Népszabadság, 1987. február (45. évfolyam, 27-50. szám)

1987-02-24 / 46. szám

1987. február 24., kedd NÉPSZABADSÁG Vuk Stefanovic Karadzic éve Jugoszláviában (Belgrádi tudósítónktól.) A jugoszláv parlament 1987-et Karadzic évének nyilvánította. Az egész országra kiterjedő ünnepségek már megkezdődtek, és egész eszten­dőben tartanak. Vuk Stefanovic Karadzic szerb író, filológus, néprajzkutató — mert róla van szó — kétszáz esztendeje (1787. november 26-án) Trsicsben született, és 1864. február 8-án Bécs­­ben halt meg. Az újabb kori szerb művelődés megalapozója, az első szerb nyelvtan és helyesírás össze­állítója, az 1804. és az 1815. évi népfelkelések részvevője és törté­netírója, fáradhatatlan népdal-, me­se- és közmondásgyűjtő volt. Az élő népnyelvet tette az irodalom nyel­vévé. A mai kisdiákok is tanulják alapelvét: „Úgy írj, ahogy beszélsz, és úgy beszélj, ahogy írsz.” Karadzic életműve egyfajta műve­lődési forradalom. Döntő szerepet játszott a szerb nép szellemi fel­szabadításában. Nem véletlen, hogy keveseknek jutott az a megtisztelte­tés, ami neki­ a késői utódok csak keresztnevén említik. Az évfordulós ünnepségek három központi rendezvényét (közülük a február 8-i már lezajlott) orszá­gos bizottság szervezi. De emellett szinte minden városban emlékbi­zottság alakult a helyi megemlé­kezések szervezésére. Ezek közül kiemelkedett a legrégibb szerb iro­dalmi és közművelődési egyesület, a Matica Srpska néhány nappal ez­előtt Újvidéken megtartott Vuk-em­lékgyűlése. Széles körű visszhangot keltett, hogy az újvidéki Fórum most hasonmás kiadásban megjelen­tette Székács József Szerb népdalok és hősregék című műfordításkötetét, amely Karadzic gyűjtése nyomán készült, és legelőször 1836-ban Bu­dapesten került az olvasók kezébe. Jugoszláviában és külföldön már megkezdődtek azok a tudományos ülések, amelyek Vuk Karadzic élet­művével (az irodalomban, nyelvé­szetben, történelemben, néprajzban és földrajzban) foglalkoznak. A szla­visták hagyományos szeptemberi nemzetközi találkozóját a tudós munkásságának szentelik. A belgrá­di tévé tizenkét részes sorozatot ké­szített Vnk életéről. A jugoszláv mú­zeumok közös erővel emlékkiállí­tást hoznak létre, amelynek anyagát tucatnyi városban bemutatják. Kü­lönösen gazdag az iskolai ünnep­ségek programja. Igen jelentős vál­lalkozás Karadzic negyven-kötetnyi életművének kiadása, amiből eddig 15 kötet hagyta el a nyomdát. A tervek között szerepelt Vuk-alapít­­vány létesítése, s néhány új szobor felállítása is. Karadzic Európa-szerte sok elis­merésben részesült, kontinensünk 14 számottevő tudományos és művelő­dési intézetének volt a tagja. Az UNESCO e tény ismeretében tavalyi szófiai konferenciáján hozott hatá­rozatában Vuk születésének 200. év­fordulóját jelentős művelődési vi­lágeseménynek nyilvánította. Márkus Gyula A thrák kultúra emlékei Tanácskozás a Bolgár Kulturális és Tájékoztató Központban (Munkatársunktól.) Magyar és bolgár tudósok részvé­telével hétfő délután kerekasztal­­beszélgetést rendeztek Budapesten, a Bolgár Kulturális és Tájékoztató Központ Népköztársaság úti helyi­ségében. A találkozón a bulgáriai thrák kultúra emlékeiről és a rájuk vonatkozó legújabb bolgár kutatási eredményekről Alekszandar Fel, a Bolgár Tudományos Akadémia Thrák Intézetének igazgatója és Iván Marazov művészettörténész tartott előadást, valamint bemutat­ták a két szerző Thrákia és a thrá­­kok című könyvét, amelyet a Gon­dolat Kiadó jelentetett meg magya­rul. A nemzetközi ókortudományban a thrákológia bolgár iskolája az 1970-es évek elejétől jelentős té­nyező lett, a bolgár kutatási ered­mények a nemzetközi érdeklődés előterébe kerültek. A bolgár múzeu­mok híres thrák kincseit a világ több országában bemutatták. 