi művészetnek tekinteni egy sérülten érzékeny lelkületű, vívódó és többször megtorpanó, való életében tulajdonképpen mindig magányos és demonstratívan nem politizáló mester akt- és tájfestészetét? Nem kortársi káprázat, érthető, de ma már kritikusan kezelendő elfogultság tévesztette-e meg a tízes évek forradalmár nemzedékét, amikor új remények ígéretét s az ígérethez vezető harcot látták ebben az egyébként feszült piktúrában? !U tehát Nemes Lampérth grafikáiban és festészetében a „nézőnek szóló mondanivaló”? A Kassák-múzeumban kiállított műveken vasúti bakterállomások rendeződnek szögletes formába, szétfeszülő térviszonylatba, s vasúti bakterházak tájkörnyezete sűrűsödik vonagló-tiltakozó geometriává. Tabáni meredélyek birkóznak önmagukkal sűrűzöld, korántsem lankákhoz, inkább hegyóriásokhoz illő súlyos szenvedéllyel, s tágulnak sárga, már-már ijesztően biztos házfalak bizonyosságába. S aktok, aktok, jóravaló, szoborkemény tomporok, amazon fenségű mellek, súlyos hajhullámok engedelmeskednek-feleselnek kérlelhetetlen fekete tusvonalaknak és zakatoló kézvonásritmusoknak. A mostani emlékkiállításról szükségszerűen hiányoznak a nagy múzeumok főművei, de a jelenlevők elegendőek ahhoz, hogy nyilvánvalóvá váljék: ez a Nemes Lampérth-műveknek a „nézőhöz szóló mondanivalója”. Ez: a birkózás és a rendeződés, a szenvedély és a feszes fegyelem, az engedelmeskedve a tiltakozás, a fekete tusvonal, a zakatoló kézvonás és a kitáruló meg a baljósan belenyugvó színvilág. Mindaz, amit ilyen és ehhez hasonló felsorolások helyett végre fel kellene mutatnia egy mélyebb Nemes Lampérth-elemzésnek. Egy műről műre haladó, de szellemi összefüggéseket nem tévesztő elemzés könnyűszerrel bizonyíthatja, hogy nem a kortársak voltak elvakultak, amikor mindebben lázadást, forradalmat és küzdő humanizmust láttak, hanem a mai értetlenek néznek felületesen. Ennek a felületességnek voluntarizmus, didaktikusság, vagy naiv képolvasat a neve, s bár hivatalosan nem ma, hanem néhány évtizeddel ezelőtt volt nálunk forgalomban, úgy látszik, ma is megtalálható, önként, s ott is, ahol éppen nem tartják üdvözítőnek. Ott is, ahol ismerni illik, mi a különbség az agitatív mű partikuláris egyértelműsége és a teljes műalkotás lényegi — ezúttal képzőművészeti — „nézőhöz szóló mondanivalója” között. Iemes Lampérth egyik hajdani portrémodellje, Hauser Arnold Huizingát idézve figyelmeztet, hogy a történeti produktumot sosem lehet környezetéből kiemelve „objektíven” vizsgálni. Egy egér — írja Huizinga és Hauser — annál könynyebben tanulmányozható, minél semlegesebb körülmények közé kerül. A történeti jelenség — s benne a művészettörténeti is — csak létező társadalmi összefüggéseiben. Nemes Lampérth műve például abban a társadalomban, amelyben a festő a Vasárnapi Körrel ült egy asztalnál, és az aktivisták reprezentánsa volt. Művei pedig nem azért minősülnek forradalminak, mert személyében ragaszkodott a vasárnapiakhoz, és mert ott volt a Ma megmozdulásain, hanem azért, mert ez a ragaszkodás és jelenlét belekerült az aktok és tájak fényébe, festékanyagába, feszültségébe. A művészet lényegébe. Hálásak lehetünk Nemes Lampérthnak, hogy művei hatvan esztendővel a halála után esztétikai alapigazságokra a remekművek hitelével figyelmeztetnek. (A kiállítás rendezője Csaplár Ferenc.) Rózsa Gyula N Önarckép 1911-ből. A Nemzeti Galéria állandó kiállításán.