Népszabadság, 1985. augusztus (43. évfolyam, 179-204. szám)
1985-08-17 / 193. szám
1985. augusztus 17., szombat NÉPSZABADSÁG MŰGOND Orosz István és Keresztes Dóra kiállítása a Vigadó Galériában Ciker, így, minden jelző nélkül. Tudva persze azt, hogy a képzőművészet világában a tetszésnyilvánítás nem mérhető sem tapsdecibellekkel, sem sztárcsináló címlapfotókkal, aligha remélhető, hogy éppen az Orosz—Keresztes házaspár ugorja át a közérdeklődés és a közérdektelenség közötti bűvös határvonalat. De azért mégis. A Vigadó Galériában nyüzsögnek, a róluk készített tévéműsor jó visszhangú, Orosz nemrég díjat nyert animációs filmjével Kecskeméten, Keresztes a Szép könyv versenyeket szokta nem megúszni oklevél nélkül. Ahhoz képest, hogy egyikük nevéhez sem fűződik valamiféle „metaművészeti” hírverés, nem lebecsülendő ez az eredmény. Mintha sose hallottak volna válságról, depresszióról, kifulladásról, mennek a maguk útján, és lényegében trösztösítik a látványvilág megdolgozható darabjait. Az ipargazdaságban használatos fogalomnál hamarjában nem jut eszembe jobb szó arra a jelenségre, amely a plakátot és a könyvillusztrációt, a rajzfilmet és az autonóm grafikát úgy kezeli, mint a közös cél jegyében működtetett leányvállalatfüzért, amely nem elszigetelt műben, hanem rendszerben fogalmazza meg a világnak szánt mondanivalót. Mit is fogalmaz meg? Csak azt ne gondolják, hogy a lapok mondanivalója a felszín élményével azonos. Azzal az ingerkedő, csalafintának tetsző bűvészkedéssel, amely egy tivoli parkrészletbe belecsempészi Liszt Ferenc arcvonásait (Orosz), vagy amely a rongyoszsákból kiválogatott leletekből állítja össze Mosonyi Aliz meséjéhez az illusztrációt (Keresztes). Ha a művek ennyiből állnának, ugyan mi különböztetné meg őket a heti rejtvényújságok megfejtésre invitáló funkcionális ábráitól vagy a giccs-vegyeskereskedések intarziahazugságaitól? A módszerük a művek milyenségét értelmezi. A minőséget nem. Tehát fogadjuk el, hogy Orosz István a múlt századi rézmetszet-manír szótárát forgatva becsapós képi varázsformulák kieszelésében leli kedvét, és hogy Keresztes Dóra a magyar tarokk-kártya-figurák és az orosz lubokábrák fordulatai nyomán harsany színességű, kócosan naiv ábrázolatokat eszel ki, de ne tulajdonítsunk nagy jelentőséget e könnyen címkésíthető tünetcsoportnak. (Még az anamorfózis műfajjal is érdemes csínján bánni, pedig a fémhengerben tükröződő allegóriakép kísérletével tudtommal nálunk más művész nem foglalkozik.) Tapintatból ugyanis nem sorolom föl azon művészek névsorát, akik Orosz vonzalomvilágához nagyon hasonló stílusforrásokból, azaz régi metszetekből, késő reneszánsz mintalapokból, boldog békeidőket idéző számolócédulákból merítenek ihletet, vagy akik Keresztes nosztalgiaföldjéhez igen közeli vidékről, tehát népi mézeskalácsformákból, naiv bibliai ausztrációkból, kontár jövendőmondó táblákból nyerik ki a mindennapi divat nélkülözhetetlen elemeit. Mert legalább annyi gyenge mű akad e nemben, mint eredeti. A fentebb említett korszakok és műfajok most éppen levegőben vannak; csak művészettörténeti elszánás kell hozzá, hogy összeálljon „Az akadémiák előtti, alatti, utáni korok a jelenben” címmel az a monumentális kortársművészeti tárlat, amelynek verniszszázsa Benkő Dánielék „szó”-muzsikájával lenne például teljes. Orosz és Keresztes produkcióját én mégsem suvasztanám ebbe a tárlatba, vagy ha igen, úgy a kiemelkedőknek járó díszhely egyikére tenném. A cikk címében jelzett tulajdonság, a műgond miatt. Orosznak is, Keresztesnek is, mint a lassan középgenerációba érkező művészek többségének ugyanis kétszeresen kellett megküzdenie e fogalom érvényesítéséért. A műgondot jobbról is, balról is kikezdte a világ, először akkor, amikor a