Népszabadság, 1984. szeptember (42. évfolyam, 205-230. szám)

1984-09-01 / 205. szám

1984. szeptember 1., szombat NÉPSZABADSÁG Kitüntetett népművelő — Várnai Ferenc Baranya megyei ének-zene szakfelügyelőt, a pécsi Nagy Lajos gimnázium tanárát hiá­ba kerestem Pécsett. Telefonok irá­nyítottak Szadára, ebbe a Gödöllő melletti községbe, a Kórusok Orszá­gos Tanácsa és a Népművelési Inté­zet által szervezett zenei táborba. Él­ve az alkalommal, először arra ké­rem, tájékoztasson róla, milyen mun­ka folyik itt. — Tanfolyamunkon népdalkörök és citeraegyüttesek vezetői vesznek részt az ország minden részéből. A mostanira, amely már az ötödik, harminckét hallgató iratkozott be. Mi a célunk? A népdalokat ápoló körök megalakulása után, a kezdeti fellendülés éveit követően, mind komolyabban vetődött fel a kérdés, hogy — képletesen szólva — merre és hogyan röpüljön tovább a páva. A válasz csak egy tudatosabb, kép­zettebb, magasabb színvonalú moz­galom kibontakoztatása lehetett. Eh­hez képzünk itt vezetőket — olyan emberek ők, akik eddig is hatalmas lelkesedéssel, ügyszeretettel ápolták a népzenét szűkebb pátriájukban, dalköröket, citeraegyütteseket ve­zetnek vagy tagjai azoknak, de akik ráéreztek arra, hogy tovább kell lépniük, többet kell tudniuk ahhoz, hogy az együttesek is magasabb szintre érjenek fel. Zeneelméleti, néprajzi és gyakorlati oktatásban részesülnek. A jelenlegi alapozó tíz­napos tanfolyamot egyéves konzul­tációs időszak követi, majd újabb tíznapos tábor záróvizsgával. Ezen alapfokú, úgynevezett C kategóriás működési engedélyt szerezhetnek. — Ön nemcsak tanít ezen a tanfo­lyamon, hanem a nyomtatásban ki­adott oktatási anyag egyik szerzője is. A szakfelügyelői munka, a gim­náziumi tanítás, az ilyen és hasonló tanfolyamokon való részvétel mel­lett — tudom — több megyei zenei rendezvény vezetője vagy közremű­ködője, azonkívül gyűjt és kiad nép­dalokat, foglalkozik népzene-feldol­gozással, és önálló műveket is kom­ponál, ír zenekritikát, szívesen tart előadást a rádióban. Gondolom, e sokfelé ágazó munka elismeréseként kapta idén alkotmányunk ünnepe alkalmából a Kiváló Népművelő ki­tüntetést. Minek tartja magát első­sorban? — Pedagógusnak. Nálam, leg­alábbis úgy hiszem, soha nem vált ketté a pedagógusi és a népművelői munka. Az életem is úgy alakult, hogy szinte mindig párhuzamosan foglalkoztam iskolai ének-zene ta­nítással, de ugyanakkor mindig vol­tak felnőttebb tanítványaim , kó­rusokra, zenekarokra gondolok, ame­lyeket szerveztem, vezettem. A nép­művelő is pedagógus, sőt meggyőző­désem szerint akkor igazán jó nép­művelő, ha vérbeli pedagógus. Én magam a szó nemes értelmében vett néptanító szerettem volna lenni mindig, amihez nyilván hozzájárult, hogy gyermekkoromat és pályakez­dő éveimet is falun töltöttem. — Idézzük fel röviden ezt a kez­detet. Milyen gyökerekből táplálko­zott a zene iránti vonzalom? — A családban nem volt ennek hagyománya. Apám parasztember volt, később kereskedő lett, italki­­méréssel is foglalkozott, és az ő kis kocsmájában értek az első zenei él­mények. Horváthertelendnek hívják ezt a pici szülőfalut Kaposvár és Szigetvár között. A név becsapós, mert németek és magyarok is éltek itt — így egyszerre mindjárt három különböző zenei világba hallgathat­tam bele a nálunk rendezett búcsús bálokon, lakodalmakon s egyéb mu­latságokon. És mindjárt elbűvölt, magával ragadott a zene. Emlék­szem, az ilyen alkalmak mindig ve­réssel végződtek, mert semmiképpen nem akartam lefeküdni, s éjjel is azon morfondíroztam, vajon másnap melyik hangszert próbálhatom ki, amit a rezes- vagy a