Népszabadság, 1985. augusztus (43. évfolyam, 179-204. szám)

1985-08-17 / 193. szám

1985. augusztus 17., szombat NÉPSZABADSÁG MŰGOND Orosz István és Keresztes Dóra kiállítása a Vigadó Galériában Ciker, így, minden jelző nélkül. Tudva persze azt, hogy a képző­művészet világában a tetszésnyilvání­tás nem mérhető sem tapsdecibel­­lekkel, sem sztárcsináló címlapfo­tókkal­, aligha remélhető, hogy ép­pen az Orosz—Keresztes házaspár ugorja át a közérdeklődés és a köz­érdektelenség közötti bűvös határ­vonalat. De azért mégis. A Vigadó Galé­riában nyüzsögnek, a róluk készített tévéműsor jó visszhangú, Orosz nem­rég díjat nyert animációs filmjével Kecskeméten, Keresztes a Szép könyv versenyeket szokta nem meg­úszni oklevél nélkül. Ahhoz képest, hogy egyikük nevéhez sem fűződik valamiféle „metaművészeti” hírve­rés, nem lebecsülendő ez az ered­mény. Mintha sose hallottak volna válságról, depresszióról, kifulladás­ról, mennek a maguk útján, és lé­nyegében trösztösítik a látványvilág megdolgozható darabjait. Az ipargazdaságban használatos fogalomnál hamarjában nem jut eszembe jobb szó arra a jelenségre, amely a plakátot és a könyvilluszt­­rációt, a rajzfilmet és az autonóm grafikát úgy kezeli, mint a közös cél jegyében működtetett leányvállalat­füzért, amely nem elszigetelt mű­ben, hanem rendszerben fogalmazza meg a világnak szánt mondanivalót. Mit is fogalmaz meg? Csak azt ne gondolják, hogy a lapok mondani­valója a felszín élményével azonos. Azzal az ingerkedő, csalafintának tetsző bűvészkedéssel, amely egy ti­voli parkrészletbe belecsempészi Liszt Ferenc arcvonásait (Orosz), vagy amely a rongyoszsákból kivá­logatott leletekből állítja össze Mo­­sonyi Aliz meséjéhez az illusztrációt (Keresztes). Ha a művek ennyiből állnának, ugyan mi különböztetné meg őket a heti rejtvényújságok megfejtésre invitáló funkcionális ábráitól vagy a giccs-vegyeskeres­­kedések intarziahazugságaitól? A m­­ódszerük a művek milyenségét értelmezi. A minőséget nem. Te­hát fogadjuk el, hogy Orosz István a múlt századi réz­metszet-manír szó­tárát forgatva becsapós képi varázs­formulák kieszelésében leli kedvét, és hogy Keresztes Dóra a magyar tarokk-kártya-figurák és az orosz lu­­bokábrák fordulatai nyomán har­­sany színességű, kócosan naiv ábrá­zolatokat eszel ki, de ne tulajdonít­sunk nagy jelentőséget e könnyen címkésíthető tünetcsoportnak. (Még az anamorfózis műfajjal is érdemes csínján bánni, pedig a fémhenger­ben tükröződő allegóriakép kísér­letével tudtommal nálunk más mű­vész nem foglalkozik.) Tapintatból ugyanis nem sorolom föl azon mű­vészek névsorát, akik Orosz vonza­­lomvilágához nagyon hasonló stílus­­forrásokból, azaz régi metszetekből, késő reneszánsz mintalapokból, bol­dog békeidőket idéző számolócédu­lákból merítenek ihletet, vagy akik Keresztes nosztalgiaföldjéhez igen közeli vidékről, tehát népi mézes­kalácsformákból, naiv bibliai auszt­­rációkból, kontár jövendőmondó táblákból nyerik ki a mindennapi divat nélkülözhetetlen elemeit. Mert legalább annyi gyenge mű akad e nemben, mint eredeti. A fentebb említett korszakok és műfajok most éppen levegőben vannak; csak mű­vészettörténeti elszánás kell hozzá, hogy