Népszabadság, 1986. augusztus (44. évfolyam, 180-204. szám)

1986-08-05 / 183. szám

6 NÉPSZABADSÁG 1986. augusztus 5., kedd HIROSIMÁTÓL A MORATÓRIUMIG 1. Az altábornagy és a kisdiák Feljegyezték, hogy a hirosimaiak nem féltek a B—29-es repülőerődök­től. A város 1945 nyarán kimaradt az amerikai szőnyegbombázásokból. A helybeliek, akik nem sejthették az igazi okot, azt rebesgették, hogy a kímélet a közeli hadifogolytábor­nak szól... Nem félt Kavamoto Jositaka sem. A most már idősebb férfi, a Hirosi­mai Emlékmúzeum igazgatója, ak­kor alsós gimnazista volt. Azon a végzetes augusztus 6-án reggel az iskolaudvaron érte az első légiriadó. Amikor az égbolton meglátta a ma­gányos repülőgépet, arra gondolt: „legalább elmarad az óra ...” A magányos — meteorológiai fel­derítő — gép pilótája, Batherly őr­nagy azokban a percekben rádiózta Tibbets ezredesnek, az első atom­bombát hordozó repülőerőd parancs­nokának: „A felhőzet minden ma­gasságban kisebb három tizednél. Bombázza az elsődleges célpontot." Hirosimának ekkor már csak negy­venöt perce volt hátra. Tibbets gé­pének fedélzeti naplójába 9 óra 15 perc 30 másodperckor beírták: „Le­dobtuk a bombát.” Ez a pillanat volt az,­­amikor a város sorsa megpecséte­lődött. Látták a villanást A bomba kioldása után a gép 150 fokos fordulatot tett, hogy a lehető legmesszebbre távolodjék a robba­nástól. Groves altábornagy, az ame­rikai atombombaprogram katonai vezetője így rögzíti a történteket: „A kanyarban a bennülök látták a villanást, 50 másodperccel később pedig a lökőhullám elérte a gépet. Két hullám követte egymást; az egyik a közvetlen, a másik a talajról visszaverődött lég­hullám volt. De addigra már a gép mint­egy 15 mérföld (1 mérföld , 1,6 km) távolságba került a robbanás színhe­lyétől. A bombázó és a két megfigyelő­gép személyzetének jelentése szerint a bomba kioldása után öt perccel mint­egy három mérföld átmérőjű, hatalmas, sötétszürke felhő borította be Hirosima központját. A felhő közepéből fehér füst­oszlop szállt mintegy 35 ezer láb (1 láb , kb. 1/3 m) magasra, felső része erősen kiszélesedett. A légi felvételeket ké­szítő felderítőgépek még négy órával a támadás után is azt észlelték, hogy Hirosima nagy rész­ét elborítja a füst­felhő, amelynek csak a peremén törnek át a lángnyelvek. Egyébként ezektől a gépektől semmiféle jelentést nem kap­tam, mindössze annyit közöltek, hogy nem tudnak felvételeket készíteni. A másnap készült felvételekből derült ki, hogy a város 60 százaléka elpusztult. A robbanás központjától számított 1,7 négyzetmérföldes körzetben Hirosima egyenlővé vált a föld színével.” Ez volt a felülnézeti kép. Odalent Kavamoto Jositaka, im­már a gimnáziumi tanteremben, alig nyolcszáz méternyire a robbanás epicentrumától, így élte át a törté­nelem első atomtámadását: „Osz­tálytársaim kétharmada azonnal éle­tét vesztette. A többiek, sebesültek, sírtak, anyjukat szólították. De a hangok egyre gyengültek. Egymás után hallgattak el örökre. Nagyon féltem. A tető maradványain át ör­vénylő felhőket láttam, feketék vol­tak, és vörösek, és a közepük lán­golt. Éreztem, hogy megsebesültem. Valahogy kievickéltem a szabadba. Egy hang rámkiáltott: „Fuss a szél­irányban!” A tanárunk volt, de úgy megégett az arca, hogy csak a hang­járól ismertem meg. Egy targoncát tolt, rajta néhány iskolatársammal. Segítettem neki, de nagyon nehéz volt, mert szanaszét emberi