vonósbanda tagjai esetleg otthagytak. Talán haj­lamom is volt hozzá, mert a magam számára is meglepő könnyedséggel tanultam meg aztán később nagyon sok hangszeren játszani. -Abban is nagy szerencsém volt, hogy első tanítónőm, Korvicska Györgyné, gyönyörű hanggal volt megáldva, szépen zongorázott , ami olyan hajlamú gyereknek, mint ami­lyen én voltam, valóságos ajándék. Nagyon sokat köszönhetek zenei készségem fejlesztésében Enge Já­nosnak, aki a pécsi tanítóképzőben lett az ének- és zenetanárom. Mel­lette már segédkarnagykodhattam, énekeltem a képző kórusában, ala­pítottunk ott egy tánczenekart is (nagy divat volt akkor!), abban szin­tén játszottam. Szóval mindinkább — ahogy mondani szokás — elje­gyeztem magam a zenével. Nem mu­laszthatom el, hogy ne említsem meg szeretettel és tisztelettel osztályfőnö­köm, Klug K. György nevét, aki egy másik művészet szépségeit fedte fel előttem. Festő lévén, ebbe a világ­ba nyitott ajtót nekünk. Amit ké­sőbb zenetanítási metódusomban al­kalmaztam­ a zene, az irodalom, a képzőművészet összekapcsolását, tő­le eredeztetem. — A zenei elhivatottság tehát megvolt Várnai Ferencben. Mégsem tanult tovább, hanem tanítani ment. — Valóban szerettem volna. Első­sorban­ a Zeneakadémián vagy a tanárképző zenei tagozatán, de ez akkor egyik sem sikerült. (Később, levelezőként, elvégeztem a tanár­képző zenei szakát, sőt Szegeden a történelmet is.) De nem keseredtem el, nem izgatott különösebben a do­log. A gyakorló képzős évemet Er­­dősmekcsén töltöttem, utána Hidas, Szederkény, majd Pécsvárad követ­kezett. Rengeteg élménnyel és jó munkával töltött évek voltak ezek. Tanítottam, kórusokat szerveztem, zenekarokat alakítottam. Hidason székelyek is laktak, csodálatos nép­dalokat tudtak, tőlük gyűjtöttem először népzenei anyagot az első ma­gyar gyártmányú magnó, a Vörös Szikra segítségével. Pécsváradon született meg a Zengő kórus, ame­lyet tíz évig vezettem, s amelyik ma kamarakórusként él tovább. Itt élesztettük föl az egyik régi hagyo­mányt, az azóta is évente megren­dezett Pécsváradi leányvásárt. Köz­ben, talán amiatt is, hogy sok min­dennel foglalkoztam a tanításon kí­vül, s fölfigyelhettek rám, kinevez­tek járási népművelési előadónak, majd visszakerültem Pécsre — ak­kor már családos emberként —, s 1966-tól kezdve dolgozom megyei ének-zenei szakfelügyelőként. De sem korábban, sem most nem sza­kadtam el a tanítástól. — E kettős minőségében különö­sen jól láthatja zenei nevelésünket. Milyen tapasztalatai vannak itt, mi­lyennek látja a helyzetet? — Ellentmondásos a kép. Vegyest tapasztalhatók a lehető legjobb és az elszomorító jelenségek. Arra nem vállalkoznék, hogy átfogó jellemzést adjak, inkább kiragadnék néhány jelenséget, amit fontosnak tartok. Ami a pedagógusellátottságot ille­ti, Baranyában ez nem olyan neu­ralgikus, mint több más megyében. A tanárképző énekszakosai biztosít­ják a jó megyei ellátást. A dolog fo­nákja persze, hogy sokan nem men­nek vissza már abba a megyébe, ahonnan eredetileg jöttek. Nem talá­lom kielégítőnek a gyakorlati fel­készítésüket sem. Emiatt kevesebb a tanítási kedv, mint ami ta­lán bennünk volt, akik tanító­képzőt végeztünk, sok gyakorla­ti készséget elsajátítva. Minthogy én nagyon fontosnak tartom az általános iskolai alapozást min­den tekintetben, így az én szak­­­mámban is, elkeserít, hogy mennyi­re rossz metodikával s mennyire nem rugalmas tankönyvekkel taní­tunk. Mert ha valaki csak az elő­írásokhoz tartja magát, akkor nem tud a különböző adottságú gyere­kekkel mit kezdeni. Ez pedig az ének- és a zenetanításban különö­sen fontos. Mert