Népszabadság, 1985. április (43. évfolyam, 76-100. szám)
1985-04-10 / 83. szám
6 Alfréd, Miocowicz 56 éves, 1952 óta dolgozik a Nowa Huta-i Lenin Vasműben, főolvasztár, 1959-ben lett a LEMP tagja. 1983-ban a kohászszakszervezetek föderációjának elnöke lett, majd tavaly novemberben a szakszervezetek bytomi közgyűlésén megválasztották az új országos képviselet, a Lengyel Szakszervezetek Országos Egyetértése (OPZZ) elnökévé. Vele folytatott beszélgetést a Népszabadság varsói tudósítója. — Lengyelországban a szakszervezetek a társadalmi-politikai válság középpontjában voltak az utóbbi években. Nevezték az eseményeket „szakszervezeti válságnak" is. Ön szerint miben különböznek a mostani szakszervezetek azoktól, amelyeknek ön korábban tagja volt? — Mindenekelőtt el kell mondanom, hogy én kétféle szakszervezethez is tartoztam. Először — mint minden lengyel dolgozó — az ágazati szakszervezet tagja voltam 1980-ig, azután pedig egy ideig a Szolidaritásban voltam. A mi újjászületett szakszervezeti mozgalmunk az osztályharcos munkásszervezetek hagyományait követi; ennek a mozgalomnak több mint százéves tradíciói vannak Lengyelországban. Az osztályharcos szakszervezetek jól kiállták a próbát, amikor a dolgozók ügyéért kellett küzdeniük a két világháború közötti időszakban és a háború után is. Ki kell mondani: az ágazati szakszervezeteknek jó programjuk volt, de nem volt megfelelő módszerük ennek a programnak a megvalósítására. Ez nagy gyengesége volt a mozgalomnak. A hetvenes években ez még rosszabbodott. Jelszavak voltak, amik mögött nagyon kevés valódi tartalom maradt, ami a dolgozókat — olyan formalitásokon túl, mint a tagdíjfizetés — a szakszervezetek támogatására ösztönözte volna. Egyébként a tagdíjakat a vállalati bérelszámolás többnyire automatikusan levonta. A Szolidaritásnak viszont eleinte igen hatásos jelszavai voltak. Egyrészt ott voltak az 1980 augusztusában aláírt megállapodások, s a legtöbb ütemben a helyi követelések, igények, jobban mondva javaslatok a gazdálkodás, a munkakörülmények megjavítására. Például hogyan volt nálunk, a Nowa Huta-i vasműben, a nagykohónál? Akik beléptek a Szolidaritásba, és akik megmaradtak az ágazati szakszervezetekben, LEMP- tagok és pártonkívüliek, mérnökök, művezetők és munkások, mindanynyian azon voltunk, hogy együtt tegyünk valamit, hogy könnyebb legyen a munka a kohóknál. Ez volt a helyzet néhány hónapig. Később azután a szaktársak, akik a kombinát és körzet Szolidaritás-vezetőségében ténykedtek, többé nem érdeklődtek a munkás javaslatok megvalósítása iránt. A Lenin Vasműben például hozzáláttak egy olyan munkástanács megszervezéséhez, amelynek át kellett volna vennie a hatalmat a cégnél, így aztán hamarosan komoly veszteségek keletkeztek: rosszabbodtak a munkakörülmények, az újítómozgalom elhalt, mert elkezdték keresni, hogy az újítók milyen jogtalan jövedelmeket húznak. Természetesen semmi ilyesmit nem lehetett bebizonyítani, de az újítókat sikerült úgy megsérteni, hogy ma a mozgalom helyreállítása nagy gond számunkra. Miben különbözünk tehát? Például abban, hogy a követeléseinket, kívánalmainkat nem csak leírjuk, de ügyelünk arra is, hogy ez a program megvalósuljon. Az az elvünk, hogy az OPZZ vezetősége ne csak a központban, hanem a dolgozók között is ott legyen. Növekvő