Népszabadság, 1987. március (45. évfolyam, 51-76. szám)
1987-03-25 / 71. szám
1987. március 25., szerda MEPSZAKDSZC A RÁDIÓ MELLETT TIGRIS ÉS HIÉNA. Nemzeti kultúránk értékének számít-e Petőfi Sándor 1845 telén írt nyolcjelenéses drámája vagy sem? Ha önmagában vizsgáljuk, minősítjük, megértjük, miért húzódozik az utókor a színrevitelétől, vélhetően reménytelennek ítélve a finom és értő átigazítás minőségemelő lehetőségét is eljátszhatatlannak tartják, mások dehonesztálónak, netán kegyeletsértőnek a költővel szemben. A kulturális értéket azonban lehetetlen szűkkeblűen értelmezni. A Tigris és hiéna Petőfi életművének részeként éppúgy beépül a magyar irodalmi kincsestárba, mint más zseniális költőnk egy-egy gyöngére sikeredett munkája, rendhagyó próbálkozása. És ha vannak részértékei — mert vannak —, bizony meg kell találni rá a módot, hogy ezeket a szélesebb közönség előtt is felvillantsuk; a művelődés ilyen irányú gyarapítása, a megismertetés (kockázatával együtt) mindig hasznosabb az óvatos, kényelmes elhallgatásnál. A Rádiószínház március tizenötödiki bemutatóját tehát mindenképpen dicsérhetjük, mint tettet. Sőt: Márton László érzékeny és értő adaptálását külön kiemeljük a bravúros teljesítmény. Az utolsó jelenet „vérfürdőjét” természetesen nem írhatta át, az már hamisítás lenne, ám különben is, vegye csak észre a hallgató, hogy a melodramatikus-romantikus tragédia itt áll fejtetőre. A II. (Vak) Béla korában és környezetében játszódó cselekmény egyébként — minden kiélezett fordulata ellenére — megállna a saját lábán, ha kidolgozottabb, gondolatilag telítettebb lenne, hiszen a hatalomért folyó harc ármánykodásai közepette fölsejlik mind a szomszédos népekkel való megbékélés eszméje (de az ezzel való manipulatív visszaélés is), mind az opportunizmus, az árulás, az uszítás bírálata. Lehet sajnálni, hogy a gyakorlatlanság, a naivitás okán szegényebbek vagyunk egy klasszikus királydrámával, de sopánkodás helyett jobb azokra a paszszusokra figyelni, melyeken rajta van a poéta kétségtelen „keze nyoma”. Az előadástól függ, mennyi örömünk van belőlük. Nos, a már említett befejező részt leszámítva (ez valóban eljátszhatatlan) Bitskey Tibor elsősorban, de Végvári Tamás, Papp Zoltán és Funtek Frigyes is megmutatta, hogy fegyelmezetten visszafogott játékstílussal érvényesíteni lehet Petőfi szövegének javát, Pap Verának is volt erre módja, de ezúttal szürkének, erőtlennek bizonyult. Csizmadia Tibor rendezését — a nehézségeket figyelembe véve — egészében dicsérhetjük. A MI UTCÁNK Ó BE SZÉP. Magvas kis bevezetőt kanyarított a műsorlapban Kurucz Gyula legújabb rádiójátékához. Miniatűr társadalomelemzésének számos megállapításával egyetértünk, azzal kevésbé, hogy eszmefuttatásában mintegy fölmenti darabjának fő figuráját, és vele együtt azt az ügyeskedő, hencegő, procc típust, amelyet Icu egy bizonyos, egzisztenciálisan behatárolható rétegen belül képvisel. Hogy e mentalitást különböző változatban és fokon hordozók gomba módra szaporodnak körülöttünk, annak kétségtelenül megvan az objektív oka, de az Icuékkal egy turnusban üdülő házastársak közül mind Kézdi György—Gordon Zsuzsa, mind Horváth József—Komlós Juci kettősének magatartása jelzi a kényelmes — és immorális — mikroideológiákkal való szembeszegülés tényét és