Népszabadság, 1987. augusztus (45. évfolyam, 180-204. szám)
1987-08-01 / 180. szám
1987. augusztus 1., szombat NÉPSZABADSÁG A malaysiai kormányfő tárgyalásai a Szovjetunióban Kibővítik a két ország gazdasági együttműködését Mihail Gorbacsov, az SZKP KB főtitkára pénteken a moszkvai Kremlben megbeszélést folytatott Mahathir Mohamad malaysiai kormányfővel. A miniszterelnök, aki a szovjet kormány meghívására szerdán érkezett hivatalos látogatásra a Szovjetunióba, pénteken sajtóértekezletet tartott. Eredményesnek és érdekesnek minősítette a szovjet fővárosban folytatott eszmecseréit a malaysiai kormányfő. Közölte, hogy látogatásának elsőrendű célja a kereskedelmi kapcsolatok erősítése volt, amit bizonyít a szovjet partnerekkel aláírt két gazdasági jellegű megállapodás is. A miniszterelnök külön kitért Mihail Gorbacsovval folytatott kétórás megbeszélésére: ezen nemzetközi kérdéseket, így a délkelet-ázsiai térség problémáit, valamint a kétoldalú kapcsolatok fejlesztésének lehetőségeit vitatták meg. A politikai konzultációkról jegyzőkönyvet írtak alá. A nemzetközi problémákat illetően megjegyezte, hogy sok kérdésben megegyezik a szovjet és malaysiai álláspont, akad azonban olyan kérdés is, amelyről ez nem mondható el. Egy kérdésre válaszolva közölte, hogy a moszkvai tárgyalásokon csupán általánosságokban érintették Kambodzsa és Afganisztán kérdését. Azt azonban mindkét részről megállapították, hogy a rendezés egyetlen lehetséges módja a politikai rendezés — fűzte hozzá. Mahathir Mohamad országa támogatásáról biztosította Mihail Gorbacsovnak azokat a kezdeményezéseit, amelyek az ázsiai és csendes-óceániai térség biztonságának megerősítését szolgálják. Megfogalmazása szerint a tárgyalásokon megértették, hogy a Szovjetunió valóban érdekelt a térség problémáinak megoldásában. (MTI) Az SZKP KB főtitkára és a malaysiai kormányfő a Kremlben. A Francia KP elnökjelöltje bírálja a hivatalos Párizs iráni politikáját Franciaország az Egyesült Államok segédcsapataként viselkedik az Iránnal kipattant viszályban — jelentette ki pénteken André Lajoine, az FKP parlamenti csoportjának elnöke a földközi-tengeri haditengerészeti csoport Közel-Keletre küldését kommentálva. A Glemenceau repülőgép-hordozóból és három kísérőhajójából álló alakulat csütörtökön indult el Toulonból, hogy — mint a hivatalos párizsi közlemény fogalmaz — megvédje Franciaország földközi-tengeri és indiai-óceáni érdekeit. A vezető kommunista politikus, aki pártjának jelöltje a jövőre esedékes elnökválasztásokra, az RMC rádió tudósítójának kérdésére válaszolva, helytelenítette a hajóraj útnak indítását, mondván, hogy az semmi esetre sem szolgálhatja a francia érdekek védelmét, a terrorizmus elleni harcot. Mind világosabb — mondta —, hogy (bel)politikai manőverről van szó, amelynek célja a sovinizmus szítása, a társadalmi gondok megkerülése. Meg kell azt is mondani, hogy Franciaország az Egyesült Államok segédcsapataként viselkedik — jelentette ki Lajoinie, emlékeztetve André Giraud hadügyminiszter mostani washingtoni látogatására. Irán és Franciaország konfliktusa a nagykövetségek ügyében — amely a diplomáciai szakítás és a francia flottafelvonulás közvetlen kiváltó oka — változatlanul holtponton van. A párizsi sajtó időről időre újabb mozaikdarabokkal egészíti ki az elmúlt hetek fejleményeiről, azok francia belpolitikai vetületéről kialakult képet. Az értesüléseinek forrását nem megjelölve azt írta pénteken utcára került számában a Le Nouvel Observateur című hetilap, hogy Teherán, amikor a tárgyalások zsákutcába jutottak, pakisztáni közvetítéssel felajánlotta Párizsnak: az iráni nagykövetség tolmácsát, Vahid Gordzsit cseréljék ki Libanonban fogva tartott francia túszokkal (eggyel vagy kettővel). Mitterrand elnök — így a lap — az alkut elvetette, pontosabban valamennyi francia túszt követelte cserébe, s azt is, hogy Gordzsi — akit a