Népszabadság, 1986. július (44. évfolyam, 153-179. szám)
1986-07-15 / 165. szám
4 NÉPSZABADSÁG 1986. július 15., kedd A SZOCIALIZMUS ORSZÁGAIBÓL Autógyártás Vietnamban ( HANOI TUDÓSÍTÓNKTÓL ) — Szüksége van erre Vietnamnak?Mármint az autógyártásra. Vietnam éppen csak megtermeli a legszükségesebbeket, az ország kerékpáron jár, a talán húszezer személyautó legtöbbje állami célokat szolgál. A mezőgazdasági munkák öt, az iparnak tíz százaléka van gépesítve.) — Azt nem tudom, hogy most belekezdenénk-e. De hát a franciák alatt már az 1930-as években összeszereltek néhányat, a régi rendszer pedig 1970-ben, presztízsokokból, felépítette ezt az üzemcsarnokot. Ma úgy látjuk: a kialakult munkásgárdát, a meglevő felszerelést, s főleg a korszerűség iránti igényt kár lenne veszni hagyni. Nguyen Van Phu, a Ho Si Minhvárosi „Április 30-a” autógyár igazgatója sokadszor válaszol a fenti kérdésre. S a továbbiakból kitűnik, most már igazán nem presztízsokokból él a gyár, valós igényt elégít ki. Ezt nem úgy kell érteni, hogy az autó a közeljövőben lakossági fogyasztási cikk lesz. De valamikor igen, s mi szeretnénk e majdani motorizáció motorja lenni. Az üzem egyébként inkább manufaktúra, kéziszerszámokkal dolgoznak. Sok alapvető gondjuk van, gyakori, hogy nincs áram, még sűrűbben hiányzik az alkatrész. A gyár az itt összehegesztett karosszériákba szereli be az összes többi alkatrészt, amit Franciaországból, a Citroentől szállítanak. Háromféle típust gyártanak, Dalat, Saigon ’85, illetve Saigon ’86 márkanévvel, mindhárom a Citroen CV—2 változata. (Az annak idején Európában is nagyon népszerű „Rút kiskacsát” itt „Sárkányfiókának” becézik.) A motor huszonnyolc, illetve harminckét lóerős, hatszáz köbcentis, azt aprónak tűnő autó viszonylag kényelmes öt személynek. Fogyasztása hat-hét liter száz kilométerenként, a négyütemű, kéthengeres motor legfeljebb 110 kilométeres óránkénti sebességre gyorsítja fel a kisautót. (Ez azonban csak a próbapályán lehetséges, hiszen Vietnamban lakott területen harminc, azon kívül ötven kilométer/óra a megengedett legnagyobb sebesség.) — Nézze, nem áltatjuk magunkat: ez — hogy is mondjam — igen leegyszerűsített konstrukció. Mindent igyekeztünk minél egyszerűbbre, megbízhatóbbra és masszívabbra csinálni, figyelembe véve, hogy nálunk rosszak az utak, szervizhálózat nemigen van, és autószerelő is csak kevés — folytatja az igazgató. — Autóink közül azonban a legtöbb még tizenöt év múltán is forgalomban van, karbantartást alig igényel. Eddig körülbelül tizenötezer került ki a gyárból, a legtöbbet — ezerhatszázat — 1972-ben szerelték össze. Tavaly egyet sem. — Ez nem azt jelenti, hogy álltunk. Teljesen felújítottunk háromszázötven kocsit, hisz még mindig lenne kereslet irántuk. Annak ellenére, hogy borsos áron, s csak devizáért, háromezer-ötszáz dollárért adhatjuk. Ha árulhatnánk dengert, több ezer elkelne évente — de hát a beépített alkatrészek többségét kemény valutáért kapjuk. — Egyébként tisztában vagyunk azzal, hogy ezt nem érdemes tovább gyártani — folytatja az igazgató. Arra törekszünk, hogy új konstrukciót gyártsunk, úgy, hogy a motort is mi szereljük össze. Remélhetőleg erre már az idén sor kerül. A Saigon ’86 egyébként lényegében már saját tervezés, s még mindig nem végleges. Tovább