példáját. Rajtuk keresztül erősít meg maga az író ama véleményemben, hogy a lányok prostituálódásából vígan és szemérmetlenül profitáló szülők eleve kedvezőbb anyagi körülmények között is hasonló úton járnának, mint itt és most. Mily sok tollforgató festette már le — különböző helyeken, korokban — a tudást megvető, ostobaságával szinte hencegő, agresszív kispolgári szellemiséget, amit Kurucz Gyulánál Zcuékon kívül (más vetületben) Misa képvisel! De berzenkedem amiatt, hogy Inke László harsogó demagógiája rögvest párhuzamba kerül siralmas lakáshelyzetével. Persze hogy az is motiválja, de ezek a mechanikusnak tetsző ellenpontozások mégis leegyszerűsítik a képet. Mindezzel együtt egyrészt nagyon örvendetes, hogy nem az újgazdagok körében játszódik a szatíra, hanem több „emelettel” lejjebb (ez ugyanis a nehezebb úti), másrészt igen sikerült, élvezetes darabot hallottunk. Mulatságosat, viszolyogtatót, fogcsikorgatót. Arra készteti a (telhetetlen) kritikust, hogy biztassa a szerzőt, folytassa mind a „praktikus” erénnyé átpingált cinizmus, mind a sokak által elfogadott hamis tudatok, torz értékrendek kritikáját. „Nyersanyagban”, aggasztó jelenségekben, mi tagadás, nincs hiány. S objektivitását, emberi mértékét úgy is megtarthatja, ha kissé könyörtelenebb. Pál Sándor rendezését és — a már említetteken kívül — Tábori Nóra s kivált Raksányi Gellért alakítását elismerés illeti. AZ UTOLSÓ PRÓBA. Ebben a hangjátékban Törőcsik Mari gondosan kimunkált figurateremtése nem lepett meg; az ember már csak olyan, hogy megszokja az igényes művész egyenletesen jó teljesítményeit. Nyugdíjas zenetanárnőt játszik, féltő gonddal, szeretettel kíséri, őrzi férjét, az ugyancsak nyugdíjas (föltehetően) harmadrendű színészt, Molnár Gézát, aki öreg napjaira Irodalmi Színpad vezetését vállalja egy szakmunkásképző intézetben. És aki hetvenes éveinek derekán KISZ-tag szeretne lenni.(!). A fiatal hallgatók — az Ifjúsági Rádiószínpad bemutatójáról van szó — félő, nem fogják megérteni, miért. Az ötvenötön felüliek biztosan, és lehet, hogy ők voltak többen a készüléknél a sugárzás időpontjában. Molnár Gézának ez a KISZ-tagság bizonyos kárpótlást nyújtana az elmaradt életsikerért, látszatbiztonságot munkája megtartásában, valamiféle önigazolási kényszer kielégítését (is-is-is), de főleg — úgy vélem — annak a bizalomnak a megszerzését, bizonyítását, amit mindeddig nélkülözött s nem tudja miért. A szürkén tisztességes (s ezért jobbról-balról gyanús) átlagember kéri személyében a kései rehabilitációt, Németh Pál takarékos jelzésekkel élő, abszolút nem túlbeszélt darabjában. A figyelemreméltóan eredeti műé kulcsfiguráját Csákányi Lászlóra osztották. S a meglepetés nem a választás, hanem a színészi teljesítés! Csákányi László, levetve minden manírját, mondhatni megújulva oldotta meg csöppet sem könnyű dolgát, gyanítom, Bozó László rendező aktív támogatásával. Merítsen belőle erőt további feladataihoz — még emlékszünk televíziós portréfilmjére, melyben keserűen vallatta magát, jól sáfárkodott-e tehetségével ... Hegedűs Tibor Alsóörsi fegyvergyűjtemény Különös kedvtelésnek hódol Zorád Ferenc alsóörsi lakos: fegyvereket gyűjt. Kardok, puskák, tőrök díszítik szobája falát. Elsősorban európai és balkáni fegyvereket keres; gyűjteményében a szablyák