Népszabadság, 1986. május (44. évfolyam, 102-127. szám)

1986-05-01 / 102. szám

1986 május 1, csütörtök NÉPSZABADSÁG Kitüntetési ünnepségek a Parlamentben Az Elnöki Tanács a termelőmun­ka területén kifejtett kimagasló te­vékenységük elismeréseként élen já­ró dolgozóknak a Szocialista Munka Hőse kitüntetést, kollektíváknak pe­dig a Munka Vörös Zászló Érdem­rendje kitüntetést adományozta. A kitüntetéseket Losonczi Pál, az El­nöki Tanács elnöke, az MSZMP Po­litikai Bizottságának tagja szerdán adta át a Parlament kupolatermé­ben. Az ünnepségen jelen volt Ha­vasi Ferenc, a Politikai Bizottság tagja, a Központi Bizottság titkára. Losonczi Pál elismeréssel szólt azokról a szocialista brigádokról és a kimagasló egyéni teljesítményt nyújtó dolgozókról, akik példás munkájukkal kiérdemelték a magas elismerést. Mint mondotta, az ered­mények közös ösztönzője a szocia­lista munkaverseny, amelynek fon­tos jellemzője, célja a többlettelje­sítmény, a minőséget óvó jobb mun­ka, az ésszerű anyag- és energia­takarékosság, a költségek csökken­tése, a műszaki, technológiai fejlő­dés gyorsítása, a munka- és üzem­­szervezési módszerek fejlesztése. A szocialista munkaversenynek, a szo­cialista brigádmozgalomnak nem­csak közvetlen gazdasági haszna je­lentős, hanem mozgósító hatású a közéletben, s a személyiség formá­lásában is nagy a jelentősége — mondotta az Elnöki Tanács elnöke. Losonczi Pál ezután átnyújtotta a kitüntetéseket. A Munka Vörös Zászló Érdemrend­jét kapta meg, a 12. számú Állami Építőipari Vállalat Kandó Kálmán villanyszerelő szocialista brigádja; a Budapesti Közlekedési Vál­lalat Kossuth Lajos gépkocsivezető szo­cialista brigádja; a­ Chemokomplex Vegyipari Gép- és Berendezés Export- Import Vállalat örökzöld adminisztratív szocialista brigádja; a Gyulai Vízművek November 7. csatornamű-üzemeltető szocialista brigádja; a Kenderfonó és Szövőipari Vállalat pécsi fonó- és szövő­gyárának November 7. fonó-előkészítő szocialista brigádja; a Kunság Élelmi­szer- és Vegyiáru Kereskedelmi Vállalat Május 1. raktáros szocialista brigádja; a Lenin Mezőgazdasági Termelőszövet­kezet (Tiszaföldvár) Május 1. — MHSZ gépszerelő szocialista brigádja; a Ma­gyar Néphadsereg Tápiószecsői 7215. szá­mú alakulatának Ságvári Endre laka­tos szocialista brigádja; az Oroszlányi Szénbányák márkushegyi bányaüzemé­nek 5. számú frontfejtésű szocialista bri­gádja és az Ózdi Kohászati Üzemek rúd-, dróthengermű gyáregységének Jurij Gagarin hengerész szocialista bri­gádja. Ugyanezt a kitüntetést kapta meg a héten megtartott ünnepségeken az Alba- Regia Állami Építőipari Vállalat; a Kék Duna Mezőgazdasági Termelőszövetkezet (Fájsz); a Mátraaljai Szénbányák és a Videoton Elektronikai Vállalat is. A Szocialista Munka Hőse kitünte­tésben részesült: Csente Jenő, a Tatabányai Szénbá­nyák vására, frontbrigádvezető; Kisák Györgyné, a Masterfil Pamutfonóipari Vállalat fonó szakmunkása; Kokas Jó­zsef, a Győr-Sopron Megyei Talajerő­­gazdálkodási Vállalat csatornamű-keze­­lője; Papp József, a székkutasi Új Élet Mezőgazdasági Termelőszövetkezet állat­­tenyésztési brigádvezetője és Tulok Zol­tán, a Pápai Húskombinát húsipari szakmunkása. (MTI)­­ Szakszervezeti