hírmagazin Irán titkosszolgálata egyik európai vezetőjeként ír le — jelenjen meg a vizsgálóbíró előtt. (A párizsi lapok jelentéseiből kiviláglik egyébként, hogy a terrorista tevékenységgel gyanúsított Gordzsi ellen használható bizonyítékokat nemigen tudnak felvonultatni a francia hatóságok.) A Le Nouvel Observateur visszatér a francia vezetésen belüli taktikai nézetkülönbségekre is. Az iráni ajánlatot támogatólag továbbító külügyminisztérium kudarcaként jelöli meg azt, hogy az alku nem jött létre, és Mitterrand, illetve Chirac álláspontjának eltérő voltát is kiemeli: az elnök a túszokról csak átfogó tárgyalásokat fogadna el, míg Chirac kormányfő tavaly március óta az egyenkénti alku elvét alkalmazta — a lap szerint bizonyos sikerrel, hiszen öt francia túsz már valóban visszanyerte szabadságát. (MTI) Az OPEC-országok készletezéssel védik az olajárat Az Öböl-háború nem csökkenti a szállításokat . A Szovjetunió kőolajipara teljesítette tervét Továbbra is nyomottak a világpiaci olajárak, és ezért a nagy termelők készletezésbe kezdtek. Az Öböl-térségben zajló harcok sem csökkentik a termelést. Új olajmezőket tárnak fel a Szovjetunióban. Mind nagyobb mennyiségben készletez olajat az OPEC több tagországa, köztük Szaúd-Arábia is — vélekednek olajipari körökben, így akarják csökkenteni az árakra nehezedő nyomást, amit a növekvő kitermelés idézhet elő. Feltehetően a készletezés szolgál magyarázattal arra, hogy az OPEC állítása szerint napi termelése nem haladja meg a 16,6 millió hordót, mértékadó olajipari körök szerint viszont júliusban már 18 millió hordó fölött volt az együttes OPEC-termelés. Az olajipariak arra hivatkoznak, hogy Szaúd-Arábia több nagy tartályhajót bérelt az elmúlt napokban, vagyis a tengeren, hajókban készletezi olaját. Némely vélemények szerint vagy 30—40 millió hordónyi olajat halmozott fel tartályhajókban. New York-i olajipari források szerint a sivatagi királyság tartja magát termelési kvótájához. Kuvait azonban nem egészen egymillió hordós engedélyezett mennyisége felett termel 200—400 ezer hordóval. Az említett források szerint több más Öböl menti olajtermelő is túllépi kvótáját. Helga Steeg, a Nemzetközi Energiaügynökség igazgatója szerint az öbölbeli háború nem veszélyezteti a fejlett országok olajellátását, részben a nagy tőkés felhasználók hatalmasra duzzasztott tartalékai miatt. Az igazgató szerint a készletek az előírt 90 napos szintjét jóval meghaladták és elérték a 120 napos menynyiséget. Úgy vélik, hogy mivel mind Iránnak, mind Iraknak szüksége van olajának elszállítására a Hormuziszoroson keresztül, nem lehet érdekük annak elzárása. A szovjet kőolajipar az idén 3,4 millió tonna olajjal termelt többet a tervezettnél, és pótolta az 1986— 1990-es ötéves tervidőszak elején keletkezett elmaradását. Az ágazat egyébként — hosszú ideig tartó elmaradását követően — alig egy évvel ezelőtt tudta csak elérni a napi kitermelés előirányzott szintjét — mondotta Vaszilij Gyinkov, szovjet olajipari miniszter a Szocialisztyicseszkaja Indusztrija című lapnak adott nyilatkozatában. A termelés növekedése mindenekelőtt az új olajmezők gyorsított termelésbe vonásából, valamint abból származott, hogy számottevően csökkentették az olajkutak állásidejét. A tyumenyi területen az ország egyik legjelentősebb olajlelőhelyén — az ötéves terv megkezdése óta 36 új olajmezőt vontak művelés alá. Gyinkov szólt arról is, hogy az ágazat gyökeres változások előtt áll. Intézkedéseket dolgoztak ki a vállalatok és egyesülések jogkörének és önállóságának növelésére, a teljes önelszámolásra és önfinanszírozásra való átállításukra. (MTI) 3 Mozgalmi 99levitel9 A „revitel” kifejezés a mozgalmi zsargon — sikeresnek még a legnagyobb jóindulattal sem minősíthető — szóleleménye, és azt a folyamatot jelöli, amikor valamely felsőbb mozgalmi szerv valamely határozatát az alsóbb szervekhez továbbítják, s a