mellett jatagán, kindzsár is található. Porosz tüzérségi kindzsár 1914-ből. arany gábor felvétele— mű foto 7 „A forradalom céljai SINKÓ ERVINRE EMLÉKEZVE Húsz esztendeje halt meg. Felesége, társa a forradalomban, az emigrációban, műveinek fordítója, Rothbarth Irma, akit még azok is tiszteltek, akiket Sinkó Ervintől távol tartott valamely személyes indulat, elrendezte a hagyatékot, majd öngyilkos lett. Modern Philemon és Baucis-história? Sinkó Ervin élete annyira pontos lenyomata a század közép-kelet-európai forradalmársorsának, hogy szinte eleve kizárja az idill esélyét. S ha utóéletének ezt a vonatkozását fontosnak látszik hangsúlyozni, akkor persze nem az aranykor legendáinak ismétlődésére gondolok, hanem ez a kapcsolat Sinkó jellemének lényeges vonására irányíthatja a figyelmet. Hűségére. Sinkó Ervin életében a szükség és a sors, a járatlan utakat vállaló elme kalandvágya és a fölöttébb erőszakos história nem kevés és nem csekély erejű fordulatot kényszerített ki. Ezeknek némelyike — a kortársak szemében — már-már árulásnak, de legalább eretnekségnek számított. Sinkó azonban szembekerülhetett az elmélet dogmatikus értelmezésével, nemegyszer maga sem értette a marxista forradalmár feladatait, olykor a valóság értelmezésében is melléfogott, de az az utókor, amely azért mégsem számonkérőszék, hanem megértésre és tanulságok levonására kész emberek gyülekezete, nem tagadhatja meg annak elismerését, hogy ő mindenkor a szocialista forradalom lehetőségeit kereste. A győzelem ritka pillanataiban ugyanúgy, mint a kudarcok, a csalódások keserű éveiben, évtizedeiben. „Két arccal mozgok a világban, a feltétlenül és hangosan mindenre igent mondókkal szemben a kérdező, kétkedő, sőt tagadó, a kétkedőkkel szemben azonban a mindent szenvedélyesen megmagyarázó és védelmező szerepét vállalom”. Ez az önvallomás a kommunista világmozgalom egyik legnehezebb periódusában, a harmincas évek derekán fogalmazódott. Amikor a Tanácsköztársaság egykori katonájának egyszerre kellett megélnie a meghirdetett népfrontpolitika nagy nyitását (s nagyon tévedne az, aki azt hinné, hogy ennek érzelmi átélése konfliktus nélkül való lehetett a forradalmakat végigharcoló bolsevikok számára), illetve a személyi kultusz zárását, a terror légkörének szörnyű rombolását. Sinkó mindennek dacára kommunista maradt, a mozgalom katonája maradt. De nem tagadta le, nem tagadta meg kételyeit sem. S ezzel, bizony, korántsem hozta magát kedvező helyzetbe. Az apatini kereskedőfiú előtt azért a monarchia világában, még a progressziót, annak mérsékeltebb formáit vállalva, jobb életkörülmények kínálkoztak, s ezzel automatikusan kizárta magát a tehetős polgárság soraiból. De szembekerült a szociáldemokráciával is, amikor annak „a mozgalom minden, a végcél semmi”-formájával találkozott. Kommunista lett, sőt katona, aki gyonban Kun Béla környezetében, a Kun Béla iránti feltétlen hűséget haláláig őrizve szívében, Lukács György tanítványai közé tartozik. Nemcsak a fegyverek győzelmét kívánja, s talán nem is azokét elsősorban, hanem éteri forradalmi eszmékben bízik. Vallásos áhítattal. Szembe is kerül a párttal, a marxizmussal az emigráció első korszakában, természetesen nem az ellenség oldalára állva, hanem a párt fegyelménél is szigorúbb penitenciát róva magára: a mozgalom végső céljait azonnal és hívő emberként, elsősorban önmagára nézvést kívánta volna megvalósítani. Szakított mindenkivel, irodalmi tanítómesterével, Kassákkal is. Majdnem teljes elszigeteltségben írta meg a Tanácsköztársaság mindmáig legjobb, klasszikus irodalmi ábrázolását, az Optimisták című regényt. Corsa újra választás elé állította. Regényei, esszéi jelennek meg a Nyugatban. Illyés Gyula egyengeti az utat hazafelé, baráti szeretettel és tisztelettel. Sinkó Budapest helyett — Károlyi Mihály, Romain Rolland és Makszim Gorkij közvetítésével — Moszkva felé tájékozódik. A szocialista világirodalom tiszteletét egy franciául a párizsi Europeban közzétett megrendítő esszé hozta meg számára. A'Szemben a bíróval. „Minekünk nincs szükségünk hazugságra, s forradalmi írónak lenni nem azt jelenti, hogy úgy kell tennünk, mintha a forradalmat gyönyörűnek vélnénk. A forradalom céljai gyönyörűek, és a mai társadalom gyilkosabb minden forradalomnál. Mi a forradalom céljait akarjuk, s azért akarjuk mielőbb s minden konzekvenciájában a forradalmi erőszakot.” Moszkvai éveinek megrendítő naplója (a valószínűleg mégiscsak többnyire utólag formába öntött) Egy regény regénye nemcsak Kun Béla tragédiáját örökíti meg (s ezzel párhuzamosan azt, hogy miként lett az Optimisták kiadhatatlan műve), nemcsak Sztálin személyi kultuszáról, a forradalmi erőszak végzetes torzulásáról szól, hanem egy újabb válság tükre. E válságban az fő kérdés, hogyan őrizheti meg magát Sinkó. Visszatér Párizsba. Majd hazatér szülőföldjére, amely 1919 után Jugoszlávia lett. Talán még írónak sem nevezhető ekkor. Évekig egyetlen sora nem jelenik meg. Amikor a jugoszláv partizánokhoz csatlakozik, inkább mint „az orvosnő férjét” ismerik. A felszabadulás után Zágrábban telepedett meg. Miroslav Krleza hathatós támogatása egyengeti útját. Évekre, évtizedekre eltűnik a magyar irodalom horizontjáról. Horvát akadémikus, könyvei horvát fordításokban jelennek meg. Szenvedélyesen veti magát a Tájékoztató Iroda ismeretes határozatát követő jugoszláv publicisztikai háborúba. Szükségszerűen Rákosiék „láncos kutya” propagandája ellen szól, de a dogmatizmus ellen is, általános síkon. Soksok túlzó, napi érvvel — szemben a rágalmakkal. A hatvanas évek elején Újvidéken, az egyetemen magyar tanszék alakult. Sinkó Ervin, a hat gimnáziumot végzett író lesz a vezető professzora. Ekkor tűnik fel újra a magyar irodalomban, természetes vezető egyénisége lesz jugoszláviai ágának, és egyre jobban figyelnek rá idehaza is. Irodalomtörténeti tanulmányai (köztük a gyönyörű Csokonai-könyv) vitákat is indukálnak, de ezek már a figyelem jegyei, így érte utol hatvankilencedik életévében a rák s a halál. Iszaak Bábelt szokták idézni Sinkó paradoxonokban bővelkedő pályájának jellemzésére. Valamikor a harmincas évek derekán, Sinkó és Bábel, a Tanácsköztársaság egykori kecskeméti városparancsnoka, illetve Bugyonnij Első Lovashadseregének egykori politikai biztosa többé-kevésbé szolgálaton kívüli állományba helyezett forradalmárok, akik erről a státusról még akkor sem óhajtanak tudomást venni, ha a konstruált perek idején ez lenne számukra a biztonságosabb megoldás. Ülnek Bábel lakásának konyhájában, s ekkor mondja a szovjet író: „Magyarnak lenni már magában is szerencsétlenség, de