Népszabadság, 1986. augusztus (44. évfolyam, 180-204. szám)
1986-08-05 / 183. szám
6 NÉPSZABADSÁG 1986. augusztus 5., kedd HIROSIMÁTÓL A MORATÓRIUMIG 1. Az altábornagy és a kisdiák Feljegyezték, hogy a hirosimaiak nem féltek a B—29-es repülőerődöktől. A város 1945 nyarán kimaradt az amerikai szőnyegbombázásokból. A helybeliek, akik nem sejthették az igazi okot, azt rebesgették, hogy a kímélet a közeli hadifogolytábornak szól... Nem félt Kavamoto Jositaka sem. A most már idősebb férfi, a Hirosimai Emlékmúzeum igazgatója, akkor alsós gimnazista volt. Azon a végzetes augusztus 6-án reggel az iskolaudvaron érte az első légiriadó. Amikor az égbolton meglátta a magányos repülőgépet, arra gondolt: „legalább elmarad az óra ...” A magányos — meteorológiai felderítő — gép pilótája, Batherly őrnagy azokban a percekben rádiózta Tibbets ezredesnek, az első atombombát hordozó repülőerőd parancsnokának: „A felhőzet minden magasságban kisebb három tizednél. Bombázza az elsődleges célpontot." Hirosimának ekkor már csak negyvenöt perce volt hátra. Tibbets gépének fedélzeti naplójába 9 óra 15 perc 30 másodperckor beírták: „Ledobtuk a bombát.” Ez a pillanat volt az,amikor a város sorsa megpecsételődött. Látták a villanást A bomba kioldása után a gép 150 fokos fordulatot tett, hogy a lehető legmesszebbre távolodjék a robbanástól. Groves altábornagy, az amerikai atombombaprogram katonai vezetője így rögzíti a történteket: „A kanyarban a bennülök látták a villanást, 50 másodperccel később pedig a lökőhullám elérte a gépet. Két hullám követte egymást; az egyik a közvetlen, a másik a talajról visszaverődött léghullám volt. De addigra már a gép mintegy 15 mérföld (1 mérföld , 1,6 km) távolságba került a robbanás színhelyétől. A bombázó és a két megfigyelőgép személyzetének jelentése szerint a bomba kioldása után öt perccel mintegy három mérföld átmérőjű, hatalmas, sötétszürke felhő borította be Hirosima központját. A felhő közepéből fehér füstoszlop szállt mintegy 35 ezer láb (1 láb , kb. 1/3 m) magasra, felső része erősen kiszélesedett. A légi felvételeket készítő felderítőgépek még négy órával a támadás után is azt észlelték, hogy Hirosima nagy részét elborítja a füstfelhő, amelynek csak a peremén törnek át a lángnyelvek. Egyébként ezektől a gépektől semmiféle jelentést nem kaptam, mindössze annyit közöltek, hogy nem tudnak felvételeket készíteni. A másnap készült felvételekből derült ki, hogy a város 60 százaléka elpusztult. A robbanás központjától számított 1,7 négyzetmérföldes körzetben Hirosima egyenlővé vált a föld színével.” Ez volt a felülnézeti kép. Odalent Kavamoto Jositaka, immár a gimnáziumi tanteremben, alig nyolcszáz méternyire a robbanás epicentrumától, így élte át a történelem első atomtámadását: „Osztálytársaim kétharmada azonnal életét vesztette. A többiek, sebesültek, sírtak, anyjukat szólították. De a hangok egyre gyengültek. Egymás után hallgattak el örökre. Nagyon féltem. A tető maradványain át örvénylő felhőket láttam, feketék voltak, és vörösek, és a közepük lángolt. Éreztem, hogy megsebesültem. Valahogy kievickéltem a szabadba. Egy hang rámkiáltott: „Fuss a szélirányban!” A tanárunk volt, de úgy megégett az arca, hogy csak a hangjáról ismertem meg. Egy targoncát tolt, rajta néhány iskolatársammal. Segítettem neki, de nagyon nehéz volt, mert