határozattal (állásfoglalással, döntéssel) kapcsolatos további feladatokat konkrétan megjelölik. A revitel szó egyébiránt valamiféle szemérmesség terméke is. Annak a jól ismert politikai gyakorlatnak az elfedése, nevén nevezésének elkerülése, amikor a régi beidegződések továbbéléseként az aktuális döntést, határozatot az alsóbb szervek vezetőiből összehívott tanácskozás előtt ismertetik (vázlatosan felolvassák), kiosztják a pontokba foglalható feladatokat, amelyeket aztán a jelenlevők le is jegyzetelnek, hogy hazatérve, pontokba szedve továbbítsák, függetlenül attól, hogy az élet és a politika — miként közismert — kevésbé pontokba foglalható sémák szerint zajlik. Nos, a revitel szó éppen az ilyen továbbítást, a szóbeli lehatolást, utasításkiosztást volna hivatva eltakarni, mivel ma már minden kezdő politikai munkatárs számára is érzékelhető: a politikai akarat hivatali kezelése, bürokratikus, aktaosztásszerű lebontása — finoman szólva is — korszerűtlen, hatástalan. A „bevitel” pedig ha másban nem, legalább hangzásban valahogy demokratikusabbnak, érdemibb munkamódszernek tetszik. Most azonban probléma van ezzel a „bevitellel”. A Bb írói építkezés Egyre-másra felbukkan ugyanis a Központi Bizottság kibontakozási programját követő politikai munka közben az általános támogatás mellett is az az észrevétel, kifogás, hogy nehézségek vannak az állásfoglalás feldolgozásával, mert az „nem elég konkrét”, „nem elég kézzelfogható” (ezeket, a „konkrétság hiányával” szembeni észrevételeket egyébként néhány megjegyzés erejéig pártunk főtitkára is érintette a közelmúltban a MOM-ban elmondott beszédében), máshol „a végrehajtás teendőinek pontos megjelölése” vagy „a feladatok névre szóló kiosztása” okoz problémákat. Ám a bevitel ilyen zavarai a politikai szándék ilyen jellegű kinyilvánítása esetében — mondhatni — törvényszerűen bekövetkeznek. Másképpen fogalmazva: törvényszerű, hogy éppen itt következnek be. Kétségtelen tény ugyanis, hogy a szóban forgó állásfoglalásban sem fő gazdasági céljainkat tekintve, sem pedig alkalmazandó módszereinket nézve nem nagyon találhatók új elemek. Mind a fő célokata világgazdasághoz való határozottabb alkalmazkodás, az intenzív fejlődés felgyorsítása, a termékszerkezet átalakítása és a többi és a többi), mind pedig az elérésükre szánt eszközöket (a tervszerű irányítás javítása, a piaci törvényszerűségek szükséges figyelembevétele, a gazdálkodói egységek valódi önállóságának megteremtése és így tovább jól ismerhetjük már akár korábbról — legutóbb a Központi Bizottság tavaly novemberi határozatából — is. Sőt tényeikben azok az új, keményebb megfogalmazásban szereplő elemek sem voltak teljesen ismeretlenek, amelyek a pénzügyi egyensúlyok veszélyes felbomlására, a termeléshez képest mutatkozó túlfogyasztásokra és annak elkerülhetetlen következményeire hívják fel a figyelmet. Mindezekkel éles ellentétben igen markánsan jelenik meg az állásfoglalásban a politikai tartalom, a politikai akarat. Annak aktív elfogadtatása — már amennyiben a torzítás veszélye nélkül egy mondatban öszszefoglalható mindez —, hogy a mindenre kiterjedő és mély társadalmi, gazdasági megújulás későbbi súlyos következmények nélkül tovább nem halogatható, alapvető nemzeti érdek, ezért ma már elkerülhetetlenül nagyobb áldozatokat kell vállalnunk, mint tegnap kellett volna, de az idő haladtával az áldozatok mértéke hatványozottan növekszik, így holnapra mindez már túllépné az egyszerű áldozat küszöbét, ám most — és ez az állásfoglalás lényege — a folyamat a megjelölt célok elérésével még megállítható és megfordítható, a leírt módszerek következetes felhasználásával tehát azt meg kell állítani és meg kell fordítani. A politika valódi természete, lényege szerint nem előírásokat, nem konkrét felsorolásba foglalt irányított cselekedeteket, hanem magatartásformák nyomán kialakuló önálló cselekvést kíván. Még ha — és ez az ellentmondás lényege —, minden beidegződésünk szerint több utasítást, egyszeri cselekvésre mutató útbaigazítást várnánk is. (Mert él bennünk valami mélységesen mély hit a felülről elrendelés, a rendelkezés iránt, miközben persze viszolygunk az utasítgatástól, a törvényszerűen összevissza parancsolgatástól, az aktivitást megbéklyózó dróton rángatástól...) Az első elbizonytalanodás hatására százszor megtagadott régi mechanizmus iránt ébred bennünk nosztalgia, aziránt, amikor „valahogy világosabban megmondták, kinek mit kell tennie”, de ami olyan anakronizmus volna a modern társadalomban, mintha a hadseregben ma egy szuperszonikus vadászpilóta önálló cselekvési lehetőségeit egy zárt négyszögbe fejlődő középkori muskétás alakulat katonájának cselekvési korlátaihoz próbálnánk igazítani. Nem csupán a szóban forgó központi bizottsági állásfoglalás, még csak nem is egyszerűen a hazai helyzet, hanem a szocializmus egész fejlődési folyamatának félreértése volna észre nem venni: a társadalom egész működési mechanizmusa mély átalakulásban van. A felülről szervezettség eddigi tartalékai ebben a formában kimerültek, sőt lassan bármiféle központi akarat, terv, határozat érvényesítési lehetőségei beszűkülnek, ha egy erőteljes alulról építkezés le nem zajlik, ha a központi akarat nem a közösségeknek és az egyéneknek a kereteket önállóan kitöltő, egyetértő cselekvésén alapul. A szocialista demokrácia kibontakoztatásának törekvése, a decentralizálás (a szuperszonikus pilóta katonai-harci önállósága) nem egyszerűen divat, sőt még csak nem is szabad elhatározásunk dolga, hanem egy fejlődési szakasz egyetlen lehetősége. A demokratizált társadalom nem egyszerűen a jó társadalom szinonimája, hanem szükségszerűség. A kibontakozási program megszervezéséhez, levezényléséhez természetesen készülnek részprogramok, résztervek (a legátfogóbb nyilvánvalóan a kormány munkaprogramja lesz), ám hogy az egyén vagy a kisebb kollektívák számára ez, vagy bármilyen más „felülről” remélt leirat konkretizált, házilag használható eligazítást adjon — ez aligha remélhető. Az államnak vagy akár egy megyének, minisztériumnak a legkevésbé sem feladata, hogy rendet teremtsen egy kócos gyárban vagy szétesett szövetkezetben (erre hangzott el a fentebb már idézett MOM-beli beszédben: „Meg kell szüntetni a csodavárást”), annál inkább sem, mert az ilyenfajta rendteremtésekre az állam (a megye, a minisztérium) egyszerűen képtelen. Az ott élők viszont képesek lehetnek rá, és csakis ők lehetnek erre képesek. Az államnak — már csak a központi akarat érvényre juttatása végett is! — a kereteket kell megteremtenie, amelyek minden cselekvésre kész egyén számára teret biztosítanak, olyan teret, ahol érdekeik, jó törekvéseik minél inkább egybeesnek a közösség érdekeivel, törekvéseivel, így azzal, hogy a maga helyén a maga dolgát mindenki a lehető legjobban igyekszik elvégezni, önmaga és egyben a közösség boldogulását szolgálja. Ez látszólag kevés, de ha meggondoljuk, ez az államvezetés művészete. Feladatok nélkül? Ha végigvesszük a szereposztást, a központi hatalomnak mégiscsak inkább a kiszámítható szabályozásról, a hatékonyságot kifejező árrendszerről, a teljesítményeket (és csak azokat!) elismerő gazdasági környezetről, az anyagi eszközök célszerű befektetésének ösztönzéséről kell gondoskodnia — miként ezt az ál-llásfoglalás írja —, s nem az a tiszte, hogy házszám szerint végigjárja a Váci és a Soroksári utat, s részletekbe menő parancskiosztást rendezzen az éppen aktuális termékváltás ügyében. Mi több: aligha hihető, hogy bármelyik üzemben, munkahelyen a politikai szervezetnek (a pártalapszervezetnek) kellene egy politikai határozatról szakmai (mondjuk a termékszerkezetváltást érintő) kérdésekben útmutatást kapnia. De a világosabb kifejtés végett hadd szakítsuk meg e gondolatsort, most egy valóban konkrét esettel. Meglehetősen