Népszabadság, 1985. november (43. évfolyam, 257-281. szám)

1985-11-26 / 277. szám

6 A falu háza Zalaszentlászlón­ á­ s büszkesége van a falunak, Za­­laszentlászlónak ez év áprilisa óta. Faluháza épült a község közepén az itt élő ezerkétszáz léleknek. Faluhá­zat így kell hívni, annak építették, s ma már az emberek is inkább így szólítják, s nem úgy, ahogy a régi megszokásból eleinte rá járt a szá­juk: „a kultúr” vagy „a művház”. De jelent-e valamit a név változá­sa? — Éppen ez az, hogy nemcsak a név változott — mondja Tóth János, a ház igazgatója. — Az új forma új tartalmat is követel magának. S az átadás óta eltelt kétszáz nap lassan­­lassan már teremti is ezt az új tar­talmat. A fa himnusza Először a formáról. Makovecz Im­re Ybl-díjas építőművész itt, Zala­szentlászlón is megalkotta a maga „csodáját”. S ez a „csoda” nem is a gyönyörű látványban, a ház fe­hér-barna színeiben, az ágasfák tartotta tornácban, a szépen ívelt búbostetőben, hanem magában a házban van. Faluháza. Vagyis ha be­lép az ember, otthon érzi magát benne, szépen kiképzett terei szin­te kínálják magukat, nem holmi ké­­nyeskedő csillogással, hanem intim kényelemmel, amelyet az éppen itt levő faragott lócák és székek diktál­nak. Tele a ház — hogyan magya­rázzam — emberméretű áhítattal. A vendégkönyv-bejegyzések egy­mással feleselnek: „A fa himnusza!” — írja elragadtatással egy néprajz­­kutató, s ráfelel egy másik bejegy­zés: „A közösség himnusza”. — A falué-e a falu háza? Lóránt József, a közös községi ta­nács vb-titkára azonnal válaszol: — Persze hogy az. Hiszen ma­gunknak építettük. De nemcsak a tulajdonjogról, a forintokról és a társadalmi munkáról van itt szó, hanem a birtokbavételről is. Mert mindinkább birtokukba veszik az emberek. Volt már itt esketés, most is lesz nagy esküvő, de a falugyű­lés helye is itt van, s mellette meg­éli a ház a maga programszerű éle­tét is. Amiről a vb-titkár beszél, a tar­talom maga. — Úgy épült a ház — magyaráz­za lelkesen Tóth János —, hogy ide akár meghirdetett programra, akár anélkül, mindenki bejöhessen. Szün­nap nélkül, reggeltől estig nyitva az ajtó. S itt még a programok se zavar­ják egymást. A nagy, közösségi he­lyiség első részében a büfé, a ha­talmas faragott asztalok mintegy erkélyként ölelik körbe a tornára, táncra alkalmas, de színház és hang­­versenyteremnek is megfelelő ter­met. — Úgy akarjuk, hogy családostul jöjjenek az emberek. Kedden és pénteken például így áll össze a program: délután gyerektorna, az­tán lányok-asszonyok kondicionáló­­tornája, utána pedig asztalitenisz. Sokszor előfordul, hogy együtt jön­nek a gyerekek és a szülők, s aztán megnézik, megvárják egymást. — Hányan fordulnak meg napon­ta a faluházában? — Változó a létszám, hiszen ez múlik a szervezett rendezvényeken is, de átlagosan napi 60—70 ember a helybeli vendég. Tóth János hangsúlyozottabban mondja a szót: „helybeli”, s joggal, hiszen a vendégkönyv tanúsága sze­rint szinte mindennap akad más vi­dékről, vagy éppen más országból érkező is. Az átadás óta több ezer más országrészből való látogató jött megcsodálni „a Makovecz faluhá­zát”. — Nem tekintik a látogatók ki­csit műtárgynak, múzeumnak az épületet? — Biztosan vannak olyanok is. De a többség inkább úgy jön meg­csodálni a házat, hogy aztán viszi magával a szándékot és ötletet: „Ne­künk is ilyen kell!” S bemutatni a házat, hitem szerint, ez is népműve­lői feladat. Portánként 10 nap , most kicsit vissza az alapokhoz. Vajon miféle belső indítékok hoz­ták létre a házat, s hogyan válik köztulajdonná a házba álmodott szép és jó? Ezerkétszáz lelket számlál a tíz­egynéhány éve Gyülevésszel egye­sült Zalaszentlászló s a tanácsa sze­rint idetartozó