Népszabadság, 1984. október (42. évfolyam, 231-256. szám)

1984-10-07 / 236. szám

1984. október 7., vasárnap NÉPSZABADSÁG --------NEMES GYÖRGY: * Hogy is van ez? Imagizmus Ne ragaszkodjunk semmiféle szentenciához. Olyasmihez pél­dául, hogy a világirodalom min­den valamirevaló képvise­lője a haladás jegyese volt. Akadtak ugyanis kivételek: konzervatív, retrográd, a for­radalmi változásokkal szem­ben álló költők és írók. De olyan, aki a fasizmusig elment, nagyon kevés volt. Ezek egyi­ke az amerikai Ezra Pound, aki a második világháború alatt Európában élt, nyíltan fasiszta, rasszista elveket hir­detett, kiállt a cenzúra mel­lett, s a római rádióban any­­nyira elvetette a fasisztabarát sulykot, hogy a háború után bíróság elé állították. A bör­töntől csak az mentette meg, hogy elmebetegnek nyilvání­tották. Költészete rendkívüli tehetség dokumentuma — jobboldali nézetei ellenére is. Megteremtette az avantgarde egyik markáns ágát, az ima­­gizmust — a hangsúlyos kép­szerűséget és tömör kifejező­­készséget —, s szembeszállt a viktoriánus romantika avítt szemléletével. Hatása olyan nagy költőkre is kiterjedt, mint Eliot és Macleis­h. Nem tudok róla, hogy Ezra Pourid költészete túlságosan ismert volna hazánkban, jólle­het vannak fordítói — Weöres, Orbán Ottó és mások. Minden­esetre figyelemre méltó, hogy egy amatőrökből alakult új együttes — neve K-Bel Szín­pad — Pound legnagyobb sza­bású műve, a Cantos (Énekek) nevű eposz, e hosszú versfo­lyam egyes részleteit színpad­ra állította. E műsorral — mint olvasom — az együttes föllé­pett a Fővárosi Művelődési Házban, az Egyetemi Színpa­don, az Almássy téri Szabad­idő-központban, a MOM Mű­velődési Házában, a Pesti Vi­gadóban s vidéki városokban. A műsor — különösen vidéken — némi megrökönyödést kel­tett. No nem azért, mert is­merik Ezra Pound fasiszta múltját, még csak azért sem, mert a Cavitast nehéz megér­teni bonyolultsága és utalásai miatt, s azért sem, mert az eposzon eluralkodik a konfu­­ciusi szemlélet, az uralkodó osztályok hierarchiájának vál­tozatlanságát hirdető szubjek­tív idealista ideológia — nem. Bizonyos kisvárosi körök azon ütköztek meg, hogy az elme­gyógyintézetben játszatott mű színpadra állítói úgy ítélték meg: ebben a környezetben nem való semmiféle kosztüm. A színpadra lépők tehát pu­cérok. Emlékszem, mikor jó tíz év­vel ezelőtt Párizsban bemu­tatták a Hairt, a színészek anyaszült meztelenül téblábol­­tak, ácsorogtak a színpadon, s elég lankadt, szánalmas lát­ványt nyújtottak. Egy évtized után nálunk is polgárjogot nyert a meztelenség; a dél­egyházi bányahomokon vígan sétálgatnak formás és kevés­bé formás nők meg férfiak — csak a napsütés öltözteti őket. Meg vagyok nyugodva, hogy most már a Vigadóban és vi­déki művelődési házakban is föl lehet szökkenni a deszkák­ra ruha nélkül. Naturiz­mus és versmondás — ez új dolog. A Pound-féle imagizmus — a teljes képszerűség — bár így képtelenség, nálunk is győ­zött. Vendégkönyv Ha egy képzőművésznek ki­állítása van, feltétlenül elhe­lyezted a kijáratnál az úgyne­vezett vendégkönyvet, amely­be minden látogató beírhatja véleményét a látottakról. Sok ilyen vendégkönyvet forgat­tam