Népszabadság, 1985. november (43. évfolyam, 257-281. szám)
1985-11-26 / 277. szám
6 A falu háza Zalaszentlászlón á s büszkesége van a falunak, Zalaszentlászlónak ez év áprilisa óta. Faluháza épült a község közepén az itt élő ezerkétszáz léleknek. Faluházat így kell hívni, annak építették, s ma már az emberek is inkább így szólítják, s nem úgy, ahogy a régi megszokásból eleinte rá járt a szájuk: „a kultúr” vagy „a művház”. De jelent-e valamit a név változása? — Éppen ez az, hogy nemcsak a név változott — mondja Tóth János, a ház igazgatója. — Az új forma új tartalmat is követel magának. S az átadás óta eltelt kétszáz nap lassanlassan már teremti is ezt az új tartalmat. A fa himnusza Először a formáról. Makovecz Imre Ybl-díjas építőművész itt, Zalaszentlászlón is megalkotta a maga „csodáját”. S ez a „csoda” nem is a gyönyörű látványban, a ház fehér-barna színeiben, az ágasfák tartotta tornácban, a szépen ívelt búbostetőben, hanem magában a házban van. Faluháza. Vagyis ha belép az ember, otthon érzi magát benne, szépen kiképzett terei szinte kínálják magukat, nem holmi kényeskedő csillogással, hanem intim kényelemmel, amelyet az éppen itt levő faragott lócák és székek diktálnak. Tele a ház — hogyan magyarázzam — emberméretű áhítattal. A vendégkönyv-bejegyzések egymással feleselnek: „A fa himnusza!” — írja elragadtatással egy néprajzkutató, s ráfelel egy másik bejegyzés: „A közösség himnusza”. — A falué-e a falu háza? Lóránt József, a közös községi tanács vb-titkára azonnal válaszol: — Persze hogy az. Hiszen magunknak építettük. De nemcsak a tulajdonjogról, a forintokról és a társadalmi munkáról van itt szó, hanem a birtokbavételről is. Mert mindinkább birtokukba veszik az emberek. Volt már itt esketés, most is lesz nagy esküvő, de a falugyűlés helye is itt van, s mellette megéli a ház a maga programszerű életét is. Amiről a vb-titkár beszél, a tartalom maga. — Úgy épült a ház — magyarázza lelkesen Tóth János —, hogy ide akár meghirdetett programra, akár anélkül, mindenki bejöhessen. Szünnap nélkül, reggeltől estig nyitva az ajtó. S itt még a programok se zavarják egymást. A nagy, közösségi helyiség első részében a büfé, a hatalmas faragott asztalok mintegy erkélyként ölelik körbe a tornára, táncra alkalmas, de színház és hangversenyteremnek is megfelelő termet. — Úgy akarjuk, hogy családostul jöjjenek az emberek. Kedden és pénteken például így áll össze a program: délután gyerektorna, aztán lányok-asszonyok kondicionálótornája, utána pedig asztalitenisz. Sokszor előfordul, hogy együtt jönnek a gyerekek és a szülők, s aztán megnézik, megvárják egymást. — Hányan fordulnak meg naponta a faluházában? — Változó a létszám, hiszen ez múlik a szervezett rendezvényeken is, de átlagosan napi 60—70 ember a helybeli vendég. Tóth János hangsúlyozottabban mondja a szót: „helybeli”, s joggal, hiszen a vendégkönyv tanúsága szerint szinte mindennap akad más vidékről, vagy éppen más országból érkező is. Az átadás óta több ezer más országrészből való látogató jött megcsodálni „a Makovecz faluházát”. — Nem tekintik a látogatók kicsit műtárgynak, múzeumnak az épületet? — Biztosan vannak olyanok is. De a többség inkább úgy jön megcsodálni a házat, hogy aztán viszi magával a szándékot és ötletet: „Nekünk is ilyen kell!” S bemutatni a házat, hitem szerint, ez is népművelői feladat. Portánként 10 nap , most kicsit vissza az alapokhoz. Vajon miféle belső indítékok hozták létre a házat, s hogyan válik köztulajdonná a házba álmodott szép és jó? Ezerkétszáz lelket számlál a tízegynéhány éve Gyülevésszel egyesült Zalaszentlászló s a tanácsa szerint