Népszabadság, 1984. október (42. évfolyam, 231-256. szám)
1984-10-07 / 236. szám
1984. október 7., vasárnap NÉPSZABADSÁG --------NEMES GYÖRGY: * Hogy is van ez? Imagizmus Ne ragaszkodjunk semmiféle szentenciához. Olyasmihez például, hogy a világirodalom minden valamirevaló képviselője a haladás jegyese volt. Akadtak ugyanis kivételek: konzervatív, retrográd, a forradalmi változásokkal szemben álló költők és írók. De olyan, aki a fasizmusig elment, nagyon kevés volt. Ezek egyike az amerikai Ezra Pound, aki a második világháború alatt Európában élt, nyíltan fasiszta, rasszista elveket hirdetett, kiállt a cenzúra mellett, s a római rádióban anynyira elvetette a fasisztabarát sulykot, hogy a háború után bíróság elé állították. A börtöntől csak az mentette meg, hogy elmebetegnek nyilvánították. Költészete rendkívüli tehetség dokumentuma — jobboldali nézetei ellenére is. Megteremtette az avantgarde egyik markáns ágát, az imagizmust — a hangsúlyos képszerűséget és tömör kifejezőkészséget —, s szembeszállt a viktoriánus romantika avítt szemléletével. Hatása olyan nagy költőkre is kiterjedt, mint Eliot és Macleish. Nem tudok róla, hogy Ezra Pourid költészete túlságosan ismert volna hazánkban, jóllehet vannak fordítói — Weöres, Orbán Ottó és mások. Mindenesetre figyelemre méltó, hogy egy amatőrökből alakult új együttes — neve K-Bel Színpad — Pound legnagyobb szabású műve, a Cantos (Énekek) nevű eposz, e hosszú versfolyam egyes részleteit színpadra állította. E műsorral — mint olvasom — az együttes föllépett a Fővárosi Művelődési Házban, az Egyetemi Színpadon, az Almássy téri Szabadidő-központban, a MOM Művelődési Házában, a Pesti Vigadóban s vidéki városokban. A műsor — különösen vidéken — némi megrökönyödést keltett. No nem azért, mert ismerik Ezra Pound fasiszta múltját, még csak azért sem, mert a Cavitast nehéz megérteni bonyolultsága és utalásai miatt, s azért sem, mert az eposzon eluralkodik a konfuciusi szemlélet, az uralkodó osztályok hierarchiájának változatlanságát hirdető szubjektív idealista ideológia — nem. Bizonyos kisvárosi körök azon ütköztek meg, hogy az elmegyógyintézetben játszatott mű színpadra állítói úgy ítélték meg: ebben a környezetben nem való semmiféle kosztüm. A színpadra lépők tehát pucérok. Emlékszem, mikor jó tíz évvel ezelőtt Párizsban bemutatták a Hairt, a színészek anyaszült meztelenül tébláboltak, ácsorogtak a színpadon, s elég lankadt, szánalmas látványt nyújtottak. Egy évtized után nálunk is polgárjogot nyert a meztelenség; a délegyházi bányahomokon vígan sétálgatnak formás és kevésbé formás nők meg férfiak — csak a napsütés öltözteti őket. Meg vagyok nyugodva, hogy most már a Vigadóban és vidéki művelődési házakban is föl lehet szökkenni a deszkákra ruha nélkül. Naturizmus és versmondás — ez új dolog. A Pound-féle imagizmus — a teljes képszerűség — bár így képtelenség, nálunk is győzött. Vendégkönyv Ha egy képzőművésznek kiállítása van, feltétlenül elhelyezted a kijáratnál az úgynevezett vendégkönyvet, amelybe minden látogató beírhatja véleményét a látottakról. Sok ilyen vendégkönyvet forgattam már, általában a csodálat, az elragadtatás szavai tarkítják; a kiállító művész ezek szerint a világ és a haza legnagyobb festője (szobrásza). Kell ez? Mérce ez a sok ömlengés? És miért nem raknak ki vendégkönyvet a színházak meg a mozik előcsarnokában és a kölcsönkönyvtárak kijáratánál? A Magyar Hírlap cikke szerint egy most látható és nagy vihart kavaró úgynevezett újhullámos, tehát hiper-avantgarde kiállítás vendégkönyve a szócsaták mocskos mezője: a rajongók védő szavai mellett a föllháborodók, a más ízlésűek gyűlölettől izzó, ocsmány stílusú, a művészek szülőanyukáját sértőn emlegető, obszcén kifejezésektől foltos beírásainak dokumentumkönyve. A cikkíró tudomásul veszi, hogy a kiállításlátogatók egy része nem érti a műveket, ellenséges érzéseit kivetíti az