már, általában a csodá­lat, az elragadtatás szavai tar­kítják; a kiállító művész ezek szerint a világ és a haza leg­nagyobb festője (szobrásza). Kell ez? Mérce ez a sok öm­lengés? És miért nem raknak ki vendégkönyvet a színházak meg a mozik előcsarnokában és a kölcsönkönyvtárak kijá­ratánál? A Magyar Hírlap cikke sze­rint egy most látható és nagy vihart kavaró úgynevezett új­­hullámos, tehát hiper-avant­­garde kiállítás vendégkönyve a szócsaták mocskos mezője: a rajongók védő szavai mellett a föllháborodók, a más ízlé­­sűek gyűlölettől izzó, ocsmány stílusú, a művészek szülő­­anyukáját sértőn emlegető, obszcén kifejezésektől foltos beírásainak dokumentum­­könyve. A cikkíró tudomásul veszi, hogy a kiállításlátoga­­tók egy része nem érti a mű­veket, ellenséges érzéseit ki­vetíti az alkotókra is, még nem is a durva kifejezéseken há­borodik föl; egyetlen jelensé­gen döbben meg, okkal. Egyet­len bejegyzés kivitelével csak névtelen beírások olvashatók a vendégkönyvben. Nevek kez­dőbetűivel, ismert emberek nevének elorzásával, eltorzí­tott írással vetették a lapokra a kedves látogatók trágár meg­jegyzéseiket. Hogy is van ez? Ha a kiállí­tott művek sokaknak szokat­lanok, nem a mi ízlésünk, sőt egyik-másik polgárpukkasztó indítékból készült, vagyis amit nem értünk, ami más, ami ne­tán rossz, dilettáns, azt nem­csak a pokolba küldjük, ha­nem alkotóját is gyűlöletünk nyálával kell lefröcskölnünk? S méghozzá a névtelenség pa­­léniája mögül, hogy ne derül­jön ki az orvlövész személye. Nem tudom, az illetők hit­ványsága vagy gyávasága na­­gyobb-e. Ez a fajta művészeti közélet rosszabb, mint az autózás pél­dátlan hazai morálja; autós­társunk legtöbbször nem tu­datos vétségére anyánk sérte­getése a válasz. Ez nemcsak azért rosszabb, mert itt a mű­vészet iránt érdeklődőkről van szó, hanem azért, mert a mocskolódók­ névtelenek, te­hát, úgy látszik, nincs is saját anyukájuk. Préda Ha egy író meghal, nyugod­tan csukhatja örök álomra a szemét. Nevének és életművé­nek halhatatlanságát nem ga­rantálhatja ugyan senki — még maga az írószövetség vagy a Művészeti Alap irodal­mi szakosztálya sem —, vi­szont bizonyos lehet benne, hogy megtört családja elvben nem marad kenyér nélkül. (Azért elvben, mert a szerzői jogdíjhoz az kell, hogy az el­hunyt író műveit újra kiad­ják, színműveit előadják, té­vére kiszereljék, átszabják, föl- és szétdolgozzák.) A most épp százéves első szerzői jogi törvény kerek fél évszázadra védettnek nyilvánítja a műve­ket. Ficsor Mihálynak, a Szer­zői Jogvédő Hivatal igazgató­jának cikkéből megtudtuk, hogy az ötvenéves védettsé­get Jókai harcolta ki a képvi­selői házban. Az életkor meg­hosszabbodására hivatkozva az igazgató fölveti: nem kelle­­ne-e az ötvenévi oltalmat hetvenre emelni? 