Népszabadság, 1985. szeptember (43. évfolyam, 205-229. szám)

1985-09-17 / 218. szám

1985. szeptember 17., kedd NÉPSZABADSÁG Szomorú turulok Az első világháború emlékművei a Fényes Adolf Teremben A mesterekre — írta Lyka Károly memoár jellegű monográfiájában (Festészetünk a két világháború kö­zött) — „szomorú újdonság, töme­ges munka elvégzése várt: a hősi emlékek végeláthatatlan sora. A leg­kisebb község is igyekezett a hábo­rúban elesett fiai emlékét kisebb­­nagyobb emlékszoborral megtisztel­ni. Kevés kivétellel közönséges mun­kák, amelyek inkább a jóakarat, mint a művészet alkotásai. Akad köztük elég szobrászati giccs is ...” A mai szigorúbb kritikákhoz ké­pest többnyire jóságos Lyka Károly­­nak elhihetjük,­­hogy a világháborús emlékműszobrászat nem tartozott a plasztika élvonalába, különösképp vidéken nem. Másfelől viszont tud­ni kell, hogy milliók számára a ro­hamozó, haldokló, őrt álló stb. ka­tona vagy zordon ősmagyar vitéz jelentette a szobrot, ez alakította ki, mondhatni, a magyar lakosság több­ségében a köztéri szobor, a közös­ségi alkotás képzetét. S mivel több generációt is mély érzelmek fűztek a háború éveihez, akár, mert részt vettek benne, akár, mert hozzátar­tozójukat gyászolták, akár, mert a háború az azt követő békére emlé­keztette őket, az emlékművek eszté­tikai milyensége nem sok fontosság­gal bírt számukra. Művészetszociológiai szempontból tökéletesen megvan a létjogosultsá­ga a Műcsarnok és a Népművelési Intézet közös kiállításának­, bár a budapesti emlékek meglehetős mel­lőzését nem érzem indokoltnak. Ak­kor sem, ha felmérésük — tekintet­tel Liber Endre hajdani alpolgár­mester rég elfeledett könyvére — nem olyan tudományos szenzáció, mint a vidéki emlékek számbavéte­le. Kétségtelen, hogy a budapesti monumentumokon több a neobarokk professzionalizmus és kevesebb a naivitás, kevésbé rokonai a falvé­dőknek. És a szerepük is más: egy terézvárosi gyerek számára a Körönd emlékművei voltak a mérv­adó szobrok, nem az Izabella ut­ca lerogyó ifjú honvédja vagy az Andrássy út vasutasdomborműve (hogy egymáshoz közeli példát idéz­zek). Mégsem tetszik egészen át­gondoltnak, hogy a kiállításán a be­mutatott fényképek közt mintegy ötletszerűen tűnik fel néhány buda­pesti szobor, és azoknak egy része sem épp háborús emlék, hanem az­óta lebontott irredenta giccs. A kisplasztikák, fényképek és do­kumentumok idézte szobrok sorsa a múlt bizonyos „megemésztetlenségé­­re” utal. A világháborús emlékek részben a pusztulás, részben az el­hanyagoltság sorsára jutottak 1945 után. Nem egy helyi — vidéki — vezető teljesen bizonytalan volt az emlékművek megítélésében. Így az­tán egyes emlékek­­eltűntek. Mások viszont kiegészültek a második világ­háború halottjainak névsorával. Olyan is volt, hogy a táblát ki­cserélve 1848-ra utaltak. Ám a vidéki emlékművek mindenképp va­lamilyen népi vallásosság, világi „nemzetvallás” kultuszihelyei voltak és maradtak. A vendégkönyvbe írott, többnyire idősebb kézre valló, meg­hatott és megható sorok jelzik: e „jóakaratból fakadó” — meg mel­lesleg számos művész létét biztosító — alkotásoknak milyen nagy szere­pük van millióknak e föld iránti ér­zelmi kapcsolatában. A fiatalabb ge­neráció pedig — a rendezőket is be­leértve — sajátos magyar pop artot érez e szobrokban, s ez magyarázza azt a szelíd iróniát, amellyel a témát feldolgozták. A kiállításnak fontos része egy színes és színvonalasnál többnek mondható kiadvány, amely csak azért nem „tanulmánykötet”, mert