Népszabadság, 1985. április (43. évfolyam, 76-100. szám)

1985-04-10 / 83. szám

6 ­ Alfréd, Miocowicz 56 éves, 1952 óta dolgozik a Nowa Huta-i Lenin Vas­műben, főolvasztár, 1959-ben lett a LEMP tagja. 1983-ban a kohászszak­szervezetek föderációjának elnöke lett, majd tavaly novemberben a szakszervezetek bytomi közgyűlésén megválasztották az új országos kép­viselet, a Lengyel Szakszervezetek Országos Egyetértése (OPZZ) elnö­kévé. Vele folytatott beszélgetést a Népszabadság varsói tudósítója. — Lengyelországban a szakszerve­zetek a társadalmi-politikai válság középpontjában voltak az utóbbi években. Nevezték az eseményeket „szakszervezeti válságnak" is. Ön sze­rint miben különböznek a mostani szakszervezetek azoktól, amelyeknek ön korábban tagja volt? — Mindenekelőtt el kell monda­nom, hogy én kétféle szakszervezet­hez is tartoztam. Először — mint minden lengyel dolgozó — az ágazati szakszervezet tagja voltam 1980-ig, azután pedig egy ideig a Szolidari­tásban voltam. A mi újjászületett szakszervezeti mozgalmunk az osz­tályharcos munkásszervezetek hagyo­mányait követi; ennek a mozgalom­nak több mint százéves tradíciói van­nak Lengyelországban. Az osztály­harcos szakszervezetek jól kiállták a próbát, amikor a dolgozók ügyéért kellett küzdeniük a két világháború közötti időszakban és a háború után is. Ki kell mondani: az ágazati szak­­szervezeteknek jó programjuk volt, de nem volt megfelelő módszerük ennek a programnak a megvalósítá­sára. Ez nagy gyengesége volt a moz­galomnak. A hetvenes években ez még rosszabbodott. Jelszavak voltak, amik mögött nagyon kevés valódi tartalom maradt, ami a dolgozókat — olyan formalitásokon túl, mint a tagdíjfizetés — a szakszervezetek tá­mogatására ösztönözte volna. Egyéb­ként a tagdíjakat a vállalati bérel­számolás többnyire automatikusan levonta. A Szolidaritásnak viszont eleinte igen hatásos jelszavai voltak. Egy­részt ott voltak az 1980 augusztusá­ban aláírt megállapodások, s a leg­több ütemben a helyi követelések, igények, jobban mondva javaslatok a gazdálkodás, a munkakörülmények megjavítására. Például hogyan volt nálunk, a Nowa Huta-i vasműben, a nagykohónál? Akik beléptek a Szoli­daritásba, és akik megmaradtak az ágazati szakszervezetekben, LEMP- tagok és pártonkívüliek, mérnökök, művezetők és munkások, mindany­­nyian azon voltunk, hogy együtt te­gyünk valamit, hogy könnyebb le­gyen a munka a kohóknál. Ez volt a helyzet néhány hónapig. Később az­után a szaktársak, akik a kombinát és körzet Szolidaritás-vezetőségében ténykedtek, többé nem érdeklődtek a munkás javaslatok megvalósítása iránt. A Lenin Vasműben például hozzáláttak egy olyan munkástanács megszervezéséhez, amelynek át kel­lett volna vennie a hatalmat a cég­nél, így aztán hamarosan komoly veszteségek keletkeztek: rosszabbod­tak a munkakörülmények, az újító­mozgalom elhalt, mert elkezdték ke­resni, hogy az újítók milyen jogtalan jövedelmeket húznak. Természetesen semmi ilyesmit nem lehetett bebizo­nyítani, de az újítókat sikerült úgy megsérteni, hogy ma a mozgalom helyreállítása nagy gond számunkra. Miben különbözünk tehát? Például abban, hogy a követeléseinket, kívá­nalmainkat nem csak leírjuk, de ügyelünk arra is, hogy ez a program megvalósuljon. Az az elvünk, hogy az OPZZ vezetősége ne csak a köz­pontban, hanem a dolgozók között is ott legyen. Növekvő