Népszabadság, 1986. május (44. évfolyam, 102-127. szám)

1986-05-01 / 102. szám

VILÁG PROLETÁRJAI. EGYESÜLJETEK! 1986. máj. 1./ csütörtök AZ MSZMP KÖZPONTI LAPJA XLIV évff., 102. szám A béke, a munka ünnepén Legyen az öröm és az ünneplés napja az idei május elseje is — kívánjuk mindazoknak, akik ha­zánkban és a világ bármely pont­ján felvonulnak. A naptár szerint is a munka ünnepe a mai nap, okunk és jogunk van hozzá, hogy akár némi emelkedettséggel szól­junk a munkáról, az embert minden más élőtől megkülönböztető alkotó tevékenységről. Tudván tudva, hogy mi mindenre emlékeztet május el­seje, és nem feledve, hogy milyen világban keressük s leljük örömün­ket. Ha csak arra gondolunk, hogy mi­ből bontakozott ki épp száz évvel ezelőtt a május elseje — az 1886. évi chicagói munkástüntetésre és rendőrsortűzre —, amelyen ma a földkerekség minden országában százmilliók demonstrálnak, érzékel­hetővé válik, miféle történelmi erő­vé vált a munkásszolidaritás, a munkásosztály és a népek nemzet­közi összefogása. A II. Internacio­­nálé állásfoglalása avatta május el­sejét a proletariátus világünnepévé, a döntés azonnal visszhangra talált, csak Budapesten hatvanezren vet­tek már részt 1890-ben az első fel­vonuláson. Harcban született, üldö­zéstől­, tiltástól erősödött a világ munkásainak egységét hirdető gon­dolat. Csakhogy ennek a száz évnek a történetében két világháború, és ki tudja, hány helyi háború volt. Nem egészen negyed századdal az első május elsejei ünnepet követően mil­liók pusztítják egymást. Semmivé foszlott, erőtlennek bizonyult a nemzetközi összefogás eszméje? Ke­serű szembesülés a korabeli felvé­teleken a frontra, kezdetben még bizakodva indulókat látni. A becsa­pottakat, a megtévesztetteket, az önnön érdekük ellenében halálba vonulókat. Mentségükre szolgál, hogy nem tudták, miért adtak kezükbe fegyvert, s hogy akik tud­ták, akik a nacionalista jelszavak mögött fölismerték az imperialista érdekeket, a kevesek nem voltak, nem lehettek képesek az esztelen­­ség megakadályozására. Az is igaz, hogy sokan rádöbbentek a harcté­ren a háború értelmetlenségére, va­lós történetek szólnak az egymás­sal szemben ál­ló katonák barátkozá­­sáról, megakadályozására parancs­ban tiltották a fraternizálást. A há­ború végére megsokszorozódtak a tisztán látók: Oroszországban győz a proletárforradalom, védelmezői között más nemzetek, köztük ma­gyar internacionalisták tízezreit ta­láljuk. A világ első proletárállama megszületése pillanatától a munká­sok, a dolgozó milliók érdekeinek élharcosa, a társadalmi haladás, a proletár internacionalizmus és a kö­vetkezetes békepolitika programjá­nak hirdetője és megvalósítója. Azo­nos célokkal ragadja meg a hatal­mat a magyar munkásosztály, máso­dikként a világon létrehozva a Ta­nácsköztársaságot. A hazai és a nemzetközi reakció összefogása — ha úgy tetszik, az elnyomó osztá­lyok internacionalizmusa — kellett a néphatalom megdöntéséhez. Az emberiség legtorzabb „eszmé­je” a háború dicsőítését, a népir­tást, a haláltáborokat magában fog­laló fasizmus, törvényszerűen jutott el a második világháború kirobban­tásához. Az antifasiszta összefogás­ban, a hitlerizmussal szemben fel­lépő nemzeti mozgalmakban nem nehéz föllelniünk a munkásnemzet­köziséget, s azt a föli­smerést, hogy a barbársággal szemben szövetség­re lehet és kell lépnie minden jó­zan, az emberi értékeket féltő erő­nek. Május. 1945 óta Európában a fa­sizmus legyőzésére is emlékeztet, és arra, hogy azóta kontinensünkön béke van. Szocialista és kapitalis­ta országok élnek immár tartósan egymás mellett békében. Magától értetődően? A szocialista országok válasza erre a kérdésre egyértel­műen igen. A Szovjetunió a máso­dik világháború befejezése után lan­kadatlanul folytatta erőfeszítéseit a béke megőrzése, a feszültség csök­kentése érdekében. S vele együtt szorgalmazzák a szocialista országok a fegyverkezés megfékezését, a bé­kés egymás mellett élést. Európa békéjének, az emberiség pusztulá­sát jelentő világháború megakadá­lyozásának ez