Népszabadság, 1985. augusztus (43. évfolyam, 179-204. szám)

1985-08-01 / 179. szám

1985. augusztus 1., csütörtök NÉPSZABADSÁG A Szovjetuniót nem lehet kizárni a közel-keleti rendezésből Zamjatyin: Helyre kell állítani a palesztinok egységét A közel-keleti válság megoldásá­val kapcsolatos szovjet álláspontról, a térség legégetőbb problémáiról — többek között a palesztin mozgalom megosztottságáról és a libanoni hely­zetről­­, az iraki—iráni háborúról, valamint a Szovjetunó és a térség országai közti kapcsolatokról adott nyilatkozatot egy kuvaiti lapnak Leonyid Zamjatyin, az SZKP KB nemzetközi tájékoztatási osztályának vezetője.­ ­ A közel-keleti válságot csak min­den érdekelt fél együttes erőfeszíté­sével lehet megoldani. A Szovjetunió szerint olyan nemzetközi konferen­ciát kellene összehívni a térség prob­lémáinak rendezésére, amelyen részt vennének a Palesztinai Felszabadí­­tási Szervezet, a Szovjetunió és az Egyesült Államok teljes jogú kép­viselői is — mondotta Zamjatyin. Utalt rá, hogy nagyon sok a ha­sonlatosság a szovjet álláspont és a Fezben tartott arab csúcsértekezle­ten elfogadott program között. (1982 szeptemberében a marokkói város­ban tartott arab csúcstalálkozón a részvevők béketervet fogadtak el, amely szerint Izraelnek ki kell vo­nulnia valamennyi megszállt arab területről, a palesztinok független államot alapíthatnak, s cserébe sza­vatolni kell a térség minden államá­nak biztonságát — értelemszerűen Izraelét is, bár nevét a Jezi terv szó szerint nem említi. — A szerk.) — A Szovjetunió elutasít minden olyan kísérletet — mondta Zamja­tyin —, amely a rendezés ürügyén megfosztaná a palesztinokat törvé­nyes jogaiktól, megmásítaná az ön­álló palesztin állam létrehozásáról hozott ENSZ-határozatot. A konf­liktus megoldását nem szolgálják az olyan tervek — mint például Reagan amerikai elnök legutóbbi „kezdemé­nyezése” —, amelyek nem vesznek tudomást arról, hogy az arab orszá­goknak feltétel nélkül vissza kell kapniuk az 1967-es háborúban iz­raeli megszállás alá került terüle­teiket, s a palesztin földeken épített izraeli félkatonai települések fenn­tartásával számolnak. Simon Peresz izraeli miniszterel­nök „béketervének” lényege nem más, mint a PFSZ és a Szovjetunió kirekesztése a tárgyalásokból — mondta Zamjatyin. A közel-keleti válság kulcskérdé­se a palesztin probléma — mutatott rá Zamjatyin. A palesztinok sorai­ban keletkezett ellentétek — függet­lenül a kiváltó okoktól — aláássák a PFSZ nehéz és hosszú harcban ki­vívott pozícióit. Ezek az ellentétek csak az Egyesült Államok és Izrael érdekeit szolgálják. A Szovjetunió szükségesnek tartja, hogy minden­ki, akinek erre lehetősége van, segítse a Palesztinai arab nép egységének helyreállítását — haza­fias, antiimperialista alapokon. Je­lenleg a PFSZ egységének a megőr­zése a legfontosabb feladat — mond­ta Zamjatyin. A libanoni helyzettel kapcsolatban Zamjatyin emlékeztetett rá, hogy az 1982-es agresszió végső soron ko­moly politikai és erkölcsi vereséggé változott Izrael és az őt támogató Egyesült Államok számára. Ám a Szovjetuniót nyugtalanítja az or­szágban továbbra is meglevő fe­szültség. A rendszeresen kirobbanó összetűzések napjainkban testvér­gyilkos