Népszabadság, 1985. április (43. évfolyam, 76-100. szám)

1985-04-01 / 76. szám

4 BÁCSI Szégyen, nem szégyen, töredelme­sen bevallom, hogy a Ferencváros egyetlen aktív játékosát sem tud­nám megnevezni, de álmomból fel­riasztva is hibátlanul felmondom a kis híján negyvenéves összeállítást, pedig akkor sem érdekelt sokkal jobban a futball, mint manapság. Kitűnő emlékezetemet két erős és erőszakos osztálytársamnak köszön­hetem, akik addig gyötörtek, addig csavargatták a karomat, amíg végül beleuntam a kínzásba, és hajlandó voltam megismételni az ezerszer hallott névsort. Mindez arról jutott eszembe, hogy a távoli Egyesült Államokban fel­újítottak egy gyerekjátékot. A sza­bály rendkívül egyszerű. Két birkó­zó közül az a vesztes, aki elsőként kiáltja, hogy bácsi, így ismerve el, hogy a másik fél a győztes, az erő­sebb. A bácsi tehát a megadással, a küzdelem feladásával, a behódolás­­sal egyértelmű. A játék érdekessége, hogy a fel­nőttek világában, sőt a nagypoliti­kában is alkalmazható. Ronald Rea­gan amerikai elnök például — saját szavai szerint — csak abban az esetben hajlandó megkegyelmezni a nicaraguai kormánynak, ha a san­dinisták „bácsit” mondanak, azaz feladják függetlenségüket, és Uncle Sam receptje szerint alakítják át ha­ladó rendszerüket. A bácsidoktrína nem egyéb, mint az Egyesült Államok új külpolitiká­ja — derítette ki Art Buchwald, a világhírű humorista. De hogyan le­het rávenni Nicaraguát arra, hogy bácsit kiáltson? — tette fel a kér­dést a külügyminisztérium képzelet­beli illetékesének. „Ennek az a leg­jobb módja, hogy támogatjuk a »sza­­badságharcosokat«, akik megpróbál­ják megdönteni az ottani kormányt” — hangzott a válasz. A továbbiakban nem Buchwald humoreszkjét, hanem George Bush amerikai alelnök legutóbbi nyilatko­zatát idézem: „Minden lehetséges módon harcolni fogunk a marxis­ta-leninista managuai kormány el­len.” A legfőbb módszer csakugyan a nicaraguai ellenforradalmárok, a sandinista kormány megdöntésére verbuvált kontrák támogatása, eh­hez azonban meg kellene nyerni a vonakodó amerikai közvélemény és a kongresszus jóindulatát. Be kelle­ne bizonyítani, hogy — mint George Scultz külügyminiszter állította — „a sandinisták ellen harcoló csopor­tok nem terroristák, hanem szabad­ságharcosok, akiknek a támogatása erkölcsi kötelesség az Egyesült Ál­lamok számára”. Reagan elnök „test­véreivé” fogadta, a német fasiszták ellen küzdő francia partizánokhoz hasonlította, sőt az amerikai állam­­alapítók erkölcsi nagyságához mér­te a nicaraguai kontrákat. Az amerikai sajtó azonban azt sem rejtette véka alá, hogy a kont­rákat a bukott Somoza diktátor oda­adó hívei, a gyűlölt nemzeti gárda egykori tisztjei irányítják. Hogy is van ez? Washington szövetségre lép annak a Somoza-diktatúrának a ma­radványaival, amelyet éppen a san­dinista forradalom söpört el 1979- ben? Lehetséges, hogy a Somoza­­diktatúra kedvesebb volt Washing­ton szemében, mint a szabad és de­mokratikus választások útján lega­lizált sandinista kormányzat? A bácsidoktrína ismerői cseppet sem csodálkoznak ezen. Térjünk vissza egy pillanatra Art Buchwald­­hoz, aki nyomban megvilágítja a kérdést. „Ha az a politikánk, hogy a totalitárius