Népszabadság, 1985. december (43. évfolyam, 282-306. szám)

1985-12-02 / 282. szám

4 /l SIKER TITKA Sokan és régóta próbálják megfej­teni az amerikai gazdagság, az irigy­lésre méltó gazdasági és műszaki színvonal titkát, de a klasszikus ka­pitalizmus ismérvei — szabadver­seny, egyenlő esélyek — nem nyúj­tottak elegendő támpontot. Abban, ugyebár, egyetérthetünk, hogy sike­res gazdaság nem képzelhető el si­keres gazdasági vezetők, sikeres üz­letemberek nélkül. De vajon hon­nan jönnek, hol „keletkeznek” ráter­mett, talpraesett menedzserek? Nyil­vánvaló, hogy nem egy kaliforniai laboratóriumban állítják elő őket. Hát akkor hol? Már-már lemondtam a rejtély megfejtéséről, amikor a kezembe került egy amerikai interjú. Egy módfelett finom és előkelő hölgy ad­ta a US News and World Report cí­mű hetilapnak. Letitia Baldridge nem akárki, a társasági etikett ab­szolút tekintélye az Egyesült Álla­mokban. A hatvanas években ő volt a fehér házi ceremóniák mestere, a magatartási szabályok két lábon járó kódexe. Gazdag tapasztalatait most tanácsadóként hasznosítja a világ legnagyobb pénzügyi központjában, vagyis New Yorkban. Könyveit, ta­nulmányait országszerte buzgón ta­nulmányozzák azok a feltörekvő fia­talemberek, akik karriert szeretné­nek csinálni a korlátlan lehetőségek hazájában. Nos, Letitia Baldridge szerint ott kezdődnek az érvényesülési nehéz­ségek, hogy a tehetséges és kitűnő képzettségű ifjú menedzserek mögül hiányzik a megfelelő családi háttér. Éspedig azért hiányzik, mert a meg­változott életmód szétzilálta a ha­gyományos családot. Mind nagyobb számban vállalnak munkát és mind több időt töltenek otthonuktól távol a nők, emiatt kimentek a divatból a családi étkezések, külön étkeznek a gyerekek és a szülők. A válások nö­vekvő száma csak súlyosbítja a hely­zetet, amelynek a lényege az, hogy megszűnt a hagyományos iskola, ahol mindenki ingyen elsajátíthat­ta a helyes viselkedés szabályait. S amit gyerekkorban elmulasztott az ember, azt — így vagy úgy — kény­telen felnőttként pótolni. Miről ismerszik meg a jó modorú vezető Letitia Baldridge szerint? Ar­ról, hogy idegen társaságba csöppen­ve feltalálja magát, tudja, hogyan kell belépnie a szobába, hogyan kell bemutatkoznia a többieknek. Tudja, mikor kell telefonon gratulálnia va­lakinek, s tudja, hogy köszönetet mondani vagy elnézést kérni levél­ben illik. Ha olyasvalakivel ebédel, akit még nem ismer közelebbről, ak­kor nem tér rá rögtön a hivatalos ügyekre, hanem mellékes dolgokkal kezdi a beszélgetést. Ezzel szemben úgy hozhatja önmagát leghamarabb zavarba, ha fehér zsakettben jelenik meg egy fogadáson, ahol mindenki más fekete öltönyt visel. Tanulság: idejében és a megfelelő személynél kell érdeklődni az öltözködési elő­írások felől. Mi a teendő, ha valaki olyan üz­leti partnerrel ebédel, aki nem fo­gyaszt szeszes italt, de ő maga szí­vesen inna valamit? Ilyen esetben nem kötelező a teljes absztinencia, de az okos ember beéri egyetlen itallal. S mi a megoldás, ha valaki­nek a főnöke túlságosan felönt a ga­ratra? Ilyenkor a talpraesett beosz­tott egy huszárvágással véget vet az ebédnek, feláll az asztaltól, és figyel­mezteti főnökét: „Menjünk vissza az irodába, sürgős dolgunk van.” Persze nem a munkahelyére, hanem hazaviszi őt, a vendégtől pedig el­nézést