jelleget öltenek. A válság fő oka az az izraeli provokációs poli­tika, amely mesterséges ellentéteket támaszt Libanonon belül. A tárgya­lások és a békés megoldás fontossá­gát hangsúlyozta Zamjatyin az ötö­dik éve tartó iraki—iráni háború­val kapcsolatban is. A Szovjetunió kezdettől fogva értelmetlennek tar­totta ezt a testvérháborút, amely már eddig több mint félmillió halá­los áldozatot követelt, és hatalmas anyagi károkat okozott mindkét or­szágnak. A Szovjetunió és a térség orszá­gai közti viszonyt illetően Zamja­tyin méltatta a 22 éve sikeresen fejlődő szovjet—kuvaiti kapcsolato­kat. Ezek a kapcsolatok példáját ad­hatják a különböző társadalmi rend­szerű országok közti viszonynak. Zamjatyin hangsúlyozta: gyakor­latilag nincs leküzdhetetlen akadá­lya annak, hogy fejlődjenek a Szov­jetunió és az Öböl menti együttmű­ködési tanácshoz tartozó többi or­szág kapcsolatai. (E szervezet vezető tagja Szaúd-Arábia. — A szerk.) A Szovjetunió nagyra értékeli a közel-keleti kérdésben tanúsított el­vi és következetes szíriai politikát, Szíria antiimperialista álláspontját. Háfez Asszad szíriai elnök közel­múltban tett moszkvai tárgyalásain a két fél egyetértett, hogy tovább kell erősíteni a szovjet—szíriai kap­csolatokat. A Szovjetunió továbbra is sokoldalú segítséget fog nyújtani Szíriának és a többi arab ország­nak a független fejlődésért, az igaz­ságos és tartós közel-keleti béke megteremtéséért vívott harcához. Zamjatyin végezetül kijelentette, hogy mindaddig, amíg fennállnak a szovjet—izraeli diplomáciai kapcso­lat megszakadásának okai, minden realitást nélkülöznek a szovjet ál­láspont változásával kapcsolatos ta­lálgatások. (TASZSZ) Öngyilkos robbantási akció Dél-Libanonban Újabb ellenállási akciót hajtottak végre szerda reggel a megszállt dél­libanoni Arnun városban egy izrae­li katonai járőr ellen. Az akciót végrehajtó fiatalember — egy Szíria-barát libanoni politi­kai párt tagja — egy robbanóanyag­gal megrakott gépkocsiban parkol­va megvárta, amíg a járőr a közelé­be ér, majd felrobbantotta az autót. Hírek szerint nyolcan vesztették éle­tüket, köztük három izraeli katona és öt libanoni polgári személy. A robbantásra két nappal az után ke­rült sor, hogy az izraeli légierő pa­lesztin célpontokat bombázott a ke­let-libanoni Bekaa-völgyben. Heves tűzharcok voltak szerdára virradóra Bejrútban a város két övezetét elválasztó „zöld vonal” mentén. Az összecsapásokban hár­man meghaltak, és tizenheten meg­sebesültek — közölte a bejrúti rend­­őrség. Szerdán a libanoni síita Amal szervezet milicistái elhelyezték Bej­­rútban és a főváros körüli pontokon azokat a harckocsikat, amelyeket a szervezet kedden kapott meg Szí­riától. A több mint negyven harc­kocsi egyes megfigyelők szerint érezhetően módosítja a libanoni erőviszonyokat. Simon Peresz izraeli miniszterel­nök a Jordán-folyó megszállt nyu­gati partján élő izraeli telepesek el­len végrehajtott legutóbbi akciókra válaszolva szerdán kilátásba helyez­te, hogy az izraeli biztonsági erők „keményen fellépnek az erőszak le­küzdése érdekében”. Az intézkedé­sek kényszerkitelepítést és a lakó­házak lerombolását foglalhatják ma­gukba — mondta Peresz. Az izrae­li hatóságok kijárási tilalmat