képzőművészet tárgyalkotó jelentősége megkérdőjeleződött (hetvenes évek), másodszor akkor, amikor a képzőművészet a fogyasztóért folytatott versenyben és a mennyiségi igény miatt engedményre kényszerült (nyolcvanas évek). Azaz először akkor, amikor a konceptuális esztétika fölöslegessé tette magát a munkát, másodszor akkor, amikor a nosztalgiahullám gyors munkavégzésre csábította a mestert. Az örökös harc, a kétoldalú küzdelem kalapálta tehát műgondjukat keménnyé, kikezdhetetlenné. Lassan egy évtizede figyelem munkásságukat: ennél szaporátlanabb módon, ennyire aggályosan, ilyen irrentábilis termelékenységgel csak azok az iparművészek dolgoznak, akik csipkeverésre vagy csontfaragásra szánták magukat. Erőtlenebb kompozícióik vissza is fokozódnak az iparművészet szintjére: a műgond bennük valósággal felfalja az anyagszerűségen túli tartalmat (Rovar ABC, Jeles napok). Orosz és Keresztes „nagy” műveiben viszont a műgondnak éppúgy helye van, mint a megidézett korszakoknak. A tiszteletre méltó szakmai apparátus azért mozgósíttatik, hogy a fantázia meglóduljon, de ne legyen szertelen. Hogy a néző szája félmosolyra húzódjék, de ne szakadjon föl belőle durva röhej. Hogy a múlt vonzó példa legyen, de egyben csúfolódás tárgya is. Orosz Kenta árjának kidolgozását Gustave Daré is megirigyelhetné, az anatómiai megoldás régi atlaszok tananyagának elsajátításáról árulkodik, a felsőtestet burkoló zakó viselet-történeti előtanulmányokat feltételez, és a mű egész mégis e századi. A talpazaton álló falovacska egyszeriben abszurddá, játékosan többértelművé teszi a kompozíciót. Keresztes Campaniléit pedig csak egy hajszál választja el az ősnyomtatványokban fellelhető színes fametszetvedutáktól. De ez a hajszál, úgy látszik, elég vastag ahhoz, hogy a harangtornyak — a grafikai átfogalmazás jóvoltából — lélegző lényekké, és hogy a tornyok alatt sorakozó pálmák lelkes személyiségekké váljanak. Grosz egyik régebbi katalógusában szép, saját szerzeményű szabad, vers olvasható, ebből idézek töredékesen, és a könnyebb érthetőség kedvéért az írásjeleket kitéve: „Az öszsze-vissza gyúrt festékes tubusok, a félig, a jobban vagy alig kinyomott temperáik, a szín szerint sorolt kis aquarell korongok... s a vékony réz, a cink, az alumínium, a finom rostú fa és a puha linóleum lemezek között, mondd csak, nem kallódott itt el valami kedves?” A kérdésben szorongás és ritka művészi önismeret lapul. A technikai fölény tudata, de a félelem a semmitől, a modort kísérő örökös árnyéktól, a művet létrehozó értelem hiányvalóságától. Hadd erősítsem a szerzőt egy nyomatékos, kritikusi állásfoglalással: nem kallódott el. Ez az az eset, amikor a siker igazol. P. Szűcs Julianna Festmények a szülőfalunak (Munkatársunktól.) Réti Mátyás festőművész Tiszadobon, egy kis parasztházban született. Már iskolás korában kitűnt rajzkészségével, de tehetségét csak a felszabadulás után tudta kibontakoztatni. A Képzőművészeti Főiskolán Kmetty János, Domanovszky Endre, Hincz Gyula és Barcsay Jenő voltak a mesterei. Huszonhárom évig Csepelen tanította a gyerekeket a rajz, a festészet és a szépség felismerésének a titkaira, közben maga is festett. Képei az évek során eljutottak a világ több gyűjteményébe, több mint száz kiállítása volt. A most 63 éves művész életművéből negyven olajképet és harminc rajzot, grafikát szülőfalujának ajándékozott. A tiszadobi tanács a községi könyvtárban adott a gyűjteménynek két szobát, ahol véglegesen elhelyezik a képeket. Egyben gyűjteményes kiállítást is rendeznek műveiből. A tárlat augusztus 19-én nyílik meg. Réti Mátyás ekkor adja át a csaknem egymillió forintot érő ajándékot szülőfaluja vezetőinek. Megnyílt az országos fotótárlat A Művelődési Minisztérium, a Komárom Megyei Tanács