taglétszám — Ma már több mint ötmillió tag­ról számolnak be az új lengyel szak­­szervezetek. A nyugati propaganda szerint azonban „földalatti szakszer­vezetként” tovább létezik a Szolida­ritás, amit Lech Walesa és az illegá­lis vezetőség irányít. Mi a véleménye erről? Miért nem csatlakoznak töb­ben önökhöz a 11 millió jogosultból? — Ebben a nyugati megállapítás­ban sok a túlzás. Az emberek ma ná­lunk nyugodtan akarnak dolgozni és rendesen keresni, nem érdekeltek a megosztottságban legálisak és „föld­alattiak” között. Ami engem illet, én ilyen „földalattiakkal” eddig még nem találkoztam. Lehet persze, hogy azért, mert tökéletesen álcázzák ma­gukat ... Ami a taglétszámot illeti, ön ötmillióról beszél, és ehhez hoz­záteszek még negyedmilliót: ennyien léptek be az utóbbi három hónapban a szakszervezetekbe. Hogy miért nem megy ez gyorsabban? Nos, a lengye­lek jó része most harmadszor lép be valamilyen szakszervezetbe, és ala­posan meggondolja, mit tesz. Az idő­sebb, tapasztalt dolgozók számára a belépés magától értetődő munkásha­gyomány. A fiatalok jó része azon­ban azt mondja: nézzük meg előbb, mit is csinálnak ezek a szakszerve­zetek. Az, hogy mégiscsak csinálunk valamit, kiderül a létszám állandó növekedéséből. A másik kérdés: hányan kell hogy legyünk egyáltalában? Bizonyosan nem lesz 99,99 százalékos a szerve­zettség, ahogyan korábban volt. Nem lesz, mert egy kis rész általában el­lenzi az új szakszervezeteket. Ez egy nagyon kis százalék. Ugyanakkor a lengyel dolgozók 25—30 százaléka a kétlakiak közé tartozik. Dolgozik az üzemben, aztán vonatra vagy autó­buszra ül, és visszautazik a falujába, ahol van egy darab földje, egy hek­tár, másfél-kettő, ház, család, álla­tok. Szóval ott is hajtania kell. Ezek­nek nincs idejük társadalmi munkát végezni, hacsak nem a szakmai mun­ka rovására. Úgy gondolom, hogy a munkásoknak ez a része sem fog be­lépni. Egyesek közülük természete­sen csatlakoznak, de ez nem lesz ál­talános. Ezért azt mondom: ha — or­szágos átlagban — a dolgozók hetven százaléka belép a szakszervezetbe, az lesz az optimális. A dolgozók érdekei mindenekelőtt — Bizonyos, hogy az élelmiszer­­árak miatti kemény csatározás nö­velte a szakszervezetek tekintélyét. Szükség van-e további ilyen kor­mány—szakszervezet összecsapások­ra ahhoz, hogy az OPSZ betölthesse érdekvédelmi funkcióját? — Nos, feszültségek, véleménykü­lönbségek a kormány és a szakszer­vezetek között lesznek a jövőben is. Ha azonos véleményünk lenne min­den ügyben, akkor minek a szakszer­vezet? Ha csak arra lennének a szak­­szervezetek, hogy támogassák a kor­mánykezdeményezéseket, azt meg le­hetne csinálni más módon is. A mi dolgunk a dolgozók érdekképviselete és érdekvédelme. Ez számunkra a legfontosabb, alapvető feladat! És mivel „erre vagyunk kitalálva”, ezt egyáltalában nem kell szégyellnünk. Lesznek tehát a kormány és mikö­­zöttünk véleménykülönbségek, alkal­manként elvi jelentőségűek is. Bizto­san így lesz a következő ötéves terv ügyében. Mi úgy véljük, hogy ennek a lakásépítés ötéves tervének kell lennie. Nem elviselhető már a mos­tani helyzet: „teljesítik” a lakásépí­tési tervet, csak éppen mind keve­sebb a lakás, és egyre drágább. Úgy gondoljuk továbbá, hogy a környe­zetvédelemnek a társadalompolitikai célok között az elsőnek kell lennie. Valószínű, hogy a kormánynak más lesz a