Népszabadság, 1986. május (44. évfolyam, 102-127. szám)
1986-05-22 / 119. szám
1986. május 22., csütörtök NÉPSZABADSÁG A HÉT FILMJEI ELPIDIO VALDÉS Majdnem minden rendezőnek van kedvenc témája, dédelgetett motívuma, s az is megesik, hogy bizonyos hősök időről időre visszatérnek a vászonra. Juan Padrón rajzfilmművész büszkén vállalja valóságos filmfolyamot inspiráló vonzalmait. Arról beszélt az egyik interjúban, hogy az elmúlt század vége felé, a spanyolok ellen vívott második kubai függetlenségi háború idején szeretett volna élni. S ha már nem adatott meg számára ez a lehetőség, képzeletben — ez az animációs filmeseik legfőbb fegyvere, határtalan birodalma — folyton ezt a kort és hőseit támasztja fel. Tömény politikummal átitatott leckéihez — ami nem műfaji megjelölés, bár a kifejezéssel a módszer alább részletezett erényeire és korlátaira egyaránt szeretnénk utalni— legendás személyiséget választott. íme Padrón vallomása teremtményéről: „Elpidio Valdés álmaim figurája, nem történelmi személy. Családját megölték a tíz évig tartó első függetlenségi háborúban (1868—1878). Árvaként nő fel, s lesz erős, ügyes, harcias földműves. Szerelme: Maria Silva, bájos parasztlány. Ez az alaphelyzet. És ebből bontakozik ki egy kalandokkal teli életút, amely mindig újabb és újabb részletekkel bővül.” Padrón filmográfiájának tételein végigpillantva, tartósnak ítélhetjük meg a Valdés-legendakör favorizálását. A művek több mint harmada (köztük két egész estét betöltő sztori) a villámgyorsan ezredesi rangra emelkedett fiatal férfi helytállását örökíti meg. És még mindig nincs vége a győzelmi menetnek. A búcsúra — a közhírré tétetett tervek szerint — a trilógiává kiegészülő sorozat újabb hosszú epizódjában kerül majd sor, amikor a főszereplők — Valdés és Maria — házassággal fogják megünnepelni a spanyolok felett aratott diadalt. De ne siessünk annyira, egyelőre még csak a második fejezetnél tartunk. Itt azzal kezdődik a bonyodalom, hogy a mambik (a kubai felkelők) lőszer- és fegyverkészleteiket akarják kiegészíteni. Útinak indítják — hivatalos kiküldetésben — a tisztet és hűséges kísérőjét, a bátor lányt. A muníciót nagyiparosoktól vásárolják, akik nem lelkesednek a forradalomért, sőt mindent elkövetnek, hogy az üzleten duplán keressenek. Tőkés tervez, Valdés végez: az elképzelésnek éppen a fordítottja következik be. Közben hajókázhatunk kedvünkre a tengeren, tanúi lehetünk fortélyoknak, üldözéseknek, meglepetéseknek. A szabad Kubáért indított marabi akció persze eredményes. ■Ha nem láttunk volna társadalmi feszültségeket megjelenítő, nagy robbanásokat ábrázoló — s a maguk nemében hiteles, szuggesztív, lendületes — animációs filmeket (zárójelben említsük meg: a rajz- és bábműfaj hagyományos kereteinek ilyen jellegű kiszélesítését leginkább éppen a mieink kezdeményezték), most igencsak csodálkozhatnánk. Mozgalmas rajzok és forradalmárok? Színes vonalak és internacionalista jelszavak? Szikrázó gégék és osztályviszonyok? Felületes megközelítésre ezek egymáshoz nem illő fogalmak, összekapcsolhatatlan minőségek. Walt Disney sztárjai gyerekek, állatok, törpék voltak, s a tradicionális felfogás szerint, mely a rajzfilm felnőtté válása ellenére folyamatosan újratermelődik, nem nagyon érdemes parttalanná tágítani a demarkációs határokat. Akkor hogyan és miért került a csizma az asztalra? Szükségszerűen és azért, mert a filmiféleség igenis „elbírja” az eszmékkel való feltöltődést, a világnézeti jelenségek megvilágítását. Nemcsak a felnőtteknek szóló filozofikus művekre gondolunk, hanem a gyermekeknek forgatott animációs mozidarabokra is. Egyébként Juan Padrón mindenekelőtt gyermekeknek