Népszabadság, 1987. március (45. évfolyam, 51-76. szám)

1987-03-25 / 71. szám

1987. március 25., szerda MEPSZAK­DSZC A RÁDIÓ MELLETT TIGRIS ÉS HIÉNA. Nemzeti kul­túránk értékének számít-e Petőfi Sándor 1845 telén írt nyolcjelené­­ses drámája vagy sem? Ha önma­gában vizsgáljuk, minősítjük, meg­értjük, miért húzódozik az utókor a színrevitelétől, vélhetően remény­telennek ítélve a finom és értő át­­igazítás minőségemelő lehetőségét is­ eljátszhatatlannak tartják, má­sok dehonesztálónak, netán kegye­letsértőnek a költővel szemben. A kulturális értéket azonban lehetet­len szűkkeblűen értelmezni. A Tig­ris és hiéna Petőfi életművének ré­szeként éppúgy beépül a magyar irodalmi kincsestárba, mint más zseniális költőnk egy-egy gyöngére sikeredett munkája, rendhagyó pró­bálkozása. És ha vannak részérté­kei — mert vannak —, bizony meg kell találni rá a módot, hogy eze­ket a szélesebb közönség előtt is felvillantsuk; a művelődés ilyen irányú gyarapítása, a megismertetés (kockázatával együtt) mindig hasz­nosabb az óvatos, kényelmes elhall­gatásnál. A Rádiószínház március tizenötö­­diki bemutatóját tehát mindenkép­pen dicsérhetjük, mint tettet. Sőt: Márton László érzékeny és értő adaptálását külön kiemeljük a bravúros teljesítmény. Az utolsó je­lenet „vérfürdőjét” természetesen nem írhatta át, az már hamisítás lenne, ám különben is, vegye csak észre a hallgató, hogy a melodra­­matikus-romantikus tragédia itt áll fejtetőre. A II. (Vak) Béla korában és környezetében játszódó cselek­mény egyébként — minden kiéle­zett fordulata ellenére — megállna a saját lábán, ha kidolgozottabb, gondolatilag telítettebb lenne, hi­szen a hatalomért folyó harc ár­mánykodásai közepette fölsejlik mind a szomszédos népekkel való megbékélés eszméje (de az ezzel való manipulatív visszaélés is), mind az opportunizmus, az árulás, az uszítás bírálata. Lehet sajnálni, hogy a gyakorlatlanság, a naivitás okán szegényebbek vagyunk egy klasszikus királydrámával, de so­­pánkodás helyett jobb azokra a pasz­­szusokra figyelni, melyeken rajta van a poéta kétségtelen „keze nyo­ma”. Az előadástól függ, mennyi örömünk van belőlük. Nos, a már említett befejező részt leszámítva (ez valóban eljátszha­­tatlan) Bitskey Tibor elsősorban, de Végvári Tamás, Papp Zoltán és Funtek Frigyes is megmutatta, hogy fegyelmezetten visszafogott játék­stílussal érvényesíteni lehet Petőfi szövegének javát, Pap Verának is volt erre módja, de ezúttal szürké­nek, erőtlennek bizonyult. Csizma­dia Tibor rendezését — a nehézsé­geket figyelembe véve — egészében dicsérhetjük. A MI UTCÁNK Ó BE SZÉP. Mag­vas kis bevezetőt kanyarított a mű­sorlapban Kurucz Gyula legújabb rádiójátékához. Miniatűr társada­lomelemzésének számos megállapí­tásával egyetértünk, azzal kevésbé, hogy eszmefuttatásában mintegy fölmenti darabjának fő figuráját, és vele együtt azt az ügyeskedő, hen­cegő, procc típust, amelyet Icu egy bizonyos, egzisztenciálisan behatá­rolható rétegen belül képvisel. Hogy e mentalitást különböző változat­ban és fokon hordozók gomba mód­ra szaporodnak körülöttünk, annak kétségtelenül megvan az objektív oka, de az Icuékkal egy turnusban üdülő házastársak közül mind Kéz­di­ György—Gordon Zsuzsa, mind Horváth József—Komlós Juci kettő­sének magatartása jelzi a kényel­mes — és immorális — mikroideo­lógiákkal való szembeszegülés té­nyét és