volt és ez ma is a legfőbb záloga. A szocialista közös­ség és annak összeforrottsága a vi­lágpolitika egyik meghatározó té­nyezője. Ennek az egységnek az erő­sítése az összehangolt és követke­zetes békepolitikát szolgálja, tehát nemzeti érdekeinknek is ez az el­kötelezettség felel meg. „A Magyar Szocialista Munkáspártot nemzetkö­zi tevékenységében a proletár in­ternacionalizmus elvei vezérlik” — olvashatjuk a XIII. kongresszus ha­tározatában. Ez a nemzetközi poli­tika a béke, az egyetemes haladás szorgalmazója. Feszültségekkel terhes világban élünk. Az idei május elsejét meg­előző hetek eseményei az eddiginél is félelmetesebb veszélyeket villan­tottak fel. Ezért is ért egyet a ha­zai közvélemény az SZKP XXVII. kongresszusának helyzetelemzésével és a feszültségek feloldására tett egyértelmű javaslataival. Együtt a világ közvéleményével a realitáso­kat figyelembe vevő, felelős választ vár az ellenoldaltól. Az egyoldalú moratóriumot az Egyesült Államok a nevadai újabb atomrobbantások­kal viszonozta, folytatja az űrfegy­verkezést, legfőbb célja katonai erő­fölényt kialakítani. A tudományos érvelést, az ezeknek a fegyverek­nek a mindenhatóságát cáfoló elem­zéseket éppúgy figyelmen kívül hagyja, mint a fegyverkezési haj­sza fokozásának értelmetlenségét bi­zonyító felelős gondolkodást. A Líbia ellen elkövetett fegyveres agresszió napjaiban hangzott el: „Most minden józanul gondolkodó ember számára világos kell hogy le­gyen, ki kívánja valóban a békét, és ki az, aki a nukleáris pusztulás felé taszítja a népeket. El lehet kép­zelni, mi maradna az emberi faj­ból és a civilizációból, ha a Szovjet­unió az Egyesült Államokhoz ha­sonlóan cselekedne a nemzetközi színtéren. A szocializmus lényegé­től azonban idegen az ilyen rövid­látó, önző, kalandor politika” — mondotta Mihail Gorbacsov az NSZEP kongresszusán. A kalandor politika a józanul gondolkodó polgári kormányokat is aggodalommal tölti el. Hiszen min­denki számára nyilvánvaló, hogy a szovjet javaslatok sorozatos elutasí­tása, a feszültséget növelő akciók sorozata kárt okoznak a szovjet— amerikai, és általában a kelet—nyu­gati párbeszédnek. A Genfiben elkez­dett párbeszéd­ nem ilyen lépések ál­tal folytatódhat. Elképzelhetetlen az eredményes párbeszéd csak az egyik fél megállapodási készségével. A szovjet álláspont világos, egyértel­mű, Berlinben az SZKP főtitkára így összegezte: „Mi a Nyugatnak nem az öklünket mutogatjuk, ha­nem a kezünket nyújtjuk. Szeret­ném hangsúlyozni: nem gyengeség­ből keressük a kölcsönös megértés­hez, a fegyverkezési hajsza korláto­zásához vezető utat. Szükségünk van a békére, de arra mindenkinek szüksége van. Politikánkat az em­beriség, lehetséges, hogy a galak­tika egyetlen civilizációja túlélése iránti gondoskodás diktálja.” A világ helyzetéből fakad, hogy a szolidaritás megnyilvánulásának legfontosabb színtere korunkban a világbéke megőrzése. Amióta a munkásosztály létrehozta forradal­mi mozgalmait és kifejlesztette szer­vezeteit, az osztályharcnak mindig szerves része volt a küzdelem a hó­dító háborúk ellen, amelyek, akár­milyen magasztosan hangzó szóla­mok jegyében hirdették is meg őket, mindig csak egy célt szolgáltak: a kizsákmányolók hatalmának kiter­jesztését, az imperialista államok területszerzését, a népek leigázását. A munkásmozgalom osztályjellegé­ből fakadt, hogy szembefordult a háborús erőkkel, a militaristákkal. Különösképpen áll ez a mi korunk­ra, amikor a munkásosztály-mozgal­mak e törekvésben összeolvadnak a tömegméretűvé vált, az egész vilá­gon elterjedt antiimperialista és an­­timilitarista mozgalmakkal. Az em­beriség nem fogadja, nem fo­gadhatja el azt a „logikát”, mely szerint a még további fegyverkezés garantálhatja a békét. Akkor, ami­kor a Föld többszöri elpusztításá­hoz elegendő fegyverkészlet halmo­zódott föl, akkor, amikor az atom­fegyverek tökéletesítésének egyik következménye a reakcióidő lerövi­dülése, amikor jogos a félelem a véletlen katasztrófától, hiszen ennek megelőzése, elhárítása éppen a köl­csönös