vezetőket, tisztség­viselőket tüntettek ki május 1. al­kalmából szerdán a SZOT székhá­zában. Az ünnepségen részt vett Gáspár Sándor, a SZOT elnöke is. A Szakszervezeti Munkáért arany fokozatát 35-en, ezüst fokozatát 25- en kapták meg. A kongresszusi és felszabadulási munkaverseny győztesei Élenjárók elismerése Párt- és állami vezetők az ünnepségeken Magas rangú párt-, állami és szakszervezeti vezetők szerdán újabb vállalatok kollektíváinak adták át az MSZMP Központi Bizottsága Kongresszusi Zászlaját, valamint a Minisztertanács és a SZOT elnöksé­gének Vörös Zászlaját. A Bábolnai Mezőgazdasági Kom­binát dolgozóinak gyűlésén Havasi Ferenc, az MSZMP Politikai Bizott­ságának tagja, a Központi Bizottság titkára nyújtotta át a két megtisz­telő zászlót Burgert Róbertnek, a kombinát vezérigazgatójának. Ma­gyar Gábor mezőgazdasági és élel­mezésügyi miniszterhelyettes 26 bá­bolnai dolgozónak a Kiváló Mun­káért kitüntetést adta át. Százhu­szonöten vállalati kiváló dolgozó ki­tüntetésben részesültek. A Papíripari Vállalat dolgozói is szerdán vették át az MSZMP Köz­ponti Bizottságának Kongresszusi Zászlaját, valamint a Miniszterta­nács és a SZOT Vörös Zászlaját. A kitüntetéseket Grósz Károly, az MSZMP Politikai Bizottságának tagja, a Budapesti Pártbizottság el­ső titkára adta át Juhász Mihály vezérigazgatónak. Ugyancsak Grósz Károly nyújtotta át a Központi Bi­zottság kongresszusi oklevelét a vál­lalat Gutenberg szocialista brigád­jának; ezt a kitüntetést Halasi Fe­­rencné brigádvezető vette át. Há­rom kollektíva a Vállalat Kiváló­­Bri­gádja címet nyerte el, tizennégyen a Kiváló Munkáért kitüntetésben részesültek. A Központi Fizikai Kutató Inté­zet dolgozóinak ünnepségén Aczél György, az MSZMP Politikai Bizott­ságának tagja adta át a kongresszu­si zászlót Szabó Ferencnek, a KFKI főigazgatójának. Az intézet elnyerte a Minisztertanács és a SZOT Vörös Zászlaját is, amelyet Szabó Endre, a Közalkalmazottak Szakszervezeté­nek főtitkára nyújtott át Furcsán Józsefnének, a KFKI szakszervezeti bizottsága titkárának. A Magyar Tudományos Akadémia Kiváló Brigádja címet az intézet négy szocialista brigádja kapta meg. Az MTA elismerő oklevelével tün­tették ki a KFKI Atomenergia Ku­tató Intézetének, valamint Mérés- és Számítástechnikai Kutató Intéze­tének kollektíváját. A Dunai Kőolajipari Vállalat dol­gozóinak Százhalombattán, a válla­lat központjában megtartott ünnep­ségén Szabó István, az MSZMP Po­litikai Bizottságának tagja adta át a kongresszusi zászlót, valamint a Minisztertanács és a SZOT elnöksé­gének Vörös Zászlaját dr. Rátosi Er­nő vezérigazgatónak. A Közép-Tisza-vidéki Vízügyi Igaz­gatóság elnyerte a kongresszusi zász­lót, és negyedszer kapta meg a Mi­nisztertanács és a SZOT elnökségé­nek Vörös Zászlaját. A Szolnokon rendezett ünnepségen Szűrös Má­tyás, az MSZMP KB titkára nyújtot­ta át a kitüntetéseket Hegedűs La­josnak, a Vízügyi Igazgatóság veze­tőjének. Az igazgatóság dolgozóinak Kovács Antal államtitkár, az OVH elnöke számos egyéni és kollektív kitüntetést adott át az ünnepségen. A Veszprémi Szénbányák Vállalat dolgozói Veszprémben a vegyipari egyetem aulájában tartottak ünnep­séget. A két zászlót a