Népszabadság, 1986. május (44. évfolyam, 102-127. szám)

1986-05-22 / 119. szám

1986. május 22., csütörtök NÉPSZABADSÁG A HÉT FILMJEI ELPIDIO VALDÉS Majdnem minden rendezőnek van kedvenc témája, dédelgetett motívu­ma, s az is megesik, hogy bizonyos hősök időről időre visszatérnek a vászonra. Juan Padrón rajzfilmmű­vész büsz­kén vállalja valóságos film­folyamot inspiráló vonzalmait. Ar­ról beszélt az egyik interjúban, hogy az elmúlt század vége felé, a spa­nyolok ellen vívott második kubai függetlenségi háború idején szere­tett volna élni. S ha már nem ada­tott meg számára ez a lehetőség, képzeletben — ez az animációs fil­meseik legfőbb fegyvere, határtalan birodalma — folyton ezt a kort és hőseit támasztja fel. Tömény politi­kummal átitatott leckéihez — ami nem műfaji megjelölés, bár a kife­jezéssel a módszer alább részletezett erényeire és korlátaira egyaránt sze­retnénk utalni­— legendás személyi­séget választott. íme Padrón vallo­mása teremtményéről: „Elpidio Val­dés álmaim figurája, nem történel­mi személy. Családját megölték a tíz évig tartó első függetlenségi há­borúban (1868—1878). Árvaként nő fel, s lesz erős, ügyes, harcias föld­műves. Szerelme: Maria Silva, bá­jos parasztlány. Ez az alaphelyzet. És ebből bontakozik ki egy kalan­dokkal teli életút, amely mindig újabb és újabb részletekkel bővül.” Padrón filmográfiájának tételein végigpillantva, tartósnak ítélhetjük meg a Valdés-legendakör favorizá­lását. A művek több mint har­mada (köztük két egész estét betöltő sztori) a villámgyorsan ezredesi rangra emelkedett fiatal férfi helyt­állását örökíti meg. És még mindig nincs vége a győzelmi menetnek. A búcsúra — a közhírré tétetett ter­vek szerint — a trilógiává kiegé­szülő sorozat újabb hosszú epizód­jában kerül majd sor, amikor a fő­szereplők — Valdés és Maria — há­zassággal fogják megünnepelni a spanyolok felett aratott diadalt. De ne siessünk annyira, egyelőre még csak a második fejezetnél tar­tunk. Itt azzal kezdődik a bonyoda­lom, hogy a mambik (a kubai fel­kelők) lőszer- és fegyverkészleteiket akarják kiegészíteni. Útinak indítják — hivatalos kiküldetésben — a tisztet és hűséges kísérőjét, a bátor lányt. A muníciót nagyiparosoktól vásárolják, akik nem lelkesednek a forrada­lomért, sőt mindent elkövetnek, hogy az üzleten duplán keres­senek. Tőkés tervez, Valdés végez: az elképzelésnek éppen a fordított­ja következik be. Közben hajókáz­­hatunk kedvünkre a tengeren, ta­núi lehetünk fortélyoknak, üldözé­seknek, meglepetéseknek. A szabad Kubáért indított marabi akció persze eredményes. ■Ha nem láttunk volna társadalmi feszültségeket megjelenítő, nagy rob­banásokat ábrázoló — s a maguk nemében hiteles, szuggesztív, lendü­letes — animációs filmeket (zárójel­ben említsük meg: a rajz- és báb­­műfaj hagyományos kereteinek ilyen jellegű kiszélesítését leginkább ép­pen a mieink kezdeményezték), most igencsak csodálkozhatnánk. Mozgal­mas rajzok és forradalmárok? Szí­nes vonalak és internacionalista jel­szavak? Szikrázó gégék és osztály­­viszonyok? Felületes megközelítésre ezek egymáshoz nem illő fogalmak, összekapcsolhatatlan minőségek. Walt Disney sztárjai gyerekek, ál­latok, törpék voltak, s a tradicioná­lis felfogás szerint, mely a rajzfilm felnőtté válása ellenére folyamato­san újratermelődik, nem nagyon ér­demes parttalanná tágítani a demar­kációs határokat. Akkor hogyan és miért került a csizma az asztalra? Szükségszerűen és azért, mert a filmiféleség igenis „elbírja” az esz­mékkel való feltöltődést, a világné­zeti jelenségek megvilágítását. Nem­csak a felnőtteknek szóló filozofi­kus művekre gondolunk, hanem a gyermekeknek forgatott animációs mozid­arabokra is. Egyébként Juan Padrón mindenekelőtt