1978- ban a Szépművészeti Múzeumban is láthattunk ezekből válogatást Thrák kultúra és művészet címmel. Népművészet Ifjú Mestere pályázat A KISZ Központi Bizottsága a Műve­lődési Minisztériummal, a Népművelési Intézettel és a Népi Iparművészeti Ta­náccsal közösen pályázatot hirdet a Népművészet Ifjú Mestere cím elnyeré­sére. A pályázat célja, hogy elősegítse az ifjúság körében a népművészeti al­kotó és előadói tevékenységet, a nemzeti hagyományok ápolását és továbbfejlesz­tését. A feltételek: minden kategóriában pályázhatnak egyének és alkotócsopor­tok (maximum hat fő). A pályázatra 30 éves korig lehet nevezni az előadómű­vész kategóriában, s 35 éves korig a­ tár­gyi alkotóművészet kategóriában. Be­küldési határidő: a nagyméretű tárgyak, tárgyegyüttesek kategóriában április 15., az előadó-művészeti és a tárgyi népmű­vészeti kategóriában május 5—9. Cím: KISZ Központi Művészegyüttes­­székhá­za, 11­74 VII., Rottenbiller utca 16—22. Az érdeklődök a részletes pályázati kiírást a megyei művelődési­­központoktól, va­lamint a megyei KISZ-bizottságoktól kaphatják meg. (MTI) Senki többet... Úgy látszik, a televízió nem győzi játékkal ellátni saját magát, illetve nézőit. A jövőben kölcsönveszi a rádió régi, tizenöt esztendős, jól be­vált játékműsorát. A Senki többet? Harmadszor! ezután minden máso­dik alkalommal a televízióban fog jelentkezni. Pedig Egri János, Rózsa György, Vágó István igyekezetéből akad éppen elég játék a televízió­ban amúgy is. Csakhogy mindből délutáni játék lett, függetlenül at­tól, hogy olyan különleges műveltsé­gi színvonalat és rétegeket mozgat-e meg, mint például az Elmebajnok­ság, vagy olyan kevéssé igényel elő­zetes ismereteket, mint a Legyen szerencsénk! Valamennyi szűkebb érdeklődési körre számíthat, mint ahányan este a televízió előtt akar­ják tölteni idejüket. Az erre a célra valaha jól megfelelt nagy országos vetélkedők az utóbbi időkben nem sikerülnek igazán, vagy látványos kudarcba fulladnak. Kereshetjük ennek az okát ma­gukban a vállalkozásokban is, ki­süthetjük, miért nem alkalmas egyik vagy másik ilyen próbálkozás rá, hogy milliókat ültessen a képernyők elé, és ott tartson. Valaha az Elektromos Művek fogyasztásmérőin lehetett leolvasni a közvéleményt egy-egy játékos kérdésben, s arról ábrándozhattunk, hogy eljön az az idő, amikor fontos problémák el­döntéséhez is ily módon kérik ki a véleményünket. Igaz, vagyoni cen­zus szerinti szavazás volt ez, hiszen akinek több volt az elektromos fo­gyasztója, annak nagyobb befolyása lehetett az eredményre, mégis a köz­vetlen demokrácia aranykort idéző utópiáját sejtette. Ma talán nemcsak azért nincsenek ilyen játékos nép­szavazások, mert túlságosan drága az energia, hogysem játsszunk ve­le, s nem is csak azért, mert az aranykor közeli eljövetelében sem hiszünk annyira, hanem azért is, mert differenciáltabbá vált a társa­dalom, illetve differencáltsága ma szembetűnőbb, mint néhány