tízezres bá­nyászkollektíva képviseletében Pera Ferenc vezérigazgató vette át Hor­váth Istvántól, az MSZMP KB tit­kárától. A Graboplast Győri Pamutszövő és Műbőrgyár dolgozóinak ünnepsé­gén Pál Lénárd, az MSZMP KB tit­kára adta át a kongresszusi zászlót, valamint a Minisztertanács és a SZOT elnökségének Vörös Zászla­ját, amelyeket a kollektíva nevében Tomaskovics Gyula vezérigazgató vett át. Ezt követően minisztériumi, szakszervezeti és vállalati kitünteté­seket adtak át a munkában élen já­ró dolgozóknak és kollektíváknak. Nagy Károly, a műbőr gyárrészleg gép vezetője: A nemzetközi munka­verseny élenjáró dolgozója kitünte­tésben részesült. Az Országos Mentőszolgálat dol­gozói is szerdán vették át a szocia­lista munkaversenyben elért kima­gasló eredményeikért a kongresszu­si zászlót, valamint a Miniszterta­nács és a SZOT elnökségének Vörös Zászlaját. A kitüntetéseket dr. Cse­­hák Judit, a Minisztertanács elnök­­helyettese adta át dr. Bencze Bélá­nak­, az Országos Mentőszolgálat fő­igazgatójának. Az ünnepségen a kollektíva har­minc tagja Kiváló Munkáért mi­niszteri kitüntetést, illetve minisz­teri dicséretet kapott. A kitünteté­seket dr. Medve László egészségügyi miniszter adta át. A Hungarocamion Nemzetközi Autóközlekedési Vállalat szerdai ün­nepségén Marjai József, a Miniszter­­tanács elnökhelyettese adta át a kongresszusi zászlót, valamint a Minisztertanács és a SZOT Vörös Zászlaját Torma Imre vezérigazga­tónak. Ezt követően ugyancsak a kor­mány elnökhelyettese nyújtotta át a Magyar Népköztársaság Kiváló Bri­­gádj­a kitüntetést a Széchenyi komp­lex szocialista brigádnak; a kitünte­tő oklevelet Tóth I­. Gyula brigád­vezető vette át. Urbán Lajos közlekedési miniszter a Munka Érdemrend arany fokoza­tát adta át Liebe György gépkocsi­­vezetőnek. A Bőr- és Cipőkellék Kereskedel­mi Vállalat dolgozói szintén elnyer­ték a két zászlót. A kitüntetéseket Baranyai Tibor, a SZOT főtitkára adta át Alsószent­­iványi Lajosnak, a vállalat vezér­­igazgatójának. A vállalat dolgozói közül tizenegyen a Kiváló Munkáért, tízen pedig a Kiváló Dolgozó kitün­tetést vehették át az ünnepségen. A Növényolajipari és Mosószer­­gyártó Vállalat munkásgyűlésén Váncsa Jenő mezőgazdasági és élel­mezésügyi miniszter nyújtotta át a kongresszusi zászlót, valamint a Mi­nisztertanács és a SZOT Vörös Zász­laját Kurucz Józsefné vezérigazgató­nak. A miniszter a Kiváló Munkáért kitüntetést a vállalat tizennégy dol­gozójának adta át, míg tíz szocialista brigád a vezérigazgatótól a Vállalat Kiváló Brigádja címet vette át. (MTI) A szocializmus vizsgája Markáns ellentmondás napjaink­ban, hogy úgy tűnik, mintha a szo­cializmus építésének rajtkövétől idő­ben távolodva, az új társadalom megteremtésén munkálkodva az el­vi dilemmák, buktatók, a gyakor­lat által is felszínre hozott és mind nehezebben megválaszolható ideo­lógiai természetű problémák foly­vást sokasodnának. E gondolatsor úgy is folytatható, hogy e megközelítés szerint a szocia­lizmus elvei könnyebben kimutatha­tók, a gyakorlatban könnyebben egyeztethetők egy olyan (kezdetlege­sebb) szituációval, amikor az anya­gi világ lényegesen egyszerűbb, egy­­síkúbb volt körülöttünk, ám az idő