kér. Sok beosztottat visszatart a kezdeményezéstől a félelem, mert attól tartanak, hogy a mentőakció az állásukba kerülhet. Ez általában nem így van, a legtöbb főnök hálás, ha megóvják az italos állapot kellemet­len következményeitől. Nemcsak az ital, a gyengébb nem is tartogat veszélyeket az új munka­erő számára. Az alkalmi udvarlás még nem számít szexuális zaklatás­nak, sőt az ital hatására elkövetett vétség is megbocsátható, de ha az ostrom rendszeressé válik, a zakla­tott kolléganőnek a sarkára kell áll­nia: „Ezt nem tűröm tovább, ha nem hagyja abba, egyenesen a vezérhez fordulok.” Ha viszont éppen a főnök zaklatja női beosztottját, a kiszemelt hölgynek nincs más választása — hangzik az épületes tanács —, meg kell válnia a vállalattól, ahol ilyes­mi előfordulhat. S mitévő legyen a férfi, aki iránt egy nő tanúsít túlsá­gosan kacér, kihívó magatartást? Ahelyett, hogy mindenkinek elplety­kálná a dolgot, meg kell mondania szemtől szembe: „Ez nem az én munkastílusom, keressen magának más munkahelyet.” Hibákat persze nemcsak otthon, hanem külföldön is lehet elkövetni. Például úgy, hogy az utazó helyte­lenül választja meg az ajándékot. Nehezen képzelhető el nagyobb sér­tés, mint órával ajándékozni meg egy kínait. Az óra ugyanis a kínai közfelfogás szerint a halál előhírnö­ke — figyelmeztet a beavatott hölgy. A legnehezebb üzleti partner — már ami az illemet és a jó modort illeti — a japán és az arab. A japá­nok kifinomult, gondosan­ szabályo­zott és mindenütt érvényesülő jó modorával éppúgy nem lehet ver­senyre kelni, mint nagyvonalú aján­dékozási kedvükkel. A japánoknak kifejezetten rosszul esik, ha valaki túltesz rajtuk az ajándékozásban, míg az arabok kedvezően fogadják az ilyen gesztust. Ellenkező tapasztalat hiányában kénytelen vagyok elhinni, Letitia Baldridge-nak, hogy a modor csiszo­lásával feljebb lehet jutni az ameri­kai ranglétrán, de kétlem, hogy a jó modor elegendő volna az üdvösség­hez. Ugyanígy azt sem hiszem, hogy a japánok az ősi etikett szigorú, be­­idegzett kultúrája révén érték utol és előzték meg több területen ameri­kai vetélytársaikat. Hacsak nem ar­ról van szó, hogy a szorgalmas, lel­kiismeretes munka is az etikett, az illedelmes magatartás része. Bócz Sándor Egy barátom lánya, aki idegen nyelvű, vagyis külkeres­kedelmi levelezőnek készül, a kötelező nyelvek mellett — csak úgy, kedvtelésből — egy éve svédül tanul. Egyheti stockholmi tartózkodás után azonban az apja azzal tért vissza, hogy hacsak nem akar Svédországban élni, nem érdemes megtanulnia svédül. Ebben az országban ugyanis szinte min­denki ért és beszél angolul, mégpedig jól és szépen, és ez még inkább vonatkozik a kereskedelmi vállalatokra. Valóban, angol anyanyelvű országon kívül még sehol sem tapasztaltam az angol nyelv ilyen széles körű és ilyen magas fokú ismeretét, mint Svédországban. Egy hétig voltam Stock­holmban, de nem találkoztam olyan emberrel, aki, ha angolul szólítottam meg, ne felelt volna habozás nélkül: autóbuszve­zetők (akik egy személyben kalauzok is), a földalatti jegy­kezelői, üzleti eladók (hogy a szálloda személyzetéről ne is szóljak), de bármelyik, az utcán találomra megszólított járó­kelő is, lett légyen az fiatal vagy öreg, férfi vagy nő. Mi a magyarázata ennek? Az okot könnyű kitalálni. Természetesen