testek hevertek, és azok, akik még életben voltak, a lábunkba csimpaszkodtak, és segítségért esdekeltek. A tűzvész elöl a folyóban szerettünk volna mene­déket találni. Akinek még volt jár­­tányi ereje, rongyokban, hamuval borítva, mind arra vánszorgott a ha­lottak között. Iszonyú volt a hőség. A rakpart lépcsőit is tetemek borí­tották. Kortyoltam volna a zavaros folyóvízből, de nem ment le a tor­komon. Visszavergődtem a rakpart­ra, és elterültem. Csak a gomolygó tűzgömböket láttam. A sötét égbol­tot. És elveszítettem az eszmélete­met.” Száztizenháromezer név A hirosimai békepark emlékmű­vén száztizenháromezer név őrzi az első atombombázás halottainak em­lékét. Azokét, akiket egyáltalán azo­nosítani lehetett. Az ismeretlen ál­dozatok közül kilencnek szörnyű árnyképpé lett egykori valóját az atombomba örökre ráégette az Ajds­­híd köveire. (Ez a T alakú híd ke­rült az amerikai gép célzókészülé­­kének szálkeresztjébe.) Kavamoto Jositaka a másik száz­ezer, pontosabban az 1985-ös negy­venedik évfordulón nyilvánosságra hozott adat szerint, a másik 107 093 közé tartozik. Hibakusa, vagyis olyan túlélő, akit nyilvántartanak, akinek ingyenes orvosi kezelésre jogosító külön hatósági papírja van. (Ezt egyébként csak tizenkét év múltán, 1957-ben vezették be.) Nős, gyerme­ke nincs, nem merte vállalni a le­hetséges genetikai következménye­ket. (Röviddel az atombombázás után — jellegzetes tünet — kihul­lott a haja, bár később újra kinőtt.) David Watts, a brit The Times tudósítója, tárgyszerűségében is drá­maian, így összegezi a hibakusák helyzetét: „Az újjászületett városban manapság kevés látható jele van az atombombázás szörnyű emberi következményeinek. A rút égési se­bek által megnyomorított túlélők igyekeznek nem szem előtt lenni. A sebek belül vannak, részint szuny­­nyadó betegségek formájában, ame­lyek végül éppoly bizonyosan ölni fognak, mint ahogyan a bomba tet­te 1945. augusztus 6-án. Némely ál­dozatok kormányköltségre orvosi ke­zeléshez jutnak, mások félnek ezt igénybe venni, mert hibakusa mi­voltukkal árnyékot vetnek rokonaik­ra. Megint mások nem jogosultak a hatósági segítségre, mert külföl­diek, akiket balszerencséjük vitt — vagy tartott — aznap Hirosimában, illetve olyanok, akik röviddel a rob­banás után siettek oda, hogy fel­kutassák szeretteiket. A legtöbb be­tegség a sugárfertőzéssel kapcsola­tos: leukémia, nyirokrendszeri rák, májrák, vészes vérszegénység, látás­zavarok, és még 11 további kór, amelyet a japán orvosok a nukleá­ris hamuesőre vezetnek vissza. Nem világos, hányan szenvednek olyan genetikai és egyéb deformációban, bajban, amelyet az atombomba által érintett szülők örökítettek át rájuk. Sokan talán nincsenek is tisztában a lehetséges következményekkel. A japán kormány becslése szerint a bomba közvetett és közvetlen áldo­zatainak száma nagyjából azonos le­het, ám az utóbbiak közül csak fe­leannyian jelentkeznek a hatóságok­nál, mint a várt létszám. Még négy évtizeddel a robbanás után is ha­vonta százan jelentkeznek azonban az áldozatokat megillető orvosi ellá­tási papírért. Ám a szabályok még ma is megkövetelik, hogy az illetők két tanúval igazolják: valóban a bombázás áldozatai. Ez nem köny­­nyű, ha valaki például egy egész középiskola egyetlen életbenmara­­dottja, vagy mondjuk egy koreai gyári munkás, akit a városszéli rab­szolga-munkás gettóban tartottak fogva. Amire a tudomány