gyermekek­nek szánta filmjét, amit a stílus, a nyelv, a hangszerelés félreérthetet­lenül bizonyít. Más kérdés, de ez már esztétikai minősítésnek számít, hogy mennyire sikerült a rendezőnek közérthetően, pátoszmentesen, érdekesen, ötletgaz­dagon filmmé szerveznie a függet­lenségi harcok regényes mozzana­tokkal megtűzdelt krónikáját. Vizs­gáljuk meg egyenként az összetevő­ket. Egy kubai gyereknek bizonyára nem nehéz az eszményekkel együtt lélegezve iskolai tanulmányainak hullámhosszára hangolódnia, mi azonban tartunk attól, hogy nálunk gondokat jelent a „ki”, ,arivel” „mi­ért” megfejtése. Meg­ismétel­j­ük: semmi kifogásunk a tematika ellen, mindenfajta képeskönyvnek lehet­nek komolyabb oldalai is, ám az baj, amikor az összefüggések magya­rázata foghíjas. Néhány betét a dol­gok lényegét leegyszerűsítő szemi­náriumok légkörét árasztja magából: a lelkesült jelszavak az atmoszféra hitelességét nem teremthetik meg. A cselekmény fordulatos, nagy a tétje is, mégsem rágjuk le a kör­münket izgalmunkban, aminek való­színűleg az a fő oka, hogy kissé szegényes a technikai kivitelezés, „tutieffektusokkal” operál a drama­turgia. A film végén — a főcím alatt — eredeti felvételek adnak „összefoglalást” a csatákról. A mon­tázs a kezdet kezdetén hatásosab­ban funkcionálna. Padrón teljesen el­szakadt a klasszikus elődöktől, ah­hoz azonban, hogy ízig-vérig mo­dern és összetéveszthetetlenül egyéni legyen, több sziporkázás kellene (mint például az emberként visel­kedő okos paripa reakciói, a hó­bortos feltaláló sürgés-forgása, a be­­csiccsentett spanyol kémek csetlés­­botlása és így tovább). Végső soron, hiánytalanul csak a szándékot dicsérhetjük. Az ered­ményt kevésbé. Veress József „Éljen a szabad Kuba!” (Mindenki a barikádon). Pannónia Könyvek — Pécsről (Munkatársunktól.) A Baranya Megyei Könyvtár rep­­rint kiadásban jelentette meg Weö­res Sándor A kő és az ember című verskötetét, amely eredetileg 1935- ben a Nyugat kiadásában látott napvilágot, a pécsi Kultúra Könyv­nyomdai Műintézetnél. A megyei könyvtár 1985-ben útjára indított Pannónia Könyvek sorozatában ez a mostani könyvecske már a máso­dik Weöres-utánnyomás: a költő el­ső verseskötetét, az 1934-ből való Hideg napok címűt — amely ugyan­csak Pécsett jelent meg annak ide­jén — tavaly adták ki, szintén fak­szimile formában. A Pannónia Könyvek sorozatban helyi — pé­csi, Baranya megyei — vonatkozá­sú érdekességek, könyvkülönlegessé­­gek jelennek meg, részben utánnyo­mások, részben mai művek. Az idén további négy munka vár kiadásra a szerkesztőség tervei szerint: Hal­­lama Erzsébet tudósportrékat tar­talmazó kötete Fele játék, fele gyöt­relem címmel; Thienemann Tivadar Irodalomtörténeti alapfogalmak cí­mű tanulmánya 1931-ből (reprint); Tiszteletadás Csorba Győzőnek címmel válogatás a költőről szóló és a neki ajánlott írásokból; vala­mint a Janus Pannonius búcsúverse című összeállítás, a költemény hu­szonkilenc magyar nyelvű fordítá­sával és Martyn Ferenc illusztrá­cióival. A hűség és a fogság napjai Falus György—Dohány Zoltán: A megbízott A kivégzés után az osztag pa­­rancsnoka elrendelte, hogy az elhantolásnál a katonák is segítse­nek. Még nem volt nagyon hűvös, a föld még nem dermedt meg, és elég gyorsan ment a munka. Ha­marosan eltűntek a szem elől az egymáson fekvő holtak. A négy fiú úgy rakta a földet, hogy az sírhant­­szerűen kiemelkedjen. Amikor a parancsnok ezt észrevette, elkiáltot­ta magát: „Itt nem kell sírhant! A földdel egyenlővé tenni a helyet! Mindenki tapossa, hogy még a nyomát se találják meg soha!” A kivégzés helye Sopron. Ideje 1944. november 4., ugyanaz a nap, amikor Kecskemét felszabadult. A leírás a könyv utolsó oldaláról va­ló — és ez egyben az utolsó lap Pataki Ferenc életében. Egy nagy­ívű életút végére tett pontot a ki­végzőosztag sortüze. A megbízott — ő Pataki Ferenc — 1892. december elsején született. A budapesti tanító az első világ­háború kitörésekor az orosz frontra került, s 1915 márciusában esett fogságba. A fogoly zászlósból forra­dalmár lett, 1919 novemberében partizánosztag-parancsnok, és az ő vezetése alatt ragadták el a szov­jethatalom számára a Kolcsak és fehér „kormánya” kezében lévő „aranyvonatot”, a volt orosz biro­dalom teljes aranytartalékát. 