dolgozunk rajta, s reméljük, belátható időn belül elkezdhetünk jobb motorokat szerelni bele. A részletek persze üzleti titkot képeznek, de annyit megtudok, hogy tárgyalások folynak a Citroennel, a Toyotával és az Isuzuval. Az utóbbi japán cég egyébként arra is gondol, hogy mikrobusz-összeszerelő üzemet állít fel a gyár egyik csarnokában. (Néhány mintadarab már elkészült, a japánok elégedettek.) Remélhetőleg nem is olyan hosszú távon megvalósulhat a gyár teljes rekonstrukciója. Ehhez még kevés a pénz. Megvan viszont az a munkásgárda, amely a rizsföldekről az üzembe kerülve fanatikusa lett az autónak: mind a 236 dolgozónk. Nem mennek el akkor sem, ha kényszerből állunk, s fizetést alig kapnak, inkább maguk keresnek megrendelőt, munkát. Kérem, itt mi bármilyen autót megjavítunk — mondja a gyárigazgató. (Nem csekélység: Vietnamban száztízféle teher- és ötvenféle személyautó jár, a háború előtti Fordtól a Toyotán keresztül az új Skodáig.) — Megkezdődött a vállalati önállóságot szélesítő gazdasági reform. Mi változott az ön gyárában? — Egy időben attól féltem, bezárják az üzemet. Most — amink van, azzal önállóan gazdálkodva, kereskedve, kockáztatva — rajtunk, itt dolgozókon múlik, lesz-e egyszer igazi vietnami autógyártás. Füzes Oszkár : Saigon ’85. Növekszik a kisiparosok szerepe Csehszlovákiában ( PRÁGAI TUDÓSÍTÓNKTÓL ) Csehszlovákiában esztendők óta i gondot okoz, hogy a szövetkezeti és állami szolgáltató vállalataik — kellő kapacitás híján — nem képesek kielégíteni a lakosság igényeit. Idestova négy éve született meg az a rendelet, amelynek értelmében a helyi nemzeti bizottságok (tanácsok) jogosultak lakossági szolgáltatások elvégzésére szóló engedélyek kiadására magánszemélyeknek is, amennyiben a terület szolgáltatási helyzete ezt indokolja. S bárha a kisiparosok szolgáltatásai csupán kiegészítői lehetnek az állami és a szövetkezeti szektor tevékenységének, a módszer népszerűségét bizonyítja, hogy 1982 óta a szolgáltató kisiparosok száma csak Csehországban kilencven százalékkal emelkedett; manapság már 25 ezren foglalkoznak lakossági szolgáltatásokkal. Jobbára karbantartó, javító szolgáltatásokat nyújtanak, de negyven százalékuk építkezést vállal, s hat százalékuk fuvaroz. A cél az, hogy olyan területen dolgozzanak, ahol a hiányok a legnagyobbak. S minthogy az engedélyek kiadásakor ez a döntő szempont, mind gyakrabban fordul elő, hogy a szakképesítéssel rendelkezők másodállásban, azaz napi munkájuk mellett, pontosabban az után tehetnek eleget a lakosság megrendeléseinek. Lovász Péter A NYOLCVANAS ÉVEKBEN három olyan ország csatlakozott az Európai Gazdasági Közösséghez (a továbbiakban EGK), amelyekben a mezőgazdaság súlya a jelentős: Görögország 1981, Spanyolország és Portugália pedig most, 1986 januárjától vált a közösség teljes jogú tagjává. Minthogy mezőgazdasági termékeink külföldi elhelyezése fontos érdekünk, nem közömbös számunkra sem, hogy ez a kibővítés miként befolyásolja majd a közösség gazdasági kapcsolatait a rajta kívül állókkal, s egyáltalán milyen hatásai lehetnek a közösségre és a csatlakozókra. Görögország mezőgazdasági termékeinek döntő hányada már a belépést megelőzően is vámmentesen jutott a közösség tagországaiba. Ebben kétségtelenül szerepet játszott az, hogy a közösség és