Népszabadság, 1984. október (42. évfolyam, 231-256. szám)

1984-10-13 / 241. szám

1984. október 13., szombat HELYSZÍNI JELENTÉS 9 A JORDÁN LÉPÉS HÁ­TTERÉRŐL Szeptember végén Jordánia bejelentette: helyre­állítja diplomáciai­ kapcsolatait Egyiptommal. A szeptember 25-én, kedd este közzétett hír, noha sokan számítottak rá, mégis a meglepetés erejé­vel hatott. Egyiptom — s mellette Izrael, s az Egye­sült Államok — üdvözölte a lépést, Szíria, Líbia, Dél-Jemen és a palesztin mozgalom egy része az első pillanattól élesen elítélte. Nem volt egyér­telmű a fogadtatás az arab országok politikai spektrumának másik végén álló államok részéről sem. Szaúd-Arábia azzal érvelt, hogy az arab or­szágok közösen hoztak határozatot Egyiptom el­len, ezt felülvizsgálni is csak közösen lehet. Az Ammanba érkezőnek az a be­nyomása, hogy egy vadonatúj or­szágba lépett. Új a repülőtér — s szép is —, új az a negyven kilométeres autósztráda,, amely a városba vezet, Amman felé közeledve a dombokon mindenütt új építkezések, a hajdani régi városmagot körülölelő hét domb mindegyike házakkal tarkított ma már. S ahogy mind szélesebbre ter­peszkedik a város, úgy növekszenek a gondok is. A csatornázás például nemigen tart lépést az építkezések­kel, a vezetékes víz igencsak nagy kincsnek számít, nem is beszélve az ivóvízről, amelyből két palackozott liter pontosan annyiba kerül, mint egy liter benzin. Helybeliek viszont állítják, hogy a mostani építkezések csak halvány árnyékai a régi szép időkéinek. Ami­kor még Jordánia — az 1979-es arab csúcstalálkozó határozata értelmé­ben — megkapta a többi arab or­szágtól az évi 1,2 milliárd dolláros segélyt, amikor az irak—iráni hábo­rú kezdetén, a tengeri kikötőktől el­vágott irakiak súlyos dollármilliókat fektettek be Jordániában, utak épí­­tésére, kikötők bővítésére. Mára ki­apadt már az iraki pénztárca, s a megcsappant olajjövedelmekből jó, ha az elhatározott segélyösszeg fe­lére futja. A tájékoztatási miniszterasszony, Keila Sarai is azzal kezdi beszélge­tésünket, hogy bizony az évi két számjegyű növekedés már a múlté, s hogy Jordániának az eddiginél jobban meg kell tanulnia a saját lá­bára állni. Egyébként Leila Sarai az, aki ezekben a napokban az egyik legtöbbet szereplő jordán politikus­­ nyilatkozik a rádiónak, a televí­ziónak, interjúkat ad voltaképpen egyetlen témáról, ahogyan itt mond­ják a „jordán lépésről”, vagyis az Egyiptommal való diplomáciai kap­csolatok visszaállításáról. A minisz­terasszony személyében is meglehe­tősen különleges eset — ő az első asszony, aki politikai minisztérium élén áll az országban. No persze nem egy csapásra lépett a politikai po­rondra ez a libanoni származású öz­vegyasszony, hajdani férje az ország miniszterelnöke is volt, ilyenformán meglehetősen régóta otthonosan mo­zog a politikai berkekben. Kinevezé­séhez — állítólag — maga a király ragaszkodott, s ahogyan meglehető­sen szerény dolgozószobájában hall­gatom, amint a „jordán lépés” indí­tékait, mozgatórugóit fejtegeti, a mi­niszterasszony kétségkívül rászolgál a bizalomra. — Magyarázkodásra semmi okunk nincs — mondja. — Mi csak levon­tuk a mai helyzetből szükségképpen fakadó következtetéseket. Úgy lát­juk, hogy Egyiptomnak az arab or­szágokkal szembeni politikai maga­tartása a Camp David-i egyezmény megkötése óta megváltozott, vagyis