Népszabadság, 1985. december (43. évfolyam, 282-306. szám)
1985-12-02 / 282. szám
4 /l SIKER TITKA Sokan és régóta próbálják megfejteni az amerikai gazdagság, az irigylésre méltó gazdasági és műszaki színvonal titkát, de a klasszikus kapitalizmus ismérvei — szabadverseny, egyenlő esélyek — nem nyújtottak elegendő támpontot. Abban, ugyebár, egyetérthetünk, hogy sikeres gazdaság nem képzelhető el sikeres gazdasági vezetők, sikeres üzletemberek nélkül. De vajon honnan jönnek, hol „keletkeznek” rátermett, talpraesett menedzserek? Nyilvánvaló, hogy nem egy kaliforniai laboratóriumban állítják elő őket. Hát akkor hol? Már-már lemondtam a rejtély megfejtéséről, amikor a kezembe került egy amerikai interjú. Egy módfelett finom és előkelő hölgy adta a US News and World Report című hetilapnak. Letitia Baldridge nem akárki, a társasági etikett abszolút tekintélye az Egyesült Államokban. A hatvanas években ő volt a fehér házi ceremóniák mestere, a magatartási szabályok két lábon járó kódexe. Gazdag tapasztalatait most tanácsadóként hasznosítja a világ legnagyobb pénzügyi központjában, vagyis New Yorkban. Könyveit, tanulmányait országszerte buzgón tanulmányozzák azok a feltörekvő fiatalemberek, akik karriert szeretnének csinálni a korlátlan lehetőségek hazájában. Nos, Letitia Baldridge szerint ott kezdődnek az érvényesülési nehézségek, hogy a tehetséges és kitűnő képzettségű ifjú menedzserek mögül hiányzik a megfelelő családi háttér. Éspedig azért hiányzik, mert a megváltozott életmód szétzilálta a hagyományos családot. Mind nagyobb számban vállalnak munkát és mind több időt töltenek otthonuktól távol a nők, emiatt kimentek a divatból a családi étkezések, külön étkeznek a gyerekek és a szülők. A válások növekvő száma csak súlyosbítja a helyzetet, amelynek a lényege az, hogy megszűnt a hagyományos iskola, ahol mindenki ingyen elsajátíthatta a helyes viselkedés szabályait. S amit gyerekkorban elmulasztott az ember, azt — így vagy úgy — kénytelen felnőttként pótolni. Miről ismerszik meg a jó modorú vezető Letitia Baldridge szerint? Arról, hogy idegen társaságba csöppenve feltalálja magát, tudja, hogyan kell belépnie a szobába, hogyan kell bemutatkoznia a többieknek. Tudja, mikor kell telefonon gratulálnia valakinek, s tudja, hogy köszönetet mondani vagy elnézést kérni levélben illik. Ha olyasvalakivel ebédel, akit még nem ismer közelebbről, akkor nem tér rá rögtön a hivatalos ügyekre, hanem mellékes dolgokkal kezdi a beszélgetést. Ezzel szemben úgy hozhatja önmagát leghamarabb zavarba, ha fehér zsakettben jelenik meg egy fogadáson, ahol mindenki más fekete öltönyt visel. Tanulság: idejében és a megfelelő személynél kell érdeklődni az öltözködési előírások felől. Mi a teendő, ha valaki olyan üzleti partnerrel ebédel, aki nem fogyaszt szeszes italt, de ő maga szívesen inna valamit? Ilyen esetben nem kötelező a teljes absztinencia, de az okos ember beéri egyetlen itallal. S mi a megoldás, ha valakinek a főnöke túlságosan felönt a garatra? Ilyenkor a talpraesett beosztott egy huszárvágással véget vet az ebédnek, feláll az asztaltól, és figyelmezteti főnökét: „Menjünk vissza az irodába, sürgős dolgunk van.” Persze nem a munkahelyére, hanem hazaviszi őt, a vendégtől pedig elnézést