Görögország mezőgazdasága számos vonatkozásban egymást kiegészítik: nyers gyapotot a közösségben egyedül Görögország termel; a görög dohánytermelés révén a Közös Piac dohányszükségletének már mintegy 40 százalékára van fedezet; a görög olívaolajnak is biztosított volt a piaca a közösségben. Az újabb csatlakozók azonban módosítják ezt a helyzetet. A három ország közül Spanyolország esélyei a legnagyobbak arra, hogy a közösség mediterrán termelőivel szemben a versenyben helytálljon. Több agrárágazatban a spanyol termelés legalább kétszer akkora, mint a görög és a portugál együtt. Spanyolország a citrusfélék és más gyümölcsök, zöldség, bor és olívaolaj jelentős exportőre. Olívaolajból évente mintegy 570 ezer tonnát termel. Ha ez hozzájön Olaszország és Görögország évi mintegy 750 ezer tonnás termeléséhez, a közösség összes termelése olívaolajból körülbelül 25 százalékkal haladja majd meg a belső szükségletet. Sőt — tekintettel a közösségnek más mediterrán országokkal (például Tunéziával) szembeni átvételi kötelezettségeire — az olívaolaj-feleslegek a jelzettnél is nagyobbak lehetnek. E helyzetet előre látva, az EGK brüsszeli bizottsága már javaslatot tett az olívaolajra vonatkozó, úgynevezett intervenciós árak befagyasztására, és a termelés bizonyos mennyiségi korlátozására is. A javaslat azonban Olaszország és Görögország ellenállásán megbukott. A problémát az EGK miniszteri tanácsa végül Spanyolország és Portugália belépéséig elnapolta, de most már ezt előbb-utóbb napirendre kell tűzni, s a két újabb csatlakozó jelenlétében még nehezebb lesz a piacrendeletet megváltoztatni. Még több gondot okoz a közösségnek a túltermelés borból, s ez korlátozza a közösségen kívüli országok piaci lehetőségeit is, legfeljebb a sajátos minőségi termékek nyerhetnek teret. 1984-ben mintegy 35 millió hektoliter volt a felesleg. Spanyolország felvétele révén a világ legnagyobb szőlőtermő területével gyarapszik a közösség, így a termelés és a költségek alakulása szinte teljesen ellenőrizhetetlenné válhat. A probléma megoldására nem sok lehetőség kínálkozik: vagy termelési kvótákat rendelnek el — ahogyan ez a tejtermelésben már megtörtént —, vagy az árakat jelentősen csökkentik. Jóval kedvezőtlenebbek a kilátások Portugáliát illetően. Mezőgazdasága sokkal elmaradottabb Spanyolországénál, és — amint egy brüsszeli szakértő vélekedett — „portói boron, paradicsomsűrítményen és olajos halon kívül nincs mit kínálniuk, ami versenyképes lehet”. Emellett Portugália eddig nagy mennyiségben importált kukoricát, búzát és marhahúst, mégpedig alacsony világpiaci árakon Dél-Amerikából és az Egyesült Államokból. Ha belépése után ezeket az árukat a közösségben vásárolja meg, ott sokkal magasabbak az árak, ha viszont továbbra is a közösségen kívül szerzi be, akkor jelentős közös piaci vámokkal és lefölözésekkel kell azokat megterhelnie, s ráadásul az ebből származó bevétel sem őt, hanem a közösségi kasszát gyarapítja. Portugália a közösség legszegényebb tagja lesz. A FOGYASZTÁS HOSSZÚ TÁVÚ alakulását tekintve a mediterrán országoknak még egy közös problémával is szembe kell nézniük. Legfontosabb mezőgazdasági áruik döntően növényi termékek, és az ezek iránti kereslet hosszú távon várhatóan stagnál. Amiből viszont importra szorulnak, az iránt