1978-ban Tóth Árpád, 1983-ban Krúdy műveinek védettsége szűnt meg, s az idén a Móna-művek oltalma is véget ér. 1986-ban Kosztolányi, 1987-ben József Attila és Juhász Gyula, 1988- ban Karinthy Frigyes, 1991- ben Babits, 1992-ben Móricz, 1994-ben Radnóti halálának ötvenedik évfordulójához ér­kezünk, s megszűnik műveik védettsége. A meghosszabbítás jogos óhajánál fontosabbnak tartom, miként válnak prédává nem­zeti kincseink. Eddig is elő­fordult, de mostanában járvá­nyos divat lett klasszikus mű­vek fölhasználása nyersanyag­ként. Ha csak átigazítják — mint egy avult öltönyt —, vagy színmű esetében szükség szerint megrövidítik, másho­vá teszik a felvonásközöket. Ha egy Brecht, egy Sartre, egy Bulgakov modernizálja őket, az még hagyján. De ami­kor a világirodalom, s ami minket különösen érzékenyen érint, a klasszikus magyar iro­dalom szerzői joggal már nem védett írójának műve lesz mindenki prédájává, az sokun­­­kat elgondolkoztat. (Zeneszerzőkkel, főként a ro­mantikusokkal, Liszttel, Cho­pinnel, de preklasszikusokkal és klasszikusokkal is előfor­dul, hogy a popzene virtuózai műveiket megrágcsálják, szá­jukban gombóccá formálják, s elénk köpik. S az irodalom­ban? Üzenetektől és önbiza­lomtól duzzadó, buzgó, láto­­másos szín­házi és filmrende­zők meg gátlástalan átírok, mit sem törődve hagyomány­nyal s klasszikusaink tisztele­tével, a régiek műveit végtag­jaitól kegyetlenül megfoszt­ják, fejevétele után föltran­­csírozzák, a nekik tetsző test­részeket maguknak kiválogat­ják, s ezekből új művet tálal­nak elénk. Boldogok az építőművészek: alkotásaik évszázadokon át sértetlenül megőrződnek, ha­csak háború nem pusztítja el őket. Még a képzőművészek is boldogok: műveiket legfel­jebb ügyes másolók, hamisí­tók orozzák el, de nem alakít­ják át őket. Persze az írók is boldogok: holtukban már rá se hederítenek, hogy egy mai látomásos alkotó akaratlan társszerzőnek ráncigálja ma­ga mellé őket, mert hogy ez egyszerűbb, mint saját, elkép­zeléssel előrukkolna. Vegyük például Madáchot. 1864-ben halt meg, Az ember tragédiája védettsége tehát 1914-ben szűnt meg. Még ha a védett időt hetven évre emelik is, Madách 1934 óta volna védte­len. A nagy probléma az, hogy a ma fiatal jeles szerzők mű­vei mikortól számítódnak majd bárki prédájának. Görög politikai plakátok Tíz évvel ezelőtt jelent meg legálisan a Görög Kommunista Párt napilapja, a Rizoszpasztisz. Ebből az alkalomból a lap szerkesztősége vitasorozatot rende­zett a lap munkájáról, arculatáról, szep­tember 25. és 29. között. A vitákon na­ponta hét-nyolcszáz ember vett részt. A csaknem egyhetes eszmecsere Flora­­kisz elvtársnak, a GKP KB főtitkárá­nak beszédével zárult. A Rizoszpasztisz­­héten képviseltették magukat a szocia­lista országok központi pártlapjai, s ott volt a portugál, a francia, a ciprusi s az illegális török pártlap képviselője is. A ma naponta hetvenezer példányban megjelenő, egész Görögországban ter­jesztett tekintélyes napilap ünnepe al­kalmából a Görög Kommunista Pártnak az elmúlt tíz esztendőben publikált plakátjaiból közlünk összeállítást. Kurucz D. István hetvenedik születésnapjára Ha hinni lehet Kurucz D. egyik interjújában foglaltak­nak, az Alföldnél nem lapo­sabb sem a Szahara, sem a Góbi-sivatag. Ahogy mondta: „egyszerűen nincsen morfoló­giája, nincsenek domborula­tai, a szélén nem láthatók a hegyek, a sík egy másik síkba hajlik bele." És miért ne lehetne hinni a Hódmezővásárhelyen született, a hatvanas évektől ismét Hód­mezővásárhelyen élő­ alkotó festőnek, a magyar művészet egyik legkonokabb Alföld­specialistájának? Nélküle