idetartozó Senye. Alvó településnek is nevezhetnénk, hiszen se saját ipara, se saját mezőgazdasága. A munkaképes korú lakosság kilencvenöt százaléka más településekre jár dolgozni. Igaz, szinte minden családnak van itt szőlője vagy kisebb-nagyobb állatállománya, de életük egyik felét, s talán így is fogalmazhatnánk, a szabadidős felét itthon, a faluban töltik. Kétszobányi volt a régi kultúrház, ahol helyet kapott a heti kétszeri filmvetítés, az alkalmankénti klub s az egyik szoba egyik sarkában a könyvtár. Az új ház építésének hírére megmozdult a falu. Tizenkét évvel ezelőtt készültek el az első tervek egy acél- és üvegpalotára. (— Hál’ isten, nem lett belőle semmi, pedig aláírtam én is — mondja beszélgetés közben Gödör Lajos, saját megfogalmazásában: földművelő, aki, hogy betért a faluházába kis nézelődésre, hát a beszélgetést is szívesen veszi. — Mert szép volt az a terv is, de ez jobb. Targuba Miklós tanácselnök a vbtitkárral együtt végigjárta akkor a házakat a tervekkel: „Ezt akarnánk, segítenek-e?” Átlagosan tíz nap társadalmi munkát ajánlott fel akkor minden porta. De tíz év kellett, hogy a tanács beváltsa az ígéreteserkket. Anyagi gondok halasztották az építés kezdetét 1983-ig, s ebben a halasztásban az egyetlen jó, hogy új terv született — ingyen —, s annak alapján felépült rengeteg társadalmi munkával, külső segítséggel a faluháza. — Akarták az emberek ezt a házat — mondja Lóránt József. — S ez nemcsak akkori munkájukból, hanem abból is látszik, ahogy bejárnak a házba. Bejárnak a programok kedvéért: felnőttklub, ifjúsági klub, szakkörök, sportrendezvények, karatekor, mozielőadások, filmklub, ötezer kötetes könyvtár, bálok, falugyűlések ... És bejárnak — csak úgy. Bejönnek a buszra várva, vagy éppen a busszal hazaérkezve. Bejönnek egy üdítőre, sörre vagy csak cigarettáért, s mind gyakrabban a beszélgetés kedvéért is. — Úgy gondolom, idő kell ahhoz, hogy betöltse igazi szerepét ez a ház — morfondírozik az igazgató. — Az időt én úgy is értem, hogy minden nap számít, de úgy is, hogy az iskolásgyerekeknek, akik idejárnak délelőttönként az iskolai tornaórákra, délután előadásra vagy a könyvtárba, később is természetes közegük s találkozóhelyük lesz a ház. A használat vigyázat is lehet , hogy rákérdezek a mindennapok példáira, megtanulom a napi „győzelmeket”. Hogy miután külön, de mégis egy tető alatt van a faluházával a vegyesbolt és a kocsma, mind gyakoribb a vásárlás után betérő, megpihenő asszony a házban, aki pedig nemcsak a féldeci pálinka kedvéért járt eddig a kocsmába, az inkább a faluházába jár beszélgetni. Hogy nemcsak, mert a falu közepén van, de egyébként is mindinkább központ lesz az intézmény. A délutáni gyerektornán kicsinyek zsivaja a nagyteremben, a nagy asztalok mellett meg ráncos arcú öregek csendes, figyelő derűje. Indulnának már haza, hiszen lejárt már az öregek napközijének ideje, de a látvány marasztja őket. Odébb meg készülődnek a felnőttek is a tornához, pingponghoz. Bodnár Erzsébet kehidai gyógyszertárvezető rendszeresen átjár ide Szentlászlóra a torna, no meg a társaság kedvéért. S így jár vendégségbe, de inkább már haza a faluházba Kapolcsi Gyula szállítómunkás Zalaszentgrótról. — Jobb itt — mondja —, akár csakúgy, egyedül nézelődni, de mindig betér egy-egy ismerős is. Jobb, mint máshol, kocsmában elütni az időt. Szép és tiszta a zalaszentlászlói faluház, s dicsérem is az igazgatónak. Ő meg kicsit büszkélkedve hozzáteszi: — Valaki, egy látogató rákérdezett: használjuk-e a házat, hogy ilyen szép maradt? Mondtam: igen, de az emberek nemcsak járnak ide, hanem vigyáznak is rá. S. Boda András Nyitáskor