képes, azt megteszi. De az áldozatoknak nem sikerült meggyőzni a kormányt, hogy — jövedelem híján — átfogó segély­ben részesítse őket.” „Félig­ élet" Groves altábornagy helyettese, Farrell tábornok, 1945. szeptember 3-án külföldi újságíróknak Tokióban még azt mondta: „Mindazok, akikre ez a sors várt, meghaltak. A hirosi­mai és a nagaszaki robbanás miatt többé senki sem fog szenvedni.” Nem egészen két év múlva, 1947 kö­zepén azonban az Egyesült Államok kormányának döntésére Hirosimá­ban felállították az atomrobbanás következményeit vizsgáló bizottság (angol elnevezésének betűképével, az ABCC) különklinikáját. Vszevo­­lod Ovcsinnyikov, aki a Pravda tu­dósítójaként több évet dolgozott Ja­pánban, azt írja, hogy az ultramo­dern klinikán csak vizsgálták a be­tegeket, de gyógyításukkal nem fog­lalkoztak, hangsúlyozva, hogy csak­is kutatásra jogosult intézményről van szó. (Költségeit az USA atom­energia-bizottsága fedezte, amely az atomfegyverek fejlesztését is fel­ügyelte.) Mindenesetre tény, hogy az orvostudomány történetében addig nem vizsgáltak még ki ilyen alapo­san ilyen nagy számú embert, aki adott időben adott területen tartóz­kodott. „Ezek a kutatások óriási je­lentőségűek lesznek az Egyesült Ál­lamok számára azáltal, hogy a ma­ga nemében egyedülálló lehetőséget kínálnak a radioaktív sugárzás or­vosi és biológiai következményeinek elemzésére.” Ezt még 1946-ban írta Forrestal akkori hadügyminiszter Truman elnöknek, az ABCC felál­lítását javasolva. Forrestal annyiban tévedett, hogy ez a lehetőség — igaz, sokkal szeré­nyebb arányban — megismétlődött Amerika számára az 1954. március 1-ji hidrogén,bomba-kísérlet után. Annak idején igen nagy visszhangot keltett, hogy a robbantásnak japán áldozatai is voltak, mert a hamueső körzetébe vetődött egy ottani ha­lászhajó, amelynek — a sors tragi­kus fintora — Szerencsés Sárkány volt a neve. Kevésbé ismert azon­ban, hogy a Bikini-sziget térségében végrehajtott kísérletnek más, hely­beli, és — nyugati szerzők szerint — nem egészen véletlen áldozatai is voltak. Ez év elején egy ausztrál do­­kumentarista nagy port felvert filmje, a Félig-élet, illetve Reagan elnök januári döntése, amellyel 150 millió dolláros kártérítési záradék­kal látta el a Marshall-szigeteknek ajánlott szabadtársulási egyezségok­mányt, jó három évtized múltán is­mét rájuk irányította a figyelmet. (Az ügyben hét amerikai ügyvédi iroda pereskedett 13 ezer érintett ne­vében különböző amerikai kormány­­szervekkel.) Az ausztrál dokumentarista, Den­­nis O’Rourke, aki hivatalos ameri­kai források által rendelkezésére bo­csátott korabeli dokumentumokat és filmszalagokat is felhasznált, azt ál­lítja, hogy az Egyesült Államok hi­vatalos szakértői szándékosan tették ki a hidrogénbomba-robbantás ha­tásának a Bikinitől 160 kilométerre fekvő Rongelap lakóit, hogy utóbb vizsgálhassák őket (mindkettő a Marshall-szigetek része). Ezt ameri­kai kormánytisztviselők persze visz­­szautasítják. A hivatalos verzió sze­rint az történt, hogy „a szélirány váratlanul megfordult”. O’Rourke azonban korabeli amerikai hivatalos iratok és amerikai meteorológusok­kal készített filminterjúk alapján azt állítja, hogy az illetékes katonai sze­mélyek már előző éjfélkor tudtak a szélirány megváltozásáról, ám en­nek ellenére lefolytatták a hidrogén­­bomba-robbantást, s csak két nap elteltével kezdték meg a szigetlakók elszállítását. (A