Népszabadság, 1985. április (43. évfolyam, 76-100. szám)
1985-04-01 / 76. szám
4 BÁCSI Szégyen, nem szégyen, töredelmesen bevallom, hogy a Ferencváros egyetlen aktív játékosát sem tudnám megnevezni, de álmomból felriasztva is hibátlanul felmondom a kis híján negyvenéves összeállítást, pedig akkor sem érdekelt sokkal jobban a futball, mint manapság. Kitűnő emlékezetemet két erős és erőszakos osztálytársamnak köszönhetem, akik addig gyötörtek, addig csavargatták a karomat, amíg végül beleuntam a kínzásba, és hajlandó voltam megismételni az ezerszer hallott névsort. Mindez arról jutott eszembe, hogy a távoli Egyesült Államokban felújítottak egy gyerekjátékot. A szabály rendkívül egyszerű. Két birkózó közül az a vesztes, aki elsőként kiáltja, hogy bácsi, így ismerve el, hogy a másik fél a győztes, az erősebb. A bácsi tehát a megadással, a küzdelem feladásával, a behódolással egyértelmű. A játék érdekessége, hogy a felnőttek világában, sőt a nagypolitikában is alkalmazható. Ronald Reagan amerikai elnök például — saját szavai szerint — csak abban az esetben hajlandó megkegyelmezni a nicaraguai kormánynak, ha a sandinisták „bácsit” mondanak, azaz feladják függetlenségüket, és Uncle Sam receptje szerint alakítják át haladó rendszerüket. A bácsidoktrína nem egyéb, mint az Egyesült Államok új külpolitikája — derítette ki Art Buchwald, a világhírű humorista. De hogyan lehet rávenni Nicaraguát arra, hogy bácsit kiáltson? — tette fel a kérdést a külügyminisztérium képzeletbeli illetékesének. „Ennek az a legjobb módja, hogy támogatjuk a »szabadságharcosokat«, akik megpróbálják megdönteni az ottani kormányt” — hangzott a válasz. A továbbiakban nem Buchwald humoreszkjét, hanem George Bush amerikai alelnök legutóbbi nyilatkozatát idézem: „Minden lehetséges módon harcolni fogunk a marxista-leninista managuai kormány ellen.” A legfőbb módszer csakugyan a nicaraguai ellenforradalmárok, a sandinista kormány megdöntésére verbuvált kontrák támogatása, ehhez azonban meg kellene nyerni a vonakodó amerikai közvélemény és a kongresszus jóindulatát. Be kellene bizonyítani, hogy — mint George Scultz külügyminiszter állította — „a sandinisták ellen harcoló csoportok nem terroristák, hanem szabadságharcosok, akiknek a támogatása erkölcsi kötelesség az Egyesült Államok számára”. Reagan elnök „testvéreivé” fogadta, a német fasiszták ellen küzdő francia partizánokhoz hasonlította, sőt az amerikai államalapítók erkölcsi nagyságához mérte a nicaraguai kontrákat. Az amerikai sajtó azonban azt sem rejtette véka alá, hogy a kontrákat a bukott Somoza diktátor odaadó hívei, a gyűlölt nemzeti gárda egykori tisztjei irányítják. Hogy is van ez? Washington szövetségre lép annak a Somoza-diktatúrának a maradványaival, amelyet éppen a sandinista forradalom söpört el 1979- ben? Lehetséges, hogy a Somozadiktatúra kedvesebb volt Washington szemében, mint a szabad és demokratikus választások útján legalizált sandinista kormányzat? A bácsidoktrína ismerői cseppet sem csodálkoznak ezen. Térjünk vissza egy pillanatra Art Buchwaldhoz, aki nyomban megvilágítja a kérdést. „Ha az a politikánk, hogy a totalitárius országokat bácsizásra kényszerítjük, miért nem döntjük meg a chilei kormányt?” — kérdezi. „Nem mehetünk be Chilébe, mert az ottani katonai rezsim a mi oldalunkon áll” — hangzik a külügyi válasz. „Miért nem vesszük rá Dél- Koreát, hogy kiáltson bácsit?” „Azért, mert bácsipolitikánk csak a kommunista kormányokra érvényes ...” „Mi a teendő jobboldali zsarnokság esetén?” „A jobboldali zsarnoksággal csak csendes diplomácia útján foglalkozunk. Ha ugyanis egy jobboldali kormányt rábírnánk, hogy nyilvánosan mondjon bácsit, akkor baloldali kormány válthatja fel, és ezt mindenáron el akarjuk kerülni.” Nos, a jobboldali, de baráti