a vendégvárón a faluháza. FOTÓ: CZIHA LÁSZLÓ / MTI Őszben üldögélve Mind több mulasztásomra döbbenek rá. Valóságos szégyenem például, hogy ez idáig nem írtam Lina néniről. Most végre feloldozom magam a szégyen alól. Na de miért is kötelességem becsülni a riportalanyt Lina néniben? Mert egyedülállóan érdekes öregasszony a győri belvárosban. Virágot árul a bankpalota márványlábazatú sarkán, a korzóutca legforgalmasabb helyén. Ebben a teljesen hétköznapi tényben rejlik Lina néni egyedülálló érdekessége. A kilencvenéves Lina néni ötvenöt esztendei virágforgalmazása európai csúcs. Engem mint hajdani szegfűvásárlót arcról megjegyzett magának Lina néni, továbbá néhány közös ismerősre vonatkozó avatott megjegyzésemmel kiérdemeltem feltételes bizalmát. De majdnem fuccs lett a riportnak, amikor megvallottam szándékomat. Hosszas kérlelésre fogadott kegyeibe, így aztán sor kerülhetett a reprezentatív interjúra a szabad ég alatt, a hűvös őszben üldögélve a sétálóutca padján. Közlékenysége persze nem fajult bőbeszédűséggé. Ekként foglalta össze eddigi, nem éppen rövid életének lényegét: — Húszéves voltam, amikor feleségül vitt Szombathelyre Sallai Gábor nagybőgős. Amúgy devecseri vagyok, apám, néhai Nyári Antal is a jobb muzsikusok közé számított, rendesen fölnevelte mind a tizennégy gyerekét, na de egy napon említeni se lehetett az urammal, a Savaria Grand Hotel nagybőgősével. Kalapot viseltem mellette. Hanem a háborúban tüdőlövést kapott. Kerek tíz évig ápoltam. Amikor meghalt, úgy temettem el, mint egy herceget. Huszonkilencben jöttem Győrbe Piroska nővéremhez. Másodszorra Pécsi József itteni prímás felesége lettem. A Fagylaltosé, így ismerte mindenki, mert rajongott a fagylaltért. Szegény Fagylaltos! Ott halt meg a szigeti vendéglő előtt. Ment este muzsikálni, épp a vendéglő ajtajánál esett össze. Az a lelketlen pincér csak a hegedűjét vitte be az utcáról, a boldogtalan uramat meg hagyta kihűlni a porban. Az én Fagylaltosomnak könnyű a föld, mert én voltam a felesége. De az én sorsom annál nehezebb. Harmadszor is férjhez mentem. Erről jobb hallgatni. Csak annyit mondhatok, hogy ez a harmadik ember el sem tudja képzelni, milyen lehetett a kaucsukmellényes Sallai Gábor, de még a Fagylaltostól is hatalmasan különbözik. Pillanatig sem kételkedtem abban, hogy számos titok tudója ez a rejtelmes Lina néni. Úgy hiszem, a legfontosabbat mégis megtudtam róla. Földönfutó özvegyként érkezett Győrbe, s a hóvirágok, ibolyák, gyöngyvirágok csokrocskáiból, a tulipánok, szegfűk, kardvirágok szálaiból csak-csak összerakosgatta a saját házát a belvárosban. Szóval az a bizonyos legfontosabb, hogy nem akart keddről szerdára meggazdagodni. Felismerte és becsülni tudta a sorjázó fillérek értékét. A mértéktartás bölcsessége a legjobb csillapító a mohóság lázrohamai ellen. Márpedig Lina néni erről a bölcsességről tudna a legtöbbet mondani vitán felüli illetékességgel. Igen, Lina néni meghajolt és elköszönt, illedelmesen magamra hagyott a győri belváros sétálóutcájában. De nem a múlt került még meszebbre tőlem azokkal a távolodó léptekkel, amelyekben még felismerhető a régi könnyedség — azaz pontosabban: a mértéktartás természetes kiegyensúlyozottsága. Ennek láttán lett egyszerre nagyon mai a kilencvenesztendős virágárus öregasszony. Mily sokan tanulhatnának tőle! Senkire nem kínálom rá a közmondás ingjét. De a betűnél igazabb valóság, hogy Lina néni taktikáját, a bölcs mértéktartást igen kevesen hajlandók fontolóra venni. Győr belvárosa manapság hemzseg az önálló üzleti egzisztenciák sokaságától. Amikor egyik-másik árat mond, nehéz eldönteni, mi a