szanaszét emberi testek hevertek, és azok, akik még életben voltak, a lábunkba csimpaszkodtak, és segítségért esdekeltek. A tűzvész elöl a folyóban szerettünk volna menedéket találni. Akinek még volt jártányi ereje, rongyokban, hamuval borítva, mind arra vánszorgott a halottak között. Iszonyú volt a hőség. A rakpart lépcsőit is tetemek borították. Kortyoltam volna a zavaros folyóvízből, de nem ment le a torkomon. Visszavergődtem a rakpartra, és elterültem. Csak a gomolygó tűzgömböket láttam. A sötét égboltot. És elveszítettem az eszméletemet.” Száztizenháromezer név A hirosimai békepark emlékművén száztizenháromezer név őrzi az első atombombázás halottainak emlékét. Azokét, akiket egyáltalán azonosítani lehetett. Az ismeretlen áldozatok közül kilencnek szörnyű árnyképpé lett egykori valóját az atombomba örökre ráégette az Ajdshíd köveire. (Ez a T alakú híd került az amerikai gép célzókészülékének szálkeresztjébe.) Kavamoto Jositaka a másik százezer, pontosabban az 1985-ös negyvenedik évfordulón nyilvánosságra hozott adat szerint, a másik 107 093 közé tartozik. Hibakusa, vagyis olyan túlélő, akit nyilvántartanak, akinek ingyenes orvosi kezelésre jogosító külön hatósági papírja van. (Ezt egyébként csak tizenkét év múltán, 1957-ben vezették be.) Nős, gyermeke nincs, nem merte vállalni a lehetséges genetikai következményeket. (Röviddel az atombombázás után — jellegzetes tünet — kihullott a haja, bár később újra kinőtt.) David Watts, a brit The Times tudósítója, tárgyszerűségében is drámaian, így összegezi a hibakusák helyzetét: „Az újjászületett városban manapság kevés látható jele van az atombombázás szörnyű emberi következményeinek. A rút égési sebek által megnyomorított túlélők igyekeznek nem szem előtt lenni. A sebek belül vannak, részint szunynyadó betegségek formájában, amelyek végül éppoly bizonyosan ölni fognak, mint ahogyan a bomba tette 1945. augusztus 6-án. Némely áldozatok kormányköltségre orvosi kezeléshez jutnak, mások félnek ezt igénybe venni, mert hibakusa mivoltukkal árnyékot vetnek rokonaikra. Megint mások nem jogosultak a hatósági segítségre, mert külföldiek, akiket balszerencséjük vitt — vagy tartott — aznap Hirosimában, illetve olyanok, akik röviddel a robbanás után siettek oda, hogy felkutassák szeretteiket. A legtöbb betegség a sugárfertőzéssel kapcsolatos: leukémia, nyirokrendszeri rák, májrák, vészes vérszegénység, látászavarok, és még 11 további kór, amelyet a japán orvosok a nukleáris hamuesőre vezetnek vissza. Nem világos, hányan szenvednek olyan genetikai és egyéb deformációban, bajban, amelyet az atombomba által érintett szülők örökítettek át rájuk. Sokan talán nincsenek is tisztában a lehetséges következményekkel. A japán kormány becslése szerint a bomba közvetett és közvetlen áldozatainak száma nagyjából azonos lehet, ám az utóbbiak közül csak feleannyian jelentkeznek a hatóságoknál, mint a várt létszám. Még négy évtizeddel a robbanás után is havonta százan jelentkeznek azonban az áldozatokat megillető orvosi ellátási papírért. Ám a szabályok még ma is megkövetelik, hogy az illetők két tanúval igazolják: valóban a bombázás áldozatai. Ez nem könynyű, ha valaki például egy egész középiskola egyetlen életbenmaradottja, vagy mondjuk egy koreai gyári munkás, akit a városszéli rabszolga-munkás gettóban tartottak fogva. Amire a