szánta filmjét, amit a stílus, a nyelv, a hangszerelés félreérthetetlenül bizonyít. Más kérdés, de ez már esztétikai minősítésnek számít, hogy mennyire sikerült a rendezőnek közérthetően, pátoszmentesen, érdekesen, ötletgazdagon filmmé szerveznie a függetlenségi harcok regényes mozzanatokkal megtűzdelt krónikáját. Vizsgáljuk meg egyenként az összetevőket. Egy kubai gyereknek bizonyára nem nehéz az eszményekkel együtt lélegezve iskolai tanulmányainak hullámhosszára hangolódnia, mi azonban tartunk attól, hogy nálunk gondokat jelent a „ki”, ,arivel” „miért” megfejtése. Megismételjük: semmi kifogásunk a tematika ellen, mindenfajta képeskönyvnek lehetnek komolyabb oldalai is, ám az baj, amikor az összefüggések magyarázata foghíjas. Néhány betét a dolgok lényegét leegyszerűsítő szemináriumok légkörét árasztja magából: a lelkesült jelszavak az atmoszféra hitelességét nem teremthetik meg. A cselekmény fordulatos, nagy a tétje is, mégsem rágjuk le a körmünket izgalmunkban, aminek valószínűleg az a fő oka, hogy kissé szegényes a technikai kivitelezés, „tutieffektusokkal” operál a dramaturgia. A film végén — a főcím alatt — eredeti felvételek adnak „összefoglalást” a csatákról. A montázs a kezdet kezdetén hatásosabban funkcionálna. Padrón teljesen elszakadt a klasszikus elődöktől, ahhoz azonban, hogy ízig-vérig modern és összetéveszthetetlenül egyéni legyen, több sziporkázás kellene (mint például az emberként viselkedő okos paripa reakciói, a hóbortos feltaláló sürgés-forgása, a becsiccsentett spanyol kémek csetlésbotlása és így tovább). Végső soron, hiánytalanul csak a szándékot dicsérhetjük. Az eredményt kevésbé. Veress József „Éljen a szabad Kuba!” (Mindenki a barikádon). Pannónia Könyvek — Pécsről (Munkatársunktól.) A Baranya Megyei Könyvtár reprint kiadásban jelentette meg Weöres Sándor A kő és az ember című verskötetét, amely eredetileg 1935- ben a Nyugat kiadásában látott napvilágot, a pécsi Kultúra Könyvnyomdai Műintézetnél. A megyei könyvtár 1985-ben útjára indított Pannónia Könyvek sorozatában ez a mostani könyvecske már a második Weöres-utánnyomás: a költő első verseskötetét, az 1934-ből való Hideg napok címűt — amely ugyancsak Pécsett jelent meg annak idején — tavaly adták ki, szintén fakszimile formában. A Pannónia Könyvek sorozatban helyi — pécsi, Baranya megyei — vonatkozású érdekességek, könyvkülönlegességek jelennek meg, részben utánnyomások, részben mai művek. Az idén további négy munka vár kiadásra a szerkesztőség tervei szerint: Hallama Erzsébet tudósportrékat tartalmazó kötete Fele játék, fele gyötrelem címmel; Thienemann Tivadar Irodalomtörténeti alapfogalmak című tanulmánya 1931-ből (reprint); Tiszteletadás Csorba Győzőnek címmel válogatás a költőről szóló és a neki ajánlott írásokból; valamint a Janus Pannonius búcsúverse című összeállítás, a költemény huszonkilenc magyar nyelvű fordításával és Martyn Ferenc illusztrációival. A hűség és a fogság napjai Falus György—Dohány Zoltán: A megbízott A kivégzés után az osztag parancsnoka elrendelte, hogy az elhantolásnál a katonák is segítsenek. Még nem volt nagyon hűvös, a föld még nem dermedt meg, és elég gyorsan ment a munka. Hamarosan eltűntek a szem elől az egymáson fekvő holtak. A négy fiú úgy rakta a földet, hogy az sírhantszerűen kiemelkedjen. Amikor a parancsnok ezt észrevette, elkiáltotta magát: „Itt nem kell sírhant! A földdel egyenlővé tenni a helyet! Mindenki tapossa, hogy még a nyomát se találják meg soha!” A kivégzés helye Sopron. Ideje 1944. november 4., ugyanaz a nap, amikor Kecskemét felszabadult. A leírás a könyv utolsó oldaláról való — és ez egyben az utolsó lap Pataki Ferenc életében. Egy nagyívű életút végére tett pontot a kivégzőosztag sortüze. A megbízott — ő Pataki Ferenc — 1892. december elsején született. A budapesti tanító az első világháború kitörésekor az orosz frontra került, s 1915 márciusában esett fogságba. A fogoly zászlósból forradalmár lett, 1919 novemberében partizánosztag-parancsnok, és az ő vezetése alatt ragadták el a szovjethatalom számára a Kolcsak és fehér „kormánya” kezében lévő „aranyvonatot”, a volt orosz birodalom teljes aranytartalékát. 