Népszabadság, 1984. október (42. évfolyam, 231-256. szám)
1984-10-13 / 241. szám
1984. október 13., szombat HELYSZÍNI JELENTÉS 9 A JORDÁN LÉPÉS HÁTTERÉRŐL Szeptember végén Jordánia bejelentette: helyreállítja diplomáciai kapcsolatait Egyiptommal. A szeptember 25-én, kedd este közzétett hír, noha sokan számítottak rá, mégis a meglepetés erejével hatott. Egyiptom — s mellette Izrael, s az Egyesült Államok — üdvözölte a lépést, Szíria, Líbia, Dél-Jemen és a palesztin mozgalom egy része az első pillanattól élesen elítélte. Nem volt egyértelmű a fogadtatás az arab országok politikai spektrumának másik végén álló államok részéről sem. Szaúd-Arábia azzal érvelt, hogy az arab országok közösen hoztak határozatot Egyiptom ellen, ezt felülvizsgálni is csak közösen lehet. Az Ammanba érkezőnek az a benyomása, hogy egy vadonatúj országba lépett. Új a repülőtér — s szép is —, új az a negyven kilométeres autósztráda,, amely a városba vezet, Amman felé közeledve a dombokon mindenütt új építkezések, a hajdani régi városmagot körülölelő hét domb mindegyike házakkal tarkított ma már. S ahogy mind szélesebbre terpeszkedik a város, úgy növekszenek a gondok is. A csatornázás például nemigen tart lépést az építkezésekkel, a vezetékes víz igencsak nagy kincsnek számít, nem is beszélve az ivóvízről, amelyből két palackozott liter pontosan annyiba kerül, mint egy liter benzin. Helybeliek viszont állítják, hogy a mostani építkezések csak halvány árnyékai a régi szép időkéinek. Amikor még Jordánia — az 1979-es arab csúcstalálkozó határozata értelmében — megkapta a többi arab országtól az évi 1,2 milliárd dolláros segélyt, amikor az irak—iráni háború kezdetén, a tengeri kikötőktől elvágott irakiak súlyos dollármilliókat fektettek be Jordániában, utak építésére, kikötők bővítésére. Mára kiapadt már az iraki pénztárca, s a megcsappant olajjövedelmekből jó, ha az elhatározott segélyösszeg felére futja. A tájékoztatási miniszterasszony, Keila Sarai is azzal kezdi beszélgetésünket, hogy bizony az évi két számjegyű növekedés már a múlté, s hogy Jordániának az eddiginél jobban meg kell tanulnia a saját lábára állni. Egyébként Leila Sarai az, aki ezekben a napokban az egyik legtöbbet szereplő jordán politikus nyilatkozik a rádiónak, a televíziónak, interjúkat ad voltaképpen egyetlen témáról, ahogyan itt mondják a „jordán lépésről”, vagyis az Egyiptommal való diplomáciai kapcsolatok visszaállításáról. A miniszterasszony személyében is meglehetősen különleges eset — ő az első asszony, aki politikai minisztérium élén áll az országban. No persze nem egy csapásra lépett a politikai porondra ez a libanoni származású özvegyasszony, hajdani férje az ország miniszterelnöke is volt, ilyenformán meglehetősen régóta otthonosan mozog a politikai berkekben. Kinevezéséhez — állítólag — maga a király ragaszkodott, s ahogyan meglehetősen szerény dolgozószobájában hallgatom, amint a „jordán lépés” indítékait, mozgatórugóit fejtegeti, a miniszterasszony kétségkívül rászolgál a bizalomra. — Magyarázkodásra semmi okunk nincs — mondja. — Mi csak levontuk a mai helyzetből szükségképpen fakadó következtetéseket. Úgy látjuk, hogy Egyiptomnak az arab országokkal szembeni politikai magatartása a Camp David-i egyezmény megkötése óta megváltozott, vagyis már nem állnak fenn azok az okok, amelyek 1979-ben kirekesztését indokolták. Másrészt pedig lépésünkkel dinamizmust szerettünk volna belevinni az arab országok politikájába. Úgy véljük, ha nem is rögtön, de sok arab ország követni fogja a jordán példát. Mi változatlanul a Camp David-i egyezmény ellen vagyunk, mert ebben a megállapodásban nem esik szó a palesztin problémáról. A közel-keleti rendezés fő kérdésének a palesztin problémát tekintjük, s tekintettel arra, hogy az Egyesült Államok politikájának szavahihetősége legalábbis megkérdőjelezhető, úgy gondoljuk, hogy a szovjet javaslat szellemében nemzetközi konferencián kellene megvitatni a térség problémáit. A miniszterasszonynak azt az állítását, , hogy az Egyiptommal helyreállított diplomáciai kapcsolatok az arab országok egységének irányába mutat, az Ammanba érkező egyéb híradások legalábbis nem támasztják alá. Az ammani televízió — amelynek külön csatornája van a külföldiek számára angol, francia, mi több héber nyelven — ugyan hosszasan idézi az egyiptomi politikusok Jordániát méltató szavait, de azért az esti hírösszefoglalóba az is bekerül, hogy a közel-keleti térség olyan fontos országa, mint Szíria, egyértelműen elítéli a jordán lépést. Elsősorban azért, mert Damaszkusz megítélése szerint ez valamiféle amerikai rendezési terv irányába mutat. De tartózkodó volt a fogadtatás Szaúd-Arábiában és Kuvaitban is. Persze ezek az öböl menti országok nem annyira a jordán lépés ellen emelték fel szavukat, inkább eljárásbeli kifogásokat tettek. 