Népszabadság, 1987. augusztus (45. évfolyam, 180-204. szám)

1987-08-01 / 180. szám

1987. augusztus 1., szombat NÉPSZABADSÁG A malaysiai kormányfő tárgyalásai a Szovjetunióban Kibővítik a két ország gazdasági együttműködését Mihail Gorbacsov, az SZKP KB főtitkára pénteken a moszkvai Kremlben megbeszélést folytatott Mahathir Mohamad malaysiai kor­mányfővel. A miniszterelnök, aki a szovjet kormány meghívására szer­dán érkezett hivatalos látogatásra a Szovjetunióba, pénteken sajtóértekez­letet tartott. Eredményesnek és érdekesnek minősítette a szovjet fővárosban folytatott eszmecseréit a malaysiai kormányfő. Közölte, hogy látogatá­sának elsőrendű célja a kereskedel­mi kapcsolatok erősítése volt, amit bizonyít a szovjet partnerekkel alá­írt két gazdasági jellegű megállapo­dás is. A miniszterelnök külön kitért Mi­hail Gorbacsovval folytatott kétórás megbeszélésére: ezen nemzetközi kérdéseket, így a délkelet-ázsiai tér­ség problémáit, valamint a kétoldalú kapcsolatok fejlesztésének lehetősé­geit vitatták meg. A politikai kon­zultációkról jegyzőkönyvet írtak alá. A nemzetközi problémákat illetően megjegyezte, hogy sok kérdésben megegyezik a szovjet és malaysiai álláspont, akad azonban olyan kér­dés is, amelyről ez nem mondható el. Egy kérdésre válaszolva közölte, hogy a moszkvai tárgyalásokon csu­pán általánosságokban érintették Kambodzsa és Afganisztán kérdését. Azt azonban mindkét részről megál­lapították, hogy a rendezés egyetlen lehetséges módja a politikai ren­dezés — fűzte hozzá. Mahathir Mohamad országa támo­gatásáról biztosította Mihail Gorba­­csovnak azokat a kezdeményezéseit, amelyek az ázsiai és csendes-óceá­niai térség biztonságának megerősí­tését szolgálják. Megfogalmazása szerint a tárgyalásokon megértették, hogy a Szovjetunió valóban érdekelt a térség problémáinak megoldásá­ban. (MTI) Az SZKP KB főtitkára és a malaysiai kormányfő a Kremlben. A Francia KP elnökjelöltje bírálja a hivatalos Párizs iráni politikáját Franciaország az Egyesült Álla­mok segédcsapataként viselkedik az Iránnal kipattant viszályban — je­lentette ki pénteken André Lajoin­e, az FKP parlamenti csoportjának el­nöke a földközi-tengeri haditengeré­szeti csoport Közel-Keletre küldését kommentálva. A Glemenceau repülőgép-hordozó­ból és három kísérőhajójából álló alakulat csütörtökön indult el Tou­­lonból, hogy — mint a hivatalos párizsi közlemény fogalmaz — meg­védje Franciaország földközi-tengeri és indiai-óceáni érdekeit. A vezető kommunista politikus, aki pártjának jelöltje a jövőre esedékes elnökvá­lasztásokra, az RMC rádió tudósító­jának kérdésére válaszolva, helyte­lenítette a hajóraj útnak indítását, mondván, hogy az semmi esetre sem szolgálhatja a francia érdekek védel­mét, a terrorizmus elleni harcot. Mind világosabb — mondta —, hogy (bel)politikai manőverről van szó, amelynek célja a sovinizmus szítása, a társadalmi gondok megkerülése. Meg kell azt is mondani, hogy Fran­ciaország az Egyesült Államok se­gédcsapataként viselkedik — jelen­tette ki Lajoinie, emlékeztetve André Giraud hadügyminiszter mostani washingtoni látogatására. Irán és Franciaország konfliktusa a nagykövetségek ügyében — amely a diplomáciai szakítás és a francia flottafelvonulás közvetlen kiváltó oka — változatlanul holtponton van. A párizsi sajtó