Senye. Alvó telepü­lésnek is nevezhetnénk, hiszen se saját ipara, se saját mezőgazdasága. A munkaképes korú lakosság ki­lencvenöt százaléka más települé­sekre jár dolgozni. Igaz, szinte min­den családnak van itt szőlője vagy kisebb-nagyobb állatállománya, de életük egyik felét, s talán így is fo­galmazhatnánk, a szabadidős felét itthon, a faluban töltik. Kétszobányi volt a régi kultúr­­ház, ahol helyet kapott a heti két­szeri filmvetítés, az alkalmankénti klub s az egyik szoba egyik sar­kában a könyvtár. Az új ház építésének hírére meg­mozdult a falu. Tizenkét évvel ez­előtt készültek el az első tervek egy acél- és üvegpalotára. (— Hál’ isten, nem lett belőle semmi, pedig aláírtam én is — mondja beszélgetés közben Gödör Lajos, saját megfogalmazásában: földművelő, aki, hogy betért a fa­luházába kis nézelődésre, hát a be­szélgetést is szívesen veszi. — Mert szép volt az a terv is, de ez jobb.­ Targuba Miklós tanácselnök a vb­­titkárral együtt végigjárta akkor a házakat a tervekkel: „Ezt akarnánk, segí­tenek-e?” Átlagosan tíz nap társadalmi mun­kát ajánlott fel akkor minden por­ta. De tíz év kellett, hogy a tanács beváltsa az ígéreteserkket. Anyagi gondok halasztották az építés kez­detét 1983-ig, s ebben a halasztás­ban az egyetlen jó, hogy új terv született — ingyen —, s annak alap­ján felépült rengeteg társadalmi munkával, külső segítséggel a falu­háza. — Akarták az emberek ezt a há­zat — mondja Lóránt József. — S ez nemcsak akkori munkájukból, hanem abból is látszik, ahogy bejár­nak a házba. Bejárnak a programok kedvéért: felnőttklub, ifjúsági klub, szakkörök, sportrendezvények, karatekor, mo­zielőadások, filmklub, ötezer köte­tes könyvtár, bálok, falugyűlések ... És bejárnak — csak úgy. Bejön­nek a buszra várva, vagy éppen a busszal hazaérkezve. Bejönnek egy üdítőre, sörre vagy csak cigarettáért, s mind gyakrabban a beszélgetés kedvéért is. — Úgy gondolom, idő kell ahhoz, hogy betöltse igazi szerepét ez a ház — morfondírozik az igazgató. — Az időt én úgy is értem, hogy min­den nap számít, de úgy is, hogy az iskolásgyerekeknek, akik idejárnak délelőttönként az iskolai tornaórák­ra, délután előadásra vagy a könyv­tárba, később is természetes közegük s találkozóhelyük lesz a ház. A használat vigyázat is lehet , hogy rákérdezek a mindenna­pok példáira, megtanulom a napi „győzelmeket”. Hogy miután külön, de mégis egy tető alatt van a falu­házával a vegyesbolt és a kocsma, mind gyakoribb a vásárlás után be­térő, megpihenő asszony a házban, aki pedig nemcsak a féldeci pálinka kedvéért járt eddig a kocsmába, az inkább a faluházába jár beszélget­ni. Hogy nemcsak, mert a falu kö­zepén van, de egyébként is mind­inkább központ lesz az intézmény. A délutáni gyerektornán kicsi­nyek zsivaja a nagyteremben, a nagy asztalok mellett meg ráncos arcú öregek csendes, figyelő derűje. Indulnának már haza, hiszen lejárt már az öregek napközijének ideje, de a látvány marasztja őket. Odébb meg készülődnek a felnőt­tek is a tornához, pingponghoz. Bodnár Erzsébet kehidai gyógy­szertárvezető rendszeresen átjár ide Szentlászlóra a torna, no meg a tár­saság kedvéért. S így jár vendég­ségbe, de inkább már haza a falu­házba Kapolcsi Gyula szállítómunkás Zalaszentgrótról. — Jobb itt — mondja —, akár csakúgy, egyedül nézelődni, de min­dig betér egy-egy ismerős is. Jobb, mint máshol, kocsmában elütni az időt. Szép és tiszta a zalaszentlászlói faluház, s dicsérem is az igazgató­nak. Ő meg kicsit büszkélkedve hoz­záteszi: — Valaki, egy látogató rákérde­zett: használjuk-e a házat, hogy ilyen szép maradt? Mondtam: igen, de az emberek nemcsak járnak ide, hanem vigyáznak is rá. S. Boda András Nyitáskor a vendégvárón a faluháza. FOTÓ: CZIHA LÁSZLÓ / MTI ­ Őszben üldögélve Mind több mulasztásomra döb­benek rá. Valóságos szégyenem pél­dául, hogy ez idáig nem írtam Li­­na néniről. Most végre feloldozom magam a szégyen alól. Na de miért is kötelességem becsülni a riport­alanyt Lina néniben?