összeálljon „Az akadémiák előt­ti, alatti, utáni korok a jelenben” címmel az a monumentális kortárs­­művészeti tárlat, amelynek vernisz­­százsa Benkő Dánielék „szó”-muzsi­­kájával lenne például teljes. Orosz és Keresztes produkcióját én mégsem suvasztanám ebbe a tár­latba, vagy ha igen, úgy a kiemel­kedőknek járó díszhely egyikére ten­ném. A cikk címében jelzett tulaj­donság, a műgond miatt. Orosznak is, Keresztesnek is, mint a lassan középgenerációba érkező művészek többségének ugyanis kétszeresen kel­lett megküzdenie e fogalom érvé­nyesítéséért. A műgondot jobbról is, balról is kikezdte a világ, először akkor, amikor a képzőművészet tárgyalkotó jelentősége megkérdője­leződött (hetvenes évek), másodszor akkor, amikor a képzőművészet a fogyasztóért folytatott versenyben és a mennyiségi igény miatt enged­ményre kényszerült (nyolcvanas évek). Azaz először akkor, amikor a konceptuális esztétika fölöslegessé tette magát a munkát, másodszor akkor, amikor a nosztalgiahullám gyors munkavégzésre csábította a mestert. Az örökös harc, a kétoldalú küzdelem kalapálta tehát műgond­jukat keménnyé, kikezdhetetlenné. Lassan egy évtizede figyelem mun­kásságukat: ennél szaporátlanabb módon, ennyire aggályosan, ilyen ir­­rentábilis termelékenységgel csak azok az iparművészek dolgoznak, akik csipkeverésre vagy csontfara­gásra szánták magukat. Erőtlenebb kompozícióik vissza is fokozódnak az iparművészet szintjére: a műgond bennük valósággal felfalja az anyag­szerűségen túli tartalmat (Rovar ABC, Jeles napok). Orosz és Keresztes „nagy” mű­veiben viszont a műgondnak éppúgy helye van, mint a megidézett kor­szakoknak. A tiszteletre méltó szak­mai apparátus azért mozgósíttatik, hogy a fantázia meglóduljon, de ne legyen szertelen. Hogy a néző szája félmosolyra húzódjék, de ne szakad­jon föl belőle durva röhej. Hogy a múlt vonzó példa legyen, de egyben csúfolódás tárgya is. Orosz Kenta ár­jának kidolgozását Gustave Daré is megirigyelhetné, az anatómiai meg­oldás régi atlaszok tananyagának el­sajátításáról árulkodik, a felsőtestet burkoló zakó viselet-történeti előta­nulmányokat feltételez, és a mű egész mégis e századi. A talpazaton álló falovacska egyszeriben abszurd­dá, játékosan többértelművé teszi a kompozíciót. Keresztes Campaniléit pedig csak egy hajszál választja el az ősnyomtatványokban fellelhető színes fametszetvedutáktól. De ez a hajszál, úgy látszik, elég vastag ah­hoz, hogy a harangtornyak — a gra­fikai átfogalmazás jóvoltából — lé­legző lényekké, és hogy a tornyok alatt sorakozó pálmák lelkes szemé­lyiségekké váljanak. G­rosz egyik régebbi katalógusában szép, saját szerzeményű szabad, vers olvasható, ebből idézek töredé­kesen, és a könnyebb érthetőség ked­véért az írásjeleket kitéve: „Az ösz­­sze-vissza gyúrt festékes tubusok, a félig, a jobban vagy alig kinyomott temperáik, a szín szerint sorolt kis aquarell korongok... s a vékony réz, a cink, az alumínium, a finom rostú fa és a puha linóleum lemezek között, mondd csak, nem kallódott itt el valami kedves?” A kérdésben szorongás és ritka művészi önisme­ret lapul. A technikai fölény tudata, de a félelem a semmitől, a modort kísérő örökös