időről időre újabb mozaikdarabokkal egészíti ki az el­múlt hetek fejleményeiről, azok francia belpolitikai vetületéről kiala­kult képet. Az értesüléseinek forrását nem megjelölve azt írta pénteken utcára került számában a Le Nouvel Obser­­vateur című hetilap, hogy Teherán, amikor a tárgyalások zsákutcába ju­tottak, pakisztáni közvetítéssel fel­ajánlotta Párizsnak: az iráni nagy­­követség tolmácsát, Vahid Gordzsit cseréljék ki Libanonban fogva tar­tott francia túszokkal (eggyel vagy kettővel). Mitterrand elnök — így a lap — az alkut elvetette, pontosab­ban valamennyi francia túszt köve­telte cserébe, s azt is, hogy Gordzsi — akit a hírmagazin Irán titkosszol­gálata egyik európai vezetőjeként ír le — jelenjen meg a vizsgálóbíró előtt. (A párizsi lapok jelentéseiből kiviláglik egyébként, hogy a terro­rista tevékenységgel gyanúsított Gor­dzsi ellen használható bizonyítéko­kat nemigen tudnak felvonultatni a francia hatóságok.) A Le Nouvel Ob­­servateur visszatér a francia vezeté­sen belüli taktikai nézetkülönbsé­gekre is. Az iráni ajánlatot támoga­­tólag továbbító külügyminisztérium kudarcaként jelöli meg azt, hogy az alku nem jött létre, és Mitterrand, illetve Chirac álláspontjának eltérő voltát is kiemeli: az elnök a túszok­ról csak átfogó tárgyalásokat fogad­na el, míg Chirac kormányfő tavaly március óta az egyenkénti alku elvét alkalmazta — a lap szerint bizonyos sikerrel, hiszen öt francia túsz már valóban visszanyerte szabadságát. (MTI) Az OPEC-országok készletezéssel védik az olajárat Az Öböl-háború nem csökkenti a szállításokat . A Szovjetunió kőolajipara teljesítette tervét Továbbra is nyomottak a világpiaci olajárak, és ezért a nagy termelők készletezésbe kezdtek. Az Öböl-tér­ségben zajló harcok sem csökkentik a termelést. Új olajmezőket tárnak fel a Szovjetunióban. Mind nagyobb mennyiségben kész­letez olajat az OPEC több tagorszá­ga, köztük Szaúd-Arábia is — véle­kednek olajipari körökben, így akar­ják csökkenteni az árakra nehezedő nyomást, amit a növekvő kitermelés idézhet elő. Feltehetően a készlete­zés szolgál magyarázattal arra, hogy az OPEC állítása szerint napi terme­lése nem haladja meg a 16,6 millió hordót, mértékadó olajipari körök szerint viszont júliusban már 18 mil­lió hordó fölött volt az együttes OPEC-termelés. Az olajipariak arra hivatkoznak, hogy Szaúd-Arábia több nagy tar­tályhajót bérelt az elmúlt napokban, vagyis a tengeren, hajókban készle­tezi olaját. Némely vélemények sze­rint vagy 30—40 millió hordónyi ola­jat halmozott fel tartályhajókban. New York-i olajipari források sze­rint a sivatagi királyság tartja ma­gát termelési kvótájához. Kuvait azonban nem egészen egymillió hor­dós engedélyezett mennyisége felett termel 200—400 ezer hordóval. Az említett források szerint több más Öböl menti olajtermelő is túllépi kvótáját. Helga Steeg, a Nemzetközi Energiaügynökség igazgatója szerint az öbölbeli háború nem veszélyezteti a fejlett országok olajellátását, rész­ben a nagy tőkés felhasználók hatal­masra duzzasztott tartalékai miatt. Az igazgató szerint a készletek az előírt 90 napos szintjét jóval megha­ladták és elérték a 120 napos meny­­nyiséget. Úgy vélik, hogy mivel mind Iránnak, mind Iraknak szüksége van olajának elszállítására a Hormuzi­­szoroson keresztül, nem lehet