ren­deltek el Nabluszban, és bezárták az ottani palesztin egyetemet. Több tu­cat embert letartóztattak. (MTI) Nyugtalanság Ugandában a katonai hatalomátvétel után Milton Obote kiadatásáról tárgyalt Okello Tanzániában Tito Okello altábornagy, Uganda új elnöke szerdán Dar es-Salaam­­ban Julius Nyer­ere tanzániai állam­fővel és más vezetőkkel tárgyalt. Hírügynökségek különböző értesü­lésekre hivatkozva úgy tudják, hogy Tito Okello rövid látogatása alatt tá­jékoztatta a szomszédos ország ve­zetőit a hazájában kialakult új hely­zetről, s közvetítésre kérte fel Nye­­rere elnököt az Ugandában egymás­sal rivalizáló csoportok között. A Reuter szerint az altábornagy a megbuktatott Milton Obote kiadatá­sát is igyekezett kieszközölni, mert bíróság elé akarja állítani a volt ál­lamfőt az elnöksége idején elköve­tett bűntettek miatt. A kampalai rádió beszámolt arról, hogy Javier Pérez de Cuellar ENSZ- főtitkár üzenetben biztosította tá­mogatásáról az új ugandai vezetőket.­­ A 10 tagú katonai tanács, amely kedden tartott első ülésén főleg gaz­dasági és pénzügyi kérdésekről tár­gyalt, szerdán ismét megerősítette, hogy senkit sem fognak üldözni tör­zsi hovatartozása, vallása, vagy po­litikai nézetei miatt. A vasárnap megalakult testület felszólította a ka­tonákat arra, hogy távozzanak Kam­­pala utcáiról, s kilátásba helyezte, hogy szigorúan megbüntetik a fosz­togatókat és a gyilkosságok elköve­tőit. A jelentések szerint Kampalában, ahol a belváros szinte valamennyi boltját kifosztották, nyugodt a hely­zet, de a bankok, a kormányhivata­lok és az üzletek még mindig zárva vannak. Erőszakcselekményekről ér­keztek hírek az ország délkeleti ré­széből, valamint a fővárostól keletre eső területekről. Meg nem erősített értesülések alapján hírügynökségek beszámoltak arról is, hogy az új kor­mányzat katonái Kampalától keletre kedden összecsaptak az előző rend­szer ellen évek óta harcoló Nemzeti Ellenállási Hadsereg alakulataival. Az élelmiszer- és vízhiány miatt szerdán katonai kísérettel Kenyába távozott több száz külföldi, nyugati nagykövetségek és ENSZ-szerveze­­tek munkatársai, illetve családtag­jaik. Uganda határai egyébként to­vábbra is zárva vannak. (AP) Olajszállító teherautók több kilométeres sora várakozik a kenyai—ugandai határnál. Uganda határait a katonai hatalomátvételt követően zárták le. A VILÁGSAJTÓBÓL út Monti Mexikó gazdasági gondjai A párizsi esti lap, a Le Monde, cik­kében a peso nemrégiben történt le­értékelése kapcsán Mexikó gazdasági helyzetét elemzi. Az olajbevételek további csökke­nése kiélezte a közép-amerikai Me­xikó gazdasági nehézségeit, és arra készteti az ország kormányát, hogy újabb szigorú megszorító intézkedé­seket hozzon. Nemrégiben ismétel­ten leértékelte a nemzeti valuta, a peso árfolyamát, ezúttal 20 száza­lékkal. A leértékelés eredményeként július végétől 280 peso ér egy dol­lárt, ellentétben a korábbi 234-gyel. A mexikói vezetés úgy döntött, hogy a többi konvertibilis valutához ké­pest a pesót augusztus elejétől le­begtetni fogja, és a napi helyzet sze­rint határozza meg az árfolyamát. Az ország valutájának leértékelé­sén kívül a kormány új vámtarifa­­rendszer kidolgozását kezdte meg, és korlátozta azoknak a