tudomány képes, azt megteszi. De az áldozatoknak nem sikerült meggyőzni a kormányt, hogy — jövedelem híján — átfogó segélyben részesítse őket.” „Félig élet" Groves altábornagy helyettese, Farrell tábornok, 1945. szeptember 3-án külföldi újságíróknak Tokióban még azt mondta: „Mindazok, akikre ez a sors várt, meghaltak. A hirosimai és a nagaszaki robbanás miatt többé senki sem fog szenvedni.” Nem egészen két év múlva, 1947 közepén azonban az Egyesült Államok kormányának döntésére Hirosimában felállították az atomrobbanás következményeit vizsgáló bizottság (angol elnevezésének betűképével, az ABCC) különklinikáját. Vszevolod Ovcsinnyikov, aki a Pravda tudósítójaként több évet dolgozott Japánban, azt írja, hogy az ultramodern klinikán csak vizsgálták a betegeket, de gyógyításukkal nem foglalkoztak, hangsúlyozva, hogy csakis kutatásra jogosult intézményről van szó. (Költségeit az USA atomenergia-bizottsága fedezte, amely az atomfegyverek fejlesztését is felügyelte.) Mindenesetre tény, hogy az orvostudomány történetében addig nem vizsgáltak még ki ilyen alaposan ilyen nagy számú embert, aki adott időben adott területen tartózkodott. „Ezek a kutatások óriási jelentőségűek lesznek az Egyesült Államok számára azáltal, hogy a maga nemében egyedülálló lehetőséget kínálnak a radioaktív sugárzás orvosi és biológiai következményeinek elemzésére.” Ezt még 1946-ban írta Forrestal akkori hadügyminiszter Truman elnöknek, az ABCC felállítását javasolva. Forrestal annyiban tévedett, hogy ez a lehetőség — igaz, sokkal szerényebb arányban — megismétlődött Amerika számára az 1954. március 1-ji hidrogén,bomba-kísérlet után. Annak idején igen nagy visszhangot keltett, hogy a robbantásnak japán áldozatai is voltak, mert a hamueső körzetébe vetődött egy ottani halászhajó, amelynek — a sors tragikus fintora — Szerencsés Sárkány volt a neve. Kevésbé ismert azonban, hogy a Bikini-sziget térségében végrehajtott kísérletnek más, helybeli, és — nyugati szerzők szerint — nem egészen véletlen áldozatai is voltak. Ez év elején egy ausztrál dokumentarista nagy port felvert filmje, a Félig-élet, illetve Reagan elnök januári döntése, amellyel 150 millió dolláros kártérítési záradékkal látta el a Marshall-szigeteknek ajánlott szabadtársulási egyezségokmányt, jó három évtized múltán ismét rájuk irányította a figyelmet. (Az ügyben hét amerikai ügyvédi iroda pereskedett 13 ezer érintett nevében különböző amerikai kormányszervekkel.) Az ausztrál dokumentarista, Dennis O’Rourke, aki hivatalos amerikai források által rendelkezésére bocsátott korabeli dokumentumokat és filmszalagokat is felhasznált, azt állítja, hogy az Egyesült Államok hivatalos szakértői szándékosan tették ki a hidrogénbomba-robbantás hatásának a Bikinitől 160 kilométerre fekvő Rongelap lakóit, hogy utóbb vizsgálhassák őket (mindkettő a Marshall-szigetek része). Ezt amerikai kormánytisztviselők persze viszszautasítják. A hivatalos verzió szerint az történt, hogy „a szélirány váratlanul megfordult”. O’Rourke azonban korabeli amerikai hivatalos iratok és amerikai meteorológusokkal készített filminterjúk alapján azt állítja, hogy az illetékes katonai személyek már előző éjfélkor tudtak a szélirány megváltozásáról, ám ennek ellenére lefolytatták a hidrogénbomba-robbantást, s csak két nap elteltével kezdték meg a szigetlakók