árnyéktól, a művet lét­rehozó értelem hiányvalóságától. Hadd erősítsem a szerzőt egy nyo­matékos, kritikusi állásfoglalással: nem kallódott el. Ez az az eset, ami­kor a siker igazol. P. Szűcs Julianna Festmények a szülőfalunak (Munkatársunktól.) Réti Mátyás festőművész Tisza­­dobon, egy kis parasztházban szü­letett. Már iskolás korában kitűnt rajzkészségével, de tehetségét csak a felszabadulás után tudta kibonta­koztatni. A Képzőművészeti Főisko­lán Kmetty János, Domanovszky Endre, Hincz Gyula és Barcsay Je­nő voltak a mesterei. Huszonhárom évig Csepelen tanította a gyereke­ket a rajz, a festészet és a szépség felismerésének a titkaira, közben maga is festett. Képei az évek so­rán eljutottak a világ több gyűjte­ményébe, több mint száz kiállítása volt. A most 63 éves művész életmű­véből negyven olajképet és har­minc rajzot, grafikát szülőfalujá­nak ajándékozott. A tiszadobi ta­nács a községi könyvtárban adott a gyűjteménynek két szobát, ahol véglegesen elhelyezik a képeket. Egyben gyűjteményes kiállítást is rendeznek műveiből. A tárlat au­gusztus 19-én nyílik meg. Réti Má­tyás ekkor adja át a csaknem egy­millió forintot érő ajándékot szülő­faluja vezetőinek. Megnyílt az országos fotótárlat A Művelődési Minisztérium, a Ko­márom Megyei Tanács és a Magyar Fotóművészek Szövetségének ren­dezésében országos fotótárlatot nyi­tottak meg a tatai öregvárban és a tatabányai ifjúsági házban. A szep­tember közepéig nyitva tartó kiállí­táson nyolcvanöt alkotó 400 munká­ja látható. A kiállítás megnyitása alkalmából sajtótájékoztatót tartottak a tatai várban. Mint elhangzott, először ren­dezik meg az országos tárlatot, amely minden eddigi ilyen jellegű bemutatótól különbözik. A fotósok részére pályázatot hirdettek, a je­lentkezést nem kötötték életkorhoz, foglalkozáshoz, szövetségi tagság­hoz, nem szabták meg a fényképek témáját, feldolgozási módját, elké­szültének idejét. Láthatók a kiállí­táson a hagyományos esztétikának megfelelő fényképek csakúgy, mint a korunk jellegzetes eseményeit be­mutató riportok, az új dokumenta­­rizmus útjait kereső fényképészeti alkotások, a kísérletező, experimen­tális fotográfiák. A kiállítás ünnepélyes megnyitó­ján díjakat adtak át. (MTI) A Békéscsabai könyvtárdicsérő Lerner Aladár a brazíliai Sao Padlóból azt mondja, hogy ilyen gyönyörű könyvtárat még nem lá­tott, azonkívül arra kéri a csabaia­kat, hogy régi könyveiket ne dob­ják ki, hanem ajándékozzák e nagy­szerű létesítménynek. Persze a Bé­késcsabáról 1930-ban elszármazott műlakatos és bádogosmester (a mo­zi és a volt leánygimnázium tetőzete ma is viseli keze nyomát), aki a ki­­lencvenhez közelítve is fiatalosan mozog, és érdeklődő szellemű, nem tudhatja, hogy nálunk mostanság a közkönyvtáraknak nincs szükségük arra, hogy ilyen módon gyarapodja­nak. De hát nem is ez a lényeg, ez csak amolyan lírai kitérő, amit a békési megyeszékhelyre látogató új­ságírónak nincs szíve kihagyni tu­dósításából. A lényeg az, hogy a bé­késcsabai megyei könyvtár új épü­lete elkészült, k különben nem talál­kozhattam volna L. A. úrral és fe­leségével a könyvtár „sétálóutcá­jában”. Merthogy ebben a biblio­tékában ilyen is van. Most már