évvel, évtizeddel ezelőtt. Az úgynevezett közízlés — ha egyáltalán még an­nak lehet mondani — megosztot­tabb, következésképpen az igények is változatosabbak. Az esti főműsorba szánt játékok valóban rendre csődöt mondtak, vagy legfeljebb félsikert értek el, s meg is találhatták szembeszökő bel­ső hibáikat. De ezek is vajon nem abból fakadtak-e, hogy készítőik már eleve nem tudták, nem tudhat­ták, mit is vár el tőlük a néző, a társadalom? A Senki többet? Har­madszor­ nagyon kulturált, a maga egyszerű, jól áttekinthető szerkeze­tével igen hatásos játék, sem nem igényel tudományos-művészeti ku­riózumok iránti érdeklődést, mint az Elmebajnokság, sem nem alpári, mint a Televarieté játékbetétei. Csak éppen mégis inkább délután hat órára való, mintsem este nyolc­ra. •f1 Valószínűleg figyelmetlenségem az oka, de azért a beharangozás sem lehetett túlságosan hatékony, hogy nem vettem észre, mi is a poén ab­ban, hogy a televízió ismét egyenes közvetítéseket ad színházi estékről. Így véletlenül jöttem rá, hogy a Színházi este... című vállalkozás milyen nagyszerű lehetőséget rejt magában. Csütörtök este a Mentők soros adagja után, amelyet gyerme­keim el nem mulaszthattak, gondol­tam, belenézek Remenyik Zsigmond darabjának, Az atyai háznak nyír­egyházi előadásába. Az egyenes adás természetesen önmagában nem sok­ban különbözött attól, mintha fel­vételről ment volna a darab. A lényeg azonban nem is ez, ha­nem hogy a közvetítés riportműsor keretébe foglaltatott. Sajnáltam hát utólag, hogy elmulasztottam azokat a beszélgetéseket, amelyek az elő­adás előtt, illetve a szünetben zaj­lottak, s amelyekre csak a vissza­utalásokat hallhattam. Nem tudom hát azt sem megítélni, hogy a mű­sor mennyire használta ki az álta­lam vélt lehetőségeit, közel vitt-e annyira a darabhoz, a szerzőhöz és nem utolsósorban az előadást lét­rehozó művészekhez, a nyíregyházi színházhoz, amennyire azt elvár­nám. Maga a keret azonban feltét­len lehetőséget nyújt rá, hogy a színház valóban megszólaljon a kép­ernyőn. Mert rég tudott, hogy a szín­házi produkció nem a függönnyel kezdődik és végződik, ha egyáltalán van még függöny. Az üres nézőtér előtt felvett vagy stúdióban rekonst­ruált színházi produkció tehát nem­csak az előadás atmoszféráját nél­külözi, nemcsak a nézőtérnek a színpadra is visszaható feszültségé­nek van díjával, de végképp nem nyújthatja a színházi környezet at­moszféráját. S ezt bizonyára a ruha­­tárban és a büfében felsorakozó, az előcsarnokban ődöngő nézőkről ké­szített snittek sem pótolhatják. De a jól megválasztott partnerekkel célra­törően vezetett beszélgetések egy­­egy színház szellemi atmoszférájá­hoz vihetnek közel, s ezen át egy­­egy távoli város szellemébe is bete­kinthetünk. Zappe László it • I ■ Kovács Éva keramikusművész kiállításának megnyitása 26-án, csütörtökön lesz a Csepel Galé­riában. □ iMa este hat órai kezdettel a Műcsarnok Art kinója bemutatja a Történet című filmet. A vetí­tést követő beszélgetésen az Art kinó meghívott vendégei: Ember Judit, a film rendezője és Veker­­di Tamás pszichológus. A Péli Ildikó festőművész és Győr­­bíró Enikő keramikusművész kiál­lítása Csepelen, az Iskola Galé­riában (XXI., Rákosi Endre utca 138.) tekinthető meg március 13-ig. A Ma este a Magyar Állami Hang­versenyzenekar koncertet ad Dmit­­rij Racev szovjet zongoraművész