véleménye, a termelési eszkö­zök elavulásáról, erkölcsi kopásáról fog beszélni, a modernizálás szüksé­gességéről. Mi ezzel egyetértünk, hi­szen ez a munkakörülmények javu­lásának kérdése is. De nézetkülönb­ségek lesznek — választani kell. Mindig a mellett a javaslat mellett döntünk majd, ami jobban szolgálja a dolgozók érdekeit. J­ön a Nowa Huta-i kohótól ke­rült a szakszer­vezeti székházba. Mun­kájában mi segíti jobban: képzett ta­nácsadói vagy volt szaktársaival való kapcsolata? — Először, én most is a Lenin Vasmű dolgozója vagyok, kapcsola­tom megmaradt, gyakran járok ott, legalább kéthetente egyszer megláto­gatom olvasztártársaimat is. Segítsé­get egyelőre a szaktársakkal való kapcsolat, általában a szakszervezeti tagokkal való találkozás ad. Itt, a székházban legfeljebb két napot va­gyok hetente, a többi időt az ország­ban, vállalatoknál töltöm. Lehet persze, hogy eljön az idő, amikor több szavuk lesz a tanácsadóknak. Emlékszünk ám jól arra, hogy sok Szolidaritás-vezetőt miként fürdet­tek be a tanácsadók. Ezt a hibát sem akarjuk megismételni. Ahhoz, hogy valaki az OPZZ tanácsadója lehes­sen, érett, megfelelő ismeretekkel bí­­­ó embernek kell lennie, de a leg­fontosabb, hogy érezze felelősségét is. Okulva a hibákból — ön és OPZZ-beli kollégái közül is sokan LEMP-tagok. Milyen a mai Lengyelországban a kapcsolat a kom­munista szakszervezeti funkcionáriu­sok és a pártvezetés között? — Valóban, az OPZZ Tanácsában és végrehajtó bizottságában ott van­nak a párttagok is. Hogy milyen arányban, nem tudnám megmonda­ni. Mindannyian a szocialista meg­újulást akarjuk. Senki sem kételked­het abban, hogy a mai lengyel szak­­szervezetek szocialista társadalmat akarnak. Ugyanakkor a munkások mindig emlékeztetnek bennünket ar­ra a jelszóra: Szocializmust igen — de torzulások nélkül! Erre emlékezni kell, hogy a régi hibák ne ismétlőd­hessenek meg. Mert igaz, hogy a hi­bákból tanulunk, de eddig sokszor mégis megismételtük azokat. A szakszervezetek magukévá tették a párt IX. kongresszusának prog­ramját, és a Lengyel Egyesült Mun­káspárt erősen támogatja a szakszer­vezeti mozgalmat. A párt kijelöli a változások irányát, a gazdaság re­formját, a szocialista demokrácia megerősítését. Mi ebben teljes mér­tékben a párt mögött állunk. A párt tisztában van vele: a szakszerveze­tek a munka méltóságának vissza­adását akarják, és ez rendkívül fon­tos, mert nem csak a szavakban va­ló megbecsülést, hanem a minden téren való tisztességet jelenti. — Melyek az OPZZ legközelebbi feladatai? — Amint már említettem, első­rendű ügy a következő ötéves terv és az 1986-os népgazdasági terv kérdé­se. Ezen belül is, hogy ne süllyedjen a dolgozók életszínvonala. Új köz­­gazdasági megoldásokat kell találni, hogy ne ármanipulációkkal, hanem a munka termelékenységének növelé­sével és mindenekelőtt jól szervezett, takarékos termeléssel építsük a nemzeti jövedelmet. És ez, szerintem, az alapvető. Nem lehet az élelmisze­rek árát két-három havonta változ­tatni. Véleményünk szerint az élel­miszerek dotációjának fenn kell ma­radnia. Ma az a helyzet, hogy az em­berek a gazdasági reform eredmé­nyeit is mindenekelőtt az árakon íté­lik meg. Ezért aztán az év eleji ár­vita nem annyira közgazdasági, mint politikai vita volt. A másik ilyen kérdés, amiről már szóltam is, a la­kásépítés fellendítése. — ön hamarosan