nyilván a svédek is meg vannak győződve róla, hogy a svéd nyelv a világon a legszebb, a leggazdagabb, a legárnyaltabb. Ám a svédek emellett felismerték, hogy a külvilág, a nem svédül beszélők roppant értetlen emberek, és nem hajlandók megtanulni svédül. Mivel pedig ez a nyelv mindössze Svédország nyolcmillió lakosának, a Finnország­ban élő jelentékeny svéd kisebbségnek és az Egyesült Álla­mokban élő svédek egy részének anyanyelve (ugyanis­, már fél évszázaddal korábban, nekik is „kitántorgott Amerikába” sok-sok emberük), tehát — amint a mondás tartja, „ha a hegy nem megy Mohamedhez, akkor Mohamed megy a hegy­hez” — nekik kell megtanulniuk egy másik nyelvet. Ennek a kiválasztása, gondolom, arra a meggondolásra épült, hogy akkor már olyan nyelvet érdemes megtanulni, amelyet lehe­tőleg sok ember beszél, így juthattak el az angolhoz. Az már, hogy hogyan tanítják az angolt ilyen eredmé­nyességgel, számomra — a hazai iskolai nyelvoktatási mód­szerek „eredményességének” ismeretében — rejtély. De — bár rejtély — bizonyára nem titok. Ha én volnék az illetékes minisztérium illetékes tisztviselője, nyelvtanárokból álló jó­kora­ csoportot küldenék Svédországba hosszabb időre­ tanul­mányozzák, hogyan érik el ott, hogy a nyelvet, amelyet az iskolásgyerekek kilencéves korukban kezdenek tanulni, az iskolát elvégezve valóban tudják, sőt később is jól használják. Egyébként azt hiszem, a svédek angolnyelv-tudásának van még egy nagy segítője: Svédországban semmit sem szink­ronizálnak, a televízió és a mozik minden külföldi filmet SVÉDÜL BESZÉLNI eredeti nyelven vetítenek. Mivel pedig a tévében az angol nyelvű filmek aránya igen nagy, ez a nyelv állandóan a fülükben van; az igen jól olvasható — fekete alapon fehér betűs — feliratok pedig állandó nyelvgyakorlási segédletül szolgálnak. Ha ennek ellenére valaki azt kérdezné: milyen is a svéd nyelv, azt mondanám, hogy rápillantva egy újságra, azután a­­ feliratokat böngészve az embernek az az első benyomása, hogy német szöveget olvas, csak éppen valamilyen különös nyelvjárásban: a németül tudó ember a svéd szavak mögött szinte látja a németet. Az utcák neve túlnyomórészt -gatanra vagy -wágenre végződik: rokonságuk a német Gassével és Weggel könnyen felismerhető. A bokhandelről is könnyű rájönni, hogy Buchhandel vagy Buchhandlung, azaz könyv­­kereskedés. Maguk a svédek különben a széles körű angolnyelv-tudás­­­mellett gondot fordítanak anyanyelvükre, aminek egyik jele az, hogy a bevándorlók, érkezzenek bárhonnan, szinte meg­érkezésük másnapján már egy ingyenes svédnyelv-tanfolya­­mon találják magukat, ahol a nyelvvel együtt az életformá­kat, szokásokat is gyorsan megismerik. A többi között egy számunkra (számukra) különös szokást is. A hatvanas évek elején ugyanis érdekes nyelvi kezdemé­nyezés indult útjára Svédországban, amely jóval több, mint nyelvi, stiláris újítás. A svéd nyelvben a megszólításnak három változata van: az, amelyet „ön”-nek fordíthatnánk, az, amelyben a beszélgetőpartnerről harmadik személyben be­szélnek, miközben nevén, mégpedig kivétel nélkül család­nevén szólítják, hozzátéve, hogy „kisasszony”, vagy „úr” vagy „tanár úr”, és végül a tegezés. A svédek az első megszólítási formát nagyon nehézkesnek, régiesnek találták, és,csaknem kizárólagosan áttértek a