is tudtuk, hogy Csongrád vidéké­nek földje melegbarna, és hogy a horizont ívét éppúgy nem töri át semmi, mint a tengernél, de művészi élmény­­nyé, egy nép képzőművészeti kultúrájának szép dokumen­tumává az ő tojástemperával festett vásznai után lett. Ku­rucz Alföldje azt a mítoszt fo­galmazta látvánnyá, amely a magyar irodalomban is eleven erő volt: a „nagy semmit”, a szegénységből, sivárságból és végtelenségből font tár­szem­léletet, a Móricz Zsigmondok, a Veres Péterek, a Szabó Pó­lók világát. Igaz, nemcsak azt. A ma hetvenéves mester, az egykori Szőnyi- és Rudnay-tanítvány, a későbbi római ösztöndíjas, majd a freskó tanszakon ok­tató főiskolai tanár az ember­ábrázolásban jutott művésze­tének csúcsára. Szemhatárig húzódó óriás tábláin ugyanis fel-feltűnik az a lassú mozgá­sú, zárkózott, de erkölcsi tar­tásában hibátlan ember- és uszonytípus, amely a föld né­pének kitörölhetetlen emlék­művévé, a magyar paraszt egyik legőszintébb festmény­másává vált. Kurucz — ha megkérdezik — szokott velük kapcsolatban képzőművészeti előképekről beszélni. Ilyenkor elmondja, hogy a mexikói Diego Rivera vagy az olasz trecento példái miképpen erő­sítették ihletében. Nem hagy­ja figyelmen kívül azt a ha­tást sem, amely az ötvenes évekből származott, annak vi­szont a legpozitívabbnak bi­zonyuló vonulatából, a plebe­jus-gyökerű, monumentális­igényű realizmusvágyból. Születésnapján hadd te­gyük hozzá: e valóságos élmé­nyek, emlékek és ihletek leg­feljebb utólag körülírják a Kurucz-féle Alföldet és an­nak embereit. De még nem magyarázzák azt az erőt és azt a hitelességet, amellyel ez a piktúra a legújabb kori ma­gyar művészettörténetet gaz­dagította. □ Kerekasztal, új képző­­művészeti sorozat, port­réfilm, sanzonest — nem lehet senkinek sem panasza a kö­vetkező két hét televíziós kí­nálatára. De kezdjük az ele­jén. Emlékeznek még a rajkini kacsintásra: „Odaát?” A vala­mikori helyhatározó szó októ­ber 10-én, szerda este politi­kai és időbeli értelmezést kap a tévé Az ötvenes évek „oda­át” című műsorában. Ám ko­rántsem a humor hullámhosz­­szán. A kort átélők felejtik, a fiatalok meg csak rácsodál­koznak a tényre, hogy voltak „ötvenes évek” az óceánon túl is. Feketelistákkal, McCarthy­­féle vizsgáló bizottságokkal, meghurcolt emberek ezreivel. A műsorban négyen ülnek a kamera elé, hogy emlékeiket elmondják: dr. Zádor Tibor, washingtoni követségünk egy­kori ügyvivője, dr. Pintér László, aki diplomataként szolgált a New York-i magyar ENSZ-misszión, dr. Hardy Pé­ter, aki politikatudományi ta­nulmányokat végzett amerikai egyetemeken, s a vitavezető Polgár Dénes, aki a világ sok táján járt tudósítóként ismert a közönség előtt. Ritka dolog, hogy a televízió dokumentum­szerkesztősége nem filmmű­sorral, hanem kerekasztal-be­­szélgetéssel jelentkezik. A szé­les érdeklődésre számot tartó programot Hollós Ágnes szer­kesztette. □ Négyrészes sorozatban dolgozta fel a televízió a magyar festészet egy szaka­szának történetét. A fejezetek a magyar képírás történetéből című sorozat első adását ok­tóber 12-én, pénteken a 2. programban este láthatjuk. A műsor első két része a művé­szet és a társadalom kapcso­latát