az életszínvonal emelkedésével várhatóan dinamikusan növekszik majd a kereslet. A korábbi tagországoknak is sok problémát okoz a csatlakozás, elsősorban agrárszempontból. Ezzel ugyanis a Közös Piac országainak mezőgazdaságában foglalkoztatottak száma kereken ötmillióval növekszik. A belépő országok mezőgazdaságában is emelkednie kell a műntermelékenységnek, s emiatt náluk erőteljesen csökken majd a mezőgazdaságban foglalkoztatottak száma. A mezőgazdaságon kívül viszont amúgy sincs elég foglalkoztatási lehetőségük, így a fokozódó munkanélküliség a következő évek központi kérdésévé válhat. Mivel a három utóbb csatlakozó országban a mezőgazdaság termelési költségei alacsonyabbak a hagyományosabb, élőmunka-igényes módszerek és az olcsóbb munkaerő miatt, az olasz és a francia gazdák joggal tartanak a versenytől: piacaik egy részét a belépőkkel szemben — elsősorban azok alacsony termelési költségei miatt — elveszíthetik. Az alacsony mezőgazdasági jövedelmekből és a jövedelmek területenkénti egyenlőtlenségeiből adódó gondok fokozódnak. Előzetes számítások szerint a csatlakozással a Közös Piac költségvetési kiadásai 15—20 százalékkal növekednek. A spanyol és a portugál tagság évente négy és fél milliárd márka többletkiadást jelent, miközben az EGK költségvetése már ma sem teszi lehetővé több fontos közösségi gond (gazdasági szerkezetváltás, munkanélküliség, környezetvédelem stb.) megoldásának finanszírozását. Tehát a közös költségvetés forrásait bővíteni kell. E célra legjárhatóbb útnak az látszik, ha felemelik az értéktöbbletadót, amelyet az egyes tagállamok a közösségi kaszszába befizetnek. Ugyanakkor azonban feltétlenül szükség lenne olyan intézkedésekre is, amelyek mérséklik — különösen — az agrárszektor kiadásait, és a rendelkezésre álló eszközöket méltányosabban osztják el a tagországok között. A CSATLAKOZÁS GAZDASÁGI hatásai mellett nem hagyható figyelmen kívül a belpolitikai hatás sem. Portugáliában és Spanyolországban viszonylag rövid ideje vette kezdetét a demokratikus fejlődés. Bár Görögország nagyobb demokratikus hagyományokra tekinthet vissza, ott is hosszú évekig diktatúra volt. Mármost a három ország számára a közösségbe való belépésnek sajátos politikai „nevelő” jelentősége is van, ugyanis például ha egy katonai puccs, diktatórikus hatalomátvétel következne be valamelyik tagországban, az az elfogadott elvek szerint az illető országnak a közösségből való azonnali kizárását vonná maga után. Így önmagában ez a kötelezettség is a belépő országokban a demokratikus rendszer stabilizálásának eszköze lehet. Természetesen e három dél-európai országban rövid ideje tartó demokratikus fejlődés stabilizálódása — a lakosság valamiféle rokonszenvének elnyerése — nem utolsósorban attól függ, hogy mennyire sikerül eleget tenni, mindenekelőtt gazdasági téren, a lakosság várakozásainak. Ha tehát a közösségi tagság az életszínvonalnak csupán szerény emelkedését is előidézi, az a demokratikus berendezkedést erősíti. AZ AGRÁRÉRDEKEK szempontjából érdemes mérlegelni azt is, hogy a csatlakozások milyen változásokkal járnak a közösség döntéshozatalának rendszerében. A Közös Piac legfontosabb döntéshozó szerve a miniszteri tanács, amelyben az egyes országok szavazatainak száma eltérő, lakosságuk létszámától függően. A