kér. Sok beosztottat visszatart a kezdeményezéstől a félelem, mert attól tartanak, hogy a mentőakció az állásukba kerülhet. Ez általában nem így van, a legtöbb főnök hálás, ha megóvják az italos állapot kellemetlen következményeitől. Nemcsak az ital, a gyengébb nem is tartogat veszélyeket az új munkaerő számára. Az alkalmi udvarlás még nem számít szexuális zaklatásnak, sőt az ital hatására elkövetett vétség is megbocsátható, de ha az ostrom rendszeressé válik, a zaklatott kolléganőnek a sarkára kell állnia: „Ezt nem tűröm tovább, ha nem hagyja abba, egyenesen a vezérhez fordulok.” Ha viszont éppen a főnök zaklatja női beosztottját, a kiszemelt hölgynek nincs más választása — hangzik az épületes tanács —, meg kell válnia a vállalattól, ahol ilyesmi előfordulhat. S mitévő legyen a férfi, aki iránt egy nő tanúsít túlságosan kacér, kihívó magatartást? Ahelyett, hogy mindenkinek elpletykálná a dolgot, meg kell mondania szemtől szembe: „Ez nem az én munkastílusom, keressen magának más munkahelyet.” Hibákat persze nemcsak otthon, hanem külföldön is lehet elkövetni. Például úgy, hogy az utazó helytelenül választja meg az ajándékot. Nehezen képzelhető el nagyobb sértés, mint órával ajándékozni meg egy kínait. Az óra ugyanis a kínai közfelfogás szerint a halál előhírnöke — figyelmeztet a beavatott hölgy. A legnehezebb üzleti partner — már ami az illemet és a jó modort illeti — a japán és az arab. A japánok kifinomult, gondosan szabályozott és mindenütt érvényesülő jó modorával éppúgy nem lehet versenyre kelni, mint nagyvonalú ajándékozási kedvükkel. A japánoknak kifejezetten rosszul esik, ha valaki túltesz rajtuk az ajándékozásban, míg az arabok kedvezően fogadják az ilyen gesztust. Ellenkező tapasztalat hiányában kénytelen vagyok elhinni, Letitia Baldridge-nak, hogy a modor csiszolásával feljebb lehet jutni az amerikai ranglétrán, de kétlem, hogy a jó modor elegendő volna az üdvösséghez. Ugyanígy azt sem hiszem, hogy a japánok az ősi etikett szigorú, beidegzett kultúrája révén érték utol és előzték meg több területen amerikai vetélytársaikat. Hacsak nem arról van szó, hogy a szorgalmas, lelkiismeretes munka is az etikett, az illedelmes magatartás része. Bócz Sándor Egy barátom lánya, aki idegen nyelvű, vagyis külkereskedelmi levelezőnek készül, a kötelező nyelvek mellett — csak úgy, kedvtelésből — egy éve svédül tanul. Egyheti stockholmi tartózkodás után azonban az apja azzal tért vissza, hogy hacsak nem akar Svédországban élni, nem érdemes megtanulnia svédül. Ebben az országban ugyanis szinte mindenki ért és beszél angolul, mégpedig jól és szépen, és ez még inkább vonatkozik a kereskedelmi vállalatokra. Valóban, angol anyanyelvű országon kívül még sehol sem tapasztaltam az angol nyelv ilyen széles körű és ilyen magas fokú ismeretét, mint Svédországban. Egy hétig voltam Stockholmban, de nem találkoztam olyan emberrel, aki, ha angolul szólítottam meg, ne felelt volna habozás nélkül: autóbuszvezetők (akik egy személyben kalauzok is), a földalatti jegykezelői, üzleti eladók (hogy a szálloda személyzetéről ne is szóljak), de bármelyik, az utcán találomra megszólított járókelő is, lett légyen az fiatal vagy öreg, férfi vagy nő. Mi a magyarázata ennek? Az okot könnyű