­ Mert egyedül­állóan érdekes öregasszony a győri belvárosban. Virágot árul a bank­palota márvá­nylábazatú sarkán, a korzóutca legforgalmasabb helyén. Ebben a teljesen hétköznapi tény­ben rejlik Lina néni egyedülálló ér­dekessége. A kilencvenéves Lina né­ni ötvenöt esztendei virágforgalma­zása európai csúcs. Engem mint hajdani szegfűvá­sárlót arcról megjegyzett magá­nak Lina néni, továbbá néhány közös ismerősre vonatkozó avatott megjegyzésemmel kiérdemeltem fel­tételes bizalmát. De majdnem fuccs lett a riportnak, amikor megvallot­tam szándékomat. Hosszas kérlelésre fogadott kegyeibe, így aztán sor ke­rülhetett a reprezentatív interjúra a szabad ég alatt, a hűvös őszben ül­dögélve a sétálóutca padján. Közlék­enysége persze nem fajult bőbeszédűséggé. Ekként foglalta össze eddigi, nem éppen rövid életé­nek lényegét: — Húszéves voltam, amikor fele­ségül vitt Szombathelyre Sallai Gá­bor nagybőgős. Amúgy devecseri vagyok, apám, néhai Nyári Antal is a jobb muzsikusok közé számított, rendesen fölnevelte mind a tizen­négy gyerekét, na de egy napon em­líteni se lehetett az urammal, a Sa­­varia Grand Hotel nagybőgősével. Kalapot viseltem mellette. Hanem a háborúban tüdőlövést kapott. Kerek tíz évig ápoltam. Amikor meghalt, úgy temettem el, mint egy herce­get. Huszonkilencben jöttem Győr­be Piroska nővéremhez. Másodszor­ra Pécsi József itteni prímás fele­sége lettem. A Fagylaltosé, így is­merte mindenki, mert rajongott a fagylaltért. Szegény Fagylaltos! Ott halt meg a szigeti vendéglő előtt. Ment este muzsikálni, épp a ven­déglő ajtajánál esett össze. Az a lel­ketlen pincér csak a hegedűjét vit­te be az utcáról, a boldogtalan ura­mat meg hagyta kihűlni a porban. Az én Fagylaltosomnak könnyű a föld, mert én voltam a felesége. De az én sorsom annál nehezebb. Har­madszor is férjhez mentem. Erről jobb hallgatni. Csak annyit mond­hatok, hogy ez a harmadik ember el sem tudja képzelni, milyen lehe­tett a kaucsukmellényes Sallai Gá­bor, de még a Fagylaltostól is ha­talmasan különbözik. Pillanatig sem kételkedtem abban, hogy számos titok tudója ez a rej­telmes Lina néni. Úgy hiszem, a legfontosabbat mégis megtudtam ró­la. Földönfutó özvegyként érkezett Győrbe, s a hóvirágok, ibolyák, gyöngyvirágok csokrocskáiból, a tu­lipánok, szegfűk, kardvirágok szá­laiból csak-csak összerakosgatta a saját házát a belvárosban. Szóval az a bizonyos legfontosabb, hogy nem akart keddről szerdára meggazda­godni. Felismerte és becsülni tudta a sorjázó fillérek értékét. A mérték­­tartás bölcsessége a legjobb csilla­pító a mohóság lázrohamai ellen. Márpedig Lina néni erről a böl­csességről tudna a legtöbbet monda­ni vitán felüli illetékességgel. Igen, Lina néni meghajolt és el­köszönt, illedelmesen magamra ha­gyott a győri belváros sétálóutcájá­ban. De nem a múlt került még meszebbre tőlem azokkal a távolo­dó léptekkel, amelyekben még fel­ismerhető a régi könnyedség — az­az pontosabban: a mértéktartás ter­mészetes kiegyensúlyozottsága. En­nek láttán lett egyszerre nagyon mai a kilencvenesztendős virágárus öreg­asszony. Mily sokan tanulhatnának tőle! Senkire nem kínálom rá a közmondás ingjét. De a betűnél iga­­zabb valóság, hogy Lina néni takti­káját, a bölcs mértéktartást igen ke­vesen hajlandók fontolóra venni. Győr belvárosa manapság hemzseg az önálló üzleti egzisztenciák soka­ságától. Amikor egyik-másik árat mond, nehéz eldönteni, mi a