Népszabadság, 1984. november (42. évfolyam, 257-281. szám)
1984-11-06 / 261. szám
1984. november 6., kedd NÉPSZABADSÁG Germanus Gyula századik születésnapján A század elején egy középiskolás fiatalember észrevette, hogy a magyar történelmet nyugati források alapján tanítják, és ezzel ő módfelett elégedetlen volt. Arra is kíváncsi lett volna, hogyan írták meg a török történetírók a törökök európai hódításait. Kíváncsiságát csak egyféleképpen tudta kielégíteni, úgy, hogy elkezdett törökül tanulni. Az egyetemen aztán találkozott Vámbéry Árminnal, az akkor már hetvenéves tudóssal, aki meglátta a fiatalember nem mindennapi kíváncsiságát és jó török nyelvtudását; könyvet nyomott a kezébe: egy perzsa nyelvtant. Hetven évvel később így emlékszik vissza az egykori diák erre a találkozásra: „Adott nekem egy perzsa könyvet, amelyből rövid idő alatt meg kellett tökéletesen tanulnom perzsául, és angolul is, hogy a perzsa—angol szótárt használhassam.” A kíváncsiság vitte első útjára, majd a megszámlálhatatlan további keleti és nyugati utazásaira is. Ez volt életének mozgatója, az örök, kielégíthetetlen kíváncsiság. A legnagyobb utazóink egyike volt ő, csak nem a megközelíthetetlen hegycsúcsok, nem a nehezen megszerezhető trófeák vagy megközelíthetetlen földrészek vonzották, hanem a tudós szomja. Ennek érdekében tanult meg rengeteg nyelvet, nyelvjárást. „A nyelv is érdekelt, de csak mint eszköz, hogy behatoljak annak a bizonyos népnek a lelkületébe, a történelmébe, a gazdasági, a földrajzi, a pszichológiai lényébe. És ezért az egész irodalmat át kellett vennem. Sőt meg kellett ismernem az iszlám vallást is.” Nyelvet nem lehet könyvből megtanulni, ott kell élni, hogy a nyelv és az általa közvetített kultúra finomságai érzékelhetők legyenek. Az iszlámmal foglalkozik, elmegy tehát Mekkába zarándokaira. Előbb azonban a híres kairói mecset, az El Azhar tanulója, majd tanára lesz, arai nevén Abdul Karim sejk, hogy beszédén ne érezzék „gyaur” származását. Minden útjáról gazdagabban tér haza, és újabb kíváncsiságot érlel magában. És minden útja után kötetben osztja meg olvasóival élményeit. Szakkönyvei, orientalisztikai tanulmányai és szépirodalmi értékű útleírásai nagy olvasótábort vonzottak köréje. Kalandjairól mindenki értesült, ismeretterjesztő munkáinak értékeiben mindenki osztozott. Szinte összeszámlálhatatlanul sok akadémia és tudós társaság tagjává választották hosszú élete során. Zsúfolt életprogramjában jutott hely a magyar közélet számára is, majdnem tíz évig volt országgyűlési képviselő. Közben tanszéket vezet a budapesti egyetemen, előadásokat tart Németországban, Ausztriában, Norvégiában, Svédországban, tanára a római Mediterrán Akadémiának, beutazza Indiát, Rabindranáth Tagore személyes jó barátja lesz, találkozik Mahatma Gandhival, Motilal Nehruval és fiával, Dzsavaharral Nehruval. Hosszú, szép élete volt, mégis azt kérdi az ember önkéntelenül is, hogyan fért bele ennyi minden egy ember életébe. Majd minden évben útra kel, utazik tevekaravánnal, lóháton, vonattal, hajóval és gyalog, s közben tanít megszakítás nélkül Keleten, Nyugaton, minden országban odavalósi nyelven. Mellesleg megírja az arab irodalom történetét, az arab költészet történetét, tanszéket szervez Bengáliában, Petőfi verseit fordítja