haladtával a szocializmus az általa létrehozott fejlődés ellentmondásai­val nemigen tud mit kezdeni. És persze vannak is — nevezzük így — ellendrukkereink (ellenfeleink, ellenségeink), akik a fenti gondolat­sort ekképpen végig is viszik, egé­szen a megcélzott végkövetkezteté­sig, a szocializmus végső válságáról, túlhaladottságáról szóló konklúzióig. És vannak elvtársaink is, akik kese­rűen valami hasonlót éreznek: azt ugyanis, hogy az anyagi gyarapo­dással, a társadalmi képletek és a termelési körülmények bonyolultab­bá válásával a dolgok a szocializ­mus elvei szempontjából áttekinthe­­tetlenekké váltak, egyre több a kompromisszum, és egyre kisebb a tere elveink és a valóság egyértel­mű, következetes egyeztetésének. Eszerint tehát régebben a szocializ­mus elvei könnyebben és követke­zetesebben voltak kivitelezhetők, mint, mondjuk manapság, amiből — bármennyire nem akarják is — is­mét csak az a végkövetkeztetés, hogy a szocializmus a kezdetlege­sebb viszonyokra készült társadalmi formáció. A két gondolatmenet, a szocializ­mus e kétféle elparentálása — fáj­dalom — még akkor is egybecsen­dül, ha nyilván élesen meg kell kü­lönböztetnünk, hogy az egyik eset­ben (az ellenoldal esetében) kaján öröm kíséri a kinyilatkoztatást, míg a másik esetben érzelmi azonosulás és fájdalmas sóhaj a töprengést. Egyébiránt az elvek és a valóság között érzékelt feszültség erősödő je­lenlétét mutatja, hogy az összeegyez­tetés nehézségeit, a magyarázatke­resés fáradságait megkerülendő szé­les körben tapasztalható az eszme kilúgozása, az elvek prakticista megrostálása, az eszmétől való elfor­dulás éppúgy, mint az eszmébe, az­az annak vulgáris megfogalmazásai­ba való fordulás, az ,.egybrosúrás marxizmusba” menekülés, ném­e­­lyeknél a valóság — oly csábító — átálmodása. Elvek és kompromisszumok Pedig — egy mondatnyit időben visszanyúlva és a határainknál na­­gyobb kört ölelve — érdemes emlé­keztetni rá: a szocializmus történe­te a korábbi évtizedekben sem szű­kölködött éppen ideológiai vitákban, amelyek nemegyszer korszaknyitó megújulások kiindulópontjai voltak. Hogy éppen csak példaként kiragad­junk néhányat: ilyen volt a harmin­cas években a népfrontpolitika kiala­kítása, az ötvenes éveik derekán a há­ború elkerülhetőségének tézise, majd a szocializmus közös törvényszerűsé­geinek és a nemzeti sajátosságoknak megkülönböztetése. Mindezen téte­lek egyike-másika — jegyezzük meg a tárgyilagosság kedvéért, és mint­egy a mai vitákra vigasztalódásul — mind a mai napig hagyott az alap­vető elvi tisztázás mellett is tisztá­zatlan részleteket, az elvekhez ne­hezen illeszkedő praktikus problé­mákat, és néha súlyos alkalmazási nehézségeket. Mert ha meggondol­juk, az itt érintett tézisek például nemcsak a tudatos társadalomirá­nyítás, az eszmei-politikai megúju­lóképesség és a kompromisszum­készség nagy alkotásai, hanem egy­szersmind a gyakorlatban, alkalma­zásuk során valamennyi súlyos konfliktusok hordozója is lett. Ma­gyarán: az eszmerendszerből követ­kező, annak törvényei közé illeszke­dő tézis és az annak megfelelő gya­korlat értékét semmiképpen sem az méri, hogy mennyi és lelkileg mi­lyen nehezen elviselhető kompro­misszum