példáját. Rajtuk keresztül erősít meg maga az író ama véle­ményemben, hogy a lányok prosti­­tuálódásából vígan és szemérmetle­nül profitáló szülők eleve kedve­zőbb anyagi körülmények között is hasonló úton járnának, mint itt és most. Mily sok tollforgató festette már le — különböző helyeken, ko­rokban — a tudást megvető, osto­baságával szinte hencegő, agresszív kispolgári szellemiséget, amit Ku­rucz Gyulánál Zcuékon kívül (más vetületben) Misa képvisel! De ber­zenkedem amiatt, hogy Inke László harsogó demagógiája rögvest pár­huzamba kerül siralmas lakáshely­zetével. Persze hogy az is motivál­ja, de ezek a mechanikusnak tetsző ellenpontozások mégis leegyszerűsí­tik a képet. Mindezzel együtt egyrészt nagyon örvendetes, hogy nem az újgazda­gok körében játszódik a szatíra, ha­nem több „emelettel” lejjebb (ez ugyanis a nehezebb úti), másrészt igen sikerült, élvezetes darabot hal­lottunk. Mulatságosat, viszolyogta­­tót, fogcsikorgatót. Arra készteti a (telhetetlen) kritikust, hogy biztas­sa a szerzőt, folytassa mind a „prak­tikus” erénnyé átpingált cinizmus, mind a sokak által elfogadott ha­mis tudatok, torz értékrendek kri­tikáját. „Nyersanyagban”, aggasztó jelenségekben, mi tagadás, nincs hiány. S objektivitását, emberi mér­tékét úgy is megtarthatja, ha kissé könyörtelenebb. Pál Sándor rendezését és — a már említetteken kívül — Tábori Nóra s kivált Raksányi Gellért ala­kítását elismerés illeti. AZ UTOLSÓ PRÓBA. Ebben a hangjátékban Törőcsik Mari gon­dosan kimunkált figurateremtése nem lepett meg; az ember már csak olyan, hogy megszokja az igényes művész egyenletesen jó teljesítmé­nyeit. Nyugdíjas zenetanárnőt ját­szik, féltő gonddal, szeretettel kí­séri, őrzi férjét, az ugyancsak nyug­díjas (föltehetően) harmadrendű színészt, Molnár Gézát, aki öreg napjaira Irodalmi Színpad vezeté­sét vállalja egy szakmunkásképző intézetben. És aki hetvenes évei­nek derekán KISZ-tag szeretne len­­ni.(!). A fiatal hallgatók — az Ifjú­sági Rádiószínpad bemutatójáról van szó — félő, nem fogják megérteni, miért. Az ötvenötön felüliek bizto­san, és lehet, hogy ők voltak töb­ben a készüléknél a sugárzás idő­pontjában. Molnár Gézának ez a KISZ-tagság bizonyos kárpótlást nyújtana az elmaradt életsikerért, látszatbiztonságot munkája meg­tartásában, valamiféle önigazolási kényszer kielégítését (is-is-is), de főleg — úgy vélem — annak a bi­zalomnak a megszerzését, bizonyí­tását, amit mindeddig nélkülözött s nem tudja miért. A szürkén tisztes­séges (s ezért jobbról-balról gya­nús) átlagember kéri személyében a kései rehabilitációt, Németh Pál ta­karékos jelzésekkel élő, abszolút nem túlbeszélt darabjában. A fi­­gyelemreméltóan eredeti műé kulcs­figuráját Csákányi Lászlóra osztot­ták. S a meglepetés nem a válasz­tás, hanem a színészi teljesítés! Csákányi László, levetve minden manírját, mondhatni megújulva ol­dotta meg csöppet sem könnyű dol­gát, gyanítom, Bozó László rendező aktív támogatásával. Merítsen be­lőle erőt további feladataihoz — még emlékszünk televíziós portré­filmjére, melyben keserűen vallatta magát, jól sáfárkodott-e tehetségé­vel ... Hegedűs Tibor Alsóörsi fegyvergyűjtemény Különös kedvtelésnek hódol Zorád Ferenc alsóörsi lakos: fegyvereket gyűjt. Kardok, puskák, tőrök díszítik szobája falát. Elsősorban európai és balkáni fegyvereket keres; gyűjteményében a szablyák