arabra, tíz év szorgalmaképpen Madách Az ember tragédiája is megjelenik arabul. Élete vége felé egy interjúban a következőket mondta: „Arra a kérdésére, hogy vajon elfáradok-e, nehezen tudok válaszolni. Nagyon szeretek aludni, és amennyire lehet, naponta 10—11 órát alszom. De ezen az időn túl állandóan dolgozom. Ha nem tudnék dolgozni, talán nem is élnék már.” Életének kilenc és fél évtizedéből nyolcat kemény munkában töltött Germanus Gyula. Hatalmas életművet hagyott ránk örökül. S. L. Sikeresen mutatkozott be Moszkvában a kaposvári színház társulata (Moszkvai tudósítónktól.) Sikerrel kezdte egyhetes moszkvai vendégjátékát a kaposvári Csiky Gergely Színház társulata. Molnár Ferenc Liliomját nagy érdeklődéssel s tapssal fogadták vasárnap a Szovremennyik Színházba látogató nézők. Erről és a szovjet—magyar színházi együttműködés további lehetőségeiről volt szó azon a hétfői sajtótájékoztatón, amelyet Anatolij Danyilov, a szovjet kulturális minisztérium színházi főosztályának helyettes vezetője és Babarczy László, a kaposvári társulat igazgatója tartott. A kaposváriak ötször lépnek színpadra, háromszor a Liliom, kétszer pedig a Hamlet szerepel műsorukon. Babarczy László az első előadás tapasztalatairól azt mondta, hogy rendkívül kellemes élmény volt a moszkvai közönség értő reagálása. Molnár Ferenc Lilioma már szerepelt szovjet színházak műsorán, az 1930-as években nagy sikerrel játszották. Megemlítette, hogy az 1971- ben szerveződött társulat szovjet és orosz klasszikus darabok bemutatásával érte el több nagy sikerét: Csehov, Dosztojevszkij, Bulgakov, Majakovszkij, Katajev, Okudzsava műveit is színre vitték. Anatolij Danyilov elmondta, hogy a mostani vendégjáték szervesen illeszkedik a két ország színházainak együttműködésébe, s a kaposváriakat már megelőzte jó hírük, szovjet színházi körökben nagy volt az érdeklődés a főképp fiatalokból álló társulat új szellemű alkotó munkája iránt. Érdemes megjegyezni, hogy a Szovjetszkaja Kultúra és a moszkvai színházi lap előzetesen tájékoztatott a vendégszereplésről. Ami a színházi kapcsolatok jövőjét illeti, a hasznosnak nevezett vendégjátékok mellett színházi rendezők cseréjét is tervezik. Z. I. KULTURÁLIS HÍREK • Nagy sikerrel mutatkozott be a spanyol fővárosban az Állami Hangversenyzenekar. A Peskó Zoltán vezette együttes a hét végén három hangversenyt adott a madridi operaházban. Jandó Jenő zongoraművész, valamint az egész zenekar művészetét a sajtó igen nagyra értékelte, kiemelve, hogy a közönség óhajára mindhárom alkalommal egyórás ráadást is adott az együttes. □ Új gyermekműsort mutatott be Halász Judit, a Vígszínház művésznője. A Száncsengő című produkciót, amely vasárnap délelőtt került először színre a Pesti Színházban, most is megzenésített versekből, újabb, gyermekeknek szóló dalokból állította össze a művésznő. Az előadást a Bojtorján együttes kíséri. A Prokop Péter-bibliográfia jelent meg Szíj Rezső összeállításában a Budapesti Művészetbarátok Egyesületének kiadásában. Tartalmazza a Rómában élő világhírű magyar festőművészre vonatkozó külföldi és hazai könyvek, tanulmányok, cikkek, tudósítások, katalógusok adatait. Gross Arnold grafikusművész munkái láthatók Balassagyarmaton, a Horváth Endre Galériában. ■ A Mafilm Híradó- és Dokumentumfilm Stúdiójában