Népszabadság, 1986. július (44. évfolyam, 153-179. szám)

1986-07-15 / 165. szám

4 NÉPSZABADSÁG 1986. július 15., kedd A SZOCIALIZMUS ORSZÁGAIBÓL Autógyártás Vietnamban ( HANOI TUDÓSÍTÓNKTÓL ) — Szüksége van erre Vietnam­nak?­­Mármint az autógyártásra. Viet­nam éppen csak megtermeli a leg­szükségesebbeket, az ország kerék­páron jár, a talán húszezer személy­autó legtöbbje állami célokat szol­gál. A mezőgazdasági munkák öt, az iparnak tíz százaléka van gépe­­sítve.) — Azt nem tudom, hogy most be­lekezdenénk-e. De hát a franciák alatt már az 1930-as években össze­szereltek néhányat, a régi rendszer pedig 1970-ben, presztízsokokból, fel­építette ezt az üzemcsarnokot. Ma úgy látjuk: a kialakult munkásgár­dát, a meglevő felszerelést, s főleg a korszerűség iránti igényt kár len­ne veszni hagyni. Nguyen Van Phu, a Ho Si Minh­­városi „Április 30-a” autógyár igaz­gatója sokadszor válaszol a fenti kérdésre. S a továbbiakból kitűnik, most már igazán nem presztízsokok­ból él a gyár, valós igényt elégít ki.­­ Ezt nem úgy kell érteni, hogy az autó a közeljövőben lakossági fo­gyasztási cikk lesz. De valamikor igen, s mi szeretnénk e majdani motorizáció motorja lenni. Az üzem egyébként inkább ma­nufaktúra, kéziszerszámokkal dol­goznak. Sok alapvető gondjuk van, gyakori, hogy nincs áram, még sű­rűbben hiányzik az alkatrész. A gyár az itt összehegesztett karosszé­riákba szereli be az összes többi al­katrészt, amit Franciaországból, a Citroentől szállítanak. Háromféle típust gyártanak, Dalat, Saigon ’85, illetve Saigon ’86 már­kanévvel, mindhárom a Citroen CV—2 változata. (Az annak idején Európában is nagyon népszerű „Rút kiskacsát” itt „Sárkányfiókának” becézik.) A motor huszonnyolc, il­letve harminckét lóerős, hatszáz köb­centis, azt aprónak tűnő autó vi­szonylag kényelmes öt személynek. Fogyasztása hat-hét liter száz kilo­méterenként, a négyütemű, kéthen­­geres motor legfeljebb 110 kilomé­teres óránkénti sebességre gyorsítja fel a kisautót. (Ez azonban csak a próbapályán lehetséges, hiszen Viet­namban lakott területen harminc, azon kívül ötven kilométer/óra a megengedett legnagyobb sebesség.) — Nézze, nem áltatjuk magunkat: ez — hogy is mondjam — igen le­egyszerűsített konstrukció. Mindent igyekeztünk minél egyszerűbbre, megbízhatóbbra és masszívabbra csi­nálni, figyelembe véve, hogy nálunk rosszak az utak, szervizhálózat nem­igen van, és autószerelő is csak ke­vés — folytatja az igazgató. — Au­tóink közül azonban a legtöbb még tizenöt év múltán is forgalomban van, karbantartást alig igényel. Ed­dig körülbelül tizenötezer került ki a gyárból, a legtöbbet — ezerhat­­százat — 1972-ben szerelték össze. Tavaly egyet sem. — Ez nem azt jelenti, hogy áll­tunk. Teljesen felújítottunk három­százötven kocsit, hisz még mindig lenne kereslet irántuk. Annak elle­nére, hogy borsos áron, s csak de­vizáért, háromezer-ötszáz dollárért adhatjuk. Ha árulhatnánk dengert, több ezer elkelne évente — de hát a beépített alkatrészek többségét ke­mény valutáért kapjuk. — Egyébként tisztában vagyunk azzal, hogy ezt nem érdemes tovább gyártani — folytatja az igazgató. Ar­ra törekszünk, hogy új konstrukciót gyártsunk, úgy, hogy a motort is mi szereljük össze. Remélhetőleg erre már az idén sor kerül. A Saigon ’86 egyébként lényegében már saját ter­vezés, s még mindig nem végleges. Tovább dolgozunk rajta, s remél­jük, belátható időn belül elkezdhe­tünk jobb motorokat szerelni bele. A részletek persze üzleti titkot ké­peznek, de annyit megtudok, hogy tárgyalások folynak a Citroennel, a Toyotával és az Isuzuval. Az utóbbi japán cég egyébként arra is gondol, hogy mikrobusz-összeszerelő üzemet állít fel a gyár egyik csarnokában. (Néhány mintadarab már elkészült, a japánok elégedettek.)