szintén közeli Ron­­gerik szigetéről, ahol 28 amerikai meteorológiai szolgálatos állomáso­zott, már a robbantás után öt órá­val leadták a vészjelzést.) O’Rourke dokumentumfilmje felidézi, hogy Rongelap szigetén azon az estén a gyerekek, akik csak képen láttak ha­vat, a lisztszerű radioaktív hamuban ját­szottak. Egy helybeli öregember elmond­ja, hogy amikor csónakjával tengerre szállt, a víz sárgás volt, és a kifogott hal keserű. Egy rongelapi férfi két fény­képet mutat: az egyiken kamasz fiát amerikai orvosok vizsgálják, a másik fo­tón a gyermek koporsóban fekszik. Egy asszony, aki a robbantást követően esett teherbe, így beszél: „A hasam megnőtt, de amit szültem, valami leírhatatlan dolog volt. Nem is volt ember.” ... Az első atombombázás negyve­nedik évfordulójára az amerikai Time magazin interjút készített Ka­vamoto Jositakával. „Ellenzi a nuk­leáris fegyvereket — összegezte Ka­vamoto szavait a Time. — Mind a Hirosimai Emlékmúzeum igazgató­jaként, mind túlélő hibakusaként il­letékes a nukleáris erőről szólni, de röviden beszél, minden látható szen­vedély nélkül. — Nem vagyok filo­zófus — mondja. Mégis, a kérdésre, mit gondol, mit fog tenni a világ a nukleáris fegyverekkel, elismeri, hogy aggódik. Egyúttal a maga gya­korlatias gondolkodását átviszi a vi­lágra is.­ — Az emberi lények nem őrültek. Nem valószínű, hogy min­dent elpusztítsunk. Hisz nemzedé­kekre kell átörökítenünk.” Ezek a szavak a Time 1985. július 29-i számában láttak napvilágot. Az­óta — egyetlen esztendő leforgása alatt — az Egyesült Államok 15 nuk­leáris fegyverkísérletet hajtott vég­re. A Szovjetunió — a hirosimai ju­bileum napjától vállalt egyoldalú kötelezettségéhez híven — tartózko­dott a robbantásoktól... Serény Péter Következik: ATOM ÉS DIPLOMÁCIA Menekülő túlélők Hirosimában, 1945. augusztus 6. STRAND­IDŐ A fővárosi strandok sokféle szol­gáltatást kínálnak, közülük az első és legfontosabb a víz. Idén szezon előtti tájékoztatójukon a fürdő­­igazgatóság vezetői elmondták, hogy a fővárosban már jó néhány éve nem fordult elő fürdőjárvány. Fertőzések azonban olykor akadnak, részben a fürdők és strandok leromlott álla­pota miatt. A hiányos, töredezett medenceburkolaton könnyebben ta­padnak meg a baktériumok. Vagy legutóbb például a Komjádi uszoda vizét a közelben húzódó csatorna fer­tőzte meg. Azonban sok fogyatékos­ságot a kívülálló nem is vesz észre. — A közegészségügyi szakem­ber szerint milyen a budapesti für­dők és strandok vize? — Általában elfogadható — vála­szolja dr. Tomka Júlia, a Fővárosi Köjál fürdőügyekben illetékes mun­katársa. — Sajnos a medencék nagy része úgynevezett töltő-ürítő rend­szerű, vízvisszaforgató berendezések csupán az újabb létesítményekben és a vállalati strandokon vannak. A vízcsere szabályait szigorúan meg kell tartani. A strandok általános rendjével, tisztaságával azonban kü­lönösen a zsúfolt hétvégeken sok­szor jogosan lehetnek elégedetlenek a látogatók. A fürdővendégek maga­tartása is befolyásolja a higiéniai ál­lapotokat: sokan nem használják a lábmosót, vagy éppen annak pisz­kos vizében fürdenek; a gyerekme­dencében felnőttek is pacsálnak; nem veszik igénybe a W. C.