Népszabadság, 1987. április (45. évfolyam, 77-101. szám)
1987-04-25 / 97. szám
1987. április 25., szombat NÉPSZABADSÁG HELYSZÍNI JELENTÉS Argentína feszült száz órájáról „Honfitársak! A lázadók beszüntették tevékenységüket. Nem folyik vér Argentínában!" Raul Alfonsín elnök így jelentette be a Coesa Rosada, a kormánypalota erkélyéről, hogy személyes fellépése néhány perccel korábban eredménnyel járt: a Campo de Mayó-i tiszti iskolába bezárkózott lázadók engedelmeskedtek az államfő parancsának. Argentína négy napon át puccs előtti válságfeszültséget élt át. A Népszabadság munkatársa a végkifejlet napján érkezett Buenos Airesbe. Húsvétvasárnap reggel. A Lufthansa-gépen még egyszer átfutom a hét végi nyugat-európai lapokat, kivétel nélkül mindegyik újság címoldalán az argentin válság. Valójában szerdán kezdődött, látszatra egy elszigetelt fejleménnyel. Ernesto Barreiro őrnagy megtagadta, hogy polgári bíróság előtt adjon számot a diktatúra éveiben a La Palma-i, „felforgatás elleni” táborban elkövetett tetteiről. A Buenos Airestől majd hétszáz kilométerre levő Córdoba egyik laktanyájában keresett menedéket, s kapott támogatást engedetlenségi akciójához az ottani tisztektől. Ám kevesebb mint huszonnégy óra elteltével a főváros közelében, a Campo de Mayó-i tiszti iskolában, Aldo Rico alezredes vezetésével ugyancsak alakult egy lázadó góc, amely teljes amnesztiát követelt az egyenruhásoknak. Engedetlenségi mozgalom? Puccsfőpróba? Egy készülő katonai hatalomátvétel előjátéka? — Igen jól kigondolták ezt a tervet valahol — mondja argentin újságíró-kollégám, aki az Ezeiza repülőtéren várt az érkezéskor. Az út majd egyórányi Buenos Aires központjáig, még ezen a szokatlanul kihalt reggelen is. Sehol semmi jele katonai készülődésnek. Az engedetlenséget nem a polgári bíróság elé citált valamelyik juntatábornok indította el, hanem egy, csupán „parancsot végrehajtó” tiszt, aki így számolhat egyenruhás társai szolidaritásával. S mindezt a húsvéti ünnepekre időzítették, abban a hitben, hogy Alfonsínnak nem lesz módja a cselekvésre. Azelőtt elég volt, ha valamelyik város utcáján megjelent néhány harckocsi, s máris bejelenthették a hatalomátvételt. Ezúttal azonban tévedtek azok, akik a háttérben álltak, bármi is volt tényleges céljuk. Nagyon sok részlet még nem világos e száz óra történetében, ám ami döntő: Alfonsín a lehetőségek keretein belül határozottan cselekedett. — Az elnököt csütörtök hajnalban riasztották szülővárosától, Chascomastól néhány kilométerre, egy haciendán, ahol a húsvéti ünnepeket kívánta eltölteni — folytatja ismerősöm az esemény előtörténetét. — Alfonsín megérezte a veszélyt, lehet, hogy számított is rá. Ki tudja? A córdobai lázadás hírére azonnal Buenos Airesbe repült, ahol szőkébb kabinetje már várta. Mit lépjenek? Katonai erőt bevetni a katonák ellen? Itt, Argentínában, ahol majd minden harmadik utcát tábornokokról, ezredesekről neveztek el? (Két Nobel-díjasukat közben nem örökíti meg utcatábla.) Polgári elnököknek mindig is szűkre szabottak voltak a döntési lehetőségeik katonai ügyekben ebben az országban, ahol másfél száz éve az egyenruhások mindvégig a hatalom részesei és aktív formálói voltak. Alfonsín a legcélszerűbb válaszhoz, a tömegmozgósításhoz folyamodott. „Demokrácia vagy diktatúra?" — csütörtök délben már megjelentek a plakátok fellenos Airesben, s estére a lakosságot a kormánypalota elé hívták. Kockázata persze ennek is volt. Vajon mennyien mernek az utcára vonulni? A megelőző katonai hatalomátvételek többségét a lakosság passzivitással szemlélte. Megtörtént a csoda. A pártpolitikai viszályokat félretéve, Alfonsín radikálisai és az ellenzéki perónisták karöltve vonultak. Több százezren gyűltek össze a Plaza de Mayón, éltették az elnököt, aki beszédében határozottan leszögezte: a demokrácia nem lehet alku tárgya. A válság azonban nem csillapult, sőt a feszültség tovább nőtt. A Campo de Mayó-i tiszti iskola kőkerítésénél sötétre festett arcú egyenruhások