második formára, majd úgy körül­belül 1963 körül megkezdődött a tegeződés. Először csak mun­kahelyeken, kisebb közösségeken belül, nemre, korra és rang­ra való tekintet nélkül, egymást keresztnéven szólítva ,min­denki mindenkit tegezni kezdett. Azután ez fokozatosan ter­jedt: például nagy áruházakban az eladók ruhájára tűzött, nevüket feltüntető táblácskán — amelynek hiánya ott elkép­zelhetetlen! — valami olyasféle szöveg állt: „Tegezzél nyu­godtan, én is tegezlek!” Alig másfél évtized alatt, minden felhívás és kivált ren­delet nélkül, a tegeződés általánossá vált: a vevő az eladót, az eladó a vevőt, a köztisztviselő az ügyfelet, a diák (általá­nos iskolás, gimnazista és egyetemista egyaránt) a tanárt és viszont­­ mindenki mindenkit tegez. Egy fiatal magyar nő, aki svédtolmács, mesélte nekem, hogy ő tolmácsolt például már Palme miniszterelnöknél is, és teljesen természetesen az is tegezte őt, és ő is tegezte a miniszterelnököt, pedig a lánya, sőt talán az unokája lehetne. Állítólag van egy törvény, hogy a királyt nem szabad tegezni, de azok, akik találkoztak vele, mondják: nemcsak ő tegezi „alattvalóit”, hanem azok is őt. Így aztán mindenhol mindenkit és mindig tegeznek, ám ha valaki — mert azért akad ilyen az idősebb nemzedék tagjai között — ezt nem szereti, akkor a megszólítást a har­madik személyben beszéléssel és néven vagy rangon szólítás­­sal viszonozza, és akkor természetesen mindenki áttér erre a megszólítási módra. Azok a magyarok azonban, akik jól tudnak svédül, és így érzik az árnyalatokat, azt mondják: a tegeződés nem jelent bizalmaskodást, ahogy az angolban a you tegezés is, önözés is. Ezért élhetnek zavartalanul a mi fülünkben furcsán csengő tegezéssel, tegeződésben. A kórházban a takarítónő tegezi az orvost, de ez csak nyelvi formula, különben a társadalmi helyzetének megfelelő stílusban beszél egyik a másikkal, és ez a „társadalmi helyzet” itt egyaránt jelentheti a hierarchiá­ban elfoglalt helyet is, meg azt is, hogy a magasabb művelt­ségű, képzettségű embernek, svéd felfogás szerint, kijár a tisztelet. Ez mind benne van a svéd tegeződésben: a demok­ratizmus, az emberi személyiség tiszteletben tartása, a bántó és a másikat semmibe vevő egyenlősdi nélkül. Mindezt hallva nemigen merném nálunk a tegeződés bevezetését javasolni, még ha a fiatalabb korosztály ezt — korosztályon belül — űzi is, gondoljunk a volán mögül elhangzó „tegeződésekre” és indulati hőfokokra! Azt hiszem, még várnunk kell ezzel. Pető Gábor Pál STOCKHOLMI LEVÉL A Stadhuset, a stockholmi Városháza gyönyörű épülete nem­csak a város büszkesége, hanem egyben jelképe is. NÉPSZABADSÁG 1985. december 2., hétfő Szovjet pártmunkás­­küldöttség látogatása Nyikolaj Ganyusevnek, az Észt KP Központi Bizottsága titkárának ve­zetésével , az MSZMP Központi Bizottságának meghívására novem­ber 25. és 30. között szovjet párt­­munkásküldöt­tség tett látogatást hazánkban. A delegációt fogadta Ha­vasi Ferenc, az MSZMP Politikai Bizottságának tagja, a Központi Bi­zottság titkára és Ballai László, a KB osztályvezetője. A vendégekkel megbeszélést folytatott Iványi Pál, a KB osztályvezető-helyettese. A kül­döttség tanulmányozta az MSZMP- nek a nemzetközi gazdasági kapcso­latokban és a külgazdasági munka párt irányításában szerzett tapaszta­latait. A