mellett jata­gán, kindzsár is található. Porosz tüzérségi kindzsár 1914-ből. arany gábor felvétele— mű­ foto 7 „A forradalom céljai SIN­KÓ ERVINRE EMLÉKEZVE Húsz esztendeje halt meg. Felesége, társa a forradalomban, az emigrációban, műveinek fordító­ja, Rothbarth Irma, akit még azok is tiszteltek, akiket Sinkó Ervintől tá­vol tartott valamely személyes indu­lat, elrendezte a hagyatékot, majd öngyilkos lett. Modern Philemon és Baucis-história? Sinkó Ervin élete annyira pontos lenyomata a század közép-kelet-európai forradal­mársor­­sának, hogy szinte eleve kizárja az idill esélyét. S ha utóéletének ezt a vonatkozását fontosnak látszik hang­súlyozni, akkor persze nem az arany­kor legendáinak ismétlődésére gon­dolok, hanem ez a kapcsolat Sinkó jellemének lényeges vonására irá­nyíthatja a figyelmet. Hűségére. Sin­kó Ervin életében a szükség és a sors, a járatlan utakat vállaló elme kalandvágya és a fölöttébb erősza­kos história nem kevés és nem cse­kély erejű fordulatot kényszerített ki. Ezeknek némelyike — a kortár­sak szemében — már-már árulás­nak, de legalább eretnekségnek szá­mított. Sinkó azonban szembekerül­hetett az elmélet dogmatikus értel­mezésével, nemegyszer maga sem értette a marxista forradalmár fel­adatait, olykor a valóság értelme­zésében is melléfogott, de az az utó­kor, amely azért mégsem számon­­kérőszék, hanem megértésre és ta­nulságok levonására kész emberek gyülekezete, nem tagadhatja meg annak elismerését, hogy ő minden­kor a szocialista forradalom lehető­ségeit kereste. A győzelem ritka pil­lanataiban ugyanúgy, mint a kudar­cok, a csalódások keserű éveiben, évtizedeiben. „Két arccal mozgok a világban, a feltétlenül és hangosan mindenre igent mondókkal szemben a kérde­ző, kétkedő, sőt tagadó, a kétkedők­kel szemben azonban a mindent szenvedélyesen megmagyarázó és védelmező szerepét vállalom”. Ez az önvallomás a kommunista világmoz­galom egyik legnehezebb periódu­sában, a harmincas évek derekán fo­galmazódott. Amikor a Tanácsköz­társaság egykori katonájának egy­szerre kellett megélnie a meghirde­tett népfrontpolitika nagy nyitását (s nagyon tévedne az, aki azt hinné, hogy ennek érzelmi átélése konflik­tus nélkül való lehetett a forradal­makat végigharcoló bolsevikok szá­mára), illetve a személyi kultusz zá­rását, a terror légkörének szörnyű rombolását. Sinkó mindennek dacá­ra kommunista maradt, a mozgalom katonája maradt. De nem tagadta le, nem tagadta meg kételyeit sem. S ezzel, bizony, korántsem hozta ma­gát kedvező helyzetbe. Az apatini kereskedőfiú előtt azért a monarchia világában, még a prog­ressziót, annak mérsékeltebb for­­­máit vállalva, jobb életkörülmé­nyek kínálkoztak, s ezzel auto­matikusan kizárta magát a te­hetős polgárság soraiból. De szem­bekerült a szociáldemokráciával is, amikor annak „a mozgalom minden, a végcél semmi”-formájával találko­zott. Kommunista lett, sőt katona, aki gyonban Kun Béla környezeté­ben, a Kun Béla iránti feltétlen hű­séget haláláig őrizve szívében, Lu­kács György tanítványai közé tarto­zik. Nemcsak a fegyverek győzel­mét kívánja, s talán nem is azokét elsősorban, hanem éteri forradalmi eszmékben bízik. Vallásos áhítattal. Szembe is kerül a párttal, a marxiz­mussal az emigráció első korszaká­ban, természetesen nem az ellenség oldalára állva, hanem a párt fegyel­ménél is szigorúbb penitenciát róva magára: a mozgalom végső céljait azonnal és hívő emberként, elsősor­ban önmagára nézvést kívánta volna megvalósítani. Szakított mindenki­vel, irodalmi tanítómesterével, Kas­sákkal is. Majdnem teljes elszigetelt­ségben írta meg a Tanácsköztársa­ság mindmáig legjobb, klasszikus irodalmi ábrázolását, az Optimisták című regényt. Corsa újra választás elé állította.