taglétszám — Ma már több mint ötmillió tagról számolnak be az új lengyel szakszervezetek. A nyugati propaganda szerint azonban „földalatti szakszervezetként” tovább létezik a Szolidaritás, amit Lech Walesa és az illegális vezetőség irányít. Mi a véleménye erről? Miért nem csatlakoznak többen önökhöz a 11 millió jogosultból? — Ebben a nyugati megállapításban sok a túlzás. Az emberek ma nálunk nyugodtan akarnak dolgozni és rendesen keresni, nem érdekeltek a megosztottságban legálisak és „földalattiak” között. Ami engem illet, én ilyen „földalattiakkal” eddig még nem találkoztam. Lehet persze, hogy azért, mert tökéletesen álcázzák magukat ... Ami a taglétszámot illeti, ön ötmillióról beszél, és ehhez hozzáteszek még negyedmilliót: ennyien léptek be az utóbbi három hónapban a szakszervezetekbe. Hogy miért nem megy ez gyorsabban? Nos, a lengyelek jó része most harmadszor lép be valamilyen szakszervezetbe, és alaposan meggondolja, mit tesz. Az idősebb, tapasztalt dolgozók számára a belépés magától értetődő munkáshagyomány. A fiatalok jó része azonban azt mondja: nézzük meg előbb, mit is csinálnak ezek a szakszervezetek. Az, hogy mégiscsak csinálunk valamit, kiderül a létszám állandó növekedéséből. A másik kérdés: hányan kell hogy legyünk egyáltalában? Bizonyosan nem lesz 99,99 százalékos a szervezettség, ahogyan korábban volt. Nem lesz, mert egy kis rész általában ellenzi az új szakszervezeteket. Ez egy nagyon kis százalék. Ugyanakkor a lengyel dolgozók 25—30 százaléka a kétlakiak közé tartozik. Dolgozik az üzemben, aztán vonatra vagy autóbuszra ül, és visszautazik a falujába, ahol van egy darab földje, egy hektár, másfél-kettő, ház, család, állatok. Szóval ott is hajtania kell. Ezeknek nincs idejük társadalmi munkát végezni, hacsak nem a szakmai munka rovására. Úgy gondolom, hogy a munkásoknak ez a része sem fog belépni. Egyesek közülük természetesen csatlakoznak, de ez nem lesz általános. Ezért azt mondom: ha — országos átlagban — a dolgozók hetven százaléka belép a szakszervezetbe, az lesz az optimális. A dolgozók érdekei mindenekelőtt — Bizonyos, hogy az élelmiszerárak miatti kemény csatározás növelte a szakszervezetek tekintélyét. Szükség van-e további ilyen kormány—szakszervezet összecsapásokra ahhoz, hogy az OPSZ betölthesse érdekvédelmi funkcióját? — Nos, feszültségek, véleménykülönbségek a kormány és a szakszervezetek között lesznek a jövőben is. Ha azonos véleményünk lenne minden ügyben, akkor minek a szakszervezet? Ha csak arra lennének a szakszervezetek, hogy támogassák a kormánykezdeményezéseket, azt meg lehetne csinálni más módon is. A mi dolgunk a dolgozók érdekképviselete és érdekvédelme. Ez számunkra a legfontosabb, alapvető feladat! És mivel „erre vagyunk kitalálva”, ezt egyáltalában nem kell szégyellnünk. Lesznek tehát a kormány és miközöttünk véleménykülönbségek, alkalmanként elvi jelentőségűek is. Biztosan így lesz a következő ötéves terv ügyében. Mi úgy véljük, hogy ennek a lakásépítés ötéves tervének kell lennie. Nem elviselhető már a mostani helyzet: „teljesítik” a lakásépítési tervet, csak éppen mind kevesebb a lakás, és egyre drágább. Úgy gondoljuk továbbá, hogy a környezetvédelemnek a társadalompolitikai célok között az elsőnek kell lennie. Valószínű, hogy a kormánynak más lesz a