-t. — Hol a legjobb, illetve legrosz­­szabb minőségű a víz? — Legjobb a csillaghegyi strand vize. A legrosszabb ...? Nos, a belte­rületi nagyobb strandoké valamivel gyengébb — válaszolja diplomatiku­san dr. Tomka Júlia. No igen, a jó minőségű víz a leg­fontosabb, ám ebből sincs mindig elegendő,­­ a fürdőigazgatóságnak nincs pénze például egyik távveze­tékének felújítására, és ezért a Da­gály néhány medencéje üresen tá­tong; a Gellért hőforrásai is gyen­gébben buzognak, mint régebben. A több ezer emberre gyakran kevés és nemegyszer elszomorító állapotban levő illemhely jut — például a Ró­main. A Palatínuson előfordult az idén is, hogy használati díjat kértek érte, s bebocsáttatásra várva még így is sorok kígyóztak a W. C. előtt. A zsúfoltság ellenére a Rómain a gyer­mekmedence tőszomszédságában cél­­lövöldés kapott helyet, míg a leg­kisebbeknek nyomorúságos, árnyékos homokozóval kell beérniük. A strand hagyományosan az evés­­ivás színtere is. Még a nyár elején a Fővárosi Kereskedelmi Felügyelő­ség több száz társadalmi ellenőre és a vendéglátó vállalatok belső ellenőrei segítségével átfogó vizsgálatot vég­zett a fővárosi fürdőkben és stran­dokon. A szezon kezdetén még in­kább elvárható lett volna, hogy a kereskedők, vendéglátók felkészül­ten s talán a vendégek bizalmának elnyeréséért is lelkiismeretesen vé­gezzék munkájukat. A tapasztalatok szerint azonban a megvizsgált he­lyek csaknem felénél találtak vala­milyen szabálytalanságot. A bizony­lati fegyelem megsértésétől a többlet­számlázásig sokféle eset előfordult. — Lassan már természetesnek kell elfogadnunk, hogy mindenhol be­csapnak bennünket? — A tavalyihoz képest valóban nem javult a helyzet ezen a terüle­ten — állapítja meg Dániel Péter, a felügyelőség vezetője. — A kép azonban így torz, hiszen ellenőreink főként azokat a helyeket keresik fel, ahol különböző okok miatt leg­inkább feltételezhető, hogy valami nincs rendben. A statisztikát lehetne javítani, de minek? A szabálytalan­ságok egy része pedig — ilyenek az elszámolási és bizonylati ügyek — nem érinti közvetlenül a fogyasztó­kat. Tóth Istvánnéval, a kereskedelmi felügyelőség helyettes vezetőjével ellenőrző körútra indulunk. Ő céltu­datosan — több ezer vizsgálat ru­tinjával a háta mögött —, természe­tesen viselkedik, jómagam pedig a szokatlan szerepben eleinte kissé kényelmetlenül érzem magam. Álru­hát, azaz fürdőruhát öltünk. Célunk nem valamiféle leleplezés, egyszerű vendégek vagyunk csupán. Egyelőre. A Dagályon élénk, hétköznap délelőtti a vendégforgalom. A kis­kereskedők bódéi elszórtan helyez­kednek el, előttük most még csak egy-két vendég szemlélgeti az ára­kat. A választék gazdag, semmi sem olcsó, a legolcsóbb sör 16 forintba kerül, ám leginkább 20—40 forintos sörök vannak a pulton. Egy hot dogért 20 forintot is elkér­nek. A kőépületben levő egyik üzletben próbavásárlást végzünk. A rövidital mennyisége annyi, ameny­­nyinek lennie kell, a számla is pontos. A büfé vezetője és felesége második éve viszi ezt az üzletet. Pa­naszkodnak a gyenge forgalomra, azt mondják, tavaly 200 ezer forintot, az idén eddig több mint 100 ezret fi­zettek rá a boltra. Az üzlet bérleti díja 405 ezer forint, ezt a fürdőigaz­gatóságnak fizetik. Hat-hét stabil és öt ideiglenes alkalmazottat foglal­koztatnak. Nevüket azonban nem adják a riporthoz. — Nézze uram, az emberek iri­gyek — mondja a férfi. Nem egé­szen értem ugyan, hogy ha olyan rosszul megy a bolt, mire irigyked­hetnének — választ sem kapok rá —, ám közben Tóthné a bizonylatok között keresgélve a Skála Sprint, a Dagály ABC s kiskereskedők szám­láit leli meg, pedig