országokat bácsizásra kényszerítjük, miért nem döntjük meg a chilei kormányt?” — kérdezi. „Nem mehetünk be Chilébe, mert az ottani katonai rezsim a mi olda­lunkon áll” — hangzik a külügyi válasz. „Miért nem vesszük rá Dél- Koreát, hogy kiáltson bácsit?” „Azért, mert bácsipolitikánk csak a kommunista kormányokra érvé­nyes ...” „Mi a teendő jobboldali zsarnokság esetén?” „A jobboldali zsarnoksággal csak csendes diplomá­cia útján foglalkozunk. Ha ugyanis egy jobboldali kormányt rábírnánk, hogy nyilvánosan mondjon bácsit, akkor baloldali kormány válthatja fel, és ezt mindenáron el akarjuk kerülni.” Nos, a jobboldali, de baráti rend­szerekhez már csak azért sem cél­szerű hozzányúlni, mert egyfelől ők maguktól, kényszer nélkül mondták ki a bácsit, másfelől a csalafinta át­tétellel — ők szállítanak fegyvert és lőszert a nicaraguai ellenforradal­mároknak. Minthogy a kényes ame­rikai törvények nem teszik lehetővé olyan szervezetek finanszírozását, amelyek az Egyesült Államokkal diplomáciai viszonyban levő kor­mány megdöntéséért harcolnak. Rea­gan elnök a nicaraguai kontrák tit­kos segélyezését kéri a kongresszus­tól, természetesen nyíltan, noha rö­viddel ezelőtt két amerikai vizsgáló­bizottság is beszámolt arról, hogy az ellenforradalmárok brutális terror­akciókat hajtanak végre a védtelen polgári lakossággal szemben. A Hágai Nemzetközi Bíróság hasz­talanul szólította fel tavaly az Egye­sült Államokat, hogy vessen véget titkos nicaraguai háborújának, a sandinista kormányzat ellen folyta­tott törvénytelen agressziónak, ame­lyet egyaránt tilt az ENSZ és az Amerikai Államok Szervezetének alapokmánya. Dániel Ortega nicara­guai elnök a népe ellen elkövetett bűncselekmények ellenére konstruk­tív tárgyalásokat ajánlott, baráti jobbot nyújtott Washingtonnak. De továbbra sem hajlandó azt mondani, hogy bácsi. Becz Sándor NÉPSZABADSÁG 1985. április 1., hétfő Tanácskozás az alföldi településekről Nagykőrösön vasárnap befejező­dött a Falvak, mezővárosok az Al­földön című tudományos konferen­cia, amelyen régészek, történészek, szociológusok, néprajzosok és tele­pülésfejlesztéssel foglalkozó szak­emberek vettek részt. A háromna­pos tanácskozáson öt szekcióban vi­tatták meg az alföldi települések történetének, néprajzi és társada­lomszerkezeti sajátosságainak prob­lémáit, valamint a településfejlesz­tés időszerű tennivalóit. A településökológiai szekcióban előadást tartott S. Hegedűs László, a Hazafias Népfront Országos Ta­nácsának titkára is Hagyomány és korszerűség egysége az alföldi települések fejlődésében címmel. A többi között elmondta, hogy az alföldi mezővárosok településszer­kezete kielégíti a mai kor igé­nyeit, tehát ezt a szerkezetet a ha­gyományok tiszteletben tartásával kell továbbfejleszteni. Valamennyi alföldi városra jellemző a központi tér vagy térrendszer, amelynek épí­tészeti, társadalmi és kereskedelmi funkcióját a jövőben is meg kell őrizni. Általános jellemzőjük a su­garas, kifelé vezető úthálózat, ame­lyet célszerű kiegészíteni a nagyobb forgalom lebonyolítására is alkal­mas belső és külső útgyűrűvel. A történelmi emlékként ránk maradt városszerkezetek megóvására java­solta, hogy ezek kerüljenek