külföldről be­hozandó cikkeknek a számát, ame­lyek külön engedély nélkül impor­tálhatók. A pénzügyminiszter egy­idejűleg bejelentette, hogy befa­gyasztják az államgépezetben dolgo­zó főtisztviselők fizetését, sőt az ál­lamelnök juttatásait 10 százalékkal csökkentik. Ezek az intézkedések, valamint az államapparátus létszá­mának bizonyos mértékű csökken­tése a mexikói elképzelések szerint lehetővé fogja tenni a növekvő, s jelenleg évi 150 milliárd pesónyi (mintegy 530 millió dollár) költség­­vetési deficit mérséklését. A kormány azt reméli, hogy az új gazdasági intézkedéstervezet helyre­állítja az állampolgárok megcsap­pant bizalmát, és megteremti az ala­pokat a későbbi gazdasági reformok­hoz. Általános vélemény szerint ép­pen a kormány gazdaságpolitikájá­val szembeni bizalmatlanság a fő oka annak, hogy az utóbbi időben ismét mind nagyobb méreteket ölt a tőke kivándorlása az országból. Ez a folyamat még 1982-ben, az adós­ságfizetési nehézségek idején jelent­kezett válság hatására kezdődött el, tavaly viszont már lassulni látszott. ­ Hová megy a munkaerő ? Néhány évvel ezelőtt az ország ipari vezetőinek nagy része a gazda­sági nehézségekért elsősorban a munkaerőhiányt okolta. Az iparból — mondták — eláramlik a régi, szak­képzett munkaerő a mezőgazdaság­ba. Ott is elsősorban a melléküzem­­ágakba, sokkal több fizetésért. Em­lékezzünk rá, rémregényeket lehe­tett hallani a melléküzemágak lét­számszerző trükkjeiről, és még ré­mesebb regényeket a kiürülő üzem­csarnokokról. Felelős a mezőgazdaság ? E panaszoknak akkoriban erős po­litikai töltetük is volt: sokan úgy vél­ték, a munkásosztály gyöngül azál­tal, hogy a létszám eláramlik — ahogy mondták — a kócerájokba. Ez a gondolatmenet nemegyszer lo­gikai érvként szerepelt némely rend­szeresen tönkremenő nagyvállalat költségvetési segélykérelmében: aki a nagyvállalatot támogatja, az a nagyipart támogatja — aki a nagy­ipart támogatja, az viszont a mun­kásosztályt erősíti. A gyenge gazdál­kodás, a tehetetlenség, a rugalmat­lanság miatt bekövetkezett gazdasá­gi nehézségekre­ is ilyen ideológiai „támasszal” próbáltak és tudtak is nemegyszer központi segítséghez jutni e jobb sorsra érdemes cégek. A munkaerő eláramlásával kap­csolatos panaszok felkeltették ter­mészetesen a statisztikusok és az elemző közgazdászok figyelmét is. És a részletes vizsgálatokból nagyon ha­mar kiderült, hogy az eláramlás az iparból korántsem akkora, mint amekkorának feltüntetik, annál pe­dig lényegesen kevesebb, mint ami­lyen eláramlásra a termelékenység megfelelő — adottságainkhoz igazo­dó — szintre való emeléséhez szük­ség volna. 1980-ban például, amikor a panaszok leghangosabbak voltak, az iparvállalatoktól összesen 210 ez­ren léptek ki, és 23 ezerrel keve­sebben, 187 ezren léptek be. (A csökkenés egyébként nem csu­pán az iparra, hanem a nép­gazdaság majdnem minden ágára körülbelül ilyen arányban volt jel­lemző.) A negatív munkaerőmérle­gért azonban csak viszonylag kis­mértékben volt „felelős” a mezőgaz­daság; az iparból eltávozottak nagy része a szolgáltatásban és a kereske­delemben helyezkedett el. Az ipar és a mezőgazdaság közötti munka­erő-forgalom mérlege egyébként eb­ben az évben csupán nyolcezer fő­vel