alkotókra is, még nem is a durva kifejezéseken háborodik föl; egyetlen jelenségen döbben meg, okkal. Egyetlen bejegyzés kivitelével csak névtelen beírások olvashatók a vendégkönyvben. Nevek kezdőbetűivel, ismert emberek nevének elorzásával, eltorzított írással vetették a lapokra a kedves látogatók trágár megjegyzéseiket. Hogy is van ez? Ha a kiállított művek sokaknak szokatlanok, nem a mi ízlésünk, sőt egyik-másik polgárpukkasztó indítékból készült, vagyis amit nem értünk, ami más, ami netán rossz, dilettáns, azt nemcsak a pokolba küldjük, hanem alkotóját is gyűlöletünk nyálával kell lefröcskölnünk? S méghozzá a névtelenség paléniája mögül, hogy ne derüljön ki az orvlövész személye. Nem tudom, az illetők hitványsága vagy gyávasága nagyobb-e. Ez a fajta művészeti közélet rosszabb, mint az autózás példátlan hazai morálja; autóstársunk legtöbbször nem tudatos vétségére anyánk sértegetése a válasz. Ez nemcsak azért rosszabb, mert itt a művészet iránt érdeklődőkről van szó, hanem azért, mert a mocskolódók névtelenek, tehát, úgy látszik, nincs is saját anyukájuk. Préda Ha egy író meghal, nyugodtan csukhatja örök álomra a szemét. Nevének és életművének halhatatlanságát nem garantálhatja ugyan senki — még maga az írószövetség vagy a Művészeti Alap irodalmi szakosztálya sem —, viszont bizonyos lehet benne, hogy megtört családja elvben nem marad kenyér nélkül. (Azért elvben, mert a szerzői jogdíjhoz az kell, hogy az elhunyt író műveit újra kiadják, színműveit előadják, tévére kiszereljék, átszabják, föl- és szétdolgozzák.) A most épp százéves első szerzői jogi törvény kerek fél évszázadra védettnek nyilvánítja a műveket. Ficsor Mihálynak, a Szerzői Jogvédő Hivatal igazgatójának cikkéből megtudtuk, hogy az ötvenéves védettséget Jókai harcolta ki a képviselői házban. Az életkor meghosszabbodására hivatkozva az igazgató fölveti: nem kellene-e az ötvenévi oltalmat hetvenre emelni? 1978-ban Tóth Árpád, 1983-ban Krúdy műveinek védettsége szűnt meg, s az idén a Móna-művek oltalma is véget ér. 1986-ban Kosztolányi, 1987-ben József Attila és Juhász Gyula, 1988- ban Karinthy Frigyes, 1991- ben Babits, 1992-ben Móricz, 1994-ben Radnóti halálának ötvenedik évfordulójához érkezünk, s megszűnik műveik védettsége. A meghosszabbítás jogos óhajánál fontosabbnak tartom, miként válnak prédává nemzeti kincseink. Eddig is előfordult, de mostanában járványos divat lett klasszikus művek fölhasználása nyersanyagként. Ha csak átigazítják — mint egy avult öltönyt —, vagy színmű esetében szükség szerint megrövidítik, máshová teszik a felvonásközöket. Ha egy Brecht, egy Sartre, egy Bulgakov modernizálja őket, az még hagyján. De amikor a világirodalom, s ami minket különösen érzékenyen érint, a klasszikus magyar irodalom szerzői joggal már nem védett írójának műve lesz mindenki prédájává, az sokunkat elgondolkoztat. (Zeneszerzőkkel, főként a romantikusokkal, Liszttel, Chopinnel, de preklasszikusokkal és klasszikusokkal is előfordul, hogy a popzene virtuózai műveiket megrágcsálják, szájukban gombóccá formálják, s elénk köpik. S az irodalomban? Üzenetektől és önbizalomtól duzzadó, buzgó, látomásos színházi és filmrendezők meg gátlástalan átírok, mit sem törődve hagyománynyal s klasszikusaink tiszteletével, a régiek műveit végtagjaitól kegyetlenül megfosztják, fejevétele után föltrancsírozzák, a nekik tetsző testrészeket maguknak kiválogatják, s ezekből új művet tálalnak elénk. Boldogok az építőművészek: alkotásaik évszázadokon át sértetlenül megőrződnek, hacsak háború nem pusztítja el őket. Még a képzőművészek is boldogok: műveiket legfeljebb ügyes másolók, hamisítók orozzák el, de nem alakítják át őket. Persze az írók is boldogok: holtukban már rá se hederítenek, hogy egy mai látomásos alkotó akaratlan társszerzőnek ráncigálja maga mellé őket, mert hogy ez egyszerűbb, mint saját, elképzeléssel előrukkolna. Vegyük például Madáchot. 