Magyarországra utazik. Miként alakultak kapcsola­taik a magyar szakszervezetekkel? — Először, mint a kohászföderáció elnöke, elmondanám, hogy mi már rendkívül jó viszonyt alakítottunk ki a magyar vasasokkal. A magyar elv­társak lengyel szakszervezeti aktivis­ták népes csoportját fogadták tanfo­lyamokon, közöttük sok kohászt is. Ez nagy segítség nekünk, mivel a mi szakszervezeti aktivistáink nemcsak tanultak, de igen jól fogadták azt a baráti légkört is, amivel őket fogad­ták. Ilyen légkörre számítunk az OPSZ és a SZOT közötti közvetlen kapcsolatokban is. Tudják, mennyi­re rokonszenvezünk mi Magyaror­szággal, s akárhogyan is fogalmaz­nék, az aligha fejezi ki a tiszteletet és barátságot, amit érzünk. Nagyra értékeljük a budapesti meghívást, készülünk a magyar szakszervezetek vezetőivel való eszmecserére. — Köszönjük a beszélgetést. Miklós Gábor Jelen vagyunk Gyönyörű könyv került a kezem­be, olyan, amilyenről mindenki ál­modik, aki ír: sima tapintású, fé­nyes papíron, remekül olvasható nyomtatással, színes képekkel. A cí­me: „Spirit of Enterprise”, magya­rul körülbelül „A vállalkozás szel­leme”, és amint alcíme is közli: az 1984-es Rolex-díjakat tartalmazza. A Rolex svájci óragyár 1976-ban, első saját találmányának, a világ el­ső vízálló órájának 50. évfordulóján pályázatot hirdetett „a vállalkozás szellemének” bátorítására. Olyan tu­dományos kutatási terveket, illetve részben már a kutatás, a megvaló­sítás stádiumában levő témákat, kért, amelyekhez a szerzőknek nem állt rendelkezésére elegendő anyagi támogatás. A beküldött pályázato­kat nemzetközi bizottság bírálta el, és a legjobbaknak minősített pá­lyázatok szerzői 50 ezer svájci fran­kot kaptak. További 26 pályázónak otthonában nyújtottak át egy kü­lönleges órát — munkájuk pedig, további 196 pályázó munkájával együtt megjelenik egy könyvben. A támogatásra javasolt kutatási témák igen változatosak: fuvolamú­zeum létesítésétől víz alatti kutatá­sokig, számítógép-fejlesztéstől kör­nyezetvédelemig, űrből mentéstől műemlékmentésig (baktériumokkal) minden elképzelhető van benne. Ezt a könyvet először 1978-ban ad­ták ki egy londoni könyvkiadó gon­dozásában, angol nyelven, és azóta háromévenként újra meghirdetik ezt a pályázatot. A harmadik, az 1984- es kötet az, ami — egészen vélet­lenül — a kezembe került. Ismét csak véletlenül a kötet végére la­poztam — bár, mint a tudományos könyvekben általában, a tartalom­­jegyzék itt is az elején van —, és ott megtaláltam a pályázók nevét országonként csoportosítva Termé­szetesen a szemem azonnal meg­akadt a Hungary szónál — és ott két nevet is láttam! Nem nyertek díjat, de bekerültek azok közé, akiknek munkáját az öttagú nemzetközi zsű­ri közlésre érdemesítette, hogy az így kiválogatott kutatási témákat megküldjék kutatásokat finanszíro­zó cégeknek és alapítványoknak, tá­mogatásukat kérve arra érdemesnek tartott munkára. Egyfajta prospek­tus tehát a könyv, az ötlet, a szel­lem és alkotni vágyás reklámismer­tetője, bőkezű mecénásokat toborzó hirdetés. Ez sem kevés, mikor a pá­lyázók hatvan országból küldték be munkájukat — betűrendben Argen­tínától Zimbabwéig. Három év múlva újból megjele­nik a könyv. Talán ... De ha csak sikerült felhívni rá a magyar kuta­tók figyelmét, ez a pár sor már ak­kor sem íródott meg fölöslegesen. A továbbépülő emlékmű A tudománytörténet