meg­döbbentőbb: a vakmerőség-e, avagy az önlejárató rövidlátás? Azt viszont a legkönnyebb feladat megjósolni, hogy minél rámenősebb a haszonva­dász, annál kilátástalanabbul pró­bál belvárosi háztulajdonos marad­ni, avagy azzá lenni az eljövendő ötven esztendőben. A szememre lobbanthatnak: ugyan mit akarok ezzel a nevetséges pár­huzammal? Hogyan sorolhatom az idejétmúlt, kiérdemesült Lina nénit az áramvonalas, csillogó-villogó, modern kisüzletek mellé? Jogosan. Ugyanebben a városban ismerek öreg szabómestert, aki hajdan aranyér­mes frakkokat, szmokingokat varrt. Mára sem csúszott le. Mindenki tiszteli, rangos emberek előre kö­szönnek neki. S bizony ez az arany­érmes szabómester nem röstelli ki­cserélni a nadrágkoptatót, szívesen igazít a konfekciós öltönyökön, bé­lést foltoz, fordítást vállal. Ha kell, természetesen a szmokingot is meg­varrja. Hozzá hasonló cipészekről, borbélyokról, asztalosokról, órások­ról, könyvkötőkről, kárpitosokról, lakatosokról még sokkal hosszabban lehetne beszélni, mint Lina néniről. Egyikük sem néhány éve vagy néhány hónapja rendelte meg a cégtábláját. Azok ellen beszélnék, akiknek már foszforeszkáló betűk­kel rajzolta nevét üvegre a címfes­tő? Dehogy. Éppenséggel az érde­kükben. Illetve mindannyiunk ér­dekében. Dolgainkat ne okoskodjuk agyba-főbe azzal az indokkal, hogy az élet bonyolult. A szándékos hó­kuszpókusz mögött rendszerint egy­szerű rugók működnek. Lina néni éppúgy szereti a virágokat, mint a pénzt. A szabómester szakmai te­kintélyben is növekedni akart, és a haszna se maradt el. A lelkiismere­tes órás szenvedéllyel tanulmányoz­ta a márkák közti különbséget, és hovatovább drágakő is jutott a bir­tokába. Ma is önérzettel vallhatja magát tekintélyes adófizetőnek a kárpitos, aki elegendő disznószőrrel párnázta ki a kárpit fonákját. Minél tovább morfondírozom ilyes­féle dolgokon, annál biztosabban tisztába jövök vele, miért is köte­lességem becsülni a riportalanyt a kilencvenesztendős Nyári Karoli­nában. Nem árt, ha az ilyen tapasz­talt, óvatosan előrelátó, kevésből lassacskán sokat szaporító virág­árus öregasszonyokat legalább öt­­venévenként észreveszi az ember. Gerencsér Miklós Lina néni a virágaival. SZŰK ÖDÖN FELVÉTELE NÉPSZABADSÁG 1985. november 26., kedd Szegény barátunk, csak akkor eszmélt rá, hogy mi történik vele, amikor felesége megállt a kocsival a főbejárat díszes felhajtóján a nagykapu előtt, és ott két igen jó­modorú, de határozott, fehér köpe­nyes ápoló fogadta egy nem kevés­bé udvarias orvos kíséretében. Ak­kor már tudta, hogy a zsák szájától elérkezett a zsák fenekéig. A múlt heti magyar tévéjáték­ról, egy vállalati igazgató drá­májáról tudtuk, hogy az játék, a jellemek, a helyzetek drama­­turgiailag szükséges túlhajtásával. Ám ugyanakkor azt is tudtuk: nem is olyan nagyon kellett azokat túl­hajtani! Manapság még tehetséges, rátermett, ép idegzetű és gyakorlott gazdasági vezetők is könnyen sod­ródhatnak az ideges depresszió vagy a szívinfarktus határára vállalatuk megoldatlan problémái miatt. Csak­hogy a valóságban többnyire nem azért, mert túlságosan nagy beru­házást bíznak rájuk, hanem ellenke­zőleg: az újból és újból elhalasztott beruházások és felújítások támasz­totta gondoktól őrlődve. A múlt hé­ten a tévé éppen elég szemléltetést adott belőlük. Hallottuk például a Mahart képviselőjét, akitől megtud­tuk, hogy a hosszú idő óta elhasz­nálódott hajópark tetemes része már nullára leírt műszaki állapotban tel­jesít szolgálatot vizeinken. Hallottuk az erdő- és fagazdasági szakembert, aki hasonló panaszokat mondott el az ő területéről. Ott sem kielégítő — enyhén szólva­— a termelés mű­szaki fejlesztése, s emiatt, no meg az elmaradt