következik belőle, hanem, hogy maga a kompromisszum szük­séges-e, a haladást szolgálja-e vagy sem. Hol tartunk? Ha ezek után most napjaink ideo­­lógiailag legizgatóbb pontjait pró­báljuk — ugyancsak hazánk hatá­rain túli érvénnyel — kitapogatni, ezt leginkább annak a vitának a környékén találjuk meg, amelynek legfrissebb eseménye éppen a Szov­jetunióban és éppen a közelmúlt­ban annak — az SZKP XXVII. kong­resszusa által is megerősített — rög­zítése volt, hogy a társadalmi és a gazdasági fejlettség mely stádiumá­ban, tehát milyen objektív és szub-­j­­ektív feltételek között folyik a szovjet társadalom építése. E vitát, pontosabban annak kimenetelét alig­ha túlzás alapvető jelentőségűnek ne­vezni, hiszen hosszabb távra és — lévén a Szovjetunióról szó — kisu­gárzó hatással megszabja a szocia­lizmus ottani építésében kirajzolódó célok egymásutánját, és meghatároz­za e célok elérésében alkalmazható és alkalmazandó eszközök egész rend­szerét. Ez azonban csak a legaktuálisabb eseménye a szóban forgó vitának, hiszen az már hosszú idő óta — oly­kor felerősödve, máskor elhalkulva, részben a nagyobb nyilvánosság előtt, máskor csak a tudományos és politikai műhelyek falai között — majdnem valamennyi, a közepes fej­lettség stádiumában levő szocialista országban folyik. Sajátos formában, de folyik nálunk is. Az e kérdések­ben kialakított állásfoglalás sok te­kintetben ma is választóvonal ugyanis egy sor gyakorlati kérdés megközelítésében. Hiszen nyilván­való például: annak megítélése, hogy a szocializmus építésében hol, mi­lyen anyagi és tudati szinten tar­tunk, egyben döntő módon befolyá­solja véleményünket például a ter­melés, a gazdaság anyagi ösztönzé­sének, az ár- és pénzviszonyok sze­repének szükségességét, illetve az emberek tudatosan önkéntes társa­dalomépítésének lehetőségeit, hatá­rait illetően. De általánosabban szólva: mind e viták azt tükrözik, hogy a szocia­lizmus igen intenzíven keresi új le­hetőségeit és cselekvési terét a jelen történelmi helyzetben. Erőfeszítése­ket tesz egy lehető legobjektívebb önvizsgálatra, hogy az így feltárt helyzethez illő eszközöket és mód­szereket megválaszthassa. A szocializmust két hatás is — ha úgy tetszik — kényszeríti erre. Az egyik az a külső erő, amelyben a nemzetközi osztályharc, az imperia­lizmussal folytatott verseny zajlik, s ahogyan az imperializmus „új agresz­­szivitása” ellenünk szegeződik. A má­sik egy belső erő, a gazdaság fejlő­désének a korábbiaktól merőben, el­különülő, eszközeiben, lehetőségei­ben és konkrét céljaiban is új sza­kasza, amely a szocializmus jövő fejlődése érdekében most már minél gyorsabban, radikálisabb alkalmaz­kodást követel. Hajtóerőt keresve A szocializmus eddigi története során számos alkalommal élt át ne­héz, sőt kritikus helyzeteket. Mi több: rendszerünk eddigi fiatal évei mindmáig erős ellenséges környezet­ben, folyamatos kihívások egymás­utánjával teltek el. Csakhogy ezek a belső struktúrákon a kezdetektől fogva viszonylag kevés változtatást kívántak. Most más a helyzet, ez lát­ható. Ez esetben jelentős belső ön­megújító készségre van szükség, hogy a szocializmus ismét kellően effektívvé váljék. És az ismét szón itt erős