állami és társadalmi védelem alá. Megállapította, hogy az alföldi fal­vak fejlesztésében fontos feladat a középületek környezetbe illő kiala­kítása, hiszen egy-egy ilyen épület dísze lehet a falunak. Hangsúlyoz­ta az alapellátásban és az infrastruk­túrában a falu és a város között meglevő különbség csökkentésének, valamint a falvak középpontján át­menő forgalmat csökkentő külső ke­rülő utak építésének szükségességét. Több előadó is foglalkozott az al­földi tanyák helyzetével. Elmond­ták, hogy egyidejűleg csökken a hagyományos és növekszik az úgy­nevezett komfortos tanyák száma. A tanyáknak hosszú távra szóló fejlő­dési perspektívájuk van, várható te­hát tartós fennmaradásuk, sőt a fő­utak mellett újabbak is kialakulhat­nak. (MTI) Bővülő kölcsönzőszolgálat Az idén tovább bővíti szolgáltatá­sait az Iparcikk Kölcsönző és Szol­gáltató Vállala­t. Az 50 állandó és 30 ideiglenes — csak a nyári szezonban nyitva tartó — üzletben több mint ezerféle cikket bérelhet a lakosság. Ebben az esztendőben a vállalat mintegy 100 millió forint értékben frissíti fial készletét. Főként olyan cikkeket igyekszik beszerezni, ame­lyek a legkeresettebbek, illetve ki­sebb mennyiségben olyanokat, ame­lyek tőkés importból származnak, kereskedelmi forgalomba hozata­lukra nincs lehetőség. Ez utóbbiak főképp szórakoztató elektronikai eszközlök, közülük is a legkedveltebb a videomagnó. (MTI) A MODERN TELEGRÁF PRÁGAI LEVÉL Vacsoraidő tájit, két falat között a televízió képernyőjére pillantván, semmi meglepőt sem talál a néző abban, hogy esetleg épp a Fülöp-szigeteken néhány órával korábban le­zajlott eseménynek lehet tanúja. S e merőben hétköznapi csoda nap nap után ismétlődik, s a szorgalmas néző alkal­masint tájékozottabb a világ túlsó felén történtekről, mint a szomszéd utca életének eseményeiről. Miután úgy a század húszas-harmincas éveinek táján a mérnökök kieszelték a kép és a hang együttes továbbításá­nak a technikáját, elindult hódító útjára a tömegtájékoztatás e leghatásosabb eszköze, a televízió. Kezdetben volt a köz­ponti adó, s körötte a viszonylag szerény terület, ahol az adást venni lehetett. Majd megkezdődött az úgynevezett mik­rohullámú lánc kiépítése, az európai szocialista országokban nagyjából egy időben, a hatvanas évek elején. Ez a mikro­hullámú lánc afféle modern telegráf: a közvetítőállomások a központi adótól átvett jeleket erősítik, s továbbítják a kö­vetkező állomásnak, végül pedig a vevőkészüléknek. A hat­vanas évek vége felé e közvetítőállomások hálózata szinte mindenütt elérkezett a határokhoz, s a nemzeti rendszerek egymásba értek, összekapcsolhatóvá váltak. Erre mintegy felkészülvén, a televíziózás valójában már régebben nemzetközi üggyé vált, s 1960-ban, a rádiótársasá­­gok nemzetközi szervezetén, a­z OIRT-on belül megalakult a televíziósok részlege, az Intervízió. Kezdetben ez a hat euró­pai szocialista ország közös vállalkozása volt, s jobbára ad­minisztrációs ügyekkel foglalkozott az OIRT prágai központ­jának egyetlen irodájában. A technika fejlődése és a mikro­hullámú közvetítőláncok kiépítése meghozta a közvetlen műsorcsere lehetőségét, ilyenformán szükségessé vált egy technikai központ kiépítése, amely elvégzi a sokirányú táv­közlési hálózat működésének műszaki koordinációját is. Prá­gában rohamosan bővült az Intervízió állománya és techni­kai felszereltsége, annál is inkább, mert a távközlési műhol­dak megjelenése az égen az egész földgolyóra kiterjesztette az összeköttetések hálózatát. 