1864-ben halt meg, Az ember tragédiája védettsége tehát 1914-ben szűnt meg. Még ha a védett időt hetven évre emelik is, Madách 1934 óta volna védtelen. A nagy probléma az, hogy a ma fiatal jeles szerzők művei mikortól számítódnak majd bárki prédájának. Görög politikai plakátok Tíz évvel ezelőtt jelent meg legálisan a Görög Kommunista Párt napilapja, a Rizoszpasztisz. Ebből az alkalomból a lap szerkesztősége vitasorozatot rendezett a lap munkájáról, arculatáról, szeptember 25. és 29. között. A vitákon naponta hét-nyolcszáz ember vett részt. A csaknem egyhetes eszmecsere Florakisz elvtársnak, a GKP KB főtitkárának beszédével zárult. A Rizoszpasztiszhéten képviseltették magukat a szocialista országok központi pártlapjai, s ott volt a portugál, a francia, a ciprusi s az illegális török pártlap képviselője is. A ma naponta hetvenezer példányban megjelenő, egész Görögországban terjesztett tekintélyes napilap ünnepe alkalmából a Görög Kommunista Pártnak az elmúlt tíz esztendőben publikált plakátjaiból közlünk összeállítást. Kurucz D. István hetvenedik születésnapjára Ha hinni lehet Kurucz D. egyik interjújában foglaltaknak, az Alföldnél nem laposabb sem a Szahara, sem a Góbi-sivatag. Ahogy mondta: „egyszerűen nincsen morfológiája, nincsenek domborulatai, a szélén nem láthatók a hegyek, a sík egy másik síkba hajlik bele." És miért ne lehetne hinni a Hódmezővásárhelyen született, a hatvanas évektől ismét Hódmezővásárhelyen élő alkotó festőnek, a magyar művészet egyik legkonokabb Alföldspecialistájának? Nélküle is tudtuk, hogy Csongrád vidékének földje melegbarna, és hogy a horizont ívét éppúgy nem töri át semmi, mint a tengernél, de művészi élménynyé, egy nép képzőművészeti kultúrájának szép dokumentumává az ő tojástemperával festett vásznai után lett. Kurucz Alföldje azt a mítoszt fogalmazta látvánnyá, amely a magyar irodalomban is eleven erő volt: a „nagy semmit”, a szegénységből, sivárságból és végtelenségből font társzemléletet, a Móricz Zsigmondok, a Veres Péterek, a Szabó Pólók világát. Igaz, nemcsak azt. A ma hetvenéves mester, az egykori Szőnyi- és Rudnay-tanítvány, a későbbi római ösztöndíjas, majd a freskó tanszakon oktató főiskolai tanár az emberábrázolásban jutott művészetének csúcsára. Szemhatárig húzódó óriás tábláin ugyanis fel-feltűnik az a lassú mozgású, zárkózott, de erkölcsi tartásában hibátlan ember- és uszonytípus, amely a föld népének kitörölhetetlen emlékművévé, a magyar paraszt egyik legőszintébb festménymásává vált. Kurucz — ha megkérdezik — szokott velük kapcsolatban képzőművészeti előképekről beszélni. Ilyenkor elmondja, hogy a mexikói Diego Rivera vagy az olasz trecento példái miképpen erősítették ihletében. Nem hagyja figyelmen kívül azt a hatást sem, amely az ötvenes évekből származott, annak viszont a legpozitívabbnak bizonyuló vonulatából, a plebejus-gyökerű, monumentálisigényű realizmusvágyból. Születésnapján hadd tegyük hozzá: e valóságos élmények, emlékek és ihletek legfeljebb utólag körülírják a Kurucz-féle Alföldet és annak embereit. De még nem magyarázzák azt az erőt és azt a hitelességet, amellyel ez a piktúra a legújabb kori magyar művészettörténetet gazdagította. □ Kerekasztal, új képzőművészeti sorozat, portréfilm, sanzonest — nem lehet senkinek sem panasza a következő két hét televíziós kínálatára. De kezdjük az elején. Emlékeznek még a rajkini kacsintásra: „Odaát?” A valamikori helyhatározó szó október 10-én, szerda este politikai és időbeli értelmezést kap a tévé Az ötvenes évek „odaát” című műsorában. Ám korántsem a humor hullámhoszszán. A kort átélők felejtik, a fiatalok meg csak rácsodálkoznak a tényre, hogy voltak „ötvenes évek” az óceánon túl is. Feketelistákkal, McCarthyféle vizsgáló bizottságokkal, meghurcolt emberek ezreivel. A műsorban négyen ülnek a kamera elé, hogy emlékeiket elmondják: dr. Zádor Tibor, washingtoni