1921- től Feliksz Dzerzsinszkij munkatár­saként az állambiztonsági szerv, a Cseka egyik vezetője, majd a békés építőmunka különböző posztjain dolgozott. A náci támadás után ön­ként jelentkezett a fasizmus elleni harcra, és 1943 augusztusában im­már 51 évesen egy hétfőnyi partizán­osztag parancsnokaként ejtőernyő­vel ért földet Kárpátalján. A par­tizáncsoport elsődleges feladata a felderítés volt. Sikeres leszállás után Pataki az osztagot biztonságba helyezte, és megkezdődött a felderítőmunka és az ellenállási csoportok szervezése Huszton, Munkácson, Ungváron és a falvakban. Ukránok, magyarok, szlovákok segítették a partizáncso­portot, kommunisták és más anti­fasiszták sora kapcsolódott be a munkába: hetek alatt megszervez­ték az információgyűjtést, figyelték a katonai utánpótlást, a kárpáti erődítmény építését, emberük volt még a csendőrségen is. A megszer­zett adatokat rádión továbbították a központnak. 1943 októberében Pataki Ferenc a kapott megbízatásnak megfelelően Budapestre utazott, onnan tartott rádiókapcsolatot a központtal és futárai közlekedtek Kárpátalja és Budapest között. Pataki a kapott moszkvai megbízatást teljesítve igyekezett kapcsolatba lépni ma­gyar katonai vezetőkkel, politiku­sokkal. A honvédelmi miniszter, a vezérkari főnök, sőt a miniszterel­nök is az ő telefonhívásaiból és le­veleiből tudta: itt, Budapesten is van hivatalos szovjet kiküldött, aki­vel kapcsolatba léphetnek, ha a vérontást meg akarják szüntetni. A leveleket Pataki így írta alá: „A megbízott.” De Csatay, Szombathe­lyi és Kállay nem élt ezzel a lehe­tőséggel sem. A csendőrség tudott az osztag te­vékenységéről, rádióikat bemérték, és bátor robbantásaik után még nagyobb erőket mozgósítottak elfo­gásukra, végül is 215 napon át hűen teljesítették küldetésüket. Ennek a 215 napnak és a fogság ezt követő hónapjainak állít emlé­ket Falus György és Dohány Zol­tán. Munkájuk jellegzetes doku­mentumregény, olyan műfaj, amely a világ más égtájain is­ népszerű. Ám a dokumentumregények általá­ban röviddel a cselekmény után íródnak. Ez esetben több mint négy évtizednek kellett eltelnie: bizonyos harci cselekmények titkos adatait minden ország csak évtizedek múl­tával szabadítja fel. (A Szovjetunió Legfelsőbb Tanácsa 1983 késő őszén kiadott rendeletével Vörös Zászló Renddel tüntette ki Pataki Feren­cet; a rendeletet Jurij Andropov államfő írta alá.) A szerzőpáros óriási türelemmel, kitartó munkával levéltárnyi anya­ á­got dolgozott fel, memoárok, vallo­mások sorát használta fel, amíg a mozaikkockák százaiból a kép végül összeállt. Az egyik oldalon a néme­tekkel lelkesedve együttműködő csendőrség, vezérkari nyomozók, bírák és ügyészek brutális gépezete; elvtelen karrieristák, csodafegyve­rekben hívő megrögzött fasiszták és szadisták, akik csecsemők kínzásá­val kényszerítik vallomástételre az anyákat. A másik oldalon azok, akik nem hibátlanok és tévedhetet­lenek, ám valóban képesek túl­emelkedni saját egyéni sorsukon, és képesek elviselni többet annál, mint amit elviselhetőnek tartanánk ... Ez a könyv nem pontozza ki a kínvallatások borzalmait sem, és ezért néha nehezen olvasható, ám még nehezebben lehet letenni. Alig­hanem mást mond