Tandori-vers és Nagy László-kép­­vers is helyet kapott benne, meg szellemesen impresszionisztikus tár­latkritika, zsurnalisztikus interjúk idős szobrásszal, falusi köztisztvise­lőkkel, sőt a helyi szervek folklorisz­­tikus értékű, naiv-hivatalos hangú válaszaiból való válogatás. Sinkó Katalin, Kovács Ákos, Hankiss Ele­mér, Kovalovszky Márta, Voigt Vil­mos, Szabó Miklós és Nagy Ildikó azonban valóban okos elemzést nyújt azokról a művészeti és lélek­tani problémákról, amelyek a tudo­mányágak székei közt a pad alá es­tek. A szó szoros értelmében hézag­pótló kiadvány a Monumentumok az első világháborúból. S mivel egy idő­ben magam is foglalkoztam e témá­val, nagyon jól látom, mekkora mun­ka és mennyi ismeret rejlik a kiad­vány mögött. Mégis (nem kötekedésből, hanem a segítés szándékával) hadd hívjam fel a figyelmet néhány kisebb-na­­gyobb szépséghibára. A budai hősi emlékművet nem Pátzay Pál készí­tette, hanem Petri Lajos. A német — és talán az olasz — hivatalos mű­vészet hatása korántsem intézhető el félmondatos utalásokkal, „modern” módra egyszerűsített turuljainkon a „birodalmi sas” is rajta hagyta nyo­mát. Hungária „istenasszony” a XIX. században született, de nem a ma­gyar eredetmondából, hanem nem­zetközi irodalmi-művészeti-publi­­cisztikai közhelyként. Az amerikai nemzetvallásnak (mely „analógia az ótestamentumi zsidó nép és a sza­badságáért küzdő amerikai nép kö­zött”) igenis megvan a pontos ma­gyar párhuzama a XVI. századi pré­dikátor-költőknél, Farkas Andrásnál és Batizi Andrásnál. Ha pedig a kül­földi magyarság közt is szétnézünk „nemzetvallást” keresve, akkor nem szabad említetlenül hagyni az argen­tínai Badiny Jós Ferencet, aki Ma­gyar Egyházát függetlenítette a „ju­­daista” Vatikántól, cifraszűrben hir­deti az igét, és Jézust magyarnak tartja. (Igaz, ezt pedzette már a ma­gyarokat Indiából származtató Zajti Ferenc is a háború előtt.) S végül: a strukturalista elemzésnél sem hagyható figyelmen kívül az a heral­dikai alapszabály, hogy címereknél a jobb és a bal oldal mindig a „pajzshordozó”, vagyis sose a néző felől értendő. Kovács Ákos tanulmányának cí­me alá ezt írta: „A Hatvany Múze­um emlékére.” Nos, akár­­Hatvan­ban, akár másutt, az értetlen­ség bástyái ellen vívott harcban el­vérzett kis múzeum kezdeményezé­seit nem szabad hagyni, hogy por­ba hulljanak. "Úgy tűnik, a Műcsar­nok védőszárnyai alá vette őket. Az az igazság, hogy e témák, bármeny­nyire vidéki eredetűek is , inkább a fővárosban találnak közönséget maguknak. Székely András Érdeklődés és hitel Egyre nyilvánvalóbbá válik, hogy a televízióban mennyivel otthono­sabb a valóság közvetlen megmuta­tása, mint művészi ábrázolása. S most nem is arra utalnék elsősor­ban, hogy például a Stúdió meny­nyivel jobb, érdekesebb tud lenni, amikor a kultúra intézményrendsze­rével, anyagi, társadalmi és egyéb feltételeivel foglalkozik, mint ami­kor — és sajnos műsoridejének többségét ez teszi ki — a művésze­tekkel. Érzésem szerint már vagy fél évtizedes fennállása alatt sem találta meg a módját annak, hogy miképpen lehetne érdemben szólni a kortárs művészeti jelenségekről, folyamatokról. Ellenben igen kö­rültekintő, ugyanakkor a súlyos problémákat drámaian exponáló ri­portokban tud szólni ez a magazin könyv- és könyvtárügyekről, az egyetemek épületgondjairól vagy — mint legutóbb — az olvasástanítás helyzetéről. Igaz, ez utóbbi esetben az ajánlott módszert annyian és néhányan oly sablonosan támogatták, hogy néha egy hajdani sztahanovista