közreműködésével a zalaegersze­gi Hevesi Sándor Színházban. • A Derkovits-ösztöndíjasok beszá­molója március 1-ig látható az Ernst Múzeumban (Nagymező ut­ca 8.). •A Kiss István Kossuth-díjas szob­rászművész alkotásaiból nyílt meg kiállítás hétfőn Budapesten, a Kaesz Gyula Faipari­­Szakmunkásképző Intézet aulájában. A Szabadfoglal­kozású Képző- és Iparművészek pártszervezetével kialakított, im­már hagyományosan jó kapcsolat eredményeként több mint egy év­tizede rendeznek képzőművészeti bemutatókat az Egressy úti intéz­ményben.­­ Holnap este fél nyolckor a Resti Vigadóban Dráfi Kálmán zongo­raestjét rendezik meg. ■ Kurucz Imre festőművész kiál­lítása Derecskén, a Kisgalériáb­an tegnaptól tekinthető meg. □ Kovács Dénes­­hegedűestje lesz a Zeneakadémia nagytermében 27-én, péntek este fél nyolckor. Közreműködik Bársony László mélyhegedűn és a­­Magyar Kama­razenekar. Hangversenymester: Tátrai Vilmos. A Budaházi Tibor grafikáiból nyí­lik meg ma kiállítás Zalaegersze­gen, a városi művelődési központ­ban. A Gaál Imre festő- és grafikus­­művész emlékkiállítása a Pester­zsébeti Múzeumban látható már­cius 25-ig. • Bóta Katalin népi iparművész kiállítása a debreceni Kölcsey Fe­renc Művelődési Központban 26- án, csütörtökön nyílik meg. • Horváth Lajos festőművész ki­állítása a miskolci Szőnyi István Teremben 26-tól látható. ♦ Ősidők tanúi címmel kiállítás nyílik meg ma Tatabányán, a Közművelődés Házában. A bemu­tatót, amelyet a Természettudomá­nyi Múzeum és a Komárom Me­gyei Munkásmozgalmi és Ipartör­téneti Múzeum közösen rendezett meg, március 22-ig tekinthetik meg az érdeklődők. 7 KÖNYVSZEMLE írta: Plutuo*­ ésvuty Mielőtt sort kerítenék a február­ra kiválasztott könyvek jellemzésé­re, szeretném önkritikusan korri­gálni december 30-i könyvszemlém egyik tévedését. Azt írtam a Cor­vina Kiadó sorozatáról, hogy a Sal­­vat-féle spanyol művészettörténet magyar fordítása tizennégy kötet­ben jelenik meg. AZ ÉRETT RENESZÁNSZ címet viselő, most megjelent máso­dik kötet után (amely spanyolul a hatodik) valójában még nyolc kötet van hátra, tehát a számozatlan „magyar Salvat”-sorozat is tízköte­tes lesz. A spanyol eredetivel való összefüggés tisztázása már csak azért is szükséges, mert Az érett reneszánsz 107. lapján „előző kötet­ként” természetesen­­nem Az antik világ művészetét tárgyaló első ma­gyar kötetre, hanem arra A korai reneszánsz címűre történik utalás, amely magyarul majd csak később lát napvilágot. Az eredeti kötetszá­­mozá­s elmaradásából szerencsére nem támad nagyobb bonyodalom, aminthogy jelentéktelen sajtóhiba egy helyt a firenzei dóm nevének elírása is. Újólag hangsúlyozom, hogy az efféle apró szeplők mit sem vonnak le a hatalmas képanyaggal illusztrált kötetek tartalmi s könyv­művészeti értékéből. Illusztrációira most sem lehet találóbb jelzőm a káprázatosnál. Huszonöt évvel ez­előtt, Szauder József tanácsára, éjt nappallá tevő, hosszú utazást tet­tem, hogy egy észak-szicíliai kisvá­rosban láthassam An­tonel­lo da Messina fantasztikus szemvillanású férfiképmását. Azóta sem kerültek elém az eredeti da Messina-képek színeinek élességét megközelítő olyan tökéletes másolatok, mint most a Salvat-művészettörténetben. A spa­nyol és a magyar kiadó méltó part­nereként ezért is elismeréssel em­lítendő a technikai kivitelezés mű­helye, a Kossuth Nyomda. Ami