1980-ban aztán új központot adtak át Prágában az immár 22 országot, illetve televíziótársaságot tömörítő Intervízió­­nak, amely most egyidejűleg három-négy, hosszabb időtarta­mú műsor továbbítására képes — szükség esetén felhasznál­va az Eurovízió közvetítési csatornáit is; ezt a szolgáltatást persze hasonlóval viszonozzák. Az Intervízió mindennapi munkájának legfontosabb ré­sze a híradócsere. A televíziósok minden országban mindig tudják, milyen fontosabb esemény várható aznapra, s mib­ől fognak képanyagot készíteni. Amiről úgy vélik, hogy az In­­tervízió más országait is érdekli, azt a délelőtt tízórai kez­dettel lebonyolított ajánlati csere keretében közlik a prágai központtal, s egyúttal ki is választják a maguk számára az érdekes, mások által felkínált híranyagot. Délben ugyanez zajlik le a­z Eu­rovízióval, amelynek ajánlatai tartalmazzák a tengerentúlról származó híranyagokat is. Délután 15.30-kor az eddig csak szóban, pontosabban a terminálok segítségé­vel írásban kötött megállapodások alapján kezdődik a kép­anyag közvetítése, amelyből ki-ki átveszi a neki tetszőt, s rögzíti az esti tv-híradó számára. A hírtovábbításhoz persze gyakran tíz perc is elegendő, hiszen a technika ezt lehetővé teszi. Így látható Budapesten vagy Prágában még aznap, vagy legkésőbb másnap a Fülöp-szigeteki szállodatűz, s vi­szonzásként így láthatja az amerikai néző, amint Papandreu Gromikóval tárgyal Moszkvában. A híradócsere ingyenes, közömbös tehát, hogy milyen tá­volságról érkezik a képanyag. Más a helyzet hosszabb idő­tartamú közvetítések esetében. Ezekért már jogdíj jár, s külön számlázzák a technikai szolgáltatásokat is. Ha egy esemény csak két országot érdekel, a megállapodás kétolda­lú. Kisebb jelentőségű labdarúgó-mérkőzések vagy szórakoz­tató műsorok átvételekor például az Intervízió csak technikai eszközöket ad, a megállapodásban nem vesz részt. Szerepe ilyenkor arra korlátozódik, hogy szükség esetén szabad csa­tornáról gondoskodik a közvetítés számára. De például az olimpiák vagy labdarúgó-világbajnokságok közvetítésében valamennyi Intervíziós tag érdekelt, s ilyenkor fölöttébb hasznos, ha a szervezet képviseli a tagországok érdekeit, sőt tengerentúli események közvetítésekor gyakori eset, hogy az Intervízió és az Eurovízió közösen teremti meg a zavartalan műsorszolgáltatás feltételeit. Így volt ez például a montreali olimpia esetében, és így lesz a mexikói labdarúgó-világbaj­nokság idején is. Mindenekelőtt meg kell vásárolni a közvetítés jogát, amelynek birtokosa a rendező sportszervezet, azaz a NOB vagy FIFA. A jogdíj kétharmadát viszont a rendező ország, illetve város kapja. Ez csupán a közvetítés lehetőségét je­lenti az országok számára, amelybe egyébiránt beletartoz­nak viszonylag apróbb, de szükséges biztosítékok; a rende­zőknek például kötelezettséget kell vállalniuk arra, hogy kapnak riporterfülkét, a