már nem állnak fenn azok az okok, amelyek 1979-ben kirekesztését in­dokolták. Másrészt pedig lépésünk­kel dinamizmust szerettünk volna belevinni az arab országok politiká­jába. Úgy véljük, ha nem is rögtön, de sok arab ország követni fogja a jordán példát. Mi változatlanul a Camp David-i egyezmény ellen va­gyunk, mert ebben a megállapodás­ban nem esik szó a palesztin prob­lémáról. A közel-keleti rendezés fő kérdésének a palesztin problémát tekintjük, s tekintettel arra, hogy az Egyesült Államok politikájának sza­vahihetősége legalábbis megkérdője­­lezhető, úgy gondoljuk, hogy a szov­jet javaslat szellemében nemzetközi konferencián kellene megvitatni a térség problémáit. A miniszterasszonynak azt az ál­lítását, , hogy az Egyiptommal hely­reállított diplomáciai kapcsolatok az arab országok egységének irányába mutat, az Ammanba érkező egyéb híradások legalábbis nem támaszt­ják alá. Az ammani televízió — amelynek külön csatornája van a külföldiek számára angol, francia, mi több héber nyelven — ugyan hosszasan idézi az egyiptomi politi­kusok Jordániát méltató szavait, de azért az esti hírösszefoglalóba az is bekerül, hogy a közel-keleti térség olyan fontos országa, mint Szíria, egyértelműen elítéli a jordán lépést. Elsősorban azért, mert Damaszkusz megítélése szerint ez valamiféle ame­rikai rendezési terv irányába mutat. De tartózkodó volt a fogadtatás Szaúd-Arábiában és Kuvaitban is. Persze ezek az öböl menti országok nem annyira a jordán lépés ellen emelték fel szavukat, inkább eljá­rásbeli kifogásokat tettek. 1979-ben az arab országok közösen határoz­tak úgy, hogy megszakítják a diplo­máciai kapcsolatokat Egyiptommal, közösen kell tehát határozniuk arról is — mondták Szaúd-Arábiában —, hogy helyreállítják a kapcsolatokat. Ebben a helyzetben nem kis ér­deklődés várta október elsején a parlament őszi ülésszakának meg­nyitását. Két okból is. Egyrészt tíz év után először tavasszal hívta össze a parlamentet a király, de a tavaszi időszak voltaképpen elment a pótvá­­lasztásokkal, az érdemi munka tehát őszre maradt. Másrészt az őszi ülés­szakot a király nyitja meg, s ez volt az első alkalom, hogy az uralkodó a jordán lépés bejelentése óta megnyi­latkozik. A délelőtt fél tízre meghirdetett parlamenti megnyitót óriási bizton­sági intézkedések övezték. A meghí­vott vendégeknek fél órával előbb el kellett foglalniuk helyeiket, s mi ta­­gadást, a tízéves kihagyás meg is lát­szott az ülésteremben. A vendégek, a képviselők, sőt a kormány tagjai is keresgették helyüket. S a nyilván­való rendezési gyakorlatlanság szül­te, hogy a király beszéde közben kénytelen volt külön néma, mutoga­­tásos párbeszédet játszani szárny­segédeivel, hogy egy pohár vizet kapjon. Megnyitó beszédében aztán a ki­rály kifejtette, hogy tekintettel arra, hogy az Egyesült Államok az elmúlt időszakban mindinkább feladta köz­­vetítői pozícióját, s egyre világosab­ban Izrael mellé állt, a közel-keleti béke és rendezés ügyében az ENSZ égisze alatt, a Biztonsági Tanács és valamennyi érdekelt fél részvételé­vel nemzetközi konferenciát kell összehívni. Az alig egyórás beszéd közben né­hányszor felcsattant a taps, s a ka­tonai egyenruhába öltözött király tisztelegve köszönte meg a tetszés eme kinyilvánítását. Palesztin isme­rőseim aztán délután, a Palesztinai Felszabadítási Szervezet ammani