érde­kük annak elzárása. A szovjet kőolajipar az idén 3,4 millió tonna olajjal termelt többet a tervezettnél, és pótolta az 1986— 1990-es ötéves tervidőszak elején ke­letkezett elmaradását. Az ágazat egyébként — hosszú ideig tartó el­maradását követően — alig egy év­vel ezelőtt tudta csak elérni a napi kitermelés előirányzott szintjét — mondotta Vaszilij Gyinkov, szovjet olajipari miniszter a Szocialisztyi­­cseszkaja Indusztrija című lapnak adott nyilatkozatában. A termelés növekedése mindenek­előtt az új olajmezők gyorsított ter­melésbe vonásából, valamint abból származott, hogy számottevően csök­kentették az olajkutak állásidejét. A tyumenyi területen­­ az ország egyik legjelentősebb olajlelőhelyén — az ötéves terv megkezdése óta 36 új olajmezőt vontak művelés alá. Gyinkov szólt arról is, hogy az ágazat gyökeres változások előtt áll. Intézkedéseket dolgoztak ki a válla­latok és egyesülések jogkörének és önállóságának növelésére, a teljes önelszámolásra és önfinanszírozásra való átállításukra. (MTI) 3 Mozgalmi 99levitel9 A „revitel” kifejezés a mozgalmi zsargon — sikeresnek még a legna­gyobb jóindulattal sem minősíthető — szóleleménye, és azt a folyama­tot jelöli, amikor valamely felsőbb mozgalmi szerv valamely határoza­tát az alsóbb szervekhez továbbít­ják, s a határozattal (állásfoglalás­sal, döntéssel) kapcsolatos további feladatokat konkrétan megjelölik. A revitel szó egyébiránt valamiféle szemérmesség terméke is. Annak a jól ismert politikai gyakorlatnak az elfedése, nevén nevezésének elke­rülése, amikor a régi beidegződések továbbéléseként az aktuális döntést, határozatot az alsóbb szervek veze­tőiből összehívott tanácskozás előtt ismertetik (vázlatosan felolvassák), kiosztják a pontokba foglalható fel­adatokat, amelyeket aztán a jelen­levők le is jegyzetelnek, hogy haza­térve, pontokba szedve továbbítsák, függetlenül attól, hogy az élet és a politika — miként közismert — ke­vésbé pontokba foglalható sémák szerint zajlik. Nos, a revitel szó éppen az ilyen továbbítást, a szóbeli leh­atolást, utasításkiosztást volna hivatva el­takarni, mivel ma már minden kez­dő politikai munkatárs számára is érzékelhető: a politikai akarat hi­vatali kezelése, bürokratikus, akta­­osztásszerű lebontása — finoman szólva is — korszerűtlen, hatásta­lan. A „bevitel” pedig ha másban nem, legalább hangzásban valahogy demokratikusabbnak, érdemibb munkamódszernek tetszik. Most azonban probléma van ez­zel a „bevitellel”. A Bb írói épít­kezés Egyre-másra felbukkan ugyanis a Központi Bizottság kibontakozási programját követő politikai munka közben az általános támogatás mel­lett is az az észrevétel, kifogás, hogy nehézségek vannak az állás­­foglalás feldolgozásával, mert az „nem elég konkrét”, „nem elég kéz­zelfogható” (ezeket, a „konkrétság hiányával” szembeni észrevételeket egyébként néhány megjegyzés ere­jéig pártunk főtitkára is érintette a közelmúltban a MOM-ban elmon­dott beszédében), máshol „a végre­hajtás teendőinek pontos megjelölé­se” vagy „a feladatok névre szóló kiosztása” okoz problémákat. Ám a bevitel ilyen zavarai a poli­tikai szándék ilyen jellegű kinyil­vánítása esetében — mondhatni — törvényszerűen bekövetkeznek. Más­képpen fogalmazva: törvényszerű, hogy éppen itt következnek be. Kétségtelen tény ugyanis, hogy