és a Magyar Fotóművészek Szövetségének rendezésében országos fotótárlatot nyitottak meg a tatai öregvárban és a tatabányai ifjúsági házban. A szeptember közepéig nyitva tartó kiállításon nyolcvanöt alkotó 400 munkája látható. A kiállítás megnyitása alkalmából sajtótájékoztatót tartottak a tatai várban. Mint elhangzott, először rendezik meg az országos tárlatot, amely minden eddigi ilyen jellegű bemutatótól különbözik. A fotósok részére pályázatot hirdettek, a jelentkezést nem kötötték életkorhoz, foglalkozáshoz, szövetségi tagsághoz, nem szabták meg a fényképek témáját, feldolgozási módját, elkészültének idejét. Láthatók a kiállításon a hagyományos esztétikának megfelelő fényképek csakúgy, mint a korunk jellegzetes eseményeit bemutató riportok, az új dokumentarizmus útjait kereső fényképészeti alkotások, a kísérletező, experimentális fotográfiák. A kiállítás ünnepélyes megnyitóján díjakat adtak át. (MTI) A Békéscsabai könyvtárdicsérő Lerner Aladár a brazíliai Sao Padlóból azt mondja, hogy ilyen gyönyörű könyvtárat még nem látott, azonkívül arra kéri a csabaiakat, hogy régi könyveiket ne dobják ki, hanem ajándékozzák e nagyszerű létesítménynek. Persze a Békéscsabáról 1930-ban elszármazott műlakatos és bádogosmester (a mozi és a volt leánygimnázium tetőzete ma is viseli keze nyomát), aki a kilencvenhez közelítve is fiatalosan mozog, és érdeklődő szellemű, nem tudhatja, hogy nálunk mostanság a közkönyvtáraknak nincs szükségük arra, hogy ilyen módon gyarapodjanak. De hát nem is ez a lényeg, ez csak amolyan lírai kitérő, amit a békési megyeszékhelyre látogató újságírónak nincs szíve kihagyni tudósításából. A lényeg az, hogy a békéscsabai megyei könyvtár új épülete elkészült, k különben nem találkozhattam volna L. A. úrral és feleségével a könyvtár „sétálóutcájában”. Merthogy ebben a bibliotékában ilyen is van. Most már csak az a kérdés, hogy hihetünk-e neki. Nem a messzire szakadt magyar elfogultsága festi-e rózsásra a képet? És egyáltalában, van-e, lehet-e Lerner úrnak összehasonlítási alapja? Hagyjuk a kérdést megválaszolatlanul, s helyette hadd állapítsuk meg: a békéscsabaiak vagy más látogatók véleményére egyelőre úgysem tudnék támaszkodni, mivel a könyvtár, noha készen áll, még nincs nyitva. A sétálóutca is üres, mindössze négyen vagyunk benne. A negyedik és legfontosabb személy: Lipták Pál könyvtárigazgató. (Elbúcsúzunk a lelkes házaspártól — ők csak úgy kíváncsiságból, a nálunk annyira elterjedt küszöbfélelmet nem ismerve, a legnagyobb természetességgel nyitottak be a Derkovits sorra nyíló bejáraton —, és kettesben folytatjuk a sétát.) Lipták Pál most bizonyára tiltakozna ellene, hogy — mielőtt a könyvtár új otthonát festem le — vele foglalkozom. Szerénysége tiltaná. Azonkívül már nem valódi igazgató, saját akaratából úgy döntött, hogy amikorra felépül a könyvtár, nyugdíjba megy. Szorgalmazta, hogy kinevezzék utódját, Ambrus Zoltánt. így is történt, a régi direktor már csak a megnyitóra vár, hogy végleg elköszönjön innen. Hosszú időt töltött a megye könyvtárának élén, 1952-ben nevezték ki. Az új épülettel életművet hagy hátra, s noha elfáradásról szó sincs, arra már nem vállalkozik, hogy az új palotát „beüzemelje”, útjára indítsa. De a krónikásnak kötelessége néhány dolgot elmondani róla. Például azt, hogy az ötvenes évek végén a békéscsabai volt az első könyvtár az országban, ahol a szabadpolcos kölcsönzési rendszert bevezették. Ami ma olyan természetes, hogy az ellenkezőjét el sem tudjuk képzelni. Ez sem az igazgató „zsenialitásán” múlt, hanem azon, hogy másoknál jobban megérezte az idők szelét, s volt mersze átvenni a jobb külföldi tapasztalatokat. Ugyanilyen megérzés vezette — vagy csak a józan tenni akarás? —, hogy amikor hosszú