felzaklatott állapotban kereste fel szerkesztőségünket a napokban egy középkorú asszony F-ből, ahol egy közös vállalkozás irodáján dolgozik. Kezében egy levél volt friss áthelyezéséről, illetve arról, hogy a közös vállalat generális változtatást kíván az egész adminisztrációban végrehajtani — már csak az országosan most esedékes gazdasági ésszerűsítések jegyében is. Ennek következtében — a két hétvégi munkaszüneti napot leszámítva — összesen három nap állt volna rendelkezésre a ráadásul két gyermekét is egyedül nevelő aszszony számára, hogy a nagyváros túlsó határán kívül eső, napi kétszer kétórás utazással elérhető központi munkahelyre szervezze át az életét. Ennyi idő lehetséges, hogy elegendő egy közös vállalkozás teljes adminisztrációjának átszervezésére, de nyilvánvalóan nem elég a magánéletek teljes átalakítására. (Ráadásul a következő hét szerdájára szóló áthelyezést az előző csütörtökön — az ilyen ügyek dramaturgiája szerint — a munkaidő vége előtt néhány perccel adták át az érintettnek, amikor a kollégák már mind sietve hazakészülnek, amikor már lelki támaszért sincs kihez fordulni.) Az eset — miként mondani szokás — már ránézvést is gyanús: itt valakivel el akarnak bánni, valakitől meg akarnak szabadulni, méghozzá úgy, hogy a gonosz kis nyaktörés politikai terepszínt ölt magára; akként jelenik meg, mintha valamely központi akarat, a gazdaság kibontakoztatására tett erőfeszítések buzgó helyi megvalósítása volna. (És hogy ez mennyire így van, azt bizonyítja: maga a panaszos is szükségét érezte mentegetőzni, miszerint ő tulajdonképpen megérti az országos törekvéseket...) Namármost felvetődik: vajon hol volt a pártszervezet, hol volt az üzemi kollektíva, amikor a politika ilyen súlyos kompromittálásra megesett? És vajon hány és hány helyen mutatkozik hajlam arra — ha nem ilyen otromba formában is —, hogy kicsinyes személyi ambíciókat előbbre tartsanak fontos közügyeknél? Vagy ha ez nem is, de hány helyen akadályozza az előrelépést a belenyugvó, fáradt „ugyan már, jó így is” hangulat; hány helyen fogja le a kezdeményezést a status quóhoz, a fennálló helyzethez kötődő személyes érdekek hálója; hány helyen tesz lehetetlenné minden friss érdemi változtatást a „ma nekem, holnap neked” összefonódás, és hány helyen akadályozza meg az ezzel szembeni fellépést a retorziótól való félelem, az igazság feltárásában mindig másokra váró óvatoskodás. Hány helyen hiányzik a tisztánlátás, a közösségi elkötelezettség. Így megközelítve a dolgot, akár paradoxnak is nevezhetnénk a konkrét tennivalókra várást. A meggyőződés erejével Az olyan jelentős gazdasági mozgások, mint amilyeneknek nálunk le kell játszódniuk, magas fokú tudatosságtól és mély emberségtől áthatott politikai munkát kívánnak. Olyan politikai munkásokat követelnek, akik képesek a kétoldalú érzékenységre abban az értelemben is, hogy átérzik, világosan látják a közösség, az ország érdekeit, s érzékenyek az iránt a teherpróba iránt is, amit mindez az egyénre, a kisebb közösségekre hárít. Sokat hallunk egy idő óta a politikai munka mozgalmi jellegének erősítéséről. Elszoktunk az ilyen jellegű politizálástól. Furcsa köztes állapotban vagyunk: az államigazgatással sokban összefonódó, adminisztratív, lehatoló politizálás már nincs, a szó valódi értelmében vett politikai munka pedig még nincs, vagy legalábbis nem ez a jellemző. Márpedig aktív, kezdeményezőkész kollektívákra, a fásult hangulatot áttörni képes egyénekre van szükség, olyanokra, akikben mélyen él a meggyőződés: ki kell és ki lehet lépni bővös köreinkből. Az ilyen közhangulat mintegy feltétele a kibontakozásnak, ilyen közhangulat pedig csak úgy alakulhat ki, ha a következő hetekben, hónapokban mindenki, akinek ebben szerepe lesz, erős érzelmi és intellektuális töltéssel, a szilárd meggyőződés meggyőző erejével „viszi le”, közvetíti, érvényesíti a politika szándékait. Eötvös Pál