1921- től Feliksz Dzerzsinszkij munkatársaként az állambiztonsági szerv, a Cseka egyik vezetője, majd a békés építőmunka különböző posztjain dolgozott. A náci támadás után önként jelentkezett a fasizmus elleni harcra, és 1943 augusztusában immár 51 évesen egy hétfőnyi partizánosztag parancsnokaként ejtőernyővel ért földet Kárpátalján. A partizáncsoport elsődleges feladata a felderítés volt. Sikeres leszállás után Pataki az osztagot biztonságba helyezte, és megkezdődött a felderítőmunka és az ellenállási csoportok szervezése Huszton, Munkácson, Ungváron és a falvakban. Ukránok, magyarok, szlovákok segítették a partizáncsoportot, kommunisták és más antifasiszták sora kapcsolódott be a munkába: hetek alatt megszervezték az információgyűjtést, figyelték a katonai utánpótlást, a kárpáti erődítmény építését, emberük volt még a csendőrségen is. A megszerzett adatokat rádión továbbították a központnak. 1943 októberében Pataki Ferenc a kapott megbízatásnak megfelelően Budapestre utazott, onnan tartott rádiókapcsolatot a központtal és futárai közlekedtek Kárpátalja és Budapest között. Pataki a kapott moszkvai megbízatást teljesítve igyekezett kapcsolatba lépni magyar katonai vezetőkkel, politikusokkal. A honvédelmi miniszter, a vezérkari főnök, sőt a miniszterelnök is az ő telefonhívásaiból és leveleiből tudta: itt, Budapesten is van hivatalos szovjet kiküldött, akivel kapcsolatba léphetnek, ha a vérontást meg akarják szüntetni. A leveleket Pataki így írta alá: „A megbízott.” De Csatay, Szombathelyi és Kállay nem élt ezzel a lehetőséggel sem. A csendőrség tudott az osztag tevékenységéről, rádióikat bemérték, és bátor robbantásaik után még nagyobb erőket mozgósítottak elfogásukra, végül is 215 napon át hűen teljesítették küldetésüket. Ennek a 215 napnak és a fogság ezt követő hónapjainak állít emléket Falus György és Dohány Zoltán. Munkájuk jellegzetes dokumentumregény, olyan műfaj, amely a világ más égtájain is népszerű. Ám a dokumentumregények általában röviddel a cselekmény után íródnak. Ez esetben több mint négy évtizednek kellett eltelnie: bizonyos harci cselekmények titkos adatait minden ország csak évtizedek múltával szabadítja fel. (A Szovjetunió Legfelsőbb Tanácsa 1983 késő őszén kiadott rendeletével Vörös Zászló Renddel tüntette ki Pataki Ferencet; a rendeletet Jurij Andropov államfő írta alá.) A szerzőpáros óriási türelemmel, kitartó munkával levéltárnyi anya ágot dolgozott fel, memoárok, vallomások sorát használta fel, amíg a mozaikkockák százaiból a kép végül összeállt. Az egyik oldalon a németekkel lelkesedve együttműködő csendőrség, vezérkari nyomozók, bírák és ügyészek brutális gépezete; elvtelen karrieristák, csodafegyverekben hívő megrögzött fasiszták és szadisták, akik csecsemők kínzásával kényszerítik vallomástételre az anyákat. A másik oldalon azok, akik nem hibátlanok és tévedhetetlenek, ám valóban képesek túlemelkedni saját egyéni sorsukon, és képesek elviselni többet annál, mint amit elviselhetőnek tartanánk ... Ez a könyv nem pontozza ki a kínvallatások borzalmait sem, és ezért néha nehezen olvasható, ám még nehezebben lehet letenni. Alighanem