rendszerekhez már csak azért sem célszerű hozzányúlni, mert egyfelől ők maguktól, kényszer nélkül mondták ki a bácsit, másfelől a csalafinta áttétellel — ők szállítanak fegyvert és lőszert a nicaraguai ellenforradalmároknak. Minthogy a kényes amerikai törvények nem teszik lehetővé olyan szervezetek finanszírozását, amelyek az Egyesült Államokkal diplomáciai viszonyban levő kormány megdöntéséért harcolnak. Reagan elnök a nicaraguai kontrák titkos segélyezését kéri a kongresszustól, természetesen nyíltan, noha röviddel ezelőtt két amerikai vizsgálóbizottság is beszámolt arról, hogy az ellenforradalmárok brutális terrorakciókat hajtanak végre a védtelen polgári lakossággal szemben. A Hágai Nemzetközi Bíróság hasztalanul szólította fel tavaly az Egyesült Államokat, hogy vessen véget titkos nicaraguai háborújának, a sandinista kormányzat ellen folytatott törvénytelen agressziónak, amelyet egyaránt tilt az ENSZ és az Amerikai Államok Szervezetének alapokmánya. Dániel Ortega nicaraguai elnök a népe ellen elkövetett bűncselekmények ellenére konstruktív tárgyalásokat ajánlott, baráti jobbot nyújtott Washingtonnak. De továbbra sem hajlandó azt mondani, hogy bácsi. Becz Sándor NÉPSZABADSÁG 1985. április 1., hétfő Tanácskozás az alföldi településekről Nagykőrösön vasárnap befejeződött a Falvak, mezővárosok az Alföldön című tudományos konferencia, amelyen régészek, történészek, szociológusok, néprajzosok és településfejlesztéssel foglalkozó szakemberek vettek részt. A háromnapos tanácskozáson öt szekcióban vitatták meg az alföldi települések történetének, néprajzi és társadalomszerkezeti sajátosságainak problémáit, valamint a településfejlesztés időszerű tennivalóit. A településökológiai szekcióban előadást tartott S. Hegedűs László, a Hazafias Népfront Országos Tanácsának titkára is Hagyomány és korszerűség egysége az alföldi települések fejlődésében címmel. A többi között elmondta, hogy az alföldi mezővárosok településszerkezete kielégíti a mai kor igényeit, tehát ezt a szerkezetet a hagyományok tiszteletben tartásával kell továbbfejleszteni. Valamennyi alföldi városra jellemző a központi tér vagy térrendszer, amelynek építészeti, társadalmi és kereskedelmi funkcióját a jövőben is meg kell őrizni. Általános jellemzőjük a sugaras, kifelé vezető úthálózat, amelyet célszerű kiegészíteni a nagyobb forgalom lebonyolítására is alkalmas belső és külső útgyűrűvel. A történelmi emlékként ránk maradt városszerkezetek megóvására javasolta, hogy ezek kerüljenek állami és társadalmi védelem alá. Megállapította, hogy az alföldi falvak fejlesztésében fontos feladat a középületek környezetbe illő kialakítása, hiszen egy-egy ilyen épület dísze lehet a falunak. Hangsúlyozta az alapellátásban és az infrastruktúrában a falu és a város között meglevő különbség csökkentésének, valamint a falvak középpontján átmenő forgalmat csökkentő külső kerülő utak építésének szükségességét. Több előadó is foglalkozott az alföldi tanyák helyzetével. Elmondták, hogy egyidejűleg csökken a hagyományos és növekszik az úgynevezett komfortos tanyák száma. A tanyáknak hosszú távra szóló fejlődési perspektívájuk van, várható tehát tartós fennmaradásuk, sőt a főutak mellett újabbak is kialakulhatnak. (MTI) Bővülő kölcsönzőszolgálat Az idén tovább bővíti szolgáltatásait az Iparcikk Kölcsönző és Szolgáltató Vállalat. Az 50 állandó és 30 ideiglenes — csak a nyári szezonban nyitva tartó — üzletben több mint ezerféle cikket bérelhet a lakosság. Ebben az esztendőben a vállalat mintegy 100 millió forint értékben frissíti fial készletét. Főként olyan cikkeket igyekszik beszerezni, amelyek a legkeresettebbek, illetve kisebb mennyiségben olyanokat, amelyek tőkés importból származnak, kereskedelmi forgalomba hozatalukra nincs lehetőség. Ez