Népszabadság, 1987. augusztus (45. évfolyam, 180-204. szám)

1987-08-08 / 186. szám

1987. augusztus 8., szombat NÉPSZABADSÁG Köztünk (ne) maradjon Ollan heles Liebe Comnelia! Kedves Komi! Látja, nem tudom, jól írom-e a nevét, C-vel vagy K-val kell-e né­metül, de ön így is meg fog ér­teni, és megbocsátja nekem e kis pongyolaságot, mint ahogy a na­gyobbakat is megbocsátotta az alatt a néhány nap alatt, míg a lányom kedves ismerőseként — a vendé­günk volt. Mert hát akkor bizony távolról sem perfekt és ékes né­metséggel társalogtunk, gyakran csalva tapintatos mosolyt az ön or­cájára. Nagyon megkedveltük önt; mióta hazautazott Ausztriába, sokszor em­legetjük, általában így „Ollan he­les.” Ez az ön kifejezése, egyike a tucatnyi hasonlóból álló magyar szókincsének, amelyet vagy huszon­öt éve, még kislány korában tanult el s örökölt burgenlandi félmagyar nagypapájától. „Olyan heles” — mondta ön mindenre, ami megtet­szett: egy szép ruhadarabra, egy kis­kutyára, az unokáink fényképére. És azt is elmagyarázta, hogy azért tart japán autót, nem pedig vala­milyen nyugat-európai márkát, mert ez a japán is „olyan heles”. Muzsi­ka volt ez a két szó az én fülem­nek, kedves Komi, néhai zalai pa­raszt őseim réges-rég elhalt, s el­feledett hangja jutott így vissza hozzám az ön ajka közvetítésével, kis kerülővel. Nem, dehogy mondta ön rosszul, amit mondott. Hogy megnyugtas­sam, egy kis magyar nyelvtörténeti előadást is kellett tartanom, hogy tudniillik az ly — amelyet sokan nem is oly rég még l-nek, sőt ket­tőzve ll-nek mondtak errefelé — miért hangzik ma j-nek, s hogy szürkülő köznyelvünk, sajnos, már alig érzékeli a különbséget a „he­lyes” két, zárt és nyílt e hangja kö­zött, amit ön, bár öntudatlanul, de megkülönböztet, hála a nagypapa valamelyik ősének ... Tehát kiselő­adás a magyar nyelvtörténetről, rá­adásul németül (ráadásul csak affé­le „eladni azért nem tudnak” kony­ha-, illetve turistanémetséggel), bi­zonyára nem volt könnyű megérte­ni. Pedig hát ennél sokszorta nehe­zebb dolgokat szeretnék megértetni — ezért is e levél —; olyan dolgokat, amelyeket illetően nálunk, magya­rok közt, magyar nyelven is sok a zűrzavar és félreértés, hát még ahogy Önök látnak minket nyuga­ti (az ön esetében csak egy kicsit, csupán ugrásnyira nyugati) szem­mel. Elvittük önt sétahajókázni, gon­doltuk, kellemes lesz az oly sok­szor megénekelt közös folyó, a saj­nos ma már nemigen kék Duna hul­lámain ringatózva, esti muzsikát hallgatva, magyaros vacsora mellől gyönyörködni a kivilágított Budavá­ri Palotában, Lánchídban, Duna­­korzóban. A kivilágítás ugyan szép volt, de zene és vacsora egyáltalán nem volt (ez utóbbiról csak az út végén közölték velünk, hogy ne is reménykedjünk benne), a hajó ko­szos volt és rozoga, a pincér udva­riatlan ... Mint vendéglátó restell­tem a dolgot, mentegettem a sze­gény Mahartot, amelynek tudvalevő­leg nincs elég pénze a lerobbant ha­jóparkja felújításához, és momen­tán az államnak sincs, hogy adjon neki. Sétahajó után kárpótlásul el­vittük önt egy mérsékelten elegáns és cseppet sem mérsékelt árú étte­rembe vacsorázni, és a bárba tán­colni. Elárulom, kedves Komi, az üveg pezsgő, amit itt ajánlottak, há­­romezer-kilencszáz forint lett volna, ijedtemben ezért kértem sürgősen inkább a másik fajtát, amely ugyan tízszer olcsóbb volt, viszont oly egészségesen langyos, mint a kórházi tea. Magyarázkodtam, mentegetőztem, restelkedtem ön előtt, szerencsére ön egyszerű, közvetlen, megértő, okos asszony; nem abból a rongy­­rázós, fogyatékosságaink feletti va­lódi vagy műfelháborodással ben­nünket pukkasztó vagy sértő turis­tafajtából való, ön ismerős nálunk. Gondol egyet, átugrik a fodrászhoz vagy a fogorvoshoz Szombathelyre vagy Sopronba, és innen visz friss tejszínt-tejfölt az ABC-ből, és egye­beket is, ami itt sokkal olcsóbb. Igaz, hogy önnek japán autója van, meg saját hátaslova otthon, de azért azt nem engedheti meg magának, hogy saját hazájában az Alpokban töltse el a szabadságát, mert nem annyira gazdag; valamilyen büfét vagy falatozót vezet egy személy­ben, hetente csak egyszer van al­kalmazottja, segítsége­ a hetipiac