hangsúly van, hiszen az extenzív fejlődés je­gyében eltelt évtizedek hihetetlenül hatékonyaknak bizonyultak, elmara­dott országok váltak a világ sorsát meghatározó tényezővé. E pozíciók további szilárdítása és általában a szocializmus­­mai fejlődési terének felrajzolása azonban most erőteljes belső átrendeződésekkel is jár. E problémák legáltalánosabb megfo­galmazása több szocialista ország tu­dományos elemzéseiben, de már a napi publicisztika szóhasználatában is „a termelőerők és a termelési vi­szonyok fejlődésének disszonanciá­járól” szól. De a hazai vizeken maradva: a magunk feladatait legtöbbször a gazdaság intenzív fejlődési szaka­szára való áttérésként halljuk meg­határozni. Persze ma már széles körben nyilvánvaló, hogy korszakos átalakulásokat aligha lehetséges a társadalom életének egyetlen néző­pontja felől megközelíteni. Mert szemlélhető ezeknek az évek­nek a mélyáramlata például afelől a fontos összefüggéseket feltáró ki­indulás felől is, hogy a szocializmus építésének új, a kornak megfelelő lendítőit, motivációit kell felkutat­nunk. A mindent tonnákban, méte­rekben mérő években, a társadalom alapszükségletei kielégítésének elő­teremtésekor, amikor az egyén és a közösség közvetlen érdekazonossága a jelszavak szintjén is átfogható volt, hegyeket mozgattak meg az emberek a lelkesedés erejével. Má­ra e motiváció szerepe lényegileg megváltozott. Nem azért, mert — mint hallani lehet — közöm­böseb­­bek, lelketlenebbek lettek az em­berek! Hiszen hányszor tapasztal­tuk azt a paradoxont, hogy az önzőnek, befelé fordulónak, közöm­bösnek minősítettek vészhelyze­tekben, baleset vagy természeti ka­tasztrófák, de akár egy kisgyerek el­tűnése esetén milyen odaadásra, ön­­feláldozásra képesek. Nem a lelke­sedés hunyt tehát ki. Csak vissza­élni nem lehet ezzel a lelkesedéssel. A létfeltételek megteremtésére harc­ba lehet vinni a tömegeket jelsza­vakkal, de — mondják így — „a mai differenciált fogyasztási igények kielégítését szolgáló termelési célok megvalósításában” a szimpla lelke­sedésre építeni már nem lehet. A más létéért dolgozik az ember ön­­­zetlenül is, de a más jólétéért már­­csak akkor, ha neki is érzékelhető haszna van belőle. Ez így termé­szetes, így helyes, és nem is erköl­csös más „elvárásokkal” előállni. Lényegesen megváltozott a ter­melés jellege is. Ahhoz képest, ami­kor mindenből egyszerűen csak több kellett, így a termelés céljai is köny­­nyen meghatározhatók voltak, ma a gazdaság részcélok és részkapcsola­­tok­ bonyolult rendszerével átszőtt gépezet, ahol a minőségi és haté­konysági követelmények következté­ben a feladatok már korántsem olyan általános érvényűek és átte­kinthetők, mint korábban voltak. A termelés, a szolgáltatás és a keres­kedelem valamennyi ágazata jobban igényli az egyének és a kis közössé­gek érdekeltségen alapuló, aktív­­részvételét, s nem építhet arra, hogy a gazdasági élet szereplőinek folya­matosan lobogó lelkesedése képes az­­érdekeltség pontosan kidolgozott és igazságosan működő rendszerét he­lyettesíteni. Így ma az egész gazdaság, az egész rendszer működtetése szempontjából­­központi feladat megtalálni a ter­melőerők fejlettségének megfelelő anyagi