ez még valahogy megjárja. Magyarnak és zsidónak lenni azonban már kicsit több a soknál. Magyarnak és zsidónak és kommunista magyar írónak lenni, ez valósággal perverzitás. De ma magyarnak, zsidónak, kommunista magyar írónak és hozzá jugoszláv állampolgárnak lenni...” — ezt már Bábel képtelenségekhez szokott fantáziája is a mazochizmus egy válfajaként értékelte. Persze abból következően, hogy Bábel igazából nem ismerhette Sinkót, ez a tragikomikus jellemzés az életút külső, noha nem lényegtelen jellemzőire vonatkozhatott. Ez Spitzer Ferenc sorsa volt, de a magyar író ekkor már Sinkó Ervin volt. Sinkó Ervint pedig Méliusz József minősítette pontosan: „Forradalmár magyarként európai. Európaiként forradalmár magyar. Sohasem kozmopolita, akivé némelyeik minősítenék...” Méliusz nemcsak a sors esetlegességeire gondolt, amikor az európaiságra hivatkozott, hogy tudniillik Sinkónak a magyar és a balkáni ellenforradalom elől, a mucsai, nemzetinek álcázott provincializmus elől kellett Európába, a hontalanságba menekülnie. Sinkó a forradalom vállalásával vált európaivá, azaz a progresszió képviselőjévé, aki magyar íróként, magyar politikusként, aki a felszabadulás után magyar íróként, de jugoszláv politikusként az élet új minőségét kereste. Ezért fogadta be a horvát szellemi életbe Krleza, s ezt nyugtázta Krleza körének egyik kiváló horvát képviselője, Marijan Matkovic az optimistákat minősítve, melynek egyes fejezetei „az európai értelmiség legszuggesztívebben megírt intim vallomásai közé tartoznak, a századunk első felében, forradalmi történések fényében és árnyékában létrejött világirodalom antológikus darabjai közé.” Hiszen az optimisták, noha akár kulcsregényként is minősíthető, mert minden szereplője igazi nevén ugyancsak megnevezhető, noha nélkülözhetetlen történelmi forrás 1919 megértéséhez — végül általánosabb, európai modellt fogalmazott meg. Az Optimisták a Tanácsköztársaságról szóló annyi regény között azért emelkedhet ki, mert a konkrét események fölé is emelkedve voltaképpen annak az ábrázolására vállalkozott, hogy miként nemesedett Közép-Kelet-Európában az értelmiségi lázadás a marxista forradalommá. Művészi általánosításának meggyőző ereje pontosan konkrétságában keresendő. Titka, ha egyáltalán van ilyen, roppant egyszerű. Kortársainak többsége a forradalomról írván, a kívánatost öszszetévesztette a valóságossal. Éppen forradalmár elkötelezettségéből következően. Éppen azért, mert töretlenül bízott abban, hogy a célt gyorsabban elérik, mintsem műve igazán az olvasóhoz elérkezve. Furcsa módon a gondolkozóként a messianizmus káprázatában élő Sinkó íróként realista. A riportirodalom valóságával szemben a művészi ábrázolás távlatos realizmusát szegezte szembe. Az optimistáknak is egyik fősze** replője ő maga. Az Egy regény regénye esetében ez elkerülhetetlen volt. Ennek a könyvnek ez a nagy erénye és egyik sajnálatos buktatója. A napló természetszerűleg szubjektív műfaj. Ha a napló főszereplője egyszersmind olyan író, akinek nemhogy elismertetéséért, hanem puszta létezéséért kell küzdenie, ráadásul többnyire olyan közegben, amely a legjobb esetben is töredékek fordításából ítélhet valóságos írói rangjáról — ez a szituáció elkerülhetetlenül torzít. Még az olyan esetekben is, mint a Sinkóé, tehát