vendégek találkoztak az Ipari, a Külkereskedelmi, a Pénz­ügyminisztérium, az MT Nemzetközi Gazdasági Kapcsolatok Titkársága több vezetőjével, látogatást tettek Győr-Sopron és Komárom megyé­ben. Hámori Csaba Angolába utazott Hámori Csabának, az MSZMP Po­litikai Bizottsága tagjának, a KISZ KB első titkárának vezetésével va­sárnap magyar pártküldöttség uta­zott Angolába, hogy részt vegyen az MPLA-Munkapárt II. kongresszusán. A magyar küldöttség tagja Budzsák­­k­a Mátyás, az MSZMP osztályveze­tő-helyettese, Sós János, a KB kül­ügyi osztályának munkatársa és Gu­lyás András, hazánk ruandai nagy­követe, aki a helyszínen csatlakozik a delegációhoz. OVT-delegáció Stockholmban Pethő Tibornak, a BVT elnöksége tagjának vezetésével békemozgalmi küldöttség utazott szombaton Stock­holmba, a Békevilágtanács irodájá­nak háromnapos ülésére. A tanács­kozáson megvitatják a BVT jövő évi akcióprogramját s azt, hogy a nem­zetközi békemozgallom miképpen já­rul hozzá a jövő őszi koppenhágai béke-világtalálkozó előkészítéséhez. Francia kitüntetés magyar tudósnak Dr. Hatvany József címzetes egye­temi tanár, az MTA Számítástech­nikai és Automatizálási Kutatóinté­zete tudományos tanácsadója Tou­­louse-ban átvette a Francia Köztár­saság közoktatási minisztere által adományozott tiszteletbeli doktori címről szóló oklevelet és a jelvé­nyeket. A címet a toulouse-i orszá­gos politechnikai intézet javaslatá­ra, a francia—magyar műszaki-tu­dományos kapcsolatok ápolásáért és azért adományozták a magyar tu­dósnak, mert a toulouse-i egyetemen bevezette a számítógéppel segített tervezés és gyártás című tantárgyat. (MTI) TÁVOLSÁG Terjedelmes riportot, érdekes te­levíziós műsorszámot lehetne készí­teni arról, hogy a legutóbbi öt-tíz évben milyen dicséretesen fejlődött az ötezer lakosú Örkény. A tanács­elnök — aki nyolc éve viseli ezt a tisztségeit, előzőleg pedig hét esz­tendeig párttitkár volt a községben — mégis szomorú emberré vált az utóbbi hónapokban. Szeptember 18- án ugyanis a Pest megyei Hírlapban róluk megjelent riport, majd no­vember 9-én a televízió A hét mű­sora — az ő megítélése szerint — úgy mutatta be az ottani tanácsot, különösen pedig őt, mint a rossz munka, az embertelenség elrettentő példáját. A riport és a tévéműsor arról szá­molt be, hogy a tanács megszünte­tett egy kört, amely a Bocskai utcát kötötte össze a Petőfi utcával. Egé­szen­ pontosan: két embernek telek­ként eladta azt a bizonyos kört, s emiatt a két utca érintett lakóinak megszűnt ott a közlekedési, átjárási lehetősége. Attól kezdve a korábbi­nál fél-egy kilométerrel nagyobb tá­volságot kellett megtenniük, ha át akartak menni egyik utcából a má­sikba. Ezt, persze­, zokon vették, erő­teljesen kifogásolták, hogy azt a bi­zonyos átjárót az ő megkérdezésük nélkül adták el, zárták le. A tanácselnök arra hivatkozik, hogy jó két évvel ezelőtt elkészítet­ték és közszemlére is bocsátották Örkény távlati rendezésig fejlesztési tervét, amelyben szerepel a szóban forgó köz valamikori megszüntetése is. Elismeri azonban, hogy azóta gyö­keresen megváltoztatták a tervet. Az egyik, igen lényeges módosítás az, hogy az építkezések nem a Bocs­kai utcától kifelé, hanem egészen más irányban folytatódnak, s ennek az ismertetéséről megfeledkeztek. Létezik tehát az eredeti­ elképzelé­sek