­­ Regényei, esszéi jelennek meg a Nyugatban. Illyés Gyula egyengeti az utat hazafelé, baráti szeretettel és tisztelettel. Sinkó Budapest he­lyett — Károlyi Mihály, Romain Rol­­land és Makszim Gorkij közvetítésé­vel — Moszkva felé tájékozódik. A szocialista világirodalom tiszte­letét egy franciául a párizsi Europe­­ban közzétett megrendítő esszé hozta meg számára. A'Szemben a bíróval. „Minekünk nincs szükségünk hazug­ságra, s forradalmi írónak lenni nem azt jelenti, hogy úgy kell tennünk, mintha a forradalmat gyönyörűnek vélnénk. A forradalom céljai gyö­nyörűek, és a mai társadalom gyil­kosabb minden forradalomnál. Mi a forradalom céljait akarjuk, s azért akarjuk mielőbb s minden konzek­venciájában a forradalmi erőszakot.” Moszkvai éveinek megrendítő nap­lója (a valószínűleg mégiscsak több­nyire utólag formába öntött) Egy regény regénye nemcsak Kun Béla tragédiáját örökíti meg (s ezzel pár­huzamosan azt, hogy miként lett az Optimisták kiadhatatlan műve), nemcsak Sztálin személyi kultuszá­ról, a forradalmi erőszak végzetes torzulásáról szól, hanem egy újabb válság tükre. E válságban az fő kér­dés, hogyan őrizheti meg magát Sinkó. Visszatér Párizsba. Majd ha­zatér szülőföldjére, amely 1919 után Jugoszlávia lett. Talán még írónak sem nevezhető ekkor. Évekig egyetlen sora nem je­lenik meg. Amikor a jugoszláv par­tizánokhoz csatlakozik, inkább mint „az orvosnő férjét” ismerik. A fel­­szabadulás után Zágrábban telepe­dett meg. Miroslav Krleza hathatós támogatása egyengeti útját. Évekre, évtizedekre eltűnik a ma­gyar irodalom horizontjáról. Horvát akadémikus, könyvei horvát fordítá­sokban jelennek meg. Szenvedélye­sen veti magát a Tájékoztató Iroda ismeretes határozatát követő jugo­szláv publicisztikai háborúba. Szük­ségszerűen Rákosiék „láncos kutya” propagandája ellen szól, de a dogma­­tizmus ellen is, általános síkon. Sok­sok túlzó, napi érvvel — szemben a rágalmakkal. A hatvanas évek ele­jén Újvidéken, az egyetemen ma­gyar tanszék alakult. Sinkó Ervin, a hat gimnáziumot végzett író lesz a vezető professzora. Ekkor tűnik fel újra a magyar irodalomban, termé­szetes vezető egyénisége lesz jugo­szláviai ágának, és egyre jobban fi­gyelnek rá idehaza is. Irodalomtör­téneti tanulmányai (köztük a gyö­nyörű Csokonai-könyv) vitákat is in­dukálnak, de ezek már a figyelem jegyei, így érte utol hatvankilence­dik életévében a rák s a halál. Iszaak Bábelt szokták idézni Sinkó paradoxonokban bővelkedő pályájá­nak jellemzésére. Valamikor a har­mincas évek derekán, Sinkó és Bá­bel, a Tanácsköztársaság egykori kecskeméti városparancsnoka, illetve Bugyonnij Első Lovashadseregének egykori politikai biztosa többé-ke­­vésbé szolgálaton kívüli állományba helyezett forradalmárok, akik erről a státusról még akkor sem óhajtanak tudomást venni, ha a konstruált pe­rek idején ez lenne számukra a biz­tonságosabb megoldás. Ülnek Bábel lakásának konyhájában, s ekkor mondja a szovjet író: „Magyarnak lenni már magában is szerencsétlen­ség, de