őrködnek. Vezetőik, így különösen Aldo Rico alezredes egyre-másra nyilatkozik: ők nem puccsisták, a tét valójában a fegyveres erőkön belüli vita. Távozzanak azok a főtisztek — így Rios Erena, a szárazföldi hadsereg vezérkari főnöke —, akik nem emeltek kifogást az egyenruhások polgári bíróság előtti meghurcolása ellen. — Érdemeink vannak, vérünket adtuk a felforgatás elleni harcban csakúgy, mint a Malvin- (Falkland-) szigetekért folytatott háborúban — mondja. Alfonsín dönt, még ha szerette volna is elkerülni a kellemetlen parancsot: induljanak egységek a laktanya körülzárására. Nem világos, hogy miért — netán a Buenos Aires-i egységek elutasító magatartása miatt —, de végül Rosarióból indul katonai oszlop az alkotmányhoz hű Ernest Alais tábornok irányításával. Közben a fővárosiak is felbátorodnak, ezrek alkotnak gyűrűt a Campo de Mayó-i laktanya körül. A légkör pattanásig feszült, a rosariói egység rendkívül lassan, és csekély katonai erővel érkezik Buenos Aires felé. A tömeg viszont mind határozottabban támadja a fekete arcú puccsistákat, végül rendőri erővel kell feltartóztatni és megelőzni a helyzet végső elmérgesedését. Vasárnap déli 12 óra. A Plaza de Mayón 72 óra alatt a második tömegmegmozdulás részvevői gyülekeznek. A tér már zsúfolásig tele, de újabb és újabb csoportok érkeznek. A csütörtökitől eltérően, ezúttal már az egyes pártok lobogói alatt. Elöl hangulatkeltő dobosok, s a tömeg skandálja a dallamos jelszavakat: „Nem a puccsra, nem az amnesztiára!” Ez a lényeg. Szülők gyerekekkel, mindenki vidám, nem érződik a helyzet valóban súlyos volta. Ováció fogadja a fehér fejkendős asszonyok menetét, ők a Plaza de Mayó-i anyák, akik az eltűntek, a desaparecidók ügyében szervezett tiltakozó megmozdulásaikkal annak idején a diktatúra rémtetteire felhívták a figyelmet. Már megteltek a térre bevezető utak is, embertömeg egészen a főváros szimbólumának számító „ceruza”-obeliszkig. Több százezren lehetnek most itt. Közben a kis táskarádiókon az emberek nyugtalanul hallgatják a Campo de Mayóról érkező híreket. A reggelre valószínűsített ostrom elmaradt, amiért nem világos, hiszen az újságok legfeljebb százötven lázadó tisztről tudnak a laktanyában. Az egyik adó közli, hogy a vérontás elkerülésére az egyház próbál közvetíteni, s a riporter interjút készítene a tiszti iskolába érkező pappal. A tömegből kiálltás: — Netán a lázadók fegyvereit jött megáldani, atyám? — A fullánkos kérdés nem meglepő, az argentin klérus többsége néma maradt a diktatúra terrorja idején. Az itteni érzelmeket a pápai vizit sem csillapította. -r Érthetetlen — mondja kollégám —, II. János Pál miért nem szakított időt, hogy fogadja a Plaza de Mayó-i anyák küldöttségét. A kormánypalotából tudósító riporterek szerint a feszültség a tetőpontra hág, amikor közlik Alfonsín elnökkel: minden meggyőzési kísérlet holtpontra jutott, a lázadók nem hajlandók engedni. Délután négy óra tájban Alfonsín megjelenik az erkélyen, mellette a vezető pártok politikusai. Szinte teljes a paletta, soha nem tapasztalt egység tanúbizonyságaként. Ha valaki nem figyelmeztet, eszembe sem jut, hogy csak az egyház képviselője hiányzik a képből. Ar-gentí-na, de-mok-rá-cia! — skandálja a tömeg. Az elnök ekkor váratlan bejelentést tesz: — Döntésre jutottam, néhány perce múlva személyesen indulok Campo de Mayára, hogy megadásra szólítsam a felkelőket. Kérem önöket, várjanak meg itt, a téren. A bejelentés — állítólag — a palotában legalább akkora megdöbbenést kelt, mint a kint várakozó százezrek körében. A vállalkozás kockázatáról beszélget mindenki. Az elnök, egyedül a lázadók között... Ám voltak olyanok is, akik e lépésből arra következtettek, hogy Alfonsín esetleg elszánta magát csütörtöki ígéretének megváltoztatására, és mégis alkuszik a felkelőkkel. Néhány baloldali csoport tüntetően távozik is a térről, a lázadókkal való alkudozást kifogásolva. A nagy többség viszont Presidente kiáltásokkal búcsúztatja a helikopteren útnak induló