mást mond az olvasónak, mint némely olyan memoárszerző írása, aki a Vkf. 2. részlegeit holmi elemző-értékelő központoknak, majdhogynem tudományos műhelynek állította be. Ereje nem a stílusában van (ez egyébként a nyugati dokumentumregények zöméről is elmondható), hanem a hiteles bizonyító anyag mennyiségében és minőségében. Egy olyan generáció számára, amely a nagy csatákat csak filmről ismeri, ez a kötet igazmondó történetírás. Az eltaposott hantok helyét, a jeltelen sírt negyedszázaddal a kivégzés után tárták fel, és 42 évvel a sortűz után ez a kitűnő könyv állít méltó és maradandó emléket a Megbízottnak, és társainak, magyaroknak és ukránoknak, csehszlovákoknak és szerbeknek. (Zrínyi) Vajda Péter A KÖNYVEKRŐL Lukács György fiatalos öregkora Zoltai Dénes: Egy írástudó visszatér Tukács majdnem huszonöt év emigráció után, immár túl a hatvanon tér vissza hazájába. Gondoljuk csak meg: más számára ez az életkor a nyugdíjat, az élet lefelé menő ágát jelenti már, ő viszont új, szintetizáló életfázist teremtett magának. S nemcsak az íróasztal mellett, hanem a közéletben is — főképp a felszabadulást követő néhány esztendőben, majd élete utolsó éveiben. Ez a „nyugdíjon túli” alkotóperiódus hozta meg számára a széles körű világhírt is, amit Lukács a marxista filozófia és esztétika csúcsteljesítményeivel vívott ki magának: ekkor írta Esztétikáját és Ontológiáját. És vitázott, polémiák — olykor kemény, sőt veszélyes támadások — fókuszában állt. Ez volt eleteleme. Zoltai Dénes kismonográfiája ezt a fiatalos öregséget támasztja fel sokoldalú elemzéseiben: ő, a tanítvány, a nem Lukács-kutató ezúttal mégis a filológus és a történész aprólékosságával nyomozza végig az első itthoni évek hazai és külföldi tevékenységének napjait, e munka sajtóvisszhangját, kutatja át Lukács kiterjedt levelezését, rajzolja fel a kor szellemi hátterét — így bontakozik ki szemünk elé egy krimiszerűen izgalmas és teoretikus szempontból is újat mondani képes szellemi portré. Zolitai azonban nemcsak dokumentumanyagával, eddig ismeretlen epizódok felderítésével lepi meg olvasóját, hanem elbeszélésmódjának esszéhangjával is: a személyes közelség, a közös alkotóműhely hangulata — bár csupán olykor-olykor említődik — átüt az írás visszafojtott pátoszán, és nemcsak hitelt ad a szerző interpretációinak, de Lukácsot is személyes közelségbe tudja hozni az olvasóhoz. S ráadásul úgy, hogy az betekintést nyerhet elméleti munkásságának legfontosabb fogalmi rendszerébe, is. Ez a szépírói teljesítmény is teszi Zoltai könyvét vonzóvá, lebilincselővé. Izgalmas évek: a háború utáni szellemi regeneráció széles körű baloldali megújulásit hozott Európaszerte, és Lukács a hazai megújulásiban vállalt vezető szerepe mellett ebből a nemzetközi eszmecseréből is kivette részét. Konferenciák, értelmiségi találkozók Genfben, Milánóban, Wroclawban, és Lukács markáns szellemi profilja, meghökkentően eredeti marxizmusa e nemzetközi viták fókuszát alkotta éveken át. Ma már némi nosztalgiával is gondolhatunk e találkozókra, ahol még Jaspers és Denis de Rougemont, Bertrand Russell és Sartre válthatott szót a marxista Lukáccsal, és ahol a polémia nemcsak élénk szellemi visszhangot váltott ki, de ahol még egymást értő— bár egyet nem értő — gondolkozók is vitatkozhattak. Aosztalgiával, mondom, hiszen a római,nyugati neokonzervatív légkörben már alig képzelhető el ilyen mélységű és főképp ilyen hatású eszmecsere. Zoltai ugyanis mélyre ásó filológiai és filozófusi precizitással mutatja ki, hogy Lukács tanulmányai és felszólalásai milyen hatással voltak például a francia egzisztencializmus baloldali radikalizálódására, a nyugat-európai értelmiség marxizmusrecepciójára. Így bármily élesek voltak is ezek a viták, e helyszínek mégis a progreszszió fórumai lehettek, nemcsak fenntartották a kapcsolatokat, de képeseik voltak új horizontot is nyitni az európai értelmiség számára. S a vitákban elhangzott lukácsi érvelés nemcsak akkor volt időszerű — mint Zoltai kimutatja —, máig az maradt: Lukács hosszú távra érvényes érveléssel figyelmeztetett az írásitudók, filozófusok önfeladásának veszélyeire. 