Római Szerződés ugyan a többségi döntéshozatali elv alkalmazását irányozta elő, a gyakorlat viszont még ma is az, hogy a miniszteri tanács egyhangúlag hozza döntéseit. Amíg ez a gyakorlat tart, nem játszik szerepet az, hogy az egyes országok hány szavazattal rendelkeznek. De mivel az alapszerződés a többségi döntéshozatal alkalmazása mellett foglalt állást, és a tagállamok többsége is ennek az elvnek az alkalmazását tartja szükségesnek, a jövőt illetően alapvető politikai jelentősége lehet az egyes országok szavazatai számának, illetve arányának. A közösség kibővülésével a szavazatok összes száma hússzal nőtt, jelenleg a „nagy” országok összesen ötven szavazattal rendelkeznek, míg a többiek együttesen 28 szavazattal. Ez lehetőséget adhat arra, hogy minden jelentős kérdésben a „nagy” országok érdekeinek megfelelő döntés szülessen — persze, ha egyeznek az érdekeik. Másfelől az iparilag fejlett észak- és közép-európai tagországok (Anglia, a Benelux-államok, az NSZK, Dánia, Franciaország) összesen 45 szavazattal rendelkeznek, tehát többel, mint a kevésbé fejlett országok (Spanyolország, Írország, Portugália, Olaszország és Görögország) együtt. Ha azonban egy kérdésben az agrárérdek dominálna, elképzelhető például, hogy Franciaország nem a fejlett országokkal, hanem az alapjában agrárérdekeltségű országokkal együtt szavaz, s akkor az imént említett szavazati arány (45:33) az ellenkezőjére módosul (35:43). Amennyiben tehát a közösség intézményeiben áttérnének a többségi döntéshozatali elv alkalmazására, a Közös Piac kibővítésének következtében a döntéshozatalban nagyobb lenne a koalíciós lehetőségek száma. Ezzel persze a döntéshozatal nehezebbé válhat, s ez esetenként erőteljesebben befolyásolhatja a közösségi döntéseket. Ami végül is hazánkat illeti, nyilvánvaló, a három ország csatlakozása a Közös Piachoz rontja agrárpiaci esélyeinket, de a döntő kérdés számunkra is az lesz, hogy a három ország hogyan illeszkedik be a közösségbe, és hogy miként alakul az EGK agrárpolitikája a kívülállókkal való kapcsolatépítés, gazdasági együttműködés tekintetében. Kissné dr. Bársony Erzsébet a BME politikai gazdaságtan tanszékének munkatársa Közös Piac és agrárpiac KÖZBESZÓLÁS Együttes előnyök „Elváltak és összeházasodtak” címmel néhány hónapja nagyobb írásban számoltam be arról, hogy meglehetősen hosszadalmas érdekegyeztetés után az év elejétől decentralizálták az Elzett Műveket. Az öt önállósult vállalat azonban azonnal megalakította a központ helyén, de nem helyett — egyesülését. A minap tartották féléves — mérlegvonó — igazgatótanács-ülésüket, amely igen tanulságos volt. Az ország legkülönbözőbb területein lévő gyárak vezetői — s talán ezt is érdemes megemlíteni: valamennyiüket már megerősítette posztján a vállalati tanácsok — beszámoltak az első önálló lépések eredményéről. Az mindenkit elégedettséggel töltött f el, hogy a szétválás óta — önmagához képest — valamennyi Elzett-vállalat helyzete javult. Ám az is érthető: fél év túl rövid idő ahhoz, hogy lényeges módosulások, átrendeződések menjenek végbe a gazdálkodási pozíciókban. A mai erőviszonyok így hűen tükrözik a korábbiakat: a legjobb a sátoraljaújhelyi és a budapesti gyár, a soproniak nyögik, de hősiesen viselik a nemrég befejeződött beruházás