elnököt. Alfonsín 15 percet tölthetett a lázadók laktanyájában, helikopterén kívül egész kocsikaraván is indult, az autókban pártpolitikusokkal a Campo de Mayo irányába. Kitudódott, hogy Aldo Rico alezredes nemcsak az elnökkel, hanem az egyik perónista vezetővel is találkozott ekkor. Már hetedik órája várakozott a hatalmas tömeg, amikor feltűnt az elnököt hozó helikopter. Még néhány feszült perc, majd Alfonsín újra a balkonról szól a tömeghez. A hatalmas zajban többször is megismétli a „Honfitársak!" megszólítást. Bejelenti : a lázadásnak vége, a részvevőket letartóztatják, és bíróság elé állítják. Emberek egy csoportjáról van szó, néhányan közülük a Malvin- (Falkland-) háború hősei, akik téves álláspontot foglaltak el, ám most megismétlik, hogy nem állt szándékukban államcsínyt provokálni. Egyezkedésre kényszerült-e Alfonsín a lázadókkal a válság vérontás nélküli befejezése érdekében? A téren többen is feltették ezt a kérdést. Ezt a találgatást látszott megerősíteni Aldo Rico, ,a lázadók vezetője is, aki furcsa módon az elnöki látogatás és a megadás után még nyilatkozhatott a sajtónak. Álláspontjuk diadalmaskodásával kérkedett, megállapodásról beszélt. A helyi tömegtájékoztató eszközök már vasárnap este úgy értékelték Alfonsín szavait, hogy a lázadás enyhe minősítést kapott, s nem polgári, hanem — „szolidárisabb” — katonai bíróság ítélkezik majd a részvevők felett. A spekulációk kaptak újabb táptalajt azáltal is, hogy az elnök hétfő este felmentette a hadsereg alkotmányhű, demokratikus érzelmű vezérkari főnökét, akit a lázadók kezdettől fogva támadtak. Igaz, a tábornok maga még csütörtökön, a válság kirobbanásakor felajánlotta lemondását. Végeredményben mégiscsak az „engedetlen tisztek” követelése teljesült, s ugyancsak a nekik nyújtott engedménynek tartja a helyi sajtó, hogy időközben bejelentették: a katonák polgári bíróságok által tárgyalt pereinek folytatását „átmenetileg” elhalasztják. Nem meglepő, hogy mindezek után Raúl Alfonsín szükségesnek tartotta a televízió kamerája előtt cáfolni: ő nem alkudozott, és nem is írt alá semmiféle egyezményt a lázadókkal. A nép, amely Raúl Alfonsín esti, rövid beszéde szerint is a főszereplője volt ezekben a napokban a demokrácia megvédésének, vasárnap csak lassan oszlott szét a térről. Újból megszólaltak a dobok, a lelkes jelszavak, ezúttal már a pucscsisták fölötti győzelem jelképeként. Buenos Aires ezen az éjszakán még hosszasan ünnepelt, ám rövid 48 óra elteltével már újabb nyugtalanító hírek érkeztek két távoli városból, Saltából és Tucumánból az egyenruhások újabb engedetlenségi megmozdulásairól. — Győztes nem mindig csak az egyik fél lehet — mondja újságírókollégám. — Alfonsín nagy érzékkel megtalálta a fenyegető válság megoldásának járható útját. A demokrácia győzött a nép fellépése következtében, ám a katonai intézményrendszer is érzékeltette, hogy ott is nagy a „szolidaritás”. Ez a húsvéti száz óra figyelmeztetés volt, megpróbálták engedményekre kényszeríteni az alkotmányos kormányzatot. A kompromisszum, még ha bevallani kellemetlen is, még mindig bölcsebb, mint provokálni a nyílt összetűzést. Vasárnap, Buenos Aires-i tartózkodásom első estéjén egy étteremben vacsorázom. A szomszéd asztalnál a „puccsistákról’ beszélgetnek, s nem fukarkodnak az elítélő, sőt becsmérlő szavakkal. Úgy látszik azonban, hogy megérzik a figyelmemet, mert a társaság egyszerre elnémul. Csak nem félnek? Nem lenne meglepő. Még túlságosan eleven a közelmúlt diktatúraterrorjának emléke. Buenos Aires, 1987. április. Ortutay L. Gyula Lázadó ezredes, sötét festékkel bekent arccal, a Campo de Mayo gyalogsági iskolája előtt. Aldo Rico, a fellázadt alezredes (középen) nyilatkozik a sajtónak. MTI KÜLFÖLDI KÉPSZOLGÁLAT máMA Hullámzik az alkotmányos rend mellett tüntető tömeg a Buenos Aires-i kormánypalota előtt. Alfonsin elnök szól a demokrácia sorsáért aggódó argentinokhoz. A Campo de Mayónál őrt álló zendülőknek szemmel láthatóan nincs tömegsikerük. 9