ösztönzők és gazdasági kény­szerek, illetve erkölcsi ösztönzők és kényszerek megfelelő arányát, a tár­sadalmi méretekben leginkább mű­ködőképes motivációkat, hajtóerőket. Magyarán azt a titkot, hogy minden egyén és közösség, vagy legalábbis minél több egyén és közösség a le­hető legnagyobb intenzitással akar­jon részt venni az új társadalom építésében. Gazdaszerepben Vagy a másik, igen fontos meg­közelítés a szocializmus jelenkori fel­adatait a tulajdon kérdései felől vizsgálni. Arról az oldalról tehát, hogy a tulajdon társadalmasítási fo­ka, illetve e tulajdonhoz való tudati viszonyunk között feszítő ellentmon­dások támadtak. Vulgarizált fogal­mazásban: minden a miénk, de gyakran úgy viselkedünk, mintha semmi közünk se volna hozzá (illet­ve sokan túlságosan is ,sajátjukként” kezelik a köztulajdont, úgy, mintha csak az övék volna...) És ez az el­lentmondás a legkevésbé sem csak a termelés szférájában okoz feszült­ségeket, hanem mindinkább érzékel­hetők kárai az üzemek falain kívüli életben, a lakóterületeken, a közte­rületeken, a nagy értékű közösségi infrastruktúra kezelésében, és egyre inkább a természetben is. De ugyanígy felvetődnek — pon­tosabban: már jóval korábban fel­vetődtek — a tulajdon problémái a társadalmi tulajdonban levő terme­lőeszközök gazdasági működtetése körül is. Az államigazgatási irányí­tásnál hatékonyabb formákat kellett találni a szocialista gazdaság mai színvonalú és gazdálkodási típusú működtetésére. Az utasítással irányí­tók és az irányítottak erős ellenérde­keltségének gazdasági kárai mind nyilvánvalóbbakká és nehezebben el­viselhetővé váltak. Jellemző, hogy e probléma — minden úgynevezett elvi kényessége ellenére — milyen hatá­rozott formában szerepelt az SZKP XXVII. kongresszusán, elsősorban a gazdamagatartás kialakításának is­mételt hangsúlyozásával. Nálunk pe­dig a vállalati önállóság növelésére, a társadalmi tulajdon új kezelési formáinak kidolgozására, az új vál­lalatvezetési megoldások kialakítá­sára, az üzemi demokrácia fejlesz­tésére hozott intézkedések tesznek — nemzetközi érdeklődéssel kísért, itthon a kezdeti lépéseknek kijáró kétkedéssel fogadott — jelentős kí­sérletet ennek a nagy fontosságú kér­désnek a megoldására. De a szocializmus további fejlődé­se szempontjából meghatározó jelen­tőségű elmozdulás rögzíthető az egyén és a tágabb, illetve szűkebb közösség, az egyén és az állam, az állam és annak szervezeti építőkövei stb. kapcsolatában is. Furcsa ma már felemlegetni is, hogy harminc, negyven éve voltak, akik elvtársnak szólították egymást a testvérükkel is. Igaz, ez akkor is némi különcködés volt, de mégsem teljesen ok nélkül való, minthogy az osztályharc áthú­zott a családokon, esetenként szét­­szaggatott családokat, mert a világ­nézeti, elvi kötelék fontosabbnak tet­szett a vér szerintinél is. A családon belül az ilyesmit ma nyilván — leg­alábbis — visszásnak tartanánk, hi­szen mi sem természetesebb, mint hogy a rokonok akár világnézeti kü­lönbségekkel is jól megférhetnek együtt. Megváltozott a családot kö­rülvevő társadalom, megváltozott benne a család is. És megváltozott jelentőséget kapott a különböző együtt (Folytatás a 4. oldalon.)

Next