ugyanazt kell nyúj­tani, de mégis mindenkinek mást. Itt látszólag ellentmondásba kerül szakfelügyelői mivoltom a tanáréval, de vallom, hogy az adott tananya­gon belül a lehető legváltozatosabb módszereket, eljárásokat kell alkal­mazni. Ezt a fajta szellemet igyek­szik képviselni az a szakfelügyelői közösség is, amelyet az ének- és a zenetanítás területén elsőként az or­szágban nálunk hoztak létre. Úgy látom, jobban kellene erősí­teni a minőségi differenciálás elvét. Ezzel jól járnának azok, akik tehet­ségesebbek, akik érzékenyebbek a zenére, és jól járnának azok is, akik egyelőre kevésbé fogékonyak, de akiket szintén el lehet kalauzolni e szép birodalomba. Mert meggyőző­désem, hogy ha nem is tudatosul benne, nagyon sok ember szegé­nyebb azáltal, hogy ez a csoda ki­marad az életéből. Én tehát, hogy egy kórushasonlattal éljek, elválasz­tanám a morgókat­ az énekesektől. Nem jó az a kórus, ahol a fele csak falsul mozog vagy tátog. Az utób­biaknak más, nem kevésbé fontos feladatokat kell adni, amiben ők is sikerélményt szerezhetnek. Van a zenepedagógián túlmutató forrása is annak, hogy zenei közíz­lésünk nem fejlődött úgy, ahogy sze­rettük volna. Korjelenség, hogy túl sok a zene, túl sok a zaj körülöt­tünk. Szinte megrögzött szokássá vált a kommersz zene folytonos hall­gatása. És az állandó zajban, hogy úgy mondjam, eltompulnak még az érzékeny fülek is. — Említettük, hogy komponálás­sal is foglalkozik. Befejezésül azt kérdezem: milyen zenét ír? — Két véglet érdekel. A népzene, e csodálatosan nemes forrás — itt, képességeim szerint feldolgozásokat készítek, és a XX. század zenéje,­­ amelyik legalább annyira vonz. Ka­marazenei darabokkal és kórusmű­vekkel kísérletezem. Szeretem a já­tékosságot, és hiányolom is azt a kó­rusainknál. Ezért gyerekeknek írtam néhány olyan darabot, amelyek a szavak és a ritmus játékán alapul­nak, egyszerűek, s könnyen előad­hatók. Tripolszky László 15 Nemes Lampérth mondanivalói Jegyzetek a Kassák-múzeum emlékkiállításához L­ényegesen megkönnyítette vol­­na Nemes Lampérth hat évti­zed művészettörténészeinek a dol­gát, ha — révedezzünk — megma­rad a Téli táj kilencszáztizenkettes akvarelljének a finomságainál. Ta­lán népszerűbbé is, szeretettebbé is válik ez az elátkozott életű és el­átkozott utóéletű mester, ha csak jégvirág-könnyű ecsetvonásokat, le­­begően vízfestékes kék-zöld hangu­latokat, piros és fehér derengések líráját hagyja a magyar közönségre; — de hogy önnön históriai besoro­lását nem hátráltatta volna fél év­századig, abban bizonyosak lehe­tünk. Szép, bársonnyal bélelt skatu­lyát, sőt ékszerszelencét kaphatott volna a becses életmű talán már a húszas évek végén a méltatástól; mindenesetre szabályos­ szögleteset, amely finom kézzel, gond nélkül lett volna beilleszthető a művészethis­tória kategória-rendszerébe. Exp­­resszionizmus lehetett volna ennek a szabályos szelencének a felirata, s meglehet, a korai hazai utókor fe­ketének, a későbbi, műveltebb mind aranyszínűbbnek találta volna ezt ■a címkét, jelzőket, megengedő és ■magyarázó kiegészítéseket nem kel­lett volna mellérakni. Mert tisztelte Nemes Lampérth József piktúráját és grafikáját szer­kezetes expresszívnek és expresz­­szív-konstruktívnak, kubizálónak, futurizmustól megihletettnek, natu­rálisan stilizáltnak a több felől pró­bálkozó tudományos utókor, miként ■rokonította az életmű lelkiállapotát a Van Goghéval, szembeállította a Csontváryéval, és viszonyította, sok­szor viszonyította az Uitz Béláéhoz. A Téli táj ugyanis magányos kis re­mekmű. Elhagyott állomás, megha­ladott tökély, amely szinte