amikor egy kétkedő értelmiségiről van szó. De ez a szkepszis sem menthette meg az emigráció gyermekbetegségeitől, az üldözöttség érzetétől, a különböző belső viszályoktól. Mégis: az Egy regény regénye a legmegrendítőbb vallomások közé tartozik, amelyet kommunista a személyi kultuszról írt. Természetes, hogy erős alanyiság jellemzi Sinkó esszéit. Általában a róla szóló irodalom (még mindig eléggé szegényes) okkal az esszét tartja legjellemzőbb műfajának. Még regényeiben is kísért nemcsak az esszé módszere, de stílusa is. Talán alkati kérdés volt ez: Sinkó költőként kezdte pályafutását, abban az értelemben is Kassák igézetében, hogy társadalmilag akart hasznossá lenni, tehát a művészetet és a társadalmi cselekvést egymásnak mellérendelt fogalomként érzékelte. És mert politikus is volt, nem kívánta a politikát és a művészetet összekeverni. Tudva tudván, hogy a művészet a politikáiban dilettantizmust, a művészetben a napi politika alkalmazása kudarcot eredményez. Ezért fordult az esszéhez, amely műfaj lehetőséget nyújtott arra, hogy a művész mintegy a nyilvánosság előtt latolgassa a cselekvés módozatait, erkölcsét és ennek konzekvenciáit. (Amikor Sinkóról szólván Méliusz József felállít egy Sinkó—Fábry Zoltán—Gaál Gábor-vonalat a magyar forradalmi irodalomban és közgondolkozásban, voltaképpen erre gondolt.) Így lett végül maga Sinkó drámahőssé. Slobodan Snajder, napjaink egyik legvitatottabb és legsikeresebb horvát drámaírója a gyónás sajátos formájaként értelmezte Sinkó életét és életművét (e kettőt teljesen azonosnak vélve). Drámája, a Confiteor előszavában írta: „A megtestesült sóvárgás lénye, a vele perlekedő tudás lénye, a megtestesült viszály lénye, ez Sinkó Ervin. Ezernyi hibája van és ezernyi dolgot tud ... Erős zászlóra vágyik, de az olyan is legyen, amelynek még nincsen országa. Akár csak Oidipusz a jósda szavaiban, ő a még meg nem született. De tekintve, hogy élete bevégeztetett, ő az is, aki ismét születni vágyik.” A „hívő értelmiségit” akarta ábrázolni Snajder, a tiszta forradalmárt, aki igen és nem egyszerre, aki maga a bizalom és maga a kétely, aki egyszerre tett és gondolat. Ezen a ponton már Sinkó Ervin igazából kezd kivonulni az irodalomtörténetből, amely — magától értetődően — még egy dokumentumdráma szerzőjénél is hitelesebb adatokkal kell hogy dolgozzon. Ezen a ponton Sinkó Ervin már egy sajátos legendárium hősévé lett. Csak bizakodnunk kellene, hogy netán ez a legendárium is hozzájárul, hogy Sinkó Ervint végre a maga valóságában ismerhesse meg az a közeg, amelyhez próteuszi lénye a legmélyebben tartozott — a magyar olvasók közössége. Ezért kell halála után húsz évvel is figyelmeztetni, hogy az újvidéki Bosnyák István áldozatos munkája dacára, az Optimisták tv-változata ellenére, még nem nagyon ismerjük Sinkó Ervint. Még a számadást sem végeztük el teljesen. Van például drámája, az Élőholtak, amelyet csak német fordításban ismerünk, ragyogó antológiája, a Sorsdöntő levelek csak horvátul ismeretes. A hiánylistát tovább bővíthetném. És csak akkor, amikor e hiányokat pótoltuk, akkor következne az igazi feladat: Sinkó Ervint arra a jeles helyreállítani az irodalomtörténetben és az olvasók tudatában, amely őt méltán megilleti. De mikor érkezhet végre haza igazán Sinkó Ervin? E. Fehér Pál