ez még valahogy megjárja. Magyarnak és zsidónak lenni azon­ban már kicsit több a soknál. Ma­gyarnak és zsidónak és kommunista magyar írónak lenni, ez valósággal perverzitás. De ma magyarnak, zsi­dónak, kommunista magyar írónak és hozzá jugoszláv állampolgárnak lenni...” — ezt már Bábel képte­lenségekhez szokott fantáziája is a mazochizmus egy válfajaként érté­kelte. Persze abból következően, hogy Bábel igazából nem ismerhette Sin­­kót, ez a tragikomikus jellemzés az életút külső, noha nem lényegtelen jellemzőire vonatkozhatott. Ez Spit­­zer Ferenc sorsa volt, de a magyar író ekkor már Sinkó Ervin volt. Sinkó Ervint pedig Méliusz Jó­­­zsef minősítette pontosan: „For­radalmár magyarként európai. Eu­rópaiként forradalmár magyar. So­hasem kozmopolita, akivé némelyeik minősítenék...” Méliusz nemcsak a sors esetlegességeire gondolt, ami­kor az európaiságra hivatkozott, hogy tudniillik Sinkónak a magyar és a balkáni ellenforradalom elől, a mucsai, nemzetinek álcázott pro­vincializmus elől kellett Európába, a hontalanságba menekülnie. Sinkó a forradalom vállalásával vált eu­rópaivá, azaz a progresszió képvi­selőjévé, aki magyar íróként, ma­gyar politikusként, aki a felszaba­dulás után magyar íróként, de ju­goszláv politikusként az élet új mi­nőségét kereste. Ezért fogadta be a horvát szel­lemi életbe Krleza, s ezt nyugtázta Krleza körének egyik kiváló horvát képviselője, Marijan Matkovic az optimistákat minősítve, melynek egyes fejezetei „az európai értelmi­ség legszuggesztívebben megírt intim vallomásai közé tartoznak, a száza­dunk első felében, forradalmi törté­nések fényében és árnyékában lét­rejött világirodalom antológikus da­rabjai közé.” Hiszen az optimisták, noha akár kulcsregényként is minő­síthető, mert minden szereplője iga­zi nevén ugyancsak megnevezhető, noha nélkülözhetetlen történelmi for­rás 1919 megértéséhez — végül ál­talánosabb, európai modellt fogal­mazott meg. Az Optimisták a Ta­nácsköztársaságról szóló annyi re­gény között azért emelkedhet ki, mert a konkrét események fölé is emelkedve voltaképpen annak az áb­rázolására vállalkozott, hogy miként nemesedett Közép-Kelet-Európában az értelmiségi lázadás a marxista forradalommá. Művészi általánosítá­sának meggyőző ereje pontosan konkrétságában keresendő. Titka, ha egyáltalán van ilyen, roppant egy­szerű. Kortársainak többsége a for­radalomról írván, a kívánatost ösz­­szetévesztette a valóságossal. Éppen forradalmár elkötelezettségéből kö­vetkezően. Éppen azért, mert töret­lenül bízott abban, hogy a célt gyor­sabban elérik, mintsem műve iga­zán az olvasóhoz elérkezve. Furcsa módon a gondolkozóként a messia­nizmus káprázatában élő Sinkó író­ként realista. A riportirodalom való­ságával szemben a művészi ábrázo­lás távlatos realizmusát szegezte szembe. A­z optimistáknak is egyik fősze­** replője ő maga. Az Egy regény regénye esetében ez elkerülhetetlen volt. Ennek a könyvnek ez a nagy erénye és egyik sajnálatos buktatója. A napló természetszerűleg szubjektív műfaj. Ha a napló főszereplője egy­szersmind olyan író, akinek nem­hogy elismertetéséért, hanem puszta létezéséért kell küzdenie, ráadásul többnyire olyan közegben, amely a legjobb esetben is töredékek fordí­tásából ítélhet valóságos írói rangjá­ról — ez a szituáció elkerülhetetlenül torzít. Még az olyan esetekben is, mint a Sinkóé, tehát