a szóban forgó állásfoglalásban sem fő gazdasági céljainkat tekintve, sem pedig alkalmazandó módsze­reinket nézve nem nagyon találha­tók új elemek. Mind a fő célokat­­a világgazdasághoz való határo­zottabb alkalmazkodás, az inten­zív fejlődés felgyorsítása, a termék­­szerkezet átalakítása és a többi és a többi), mind pedig az elérésük­re szánt eszközöket (a tervszerű irá­nyítás javítása, a piaci törvénysze­rűségek szükséges figyelembevétele, a gazdálkodói egységek valódi ön­állóságának megteremtése és így to­vább­ jól ismerhetjük már akár ko­rábbról — legutóbb a Központi Bi­zottság tavaly novemberi határoza­tából — is. Sőt tényeikben azok az új, keményebb megfogalmazásban szereplő elemek sem voltak telje­sen ismeretlenek, amelyek a pénz­ügyi egyensúlyok veszélyes felbom­lására, a termeléshez képest mutat­kozó túlfogyasztásokra és annak el­kerülhetetlen következményeire hív­ják fel a figyelmet. Mindezekkel éles ellentétben igen markánsan jelenik meg az állásfog­lalásban a politikai tartalom, a po­litikai akarat. Annak aktív elfogad­tatása — már amennyiben a torzítás veszélye nélkül egy mondatban ösz­­szefoglalható mindez —, hogy a mindenre kiterjedő és mély társa­dalmi, gazdasági megújulás későbbi súlyos következmények nélkül to­vább nem halogatható, alapvető nemzeti érdek, ezért ma már elke­rülhetetlenül nagyobb áldozatokat kell vállalnunk, mint tegnap kellett volna, de az idő haladtával az ál­dozatok mértéke hatványozottan növekszik, így holnapra mindez már túllépné az egyszerű áldozat küszö­bét, ám most — és ez az állásfog­lalás lényege — a folyamat a meg­jelölt célok elérésével még megál­lítható és megfordítható, a leírt módszerek következetes felhaszná­lásával tehát azt meg kell állítani és meg kell fordítani. A politika valódi természete, lé­nyege szerint nem előírásokat, nem konkrét felsorolásba foglalt irányí­tott cselekedeteket, hanem maga­tartásformák nyomán kialakuló ön­álló cselekvést kíván. Még ha — és ez az ellentmondás lényege —, min­den beidegződésünk szerint több utasítást, egyszeri cselekvésre mu­tató útbaigazítást várnánk is. (Mert él bennünk valami mélységesen mély hit a felülről elrendelés, a rendel­kezés iránt, miközben persze vi­­szolygunk az utasítgatástól, a tör­vényszerűen összevissza parancsol­gatástól, az aktivitást megbéklyózó dróton rángatástól...) Az első elbizonytalanodás hatására százszor megtagadott régi mecha­nizmus iránt ébred bennünk nosz­talgia, aziránt, amikor „valahogy vi­lágosabban megmondták, kinek mit kell tennie”, de ami olyan anakro­nizmus volna a modern társadalom­ban, mintha a hadseregben ma egy szuperszonikus vadászpilóta önálló cselekvési lehetőségeit egy zárt négy­szögbe fejlődő középkori muskétás alakulat katonájának cselekvési kor­látaihoz próbálnánk igazítani. Nem csupán a szóban forgó köz­ponti bizottsági állásfoglalás, még csak nem is egyszerűen a hazai helyzet, hanem a szocializmus egész fejlődési folyamatának félreértése volna észre nem venni: a társada­lom egész működési mechanizmusa mély átalakulásban van. A felülről szervezettség eddigi tartalékai ebben a formában kimerültek, sőt lassan bármiféle központi akarat, terv, ha­tározat érvényesítési lehetőségei be­szűkülnek, ha egy erőteljes alulról építkezés le nem zajlik, ha a köz­ponti akarat