1948-ban írja: „A mai értelmiség sok jó képviselője öntudatlanul is olyan filozófiát teremtett, mely be akarja bizonyítani, hogy a társadalmi tájékozódás filozófiailag lehetetlen. De vajon nem méltatlan állapot ez az értelmiség szempontjából? Csak azért szerezte-e képességeit, tudását, szellemi és erkölcsi kultúráját, hogy egy világfordulón, mikor az emberiség sorsa dől el, Pilátussal azt kérdezze, mi az igazság?” A lukácsi kérdés akár ma is feltehető, mutatós mutandis, ma is itt tartunk. Zoltai példaszerűen oldja meg azt a feladatot, hogy az életpálya eseménytörténetét éppoly precízen kövesse, fehér foltjait felkutassa, mint ahogy bepillantást engedjen az elmélettörténetbe. Zoltai tudja, hogy a nagy teoretikusok élete művekben ölt testet, kap maradandóságot. Könyvének első része jobbára az eseménytörténet, a hétköznapi lázas viták, szervezőmunka — pártmunka — felkutatását adja. Újszerűen világítja meg az 1949-es „Lukács-vita” hátterét, tétjét, Lukács „önkritikájának” motívumait. Azt a kegyetlen konfliktust, melyben a filozófus e nehéz periódusban is hű maradt a szocializmus ügyéhez, jóllehet kritikai pozícióját sikerült, átmentenie jobb időkre, a „radikális reformok korszakára”. Nemcsak a vitát ismerteti, hanem azt a politikai, ideológiai és morális háttért is, melyben ez a vita lezajlott, s vele azt a máig példás magatartást is, melyet Lukács harcolt ki magának. Ugyanezt teszi az 1958-as vita esetében is, nem retusálva Lukács 1956-os szereplésének konfliktusait. Könyvének második fele Lukács szintetizáló műveinek gondolatvilágába kalauzolja olvasóját, Az esztétikum sajátsága című, nemzetközi rangot kivívott alkotás legfőbb fogalmait hozza közel az olvasóhoz. Nem a könyv tartalmát mondja el, erre aligha vállalkozhatna, inkább a titkát fedi fel. Azaz ma is elevenen ható gondolati alapállását világítja meg a nem szakember számára is revelatív erővel. Így kapunk képet a lukácsi esztétika néhány központi fogalmáról, a különösségről, az egynemű közegről, s vele kapcsolatban a festészet esztétikai alapkérdéseiről, a meghatározatlan tárgyiasságról és mellette a zeneművészet „világszerűségének” kulcsproblémáiról. Zoltai ezekben az esszészerű fejtegetéseiben izgalmas példákon, olykor polémikus kitekintéssel a lukácsi művészetfelfogást körülvevő félreértésekkel elemzi ezeket a kategóriákat, nem egy helyen a fogalmak továbbgondolására is vállalkozva. Különösen szép a zene és emberi valóság viszonyának elemzésében a bartóki modell elemzése a Cantata profana kapcsán: hogyan emelte be Lukács a magyar kultúra csúcsteljesítményeit a modern művészet új kérdésfeltevéseinek vizsgálatába. Az esztétikai fogalmaik ilyen elmélyült elemzését Zoltai egybekapcsolja az életművet záró ontológia néhány problémájával, kikerekítve így a tudósportré sokfelé ágazó gondolati közegét egy ma még csak megkezdett kutatási irány — a művészetontológia — pillanatfelvételével. Voltainak a legnehezebb sikerült: egy paradigmatikus, példaszerű életút és gondolkodói tartás érzékeltetése. Könyve azért izgalmas, mert nem száraz biográfiát ad, hanem egy ma is eleven szellem hatóképességének titkába avat be. (Kossuth) Almási Miklós