véleménye, a termelési eszközök elavulásáról, erkölcsi kopásáról fog beszélni, a modernizálás szükségességéről. Mi ezzel egyetértünk, hiszen ez a munkakörülmények javulásának kérdése is. De nézetkülönbségek lesznek — választani kell. Mindig a mellett a javaslat mellett döntünk majd, ami jobban szolgálja a dolgozók érdekeit. Jön a Nowa Huta-i kohótól került a szakszervezeti székházba. Munkájában mi segíti jobban: képzett tanácsadói vagy volt szaktársaival való kapcsolata? — Először, én most is a Lenin Vasmű dolgozója vagyok, kapcsolatom megmaradt, gyakran járok ott, legalább kéthetente egyszer meglátogatom olvasztártársaimat is. Segítséget egyelőre a szaktársakkal való kapcsolat, általában a szakszervezeti tagokkal való találkozás ad. Itt, a székházban legfeljebb két napot vagyok hetente, a többi időt az országban, vállalatoknál töltöm. Lehet persze, hogy eljön az idő, amikor több szavuk lesz a tanácsadóknak. Emlékszünk ám jól arra, hogy sok Szolidaritás-vezetőt miként fürdettek be a tanácsadók. Ezt a hibát sem akarjuk megismételni. Ahhoz, hogy valaki az OPZZ tanácsadója lehessen, érett, megfelelő ismeretekkel bíó embernek kell lennie, de a legfontosabb, hogy érezze felelősségét is. Okulva a hibákból — ön és OPZZ-beli kollégái közül is sokan LEMP-tagok. Milyen a mai Lengyelországban a kapcsolat a kommunista szakszervezeti funkcionáriusok és a pártvezetés között? — Valóban, az OPZZ Tanácsában és végrehajtó bizottságában ott vannak a párttagok is. Hogy milyen arányban, nem tudnám megmondani. Mindannyian a szocialista megújulást akarjuk. Senki sem kételkedhet abban, hogy a mai lengyel szakszervezetek szocialista társadalmat akarnak. Ugyanakkor a munkások mindig emlékeztetnek bennünket arra a jelszóra: Szocializmust igen — de torzulások nélkül! Erre emlékezni kell, hogy a régi hibák ne ismétlődhessenek meg. Mert igaz, hogy a hibákból tanulunk, de eddig sokszor mégis megismételtük azokat. A szakszervezetek magukévá tették a párt IX. kongresszusának programját, és a Lengyel Egyesült Munkáspárt erősen támogatja a szakszervezeti mozgalmat. A párt kijelöli a változások irányát, a gazdaság reformját, a szocialista demokrácia megerősítését. Mi ebben teljes mértékben a párt mögött állunk. A párt tisztában van vele: a szakszervezetek a munka méltóságának visszaadását akarják, és ez rendkívül fontos, mert nem csak a szavakban való megbecsülést, hanem a minden téren való tisztességet jelenti. — Melyek az OPZZ legközelebbi feladatai? — Amint már említettem, elsőrendű ügy a következő ötéves terv és az 1986-os népgazdasági terv kérdése. Ezen belül is, hogy ne süllyedjen a dolgozók életszínvonala. Új közgazdasági megoldásokat kell találni, hogy ne ármanipulációkkal, hanem a munka termelékenységének növelésével és mindenekelőtt jól szervezett, takarékos termeléssel építsük a nemzeti jövedelmet. És ez, szerintem, az alapvető. Nem lehet az élelmiszerek árát két-három havonta változtatni. Véleményünk szerint az élelmiszerek dotációjának fenn kell maradnia. Ma az a helyzet, hogy az emberek a gazdasági reform eredményeit is mindenekelőtt az árakon ítélik meg. Ezért aztán az év eleji árvita nem annyira közgazdasági, mint politikai vita volt. A másik ilyen kérdés, amiről már szóltam is, a lakásépítés fellendítése. — ön hamarosan