követségünk egykori ügyvivője, dr. Pintér László, aki diplomataként szolgált a New York-i magyar ENSZ-misszión, dr. Hardy Péter, aki politikatudományi tanulmányokat végzett amerikai egyetemeken, s a vitavezető Polgár Dénes, aki a világ sok táján járt tudósítóként ismert a közönség előtt. Ritka dolog, hogy a televízió dokumentumszerkesztősége nem filmműsorral, hanem kerekasztal-beszélgetéssel jelentkezik. A széles érdeklődésre számot tartó programot Hollós Ágnes szerkesztette. □ Négyrészes sorozatban dolgozta fel a televízió a magyar festészet egy szakaszának történetét. A fejezetek a magyar képírás történetéből című sorozat első adását október 12-én, pénteken a 2. programban este láthatjuk. A műsor első két része a művészet és a társadalom kapcsolatát elemzi, míg a második kettőben — a bemutatott korszaknak megfelelően, a múlt század ötvenes éveitől 9 századfordulóig — két korszakalkotó művész, Pach László és Szinyei Merse Pál életművével ismerkedhet meg az érdeklődő. Az 1850-es évek a magyar történelem egyik legsötétebb korszaka, ám a honi festészet egyik fénykora is ennek az évtizednek a végére esett. A kiegyezés után aztán — egy időben a nagy középítkezések megindulásával — eljött a nagy festészeti megbízatások korszaka is, s kialakult a modern értelemben vett művészeti élet is. A széria egyes darabjai önállóan is teljes képet adnak, hiszen bemutatják a korszak szinte valamennyi ismert remekét, és sok kevésbé ismert festményét is. A sok eredeti dokumentum, levél, újságkritika felhasználásával készült sorozat szerkesztője Fritz Péter, rendezője Kardos Sándor. □ Végre egy igazi filmesről készült portréfilmet üdvözölhetünk a képernyőn október 14-én vasárnap este. A honi filmkészítés- pontosabban a magyar mozi „Papija”, a kétszeres Kossuth-díjas operatőr, főiskolai tanár, Illés György munkásságával ismerkedhetünk meg tanítványai, munkatársai segítségével, s szól életútjáról az idén hetvenéves művész is. A portré forgatókönyvét az azóta elhunyt Szász Péter írta, a riporter Szilágyi János, rendező Koltai Lajos. □ Lantmadár címmel sugároz sanzonműsort a tévé október 11-én, csütörtök este. A programot Jacques Prévert és Kozma József dalaiból válogatták. A verseket Tamkó Sirató Károly fordította, a zenei rendező Viktor Máté, a rendező Nagy Katalin. Hogy pedig ki énekli a sanzonokat, az maradjon meglepetés. Már csak azért is, mert a neves lista túl hosszú az itt rendelkezésre álló helyhez képest. □ A mozikban már játszották és most a képernyőn is feltűnik az MTV és a Mokép közös produkciója, a Déry Tibor novellái alapján készült Óriás című film. A lírai szerelmi történet árháború végén épp hogy fellélegző Budapesten játszódik. Feketézők, romeltakarítók, éhezők és ügyeskedők világa ez, amelyben tanúi lehetünk a tragikus szerelemnek. A filmet Déry novellái alapján Szántó Erika írta és rendezte, operatőre Zádori Ferenc. A főszerepekben Bubik Istvánt és Pap Verát láthatjuk. □ Kismaszat és a gézengúzok — ezt a címet viseli az a tévéjáték, amely október 13-án, szombat délután kerül a — feltehetően — fiatal nézők elé. Kismaszat egy külföldi turista házaspár egyéves kisbabája, aki félreértés következtében „elvész”. A film forgatókönyvét Rónaszegi Miklós és Markos Miklós — ő a rendező is — írta. Várhatóan kellemes kikapcsolódás lesz a történet, alkalmas egy esős délután vígabbá tételére. □ A budapesti művészeti hetek tévéprogramjából a következő hetek kínálatából ki kell emelnünk egy tévéjátékot és a Zenés TV Színház újabb bemutatóját. Október 14-én, vasárnap este Moliére A nők iskolája című színműve kerül a nézők elé Fehér György rendezésében. A darab bemutatása után, a második programon vitát láthatnak az érdeklődők a műről. Október 19-én, péntek este Offenbach Hoffmann meséi című operáját adja a tévé két részben Lukács Ervin vezényletével, Szinetár Miklós rendezésében. Friss Róbert 7