riport kö­zegében éreztem magam. Bizonyára elegendő, sőt meggyőzőbb is lett volna, ha csak az eredményeket tárgyszerűen közlő nyilatkozatokat láthatjuk-hallhatjuk. Másfelől pe­dig nincs ugyan kétségem a riport­ban emlegetett módszer hatékony­sága felől, sőt azt is kész vagyok el­hinni, hogy jobb minden más mód­szernél, mégsem gondolom, hogy az olvasástanítás kudarcának csak mód­szertani okai lennének. Úgy érzem, ha az első osztályban a tanító néni azzal kezdi az első szülői értekezle­tet, hogy a kedves szülők adjanak össze söprűt, lapátot és felmosóron­gyot, továbbá aki tud, hozzon né­hány méter vékony lécet, hogy a szemléltető ábrákat fel tudja füg­geszteni a falra, s ugyanakkor a fel­adatait az előbbiek szerint aligha magas szinten ellátó gondnokság sűrű lámpaoltogatásával szétkerget­heti a dolgavégezetlen szülői érte­kezletet, szóval, ha mondjuk, így kezdődik egy tanév valahol, s egyál­talán, ha mondjuk egy iskola úgy néz ki, mint egy ellenséges ágyútűz közepette sebtiben kiürített kaszár­nya, akkor ebben az iskolában nincs az a módszertan, ami lehangoló kö­rülmények, dekoncentrált tanítók és diákok között valóban eredményes munkát tenne lehetővé. Tudom, az oktatás anyagi feltételei más riportot igényelnének. Nem hiszem azonban, hogy ezeket az alapkérdéseket mel­lőzve bármilyen iskolai, oktatási, nevelési problémáról általánosan ér­vényes, reális képet lehetne adni. Az ilyen elmérgesedett helyzeteket elemző riport azonban nem tud olyan hiányos és felszínes lenni, hogy ne keltsen érdeklődést, izgal­mat, s végül, ha közvetetten is, ne utalna alapvető dolgokra. A műalkotásokkal azonban a Stú­dió egyáltalán nincs így. S most nem Nádler István képeire gondolok, amelyekről Hegyi Loránd magyará­zatai nyomán sem tudtam meg többet, mint hogy némelyikük igen dekoratív, és hogy alkotójuk igen­csak fürgén igyekszik követni a mindig legújabbnak tudott divatot. Hanem A világítóhajó című tévé­­filmre. Valaha az erkölcsi-magatar­tási példázat is irodalmi divat volt. A Siegfried Lenz művéből készült televíziós produkció nyomán is olyasmikről illene meditálni, hogy helyes-e megalkudni a gonosszal, meddig lehet halogatni a cselekvést, s egyáltalán kockázatosan vagy biz­tonságra törekedve éljünk. S olvasva talán el is képzelhető, hogy egy hajón hét felnőtt férfit, ráadásul tengerészeket, sakkban tartson két fegyveres — akik közül az egyik idióta, a másik idegbeteg — és egy fegyvertelen, ámde intel­ligens bandita. Olvasva talán hajla­mosabbak vagyunk beleélni magun­kat abba, hogy példázattal és nem valósággal van dolgunk, olvasva ta­lán a kapitány retorikus kijelenté­seinek is nagyobb a hitelük arról, hogy nem érdemes fejjel menni a falnak, fegyverekkel szemben nem­igen lehet tenni semmit. A televí­zióban nézve azonban, amikor elke­rülhetetlen, hogy sok mindent lás­sunk, amit nem feltétlen kell elkép­zelnünk egy regény szövege nyo­mán, bizony nehéz megértenünk, hogy a három rablót miért nem ütik le az első adandó alkalommal, így megspórolhatnának másfél halot­tat (a kapitányról ugyanis nem le­het tudni a végén, él-e, hal-e). A történet többi hézaga szinte szóra sem érdemes ehhez képest. Nem tudom, Horváth Z. Gergely, amikor televízióra írta és megren­dezte ezt a művet, példázatnak vagy kriminek fogta-e fel. A képi megvalósítás azonban arra vall, hogy egyiknek sem, hanem realisz­tikus erkölcsi drámának. S aligha­nem ezért is hat az eredmény egé­szen képtelennek, irreálisnak. A kriminek is megvannak a