­­ Remélhetőleg nem is olyan hosszú távon megvalósulhat a gyár teljes rekonstrukciója. Ehhez még kevés a pénz. Megvan viszont az a munkásgárda, amely a rizsföldekről az üzembe kerülve fanatikusa lett az autónak: mind a 236 dolgo­zónk. Nem mennek el akkor sem, ha kényszerből állunk, s fizetést alig kapnak, inkább maguk keresnek megrendelőt, munkát. Kérem, itt mi bármilyen autót megjavítunk — mondja a gyárigazgató. (Nem cse­kélység: Vietnamban száztízféle te­her- és ötvenféle személyautó jár, a háború előtti Fordtól a Toyotán ke­resztül az új Skodáig.) — Megkezdődött a vállalati önál­lóságot szélesítő gazdasági reform. Mi változott az ön gyárában? — Egy időben attól féltem, bezár­ják az üzemet. Most — amink van, azzal önállóan gazdálkodva, keres­kedve, kockáztatva — rajtunk, itt dolgozókon múlik, lesz-e egyszer igazi vietnami autógyártás. Füzes Oszkár : Saigon ’85. Növekszik a kisiparosok szerepe Csehszlovákiában ( PRÁGAI TUDÓSÍTÓNKTÓL ) Csehszlovákiában esztendők óta i gondot okoz, hogy a szövetkezeti és állami szolgáltató vállalataik — kellő kapacitás híján — nem képe­sek kielégíteni a lakosság igényeit. Idestova négy éve született meg az a rendelet, amelynek értelmé­ben a helyi nemzeti bizottságok (tanácsok) jogosultak lakossági szol­gáltatások elvégzésére szóló enge­délyek kiadására magánszemélyek­nek is, amennyiben a terület szol­gáltatási helyzete ezt indokolja. S bárha a kisiparosok szolgáltatásai csupán kiegészítői lehetnek az álla­mi és a szövetkezeti szektor tevé­kenységének, a módszer népszerű­ségét bizonyítja, hogy 1982 ó­ta a szolgáltató kisiparosok száma csak Csehországban kilencven százalék­kal emelkedett; manapság már 25 ezren foglalkoznak lakossági szolgál­tatásokkal. Jobbára karbantartó, javító szol­gáltatásokat nyújtanak, de negyven százalékuk építkezést vállal, s hat százalékuk fuvaroz. A cél az, hogy olyan területen dolgozzanak, ahol a hiányok a legnagyobbak. S mint­hogy az engedélyek kiadásakor ez a döntő szempont, mind gyakrab­ban fordul elő, hogy a szakképesítés­sel rendelkezők másodállásban, az­az napi munkájuk mellett, ponto­sabban az után tehetnek eleget a lakosság megrendeléseinek. Lovász Péter A NYOLCVANAS ÉVEKBEN há­rom olyan ország csatlakozott az Európai Gazdasági Közösséghez (a továbbiakban EGK), amelyekben a mezőgazdaság súlya a jelentős: Gö­rögország 1981, Spanyolország és Portugália pedig most, 1986 január­jától vált a közösség teljes jogú tag­jává. Minthogy mezőgazdasági ter­mékeink külföldi elhelyezése fontos érdekünk, nem közömbös számunk­ra sem, hogy ez a kibővítés miként befolyásolja majd a közösség gazda­sági kapcsolatait a rajta kívül állók­kal, s egyáltalán milyen hatásai le­hetnek a közösségre és a csatlako­zókra. Görögország mezőgazdasági ter­mékeinek döntő hányada már a be­lépést megelőzően is vámmentesen jutott a közösség tagországaiba. Eb­ben kétségtelenül szerepet játszott az, hogy a közösség és Görögország