1979-ben az arab országok közösen határoztak úgy, hogy megszakítják a diplomáciai kapcsolatokat Egyiptommal, közösen kell tehát határozniuk arról is — mondták Szaúd-Arábiában —, hogy helyreállítják a kapcsolatokat. Ebben a helyzetben nem kis érdeklődés várta október elsején a parlament őszi ülésszakának megnyitását. Két okból is. Egyrészt tíz év után először tavasszal hívta össze a parlamentet a király, de a tavaszi időszak voltaképpen elment a pótválasztásokkal, az érdemi munka tehát őszre maradt. Másrészt az őszi ülésszakot a király nyitja meg, s ez volt az első alkalom, hogy az uralkodó a jordán lépés bejelentése óta megnyilatkozik. A délelőtt fél tízre meghirdetett parlamenti megnyitót óriási biztonsági intézkedések övezték. A meghívott vendégeknek fél órával előbb el kellett foglalniuk helyeiket, s mi tagadást, a tízéves kihagyás meg is látszott az ülésteremben. A vendégek, a képviselők, sőt a kormány tagjai is keresgették helyüket. S a nyilvánvaló rendezési gyakorlatlanság szülte, hogy a király beszéde közben kénytelen volt külön néma, mutogatásos párbeszédet játszani szárnysegédeivel, hogy egy pohár vizet kapjon. Megnyitó beszédében aztán a király kifejtette, hogy tekintettel arra, hogy az Egyesült Államok az elmúlt időszakban mindinkább feladta közvetítői pozícióját, s egyre világosabban Izrael mellé állt, a közel-keleti béke és rendezés ügyében az ENSZ égisze alatt, a Biztonsági Tanács és valamennyi érdekelt fél részvételével nemzetközi konferenciát kell összehívni. Az alig egyórás beszéd közben néhányszor felcsattant a taps, s a katonai egyenruhába öltözött király tisztelegve köszönte meg a tetszés eme kinyilvánítását. Palesztin ismerőseim aztán délután, a Palesztinai Felszabadítási Szervezet ammani székházában kifejtik, hogy a tetszésnyilvánítás csak annak tulajdonítható, hogy mindazok, akik nem értenek egyet a mai jordán politikával, nem voltak ott a parlamentben. A PFSZ képviselőit sem hívták meg. — A hárommilliós Jordániában több mint másfél millió a palesztinok száma — mondja Walid Musztafa, a Palesztin Kommmunista Párt tagja. — Azok a palesztinok, akik a parlamentben ülnek, a rezsim bábjai, nem képviselnek senkit, hiszen a palesztin nép tényleges képviselője a PFSZ. S e tekintetben az is jellemző, hogy a király egy szóval sem említette meg a PFSZ-t. A PFSZ-székház második emeleti kis irodájában egyre forróbb lesz a hangulat. Előkerülnek a belső gajdok, a mozgalom jelenlegi megosztottsága, s éppen ezért cselekvésképtelensége. Az, hogy a palesztin mozgalom három nagy csoportosulása közül kettő, a Nemzeti Szövetség és a Demokratikus Szövetség egyértelműen elítélte az Egyiptommal való diplomáciai kapcsolatok felvételét, a harmadik, a tekintélyes El-Fatah azonban hallgat. Szóba kerül az a kellemetlen epizód is, hogy az újságban napvilágot látott egy állítólagos Arafat-nyilatkozat, amelyben dicsérte volna a jordán lépést, másnap estére azonban Tuniszból megérkezett a cáfolat. — Egyiptom bevonásával voltaképpen Jordánia Szíria-ellenes blokkot akar létrehozni, s hiába az Amerikaellenes retorika, voltaképpen amerikai támogatásban reménykedik — mondja Azmi El Havadzsa, a Népi Front Palesztina Felszabadításáért szervezet politikai bizottságának tagja. — A palesztin nép azonban nem megy bele semmilyen úgynevezett jordán megoldásba, változatlanul harcolnunk kell az önálló államujjjó megalakításáért. A délután hátralevő részét Hamadeh Faranehhel, a PFSZ ammani irodájának osztályvezetőjével töltjük. A vadonatúj Amman után most egy másik városkép bontakozik ki: a palesztin menekülttáborok világa. Amman keleti szélén kerületnyi elkerített rész, földszintes viskók, az omladozó falakat keresztülszelő sikátorok, csapatba verődött mezítlábas gyerekek — a nyomor ismert képei. Az osztályvezető pedig emlékezik: — Jordániában születtem, de palesztinnak vallom magam. Ezért ültem eddig hét évet jordán börtönben. Elvették az útlevelemet is, így aztán nem tehettem eleget szeptemberben egy budapesti meghívásnak. A mi helyzetünkből következik, hogy nemcsak az önálló palesztin államért harcolunk, hanem itt az országban is küzdenünk kell a demokráciáért. Az esti csúcsforgalomban megyünk keresztül Ammanon. A lapok már hírül adják, hogy a király a parlamentből egyenesen a reptérre ment, kora estére pedig már meg is érkezett hivatalos látogatásra Hollandiába. Palesztin ismerősöm a PFSZ helyi lapjához megy, itt dolgozik másodállásban. Egy fizetésből itt nem lehet megélni — mondja —, mert az kell a lakásra, hogy boldoguljunk is, arra jó a második állás. De az igazi boldogulás még meglehetősen messze van — mondja búcsúzóul. K. Nyirő József Délutáni csúcsforgalom. A terjeszkedő Amman. A PFSZ ammani székháza. Az újra megnyitott egyiptomi követség épülete előtt felhúzzák az egyiptomi zászlót, ülésezik a parlament. Hamadeb Faraneh, Azmi El Havadra és Walid Musztafa a PFSZ székházéban. Palesztin menekülttábor Ammanban. A sorompó az izraeliek által megszállt Jordán folyó nyugati partja felé zárja el az utat.