Népszabadság, 1987. május (45. évfolyam, 102-126. szám)
1987-05-01 / 102. szám
VILÁG PROLETÁRJAI, EGYESÜLJETEK!24 oldal Ára: 2,20 Ft sZAMOSÉm ! 1987. máj. 1., péntek AZ MSZMP KÖZPONTI LAPJA XLV. évf., 102. szám wmzMBxnsxnk Békében a békéért Egyetemes, világméretű ünnepet köszöntünk. Május elseje valamenynyiünk, a világ valamennyi dolgozójának ünnepe. A munkát, a munkához való jogot és kötelességet, a szolidaritást, a nemzetköziséget jelzi és köszönti a világ minden városában a dolgozók széles tömege. Nincs hozzá fogható, nincs még egy olyan nap, amely ilyen egyértelműen fogná össze a világ dolgozó, dolgozni akaró milliárdjait. Nehezen fogalmazható meg egy mondatban, egy gondolatban május elseje szépsége és indulata, hiszen az 1886-os chicagói munkástüntetés s az akkor leadott rendőrsortűz óta, a II. Internacionálé 1889-ben hozott — május elsejét az emlékezés és a munkásszolidaritás ünnepévé nyilvánító — döntése óta eltelt időszakban nem csupán nemzedékenként, de sokszor szinte évenként változott az ünnep aktuális tartalma. Változott és különbözött földrajzi térségek szerint, politikai rendszerek különbözősége szerint, s változtak a tartalmak, természetesen a történelem diktálta feladatok szerint is. Május elseje harcos ünnep. Harcos ünnep, hiszen a dolgozók e nagy találkozója nemcsak erőfelmérős nemcsak a munkában megpihenő ünnep, hanem mindig meghatározott célért való is egyben. E célokat szerte a világban a haladás eszméje és gondolata foglalja egybe. Ez a cél a társadalmi haladás és felemelkedés,bárhol is lengesse földünkön a felvonulók kezében az internacionalizmus vörös zászlaját a szél. A haladás és a társadalmi felemelkedés, a harmadik világ országaiban csakúgy, mint a fejlett tőkés világban s a szabadságukat már évtizedek óta kivívott szocialista országokban. A végső cél közös és adott. De e cél eléréséhez vezető úton a különböző lépcsőfokok más-más feladatot, más-más kötelezettséget adnak. Május elsejének internacionalizmusa, egysége, az ünnep és ünneplés közössége — ezáltal és így — minden ország dolgozó osztályainak időszerű feladataiban érvényesül. Így tekintheti saját ünnepének minden ország dolgozó népe e napot, s így lesz ezáltal egyetemes, világméretű ésnemzetközi az ünnep. Mégis, e napon mindenhol a legfontosabb cél és szándék napjaink legfontosabb aktualitása: a béke akarata. Napjaink felbolydult világában nincs olyan ország, amelynek népe ne a békét óhajtaná. De e békeóhajjal szemben vannak kormányok, kormányzatok, amelyek kapitalista érdekeik jegyében e békét agreszszív fegyverkezéssel akarják „megvédeni”. Akkor, amikor a haladás, az emberi felemelkedés lehet az emberiség fejlődésének egyetlen útja; az ember ellen való fegyverek és fegyvergyártás, a fenyegetés zsákutcába, pusztításba vinné az emberiséget. Mihail Gorbacsov ez év februárjában a moszkvai békefórumon így fogalmazott: „A kérdés úgy vetődik fel: vagy a politikai gondolkodásmód kerül összhangba az idő követelményeivel, vagy eltűnhet a civilizáció, maga a földi élet. Minden emberi tevékenységben, még inkább a nemzetközi politikában egyetlen percre sem szabad megfeledkezni a ma mindenre kiható ellentmondásról: a háború és a béke, az emberiség léte és nemléte kérdéséről, és időben, a béke javára kell feloldani ezt az ellentmondást ... ... Békében kell egymással élni, meg kell találni a közös és az egyedi érdekek egyensúlyát. Bátran és becsületesen kell a jelenbe és a jövőbe tekinteni, megértve, megértetve és időben levonva a gyakorlati következtetéseket.” Megmenteni az emberiséget a létét fenyegető fegyverektől, a világpusztító nukleáris háborútól, az űrháborútól, ez a feladata ma minden józanul gondolkodó, tisztességes embernek, tisztességes kormánynak, tisztességes politikának. Az SZKP KB