magyar—szlovák koprodukcióban készül Lestár János Korparancs című alkotása, amely a két nép múltbeli és jelen irodalmi kapcsolataival foglalkozik. Fiatal szovjet festők és grafikusok kiállítása nyílik meg ma Szekszárdon, a Babits Mihály Művelődési Központban. ♦ A miskolci múzeumi hangversenyek sorában a Herman Ottó Múzeum képtárában Reményi János Liszt-díjas karnagy, valamint kollégái, mesterei és zenészbarátai adtak vasárnap hangversenyt. □ Művelődési központot avattak Zalabaksa községben. Az Országos Közművelődési Tanács és a Zala megyei tanács anyagi támogatásával, valamint jelentős társadalmi összefogással elkészült létesítmény a helybelieken kívül a társközségek ifjú és felnőtt lakosainak nyújt művelődési, sportolási, szórakozási lehetőségeket. • Állandó kiállítás nyílt meg Czimra Gyula festő- és Laborcz Ferenc Munkácsy-díjas szobrászművész alkotásaiból Budapesten, a Családi és Társadalmi Rendezvények Házában (XVII. Csabai út 20.) KÖNYVSZEMLE Az emancipálódás összetett folyamatában az irodalom azonnal észrevette azt a lehetőséget, hogy női sorsokon keresztül készítsen társadalmi analízist. Az egyenjogúságért küzdő nő ugyanis nem éri be jogi követelésekkel, legfőbb törekvése az, hogy létrehozza önmagát, olyan személyiséggé váljon, amely minden törvény nélkül is a férfival egyenrangú tagja a társadalomnak. Ez az önmagát megalkotni kívánó nőtípus egyrészt eszmélő, másrészt rendkívül tudatos, saját és környezete helyzetét állandóan elemző és értékelő hős, akinek a célja nem kevesebb, mint A BOLDOGSÁG Rolf Schneider regényének központi alakja, Hanna, a hatvanas évek NDK-jában járja meg a női boldogságkeresés útját. Sajnos elég kitaposott út ez, legalábbis a hasonló társadalmi környezetben nevelkedett olvasó számára. Hátrányos helyzet a származás miatt, iszákos apa, mostohatestvérek, de akad egy jólelkű tanárnő, aki segít kiszakadni ebből a környezetből. Közben Hanna is egyre tudatosabban kezdi alakítani az életét. Az első szerelem a középiskolában még inkább szenvedély, a fiú ráadásul csak a saját karrierjével törődik, s ezért még a világnézetét is hivatalosra formálja. Hanna később a tanári hivatást választja, megismerkedik az „igazival”, aki húsz évvel idősebb nála, nős, és két gyereke van. A lánynak helyt kell állnia a munkahelyén is, bebizonyítani, hogy a legrosszabb gyerek a legjobb. Hanna szeretője a sok felelősségteljes munka közben szívinfarktust kap, talán fel fog gyógyulni, de Hanna életében addigra megjelenik a harmonikus szövetség lehetősége, egy kollégája személyében. A sztereotip helyzetek a lélekelemzés és a társadalmi folyamatok feltárása terén is általánosságokhoz vezetnek. A szerető, Gregor életpályája mintha egyéni sorsban illusztrálná a történelemkönyvet. Fasiszta neveltetés a háborúig, aztán egy ösztönös humanista alapállásból ráeszmélés a pusztítás értelmetlenségére, fokozatos beilleszkedés az új rendszerbe, az ötvenes évek hibái, majd a munkában való kiteljesedés a későbbi időszakban. S ennek az egyszerűsítésnek az az oka, hogy a női hős útkeresését Schneider elsősorban a szerelmi kapcsolatok hatásával kívánta érzékeltetni, saját tevékenységét háttérbe szorítja, illetve ezek megerősítésére használja fel. Az első szerető az új nemzedék világlátását szimbolizálja, Gregor