maga já­tékszabályai, meg a példázatnak is, amelyeket a néző, ha bizonyos for­mai jegyek kellően instruálják er­ről, hajlandó tudomásul venni. A realisztikus műnek viszont a való­szerűség szabja meg a szabályait. Egy műalkotásban mindenféle kép­telenség előfordulhat, ha összhang­ban van a mű szellemével, struktú­rájával, stílusával. De egyetlen kép­telenség is elveszi az alkotás hitelét, ha azt lehető valóságnak akarják feltüntetni. S a televízió, ahol egy­részt mindent látunk, másrészt csak az van, amit látunk, különösen ér­zékeny erre. Zappe László KÖNYVSZEMLE Régi igazság — az e századi ma­gyar irodalomban mindjárt a kez­det kezdetén Ady szentesítette —, hogy a jó, kiemelkedő versgyűjte­mény szigorúan szerkesztett, mélyen átgondolt, az egyes darabok értékét a ciklusok kompozíciója révén föl­izzító kötetegész, s nem költemény­­boglya. BAKA ISTVÁN harmadik, s ezúttal is vékony kötete olyan, mint a végsőkig feszített húr: egyetlen hangot ad, de annak elkín­­zott zengése úgy hat, mint Csehov Cseresznyéskertjében a mindenkit el­némító, titokzatos, visszhangos pen­­dülés. A nagy nevek nem párhuzamot, nem hasonlítást kívánnak sugallni, ám azt igen, hogy a Döbling — az erkölcsi komolyság, az ökölbe szo­rított kéz, a visszanyert könny ver­seskönyve — mai líránk súlyos al­kotásai közé tartozik. A cím, illet­ve a megidézett alak felől érteni csak, s ekként az első szótól az utol­sóig mindent meg lehet érteni. „Csend van tán Isten elharapta nyel­vét / csillag sem csikordul tenge­lyén / hallgass te is aludj Széchenyi István / legnagyobb magyar szeren­csétlen gazfi én” — mormolja a példaképből alakmássá átjátszatott vershős. Téboly, öngyilkosság, nihil, tenyésző pusztulás, önmagába zuhant éjszaka, akár a „LUCSOK S PER­NYE MARAD A VILÁGBÓL” egyet­len nagybetűs sorát kegyetlenül ki­ugrató, hattételes címadó költe­mény, a többi vers is e kétségbeejtő s kivédhetetlen káprázatban forog. Baka lírai világa annyiban szűkös, hogy — részint tán Németh László nagy Széchenyi-tanulmányának ha­tására is — alig veszi számításba a heroikus egyéniség szemléletbeli korlátait, s a villanó, ritka önirónia is rögtön visz át önszánakozásba. „Éjszaka van magamra hagytak végre / az orvosok az ápolók sehol / körülnézhetek Döbling ez vagy Magyarország / vagy a Döbling— Magyarország—Pokol” — parázslik a meditáció sötétjében a mindig és ki­zárólagosan vészérzékelő karakter tépelődése. A jellem- és helyzetkép ily elmozdításáért a vers, s az egész kötet intenzitása, fogalmi, metafori-­ kus és stiláris egységessége kárpó­tol. S a Széchenyi-figura szerencsé­sen meglelt, beszédes alak: a csőd embere­k háta, sorsa mögött azon­ban nagy, múlhatatlan tettekkel. Baka tehát nem az őrületet, a be­­lepusztulást láttatja, hanem azt a viszonyt, ami a férfi és az agg élet­helyzetének különbsége. Versvilágát nem az „így van” — az „ide jutott” jegyében, fájdalmában tárja föl. Vagyis végletes pesszimizmusának az érzésen, a hangoltságon túl indo­ka is van, s ha nem is osztozunk vé­lekedésében, az etikai igényesség okán mindvégig követni tudjuk. Az értelem elborulása („Kényszer­zubbony volt már az anyaméh is...”), a lét sivársága („A szürkület patkánya már előbújt...”), a teljes magány („... az Isten csak a lélek légszomja ...”), a tehetetlenség („oszlopok dőlnek, ám mi egyre vá­runk ...”) a véletlenszerű idézetek­ből is kitetszőn uralja a könyvet. A sokféle formában visszatérő kény­­szerzubbonykép: a lekötözöttség nemcsak szabadsághiány — erőhi­ány