az olvasónak, mint némely olyan memoárszerző írása, aki a Vkf. 2. részlegeit holmi elemző-értékelő központok­nak, majdhogynem tudományos mű­helynek állította be. Ereje nem a stílusában van (ez egyébként a nyugati dokumentumregények zö­méről is elmondható), hanem a hi­teles bizonyító anyag mennyiségé­ben és minőségében. Egy olyan ge­neráció számára, amely a nagy csa­tákat csak filmről ismeri, ez a kötet igazmondó történetírás. Az eltaposott hantok helyét, a jel­telen sírt negyedszázaddal a kivég­zés után tárták fel, és 42 év­vel a sortűz után ez a kitűnő könyv állít méltó és maradandó emléket a Megbízottnak, és társainak, ma­gyaroknak és ukránoknak, csehszlo­vákoknak és szerbeknek. (Zrínyi) Vajda Péter A KÖNYVEKRŐL Lukács György fiatalos öregkora Zoltai Dénes: Egy írástudó visszatér T­ukács majdnem huszonöt év emigráció után, immár túl a hatvanon tér vissza hazájába. Gon­doljuk csak meg: más számára ez az életkor a nyugdíjat, az élet le­felé menő ágát jelenti már, ő vi­szont új, szintetizáló életfázist te­remtett magának. S nemcsak az író­asztal mellett, hanem a közéletben is — főképp a felszabadulást köve­tő néhány esztendőben, majd élete utolsó éveiben. Ez a „nyugdíjon túli” alkotóperiódus hozta meg szá­mára a széles körű világhírt is, amit Lukács a marxista filozófia és esztétika csúcsteljesítményeivel ví­vott ki magának: ekkor írta Eszté­tikáját és Ontológiáját. És vitázott, polémiák — olykor kemény, sőt ve­szélyes támadások — fókuszában állt. Ez volt eleteleme. Zoltai Dénes kismonográfiája ezt a fiatalos öregséget támasztja fel sokoldalú elemzéseiben: ő, a tanít­vány, a nem Lukács-kutató ezúttal mégis a filológus és a történész ap­­rólékoss­ágával nyomozza végig az első itthoni évek hazai és külföldi tevékenységének napjait, e munka sajtóvisszhangját, kutatja át Lukács kiterjedt levelezését, rajzolja fel a kor szellemi hátterét — így bonta­kozik ki szemünk elé egy krimisze­­rűen izgalmas és teoretikus szem­pontból is újat mondani képes szel­lemi portré. Zolitai azonban nemcsak dokumentumanyagával, eddig isme­retlen epizódok felderítésével lepi meg olvasóját, hanem elbeszélés­­módjának esszéhangjával is: a sze­mélyes közelség, a közös alkotómű­hely hangulata — bár csupán oly­kor-olykor említődik — átüt az írás visszafojtott pátoszán, és nemcsak hitelt ad a szerző interpretációinak, de Lukácsot is személyes közelség­be tudja hozni az olvasóhoz. S rá­adásul úgy, hogy az betekintést nyerhet elméleti munkásságának legfontosabb fogalmi rendszerébe, is. Ez a szépírói teljesítmény is te­szi Zoltai könyvét vonzóvá, lebilin­­cselővé. Izgalmas évek: a háború utáni szellemi regeneráció széles körű bal­oldali megújulásit hozott Európa­­szerte, és Lukács a hazai megúju­lásiban vállalt vezető szerepe mel­lett ebből a nemzetközi eszmecse­réből is kivette részét. Konferen­ciák, értelmiségi találkozók Genf­­ben, Milánóban, Wroclawban, és Lu­kács markáns szellemi profilja, meg­hökkentően eredeti marxizmusa e nemzetközi viták fókuszát alkotta éveken át. Ma már némi nosztal­giával is gondolhatunk e találko­zókra, ahol még Jaspers és Denis de Rougemont, Bertrand Russell és Sartre válthatott szót a marxista Lukáccsal, és ahol a polémia nem­csak élénk szellemi visszhangot vál­tott ki, de ahol még egymást értő­­— bár egyet nem értő — gondol­kozók is vitatkozhattak. A­osztalgiával, mondom, hiszen a ró­mai,nyugati neokonzervatív lég­körben már alig képzelhető el ilyen mélységű és főképp ilyen hatású eszmecsere. Zoltai ugyanis mélyre ásó filológiai és filozófusi precizi­tással mutatja ki, hogy Lukács ta­nulmányai és felszólalásai milyen hatással volta­k például a francia egzisztencializmus baloldali radika­­lizálódására, a nyugat-európai ér­telmiség marxizmusrecepciójára. Így bármily élesek volta­k is ezek a vi­ták, e helyszínek mégis a progresz­­szió fórumai lehettek, nemcsak fenn­tartották a kapcsolatokat, de képe­seik voltak új horizontot is nyitni az európai értelmiség számára. S a vitákban elhangzott lukácsi érvelés nemcsak akkor volt időszerű — mint Zoltai kimutatja —, máig az ma­radt: Lukács hosszú távra érvényes érveléssel figyelmeztetett az írásitu­dók, filozófusok önfeladásának ve­szélyeire. 