évekig úgy volt, hogy Békéscsabának nem telik új könyvtárra (pedig hát szükség lett volna rá szinte a kezdetektől fogva), akkor másutt kezdett el építeni: a falvakban, a községekben. A szakirodalom egyöntetűen elismeri, hogy jelenleg Békés megye falusi és községi könyvtárai példaként állhatnak az ország előtt. Az alapterület, a rendezettség, a külső és belső esztétikum, a szakmai eredmények tekintetében egyaránt. A megye legtöbb településén új, felújított vagy megnagyobbított könyvtárépületek sorakoznak. (A nemzetközi könyvtárosszervezet, az IFLA alig két hónapjal éppen Békés megyébe hozta el szemlélődni a világból könyvtárépítéssel, könyvtárfelújítással foglalkozó szakembereit.) Lipták Pál tehát — el ne feledjem: az ország első Kossuth-díjas könyvtárosa volt 1954- ben — alulról építkezett fölfelé. Mert így hozták a körülmények, s mert mindig is tehetsége volt ahhoz, hogy a körülményekhez alkalmazkodva, ám makacs szívóssággal, a látszatnépszerűségre fittyet hányva (pedig sokszor neki lett volna könnyebb) dolgozzék. De most már csakugyan nézzük a „művet”! Mindenekelőtt: nagyon jó helyen áll az új épület. A város központjában, annak legszebb részén. Kőhajításnyira tőle a nevezetes Kossuth tér — létesítése, 1860 óta a város szíve —, amellyel nemsokára (ha néhány kerítést elbontanak, s parkosítják a területet) közvetlen kapcsolata lesz, így a hamarosan kiteljesedő békéscsabai korzó szerves részévé válik a könyvtár. Közvetlenül mellette egy másik épület: a városi ifjúsági és úttörőház. Ez a véletlen folytán alakult így, de lehet-e tartalmasabb, perspektivikusabb szomszédságot elképzelni? A már említett Derkovits sok oldal a szelíd-szép fűzfákkal szegélyezett Körös-csatorna partjára néz. Így hát, ha úgy tetszik, a könyvtár egyik bejárata a természet öléről nyílik, a másik az urbanizált városközpontból. A könyvtárba járás, tudjuk, megszokás dolga is: a csabainak a régi épülete is ugyanitt volt — a régi és új olvasóknak nem kell majd új helyre szokniuk. Apróság ez, de fontosabb, mint gondolnánk. A folyamatosságot építészetileg is sikerült megőrizni: a régi könyvtár főépületét, a szép Urszinyi-házat meghagyták, s az szervesen csatlakozik az újhoz. Úgy karolja át a modern rész, mint drágakövet a nemes fémből készült foglalat. A régi épületben nagyvonalúan tervezett, tágas gyermekfoglalkoztató meg a könyvtártörténeti kiállítás kapott helyet. (Talán mondani sem kell, hogy a gyermekjátszó meg az új részben elhelyezett hatalmas gyermekkönyvtár egy ajtóval kapcsolódik egymáshoz.) Nem nehéz megjósolni, hogy az új könyvtár méreteit tekintve is a jövő bibliotékája lesz. Még szakemberek is vitatták: kell-e ekkora a megyének s 70 ezer főt számláló székhelyének? Nos, a hazai gyakorlat azt mutatja, hogy új könyvtáraink az építés folyamatában mindegyre csak kisebbedtek, s alig néhány év elteltével kitűnt: sem az állomány, sem az olvasók elhelyezésére nem elegendőek. A békéscsabai méretek szerencsére nem kurtultak, senki sem csípett le belőlük, így az épület a maga hatezer négyzetméteres nettó területével, 25 ezer légköbméternyi beépített térfogatával, 72 méteres hosszára jutó 43 méteres szélességével s két szintjével éppen a legkedvezőbb méret ahhoz, hogy a jelenlegi és a jövőbeni igényeket is kényelmesen kielégítse. Négyszázezer kötet befogadására alkalmas, összefoglalva csak annyit, hogy mind a kölcsönzés, mind a helyben olvasás, mind a zenehallgatás ma már obligát követelményeinek kiválóan megfelel (felnőtteknek és gyermekeknek külön-külön), kutatószobái és klubtermei lehetőséget adnak az elmélyült egyéni munkára és kisebb közösségek rendszeres foglalkoztatására, a könyvtárhoz kapcsolódó közművelődési rendezvények tartására. Egy számot mégis érdemes megjegyezni: egy időben több mint hatszáz olvasói ülőhely használható. A méreteitől persze még egyetlen könyvtár sem lesz „a város dolgozószobája”. Azzá a könyvtárosi munka színvonala, szolgáltatásainak minősége teszi. Erre nem lesz panasz Békéscsabán. De mindehhez kiindulópontul szolgálhat a környezet, s nekünk egyelőre ezt van módunk szemügyre venni. És dicsérni. A hazai gyakorlatban először fordult elő, hogy könyvtáros és építész ennyire együtt — ha nem félnék az elcsépelt fordulattól, leírnám: kéz a kézben — dolgozott. Ennek eredményeként született meg a már említett sétálóutca is (ez nem egyéb, mint az épület földszintjén az egyik bejárattól a másikig végighúzódó, 72 méter hosszú és 16 méter széles tér), amely kellően meg van osztva ahhoz, hogy ne tűnjön monotonnak, de nem annyira bontott, hogy ne lehessen benne valóban sétálni, beszélgetni, akár randevúzni. Külön fejezetet érdemelne az első emeleti terasz — jó időben akár napozva is lehet itt olvasni, kényelmesen elnyújtózva a fotelokban. Beszélhetnénk a színek és formák harmóniájáról: a könyvtári bútorzat, az ülőalkalmatosságok, az egyéni olvasólámpák — akár sorozatban gyártott, akár csináltatott egyedi darabokról legyen szó , ízléssel, harmonikusan vannak összeválogatva. A sokszor előforduló zöldet színminta után keverték ki, külön a könyvtárnak. A tervezői figyelem lehetővé tette azt is, hogy az olvasóhelyek döntő többsége természetes fényt kapjon. E látszatra apró — valójában nagyon sok figyelmet, utánjárást igénylő — dolgok keltik azt az érzést, hogy a belépő nem is könyvtárban van, hanem a szó legjobb értelmében: otthon. Méghozzá olyan otthonban, amely — és közművelődési intézményeinknek ez is egyik feladata kell hogy legyen — példát, vonzó példát mutat az igazi otthon számára is. Azt a már-már ijesztő szakadékot, amely lakályosság, felszereltség, esztétikum tekintetében sok művelődési intézményünk és lakásaink között az előbbiek kárára mind gyakrabban tapasztalható, a békéscsabai intézmény példaadóan oldja fel.* A könyvtár építése 1980. május 28-án kezdődött. 1982. április 22-én tartották a bokrétaünnepet. Erre az alkalomra a könyvtár alkalmi kiadványt jelentetett meg, amely — ez is példaszerű — a megyei ÁÉV szakembereit, akik az épületen dolgoztak, név szerint is fölsorolta, a kubikostól a főépítésvezetőig. Nekünk ilyen listára nincs helyünk, bár szívesen megtennénk, hogy mindazokat jó szívvel említsük, akik az új létesítmény születésénél ilyen-olyan módon bábáskodtak. A sok köszöntendő helyett és nevében viszont hadd írjuk le Csomay Zsófia és Hegedűs Péter építész tervezők meg Kerecsényi Zsuzsa belsőépítész nevét — illő tisztelettel. Nekik volt a legtöbb közük ahhoz, hogy a könyvtár ilyen lett. Ami pedig L. A. úr véleményét illeti: jó szívvel csatlakozhatunk hozzá a magunk részéről. * Utóirat helyett: az új könyvtárat eredetileg május végén nyitották volna meg. A késedelem oka az, hogy időpont-egyeztetési gondok miatt nem találtak olyan magas beosztású személyt, aki ezt akkor vállalni tudta volna. Természetesen az volna a jó, ha manapság nálunk minden különösebb ünnepség nélkül is megnyílhatnának a békéscsabaihoz hasonló intézmények. De amíg ez nem rutinszerű, nem magától értetődő, s amíg egy ilyen eseményt érdemes már csak a példa ereje miatt is kiemelni a hétköznapokból, nem bíráljuk azt sem, ha az átadás ünnepi alkalomhoz kötődik. Ez enyhítse az olvasók két és fél hónapos megvárakoztatását. Meg az, hogy a könyvtárépítés, amire a megye vállalkozott, több, mint az ötéves terv itteni legnagyobb kulturális beruházása, a jövő beruházása ez, amely nemcsak a kultúrában fog megtérülni. A békéscsabai új könyvtárépületet augusztus 20-án, alkotmányunk ünnepén avatják fel. Tripolszky László