és a maiak között egy időbeli távolság is, amit elmulasztottak át­hidalni. Van a felbolydult körzetnek ta­nácstagja is, aki attól a bizonyos körtől néhány száz méternyire la­kik. A tanácselnök mégis arra hi­vatkozott a tévéműsorban, hogy nem kapott olyan jelzést, amelyből arra következtethetett volna, hogy felzú­dulást kelt az átjáró eladása. Sőt — amint most velem közli — többen azt mondták neki, hogy a köz nem egyéb, miint szeméttelep, és sötét is, legjobb lesz hát eltüntetni. Annak a kiderítése, szerencsére, nem rám tartozik, hogy ki, mikor, kinek, mi­ért és mit jelzett. Az viszont kikí­vánkozik belőlem, hogy Örkény nem világváros, nincsenek és nem is le­hetnek benne akkora távolságok, amelyek a község bármelyik veze­tője részére ilyen ügyekben külön jelzéseket tennének szükségessé. A feszültség akkor robbant ki­, amikor az érintett lakosok azt ta­pasztalták, hogy kerítés zárja el a közt, s az egyik vásárló — tanácsi végzés birtokában — tüneményes gyorsasággal termőréteget, trágyát hord újonnan vett telkére, és fólia­vázat épít rá, majd szamócával be is telepíti. A történetnek erre a sza­kaszára egyáltalán nem volt jellem­ző az egyébként gyakori késlekedés sok tanács hivatali­ apparátusa ré­széről­, s a végzés és a tulajdonba vétel között sem volt időbeli távol­ság. A helyszínen vagyunk a tanácsel­nökkel, s nézzük a közt. Még a té­véműsor sugárzása előtt — a ta­nácselnök kezdeményezésére­­ ho­zott döntés­ értelmében visszavettek a kilenc méter széles körből­ egy négyméteres sávot. Azzal a vevővel, aki gyorsan­ gyakorolni­ kezdte tu­lajdonosi jogát, áttelepíttették a fó­liavázat a másik oldalra. A vissza­vett sávon másfél méter széles be­tonjárdát építtet a tanács, mellette pedig már ott van a vízelvezető árok, és két villanyoszlopot is emel­nek, hogy esténként ne kelljen sö­tétben botorkálniuk az embereknek. A felmerülő költségeket a tanács fe­dezi, mint ahogyan tanácsi pénzből kártalanítják a vevőt is, aki nagy sietve szamócát telepített. A tanácselnök szerint különféle indulatok, ellenségeskedések is mun­káltak ebben a tanulságos történet­ben. Megértem a szomorúságát, a keserűségét, és sajnálom is­, mert nem kizárólag az ő hibájából követ­kezett be mindaz, amiről ez a jegy­zet szól. Örülök viszont annak, hogy egyetértünk a lényegben. Ne legyen karnyújtásnyinál na­gyobb távolság bármelyik közösség és választott testületei, tisztségvise­lői, vezetői között. Gulyás Pál Kommunista szombatok Kommunista műszakokat tartottak szombaton a mecseki szénbányászok. A komlói, a pécsi, a vasasi és a má­­zaszászvári mélyművelésű bánya­üzemek és külfejtések kollektíváihoz a lakosság ellátására termelő nagy­­mányoki brikettgyár dolgozói ezer­kétszáz tonna tüzelő előállításával csatlakoztak, s az aknamélyítő bá­nyászok és a tanbánya dolgozói is­felvették a munkát. A hét végi kü­­lönműszakokra, amelyeken a szocia­lista brigádok egymással is verseng­tek, az átlagos szabadnapi teljesít­ménynél két-háromezer tonnával több, összesen tízezer tonna fekete­szén kitermelését vállalták. Kommu­nista szombati keresetüket az ala­csony járadékból élő bányásznyugdí­jasok támogatására, szociális és kul­turális célokra fordítják. Kommunista műszakot tartott szom­baton a miskolci December 4. Drót­művek kollektívája is. (MTI)

Next