mezőgazdasága számos vonatkozás­ban egymást kiegészítik: nyers gya­potot a közösségben egyedül Görög­ország termel; a görög dohányterme­lés révén a Közös Piac dohányszük­ségletének már mintegy 40 százalé­kára van fedezet; a görög olívaolaj­nak is biztosított volt a piaca a kö­zösségben. Az újabb csatlakozók azonban módosítják ezt a helyzetet. A három ország közül Spanyolor­szág esélyei a legnagyobbak arra, hogy a közösség mediterrán terme­lőivel szemben a versenyben helyt­álljon. Több agrárágazatban a spa­nyol termelés legalább kétszer akko­ra, mint a görög és a portugál együtt. Spanyolország a citrusfélék és más gyümölcsök, zöldség, bor és olívaolaj jelentős exportőre. Olíva­olajból évente mintegy 570 ezer ton­nát termel. Ha ez hozzájön Olaszor­szág és Görögország évi mintegy 750 ezer tonnás termeléséhez, a közös­ség összes termelése olívaolajból kö­rülbelül 25 százalékkal haladja majd meg a belső szükségletet. Sőt — te­kintettel a közösségnek más medi­terrán országokkal (például Tuné­ziával) szembeni átvételi kötelezett­ségeire — az olívaolaj-feleslegek a jelzettnél is nagyobbak lehetnek. E helyzetet előre látva, az EGK brüsszeli bizottsága már javaslatot tett az olívaolajra vonatkozó, úgy­nevezett intervenciós árak befa­gyasztására, és a termelés bizonyos mennyiségi korlátozására is. A ja­vaslat azonban Olaszország és Gö­rögország ellenállásán megbukott. A problémát az EGK miniszteri tanácsa végül Spanyolország és Portugália belépéséig elnapolta, de most már ezt előbb-utóbb napirendre kell tűz­ni, s a két újabb csatlakozó jelenlé­tében még nehezebb lesz a piacren­deletet megváltoztatni. Még több gondot okoz a közösség­nek a túltermelés borból, s ez korlá­tozza a közösségen kívüli országok piaci lehetőségeit is, legfeljebb a sa­játos minőségi termékek nyerhet­nek teret. 1984-ben mintegy 35 mil­lió hektoliter volt a felesleg. Spa­nyolország felvétele révén a világ legnagyobb szőlőtermő területével gyarapszik a közösség, így a terme­lés és a költségek alakulása szinte teljesen ellenőrizhetetlenné válhat. A probléma megoldására nem sok lehetőség kínálkozik: vagy termelé­si kvótákat rendelnek el — ahogyan ez a tejtermelésben már megtörtént —, vagy az árakat jelentősen csök­kentik. Jóval kedvezőtlenebbek a kilátá­sok Portugáliát illetően. Mezőgazda­sága sokkal elmaradottabb Spanyol­­országénál, és — amint egy brüssze­li szakértő vélekedett — „portói bo­ron, paradicsomsűrítményen és ola­jos halon kívül nincs mit kínálniuk, ami versenyképes lehet”. Emellett Portugália eddig nagy mennyiség­ben importált kukoricát, búzát és marhahúst, mégpedig alacsony világ­piaci árakon Dél-Amerikából és az Egyesült Államokból. Ha belépése után ezeket az árukat a közösségben vásárolja meg, ott sokkal magasab­bak az árak, ha viszont továbbra is a közösségen kívül szerzi be, akkor jelentős közös piaci vámokkal és le­fölözésekkel kell azokat megterhel­nie, s ráadásul az ebből származó bevétel sem őt, hanem a közösségi kasszát gyarapítja. Portugália a kö­zösség legszegényebb tagja lesz. A FOGYASZTÁS HOSSZÚ TÁVÚ alakulását tekintve a mediterrán or­szágoknak még egy közös problémá­val is szembe kell nézniük. Legfon­tosabb mezőgazdasági áruik döntően növényi termékek, és az ezek iránti kereslet hosszú távon várhatóan stagnál. Amiből viszont importra szorulnak, az iránt