Magyarországra utazik. Miként alakultak kapcsolataik a magyar szakszervezetekkel? — Először, mint a kohászföderáció elnöke, elmondanám, hogy mi már rendkívül jó viszonyt alakítottunk ki a magyar vasasokkal. A magyar elvtársak lengyel szakszervezeti aktivisták népes csoportját fogadták tanfolyamokon, közöttük sok kohászt is. Ez nagy segítség nekünk, mivel a mi szakszervezeti aktivistáink nemcsak tanultak, de igen jól fogadták azt a baráti légkört is, amivel őket fogadták. Ilyen légkörre számítunk az OPSZ és a SZOT közötti közvetlen kapcsolatokban is. Tudják, mennyire rokonszenvezünk mi Magyarországgal, s akárhogyan is fogalmaznék, az aligha fejezi ki a tiszteletet és barátságot, amit érzünk. Nagyra értékeljük a budapesti meghívást, készülünk a magyar szakszervezetek vezetőivel való eszmecserére. — Köszönjük a beszélgetést. Miklós Gábor Jelen vagyunk Gyönyörű könyv került a kezembe, olyan, amilyenről mindenki álmodik, aki ír: sima tapintású, fényes papíron, remekül olvasható nyomtatással, színes képekkel. A címe: „Spirit of Enterprise”, magyarul körülbelül „A vállalkozás szelleme”, és amint alcíme is közli: az 1984-es Rolex-díjakat tartalmazza. A Rolex svájci óragyár 1976-ban, első saját találmányának, a világ első vízálló órájának 50. évfordulóján pályázatot hirdetett „a vállalkozás szellemének” bátorítására. Olyan tudományos kutatási terveket, illetve részben már a kutatás, a megvalósítás stádiumában levő témákat, kért, amelyekhez a szerzőknek nem állt rendelkezésére elegendő anyagi támogatás. A beküldött pályázatokat nemzetközi bizottság bírálta el, és a legjobbaknak minősített pályázatok szerzői 50 ezer svájci frankot kaptak. További 26 pályázónak otthonában nyújtottak át egy különleges órát — munkájuk pedig, további 196 pályázó munkájával együtt megjelenik egy könyvben. A támogatásra javasolt kutatási témák igen változatosak: fuvolamúzeum létesítésétől víz alatti kutatásokig, számítógép-fejlesztéstől környezetvédelemig, űrből mentéstől műemlékmentésig (baktériumokkal) minden elképzelhető van benne. Ezt a könyvet először 1978-ban adták ki egy londoni könyvkiadó gondozásában, angol nyelven, és azóta háromévenként újra meghirdetik ezt a pályázatot. A harmadik, az 1984- es kötet az, ami — egészen véletlenül — a kezembe került. Ismét csak véletlenül a kötet végére lapoztam — bár, mint a tudományos könyvekben általában, a tartalomjegyzék itt is az elején van —, és ott megtaláltam a pályázók nevét országonként csoportosítva Természetesen a szemem azonnal megakadt a Hungary szónál — és ott két nevet is láttam! Nem nyertek díjat, de bekerültek azok közé, akiknek munkáját az öttagú nemzetközi zsűri közlésre érdemesítette, hogy az így kiválogatott kutatási témákat megküldjék kutatásokat finanszírozó cégeknek és alapítványoknak, támogatásukat kérve arra érdemesnek tartott munkára. Egyfajta prospektus tehát a könyv, az ötlet, a szellem és alkotni vágyás reklámismertetője, bőkezű mecénásokat toborzó hirdetés. Ez sem kevés, mikor a pályázók hatvan országból küldték be munkájukat — betűrendben Argentínától Zimbabwéig. Három év múlva újból megjelenik a könyv. Talán ... De ha csak sikerült felhívni rá a magyar kutatók figyelmét, ez a pár sor már akkor sem íródott meg fölöslegesen. A továbbépülő emlékmű A tudománytörténet ugyan