megdöbbentőbb: a vakmerőség-e, avagy az önlejárató rövidlátás? Azt viszont a legkönnyebb feladat megjósolni, hogy minél rámenősebb a haszonvadász, annál kilátástalanabbul próbál belvárosi háztulajdonos maradni, avagy azzá lenni az eljövendő ötven esztendőben. A szememre lobbanthatnak: ugyan mit akarok ezzel a nevetséges párhuzammal? Hogyan sorolhatom az idejétmúlt, kiérdemesült Lina nénit az áramvonalas, csillogó-villogó, modern kisüzletek mellé? Jogosan. Ugyanebben a városban ismerek öreg szabómestert, aki hajdan aranyérmes frakkokat, szmokingokat varrt. Mára sem csúszott le. Mindenki tiszteli, rangos emberek előre köszönnek neki. S bizony ez az aranyérmes szabómester nem röstelli kicserélni a nadrágkoptatót, szívesen igazít a konfekciós öltönyökön, bélést foltoz, fordítást vállal. Ha kell, természetesen a szmokingot is megvarrja. Hozzá hasonló cipészekről, borbélyokról, asztalosokról, órásokról, könyvkötőkről, kárpitosokról, lakatosokról még sokkal hosszabban lehetne beszélni, mint Lina néniről. Egyikük sem néhány éve vagy néhány hónapja rendelte meg a cégtábláját. Azok ellen beszélnék, akiknek már foszforeszkáló betűkkel rajzolta nevét üvegre a címfestő? Dehogy. Éppenséggel az érdekükben. Illetve mindannyiunk érdekében. Dolgainkat ne okoskodjuk agyba-főbe azzal az indokkal, hogy az élet bonyolult. A szándékos hókuszpókusz mögött rendszerint egyszerű rugók működnek. Lina néni éppúgy szereti a virágokat, mint a pénzt. A szabómester szakmai tekintélyben is növekedni akart, és a haszna se maradt el. A lelkiismeretes órás szenvedéllyel tanulmányozta a márkák közti különbséget, és hovatovább drágakő is jutott a birtokába. Ma is önérzettel vallhatja magát tekintélyes adófizetőnek a kárpitos, aki elegendő disznószőrrel párnázta ki a kárpit fonákját. Minél tovább morfondírozom ilyesféle dolgokon, annál biztosabban tisztába jövök vele, miért is kötelességem becsülni a riportalanyt a kilencvenesztendős Nyári Karolinában. Nem árt, ha az ilyen tapasztalt, óvatosan előrelátó, kevésből lassacskán sokat szaporító virágárus öregasszonyokat legalább ötvenévenként észreveszi az ember. Gerencsér Miklós Lina néni a virágaival. SZŰK ÖDÖN FELVÉTELE NÉPSZABADSÁG 1985. november 26., kedd Szegény barátunk, csak akkor eszmélt rá, hogy mi történik vele, amikor felesége megállt a kocsival a főbejárat díszes felhajtóján a nagykapu előtt, és ott két igen jómodorú, de határozott, fehér köpenyes ápoló fogadta egy nem kevésbé udvarias orvos kíséretében. Akkor már tudta, hogy a zsák szájától elérkezett a zsák fenekéig. A múlt heti magyar tévéjátékról, egy vállalati igazgató drámájáról tudtuk, hogy az játék, a jellemek, a helyzetek dramaturgiailag szükséges túlhajtásával. Ám ugyanakkor azt is tudtuk: nem is olyan nagyon kellett azokat túlhajtani! Manapság még tehetséges, rátermett, ép idegzetű és gyakorlott gazdasági vezetők is könnyen sodródhatnak az ideges depresszió vagy a szívinfarktus határára vállalatuk megoldatlan problémái miatt. Csakhogy a valóságban többnyire nem azért, mert túlságosan nagy beruházást bíznak rájuk, hanem ellenkezőleg: az újból és újból elhalasztott beruházások és felújítások támasztotta gondoktól őrlődve. A múlt héten a tévé éppen elég szemléltetést adott belőlük. Hallottuk például a Mahart képviselőjét, akitől megtudtuk, hogy a hosszú idő óta elhasználódott hajópark tetemes része már nullára leírt műszaki állapotban teljesít szolgálatot vizeinken. Hallottuk az erdő- és fagazdasági szakembert, aki hasonló panaszokat mondott el az ő területéről. Ott sem kielégítő — enyhén szólva— a termelés műszaki fejlesztése, s emiatt, no meg az