csak az a kérdés, hogy hihetünk-e neki. Nem a messzire szakadt magyar elfogultsága festi-e rózsásra a képet? És egyáltalában, van-e, lehet-e Lerner úrnak össze­hasonlítási alapja? Hagyjuk a kér­dést megválaszolatlanul, s helyette hadd állapítsuk meg: a békéscsa­baiak vagy más látogatók vélemé­nyére egyelőre úgysem tudnék tá­maszkodni, mivel a könyvtár, no­ha készen áll, még nincs nyitva. A sétálóutca is üres, mindössze né­gyen vagyunk benne. A negyedik és legfontosabb személy: Lipták Pál könyvtárigazgató. (Elbúcsúzunk a lelkes házaspártól — ők csak úgy kíváncsiságból, a nálunk annyira el­terjedt küszöbfélelmet nem ismer­ve, a legnagyobb természetességgel nyitottak be a Derkovits sorra nyí­ló bejáraton —, és kettesben foly­tatjuk a sétát.) Lipták Pál most bizonyára tilta­kozna ellene, hogy — mielőtt a könyvtár új otthonát festem le — vele foglalkozom. Szerénysége tilta­ná. Azonkívül­ már nem valódi igazgató, saját akaratából úgy dön­tött, hogy amikorra felépül a könyv­tár, nyugdíjba megy. Szorgalmaz­ta, hogy kinevezzék utódját, Amb­rus Zoltánt. így is történt, a régi direktor már csak a megnyitóra vár, hogy végleg elköszönjön innen. Hosszú időt töltött a megye könyv­tárának élén, 1952-ben nevezték ki. Az új épülettel életművet hagy hát­ra, s noha elfáradásról szó sincs, arra már nem vállalkozik, hogy az új palotát „beüzemelje”, útjára in­dítsa. De a krónikásnak kötelessége néhány dolgot elmondani róla. Pél­dául azt, hogy az ötvenes évek vé­gén a békéscsabai volt az első könyv­tár az országban, ahol a szabad­polcos kölcsönzési rendszert beve­zették. Ami ma olyan természetes, hogy az ellenkezőjét el sem tudjuk képzelni. Ez sem az igazgató „zse­nialitásán” múlt, hanem azon, hogy másoknál jobban megérezte az idők szelét, s volt mersze átvenni a jobb külföldi tapasztalatokat. Ugyanilyen megérzés vezette — vagy csak a jó­zan tenni akarás? —, hogy amikor hosszú évekig úgy volt, hogy Bé­késcsabának nem telik új könyvtár­ra (pedig hát szükség lett volna rá szinte a kezdetektől fogva), akkor másutt kezdett el építeni: a falvak­ban, a községekben. A szakirodalom egyöntetűen elis­­meri, hogy jelenleg Békés megye falusi és községi könyvtárai példa­ként állhatnak az ország előtt. Az alapterület, a rendezettség, a külső és belső esztétikum, a szakmai ered­mények tekintetében egyaránt. A megye legtöbb településén új, fel­újított vagy megnagyobbított könyv­tárépületek sorakoznak. (A nem­zetközi könyvtárosszervezet, az IF­­LA alig két hónapjal éppen Bé­kés megyébe hozta el szemlélőd­ni a világból könyvtárépítéssel, könyvtárfelújítással foglalkozó szak­embereit.) Lipták Pál tehát — el ne feledjem: az ország első Kos­suth-díjas könyvtárosa volt 1954- ben — alulról építkezett fölfelé. Mert így hozták a körülmények, s mert mindig is tehetsége volt ah­hoz, hogy a körülményekhez alkal­mazkodva, ám makacs szívóssággal, a látszatnépszerűségre fittyet hány­va (pedig sokszor neki lett volna könnyebb) dolgozzék. De most már cs­akugyan nézzük a „művet”!