szenzá­cióként hat most a Kassák Lajos­­emlékmúzeum Nemes Lampérth­­■kiállításán, a méltó és logikus első teremben, ahová a pécsi képtár gyűjteményéből közszemlére adták. Olyan szabályos, érett és tökéletes, hogy — révedezzünk csak — jöhe­tett volna éppen a nyugat-berlini Brücke-Museum kollekciójából is, más európai gyűjteményből is, akár­honnan, ahol a német expresszio­­■nizmusnak a legjavát, a legérettebb művészetét őrzik. De hogy a Nemes Lampérth-piktúra nem pályázott, nem pályázhatott „tiszta” expresz­­szionista erényekre, annak legké­sőbb éppen a súlyos realitásokkal és remekművekkel terhes 1912. esz­tendőben ki kellett derülnie, s ezt ■is felismerte becsülettel a méltatás emberöltőkkel mielőttünk. A Ravatal, ez a földnehéz, nyug­talan és mégis mindenek fölött reg­náló főmű nem lehet ugyan ott a Zichy-kastély alkalmi gyűjteményé­ben, de a Városligeti részlet fával ugyanebből az esztendőből egyma­gában is mutathatná azt a feszültsé­get, amely a „minta”, a téli akv­a­­rel, s a valóságos Nemes Lampérth­­piktúra között már-már levezethe­­tetlen. Mintha vastag húsú, zöld, kemény bőrrel védett kaktuszleve­lek nőttek volna azokon a városli­geti fákon, mintha laza lombok he­lyett kardos-tömör tömegek hajtot­tak volna ki a fatörzsekből; a fé­nyeknek a talajon nehéz testük, s az égdaraboknak szigorú, kék ba­rázdáik vannak — ilyen materiális, tapintható drámát, ilyen elhessent­­hetetlen, érerietlen drámát sosem kockáztatott meg a szublimált exp­­resszionizmus. És nemcsak Nemes Lampérth nehéz piktúrája, tömény, nehéz olajfestékei és legendásan tartós ecsetvonásai törnek ki: mára tizenkettes grafikák is mutatják a nem félretolható különbséget. I­gaz, a Vil­ágcsendélet teáskan­­*o­nával jóságosan monumentá­lis kompozíciójába is, az Interieur nyugtalanítóan megrendítő lapjába i­s belép a tus, és átveszi komor­fenséges uralmát a téli akvarellen oly átszellemülten élő papír és víz­festék felett, de nemcsak e súlyos, fekete színezékanyagtól lesz — mily­­mesteriként az efféle megkülönböz­tetés! A világ terheit magára vál­laló, nagy harmóniákat nagy, érez­hető drámákból kibontó, küzdelme­sen más a Nemes Lampérth József művészete. Küzdelmesen közép-európai és küzdelmesen magyar. Mert utazhat az Iparrajziskola volt növendéke, a nagybányai művésztelep átfutó lá­togatója, a budapesti képzőművé­­szeti főiskola soha nem végzős hallgatója kilencszáztizenháromban, huszonkét esztendős korában Pá­rizsba, s szignálhatja kinti tusfest­ményeit, rajzait Joseph de Lam­­pérthként akkori szokás szerint — Joseph már semmiképpen nem lesz, művészete a­ Józsefek valósága felé gravitál. Meglehet, későn utazik, huszonkét évével is felnőtten. Hi­szen tizenkilenc esztendős, amikor első kiállítássikerét megéri, húsz, amikor első, döbbent és festékpász­máktól meg illúziótlanságtól monu­mentális önportréját festi (ez is a Nemzeti Galériában látható), mö­götte komorul már a Ravatal — a párizsi út idején már mester. A szakirodalom rendre rekonstruálja, mivel ismerkedhetett meg a vadak­tól a cézanne-i örökségig a francia fővárosban, majd a szakirodalom lelkiismeretesen bebizonyítja, hogy mennyire nem szegődött egyetlen útmutatás nyomába sem. Bebizonyítják most az emlékkiál­lítás Szajna- és Szajna-hídiképei, amelyek kísérteties indulattal, fe­szültséggel láttatják ezeket az év­századok piktorainak oly jóravaló, szolid motívumokat. Tanul, termé­szetesen hat rá, nem is Párizsban, már jóval korábban is mindaz, amit szerkesztésben és színköltészet­­ben, lüktetésben és nyugalomban a század modern mozgalmai és mo­dern mesterei felmutatnak, de