Az érett reneszánsz képzőművészetének összefoglalását illeti, az a magas szinten népszerűsítő igénynek ugyan­csak kiválóan megfelel. A kitűnő fejezetek közül is kiemelkedik a spanyol reneszánsz és a velencei festészet tárgyalása. Emma Miche­­letti többek között ily láttató dina­mizmussal írja le Tiziano egyik ké­pét: „Az izzó szín itt szinte cso­móssá válik azoktól a heves csapá­soktól, amlyeket már nem is ecset­tel, hanem energikus ujjaival vetett oda. A kép szinte torokszorítóan ábrázolja a férfi erőszakos szenve­délyét és a nő kétségbeesett eluta­sítását.” Az érett reneszánsz érett fordítója Bárdosi Vilmosné Horányi Krisztina, de hogy a főszövegtől három csillaggal elválasztott rövid magyar kiegészítést ki írta, az most nem derül ki a könyvből. A skót származású angol művé­szettörténész, Kenneth Clark merész című könyve, a NÉZETEIM A CIVILIZÁCIÓRÓL a Gondolat Kiadó jóvoltából jelent meg magyarul (kifogástalan szak­­szerűséggel fordította Falvay Mi­hály). Esztendeje is elmúlt, hogy napi olvasmányként tartom a ke­zem ügyében, mintegy késleltetve a pillanatot, amikor a bírálattal „el­idegeníten­". Nem hiszem, hogy csak nekem lenne kedvenc könyvem a Nézeteim a civilizációról, mert bá­mulatra méltó szaktudás és előadói fantázia jellemzi ezt a voltaképpen „csak" ismeretterjesztő művet. Clark olyan felkészült és ideális ismeret­­közlő, akinek „rögtönzött” szövegét szinte szedőgépbe lehet diktálni; aminthogy volt is elhangzott válto­zata „nézeteinek": a könyv televí­ziós sorozat nyomán készült, kép­ernyőn még 1969-­ben közvetítették Angliában. Clark előadói varázsá­nak egyik titka alighanem az, hogy hangsúlyozottan a mából és saját tudósi-emberi élményei szemszögé­ből tekint a régiség és a közelmúlt civilizációjára. Tolsztojhoz egy fenn­maradt ősfilm kockáit végigperget­ve közelít („Láthatjuk, hogyan be­szél parasztokkal, hogyan üli meg a lovát, s hogy milyen boldogtala­nul sétál a feleségével"). Karsh hí­res Einstein-fényképéről Rembrandt jut eszébe („Hol is láttuk ezt az ar­cot? Hát persze, az öreg Rembrandt­nál"); Mozart „iszonyatos kis gipsz­­mellszobrát" össze kell törnie, hogy a giccses udvaroncarcot felválthas­sa az igazi („Iskolás koromban ma­gam is vettem egy ilyen szobrocs­kát, de amikor először hallgattam a g-moll kvintettet, rájöttem, hogy ezt a darabot mégsem írhatta a kandallópárkányomon álló sikkes, fehér figura, és a szobrocskát a papírkosárba hajítottam"). Megkü­lönböztető vonása Clark „nézetei­nek" az a jellegzetesség is, hogy nem ájuldozik a művészettörténet örök bálványai előtt. A zseniális Dürerről például megállapítja: „ko­rántsem az a jámbor német kézmű­vesfajta, aminek régebben képzel­ték. Hogy mást ne mondjunk, nagy­képű volt és mérhetetlenül hiú." Merész állítását meggyőző önarc­képelemzésekkel támasztja alá. Ta­láló szókimondá­ssal jellemzi Dürer Szent Jeromos-rajzát is: „Jellegze­tes erasmusi szoba: tiszta, napfé­nyes, takaros; a temérdek párna éppen nem kolostorba illő." Clark önmagáról sem ítél elfogulatlanab­­bul, hogy skót származék, mint megannyi nagy angliai szellem, ez­zel éppúgy nem átall dicsekedni, mint megvallani, hogy maga is hiú természet... Táj és történelem, civilizáció és művészet hazai hagyományairól és emlékeiről maradandóan és élmény­­szerűen szólni, ehhez sem kívánta­tik csekélyebb felkészültség, mintha