­­ Mindenekelőtt: nagyon jó helyen áll az új épület. A város központ­jában, annak legszebb részén. Kő­­hajításnyira tőle a nevezetes Kos­suth tér — létesítése, 1860 óta a vá­ros szíve —, amellyel nemsokára (ha néhány kerítést elbontanak, s parkosítják a területet) közvetlen kapcsolata lesz, így a hamarosan kiteljesedő békéscsabai korzó szer­ves részévé válik a könyvtár. Köz­vetlenül mellette egy másik épület: a városi ifjúsági és úttörőház. Ez a véletlen folytán alakult így, de le­­het-e tartalmasabb, perspektiviku­sabb szomszédságot elképzelni? A már említett Derkovits sok­ oldal a szelíd-szép fűzfákkal szegélyezett Körös-csatorna partjára néz. Így hát, ha úgy tetszik, a könyvtár egyik bejárata a természet öléről nyílik, a másik az urbanizált vá­rosközpontból. A könyvtárba járás, tudjuk, megszokás dolga is: a csa­bainak a régi épülete is ugyan­itt volt — a régi és új olvasóknak nem kell majd új helyre szokniuk. Apróság ez, de fontosabb, mint gon­dolnánk. A folyamatosságot építészetileg is sikerült megőrizni: a régi könyvtár főépületét, a szép Urszinyi-házat meghagyták, s az szervesen csatla­kozik az újhoz. Úgy karolja át a modern rész, mint drágakövet a nemes fémből készült foglalat. A régi épületben nagyvonalúan terve­zett, tágas gyermekfoglalkoztató meg a könyvtártörténeti kiállítás kapott helyet. (Talán mondani sem kell, hogy a gyermekjátszó meg az új részben elhelyezett hatalmas gyermekkönyvtár egy ajtóval kap­csolódik egymáshoz.) Nem nehéz megjósolni, hogy az új könyvtár méreteit tekintve is a jövő bibliotékája lesz. Még szakem­berek is vitatták: kell-e ekkora a megyének s 70 ezer főt számláló székhelyének? Nos, a hazai gyakor­lat azt mutatja, hogy új könyvtá­raink az építés folyamatában mind­egyre csak kisebbedtek, s alig né­hány év elteltével kitűnt: sem az állomány, sem az olvasók elhelye­zésére nem elegendőek. A békéscsa­bai méretek szerencsére nem kur­­tultak, senki sem csípett le belő­lük, így az épület a maga hatezer négyzetméteres nettó területével, 25 ezer légköbméternyi beépített tér­fogatával, 72 méteres hosszára jutó 43 méteres szélességével s két szint­jével éppen a legkedvezőbb méret ahhoz, hogy a jelenlegi és a jövő­beni igényeket is kényelmesen kielé­gítse. Négyszázezer kötet befogadá­sára alkalmas, összefoglalva csak annyit, hogy mind a kölcsönzés, mind a helyben olvasás, mind a zenehallgatás ma már obligát követelményeinek ki­válóan megfelel (felnőtteknek és gyermekeknek külön-külön), kuta­tószobái és klubtermei lehetőséget adnak az elmélyült egyéni munká­ra és kisebb közösségek rendszeres foglalkoztatására, a könyvtárhoz kapcsolódó közművelődési rendez­vények tartására. Egy számot mégis érdemes megjegyezni: egy időben több mint hatszáz olvasói ülőhely használható. A méreteitől persze még egyetlen könyvtár sem lesz „a város dolgo­zószobája”. Azzá a könyvtárosi munka színvonala, szolgáltatásai­nak minősége teszi. Erre nem lesz panasz Békéscsabán. De mindehhez kiindulópontul szolgálhat a kör­nyezet, s nekünk egyelőre ezt van módunk szemügyre venni. És di­csérni. A hazai gyakorlatban először fordult elő, hogy könyvtáros és épí­tész ennyire együtt — ha nem fél­nék az elcsépelt fordulattól, leír­nám: kéz a kézben — dolgozott. En­nek eredményeként született meg a már említett sétálóutca is (ez nem egyéb, mint az épület