billent a mezőgazdaság javára, ennyivel többen távoztak az iparból a mezőgazdaságba, mint fordítva. Ez a nyolcezer fő az iparban foglalkoztatottaknak csak néhány ezreléke, kizárt, hogy hiányuk ko­moly fennakadást okozhatott volna a kapun belüli amúgy is létszámfe­lesleggel működő vállalatoknak. Meg aztán némi rosszmájúsággal utalhatunk arra is, hogy az ipar és a mezőgazdaság közötti vándorlási irány — elsősorban az ipari kerese­tek viszonylagos javulása, a főfog­lalkozáson kívüli jövedelemszerzési lehetőségek gyarapodása, a másik oldalon pedig a termelőszövetkeze­tek szaporodó gazdasági nehézségei következtében — éppen az ellenke­zőjére változott az utóbbi egy-két év­ben. Manapság megint többen tar­tanak a mezőgazdaságból az iparba, mint ellenkező irányba, de ennek a mozgásnak az eredménye valahogy nemigen akar látszódni az ipar tel­jesítményének a javulásában. Az viszont kétségtelen, hogy a gazdálkodási nehézségek okainak ranglistáján sokkal hátrább, valaho­vá a lista közepe tájára került a munkaerőhiány. Ez jelzi, hogy a vál­lalatok többsége végre kezdi belát­ni, sorsuk már csak ez: létszámot növelni — egy-két kivételes esettől eltekintve — nemigen tudnak, gaz­dálkodásukat hozzá kell igazítaniuk a létszám lassú fogyásához. Ez adó­dik egyrészt az ország demográfiai helyzetéből (csökken a munkaképes korú népesség), másrészt pedig a társadalmi-gazdasági fejlődés ama elkerülhetetlen tendenciájából, hogy a termelésben foglalkoztatottak ará­nya lassan csökken, a szolgáltatás­ban dolgozóké pedig nő. A csábítás trükkje A munkaerőhiány mérséklődését szolgálja az idén év elején életbe léptetett új jövedelem- és kereset­­szabályozás is: ezek megdrágítják a munkaerő költségeit, s egyéb módo­kon is jobban ösztönöznek a terme­lékenyebb, létszám-takarékosa­bb munkára. A legtöbb helyen meg­szűnt a vállalatok érdekeltsége a „vattaemberek” tartásában, s ma már arra is akad példa, hogy leépí­tik a valamilyen okból feleslegessé vált létszámot. A betöltetlen mun­kahelyek száma országosan a koráb­bi 100 ezerről 60 ezerre mérséklődött. A változások azonban csak nagyon lassan bontakoznak ki, még mindig a munkaerőhiány, a túlfűtött lét­számkereslet jellemző a gazdaságra. Az Állami Bér- és Munkaügyi Hi­vatal nemrégiben értékelte a leg­utóbbi időszak munkaerőmozgásá­nak tapasztalatait. Eszerint évente körülbelül minden hatodik dolgozó munkahelyet változtat. A gazdaságirányítás régi célja és próbálkozása az, hogy a munkaerő mozgását közvetett eszközökkel terelje a népgazdasági kívánalmak­nak megfelelő irányba. Az elv maga egyszerű: a jövedelmezőbben gaz­dálkodó vállalatok adhassanak ma­gasabb fizetést dolgozóiknak, ezáltal tegyék vonzóvá munkahelyeiket, így a létszám a gazdaságosabban termelő, fejlődésre képes szerveze­tekhez áramlik. Az elv logikus, a gyakorlatban azonban szinte egyál­talán nem valósul meg, mert a vál­lalati jövedelmezőség napjainkban még nem tükrözi igazán a munka népgazdasági hasznosságát, továbbá mert nagyjából hasonlóak a bére­zési lehetőségek a jól és a kevésbé jól dolgozó vállalatoknál. Mivel a bérek „fej fej mellett” vannak, s növelésük manapság ke­ményen korlátozva van, a vállalatok a munkaerőért folytatott versenyben más