is egyben. A szembeszegülő at­titűd lényegében nincs jelen. A ka­tasztrófa eleve elrendeltségének sej­­tetése néha a költemény feszültsége ellen hat. S a Baka-vers régi, bár ritka veszedelme is: a túlhajtott ké­pek zavara. A motívumkincs, néhány új törek­vés, a Zrínyi-, Ady-, Liszt-versek bőségesebb teret érdemelnének. Ehe­lyett itt csak annyit: a — versei­met hozva — Halottak napja hide­gében íródott kötet nem engedi mel­lőzni hétköznapjainkból a tragédia­tudatot. Ennyivel is közelebb visz — a katarzishoz. KISS BENEDEK Giordano Brúnót választotta Napok és szemek című új kötetében a zá­róciklus — s kicsit az egész könyv — lírai hősének. Azaz csak G. Brú­nót, akinek mártír személyéhez itt dalok rendelődnek. Némiképp lefo­kozódik a nagyság, a történelemből a hétköznapba kerül át a máglya, s az emelkedettebb műfajok helyébe ez az egyszerűbb, ismerősebb lép. A sors vulgarizált summája: Brúnónak jól alásütött a Vatikán, és az egész: nagy melléfogás ... „Tévedtél, Brú­nó, a máglya-dicsőség / ellened for­dul és fölfalja hősét! Igazság he­lyett leszel a dogma! / — Égess hát, tűz, mert a poklot érdemlem, / s úgy halok, mint éltem: megcsalatkozva!­’ Egyébként inkább a kettős hangú vers a jellemző — az olyan, mint az „öreg tőkék közt fiatalodva / ülök a Szentgyörgyhegyen ...” kezdetű, melyben a szőlősgazda így vet szá­mot: „Igen, a harc a gazzal / nyú­­vasztja derekam, / tenyerem kérgét, persze, / hólyagok poloskázzák, / persze, / persze, / persze — / de aki­nek dala van, / magához vonja azt a pólyázó magasság! / Éneket vá­laszt ki a lélek, / miként a testem verejtéket!” Test és lélek, ének és verejték szép viaskodásban mutat­kozik. A Fénnyel, füttyes típusú, fiatalos, virtusos költeményekben, a „mezít­láb, klottgatyában” föltűnő kamasz­­alteregó között az erő, a bizakodás az úr. A szerelmes vallomások közt a Szindbád meséiből a legeredetibb, miként feledkezik ott a nagy hajós kedvesénél. A gyermekversszerűen játékosok közt a Tanulok balatonul hullám-, fény-­s­ég-„biflázása” a legszabadabb, az „örömrímnek” in­kább mondható hínrímmel: „Az em­ber hever, / hever s feled, a köny­­nyű kékbe / beletanul." A művek valamivel nagyobb há­nyadában keserűségre hajlik, árulko­dóan sok felkiáltójele itt panaszt, in­dulatot fed. De mivel alkatában az intenzitás és a tágasság összebékül, vagy legalábbis mindkettő megfér, főként a szőlősgazdaversekben ter­més, teremtés, természet kerül elő­térbe: a szabad égnek gyónja gondo­latait, riadalmait é­s feloldozást kap, midőn a növekvő szőlő elébe térdepel. Kiss Benedek összefűzi, nem föl­feszíti a verseket (melyeket rostál­ni nem ártott volna, mert itt-ott ki­ütnek fals sorok vagy olyan ötlet­­csigázások, mint a Gyártmányismer­­tetés). Sokfelé figyel, sokféle formát tud, se tárgyban, se verselésben nem hagyja magát megszokásokba, ismét­lődésekbe szorítani, könyve mégis zárt és egységes — kitűnő és elron­­ tott versek túl erős hullámzásával. KOVÁCS ISTVÁN verseskötete — mely az előbbiekhez hasonlóan a Szépirodalmi Kiadónál jelent meg — a Véset címet viseli. Remek címszó! Zárt, tömör, mint ál­talában a Kovács István-i vers. Kő­keménységre és a felhagyás mara­­dandóságára asszociáltat. Nyomában jár a fájdalom is, hiszen az egy­másba rótt árkok (belső cím helyett véset-táblák állnak a ciklusok élén) sebek is. Betűt idézők — ahogy a Nagy László cédrusának sebe em­ber formájú. „Szél a fúj — ismételgeti a kislá­nyom élete első mondatát, és bólo­gat. Fúj a szél — nyelvel