kitalálni. Természetesen nyilván a svédek is meg vannak győződve róla, hogy a svéd nyelv a világon a legszebb, a leggazdagabb, a legárnyaltabb. Ám a svédek emellett felismerték, hogy a külvilág, a nem svédül beszélők roppant értetlen emberek, és nem hajlandók megtanulni svédül. Mivel pedig ez a nyelv mindössze Svédország nyolcmillió lakosának, a Finnországban élő jelentékeny svéd kisebbségnek és az Egyesült Államokban élő svédek egy részének anyanyelve (ugyanis, már fél évszázaddal korábban, nekik is „kitántorgott Amerikába” sok-sok emberük), tehát — amint a mondás tartja, „ha a hegy nem megy Mohamedhez, akkor Mohamed megy a hegyhez” — nekik kell megtanulniuk egy másik nyelvet. Ennek a kiválasztása, gondolom, arra a meggondolásra épült, hogy akkor már olyan nyelvet érdemes megtanulni, amelyet lehetőleg sok ember beszél, így juthattak el az angolhoz. Az már, hogy hogyan tanítják az angolt ilyen eredményességgel, számomra — a hazai iskolai nyelvoktatási módszerek „eredményességének” ismeretében — rejtély. De — bár rejtély — bizonyára nem titok. Ha én volnék az illetékes minisztérium illetékes tisztviselője, nyelvtanárokból álló jókora csoportot küldenék Svédországba hosszabb időre tanulmányozzák, hogyan érik el ott, hogy a nyelvet, amelyet az iskolásgyerekek kilencéves korukban kezdenek tanulni, az iskolát elvégezve valóban tudják, sőt később is jól használják. Egyébként azt hiszem, a svédek angolnyelv-tudásának van még egy nagy segítője: Svédországban semmit sem szinkronizálnak, a televízió és a mozik minden külföldi filmet SVÉDÜL BESZÉLNI eredeti nyelven vetítenek. Mivel pedig a tévében az angol nyelvű filmek aránya igen nagy, ez a nyelv állandóan a fülükben van; az igen jól olvasható — fekete alapon fehér betűs — feliratok pedig állandó nyelvgyakorlási segédletül szolgálnak. Ha ennek ellenére valaki azt kérdezné: milyen is a svéd nyelv, azt mondanám, hogy rápillantva egy újságra, azután a feliratokat böngészve az embernek az az első benyomása, hogy német szöveget olvas, csak éppen valamilyen különös nyelvjárásban: a németül tudó ember a svéd szavak mögött szinte látja a németet. Az utcák neve túlnyomórészt -gatanra vagy -wágenre végződik: rokonságuk a német Gassével és Weggel könnyen felismerhető. A bokhandelről is könnyű rájönni, hogy Buchhandel vagy Buchhandlung, azaz könyvkereskedés. Maguk a svédek különben a széles körű angolnyelv-tudásmellett gondot fordítanak anyanyelvükre, aminek egyik jele az, hogy a bevándorlók, érkezzenek bárhonnan, szinte megérkezésük másnapján már egy ingyenes svédnyelv-tanfolyamon találják magukat, ahol a nyelvvel együtt az életformákat, szokásokat is gyorsan megismerik. A többi között egy számunkra (számukra) különös szokást is. A hatvanas évek elején ugyanis érdekes nyelvi kezdeményezés indult útjára Svédországban, amely jóval több, mint nyelvi, stiláris újítás. A svéd nyelvben a megszólításnak három változata van: az, amelyet „ön”-nek fordíthatnánk, az, amelyben a beszélgetőpartnerről harmadik személyben beszélnek, miközben nevén, mégpedig kivétel nélkül családnevén szólítják, hozzátéve, hogy „kisasszony”, vagy „úr” vagy „tanár úr”, és végül a tegezés. A svédek az első megszólítási formát nagyon nehézkesnek, régiesnek találták, és,csaknem