tőlük viszontel­­adásra nem vásárolhatnának árut. — Tudja, hogy szabálytalanságot művel? — Tudom, de muszáj ellátnom a vendégeimet, és másképpen nem ju­tok áruhoz — válaszolja a fiatalem­ber. — Ha akarják, most rögtön fel­hívom a Söripart — ajánlja készsé­gesen —, meglátják, egy palack sört sem fogok kapni tőlük, pedig szer­ződést is kötöttem velük. Egy-két üveg röviditalért pedig a nagykeres­kedelem szóba sem áll velem. Tóthné megértő, ám elmondja, hogy a kurrens cikkekhez szabály­talanul jutottak hozzá, és ezt nem nézheti el, hiszen kólához, sörhöz az élelmiszerboltok vásárlói ilyenkor a többi között azért is jutnak nehezeb­ben, mert a vendéglátóiparban buk­kannak fel­­ drágábban. A Söripar­ral kötött szerződés csakúgy, mint a többi megrendelőlap, nem kerül elő. Az árkalkulációs könyv sincs meg, így nincs nyoma, mi miért­­kerül annyiba, amennyibe. A vezető sze­mérmesen hallgat, amikor arra biz­tatom, mégis mondja el, olykor ho­gyan jut sörhöz a Kartács utcai le­­rakatból. Úgy néz rám, mint aki egy más világban él. — Mindenki így csinálja, harminc rekesz sör,500 forint a szállítóknak. — De ennél többet már nem hajlan­dó elárulni. A tapasztaltakról jegy­zőkönyv készül, az ügynek lesz foly­tatása, bár mire lezárul, már va­lószínűleg vége a szezonnak. A következő állomásunk a szép és ápolt csillaghegyi strand kevésbé ápolt étterme. Az Észak-budai Ven­déglátó Vállalat egysége, jövedelem­érdekeltségű vendéglő, a 36 alkal­mazottból hatan érdekeltek közvet­lenül az étterem jövedelmének a növelésében. A többiek megélnek, ahogy tudnak. Ebédidő van, mégis csak néhány asztal foglalt. A 300 fo­rint feletti számla a kelleténél 15 forinttal többre sikeredik. Ezt a fi­zetőpincérnő 2000 forintja bánja. A sör öt forinttal lett drágább, a löty­­lyedt paradicsomsaláták, amelyekről — mint később kiderül — árkalku­láció sincs, ugyanennyivel kerültek többe. Tivadar György üzletvezető látszólag nyugodtan, udvariasan, ám palástolt feszültséggel a hangjában válaszol kérdéseinkre. A sörügyek intézése itt sem különbözik a Da­gályban tapasztaltaktól. A vendéglá­tás körülményei mostohák. — Az étterem igencsak kopottas, a csatornák állandóan eldugulnak, így a W. C.-k egy részét le kellett zárni — mondja —, sem a fürdő­igazgatóságnak, sem pedig a vendég­látó vállalatnak nincs pénze a fel­újításra. A röviditalok visszamérése után — megvolt az előírt adag — bekuk­kantunk a konyhába. A hűtőszek­rényekben nagyjából rend van, egyikben azonban vödör, benne piro­sas lé. Mosléknak nézném, ám Tóthné megkérdi: — Lecsó? — Nem, paradicsomsaláta — hang­zik a válasz. Itt ilyen. A szeletelt, nyers húsok visszamé­­résekor 1 kg 20 deka helyett (ami harminc adaghoz szükséges) 96 de­kát mutat a mérleg. A hentes bosz­­szúsan jegyzi meg, hogy a hús ki­engedett, bizonnyal a leve az, ami hiányzik a mérésnél. A jegyzőkönyv itt is elkészül. Körútunk végére érkeztünk, mint egyszerű vendégek azonban még az idén nyáron is betérünk jó néhány büfébe, kisvendéglőbe. Nem azzal a tudattal persze, hogy na most itt és itt biztosan becsapnak majd ben­nünket. Ez a feltételezés jogosan sérthetné azokat a kiskereskedőket, vendéglátósokat, akik tisztességesen végzik sokszor nem könnyű munká­jukat. A legmeggyőzőbb azonban­ mindenkinek a maga tapasztalata. S hogy rosszakat is szerezzen, nem kell ellenőrré válnia. Takács András István Gyerekek a lábmosóban.

Next