ha­sonlítani, meghatározni éppoly ke­véssé lehet egy-egy külföldi mes­ter- és­­izmusnévvel, mint a Veszt­­róczy Manóéval vagy a Zemplényi Tivadaréval, akiknek szakadozott intézményes tanulásai idején az osz­tályában dolgozott. S ha van fel­fedezni való rokonság a most újra látott párizsi műveken, az legfel­jebb annyi, mily hasonló szigorral és biztonsággal feszíti drámává tér, perspektíva, folt, ritmus, emberség és szerkezet, szenvedély és fegye­lem elemeit egy másik aktivista mester, Uitz Béla — bő tíz esztendő­vel később. I­­emes Lampérth ugyanis Párizs után, a világháborús harcterek után, lelki és testi sebesülések után köztudomásúan aktivista, sőt a moz­galom reprezentánsa. Maga Kassák választja ki a magányos művészt még mozgalma elején, még tizenhat­ban, megkérdhető hát, miért kell bíbelődni stilisztikai jellemzések­kel, amikor nyilvánvaló, hogy a for­mai meghatározás nem jut semmi­re, s nyilvánvaló — a magyar akti­­vizmus méltó és alapos feltárásai óta nyilvánvaló —, hogy lényeg sze­rint, a történelmi fontosság felől mérve Nemes Lampérth József he­lye a magyar művészettörténetnek ebben a nagyszerű fejezetében ke­resendő. Hiszen korán megérett piktúrája már akkor kialakult, ami­kor az aktivizmust az idők még ki sem provokálták, ez a művészet változatlanul illett bele a mozgalom izgatottan termékeny fénykorába, sőt ennek a fénykornak szimbóluma is lett, s együtt hanyatlott le a ma­gyar forradalmakkal, a magyaror­szági forradalmas korszakokkal. Tragikusan is szabályosan, hiszen élete, művészélete csaknem időre akkorra ér véget, amikorra a ma­gyar társadalmi és művészeti remé­nyek: 1924-ben. Nemes Lampérth hovatartozása azonban azóta is kételyeket ébreszt, amióta a magyar aktivizmusnak a méltó felfedezése is, a részletekig hatoló kutatása is elvégeztetett. Kezdetben csak a kívülállóknak okozott gondot, és a művészettörté­net elsiklott fölötte, hogy miként le­hetett egy egész életművében csak ak­tokat, portrékat, tájakat és csend­életeket festő és rajzoló mestert a forradalmak művészének tekinteni. Nemes Lampérth aktjai ugyanis — régen tudjuk — nem szimbolizál­nak semmit, társadalmi eszméket a legkevésbé, tájai nem proletárne­gyedek, és csendéletei nem a sze­génység vádoló tárgyaiból komponá­­lódtak; tizenkilences egyetlen pla­kátján kívül legfeljebb ha portré­­modelljei mutatnak közvetlen és egyértelmű összetartozást Kassák­kal, Mácza Jánossal, a műkincseket kommunizáló művészettörténész Po­gány Kálmánnal. Mostanára azon­ban, hogy az aktivizmus erkölcsi és szellemi értékrendünkben végre a helyére, s publikációk és kiállítások révén a tudás feltárt, világos mezei­re került, erre az egykori civil kétke­désre a szakmai értékelésnek is ér­kezése maradt. Ma már a magyar művészettörténet kézikönyvköteté­nek N. L.-fejezetében is az olvasha­tó, hogy mesterünk elkötelezettsé­ge a portretírozottak személyében található elsősorban, s hogy piktú­rája nem is jelenített meg különö­sebb, nézőnek szóló mondanivalót. Igaz, már másfél évtizede is ol­vashattunk olyan művészettörténe­ti méltatást, amely egyértelművé teszi, hogy nem a mondanivaló, ha­nem a tematikus tendencia, a prog­ramszerű tárgy hiányzik csupán a­ feszítően közlésképes Nemes Lampérth-művekből, s így egysze­rűen az esztétikai műveltség kérdé­seinek minősíthetnénk, hogy me­lyik méltatás keveri össze a szüzsét a művészi lényeggel. Hiszen hatvan esztendeje vissza-visszatér a mélta­tásban az a történészi tisztánlátás is, amely ennek az életműnek a fe­lettébb egyértelmű, rendkívüli lé­nyegét a színekben és a formákban, a terekben és a