kizárólagosan áttértek a második formára, majd úgy körülbelül 1963 körül megkezdődött a tegeződés. Először csak munkahelyeken, kisebb közösségeken belül, nemre, korra és rangra való tekintet nélkül, egymást keresztnéven szólítva ,mindenki mindenkit tegezni kezdett. Azután ez fokozatosan terjedt: például nagy áruházakban az eladók ruhájára tűzött, nevüket feltüntető táblácskán — amelynek hiánya ott elképzelhetetlen! — valami olyasféle szöveg állt: „Tegezzél nyugodtan, én is tegezlek!” Alig másfél évtized alatt, minden felhívás és kivált rendelet nélkül, a tegeződés általánossá vált: a vevő az eladót, az eladó a vevőt, a köztisztviselő az ügyfelet, a diák (általános iskolás, gimnazista és egyetemista egyaránt) a tanárt és viszont mindenki mindenkit tegez. Egy fiatal magyar nő, aki svédtolmács, mesélte nekem, hogy ő tolmácsolt például már Palme miniszterelnöknél is, és teljesen természetesen az is tegezte őt, és ő is tegezte a miniszterelnököt, pedig a lánya, sőt talán az unokája lehetne. Állítólag van egy törvény, hogy a királyt nem szabad tegezni, de azok, akik találkoztak vele, mondják: nemcsak ő tegezi „alattvalóit”, hanem azok is őt. Így aztán mindenhol mindenkit és mindig tegeznek, ám ha valaki — mert azért akad ilyen az idősebb nemzedék tagjai között — ezt nem szereti, akkor a megszólítást a harmadik személyben beszéléssel és néven vagy rangon szólítással viszonozza, és akkor természetesen mindenki áttér erre a megszólítási módra. Azok a magyarok azonban, akik jól tudnak svédül, és így érzik az árnyalatokat, azt mondják: a tegeződés nem jelent bizalmaskodást, ahogy az angolban a you tegezés is, önözés is. Ezért élhetnek zavartalanul a mi fülünkben furcsán csengő tegezéssel, tegeződésben. A kórházban a takarítónő tegezi az orvost, de ez csak nyelvi formula, különben a társadalmi helyzetének megfelelő stílusban beszél egyik a másikkal, és ez a „társadalmi helyzet” itt egyaránt jelentheti a hierarchiában elfoglalt helyet is, meg azt is, hogy a magasabb műveltségű, képzettségű embernek, svéd felfogás szerint, kijár a tisztelet. Ez mind benne van a svéd tegeződésben: a demokratizmus, az emberi személyiség tiszteletben tartása, a bántó és a másikat semmibe vevő egyenlősdi nélkül. Mindezt hallva nemigen merném nálunk a tegeződés bevezetését javasolni, még ha a fiatalabb korosztály ezt — korosztályon belül — űzi is, gondoljunk a volán mögül elhangzó „tegeződésekre” és indulati hőfokokra! Azt hiszem, még várnunk kell ezzel. Pető Gábor Pál STOCKHOLMI LEVÉL A Stadhuset, a stockholmi Városháza gyönyörű épülete nemcsak a város büszkesége, hanem egyben jelképe is. NÉPSZABADSÁG 1985. december 2., hétfő Szovjet pártmunkásküldöttség látogatása Nyikolaj Ganyusevnek, az Észt KP Központi Bizottsága titkárának vezetésével , az MSZMP Központi Bizottságának meghívására november 25. és 30. között szovjet pártmunkásküldöttség tett látogatást hazánkban. A delegációt fogadta Havasi Ferenc, az MSZMP Politikai Bizottságának tagja, a Központi Bizottság titkára és Ballai László, a KB osztályvezetője. A vendégekkel megbeszélést folytatott Iványi Pál, a KB osztályvezető-helyettese. A küldöttség tanulmányozta az MSZMP- nek a nemzetközi gazdasági kapcsolatokban és a külgazdasági munka párt