utóbbiak főképp szórakoztató elektronikai eszközlök, közülük is a legkedveltebb a videomagnó. (MTI) A MODERN TELEGRÁF PRÁGAI LEVÉL Vacsoraidő tájit, két falat között a televízió képernyőjére pillantván, semmi meglepőt sem talál a néző abban, hogy esetleg épp a Fülöp-szigeteken néhány órával korábban lezajlott eseménynek lehet tanúja. S e merőben hétköznapi csoda nap nap után ismétlődik, s a szorgalmas néző alkalmasint tájékozottabb a világ túlsó felén történtekről, mint a szomszéd utca életének eseményeiről. Miután úgy a század húszas-harmincas éveinek táján a mérnökök kieszelték a kép és a hang együttes továbbításának a technikáját, elindult hódító útjára a tömegtájékoztatás e leghatásosabb eszköze, a televízió. Kezdetben volt a központi adó, s körötte a viszonylag szerény terület, ahol az adást venni lehetett. Majd megkezdődött az úgynevezett mikrohullámú lánc kiépítése, az európai szocialista országokban nagyjából egy időben, a hatvanas évek elején. Ez a mikrohullámú lánc afféle modern telegráf: a közvetítőállomások a központi adótól átvett jeleket erősítik, s továbbítják a következő állomásnak, végül pedig a vevőkészüléknek. A hatvanas évek vége felé e közvetítőállomások hálózata szinte mindenütt elérkezett a határokhoz, s a nemzeti rendszerek egymásba értek, összekapcsolhatóvá váltak. Erre mintegy felkészülvén, a televíziózás valójában már régebben nemzetközi üggyé vált, s 1960-ban, a rádiótársaságok nemzetközi szervezetén, az OIRT-on belül megalakult a televíziósok részlege, az Intervízió. Kezdetben ez a hat európai szocialista ország közös vállalkozása volt, s jobbára adminisztrációs ügyekkel foglalkozott az OIRT prágai központjának egyetlen irodájában. A technika fejlődése és a mikrohullámú közvetítőláncok kiépítése meghozta a közvetlen műsorcsere lehetőségét, ilyenformán szükségessé vált egy technikai központ kiépítése, amely elvégzi a sokirányú távközlési hálózat működésének műszaki koordinációját is. Prágában rohamosan bővült az Intervízió állománya és technikai felszereltsége, annál is inkább, mert a távközlési műholdak megjelenése az égen az egész földgolyóra kiterjesztette az összeköttetések hálózatát. 1980-ban aztán új központot adtak át Prágában az immár 22 országot, illetve televíziótársaságot tömörítő Intervíziónak, amely most egyidejűleg három-négy, hosszabb időtartamú műsor továbbítására képes — szükség esetén felhasználva az Eurovízió közvetítési csatornáit is; ezt a szolgáltatást persze hasonlóval viszonozzák. Az Intervízió mindennapi munkájának legfontosabb része a híradócsere. A televíziósok minden országban mindig tudják, milyen fontosabb esemény várható aznapra, s miből fognak képanyagot készíteni. Amiről úgy vélik, hogy az Intervízió más országait is érdekli, azt a délelőtt tízórai kezdettel lebonyolított ajánlati csere keretében közlik a prágai központtal, s egyúttal ki is választják a maguk számára az érdekes, mások által felkínált híranyagot. Délben ugyanez zajlik le az Eurovízióval, amelynek ajánlatai tartalmazzák a tengerentúlról származó híranyagokat is. Délután 15.30-kor az eddig csak szóban, pontosabban a terminálok segítségével írásban kötött megállapodások alapján kezdődik a képanyag közvetítése, amelyből ki-ki átveszi a neki tetszőt, s rögzíti az esti tv-híradó számára. A hírtovábbításhoz persze gyakran tíz perc is elegendő, hiszen a technika ezt lehetővé teszi. Így látható Budapesten vagy Prágában még aznap, vagy legkésőbb másnap a Fülöp-szigeteki szállodatűz, s viszonzásként így láthatja az amerikai néző, amint Papandreu Gromikóval tárgyal Moszkvában. A híradócsere ingyenes, közömbös tehát, hogy milyen távolságról érkezik a képanyag. Más a helyzet hosszabb időtartamú közvetítések esetében. Ezekért már jogdíj jár, s külön számlázzák