ugyan sok embert érdekel, de művelése nem tartozik a nagyon támogatott tudo­mányágak közé. (Jellemző adat, hogy jelenleg a Magyar Tudományos Akadémiának mindössze egyetlen olyan tagja van, akinek fő kutatási területe a tudománytörténet.) Mégis, szerencsére, hála egy kis — bár ta­lán növekvő — számú csoport mun­kájának, azért gazdagodik a tudo­mánytörténeti irodalom, értve ezen most nem a — felbecsülhetetlen fontosságú — ismeretterjesztő iro­dalmat, hanem a szakirodalmat, az eredeti publikációkat. Alighanem kideríthetetlen, miért van az, hogy egyik vagy másik te­rületen a haladás nagyobb, mint másokon: ebben a személyes érdeklő­dés mellett véletlenek, személyes is­meretségek, láthatatlan mecénások is szerepet játszanak. Így van ez a hazai kémiatörténettel, amely csend­ben szépen gyarapszik, s az egymás­tól látszólag távol eső területeket és személyek tevékenységét feldolgozó kötetek szinte észrevétlenül állnak össze a magyar kémiai kutatás emlék­művévé (ha szabad idéznem ezt az — egy 1982-ben ugyanitt, ugyanerről megjelent cikkben használt — ki­fejezést). Ez a munka jórészt egy ember munkája, akinek több köteté­ről már olvashattak ezeken a hasá­bokon: dr. Móra Lászlóé, az (akkori nevén) Országos Műszaki Könyvtár és Dokumentációs Központ ma már nyugalmazott osztályvezetőjéé, aki érdekes módon nem is vegyész, mégis egész sor monográfiát írt a magyar kémia nagyjairól (Wartha Vince, Varga József, Pfeifer Ignác,­­Sigmond Elek, Szebellédy László, Korach Mór, Zemplén Géza). Leg­utóbb — az újabb kori kutatás jel­legének megfelelően — egy kutató­­intézet történetét dolgozta fel: a veszprémi Nehézvegyipari Kutató Intézetét (NEVIKI), amely már csak azzal is rászolgált erre a feldolgo­zásra, hogy az első hazai nem fővá­rosi vegyipari kutatóintézet volt. A NEVIKI fennállásának első harminc évét feltáró kötet több mint 360 oldal terjedelmű, és összegezi az intézetnek alapításától 1979-ig végzett munkáját, felsorolja eredmé­nyeit és nehézségeit. Figyelme ki­terjed a személyi változásokra is, közös dokumentumokat és képeket, felsorolja az intézetben kidolgozott gyártmányokat, természetesen a gyártó vállalat nevét és a termelt mennyiséget és értéket is. Ez alatt a harminc év alatt a NEVIKI — főleg növényvédőszer-kutatási — eredmé­nyei alapján a vegyipar 10,3 milliárd forint értékű terméket állított elő, és százmillió dollár értékű importot ta­karított meg a népgazdaságnak. Egy ilyen könyv természetesen több adatot tartalmaz, mint ameny­­nyit valószínűleg valaha is fel fog­nak használni, de azért jó tudni, hogy mindez szükség esetére együtt áll. Dr. Móra László könyvei is olyan alapjául szolgálhatnak majd valamikor a magyar kémiai tudo­mány és ipar nagy, átfogó történeté­nek megírásához, mint azok az övé­nél kevésbé ismert, és természetük­nél fogva kevésbé olvasmányos, de nagyon fontos kémiai bibliográfiák, amelyek szerzőjéről, az 1980-ban, 87 éves korában elhunyt dr. Gáspár Margitról éppen ő írt nemrég (szü­letésének 90. évfordulójára) szép megemlékezést a Magyar Kémiku­sok Lapjába. Talán a tudomány és az ipar más területein is folyik hasonló, csendes, szerény, de alapos és gyümölcsöző kutatás, őszintén remélem, hogy így van, és csak az én hibám, hogy még nem méltattam. Idézetek és tanulságok Milyen jó is volna, ha a tudomá­nyos teljesítményt is úgy lehetne mérni, mint