bérszínvonal miatt a fiatalok nem mennek erdei munká­ra. A nyilatkozó aggasztónak látja a fagazdaságok jövőjét, a szakma perspektíváit. Ezt láttuk A Hétben, s az Új Reflektor Magazinban ha­sonló problémákat jeleztek a kohá­szok, és már — ki tudja hányadszor — a vasutasok. Azt hiszem, hogy a nyi­latkozók elfogult túlzás nélkül mond­ták el gondjaikat, vagy legalábbis azzal a rokonszenves és természetes elfogultsággal, amellyel minden szakma, minden hivatás igyekszik megértetni problémáit a közönség­gel. A nézők figyelmét az se kerülhet­te el, hogy Genf mellett, a külpoli­tika nagy hete mellett — avagy an­nak ellenére is — a tévé nem vég­zett „elterelő” mozdulatokat. Meg­maradt szilárdan a magyar valóság talaján, folytatva számot adó feltá­ró munkáját arról, hogy mi foglal­koztatja a magyar dolgozókat és ve­zetőket. A műsortörekvések világo­san mutatják: a tévé komoly erő­feszítéseket tesz, hogy a jelzés, a közvetítés, a megértés eszköze le­gyen olyan időszakban, amikor gaz­dasági és szociális feszültségek az egyszerű dolgozók széles rétegét ép­pen úgy nyugtalanítják, mint a vez­­zetőket. Mi több, mind céltudato­sabban dolgozza ki ennek a nem mindig könnyű kapcsolatnak a nyel­vét, amelyben a vezetői vélemény — rendkívül fontos tájékoztató sze­repe mellett — nem nyomja el és nem kozmetikázza feleslegesen a spontán közvéleményt tükröző han­gokat. E törekvés sikeresen mutat­kozott meg egyebek között a múlt keddi Hatvanhat című adásban, amelyben a SZOT titkára, dr. Nagy Sándor, megértő türelemmel és lé­nyegre törő válaszokkal folytatott párbeszédet a jelenlevő „mini tár­sadalommal”. S ezt már csak azért is megjegyezzük, mert itt valóban egyenlő az egyenlővel, demokratikus alapon folyt a dialógus, ellentétben néhány más olyan adással, amelyben szakemberek vitáznak egymással — olykor már figyelembe se véve, hogy nézőik tudják-e követni őket. S még inkább az, hogy a kérdéseket egye­nesen annak tehették fel,­aki — leg­alábbis szakszervezeti ügyekben — illetékes. Vagy a Hírháttér műsor­ban az a pénzügyminisztériumi ve­zető válaszolt a jövedelemadó-ter­vezettel kapcsolatban, aki ebben il­letékes. Azt hiszem, osztozom a többi né­zői véleménnyel abban, hogy a tévé az utóbbi időszakban érdekes és ha­tékony politikai adások egész vá­lasztékát építette ki. A már hosszú múltra visszatekintő Tv-híradón, A Hét hagyományos műsorain túl az Ablak, a Mutató, a Hírháttér, a Hat­vanhat, az Objektív rovatokkal. De mert e műsorok többé-kevésbé szi­lárd körvonalat kaptak, a néző oly­kor zavart, néha egyenesen ingerült­séget érez, amikor ugyanaz a kriti­kai reflektor hol innen, hol onnan irányul ugyanarra a tárgyra. Az Ab­lak egy vidám, lendületes hétvégi tájékoztató — olykor elképesztő gaz­dasági és társadalomkritikai ripor­tokkal. A Tv-híradó információs mű­sor, amely ugyancsak ilyen témák­nál horgonyoz le váratlanul. A Hét elmélyültebb, analitikus műsor, amely esetenként hasonló vizeken halászik. A Hírháttér — bár rit­kábban —, de ő is ugyanazon réten kaszál. Talán az Objektív az a mű­sor, amely valóban megmaradt a választott nagyon fontos, eredeti ke­retei között, s egyebek között azért is tartja színvonalát, elemzéseinek újszerűségét. Mindenki, a tévészer­kesztés is és a néző is jobban járna, ha a kissé szertelenül szabad halá­szat helyett minden rovat a saját vizein dobná ki hálóját. A nézőnek nem kellene bevennie dupla adag nyugtatót, miután azon a héten már harmadszor lát képeket arról, hogy a járművet, amelyen utazik, műsza­kilag már régen nullára írták. A tévé kedvelt társadalmi és gazda­ságpolitikai rovatai pedig azokon a vágányokon futnának, ahol valóban várja őket a közönség. Rózsa László

Next