főtitkára által elmondottak tükrözik azt a mélységes békevágyat, amit a világ szocialista felének legerősebb hatalma nemcsak szavakban, hanem tettekben is kifejez. És a Szovjetunió által tett leszerelési javaslatok mögött felsejlenek azok a belső törekvések is, amelyek a világ első szocialista államának fejlődését a békés munkára alapozzák. Ezt fogalmazta meg az SZKP XXVII. kongresszusa, ennek igazolása az azóta tapasztalt átalakulási folyamat. Kádár János, az MSZMP főtitkára a napokban Svédországban, egy újságíró kérdésére így válaszolt: „A szovjet vezetés jelenlegi irányvonalát fenntartás nélkül üdvözöljük. Teljes sikert kívánunk az átalakítás politikájának s a nemzetközi közvéleményben is immár glasznoszty néven megismert törekvéseknek. Mély meggyőződésünk, hogy mindez a Szovjetunió népeinek, szélesebb hatását tekintve pedig Európa és a világ valamennyi népének javára szolgál... A jelenlegi szovjet törekvések célja hasonló azokéhoz, amelyeket nem tegnap kezdtünk Magyarországon. Az ottani folyamatok számunkra is kedvezőek. Nem lehet pontosan ugyanazt cselekedni két országban, hiszen az adottságok, a méretek, a történelmi tapasztalatok eltérőek, bár bizonyos kölcsönös hatások természetesen léteznek.” Elkötelezett politikát, békevágyat, a békés munka iránti igényt tükröz ez a nyilatkozat is. A békéről és a munkáról szólunk ezen az ünnepen, mert, különösen napjainkban, nem szólhatunk egyikről a másik nélkül. De ez a béke nemcsak a világ békéjét jelenti, hanem a magunk békéjét is. Ma délelőtt százezrek vonulnak a Felvonulási téren, és milliók az ország településein, akik e nemzetközi ünnepen hitet tesznek nemcsak az internacionalizmus, hanem a hazai mindennapjaink politikája mellett is. Hogy mit jelent a mi békénk? Azonosulást a feladatokkal, elkötelezettséget azok teljesítése mellett. De a munka békéje sohasem lehet konfliktusmentes. Ezért hát különös hangsúlyt kap a mi ünnepünkön a nehézségek feloldására irányuló tettrekészség, a jobbító szándékra épített munka. Soha nem volt ekkora súlya és ekkora aktualitása az értelmes és eredményes munkának Magyarországon, mint éppen napjainkban. Országos programmá vált immár a KISZ által megfogalmazott jelszó: Jövőnk a tét! Valóban, a jövőnkről, az elért vívmányok megőrzéséről és fejlesztéséről van szó. Nem egyszerű és nem könnyű feladat, hiszen a korábban megelőlegezett — előfordult, hogy hitelekből megelőlegezett — jólét árát meg kell fizetnünk, mégpedig odaadó munkával. A Központi Bizottság tavaly novemberi ülése megfogalmazta azokat a feladatokat, amelyeknek a maradéktalan teljesítésével túlléphetünk a ránk nehezedő árnyékokon , adósságainkon külkereskedelmi passzívumunkon, a cserearányromlás okozta nehézségeken. Az odaadó munkát ezek tükrében kell vizsgálnunk. A Központi Bizottság határozata nem egyszerű és nem könnyű feladatokat jelölt meg, teljesítésük vagy a teljesítés irányába tett minden lépés nagy — de nem teljesíthetetlen — erőfeszítéseket igényel. Nem általában a munkáról szólunk, hanem annak konkrét — írjuk így —, testre szabott valóságáról. Hiszen nem általában kell dolgozni, hanem mindenkinek a maga területén a maga lehetőségei szerint kell a legtöbbet és a legjobbat produkálnia. Ha szervezettségről szólunk, ha a hatékonyságot kérjük számon, ha a munkafegyelemről, a munkaidő jobb kihasználásáról beszélünk, akkor nemcsak országunk és rendszerünk céljainak érdekében, hanem minden jobbra-többre vágyó ember legszemélyesebb érdekéből kiindulva tesszük ezt. Nem teljesen felhőtlen most nálunk az ünnep. S nemcsak azért, mert minden szándékunk és tettünk ellenére, csak reménykedhetünk a fegyverkezési verseny felhagyásában, az atomháború lidércének eltűnésében, a leszerelésben, hanem saját, itthoni dolgaink miatt is. Gazdasági