az egyetemes reneszánsz vagy az európai szellem teljesítményeit ér­telmezzük. Ennek az igényességnek a jegyé­ben izmosodott meg nálunk a szü­lőföld-ismertetés műfaja, s bár van­nak provinciális túlzásai, java ter­mésére a józan mérték és a tá­­gabb összefüggések érzékeltetése jellemző. A Tankönyvkiadó 1972-ben indult (most Benkő Attila által szerkesztett) Szülőföldünk sorozata a sikeres kísérletek közül való: a múlt század végi „szülőföldismék”­­hez képest szinte enciklopédikus is­meretanyagot közvetít, s világosan kialakult műfaja is: az antologikus, képes olvasókönyv. A legutóbbi két­részes kötet, a SZÜLŐFÖLDÜNK, A TISZÁNTÚL Másíts László és Gácsér József szerkesztésében állítja rendbe azo­kat a dokumentumokat, amelyek hazánknak ezt a nagy történelmi tájegységét ismertetik meg az if­jabb olvasókkal. Gácsér Józsefnek Békés és Csongrád jutott, Masits László a szolnoki, a hajdú-bihari, a szabolcsi és a partiumi részek kró­nikása. Ez a nagyobb terület kínál­ta a mozgalmasabb szerkesztés le­hetőségét, következésképpen a Ma­sits László jegyezte kötet a változa­tosabb anyagot felölelő, Gácsér Jó­zsefé pedig a szabályosabb, a sze­melvényeket tekintve egyneműbb. Érthető ez, hiszen hasonlítsuk csak össze példának okáért Debrecen történelmének folytonosságát a hó­doltság után elnéptelenedett Békés megye helyzetével. Anélkül, hogy a II. kötet összeállítójának érdemeit kisebbíteném, a művészettörténész Masits László teljesítményét mélta­tom. Művészi kompozícióba rende­zett (Kölcsey Himnusz­ával kezdő­dő, Veres Péter próza versével bere­­kesztett) könyve a bátorligeti ősláp­tól a debreceni Atommagkutató In­tézetig fogja át a Tiszántúl nagyob­bik részének történelmét, föld- és néprajzát, irodalom- és művelődés­­történetét. A gazdag és sokféle anyagot leleményesen csoportosító szerkesztő felfogását mindenekelőtt a tágasság, a Hortobágy horizontján túltekintő szemlélet és a szülőföl­dünkre vonatkozó külföldi véleke­dések számontartása jellemzi. Dunántúli tájakra vezérlő könyv­kalauzaink is vannak bőséggel (a Tankönyvkiadó sorozatában Tüskés Tibor írta meg 1980-ban a Dunán­­túl-kötetet), ZALA MEGYE azonban többet érdemelne, mint amit kapott eddig. Fel kell hát fi­gyelnünk a helyi kezdeményezések­re. Németh József és Lackner László könyvei, a Zala megye mű­emlékei és a Barangolás Zalában immár második kiadásban jelennek meg Zalaegerszegen, és hasonlókép­pen összetartozók, mint a két Ti­­szántúl-kötet. Lackner László ol­vashatatlanul picire sikeredett mi­nikönyvként is kiadott munkája gyakorlati idegenforgalmi kézi­könyv, Németh Józsefé tudományos igényű összegezés. A megyei múze­umigazgató nagy kutatói hozzáértés­sel és szemérmes szeretettel veszi sorra Zala említést érdemlő műem­lékeit. Egerszeg mezőváros XVI. századi temetőkertjének köveiről még azt is számon tartja, hogyan kerültek a körmendi vár falába, majd onnan a zalai vasútépítkezé­sekre. A kis „kőtörténeti” kitérő — akárcsak a könyv egésze — stilári­­san is megmunkált („A halottak nyugalmát őrző, majd harci eszköz­zé kényszerült kövek negyedfélszáz esztendő múlva vasúti töltéssé sze­lídültek”), s ez az igényesség Né­meth József kötetének joggal di­csérhető erénye. Egyenrangú szer­zőtársa a fotóművész Szabóky Zsolt, sötét tónusú képei közül több táj - és templomfénykép igazi remeklés.

Next