irányításában szerzett tapasztalatait. A vendégek találkoztak az Ipari, a Külkereskedelmi, a Pénzügyminisztérium, az MT Nemzetközi Gazdasági Kapcsolatok Titkársága több vezetőjével, látogatást tettek Győr-Sopron és Komárom megyében. Hámori Csaba Angolába utazott Hámori Csabának, az MSZMP Politikai Bizottsága tagjának, a KISZ KB első titkárának vezetésével vasárnap magyar pártküldöttség utazott Angolába, hogy részt vegyen az MPLA-Munkapárt II. kongresszusán. A magyar küldöttség tagja Budzsákka Mátyás, az MSZMP osztályvezető-helyettese, Sós János, a KB külügyi osztályának munkatársa és Gulyás András, hazánk ruandai nagykövete, aki a helyszínen csatlakozik a delegációhoz. OVT-delegáció Stockholmban Pethő Tibornak, a BVT elnöksége tagjának vezetésével békemozgalmi küldöttség utazott szombaton Stockholmba, a Békevilágtanács irodájának háromnapos ülésére. A tanácskozáson megvitatják a BVT jövő évi akcióprogramját s azt, hogy a nemzetközi békemozgallom miképpen járul hozzá a jövő őszi koppenhágai béke-világtalálkozó előkészítéséhez. Francia kitüntetés magyar tudósnak Dr. Hatvany József címzetes egyetemi tanár, az MTA Számítástechnikai és Automatizálási Kutatóintézete tudományos tanácsadója Toulouse-ban átvette a Francia Köztársaság közoktatási minisztere által adományozott tiszteletbeli doktori címről szóló oklevelet és a jelvényeket. A címet a toulouse-i országos politechnikai intézet javaslatára, a francia—magyar műszaki-tudományos kapcsolatok ápolásáért és azért adományozták a magyar tudósnak, mert a toulouse-i egyetemen bevezette a számítógéppel segített tervezés és gyártás című tantárgyat. (MTI) TÁVOLSÁG Terjedelmes riportot, érdekes televíziós műsorszámot lehetne készíteni arról, hogy a legutóbbi öt-tíz évben milyen dicséretesen fejlődött az ötezer lakosú Örkény. A tanácselnök — aki nyolc éve viseli ezt a tisztségeit, előzőleg pedig hét esztendeig párttitkár volt a községben — mégis szomorú emberré vált az utóbbi hónapokban. Szeptember 18- án ugyanis a Pest megyei Hírlapban róluk megjelent riport, majd november 9-én a televízió A hét műsora — az ő megítélése szerint — úgy mutatta be az ottani tanácsot, különösen pedig őt, mint a rossz munka, az embertelenség elrettentő példáját. A riport és a tévéműsor arról számolt be, hogy a tanács megszüntetett egy kört, amely a Bocskai utcát kötötte össze a Petőfi utcával. Egészen pontosan: két embernek telekként eladta azt a bizonyos kört, s emiatt a két utca érintett lakóinak megszűnt ott a közlekedési, átjárási lehetősége. Attól kezdve a korábbinál fél-egy kilométerrel nagyobb távolságot kellett megtenniük, ha át akartak menni egyik utcából a másikba. Ezt, persze, zokon vették, erőteljesen kifogásolták, hogy azt a bizonyos átjárót az ő megkérdezésük nélkül adták el, zárták le. A tanácselnök arra hivatkozik, hogy jó két évvel ezelőtt elkészítették és közszemlére is bocsátották Örkény távlati rendezésig fejlesztési tervét, amelyben szerepel a szóban forgó köz valamikori megszüntetése is. Elismeri azonban, hogy azóta gyökeresen megváltoztatták a tervet. Az egyik, igen lényeges módosítás az, hogy az építkezések nem a Bocskai utcától kifelé, hanem egészen más irányban folytatódnak, s ennek az ismertetéséről megfeledkeztek. Létezik