elszállítását. (A szintén közeli Rongerik szigetéről, ahol 28 amerikai meteorológiai szolgálatos állomásozott, már a robbantás után öt órával leadták a vészjelzést.) O’Rourke dokumentumfilmje felidézi, hogy Rongelap szigetén azon az estén a gyerekek, akik csak képen láttak havat, a lisztszerű radioaktív hamuban játszottak. Egy helybeli öregember elmondja, hogy amikor csónakjával tengerre szállt, a víz sárgás volt, és a kifogott hal keserű. Egy rongelapi férfi két fényképet mutat: az egyiken kamasz fiát amerikai orvosok vizsgálják, a másik fotón a gyermek koporsóban fekszik. Egy asszony, aki a robbantást követően esett teherbe, így beszél: „A hasam megnőtt, de amit szültem, valami leírhatatlan dolog volt. Nem is volt ember.” ... Az első atombombázás negyvenedik évfordulójára az amerikai Time magazin interjút készített Kavamoto Jositakával. „Ellenzi a nukleáris fegyvereket — összegezte Kavamoto szavait a Time. — Mind a Hirosimai Emlékmúzeum igazgatójaként, mind túlélő hibakusaként illetékes a nukleáris erőről szólni, de röviden beszél, minden látható szenvedély nélkül. — Nem vagyok filozófus — mondja. Mégis, a kérdésre, mit gondol, mit fog tenni a világ a nukleáris fegyverekkel, elismeri, hogy aggódik. Egyúttal a maga gyakorlatias gondolkodását átviszi a világra is. — Az emberi lények nem őrültek. Nem valószínű, hogy mindent elpusztítsunk. Hisz nemzedékekre kell átörökítenünk.” Ezek a szavak a Time 1985. július 29-i számában láttak napvilágot. Azóta — egyetlen esztendő leforgása alatt — az Egyesült Államok 15 nukleáris fegyverkísérletet hajtott végre. A Szovjetunió — a hirosimai jubileum napjától vállalt egyoldalú kötelezettségéhez híven — tartózkodott a robbantásoktól... Serény Péter Következik: ATOM ÉS DIPLOMÁCIA Menekülő túlélők Hirosimában, 1945. augusztus 6. STRANDIDŐ A fővárosi strandok sokféle szolgáltatást kínálnak, közülük az első és legfontosabb a víz. Idén szezon előtti tájékoztatójukon a fürdőigazgatóság vezetői elmondták, hogy a fővárosban már jó néhány éve nem fordult elő fürdőjárvány. Fertőzések azonban olykor akadnak, részben a fürdők és strandok leromlott állapota miatt. A hiányos, töredezett medenceburkolaton könnyebben tapadnak meg a baktériumok. Vagy legutóbb például a Komjádi uszoda vizét a közelben húzódó csatorna fertőzte meg. Azonban sok fogyatékosságot a kívülálló nem is vesz észre. — A közegészségügyi szakember szerint milyen a budapesti fürdők és strandok vize? — Általában elfogadható — válaszolja dr. Tomka Júlia, a Fővárosi Köjál fürdőügyekben illetékes munkatársa. — Sajnos a medencék nagy része úgynevezett töltő-ürítő rendszerű, vízvisszaforgató berendezések csupán az újabb létesítményekben és a vállalati strandokon vannak. A vízcsere szabályait szigorúan meg kell tartani. A strandok általános rendjével, tisztaságával azonban különösen a zsúfolt hétvégeken sokszor jogosan lehetnek elégedetlenek a látogatók. A fürdővendégek magatartása is befolyásolja a higiéniai állapotokat: sokan nem használják a lábmosót, vagy éppen annak piszkos vizében fürdenek; a gyerekmedencében felnőttek is pacsálnak; nem veszik igénybe a W. C.