székházában kifejtik, hogy a tetszés­­nyilvánítás csak annak tulajdonítha­tó, hogy mindazok, akik nem érte­nek egyet a mai jordán politikával, nem voltak ott a parlamentben. A PFSZ képviselőit sem hívták meg. — A hárommilliós Jordániában több mint másfél millió a paleszti­nok száma — mondja Walid­ Musz­­tafa, a Palesztin Kommmunista Párt tagja. — Azok a palesztinok, akik a parlamentben ülnek, a rezsim báb­jai, nem képviselnek senkit, hiszen a palesztin nép tényleges képvise­lője a PFSZ. S e tekintetben az is jel­lemző, hogy a király egy szóval sem említette meg a PFSZ-t. A PFSZ-székház második emeleti kis irodájában egyre forróbb lesz a hangulat. Előkerülnek a belső gaj­dok, a mozgalom jelenlegi megosz­tottsága, s éppen ezért cselekvéskép­telensége. Az, hogy a palesztin moz­galom három nagy csoportosulása közül kettő, a Nemzeti Szövetség és a Demokratikus Szövetség egyértel­műen elítélte az Egyiptommal való diplomáciai kapcsolatok felvételét, a harmadik, a tekintélyes El-Fatah azonban hallgat. Szóba kerül az a kellemetlen epizód is, hogy az új­ságban napvilágot látott egy állítóla­gos Arafat-nyilatkozat, amelyben dicsérte volna a jordán lépést, más­nap estére azonban Tuniszból meg­érkezett a cáfolat. — Egyiptom bevonásával voltakép­pen Jordánia Szíria-ellenes blokkot akar létrehozni, s­ hiába az Amerika­­ellenes retorika, voltaképpen ameri­kai támogatásban reménykedik — mondja Azmi El Havadzsa, a Népi Front Palesztina Felszabadításáért szervezet politikai bizottságának tag­ja. — A palesztin nép azonban nem megy bele semmilyen úgynevezett jordán megoldásba­, változatlanul harcolnunk kell az önálló államujjjó megalakításáért. A délután hátralevő részét Hama­­deh Faranehh­el, a PFSZ ammani irodájának osztályvezetőjével töltjük. A vadonatúj Amm­an után most egy másik városkép bontakozik ki: a pa­lesztin menekülttáborok világa. Am­man keleti szélén kerületnyi elkerí­tett rész, földszintes viskók, az om­ladozó falakat keresztülszelő sikáto­rok, csapatba verődött mezítlábas gyerekek — a nyomor ismert képei. Az osztályvezető pedig emlékezik: — Jordániában születtem, de pa­lesztinnak vallom magam. Ezért ül­tem eddig hét évet jordán börtön­ben. Elvették az útlevelemet is, így aztán nem tehettem eleget szeptem­berben egy budapesti meghívásnak. A mi helyzetünkből következik, hogy nemcsak az önálló palesztin államért harcolunk, hanem itt az országban is küzdenünk kell a demokráciáért. Az esti csúcsforgalomban megyünk keresztül Ammanon. A lapok már hírül adják, hogy a király a parla­mentből egyenesen a reptérre ment, kora estére pedig már meg is érke­zett hivatalos látogatásra Hollan­diá­ba. Palesztin ismerősöm a PFSZ helyi lapjához megy, itt dolgozik másodállásban. Egy fizetésből itt nem lehet megélni — mondja —, mert az kell a lakásra, hogy boldoguljunk is, arra jó a második állás. De az igazi boldogulás még meg­lehetősen messze van — mondja bú­csúzóul. K. Nyirő József D­él­utáni csúcsforgalom. A terjeszkedő Amman. A PFSZ ammani székháza. Az újra megnyitott egyiptomi kö­vetség épülete­ előtt felhúzzák az egyiptomi zászlót, ülésezik a parlament. Hamadeb Faraneh, Azmi El Havadra és Walid M­uszta­fa a PFSZ székhá­zéban. Palesztin menekülttábor Ammanban. A sorompó az izraeliek által megszállt Jordán folyó nyugati partja felé zárja el az utat.

Next