elemzi, míg a második kettőben — a bemutatott kor­szaknak megfelelően, a múlt század ötvenes éveitől 9 szá­zadfordulóig — két korszakal­kotó művész, Pach László és Szinyei Mer­se Pál életművé­vel ismerkedhet meg az ér­deklődő. Az 1850-es évek a magyar történelem egyik leg­sötétebb korszaka, ám a honi festészet egyik fénykora is en­nek az évtizednek a végére esett. A kiegyezés után aztán — egy időben a nagy középít­kezések megindulásával — el­jött a nagy festészeti megbíza­tások korszaka is, s kialakult a modern értelemben vett mű­vészeti élet is. A széria egyes darabjai önállóan is teljes ké­pet adnak, hiszen bemutatják a korszak szinte valamennyi ismert remekét, és sok kevés­bé ismert festményét is. A sok eredeti dokumentum, levél, új­­ságkritika felhasználásával ké­szült sorozat szerkesztője Fritz Péter, rendezője Kardos Sán­dor. □ Végre egy igazi filmesről készült portréfilmet üd­vözölhetünk a képernyőn ok­tóber 14-én vasárnap este. A honi filmkészítés- pontosab­ban a magyar mozi „Papija”, a kétszeres Kossuth-díjas ope­ratőr, főiskolai tanár, Illés György munkásságával ismer­kedhetünk meg tanítványai, munkatársai segítségével, s szól életútjáról az idén het­venéves művész is. A portré forgatókönyvét az azóta el­hunyt Szász Péter írta, a ri­porter Szilágyi János, rendező Koltai Lajos. □ Lantmadár címmel sugá­roz sanzonműsort a tévé október 11-én, csütörtök este. A programot Jacques Prévert és Kozma József dalaiból vá­logatták. A verseket Tamkó Sirató Károly fordította, a ze­nei rendező Viktor Máté, a rendező Nagy Katalin. Hogy pedig ki énekli a sanzonokat, az maradjon meglepetés. Már csak azért is, mert a neves lis­ta túl hosszú az itt rendelke­zésre álló helyhez képest. □ A mozikban már játszot­ták és most a képernyőn is feltűnik az MTV és a Mo­­kép közös produkciója, a Déry Tibor novellái alapján készült Óriás című film. A lírai sze­relmi történet árháború végén épp hogy fellélegző Budapes­ten játszódik. Feketézők, rom­­eltakarítók, éhezők és ügyes­kedők világa ez, amelyben ta­núi lehetünk a tragikus szere­lemnek. A fil­met Déry novel­lái alapján Szántó Erika írta és rendezte, operatőre Zádori Ferenc. A főszerepekben Bu­bik Istvánt és Pap Verát lát­hatjuk. □ Kismaszat és a gézengú­zok — ezt a címet viseli az a tévéjáték, amely október 13-án, szombat délután kerül a — feltehetően — fiatal né­zők elé. Kismaszat egy külföl­di turista házaspár egyéves kisbabája, aki félreértés kö­vetkeztében „elvész”. A film forgatókönyvét Rónaszegi Miklós és Markos Miklós — ő a rendező is — írta. Várha­tóan kellemes kikapcsolódás lesz a történet, alkalmas egy esős délután vígabbá tételére. □ A budapesti művészeti hetek tévéprogramjából a következő hetek kínálatából ki kell emelnünk egy tévéjá­tékot és a Zenés TV Színház újabb bemutatóját. Október 14-én, vasárnap este Moliére A nők iskolája című színműve kerül a nézők elé Fehér György rendezésében. A darab bemutatása után, a második programon vitát láthatnak az érdeklődők a műről. Október 19-én, péntek este Offenbach Hoffmann meséi című operá­ját adja a tévé két részben Lukács Ervin vezényletével, Szinetár Miklós rendezésében. Friss Róbert 7

Next