stábnak lesz szállása, közlekedési eszköze és lesz stúdiója. A hazai közvetítési jogot a rendező sportszerv rendszerint eladja egyetlen tv-társaságnak, amely­ magára vállalja a többiek igényeinek kielégítését. Ez így mindenkinek megfelel, a szarajevói téli olimpián a jugoszláv televíziósok, Los Angelesben pedig az ABC társaság volt a közvetítések „fővállalkozója”. A jog megszerzésével azonban még semmi sincs elintéz­ve, mert egyfelől a tényleges szolgáltatásokért külön kell fizetni, másfelől minden országnak külön igényei vannak. Az egyik háromtagú stábot delegál az eseményre kézikame­ra nélkül, nem tartva igényt külön helyben berendezett stú­dióra, a másik pedig 100—200 tagú csapatot küld, s megkí­vánja a saját állandóan élő közvetítővonalat, stúdiót a kézi­kamerákkal dolgozó operatőröknek, forgatási lehetőséget, és­ ezer más, számukra fontos dolgot. Mindezt először az Inter­­vízió egyezteti házon belül, majd egyetlen, összességében igényes és tekintélyes szervezetként lép fel, részben áren­gedményt kicsikarandó, részben pedig, hogy elérje a legki­sebbek és a legnagyobbak igényeinek azonos kielégítését. Huszonöt esztendős fennállása alatt a televíziózás e köz­ponti szervezete révén is óriásit fejlődött a hír- és műsor­csere. Két-háromezer kilométeres távolságra megbízhatóan működnek az olcsóbb földi közvetítőláncok, az Atlanti-óceán, az Indiai-óceán és a Csendes-óceán felett pedig 36 ezer kilo­méteres távolságban műholdak „állnak” — bekapcsolva a legtávolabbi országokat is az egész földet behálózó távközlési rendszerbe. Rövid néhány évtized alatt lett ilyen kicsi a vi­lág, az információk egyenes adásban, pillanatnyi időveszte­ség nélkül jutnak el 15—20 ezer kilométeres távolságra. Prága, 1985. március. Lovász Péter PRÁGAI LEVÉL Az OIRT, illetve az Intervízió új prágai központja. DUDA Rám dudáltak. Ugrottam egyet, nem is kicsit , és megmenekültem. Még most sem értem, hogyan tör­tént. Elbámészkodtam, máshol járt az eszem, vagyis, amint az idevonat­kozó plakátok és hirdetések fogal­mazzák: figyelmetlenül közleked­tem. Ez egyébként valószínűleg csak Budapesten fordulhat elő velem, ab­ban a városban, ahol születtem, ahol életemből eddig a legtöbb évet él­tem, ahol legnagyobb a helyismere­tem, ahol tehát a legotthonosabban mozgok. Ellentétben azokkal, akik Buda­pestet sosem tudják vagy tudnák megszokni, számomra a tősgyökeres fővárosiak százezreivel együtt ez a zaj, ez a forgalom, ez a nyüzsgés természetes, és még ha olykor eset­leg kellemetlen méreteket ölt is, Bu­dapest így és ezáltal is Budapest, mondhatnám: nekem így otthonos. Márpedig — mint a fenti eset is bi­zonyítja — az otthonosság keltette nyugalom, elengedettség veszélyes lehet. A megszokott zebra, járdaszél, sarok vagy villamosmegálló nemcsak biztonságérzetet adhat, hanem elal­tathatja az egészséges óvatosságot is. Visszaugorva a járdára, kissé fel­gyorsult pulzussal álltam tehát, és nézve az elsuhanó gépkocsi után az is eszembe jutott, hogy ilyesmi egy török városban — mondjuk a ma­gyarok által különösen kedvelt Isz­tambulban — aligha fordulna elő velem. Nemcsak azért, mert nem vagyok odavalósi, hanem mert ott az este egy bizonyos órájáig