az életszínvonal emelkedésével várhatóan dinamiku­san növekszik majd a kereslet. A korábbi tagországoknak is sok problémát okoz a csatlakozás, első­sorban agrárszempontból. Ezzel ugyanis a Közös Piac országainak mezőgazdaságában foglalkoztatottak száma kereken ötmillióval növek­szik. A belépő országok mezőgazda­ságában is emelkednie kell a műn­­termelékenységnek, s emiatt náluk erőteljesen csökken majd a mező­­gazdaságban foglalkoztatottak szá­ma. A mezőgazdaságon kívül viszont amúgy sincs elég foglalkoztatási le­hetőségük, így a fokozódó munkanél­küliség a következő évek központi kérdésévé válhat. Mivel a három utóbb csatlakozó országban a mezőgazdaság termelési költségei alacsonyabbak a hagyomá­nyosabb, élőmunka-igényes módsze­rek és az olcsóbb munkaerő miatt, az olasz és a francia gazdák joggal tartanak a versenytől: piacaik egy részét a belépőkkel szemben — első­sorban azok alacsony termelési költ­ségei miatt — elveszíthetik. Az ala­csony mezőgazdasági jövedelmekből és a jövedelmek területenkénti egyenlőtlenségeiből adódó gondok fokozódnak. Előzetes számítások szerint a csat­lakozással a Közös Piac költségvetési kiadásai 15—20 százalékkal növe­kednek. A spanyol és a portugál tag­ság évente négy és fél milliárd már­ka többletkiadást jelent, miközben az EGK költségvetése már ma sem teszi lehetővé több fontos közösségi gond (gazdasági szerkezetváltás, munkanélküliség, környezetvédelem stb.) megoldásának finanszírozását. Tehát a közös költségvetés forrá­sait bővíteni kell. E célra legjárha­­tóbb útnak az látszik, ha felemelik az értéktöbbletadót, amelyet az egyes tagállamok a közösségi kasz­­szába befizetnek. Ugyanakkor azon­ban feltétlenül szükség lenne olyan intézkedésekre is, amelyek mérsék­lik — különösen — az agrárszektor kiadásait, és a rendelkezésre álló eszközöket méltányosabban osztják el a tagországok között. A CSATLAKOZÁS GAZDASÁGI hatásai mellett nem hagyható figyel­men kívül a belpolitikai hatás sem. Portugáliában és Spanyolországban viszonylag rövid ideje vette kezde­tét a demokratikus fejlődés. Bár Gö­rögország nagyobb demokratikus hagyományokra tekinthet vissza, ott is hosszú évekig diktatúra volt. Mármost a három ország számá­ra a közösségbe való belépés­nek sajátos politikai „nevelő” jelentősége is van, ugyanis például ha egy katonai puccs, diktatórikus hatalomátvétel következne be vala­melyik tagországban, az az elfoga­dott elvek szerint az illető ország­nak a közösségből való azonnali ki­zárását vonná maga után. Így önma­gában ez a kötelezettség is a belépő országokban a demokratikus rendszer stabilizálásának eszköze lehet. Ter­mészetesen e három dél-európai or­szágban rövid ideje tartó demok­ratikus fejlődés stabilizálódása — a lakosság valamiféle rokonszenvének elnyerése — nem utolsósorban attól függ, hogy mennyire sikerül eleget tenni, mindenekelőtt gazdasági téren, a lakosság várakozásainak. Ha tehát a közösségi tagság az életszínvonal­nak csupán szerény emelkedését is előidézi, az a demokratikus beren­dezkedést erősíti. AZ AGRÁRÉRDEKEK szempont­jából érdemes mérlegelni azt is, hogy a csatlakozások milyen változások­kal járnak a közösség döntéshozata­lának rendszerében. A Közös Piac legfontosabb döntéshozó szerve a mi­niszteri tanács, amelyben az egyes országok szavazatainak száma eltérő, lakosságuk létszámától függően. A