kompozíciókban, a feszültségekben és a teljességekben keresi. De vissza-visszatér a kétely is: miként lehetett forradalmi mű­vészetnek tekinteni egy sérülten ér­zékeny lelkületű, vívódó és többször megtorpanó, való életében tulajdon­képpen mindig magányos és de­­­monstratívan nem politizáló mester akt- és tájfestészetét? Nem kortár­si káprázat, érthető, de ma már kri­tikusan kezelendő elfogultság té­vesztette-e meg a tízes évek forra­dalmár nemzedékét, amikor új re­mények ígéretét s az ígérethez veze­tő harcot látták ebben az egyébként feszült pi­ktúrában? !U­­ tehát Nemes Lampérth grafi­­káiban és festészetében a „né­zőnek szóló mondanivaló”? A Kassák-múzeumban kiállított műveken vasúti bakterállomások rendeződnek szögletes formába, szétfeszülő térviszonylatba, s vas­úti bakterházak tájkörnyezete sűrű­södik vonagló-tiltakozó geometriá­vá. Tabáni meredélyek birkóznak önmagukkal sűrűzöld, korántsem lankákhoz, inkább hegyóriásokhoz illő súlyos szenvedéllyel, s tágulnak sárga, már-már ijesztően biztos ház­falak bizonyosságába. S aktok, ak­tok, jóravaló, szoborkemény tompo­rok, amazon fenségű mellek, sú­lyos hajhullámok engedelmesked­­nek-feleselnek kérlelhetetlen fekete tusvonalaknak és zakatoló kézvo­­násritmusoknak. A mostani emlék­­kiállításról szükségszerűen hiányoz­nak a nagy múzeumok főművei, de a jelenlevők elegendőek ahhoz, hogy nyilvánvalóvá váljék: ez a Nemes Lampérth-műveknek a „nézőhöz szóló mondanivalója”. Ez: a birkó­zás és a rendeződés, a szenvedély és a feszes fegyelem, az engedel­meskedve a tiltakozás, a fekete tus­vonal, a zakatoló kézvonás és a ki­táruló meg a baljósan belenyugvó színvilág. Mindaz, amit ilyen és eh­hez hasonló felsorolások helyett végre fel kellene mutatnia egy mé­lyebb Nemes Lampérth-elemzésnek. Egy műről műre haladó, de szel­lemi összefüggéseket nem tévesztő elemzés könnyűszerrel bizonyíthat­ja, hogy nem a kortársak voltak el­vakultak, amikor mindebben láza­dást, forradalmat és küzdő huma­nizmust láttak, hanem a mai értet­­lenek néznek felületesen. Ennek a felületességnek voluntarizmus, di­­daktikusság, vagy naiv képolvasat a neve, s bár hivatalosan nem ma, hanem néhány évtizeddel ezelőtt volt nálunk forgalomban, úgy lát­szik, ma is megtalálható, önként, s ott is, ahol éppen nem tartják üd­vözítőnek. Ott is, ahol ismerni illik, mi a különbség az agitatív mű par­tikuláris egyértelműsége és a teljes műalkotás lényegi — ezúttal képző­­művészeti — „nézőhöz szóló mon­danivalója” között. I­­emes Lampérth egyik hajdani portrémodellje, Hauser Arnold Huizingát idézve figyelmeztet, hogy a történeti produktumot sosem le­het környezetéből kiemelve „objek­­tíven” vizsgálni. Egy egér — írja Huizinga és Hauser — annál köny­­nyebben tanulmányozható, minél semlegesebb körülmények közé ke­rül. A történeti jelenség — s benne a művészettörténeti is — csak léte­ző társadalmi összefüggéseiben. Ne­mes Lampérth műve például abban a társadalomban, amelyben a festő a Vasárnapi Körrel ült egy asztal­nál, és az aktivisták reprezentánsa volt. Művei pedig nem azért minő­sülnek forradalminak, mert szemé­lyében ragaszkodott a vasárnapiak­hoz, és mert ott volt a Ma megmoz­dulásain, hanem azért, mert ez a ragaszkodás és jelenlét belekerült az aktok és tájak fényébe, festékanya­gába, feszültségébe. A művészet lé­nyegébe. Hálásak lehetünk Nemes Lam­­pérthnak, hogy művei hatvan esz­tendővel a halála után esztétikai alapigazságokra a remekművek hi­telével figyelmeztetnek. (A kiállí­tás rendezője Csaplár Ferenc.) Rózsa Gyula N Önarckép 1911-ből. A Nemzeti Ga­léria állandó kiállításán.

Next