szinte állandóan dudálnak. Élesen, hosz­­szan, dallamosan — járművektől függően —, de sokat dudálnak. Az embernek az az érzése: kifejezett örömmel csinálják. Egyszer kezembe került valami statisztika, s abból arra kellett kö­vetkeztetnem, hogy az állandó du­dálás lehetősége nem csökkenti ál­talában a balesetveszélyt. Úgy lát­szik, a dudát is meg lehet szokni. Lehet, hogy egy isztambuli szárma­zású és illetőségű török állampolgár számára az otthonosság érzéséhez a gépkocsikürthang folyamatos harso­gása is szükségeltetik. És lehet, hogy éppen ezért nem csökkenti közleke­désének veszélyeit. Mindenesetre azt tudom, hogy a fővárosiak örülnek a nálunk érvény­ben lévő dudálási tilalomnak. És azt is tudom, hogy a tilalom ellenére néha, itt-ott, egy-két másodpercre felhangzik a járművek dudaszava. A legtöbb esetben előre látható, de másképp már nem jelezhető veszély kikerülésére és kikerültetésére, hir­telen támadt veszély elhárítására vagy akár csupán jóindulatú figyel­meztetésként, kifejezetten segítő szándékkal. Mert ezek a röpke du­dahangok nemcsak azt tudják el­mondani, hogy „vigyázz, jövök!”, nemcsak azt, hogy: „nem látod a pi­ros lámpát?”, nemcsak azt, hogy „enyém az előny, te ostoba!”, ha­nem azt is: „tessék csak nyugodtan átmenni, várok”. Tudom, s a tilalomból természet­szerűleg következik, hogy minden egyes dudaszó, legyen bármily rö­vidke is, Budapest területén sza­bálysértés. De én még sose hallot­tam olyan esetről, hogy ilyesfajta indokolt kis dudálásért bárkinek is meggyűlt volna a baja a hatóságok­kal. És azt hiszem, ez így is van rendjén. Mert végül is minden sza­bály annyit ér, amennyit használ­ni tud. Az általános dudálási tilalom nagy hasznára van az amúgy is zsú­folt s az állandósuló csúcsforgal­mat sínylő Budapestnek. De a jó ti­lalom időnkénti, pillanatnyi meg­szegése némelykor épp a tilalom ere­jét, hitelét, hasznát növeli. Minden jó pedagógus, okos szülő — minden bölcs szabályhozó tudja ezt, és be­kalkulálja a tilalomba, az ellenőr­zésbe s a saját magatartásába is. Ahány ház, annyi szokás, minden­esetre nálunk nem sok foganatja volna, ha egyfolytában dudálnának. Viszont, ha a kellő pillanatban és hangerővel, ha nyilvánvalóan a ve­­szélymentesebb közlekedésért szólal meg a duda, akkor figyelünk rá. Sőt még meg is köszönjük. Tudjuk ugyanis, hogy nem a szabályokhoz kell a legjobban ragaszkodnunk, ha­nem mindig ahhoz, amit a szabályok szolgálni hivatottak. Cserhalmi Imre Kimagasló teljesítmény a kongresszusi héten Tatabányán Kimagasló eredményt értek el a Tatabányai Szénbányák dolgozói a vasárnap reggel zárult kongresszusi héten. Azt vállalták, hogy a hat nap alatt tervükön felül 14 620 tonna sze­net termelnek. Ezt is túlteljesítve 19 000 tonna szenet küldtek a kül­színre. Átlagon felüli teljesítmény­nyel zárták a kongresszusi hetet a szénbányák brikettgyári munkásai is. Ők a vállaltnál csaknem három­­szor többet, 3200 tonna brikettet gyártottak terven felül a hat nap alatt. A kongresszusi hét eredményei a Tatabányai Szénbányák összes, 12 000 dolgozójának munkáját dicsérik. A kongresszusi­ felszabadulási mun­kaversenyt az év végéig folytatják a Tatabányai Szénbányák üzemeiben. (MTI)

Next