Római Szerződés­ ugyan a többségi döntéshozatali elv alkalmazását irá­nyozta elő, a gyakorlat viszont még ma is az, hogy a miniszteri tanács egyhangúlag hozza döntéseit. Amíg ez a gyakorlat tart, nem játszik sze­repet az, hogy az egyes országok hány szavazattal rendelkeznek. De mivel az alapszerződés a többségi döntéshozatal alkalmazása mellett foglalt állást, és a tagállamok többsé­ge is ennek az elvnek az alkalma­zását tartja szükségesnek, a jövőt illetően alapvető politikai jelentősé­ge lehet az egyes országok szavaza­tai számának, illetve arányának. A közösség kibővülésével a szava­zatok összes száma hússzal nőtt, je­lenleg a „nagy” országok összesen ötven szavazattal rendelkeznek, míg a többiek együttesen 28 szavazattal. Ez lehetőséget adhat arra, hogy minden jelentős kérdésben a „nagy” országok érdekeinek megfelelő dön­tés szülessen — persze, ha egyeznek az érdekeik. Másfelől az iparilag fejlett észak- és közép-európai tag­országok (Anglia, a Benelux-álla­­mok, az NSZK, Dánia, Franciaor­szág) összesen 45 szavazattal rendel­keznek, tehát többel, mint a kevésbé fejlett országok (Spanyolország, Ír­ország, Portugália, Olaszország és Görögország) együtt. Ha azonban egy kérdésben az agrárérdek dominál­na, elképzelhető például, hogy Fran­ciaország nem a fejlett országokkal, hanem az alapjában agrárérdekelt­ségű országokkal együtt szavaz, s akkor az imént említett szavazati arány (45:33) az ellenkezőjére módo­sul (35:43). Amennyiben tehát a közösség in­tézményeiben áttérnének a többségi döntéshozatali elv alkalmazására, a Közös Piac kibővítésének következ­tében a döntéshozatalban nagyobb lenne a koalíciós lehetőségek száma. Ezzel persze a döntéshozatal nehe­zebbé válhat, s ez esetenként erőtel­jesebben befolyásolhatja a közösségi döntéseket. Ami végül is hazánkat illeti, nyilvánvaló, a három ország csatlakozása a Közös Piachoz rontja agrárpiaci esélyeinket, de a döntő kérdés számunkra is az lesz, hogy a három ország hogyan illeszkedik be a közösségbe, és hogy miként alakul az EGK agrárpolitikája a kívülállók­kal való kapcsolatépítés, gazdasági együttműködés tekintetében. Kissné dr. Bársony Erzsébet a BME politikai gazdaságtan tanszékének munkatársa Közös Piac és agrárpiac KÖZBESZÓLÁS Együttes előnyök „Elváltak és összeházasodtak” címmel néhány hónapja nagyobb írásban számoltam be arról, hogy meglehetősen hosszadalmas érdek­­egyeztetés után az év elejétől de­centralizálták az Elzett Műveket. Az öt önállósult vállalat azonban azon­nal megalakította­­ a központ he­lyén, de nem helyett — egyesülését. A minap tartották féléves — mér­legvonó — igazgatótanács-ülésüket, amely igen tanulságos volt. Az or­szág legkülönbözőbb területein lévő gyárak vezetői — s talán ezt is ér­demes megemlíteni: valamennyiüket már megerősítette posztján a válla­lati tanácsok — beszámoltak az első önálló lépések eredményéről. Az mindenkit elégedettséggel töltött f el, hogy a szétválás óta — önmagához képest — valamennyi Elzett-válla­­lat helyzete javult. Ám az is érthe­tő: fél év túl rövid idő ahhoz, hogy lényeges módosulások, átrendeződé­sek menjenek végbe a gazdálkodási pozíciókban. A mai erőviszonyok így hűen tükrözik a korábbiakat: a leg­jobb a sátoraljaújhelyi és a buda­pesti gyár, a soproniak nyögik, de hősiesen viselik a nemrég befejező­dött beruházás terheit, s