a sportteljesítményt! Aki ennyi másodperc alatt futja vagy ússza a mondjuk ezer métert, az na­gyobb teljesítményt produkált, mint aki ugyanezt egy másodperccel hosz­­szabb idő alatt teszi. Sajnos, ez a tu­dományos kutatásban nem megy és éppen a hosszú távon legfontosabb, rövid távon pedig legköltségesebb alapkutatások, feltáró kutatások — például a részecskefizika — eseté­ben erre nincs mód: anélkül kell dönteni óriási összegek kiutalásáról, hogy tudni lehetne, „megéri-e” majd. Az alapkutatással foglalkozó tu­dósok munkájának végterméke: a publikáció, elsősorban folyóiratcikk — de egyedül ezek mennyiségéből nem lehet, nem is szabad megítélni munkájuk értékét, hiszen például Einstein kevés dolgozatot tett közzé. Az utóbbi évtizedekben a természet­­tudományokban kiterjedten alkal­maznak egy módszert, amelyet idé­zetelemzésnek neveznek. Egy, az egyesült államokbeli Philadelphiá­ban működő intézmény, az Institute for Scientific Information — ame­lyet Eugene Garfield egy New Jersey-i átalakított tyúkfarmon in­dított meg úgy húsz éve — feldol­gozza a világ valamennyi jelentős­nek tekinthető természettudományos folyóiratában a hivatkozásokat. Bár ennek a feldolgozásnak a rendelte­tése elsőrendűen szakirodalmi visz­­szakeresés, Garfield és sokan mások bebizonyították, hogy az indexben szereplő idézetek statisztikai feldol­gozásából következtetéseket lehet le­vonni egyes intézmények, sőt, egyes kutatók teljesítményének értékére vonatkozólag. A mennyiségből levont minőségi következtetés nem minden kockázat nélküli vállalkozás, de óvatos „ke­­resztkérdések”-kel vallatva őket, az adatok mégis egyre megbízhatóbb válaszokat adnak. Ennek ellenére ez a módszer még ma is sok kutatóban ébreszt gyanakvást, nemritkán in­dulatos elutasítást. Ezért sajnálatos, hogy az a cikkgyűjtemény, amelyet a Magyar Tudományos Akadémia Könyvtára adott ki az elmúlt év vé­gén „A tudományos kutatás minősé­ge” címen, szinte „illegális” kiad­vány, csupán egyetlen könyvesbolt (az Akadémiai Kiadóé) árusítja. Pe­dig ez az alig kétszáz oldalas gyűjte­mény egy sor tanulságos cikk révén — hazai kutatóhelyek példáján is — tanúsítja a tudománymetria és kü­lönösen az idézetelemzés módszeré­nek alkalmazhatóságát — ugyanak­kor nyíltan tárgyalja a módszer ké­nyes és kétes pontjait is. Sokan meg vannak győződve, hogy egyeseket a siker, például a Nobel - dí­j odaítélése nyomán és amiatt idéz­nek sokszor, nem pedig teljesítmé­nyük miatt. E kötet egyik cikke ér­dekes példát ismertet. Garfield inté­zete adatbázisának (a Science Cita­­tion Indexnek) az 1961. évi köteté­ben megvizsgálták, hányszor hivat­koztak azoknak a cikkeire, akik 1955 és 1965 között fizikai, illetve bioló­giai Nobel-díjat kaptak. Azoknak a munkáira, akik 1955 és 1961 között már Nobel-díjasok voltak, évenként 42 hivatkozás jutott, míg azokéira, akik csak utóbb, 1961 és 1965 között nyerték el ezt a díjat, 62! Vagyis a sok hivatkozás nem a Nobel-díjnak szólt — éppen ellenkezőleg: szinte előre jelezte, hogy itt nagy fontossá­gú eredményről van szó. Pető Gábor Pál A lengyel szakszervezetek szocializmust akarnak Interjú Alfred Miocowiczcsal, a lengyel szakszervezetek országos képviselete elnökével A TUDOMÁNY KÖRÜL ---------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------Ui Alfred Miodowicz NÉPSZABADSÁG 1985. április 10., szerda

Next