amikor egy kétkedő értelmiségiről van szó. De ez a szkepszis sem menthette meg az emigráció gyermekbetegségeitől, az üldözöttség érzetétől, a különbö­ző belső viszályoktól. Mégis: az Egy regény regénye a legmegrendítőbb vallomások közé tartozik, amelyet kommunista a személyi kultuszról írt. Természetes, hogy erős alanyiság jellemzi Sinkó esszéit. Általában a róla szóló irodalom (még mindig eléggé szegényes) okkal az esszét tartja legjellemzőbb műfajának. Még regényeiben is kísért nemcsak az esszé módszere, de stílusa is. Ta­lán alkati kérdés volt ez: Sinkó köl­tőként kezdte pályafutását, abban az értelemben is Kassák igézetében, hogy társadalmilag akart hasznossá lenni, tehát a művészetet és a tár­sadalmi cselekvést egymásnak mel­lérendelt fogalomként érzékelte. És mert politikus is volt, nem kívánta a politikát és a művészetet összeke­verni. Tudva tudván, hogy a művé­szet a politikáiban dilettantizmust, a művészetben a napi politika alkal­mazása kudarcot eredményez. Ezért fordult az esszéhez, amely műfaj le­hetőséget nyújtott arra, hogy a mű­vész mintegy a nyilvánosság előtt la­tolgassa a cselekvés módozatait, er­kölcsét és ennek konzekvenciáit. (Amikor Sinkóról szólván Méliusz József felállít egy Sinkó—Fábry Zol­tán—Gaál Gábor-vonalat a magyar forradalmi irodalomban és közgon­dolkozásban, voltaképpen erre gon­dolt.) Így lett végül maga Sinkó drá­mahőssé. Slobodan Snajder, nap­jaink egyik legvitatottabb és legsike­resebb horvát drámaírója a gyónás sajátos formájaként értelmezte Sin­kó életét és életművét (e kettőt tel­jesen azonosnak vélve). Drámája, a Confiteor előszavában írta: „A meg­testesült sóvárgás lénye, a vele per­lekedő tudás lénye, a megtestesült viszály lénye, ez Sinkó Ervin. Ezer­nyi hibája van és ezernyi dolgot tud ... Erős zászlóra vágyik, de az olyan is legyen, amelynek még nin­csen országa. Akár csak Oidipusz a jósda szavaiban, ő a még meg nem született. De tekintve, hogy élete be­végeztetett, ő az is, aki ismét születni vágyik.” A „hívő értelmiségit” akar­ta ábrázolni Snajder, a tiszta forra­dalmárt, aki igen és nem egyszerre, aki maga a bizalom és maga a ké­tely, aki egyszerre tett és gondolat. Ezen a ponton már Sinkó Ervin iga­zából kezd kivonulni az irodalom­­történetből, amely — magától érte­tődően — még egy dokumentumdrá­ma szerzőjénél is hitelesebb adatok­kal kell hogy dolgozzon. Ezen a ponton Sinkó Ervin már egy sajátos legendárium hősévé lett. C­sak bizakodnunk kellene, hogy­­ netán ez a legendárium is hoz­zájárul, hogy Sinkó Ervint végre a maga valóságában ismerhesse­ meg az a közeg, amelyh­ez próteuszi lénye a legmélyebben tartozott — a magyar olvasók közössége. Ezért kell halála után húsz évvel is figyelmeztetni, hogy az újvidéki Bosnyák István ál­dozatos munkája dacára, az Optimis­ták tv-változata ellenére, még nem nagyon ismerjük Sinkó Ervint. Még a számadást sem végeztük el telje­sen. Van például drámája, az Élő­holtak, amelyet csak német fordí­tásban ismerünk, ragyogó antológiá­ja, a Sorsdöntő levelek csak horvá­tul ismeretes. A hiánylistát tovább bővít­hetném. És csak akkor, ami­kor e hiányokat pótoltuk, akkor kö­vetkezne az igazi feladat: Sinkó Er­vint arra a jeles helyre­állítani az irodalomtörténetben és az olvasók tudatában, amely őt méltán megil­leti. De mikor érkezhet végre haza igazán Sinkó Ervin? E. Fehér Pál

Next