a háborús nemzedékét, a gyerekek az éppen felnövő nemzedékét. Hiányzik azonban egy olyan konfliktus vagy szituáció, amely történelemalakító mozgásba tudná hozni ezeket az egymás mellett létező erőket. A regény egyébként egy ilyen helyzettel indul, a berlini államhatár megerősítésével, amikor megszűnt a forgalom a keleti és a nyugati részek között, családok szakadtak szét. Az író nagyszerűen érzékelteti a zavart. Sajnos azonban ez a rész egy lány meglehetősen szokványos boldogságkeresésének egyszerű expozíciója marad. Számunkra minden bizonnyal érdekes a regénynek az a fejezete, amely a hősnő hazánkba tett útjáról szól, s igen meglepő értékelést ad a hatvanas évek végének Magyarországáról. Az anyagi jólétre gondolok, mert akkoriban ezen a téren egyértelmű volt az NDK lépéselőnye. (Európa) KÍSÉRTETEK Míg a szocialista országokban a társadalmi kérdések felé forduló irodalom elsősorban történelmi számvetéssel, a „hogyan tovább?” problémájával foglalkozik az utóbbi időben, Nyugat-Európában mind többen írnak a válságot kísérő konkrét s egyre aggasztóbb jelenségekről. Közéjük tartozik az NSZK-ban élő Max von der Grün is, aki műveiben kegyetlen realizmussal próbálja ábrázolni az úgynevezett „alsóbb néprétegek” életét. Írásait elsősorban az autentikusság teszi elevenné. Grün hosszú időn keresztül bányászként dolgozott, jól ismeri a munkásosztály helyzetét, így alkotásai már pusztán hiteles atmoszférájukért és információtartalmukért is igen értékesek. Legújabb regényében egy fordulatos cselekmény a történet keretei között kívánja felhívni az olvasó figyelmét a nyugatnémet társadalom kritikus pontjaira, a munkanélküliségre s a nácizmus újjáéledésére. A kanavász itt is ismerős. A munkanélküli hősnek titokzatos munkát ajánlanak. Később megtudja, hogy egy neonáci szervezetnek volt szüksége szolgálataira, s megpróbál szembeszállni velük. Grün jól adagolja a feszültséget, de műve a társadalmi aktualitás ellenére is nagyrészt a kalandregények, a krimi szintjén mozog. Mégis szólni kell róla, mert nagyon érzékletesen tárja elénk a munkanélküliség állapotát, azt az elsősorban lélekre nehezedő nyomást, ami a fölöslegesség érzéséből fakad, s a személyiség fokozatos leépüléséhez vezethet. A munkanélküli a társadalmon kívülre kerül, teljesen kiszolgáltatottá válik. Nem pénzért könyörög, hanem munkáért, saját személyiségének társadalmi elismeréséért. Nem létezhet az a gazdasági kényszer, amiért embereket ilyen súlyos lelki megpróbáltatásnak kelljen alávetni, sugallja Grün, figyelmeztetve mindazokat, akik íróasztaluknál ülve vakon hisznek a munkanélküliség gazdaságitársadalmi hasznosságában. (Európa) S hogy milyen játékai vannak a művészetnek (és persze a válogatásnak) , a társadalmi konfliktusok és az elidegenedés mélyrétegeiig lehatoló mű magas színvonalon ezúttal Svájcból érkezett hozzánk, abból az országból, amelyet a közvélemény „földi paradicsomként” ismer. Hangvételt kell azonban váltanunk, mert tragikus hátterű műről van szó. MARS „Egy harminckét éves svájci fiatalember, foglalkozása (vagy állása vagy mije) szerint spanyol—portugál szakos gimnáziumi tanár egy nap — nagyjából akkor, amikor még friss az orvosi lelete — nekiül a maga szépen berendezett lakásában, és tökéletesen hang- és emberszigetelt magányában megírja halálos kórja anamnézisét és diagnózisát. A kór neve: rák.” Bár Ambrus — egyben a fordító — előszavából idéztünk, amely azért lett a Modern Könyvtár hagyományai ellenére előszó utószó helyett, hogy felkészítse az olvasót arra, hogy „rettentő, rémületes, irgalmatlan, félelmes” mű befogadása előtt áll. A fiatalembert Fritz N.