a technikai szolgáltatásokat is. Ha egy esemény csak két országot érdekel, a megállapodás kétoldalú. Kisebb jelentőségű labdarúgó-mérkőzések vagy szórakoztató műsorok átvételekor például az Intervízió csak technikai eszközöket ad, a megállapodásban nem vesz részt. Szerepe ilyenkor arra korlátozódik, hogy szükség esetén szabad csatornáról gondoskodik a közvetítés számára. De például az olimpiák vagy labdarúgó-világbajnokságok közvetítésében valamennyi Intervíziós tag érdekelt, s ilyenkor fölöttébb hasznos, ha a szervezet képviseli a tagországok érdekeit, sőt tengerentúli események közvetítésekor gyakori eset, hogy az Intervízió és az Eurovízió közösen teremti meg a zavartalan műsorszolgáltatás feltételeit. Így volt ez például a montreali olimpia esetében, és így lesz a mexikói labdarúgó-világbajnokság idején is. Mindenekelőtt meg kell vásárolni a közvetítés jogát, amelynek birtokosa a rendező sportszervezet, azaz a NOB vagy FIFA. A jogdíj kétharmadát viszont a rendező ország, illetve város kapja. Ez csupán a közvetítés lehetőségét jelenti az országok számára, amelybe egyébiránt beletartoznak viszonylag apróbb, de szükséges biztosítékok; a rendezőknek például kötelezettséget kell vállalniuk arra, hogy kapnak riporterfülkét, a stábnak lesz szállása, közlekedési eszköze és lesz stúdiója. A hazai közvetítési jogot a rendező sportszerv rendszerint eladja egyetlen tv-társaságnak, amely magára vállalja a többiek igényeinek kielégítését. Ez így mindenkinek megfelel, a szarajevói téli olimpián a jugoszláv televíziósok, Los Angelesben pedig az ABC társaság volt a közvetítések „fővállalkozója”. A jog megszerzésével azonban még semmi sincs elintézve, mert egyfelől a tényleges szolgáltatásokért külön kell fizetni, másfelől minden országnak külön igényei vannak. Az egyik háromtagú stábot delegál az eseményre kézikamera nélkül, nem tartva igényt külön helyben berendezett stúdióra, a másik pedig 100—200 tagú csapatot küld, s megkívánja a saját állandóan élő közvetítővonalat, stúdiót a kézikamerákkal dolgozó operatőröknek, forgatási lehetőséget, és ezer más, számukra fontos dolgot. Mindezt először az Intervízió egyezteti házon belül, majd egyetlen, összességében igényes és tekintélyes szervezetként lép fel, részben árengedményt kicsikarandó, részben pedig, hogy elérje a legkisebbek és a legnagyobbak igényeinek azonos kielégítését. Huszonöt esztendős fennállása alatt a televíziózás e központi szervezete révén is óriásit fejlődött a hír- és műsorcsere. Két-háromezer kilométeres távolságra megbízhatóan működnek az olcsóbb földi közvetítőláncok, az Atlanti-óceán, az Indiai-óceán és a Csendes-óceán felett pedig 36 ezer kilométeres távolságban műholdak „állnak” — bekapcsolva a legtávolabbi országokat is az egész földet behálózó távközlési rendszerbe. Rövid néhány évtized alatt lett ilyen kicsi a világ, az információk egyenes adásban, pillanatnyi időveszteség nélkül jutnak el 15—20 ezer kilométeres távolságra. Prága, 1985. március. Lovász Péter PRÁGAI LEVÉL Az OIRT, illetve az Intervízió új prágai központja. DUDA Rám dudáltak. Ugrottam egyet, nem is kicsit , és megmenekültem. Még most sem értem, hogyan történt. Elbámészkodtam, máshol járt az eszem, vagyis, amint az idevonatkozó plakátok és hirdetések fogalmazzák: figyelmetlenül közlekedtem. Ez egyébként valószínűleg csak Budapesten fordulhat elő velem, abban a városban, ahol születtem, ahol életemből eddig a legtöbb évet éltem, ahol legnagyobb a helyismeretem, ahol tehát a legotthonosabban mozgok. Ellentétben azokkal, akik Budapestet sosem tudják vagy tudnák megszokni, számomra a tősgyökeres fővárosiak százezreivel együtt ez a zaj, ez a forgalom, ez a nyüzsgés természetes, és még ha olykor esetleg kellemetlen méreteket ölt is, Budapest így és