földszintjén az egyik bejárattól a másikig vé­gighúzódó, 72 méter hosszú és 16 méter széles tér), amely kellően meg van osztva ahhoz, hogy ne tűnjön monotonnak, de nem annyi­ra bontott, hogy ne lehessen benne valóban sétálni, beszélgetni, akár randevúzni. Külön fejezetet ér­demelne az első emeleti terasz — jó időben akár napozva is le­het itt olvasni, kényelmesen el­nyújtózva a fotelokban. Beszélhet­nénk a színek és formák har­móniájáról: a könyvtári bútorzat, az ülőalkalmatosságok, az egyéni ol­vasólámpák — akár sorozatban gyártott, akár csináltatott egyedi darabokról legyen szó , ízléssel, harmonikusan vannak összeválogat­va. A sokszor előforduló zöldet színminta után keverték ki, külön a könyvtárnak. A tervezői figyelem lehetővé tette azt is, hogy az olva­sóhelyek döntő többsége természe­tes fényt kapjon. E látszatra apró — valójában nagyon sok figyelmet, utánjárást igénylő — dolgok keltik azt az érzést, hogy a belépő nem is könyvtárban van, hanem a szó leg­jobb értelmében: otthon. Méghozzá olyan otthonban, amely — és közművelődési intézményeink­nek ez is egyik feladata kell hogy legyen — példát, vonzó példát mu­tat az igazi otthon számára is. Azt a már-már ijesztő szakadékot, amely lakályosság, felszereltség, esztétikum tekintetében sok műve­lődési intézményünk és lakásaink között az előbbiek kárára mind gyakrabban tapasztalható, a békés­csabai intézmény példaadóan old­ja fel.* A könyvtár építése 1980. május 28-án kezdődött. 1982. április 22-én tartották a bokrétaünnepet. Erre az alkalomra a könyvtár alkalmi ki­adványt jelentetett meg, amely — ez is példaszerű — a megyei ÁÉV szakembereit, akik az épületen dol­goztak, név szerint is fölsorolta, a kubikostól a főépítésvezetőig. Ne­künk ilyen listára nincs helyünk, bár szívesen megtennénk, hogy mindazokat jó szívvel említsük, akik az új létesítmény születésénél ilyen-olyan módon bábáskodtak. A sok köszöntendő helyett és nevében viszont hadd írjuk le Csomay Zsó­fia és Hegedűs Péter építész terve­zők meg Kerecsényi Zsuzsa belső­­építész nevét — illő tisztelettel. Ne­kik volt a legtöbb közük ahhoz, hogy a könyvtár ilyen lett. Ami pedig L. A. úr véleményét illeti: jó szívvel csatlakozhatunk hozzá a magunk részéről. * Utóirat helyett: az új könyvtárat eredetileg május végén nyitották volna meg. A késedelem oka az, hogy időpont-egyeztetési gondok miatt nem találtak olyan magas be­osztású személyt, aki ezt akkor vál­lalni tudta volna. Természetesen az volna a jó, ha manapság nálunk minden különösebb ünnepség nél­kül is megnyílhatnának a békéscsa­baihoz hasonló intézmények. De amíg ez nem rutinszerű, nem ma­gától értetődő, s amíg egy ilyen eseményt érdemes már csak a pél­da ereje miatt is kiemelni a hétköz­napokból, nem bíráljuk azt sem, ha az átadás ünnepi alkalomhoz kötő­dik. Ez enyhítse az olvasók két és fél hónapos megvárakoztatását. Meg az, hogy a könyvtárépítés, amire a megye vállalkozott, több, mint az ötéves terv itteni legna­gyobb kulturális beruházása, a jö­vő beruházása ez, amely nemcsak a kultúrában fog megtérülni. A békéscsabai új könyvtárépüle­tet augusztus 20-án, alkotmányunk ünnepén avatják fel. Tripolszky László

Next