-nek hívták, aki Zom néven tette közzé visszaemlékezéseit, kórja leírását. Meglehetősen morbid figyelemfelkeltésnek tartom annak a hangsúlyozását, hogy itt valódi halálról van szó, s a szerző tette saját halálának a megírása. Lehet ugyan, hogy Fritz Zorn nem tudta volna másképp megírni a Marsot, de műve akkor is érvényes és művészi szintű, ha életben marad. Ráadásul nem vagyok biztos benne, hogy az olvasók többsége szívesen olvas több mint kétszáz oldalt arról, hogyan hal bele az ember a rákba. De hát nem is erről szól a könyv! Sokkal inkább arról — persze szimbolikus értelemben —, hogy miért kap az ember rákot! Senki se gondolja, hogy Zorn testi fájdalmakról, a bomlás folyamatáról ír. Az orvosok nem lesznek okosabbak ettől az írástól, nem tudnak meg semmi újat a rák lefolyásáról, az olvasó pedig egyáltalán semmit sem fog megtudni róla. A Mars egy intelligens ember önmagával való számvetésének monodrámája. Olyan irodalmi előzményekre vezethető vissza, mint az Iván Iljics halála. Ez az ember rák nélkül is halott, de rák kell ahhoz, hogy ennek tudatára ébredjen. A döbbenetes éppen az, hogy teljesen kívülről, néhol önirotikusan tud számot vetni életével egy olyan állapotban, amelyből már nem látszik visszaút. Apró jelenségekből tárja fel a békés polgári társadalom hazugságait, amely állandó megbékélésre neveli tagjait, a konfliktusok „toleranciával” való megoldására, vagyis elhallgatására, bizonyos normák kritika nélküli elfogadására. Zorn szerint ez a fajta jólét, ez a fajta nyugalom fölemészti az ember személyiségét, s látens lelki kórból fizikaiba csap át. Ez a belső meghasonottság okozza a rákot. Természetesen nem a fizikait. Fritz Zorn kitűnő írásában — akarva, nem akarva — mély szimbólumra lelt. A Mars nem hátborzongató körleírás, hanem esszéstílusban megírt szépirodalom. by . Még gyakorolni kell! Általában nem dicséret, ha valamire azt mondják, ezt még gyakorolni kell, de még csak biztatásnak sem szokás venni. Pedig szó szerint azt jelentené. Nem tudom, nézőtársaim mit szólnának hozzá, ha ezúttal ez utóbbi értelemben mondanám a Lindával kapcsolatban: ezt még gyakorolni kell. Pedig nem mondhatok mást, már csak azért sem, mert senkit sem szeretnék lebeszélni arról, hogy szórakoztatni törekedjék néhány millió embert. Nem a pénteken megkezdett új magyar sorozat ellen, hanem mellette szeretnék tehát szólni. Ezért mondom biztató értelemben: ezt még gyakorolni kell! De persze azért is, mert egyelőre nem megy. De nemcsak ezért kell gyakorolni. Hanem mert olyan műfaj ez, amely gyakorlat nélkül nem is mehet. Nem hiszek ugyan abban, hogy a könnyű műfaj olyan borzasztóan nehéz volna, nehezebb, mint a súlyosabb formák. Csak éppen ebbe bele kell születni, benne kell felnőni, bele kell nevelkedni, mint a cigányzenélésbe, a népdaléneklésbe, a faragásba. Nehéz, talán lehetetlen ellesni, megtanulni az igazi bohózat elementáris hatásmechanizmusának titkát. Hogy két fenékbe rúgás között