ezáltal is Budapest, mondhatnám: nekem így otthonos. Márpedig — mint a fenti eset is bizonyítja — az otthonosság keltette nyugalom, elengedettség veszélyes lehet. A megszokott zebra, járdaszél, sarok vagy villamosmegálló nemcsak biztonságérzetet adhat, hanem elaltathatja az egészséges óvatosságot is. Visszaugorva a járdára, kissé felgyorsult pulzussal álltam tehát, és nézve az elsuhanó gépkocsi után az is eszembe jutott, hogy ilyesmi egy török városban — mondjuk a magyarok által különösen kedvelt Isztambulban — aligha fordulna elő velem. Nemcsak azért, mert nem vagyok odavalósi, hanem mert ott az este egy bizonyos órájáig szinte állandóan dudálnak. Élesen, hoszszan, dallamosan — járművektől függően —, de sokat dudálnak. Az embernek az az érzése: kifejezett örömmel csinálják. Egyszer kezembe került valami statisztika, s abból arra kellett következtetnem, hogy az állandó dudálás lehetősége nem csökkenti általában a balesetveszélyt. Úgy látszik, a dudát is meg lehet szokni. Lehet, hogy egy isztambuli származású és illetőségű török állampolgár számára az otthonosság érzéséhez a gépkocsikürthang folyamatos harsogása is szükségeltetik. És lehet, hogy éppen ezért nem csökkenti közlekedésének veszélyeit. Mindenesetre azt tudom, hogy a fővárosiak örülnek a nálunk érvényben lévő dudálási tilalomnak. És azt is tudom, hogy a tilalom ellenére néha, itt-ott, egy-két másodpercre felhangzik a járművek dudaszava. A legtöbb esetben előre látható, de másképp már nem jelezhető veszély kikerülésére és kikerültetésére, hirtelen támadt veszély elhárítására vagy akár csupán jóindulatú figyelmeztetésként, kifejezetten segítő szándékkal. Mert ezek a röpke dudahangok nemcsak azt tudják elmondani, hogy „vigyázz, jövök!”, nemcsak azt, hogy: „nem látod a piros lámpát?”, nemcsak azt, hogy „enyém az előny, te ostoba!”, hanem azt is: „tessék csak nyugodtan átmenni, várok”. Tudom, s a tilalomból természetszerűleg következik, hogy minden egyes dudaszó, legyen bármily rövidke is, Budapest területén szabálysértés. De én még sose hallottam olyan esetről, hogy ilyesfajta indokolt kis dudálásért bárkinek is meggyűlt volna a baja a hatóságokkal. És azt hiszem, ez így is van rendjén. Mert végül is minden szabály annyit ér, amennyit használni tud. Az általános dudálási tilalom nagy hasznára van az amúgy is zsúfolt s az állandósuló csúcsforgalmat sínylő Budapestnek. De a jó tilalom időnkénti, pillanatnyi megszegése némelykor épp a tilalom erejét, hitelét, hasznát növeli. Minden jó pedagógus, okos szülő — minden bölcs szabályhozó tudja ezt, és bekalkulálja a tilalomba, az ellenőrzésbe s a saját magatartásába is. Ahány ház, annyi szokás, mindenesetre nálunk nem sok foganatja volna, ha egyfolytában dudálnának. Viszont, ha a kellő pillanatban és hangerővel, ha nyilvánvalóan a veszélymentesebb közlekedésért szólal meg a duda, akkor figyelünk rá. Sőt még meg is köszönjük. Tudjuk ugyanis, hogy nem a szabályokhoz kell a legjobban ragaszkodnunk, hanem mindig ahhoz, amit a szabályok szolgálni hivatottak. Cserhalmi Imre Kimagasló teljesítmény a kongresszusi héten Tatabányán Kimagasló eredményt értek el a Tatabányai Szénbányák dolgozói a vasárnap reggel zárult kongresszusi héten. Azt vállalták, hogy a hat nap alatt tervükön felül 14 620 tonna szenet termelnek. Ezt is túlteljesítve 19 000 tonna szenet küldtek a külszínre. Átlagon felüli teljesítménynyel zárták a kongresszusi hetet a szénbányák brikettgyári munkásai is. Ők a vállaltnál csaknem háromszor többet, 3200 tonna brikettet gyártottak terven felül a hat nap alatt. A kongresszusi hét eredményei a Tatabányai Szénbányák összes, 12 000 dolgozójának munkáját dicsérik. A kongresszusi felszabadulási munkaversenyt az év végéig folytatják a Tatabányai Szénbányák üzemeiben. (MTI)