-t. — Hol a legjobb, illetve legroszszabb minőségű a víz? — Legjobb a csillaghegyi strand vize. A legrosszabb ...? Nos, a belterületi nagyobb strandoké valamivel gyengébb — válaszolja diplomatikusan dr. Tomka Júlia. No igen, a jó minőségű víz a legfontosabb, ám ebből sincs mindig elegendő, a fürdőigazgatóságnak nincs pénze például egyik távvezetékének felújítására, és ezért a Dagály néhány medencéje üresen tátong; a Gellért hőforrásai is gyengébben buzognak, mint régebben. A több ezer emberre gyakran kevés és nemegyszer elszomorító állapotban levő illemhely jut — például a Rómain. A Palatínuson előfordult az idén is, hogy használati díjat kértek érte, s bebocsáttatásra várva még így is sorok kígyóztak a W. C. előtt. A zsúfoltság ellenére a Rómain a gyermekmedence tőszomszédságában céllövöldés kapott helyet, míg a legkisebbeknek nyomorúságos, árnyékos homokozóval kell beérniük. A strand hagyományosan az evésivás színtere is. Még a nyár elején a Fővárosi Kereskedelmi Felügyelőség több száz társadalmi ellenőre és a vendéglátó vállalatok belső ellenőrei segítségével átfogó vizsgálatot végzett a fővárosi fürdőkben és strandokon. A szezon kezdetén még inkább elvárható lett volna, hogy a kereskedők, vendéglátók felkészülten s talán a vendégek bizalmának elnyeréséért is lelkiismeretesen végezzék munkájukat. A tapasztalatok szerint azonban a megvizsgált helyek csaknem felénél találtak valamilyen szabálytalanságot. A bizonylati fegyelem megsértésétől a többletszámlázásig sokféle eset előfordult. — Lassan már természetesnek kell elfogadnunk, hogy mindenhol becsapnak bennünket? — A tavalyihoz képest valóban nem javult a helyzet ezen a területen — állapítja meg Dániel Péter, a felügyelőség vezetője. — A kép azonban így torz, hiszen ellenőreink főként azokat a helyeket keresik fel, ahol különböző okok miatt leginkább feltételezhető, hogy valami nincs rendben. A statisztikát lehetne javítani, de minek? A szabálytalanságok egy része pedig — ilyenek az elszámolási és bizonylati ügyek — nem érinti közvetlenül a fogyasztókat. Tóth Istvánnéval, a kereskedelmi felügyelőség helyettes vezetőjével ellenőrző körútra indulunk. Ő céltudatosan — több ezer vizsgálat rutinjával a háta mögött —, természetesen viselkedik, jómagam pedig a szokatlan szerepben eleinte kissé kényelmetlenül érzem magam. Álruhát, azaz fürdőruhát öltünk. Célunk nem valamiféle leleplezés, egyszerű vendégek vagyunk csupán. Egyelőre. A Dagályon élénk, hétköznap délelőtti a vendégforgalom. A kiskereskedők bódéi elszórtan helyezkednek el, előttük most még csak egy-két vendég szemlélgeti az árakat. A választék gazdag, semmi sem olcsó, a legolcsóbb sör 16 forintba kerül, ám leginkább 20—40 forintos sörök vannak a pulton. Egy hot dogért 20 forintot is elkérnek. A kőépületben levő egyik üzletben próbavásárlást végzünk. A rövidital mennyisége annyi, amenynyinek lennie kell, a számla is pontos. A büfé vezetője és felesége második éve viszi ezt az üzletet. Panaszkodnak a gyenge forgalomra, azt mondják, tavaly 200 ezer forintot, az idén eddig több mint 100 ezret fizettek rá a boltra. Az üzlet bérleti díja 405 ezer forint, ezt a fürdőigazgatóságnak fizetik. Hat-hét stabil és öt ideiglenes alkalmazottat foglalkoztatnak. Nevüket azonban nem adják a riporthoz. — Nézze uram, az emberek irigyek — mondja a férfi. Nem egészen értem ugyan, hogy ha olyan rosszul megy a bolt, mire irigykedhetnének — választ sem kapok rá —, ám közben Tóthné a bizonylatok között keresgélve a Skála Sprint, a Dagály ABC s kiskereskedők számláit leli