egy szamárfülmutogatás vagy nyelvöltögetés elragadja a publikumot, ahhoz olyan ezredmásodpercre kiszámított, a néző pszichofizikai reakcióit számításba vevő pontosság szükséges, amelyet igazán alighanem csak több nemzedék tapasztalatain át lehet kigyakorolni. Ha ez a rutin megvan, akkor azután alighanem valóban könnyű lesz. Mert a Lindával aligha az a baj, hogy sematikus, együgyű a történet, s főképp nem az, hogy kriminek, még mulatságos, vidám nyomozási eseménysornak is túlzottan egyszerű. Ebből még nem következne, hogy a részeg pedellus epizódjával kelljen megfejelni az addig úgy-ahogy összefüggőnek, egységesnek mutatkozó első részt. Az is a műfaj alapvonásaihoz tartozik, hogy nem jellemek, hanem csak figurák mozognak benne, akiknek lélektana anynyi, mint a madzagon rángatható tornász babának. A valószínűtlenségig menő képtelenség ugyancsak elengedhetetlen tartozéka az ilyen szórakoztatásnak. Túlzott eredetiséget pedig végképp nem várhatunk tőle, nincs olyan sok változat: vagy egy Bud Spencer-Bujtor Istvánszerű behemót veri a rossz embereket, vagy egy Görbe Nóra-szerű apró, törékeny lény. Az pedig végképp csak helyeselhető, ha igyekeznek a mulattatásba becsempészni a napi divatot, a nézők vélhető mai érdeklődését, hajlamait, vágyait, problémáit. Felesleges számon kérni ezen a műfajon az életet, a társadalmi-emberi problémák realitását, azok igazi ábrázolását. Magától értetődően ezek csak jelzésül szolgálhatnak, s mindössze az a funkciójuk, hogy a néző ismerős közegben érezze magát. Más kérdés, hogy jó esetben, már ha tudniillik sikeres, hatásos a mű, akkor ez a klisészerű, puszta jelzésre szorítkozó ábrázolás is életmintákat sugall, s ezért nem hagyható figyelmen kívül az sem, mit tartanak az ily módon könnyen ifjúsági bálvánnyá váló hősök természetesnek, s mi az, amin megütköznek. Attól azonban egyelőre nem hiszem, hogy tartanunk kellene, hogy Linda befutja ezt a karriert. De nem azért, mert együgyű, s nem is azért, mert a hagyományos nemi erkölcs úgy függesztetik föl benne, mintha soha nem is létezett volna. Hanem azért, mert egyszerűen kevés jó ötlet dúsítja fel a szimpla cselekményt, s mert nincs meg az a ritmusa, ami szinte biológiai ingerként késztet részvétre, ellenszenvre, gyűlöletre, megbocsátásra, meghatódásra, haragra, könnyre, de leginkább kacagásra. Ezért kellene még gyakorolni. Igaz, nem biztos, hogy a gyakorlást a televízió nagy és költséges nyilvánossága előtt kell kezdeni. Nem olyan rettenetesen különös dolog ez a közvetítő eszköz. Latabár Kálmán színpadra termett Menelaosza, pódiumra kitalált kutyasétáltatója ki tudja, hányszor váltott ki ellenállhatatlan kacagásrohamokat a képernyőről is. De az már végképp más téma, hogy miért nem él igazán nálunk ma ez a vásárokról, városi terekről, kocsmákból származó műfaj a maga eredeti közegében, miért züllött művelődési otthonok közt cikázó színészek mellékkeresetévé, s így miért nem táplálkozhat az össznépi szórakoztatásra kötelezett televízió egy gazdag, aalórszerűen felhalmozódó anyagból. Zappe László 7 Barkácsolók! import háztartási gépekhez alkatrészek, valamint Szmolenszk, Szaratov, Minszk 10 hűtőgépekhez aggregát, Szaratov hűtőhöz motorkompresszor 60 százalék árengedménnyel kapható. Bajcsy-Zsilinszky út 60. (a Báthory utca sarkán)