még min­dig gyengélkedik — bár javuló ál­lapotban — a szécsényi és a beret­­­tyóújfalui vállalat. Amit a fél év mégis megmutatott: érdemes volt önállóan új életet kezdeni, mert így — ki-ki lehetőségei, képességei sze­rint — nagyobbat léphetett előre. Ám az is kitűnt az igazgatók sza­vaiból — s ezt erősítette meg a je­len lévő s az önállósult vállalatok iránt továbbra is felelősségteljes ér­deklődést mutató ipari miniszterhe­lyettes is —, hogy a jövőben jobban ki kellene használni az egyesülés ad­ta együttes előnyöket. Most, hogy túlestek a vagyonfelosztás, osztoz­kodás zökkenőin, mind nyilvánva­lóbbá válik számukra, hogy a pati­nás, jól csengő közös márkanéven túl egyéb szálak is összekötik őket. Paradox, de legerőteljesebbnek ép­pen az a kötelék tűnik, ami indo­kolta — és indokolja ma is — a de­centralizálást. Jelesül: a piaci meg­mérettetés, a versenyképesség, a ru­galmas alkalmazkodás igénye. Ezért az igazgatótanács az általuk fenntartott — csekély számú szak­értőből álló — egyesülés munkater­vét átdolgozta. Tudomásul vették, hogy eddig az egyesülés főként a szétválás jogi, gazdasági, techni­kai részletkérdéseiben segédkezett. (Egyebek között az épp most alaku­ló állami szanáló szerveknek adta bérbe a jó állapotban lévő, de az önállósulással kihasználatlanná váló fővárosi irodaépület felső traktusát.) Ám a továbbiakban már a jövő épí­téséhez, a közös piaci jelenléthez kí­vánják igénybe venni egyesülésük szolgáltatásait. Így feladatul szabták például — megbízás alapján — a kapcsolattartást a főhatóságokkal, intézményekkel, hiszen kisebb ügyek esetén a Budapestre való szaladgálás nemcsak idő-, de költségigényes is. Határoztak továbbá közös anyagbe­szerző iroda létesítéséről is: erre a monopolhelyzetben lévő, s erőfölé­nyüket a közepes vállalatokkal szem­ben továbbra is­­ érvényesítő nagy anyag- és alkatrészszállító vállala­tok magatartása miatt kényszerül­tek. Hasonló megfontolásokból osztják el közösen a szűkös importlehetősé­geket is. Megbízták az egyesülést — újabb külföldi és hazai — kooperá­ciós partnerek szervezésére, ver­senyképes termékek felkutatására és a központi fejlesztési programhoz való kapcsolódás lehetőségeinek fel­tárására is. Sőt azt is eldöntötték, hogy idővel, majd ha lesz pénzük — mert erről a korábbi tartozások okán ma a jók és a rosszabbak is csak álmodozhatnak —, az egyesü­lés kötelékén belül közös fejlesztési „bankot” hoznak létre, amely pályá­zatok alapján dönt majd a külön­böző javaslatokról, illetve tőkével társul be az Elzett-vállalatok beru­házási hitelkérelmeihez. Sőt az sincs kizárva, hogy az együttes tőkét má­sutt, más tevékenységbe fektetik be — esetleg kötvényt vagy részvényt vásárolnak —, így is gyarapítva jö­vedelmeiket, s ezt a befektetések arányában megosztják. Amiből az is kitetszik: az Elzett-család egyesülé­sét vállalkozásszerűen kívánja mű­ködtetni, olyan érdekeltségi-üzleti feltételek alapján, amely valameny­­nyiük fejlődését előmozdíthatja, de egyikük mozgásterét sem korlátozza. Hogy a szép tervekből mi valósul meg, az idővel elválik. Garanciák nincsenek, de jó remények igen. Hi­szen erre az együttműködésre az Elzett-vállalatokat nem kívülről és felülről, nem is hatalmi presztízs­­szempontokból késztetik. Egyesülé­sük alapja: a közös érdekek felis­merése és érvényre juttatása. Bossányi Katalin

Next