sok embert érdekel, de művelése nem tartozik a nagyon támogatott tudományágak közé. (Jellemző adat, hogy jelenleg a Magyar Tudományos Akadémiának mindössze egyetlen olyan tagja van, akinek fő kutatási területe a tudománytörténet.) Mégis, szerencsére, hála egy kis — bár talán növekvő — számú csoport munkájának, azért gazdagodik a tudománytörténeti irodalom, értve ezen most nem a — felbecsülhetetlen fontosságú — ismeretterjesztő irodalmat, hanem a szakirodalmat, az eredeti publikációkat. Alighanem kideríthetetlen, miért van az, hogy egyik vagy másik területen a haladás nagyobb, mint másokon: ebben a személyes érdeklődés mellett véletlenek, személyes ismeretségek, láthatatlan mecénások is szerepet játszanak. Így van ez a hazai kémiatörténettel, amely csendben szépen gyarapszik, s az egymástól látszólag távol eső területeket és személyek tevékenységét feldolgozó kötetek szinte észrevétlenül állnak össze a magyar kémiai kutatás emlékművévé (ha szabad idéznem ezt az — egy 1982-ben ugyanitt, ugyanerről megjelent cikkben használt — kifejezést). Ez a munka jórészt egy ember munkája, akinek több kötetéről már olvashattak ezeken a hasábokon: dr. Móra Lászlóé, az (akkori nevén) Országos Műszaki Könyvtár és Dokumentációs Központ ma már nyugalmazott osztályvezetőjéé, aki érdekes módon nem is vegyész, mégis egész sor monográfiát írt a magyar kémia nagyjairól (Wartha Vince, Varga József, Pfeifer Ignác,Sigmond Elek, Szebellédy László, Korach Mór, Zemplén Géza). Legutóbb — az újabb kori kutatás jellegének megfelelően — egy kutatóintézet történetét dolgozta fel: a veszprémi Nehézvegyipari Kutató Intézetét (NEVIKI), amely már csak azzal is rászolgált erre a feldolgozásra, hogy az első hazai nem fővárosi vegyipari kutatóintézet volt. A NEVIKI fennállásának első harminc évét feltáró kötet több mint 360 oldal terjedelmű, és összegezi az intézetnek alapításától 1979-ig végzett munkáját, felsorolja eredményeit és nehézségeit. Figyelme kiterjed a személyi változásokra is, közös dokumentumokat és képeket, felsorolja az intézetben kidolgozott gyártmányokat, természetesen a gyártó vállalat nevét és a termelt mennyiséget és értéket is. Ez alatt a harminc év alatt a NEVIKI — főleg növényvédőszer-kutatási — eredményei alapján a vegyipar 10,3 milliárd forint értékű terméket állított elő, és százmillió dollár értékű importot takarított meg a népgazdaságnak. Egy ilyen könyv természetesen több adatot tartalmaz, mint amenynyit valószínűleg valaha is fel fognak használni, de azért jó tudni, hogy mindez szükség esetére együtt áll. Dr. Móra László könyvei is olyan alapjául szolgálhatnak majd valamikor a magyar kémiai tudomány és ipar nagy, átfogó történetének megírásához, mint azok az övénél kevésbé ismert, és természetüknél fogva kevésbé olvasmányos, de nagyon fontos kémiai bibliográfiák, amelyek szerzőjéről, az 1980-ban, 87 éves korában elhunyt dr. Gáspár Margitról éppen ő írt nemrég (születésének 90. évfordulójára) szép megemlékezést a Magyar Kémikusok Lapjába. Talán a tudomány és az ipar más területein is folyik hasonló, csendes, szerény, de alapos és gyümölcsöző kutatás, őszintén remélem, hogy így van, és csak az én hibám, hogy még nem méltattam. Idézetek és tanulságok Milyen jó is volna, ha a tudományos teljesítményt is úgy lehetne mérni, mint