1948-ban írja: „A mai ér­telmiség sok jó képviselője öntudat­lanul is olyan filozófiát teremtett, mely be akarja bizonyítani, hogy a társadalmi tájékozódás filozófiailag lehetetlen. De vajon nem méltatlan állapot ez az értelmiség szempont­jából? Csak azért szerezte-e képes­ségeit, tudását, szellemi és erkölcsi kultúráját, hogy egy világfordulón, mikor az emberiség sorsa dől el, Pilátussal azt kérdezze, mi az igaz­ság?” A lukácsi kérdés akár ma is feltehető, mutatós mutandis, ma is itt tartunk. Zoltai példaszerűen oldja meg azt a feladatot, hogy az életpálya ese­ménytörténetét éppoly precízen kö­vesse, fehér foltjait felkutassa, mint ahogy bepillantást engedjen az el­mélettörténetbe. Zoltai tudja, hogy a nagy teoretikusok élete művek­ben ölt testet, kap maradandóságot. Könyvének első része jobbára az eseménytörténet, a hétköznapi lá­zas viták, szervezőmunka — párt­munka — felkutatását adja. Újsze­rűen világítja meg az 1949-es „Lu­kács-vita” hátterét, tétjét, Lukács „önkritikájának” motívumait. Azt a kegyetlen konfliktust, melyben a fi­lozófus e nehéz periódusban is hű maradt a szocializmus ügyéhez, jól­lehet kritikai pozícióját sikerült, át­mentenie jobb időkre, a „radikális reformok korszakára”. Nemcsak a vitát ismerteti, hanem azt a politi­kai, ideológiai és morális háttért is, melyben ez a vita lezajlott, s vele azt a máig példás magatartást is, melyet Lukács harcolt ki magának. Ugyanezt teszi az 1958-as vita ese­tében is, nem retusálva Lukács 1956-os szereplésének konfliktusait. Könyvének második fele Lukács szintetizáló műveinek gondolatvilá­gába kalauzolja olvasóját, Az eszté­tikum sajátsága című, nemzetközi rangot kivívott alkotás legfőbb fo­galmait hozza közel az olvasóhoz. Nem a könyv tartalmát mondja el, erre aligha vállalkozhatna, inkább a titkát fedi fel. Azaz ma is eleve­nen ható gondolati alapállását vi­lágítja meg a nem szakember szá­mára is revelatív erővel. Így ka­punk képet a lukácsi esztétika né­hány központi fogalmáról, a külö­nösségről, az egynemű közegről, s vele kapcsolatban a festészet eszté­tikai alapkérdéseiről, a meghatáro­zatlan tárgyiasságról és mellette a zeneművészet „világszerűségének” kulcsproblémáiról. Zoltai ezekben az esszészerű fejtegetéseiben izgal­mas példákon, olykor polémikus ki­tekintéssel a lukácsi művészetfelfo­gást körülvevő félreértésekkel elem­zi ezeket a kategóriákat, nem egy helyen a fogalmak továbbgondolá­sára is vállalkozva. Különöse­n szép a zene és emberi valóság viszonyá­nak elemzésében a bartóki modell elemzése a Cantata profana kap­csán: hogyan emelte be Lukács a magyar kultúra csúcsteljesítményeit a modern művészet új kérdésfelte­véseinek vizsgálatába. Az esztétikai fogalmaik ilyen elmélyült elemzését Zoltai egybekapcsolja az életművet záró ontológia néhány problémájá­val, kikerekítve így a tudósportré sokfelé ágazó gondolati közegét egy ma még csak megkezdett kutatási irány — a művészetontológia — pil­lanatfelvételével. Voltainak a legnehezebb sikerült:­­ egy paradigmatikus, példaszerű életút és gondolkodói tartás érzékelte­tése. Könyve azért izgalmas, mert nem száraz biográfiát ad, hanem egy ma is eleven szellem hatóképes­­ségének titkába avat be. (Kossuth) Almási Miklós

Next