nehézségeink, bár nem váratlanul értek bennünket, most kezdik éreztetni társadalmi hatásaikat. De e nehézségek legyőzhetők. Ezt kijelenteni azonban kevés, a gondok felismerése, azok minősítése csak kiindulópont lehet. Pártunk az eltelt évtizedekben bizonyította nemegyszer: a feladatok pontos meghatározásával, a munka programjának megfogalmazásával, nemzeti összefogással képes a magyar társadalmat mozgósítani az akadályok leküzdésére. Természetesen ez az előrelépés, az akadályokon való túljutás — bárhogy szeretnénk is — nem lehet határidős feladat. Nemcsak az általunk befolyásolhatatlan, külső körülmények miatt, hanem önmagunk korábbi — helyrehozható — hibái miatt sem. S azért sem, mert szándékaink és tetteink megvalósulása jelentős részben rajtunk, valamenynyiünkön múlik. Különösen nagy munka vár e rövidnek egyáltalán nem nevezhető folyamatban a kommunistákra, az MSZMP tagjaira. Mert a politikai elkötelezettség, a meggyőződés mindenkor megkívánja a példamutatást, amelynek napjainkban a párttagok belső kényszerévé kell válnia. Sokszor leírt, de értékéből semmit sem vesztett mondat: e tavaszi felvonulások a dolgozó tömegek nagy seregszemléi. Seregszemlék, hiszen erőt mutatnak. Nem másoknak, elsősorban önmagunknak. Szükségünk van tudni, látni, érezni az erőt, a közös szándékú emberek egységének erejét. Természetesen az ünnep alkalom és lehetőség a visszatekintésre. S az adott történelmi és politikai helyzet mindig hangsúlyozottan felhívja a figyelmet egy-egy történelmi május elsejére. Hazánk felszabadulása utáni történelmének nagy május elsejéig az első, szabadon megtartott ünnep, a konszolidációt akaró, a munkáshatalom és a szövetség mellett hitet tevő 1957-es május elseje — példát mutatnak. Mutatják, hogy a nehézségek ellenére haladt és fejlődött hazánk. E fejlődés segítői, a közös akarat demonstrációi is voltak ezek a felvonulások. Persze, megfogalmazódnak-e így, a mai napon a felvonulók között ezek a gondolatok? Nem valószínű. Hiszen a májusi ünnep egyben a dolgozók tavaszköszöntője is, a felszabadult öröm, szórakozás napja. Nem valószínű, hogy a gyermekét nyakába ültető szülő, amikor apiros és nemzetiszínű zászlócskát a gyerek kezébe nyomja, szót ejt a magas politikáról vagy a mindennapok küzdelmeiről. De hát nem is kell, mert ez a májusi felvonulás minden pillanatában őrzi és sugározza minden május elsejék legbensőbb és leglényegesebb tartalmát. Egyetemes, világméretű, és mégis az egyes emberre szabott ünnep ez. A murtka ünnepe, a szolidaritás ünnepe, az internacionalizmusé. De minden év hozzáteszi a maga politikai és történelmi tartalmát. 1987. május elsejére a világ számára különösképp a békét vigyázó ünnep, elérhető közelségbe került az atomfegyverek nélküli világ lehetősége, ami ma már a világbéke legfontosabb feltétele. Ennek tudata, ennek akarata fogalmazódik meg ma a Föld minden országában a munkástalálkozókon, s e gondolat teremti meg a földrajzi távolságoktól független, a mindennapi gondok felett is meghatározó egységet, a világ dolgozóinak egységét. Internacionalista hát a maii ünnep, de nemcsak azért, mert a világ sorskérdésére adott válaszhoz szükséges ez a nemzetköziség, hanem azért is, mert május elseje születése pillanatától magában hordozza azt. A mai napon felvonulók közössége az egymás iránti szolidaritásban is megnyilvánul. Szolidaritás minden ország munkásosztályának és haladó erőinek vállalt céljaival és harcaival. Rokonszenv, őszinte érdeklődés, és ha kell, támogatás van ebben a szolidaritásban. Csak így teljesedhet ki az ünnep, így válhat teljes értékűvé. Hazánk dolgozói e napon úgy tesznek hitet az internacionalizmus és szolidaritás mellett, hogy tudják: tetteik és eredményeik is részei az új és jobb világot teremtő folyamatnak. S. Boda András