a sportteljesítményt! Aki ennyi másodperc alatt futja vagy ússza a mondjuk ezer métert, az nagyobb teljesítményt produkált, mint aki ugyanezt egy másodperccel hoszszabb idő alatt teszi. Sajnos, ez a tudományos kutatásban nem megy és éppen a hosszú távon legfontosabb, rövid távon pedig legköltségesebb alapkutatások, feltáró kutatások — például a részecskefizika — esetében erre nincs mód: anélkül kell dönteni óriási összegek kiutalásáról, hogy tudni lehetne, „megéri-e” majd. Az alapkutatással foglalkozó tudósok munkájának végterméke: a publikáció, elsősorban folyóiratcikk — de egyedül ezek mennyiségéből nem lehet, nem is szabad megítélni munkájuk értékét, hiszen például Einstein kevés dolgozatot tett közzé. Az utóbbi évtizedekben a természettudományokban kiterjedten alkalmaznak egy módszert, amelyet idézetelemzésnek neveznek. Egy, az egyesült államokbeli Philadelphiában működő intézmény, az Institute for Scientific Information — amelyet Eugene Garfield egy New Jersey-i átalakított tyúkfarmon indított meg úgy húsz éve — feldolgozza a világ valamennyi jelentősnek tekinthető természettudományos folyóiratában a hivatkozásokat. Bár ennek a feldolgozásnak a rendeltetése elsőrendűen szakirodalmi viszszakeresés, Garfield és sokan mások bebizonyították, hogy az indexben szereplő idézetek statisztikai feldolgozásából következtetéseket lehet levonni egyes intézmények, sőt, egyes kutatók teljesítményének értékére vonatkozólag. A mennyiségből levont minőségi következtetés nem minden kockázat nélküli vállalkozás, de óvatos „keresztkérdések”-kel vallatva őket, az adatok mégis egyre megbízhatóbb válaszokat adnak. Ennek ellenére ez a módszer még ma is sok kutatóban ébreszt gyanakvást, nemritkán indulatos elutasítást. Ezért sajnálatos, hogy az a cikkgyűjtemény, amelyet a Magyar Tudományos Akadémia Könyvtára adott ki az elmúlt év végén „A tudományos kutatás minősége” címen, szinte „illegális” kiadvány, csupán egyetlen könyvesbolt (az Akadémiai Kiadóé) árusítja. Pedig ez az alig kétszáz oldalas gyűjtemény egy sor tanulságos cikk révén — hazai kutatóhelyek példáján is — tanúsítja a tudománymetria és különösen az idézetelemzés módszerének alkalmazhatóságát — ugyanakkor nyíltan tárgyalja a módszer kényes és kétes pontjait is. Sokan meg vannak győződve, hogy egyeseket a siker, például a Nobel - díj odaítélése nyomán és amiatt idéznek sokszor, nem pedig teljesítményük miatt. E kötet egyik cikke érdekes példát ismertet. Garfield intézete adatbázisának (a Science Citation Indexnek) az 1961. évi kötetében megvizsgálták, hányszor hivatkoztak azoknak a cikkeire, akik 1955 és 1965 között fizikai, illetve biológiai Nobel-díjat kaptak. Azoknak a munkáira, akik 1955 és 1961 között már Nobel-díjasok voltak, évenként 42 hivatkozás jutott, míg azokéira, akik csak utóbb, 1961 és 1965 között nyerték el ezt a díjat, 62! Vagyis a sok hivatkozás nem a Nobel-díjnak szólt — éppen ellenkezőleg: szinte előre jelezte, hogy itt nagy fontosságú eredményről van szó. Pető Gábor Pál A lengyel szakszervezetek szocializmust akarnak Interjú Alfred Miocowiczcsal, a lengyel szakszervezetek országos képviselete elnökével A TUDOMÁNY KÖRÜL ---------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------Ui Alfred Miodowicz NÉPSZABADSÁG 1985. április 10., szerda