nem a közösségeknek és az egyéneknek a kereteket önál­lóan kitöltő, egyetértő cselekvésén alapul. A szocialista demokrácia ki­bontakoztatásának törekvése, a de­centralizálás (a szuperszonikus piló­ta katonai-harci önállósága) nem egyszerűen divat, sőt még csak nem is szabad elhatározásunk dolga, ha­nem egy fejlődési szakasz egyetlen lehetősége. A demokratizált társa­dalom nem egyszerűen a jó társa­dalom szinonimája, hanem szükség­­szerűség. A kibontakozási program megszer­vezéséhez, levezényléséhez termé­szetesen készülnek részprogramok, résztervek (a legátfogóbb nyilván­valóan a kormány munkaprogramja lesz), ám hogy az egyén vagy a ki­sebb kollektívák számára ez, vagy bármilyen más „felülről” remélt leirat konkretizált, házilag használ­ható eligazítást adjon — ez aligha remélhető. Az államnak vagy akár egy megyének, minisztériumnak a legkevésbé sem feladata, hogy rendet teremtsen egy kócos gyár­ban vagy szétesett szövetkezetben (erre hangzott el a fentebb már idézett MOM-beli beszédben: „Meg kell szüntetni a csodavárást”), an­nál inkább sem, mert az ilyen­fajta rendteremtésekre az állam (a megye, a minisztérium) egysze­rűen képtelen. Az ott élők viszont képesek lehetnek rá, és csakis ők lehetnek erre képesek. Az állam­nak — már csak a központi aka­rat érvényre juttatása végett is! — a kereteket kell megteremtenie, ame­lyek minden cselekvésre kész egyén számára teret biztosítanak, olyan teret, ahol érdekeik, jó törekvéseik minél inkább egybeesnek a közösség érdekeivel, törekvéseivel, így azzal, hogy a maga helyén a maga dolgát mindenki a lehető legjobban igyek­szik elvégezni, önmaga és egyben a közösség boldogulását szolgálja. Ez látszólag kevés, de ha meggondol­juk, ez az államvezetés művészete. Feladatok nélkül? Ha végigvesszük a szereposztást, a központi hatalomnak mégiscsak in­kább a kiszámítható szabályozásról, a hatékonyságot kifejező árrend­szerről, a teljesítményeket (és csak azokat!) elismerő gazdasági környe­zetről, az anyagi eszközök célszerű befektetésének ösztönzéséről kell gondoskodnia — miként ezt az ál-­­­llásfoglalás írja —, s nem az a tisz­te, hogy házszám szerint végigjárja a Váci és a Soroksári utat, s rész­­­­letekbe menő parancskiosztást ren­dezzen az éppen aktuális termék­­váltás ügyében. M­i több: aligha hi­hető, hogy bármelyik üzemben, munkahelyen a politikai szervezet­nek (a pártalapszervezetnek) kelle­ne egy politikai határozatról szak­mai (mondjuk a termékszerkezet­váltást érin­tő) kérdésekben útmu­tatást kapnia. De a világosabb kifejtés végett hadd szakítsuk meg e gondolatsort, most egy valóban konkrét esettel. Meglehetősen felzaklatott állapot­ban kereste fel szerkesztőségünket a napokban egy középkorú asszony F-ből, ahol egy közös vállalkozás irodáján dolgozik. Kezében egy le­vél volt friss áthelyezéséről, illetve arról, hogy a közös vállalat generá­lis változtatást kíván az egész ad­minisztrációban végrehajtani — már csak az országosan most esedékes gazdasági ésszerűsítések jegyében is. Ennek következtében — a két hét­végi munkaszüneti napot leszámít­va — összesen három nap állt vol­na rendelkezésre a ráadásul két gyermekét is egyedül nevelő asz­­szony számára, hogy a nagyváros túlsó határán kívül eső, napi kétszer kétórás utazással elérhető központi munkahelyre szervezze