bizalmat föltételezi, lehet-e értelme tovább növelni az elretten­tés arzenálját? A józan ész az el­lenkezőjét diktálja. A fegyverzet kölcsönös csökkentését, s vele együtt a bizalom erősítését. A század végére — ha megvaló­sulna a szovjet javaslat — a vi­lág mentes lehetne az atomfegyve­rektől. Nem ez a vonzó perspektí­va? Nem ettől remélhetjük — a vi­lágkatasztrófa veszélyének fölszá­molásán túl —, hogy az emberiség anyagi, szellemi erői a népek ja­vát szolgálják? Azoknak a globális gondoknak a megoldását, amelyek a népesség növekedéséből szár­maznak, amelyek a bennünket kö­rülvevő természetes környezet álla­potának romlásából következnek. A víz, a levegő szennyeződésének meg­állítása mindinkább elodázhatatlan feladatunkká válik. Anyagi és szel­lemi javakban csak akkor gyara­podhatunk, ha békében munkálkod­hat a világ, ha a fegyverkezési ki­adások görbéje nem emelkedik mind meredekebben. Nemzetközi és nemzeti érdek e távlatos program megvalósítása. Azok a határozatok, amelyeket az SZKP XXVII. kongresszusa foga­dott el a szovjet gazdaság fejlődésé­nek meggyorsítására, önmagukban is bizonyítják, hogy mire kívánja összpontosítani a Szovjetunió ere­jét. Abban a nagy folyamatban, amely az októberi forradalom győ­zelmével kezdődött, ennek a kong­resszusnak a programja új, a ko­rábbinál minden vonatkozásban magasabb szintet irányoz elő. Nem kétséges az sem, hogy a Magyar Népköztársaság jövője ugyancsak a békés építőmunka sikerének a függ­vénye. Van mit féltenünk, van mi­ért aggódnunk. Féltjük mindazt, amit az elmúlt évtizedekben elértünk, megteremtet­tünk, az ország és az egyének ja­vait, az életszínvonalat, a szociál­politika, a kultúra értékeit, azt a bizakodó közhangulatot, amely az egyéni és közösségi törekvések tár­sadalmi visszaigazolásából táplálko­zik. És aggódunk, hogy vajon mi­ként sikerült továbbfejlődnünk, elér­jük-e azokat a célokat, amelyeket a párt XIII. kongresszusa jelölt meg, méghozzá az egész társadalom egyet­értésével. Mint tudjuk, tavaly a tervezettnél kisebb mértékű volt a termelés növekedése, következéskép­pen a nemzeti jövedelem elmaradt a várttól, és az idei első negyedév adatai sem tükröznek lényeges mó­dosulást. Tudjuk, hogy kedvezőtle­nül változtak a külső körülmények, tehát objektív tényezők is magya­rázzák az eredmények alakulását. De az elemzések azt bizonyítják, hogy továbbélnek a szándékainkkal ellentétes, a fejlődést gátló szubjek­tív tényezők is. Az aggodalomnak, a féltésnek cselekvésben kell megnyilvánulnia ahhoz, hogy kilábaljunk, hogy egy irányban hassanak a központi és a helyi döntések, hogy egységessé vál­jék a szemlélet gondjaink megol­dását illetően. Nem kevesebbről van szó, mint arról, hogy ha a gazdaság, a termelés nem képez megfelelő anyagi alapot az elosz­tásban, akkor az életszínvonal ter­vezett javulása helyett annak stag­nálásával vagy romlásával kell szá­molnunk. Ha nem tudjuk átvenni a tudományos-műszaki fejlődés üte­mét, huzamosabb időre elveszítjük a fejlettekhez való fölzárkózás esé­lyét is, romlanának külpiaci érté­kesítési lehetőségeink, ingataggá válna a belső ellátás egyensúlya. Nincs más tartalékunk, mint a jobban szervezett, a hatékonyabb, a nagyobb hasznot hozó munka. Ta­lán nem ünneprontás éppen a mun­ka ünnepén szólni erről is, biztos, hogy ez a dolgozók döntő többsé­gének egyetértésével találkozik. Ez a többség aligha ellenzője, sokkalta inkább sürgetője a jobban szerve­zett munkának, a nagyobb munka­­fegyelemnek, a valós teljesítmé­ny­­nyel arányos jövedelemelosztásnak, a közérdek érvényesülésének, egy­szóval mindannak, ami feltétele a továbblépésnek. Iparban, mezőgaz­daságban, a termelő- és a nem ter­melő szférában egyaránt. Országos dolgainkról szólva meg­szokottá vált, hogy mindegyik dol­gozó réteg feladataira utalunk. Mert a munkás-paraszt szövetség kitel­jesült, a szocialista Magyarország továbbfejlődése össznemzeti prog­rammá vált. Ma ez úgy fejeződik ki, hogy az egykori munkásünne­pet az egész nép tekinti piros betűs ünnepének. Maros Dénes

Next