meg, pedig tőlük viszonteladásra nem vásárolhatnának árut. — Tudja, hogy szabálytalanságot művel? — Tudom, de muszáj ellátnom a vendégeimet, és másképpen nem jutok áruhoz — válaszolja a fiatalember. — Ha akarják, most rögtön felhívom a Söripart — ajánlja készségesen —, meglátják, egy palack sört sem fogok kapni tőlük, pedig szerződést is kötöttem velük. Egy-két üveg röviditalért pedig a nagykereskedelem szóba sem áll velem. Tóthné megértő, ám elmondja, hogy a kurrens cikkekhez szabálytalanul jutottak hozzá, és ezt nem nézheti el, hiszen kólához, sörhöz az élelmiszerboltok vásárlói ilyenkor a többi között azért is jutnak nehezebben, mert a vendéglátóiparban bukkannak fel drágábban. A Söriparral kötött szerződés csakúgy, mint a többi megrendelőlap, nem kerül elő. Az árkalkulációs könyv sincs meg, így nincs nyoma, mi miértkerül annyiba, amennyibe. A vezető szemérmesen hallgat, amikor arra biztatom, mégis mondja el, olykor hogyan jut sörhöz a Kartács utcai lerakatból. Úgy néz rám, mint aki egy más világban él. — Mindenki így csinálja, harminc rekesz sör,500 forint a szállítóknak. — De ennél többet már nem hajlandó elárulni. A tapasztaltakról jegyzőkönyv készül, az ügynek lesz folytatása, bár mire lezárul, már valószínűleg vége a szezonnak. A következő állomásunk a szép és ápolt csillaghegyi strand kevésbé ápolt étterme. Az Észak-budai Vendéglátó Vállalat egysége, jövedelemérdekeltségű vendéglő, a 36 alkalmazottból hatan érdekeltek közvetlenül az étterem jövedelmének a növelésében. A többiek megélnek, ahogy tudnak. Ebédidő van, mégis csak néhány asztal foglalt. A 300 forint feletti számla a kelleténél 15 forinttal többre sikeredik. Ezt a fizetőpincérnő 2000 forintja bánja. A sör öt forinttal lett drágább, a lötylyedt paradicsomsaláták, amelyekről — mint később kiderül — árkalkuláció sincs, ugyanennyivel kerültek többe. Tivadar György üzletvezető látszólag nyugodtan, udvariasan, ám palástolt feszültséggel a hangjában válaszol kérdéseinkre. A sörügyek intézése itt sem különbözik a Dagályban tapasztaltaktól. A vendéglátás körülményei mostohák. — Az étterem igencsak kopottas, a csatornák állandóan eldugulnak, így a W. C.-k egy részét le kellett zárni — mondja —, sem a fürdőigazgatóságnak, sem pedig a vendéglátó vállalatnak nincs pénze a felújításra. A röviditalok visszamérése után — megvolt az előírt adag — bekukkantunk a konyhába. A hűtőszekrényekben nagyjából rend van, egyikben azonban vödör, benne pirosas lé. Mosléknak nézném, ám Tóthné megkérdi: — Lecsó? — Nem, paradicsomsaláta — hangzik a válasz. Itt ilyen. A szeletelt, nyers húsok visszamérésekor 1 kg 20 deka helyett (ami harminc adaghoz szükséges) 96 dekát mutat a mérleg. A hentes boszszúsan jegyzi meg, hogy a hús kiengedett, bizonnyal a leve az, ami hiányzik a mérésnél. A jegyzőkönyv itt is elkészül. Körútunk végére érkeztünk, mint egyszerű vendégek azonban még az idén nyáron is betérünk jó néhány büfébe, kisvendéglőbe. Nem azzal a tudattal persze, hogy na most itt és itt biztosan becsapnak majd bennünket. Ez a feltételezés jogosan sérthetné azokat a kiskereskedőket, vendéglátósokat, akik tisztességesen végzik sokszor nem könnyű munkájukat. A legmeggyőzőbb azonban mindenkinek a maga tapasztalata. S hogy rosszakat is szerezzen, nem kell ellenőrré válnia. Takács András István Gyerekek a lábmosóban.