át az életét. Ennyi idő lehetséges, hogy elegen­dő egy közös vállalkozás teljes ad­minisztrációjának átszervezésére, de nyilvánvalóan nem elég a magán­életek teljes átalakítására. (Ráadá­sul a következő hét szerdájára szóló áthelyezést az előző csütörtökön — az ilyen ügyek dramaturgiája sze­rint — a munkaidő vége előtt né­hány perccel adták át az érintett­nek, amikor a kollégák már mind sietve hazakészülnek, amikor már lelki támaszért sincs kihez fordul­ni.) Az eset — miként mondani szo­kás — már ránézvést is gyanús: itt valakivel el akarnak bánni, valaki­től meg akarnak szabadulni, még­hozzá úgy, hogy a gonosz kis nyak­törés politikai terepszínt ölt magá­ra; akként jelenik meg, mintha va­lamely központi akarat, a gazdaság kibontakoztatására tett erőfeszíté­sek buzgó helyi megvalósítása vol­na. (És hogy ez mennyire így van, azt bizonyítja: maga a panaszos is szükségét érezte mentegetőzni, mi­szerint ő tulajdonképpen megérti az országos törekvéseket...) Namármost felvetődik: vajon hol volt a pártszervezet, hol volt az üze­mi kollektíva, amikor a politika ilyen súlyos kompromittálásra meg­esett? És vajon hány és hány he­lyen mutatkozik hajlam arra — ha nem ilyen otromba formában is —, hogy kicsinyes személyi ambíció­kat előbbre tartsanak fontos köz­ügyeknél? Vagy ha ez nem is, de hány helyen akadályozza az előre­lépést a belenyugvó, fáradt „ugyan már, jó így is” hangulat; hány he­lyen fogja le a kezdeményezést a status quóhoz, a fennálló helyzet­hez kötődő személyes érdekek háló­ja; hány helyen tesz lehetetlenné minden friss érdemi változtatást a „ma nekem, holnap neked” összefo­nódás, és hány helyen akadályozza meg az ezzel szembeni fellépést a retorziótól való félelem, az igazság feltárásában mindig másokra váró óvatoskodás. Hány helyen hiányzik a tisztánlátás, a közösségi elkötele­zettség. Így megközelítve a dolgot, akár paradoxnak is nevezhetnénk a konk­rét tennivalókra várást. A meggyőződés erejével Az olyan jelentős gazdasági moz­gások, mint amilyeneknek nálunk le kell játszódniuk, magas fokú tu­datosságtól és mély emberségtől át­hatott politikai munkát kívánnak. Olyan politikai munkásokat köve­telnek, akik képesek a kétoldalú ér­zékenységre abban az értelemben is, hogy átérzik, világosan látják a kö­zösség, az ország érdekeit, s érzé­kenyek az iránt a teherpróba iránt is, amit mindez az egyénre, a ki­sebb közösségekre hárít. Sokat hallunk egy idő óta a poli­tikai munka mozgalmi jellegének erősítéséről. Elszoktunk az ilyen jel­legű politizálástól. Furcsa köztes ál­lapotban vagyunk: az államigazga­tással sokban összefonódó, admi­nisztratív, leh­atoló politizálás már nincs, a szó valódi értelmében vett politikai munka pedig még nincs, vagy legalábbis nem ez a jellemző. Márpedig aktív, kezdeményezőkész kollektívákra, a fásult hangulatot áttörni képes egyénekre van szük­ség, olyanokra, akikben mélyen él a meggyőződés: ki kell és ki lehet lépni bővös köreinkből. Az ilyen közhangulat mintegy fel­tétele a kibontakozásnak, ilyen köz­hangulat pedig csak úgy alakulhat ki, ha a következő hetekben, hóna­pokban mindenki, akinek ebben sze­repe lesz, erős érzelmi és intellek­tuális töltéssel, a szilárd meggyőző­dés meggyőző erejével „viszi le”, közvetíti, érvényesíti a politika szán­dékait. Eötvös Pál

Next