a marti kapu. A vízzel szembe fúj a szél... s folyam, folyó, patak, mintha áll­na. A víz mozdulatlan, hullámai is­­omló sátrak. Úgy maradtak, akár a messzi hegyvonulat, Isten összegyűrt és elhajított csöndje...” — írja a Szél a fálban, s ez kettősen-sokszo­­rosan kiugratott szócsere kulcsfon­tosságú a kötetben, mert a dolgok és jelenségek arcváltására, a törvé­nyek fölborulására, a világban ural­kodó iszonyatos fölcserélődésre utal. A kedves ügyetlenségű első gyer­meki mondatkában is ott van az élet ridegségének, hidegségének pecsétje. Ami játékosság lehetne: kísérteties­ség. A fölcserélődés fogalmán ilyen so­rokat kell értenünk: „...A Notre- Dame-hoz nyúlni ősbűn, de vannak városok, / Amelyeket lerombolni bárkinek szabad”; és ilyen szaka­szokat: „S ki lándzsát kapva lóra szökken, / s szoborrá váltan áll a strázsán, / gondolja meg: csak György marad, / és pogány is, mert szent a sárkány.” Kovács nemzedé­kének egyik legintellektuálisabb köl­­tőjeként, gondolati társulást-együtt­­haladást igénylő, gyakorta kihagyá­­sos-huzatos, préselten metaforikus versekben fogalmazza reakcióit, vá­laszait. Harcmodora: „... Akinek ha­­lottai élnek, / a holtakkal mi dol­ga? — / történelme az élet: / töltött puskacső, / s benne rózsa:­­ időzített örökmécses.. A könyv szerkezete zárt, még ki­csit kimódoltnak is hat. A ...­­kér­dés nyit, utolsó előtti helyen a Pa­radicsomi kör ... visszafelel, hogy végül az összegzés következzék. A teremtéstől a világvégéig a teljes történet sejtetődik, ítéletként is, vé­dekezésként is: legalább a verses­könyv legyen részelen (azaz minden is kimondó), ha már a világ szakadé­kos. A tömbszerű prózavers, amelyből az 1973-as Havon forgó ég még csak mutatóba adott, az 1982-es Ördögla­kat gazdagabban hozott, most még fontosabb szerepet tölt be. A Sirató, A végcél meséje, az Úton-úttalan­­ság: pillérek. Az öncsendéletrajz pe­dig a jelenlegi lélekállapot tükre is. A visszahúzódás azonban csak vi­szonylagos, a környező kisebb világ nem rekeszti ki a nagyot. Kovács István igen termékeny korszakában van; néhány „túlvésett” verse, vagy a kevésbé kezére álló formák (példá­ul: Jel) nem rontanak az összképen. Legjava művei, legszebb strófái — miként a Baka Istvántól, Kiss Bene­dektől valók is — sajátságos memo­riterré válnak: nem kívülről, de be­lülről tudjuk őket. KULTURÁLIS HÍREK • Képeskönyv címmel jelenteti meg az idén a Múzsák Közművelődési Kiadó a Kós Károly építészeti és képzőművészeti terveit, alkotásait bemutató albumot.­­ Ecsedi István néprajzkutató szü­letésének 100. évfordulója alkalmá­ból szeptember 26-án és 27-én em­lékülést rendeznek Debrecenben, a Déri Múzeum dísztermében. ■ Bach János-passióját a Bartók Béla Zeneművészeti Szakközépis­kola énekkara és szimfonikus ze­nekara adja elő, Szabó Tibor ve­zényletével, szeptember 27-én, pénteken a Zeneakadémián. □ Kecseti Gabriella kolozsvári ipar­művész rusztikus szépségű ruhái­ból összeállított kamarakiállítás látható a Magyar Sajtó Házában szeptember 27-ig. A Gombos Kati és Sinkovits Imre Haza a magasban című önálló mű­sorát szeptember 20-án mutatja be a Bartók Béla Emlékházban. Zon­gorán közreműködik Oravecz György, a Zeneművészeti Főisko­la növendéke. A Földért, kenyérért címmel doku­mentumkiállítás nyílt meg hétfőn a Keszthelyi Agrártudományi Egyetemen. A tárlaton a magyar parasztság életének kiemelkedő történelmi eseményét, a földosz­tást, a falu felszabadulás utáni új életét tárják a közönség elé a nagy­méretű fotók. 7

Next