elmaradt bérszínvonal miatt a fiatalok nem mennek erdei munkára. A nyilatkozó aggasztónak látja a fagazdaságok jövőjét, a szakma perspektíváit. Ezt láttuk A Hétben, s az Új Reflektor Magazinban hasonló problémákat jeleztek a kohászok, és már — ki tudja hányadszor — a vasutasok. Azt hiszem, hogy a nyilatkozók elfogult túlzás nélkül mondták el gondjaikat, vagy legalábbis azzal a rokonszenves és természetes elfogultsággal, amellyel minden szakma, minden hivatás igyekszik megértetni problémáit a közönséggel. A nézők figyelmét az se kerülhette el, hogy Genf mellett, a külpolitika nagy hete mellett — avagy annak ellenére is — a tévé nem végzett „elterelő” mozdulatokat. Megmaradt szilárdan a magyar valóság talaján, folytatva számot adó feltáró munkáját arról, hogy mi foglalkoztatja a magyar dolgozókat és vezetőket. A műsortörekvések világosan mutatják: a tévé komoly erőfeszítéseket tesz, hogy a jelzés, a közvetítés, a megértés eszköze legyen olyan időszakban, amikor gazdasági és szociális feszültségek az egyszerű dolgozók széles rétegét éppen úgy nyugtalanítják, mint a vezzetőket. Mi több, mind céltudatosabban dolgozza ki ennek a nem mindig könnyű kapcsolatnak a nyelvét, amelyben a vezetői vélemény — rendkívül fontos tájékoztató szerepe mellett — nem nyomja el és nem kozmetikázza feleslegesen a spontán közvéleményt tükröző hangokat. E törekvés sikeresen mutatkozott meg egyebek között a múlt keddi Hatvanhat című adásban, amelyben a SZOT titkára, dr. Nagy Sándor, megértő türelemmel és lényegre törő válaszokkal folytatott párbeszédet a jelenlevő „mini társadalommal”. S ezt már csak azért is megjegyezzük, mert itt valóban egyenlő az egyenlővel, demokratikus alapon folyt a dialógus, ellentétben néhány más olyan adással, amelyben szakemberek vitáznak egymással — olykor már figyelembe se véve, hogy nézőik tudják-e követni őket. S még inkább az, hogy a kérdéseket egyenesen annak tehették fel,aki — legalábbis szakszervezeti ügyekben — illetékes. Vagy a Hírháttér műsorban az a pénzügyminisztériumi vezető válaszolt a jövedelemadó-tervezettel kapcsolatban, aki ebben illetékes. Azt hiszem, osztozom a többi nézői véleménnyel abban, hogy a tévé az utóbbi időszakban érdekes és hatékony politikai adások egész választékát építette ki. A már hosszú múltra visszatekintő Tv-híradón, A Hét hagyományos műsorain túl az Ablak, a Mutató, a Hírháttér, a Hatvanhat, az Objektív rovatokkal. De mert e műsorok többé-kevésbé szilárd körvonalat kaptak, a néző olykor zavart, néha egyenesen ingerültséget érez, amikor ugyanaz a kritikai reflektor hol innen, hol onnan irányul ugyanarra a tárgyra. Az Ablak egy vidám, lendületes hétvégi tájékoztató — olykor elképesztő gazdasági és társadalomkritikai riportokkal. A Tv-híradó információs műsor, amely ugyancsak ilyen témáknál horgonyoz le váratlanul. A Hét elmélyültebb, analitikus műsor, amely esetenként hasonló vizeken halászik. A Hírháttér — bár ritkábban —, de ő is ugyanazon réten kaszál. Talán az Objektív az a műsor, amely valóban megmaradt a választott nagyon fontos, eredeti keretei között, s egyebek között azért is tartja színvonalát, elemzéseinek újszerűségét. Mindenki, a tévészerkesztés is és a néző is jobban járna, ha a kissé szertelenül szabad halászat helyett minden rovat a saját vizein dobná ki hálóját. A nézőnek nem kellene bevennie dupla adag nyugtatót, miután azon a héten már harmadszor lát képeket arról, hogy a járművet, amelyen utazik, műszakilag már régen nullára írták. A tévé kedvelt társadalmi és gazdaságpolitikai rovatai pedig azokon a vágányokon futnának, ahol valóban várja őket a közönség. Rózsa László