terepet kerestek és találtak is maguknak. Ma már általában nem a bérek feltornászása a csábítás kü­lönleges trükkje, hanem a teljesít­ménykövetelmények leszállítása. A dolgozó ugyanis munkahelyválasz­tásnál józan ésszel gondolkozva aszerint dönt, hogy ugyanolyan erő­feszítésért, munkaintenzitásért stb. cserébe hol kapja a legtöbb bért, illetve ugyanazon bért hol tudja a legkisebb munkaráfordítással meg­keresni. Különösen felerősödnek ezek a mérlegelési szempontok nap­jainkban, amikor a lakossági bevé­telek között a főállásból származó jövedelmekkel szemben egyre többet nyomnak a latban a különjövedel­mek. 1982-es adatok szerint a lakosság összjövedelmében a főállásból szár­mazó keresetek 50 százalékot sem tettek ki, míg az egyéb jövedelmek meghaladják a 30 százalékot (a fenn­maradó részt a társadalmi juttatá­sok adják). Azóta az arányok tovább változtak az egyéb jövedelmek javá­­ra. Ebben a helyzetben a dolgozó egyre inkább abban válik érdekeltté, hogy főállásában a munkaerejét a második, illetve a harmadik gazda­ságra tartalékolja, s nemigen izgat­ja, hogy kevesebb munkájáért eset­leg pár száz forinttal kevesebbet ke­res : a veszteséget a főmunkaidő után a mellékessel be tudja hozni. Így babrál ki a gyakorlat az el­mélettel: a gazdaságirányítás törek­vései alighanem éppen fordítva sül­nek el. A munkaerő gyakorta nem a jövedelmezőbb termelés, hanem a lazább munkakövetelmények irányá­ba vándorol, s ha túlzás is volna ezt általános törekvésként jellemezni, mégis felfedezhető egy ilyen irányú markáns mozgás a munkaerőfron­ton. Következetesebb szigorral Sima frázissá koptattuk azt a lé­nyegre törő megállapítást, hogy Magyarországon általában nem mun­kaerő-, hanem teljesítményhiány van. De miközben e szlogen elkopott, a helyzet nem változott lényegesen. . Illetve változott annyiban, hogy a vállalatok közötti különbségek nem a keresetekben, hanem a munkahe­lyi követelményekben növekedtek meg az elviselhetetlenség határáig. Tudjuk, akadnak munkahelyek, ahol a mozdulatok a másodperc töredé­kéig ki vannak számítva, ahol az in­tenzitás és a termelékenység ott van a világ élvonalában. Máshol viszont lazaság uralkodik, s a pénz nem vagy csak alig kevesebb, mint az előbbi munkahelyeken. A szélsősé­gek néha egy vállalaton belül is megtalálhatók. S a különbségek, úgy tetszik, még mostanában is nőnek. Ezen az úton aligha léphetünk to­vább, meg kell találnunk a munka­erő kedvezőtlen irányú mozgásának ellenszerét. A megoldást nyilvánva­lóan a teljesítménykövetelmények különbségeinek csökkentésében, pontosabban abban kell keresni, hogy a vállalatok és a dolgozók egy­aránt érdekeltekké váljanak a na­gyobb teljesítményekben. Lehet, hogy ez szemben áll bizonyos helyi érdekekkel, viszont nagyon is egy­beesik a népgazdaság továbbfejlődé­sének általános törekvéseivel. A jövőben következetesebben kell ragaszkodnunk azon elvhez, hogy a jövedelmezőbben gazdálkodók fizet­hessenek többet dolgozóiknak, nekik legyen több lehetőségük a szociális és munkakörülmények javítására. De ilyen irányú lépéseink csak ak­kor lehetnek eredményesek, ha ér­vényesül a szabályozás következete­sebb szigora a teljesítmény-vissza­tartókkal szemben. Karcagi László

Next