tehát az eredeti elképzelések és a maiak között egy időbeli távolság is, amit elmulasztottak áthidalni. Van a felbolydult körzetnek tanácstagja is, aki attól a bizonyos körtől néhány száz méternyire lakik. A tanácselnök mégis arra hivatkozott a tévéműsorban, hogy nem kapott olyan jelzést, amelyből arra következtethetett volna, hogy felzúdulást kelt az átjáró eladása. Sőt — amint most velem közli — többen azt mondták neki, hogy a köz nem egyéb, miint szeméttelep, és sötét is, legjobb lesz hát eltüntetni. Annak a kiderítése, szerencsére, nem rám tartozik, hogy ki, mikor, kinek, miért és mit jelzett. Az viszont kikívánkozik belőlem, hogy Örkény nem világváros, nincsenek és nem is lehetnek benne akkora távolságok, amelyek a község bármelyik vezetője részére ilyen ügyekben külön jelzéseket tennének szükségessé. A feszültség akkor robbant ki, amikor az érintett lakosok azt tapasztalták, hogy kerítés zárja el a közt, s az egyik vásárló — tanácsi végzés birtokában — tüneményes gyorsasággal termőréteget, trágyát hord újonnan vett telkére, és fóliavázat épít rá, majd szamócával be is telepíti. A történetnek erre a szakaszára egyáltalán nem volt jellemző az egyébként gyakori késlekedés sok tanács hivatali apparátusa részéről, s a végzés és a tulajdonba vétel között sem volt időbeli távolság. A helyszínen vagyunk a tanácselnökkel, s nézzük a közt. Még a tévéműsor sugárzása előtt — a tanácselnök kezdeményezésére hozott döntés értelmében visszavettek a kilenc méter széles körből egy négyméteres sávot. Azzal a vevővel, aki gyorsan gyakorolni kezdte tulajdonosi jogát, áttelepíttették a fóliavázat a másik oldalra. A visszavett sávon másfél méter széles betonjárdát építtet a tanács, mellette pedig már ott van a vízelvezető árok, és két villanyoszlopot is emelnek, hogy esténként ne kelljen sötétben botorkálniuk az embereknek. A felmerülő költségeket a tanács fedezi, mint ahogyan tanácsi pénzből kártalanítják a vevőt is, aki nagy sietve szamócát telepített. A tanácselnök szerint különféle indulatok, ellenségeskedések is munkáltak ebben a tanulságos történetben. Megértem a szomorúságát, a keserűségét, és sajnálom is, mert nem kizárólag az ő hibájából következett be mindaz, amiről ez a jegyzet szól. Örülök viszont annak, hogy egyetértünk a lényegben. Ne legyen karnyújtásnyinál nagyobb távolság bármelyik közösség és választott testületei, tisztségviselői, vezetői között. Gulyás Pál Kommunista szombatok Kommunista műszakokat tartottak szombaton a mecseki szénbányászok. A komlói, a pécsi, a vasasi és a mázaszászvári mélyművelésű bányaüzemek és külfejtések kollektíváihoz a lakosság ellátására termelő nagymányoki brikettgyár dolgozói ezerkétszáz tonna tüzelő előállításával csatlakoztak, s az aknamélyítő bányászok és a tanbánya dolgozói isfelvették a munkát. A hét végi különműszakokra, amelyeken a szocialista brigádok egymással is versengtek, az átlagos szabadnapi teljesítménynél két-háromezer tonnával több, összesen tízezer tonna feketeszén kitermelését vállalták. Kommunista szombati keresetüket az alacsony járadékból élő bányásznyugdíjasok támogatására, szociális és kulturális célokra fordítják. Kommunista műszakot tartott szombaton a miskolci December 4. Drótművek kollektívája is. (MTI)