terheit, s még mindig gyengélkedik — bár javuló állapotban — a szécsényi és a berettyóújfalui vállalat. Amit a fél év mégis megmutatott: érdemes volt önállóan új életet kezdeni, mert így — ki-ki lehetőségei, képességei szerint — nagyobbat léphetett előre. Ám az is kitűnt az igazgatók szavaiból — s ezt erősítette meg a jelen lévő s az önállósult vállalatok iránt továbbra is felelősségteljes érdeklődést mutató ipari miniszterhelyettes is —, hogy a jövőben jobban ki kellene használni az egyesülés adta együttes előnyöket. Most, hogy túlestek a vagyonfelosztás, osztozkodás zökkenőin, mind nyilvánvalóbbá válik számukra, hogy a patinás, jól csengő közös márkanéven túl egyéb szálak is összekötik őket. Paradox, de legerőteljesebbnek éppen az a kötelék tűnik, ami indokolta — és indokolja ma is — a decentralizálást. Jelesül: a piaci megmérettetés, a versenyképesség, a rugalmas alkalmazkodás igénye. Ezért az igazgatótanács az általuk fenntartott — csekély számú szakértőből álló — egyesülés munkatervét átdolgozta. Tudomásul vették, hogy eddig az egyesülés főként a szétválás jogi, gazdasági, technikai részletkérdéseiben segédkezett. (Egyebek között az épp most alakuló állami szanáló szerveknek adta bérbe a jó állapotban lévő, de az önállósulással kihasználatlanná váló fővárosi irodaépület felső traktusát.) Ám a továbbiakban már a jövő építéséhez, a közös piaci jelenléthez kívánják igénybe venni egyesülésük szolgáltatásait. Így feladatul szabták például — megbízás alapján — a kapcsolattartást a főhatóságokkal, intézményekkel, hiszen kisebb ügyek esetén a Budapestre való szaladgálás nemcsak idő-, de költségigényes is. Határoztak továbbá közös anyagbeszerző iroda létesítéséről is: erre a monopolhelyzetben lévő, s erőfölényüket a közepes vállalatokkal szemben továbbra is érvényesítő nagy anyag- és alkatrészszállító vállalatok magatartása miatt kényszerültek. Hasonló megfontolásokból osztják el közösen a szűkös importlehetőségeket is. Megbízták az egyesülést — újabb külföldi és hazai — kooperációs partnerek szervezésére, versenyképes termékek felkutatására és a központi fejlesztési programhoz való kapcsolódás lehetőségeinek feltárására is. Sőt azt is eldöntötték, hogy idővel, majd ha lesz pénzük — mert erről a korábbi tartozások okán ma a jók és a rosszabbak is csak álmodozhatnak —, az egyesülés kötelékén belül közös fejlesztési „bankot” hoznak létre, amely pályázatok alapján dönt majd a különböző javaslatokról, illetve tőkével társul be az Elzett-vállalatok beruházási hitelkérelmeihez. Sőt az sincs kizárva, hogy az együttes tőkét másutt, más tevékenységbe fektetik be — esetleg kötvényt vagy részvényt vásárolnak —, így is gyarapítva jövedelmeiket, s ezt a befektetések arányában megosztják. Amiből az is kitetszik: az Elzett-család egyesülését vállalkozásszerűen kívánja működtetni, olyan érdekeltségi-üzleti feltételek alapján, amely valamenynyiük fejlődését előmozdíthatja, de egyikük mozgásterét sem korlátozza. Hogy a szép tervekből mi valósul meg, az idővel elválik. Garanciák nincsenek, de jó remények igen. Hiszen erre az együttműködésre az Elzett-vállalatokat nem kívülről és felülről, nem is hatalmi presztízsszempontokból késztetik. Egyesülésük alapja: a közös érdekek felismerése és érvényre juttatása. Bossányi Katalin