napján, ön örül annak, hogy évek­kel ezelőtt megszűnt kölcsönösen a vízumkényszer, és most már azt is érti, hogy nem politikai, hanem „csak” pénzügyi okai vannak annak, hogy mi mégis csak háromévente utazhatunk Nyugatra. Ó, az a pénz, az a pénz. Sokat be­szélgettünk a pénzről, árakról, bé­rekről, s úgy vettem észre, hogy ön pontosan tudja, amit nálunk nem mindenki ért: turistaárfolyamon nem lehet összehasonlítgatni, mert ha egy magyar elhűl is, hogy nyu­gati kollégája mennyit keres, rög­tön elakad a számítás, ha a megél­hetési költségeket vagy az adózást vesszük. Apropó, adó, ön minden árucikk árához hozzátette, hogy még plusz mennyi rá a forgalmi adó, és nem értette, hogy lehet még egy állam anélkül, hogy a polgárai adóznának a jövedelmük után. Jaj, Komi, ked­ves, ez most nálunk kényes téma, mi momentán azt latolgatjuk, ho­gyan is fogunk meglenni, amikor majd, rövidesen, fizetünk mi is. Tudja, kedves, mi is szeretnénk belátható időn belül olyan életnívón élni, mint a fejlettebb tőkés orszá­gok,, anélkül azonban, hogy tőkés országgá válnánk. Tehát úgy, hogy azért szocialista társadalom marad­junk. Messzire vezetne megmagya­rázni, hogy még miért nem tar­tunk ott, s még messzebbre, hogy hogyan, milyen reformokkal kísérel­jük meg. Tudja, liebe Komi, az egésznek az alapja az, hogy a kapi­talizmus is, meg a szocializmus is árutermelő gazdaság, s az áruterme­lés objektív gazdasági törvényei ott is, itt is érvényesek, mint például a hiány árfelhajtó szerepe, és a pia­ci kereslet-kínálat... Jaj, de miért is magyarázok, ön­nek, az üzletasszonynak, akinek a piac a kisujjában van, én, aki csak az egyetemen tanultam tudós köny­vekből. Tudja, volt egy híres német tudós, tán ön is hallotta a nevét, Marx Károlynak hívták, mindent tudott a pénzről, máig érvényes pénzelméletet alkotott, sok egyéb ér­deme mellett ő fejtette meg a pénz igazi titkát, jóllehet önmaga élete során többnyire szűkölködött pénz­ben. Ettől függetlenül igaza volt. Mi úgy járunk az ő útján, hogy mind kevésbé kelljen szűkölködnünk. Tu­dom, öntől távol áll a politika, Kor­­ni, de azért, ha — remélem, tar­tós — barátságunk elkövetkező évei alatt majd azt látja, hogy nem hiá­ba törekszünk, minden bizonnyal azt fogja mondani: „heles”. Szíves üdvözlettel. Munkában a Szanáló Szervezet Egy éve alakult meg a Szanáló Szervezet, amelynek feladata, hogy segítséget nyújtson a fizetésképte­lenné vált, de — állami döntés foly­tán — a felszámolást elkerülő vál­lalatoknak anyagi helyzetük rende­zésére. A szervezet szakértői jelen­leg öt iparvállalat szanálásával fog­lalkoznak. Fizetésképtelenség miatt az idén nyolc gazdálkodó szervezet képvi­selői kényszerültek arra, hogy a Magyar Kereskedelmi Kamarában — előzetes egyeztetésre — tárgyaló­­asztalhoz üljenek a hitelezőkkel. Megegyezés csak egy esetben jött létre, két vállalat — a VÁÉV és a balassagyarmati Javító-karbantartó Kisvállalat — ügye a Fővárosi Bí­rósághoz került, ahol megindították a felszámolási eljárást. Az ezzel kapcsolatos teendőket a Pénzintézeti Központ szakemberei végzik el. Egyebek között értékesítik a csődbe jutott vállalatok eszközeit, s az így befolyt pénzből többé-kevésbé ki­elégítik a hitelezőket. Öt vállalatnál a felszámolási el­járás helyett lehetőség van a szaná­lásra. Az érintett cégeknél a Sza­náló Szervezet szakértői már meg­kezdték a munkát. Részletesen meg­vizsgálják az érintett vállalatok piaci lehetőségeit, javaslatot tesznek a költségek radikális csökkentésére, és elemzik, milyen egyéb intézke­dések szükségesek a gazdálkodási, pénzügyi egyensúly megteremtésé­hez, a jövedelmező termelés biztosí­tásához. Az öt közül két vállalatnál a következő hetekben készülnek el ezzel a munkával, és írják alá a megállapodást a vállalatvezetőkkel. A másik háromnál is befejezik az év végéig a szanálást. A szanálás feltételeit rögzítő megállapodás tartalmazza azokat a feladatokat, amelyeket a vállalatok­nak teljesíteniük kell anyagi hely­zetük rendezése végett. Főként sa­ját erő igénybevételével, illetve a hitelező partnerek segítségével te­remtik meg a pénzügyi egyensúlyt. A költségek csökkentéséhez, a ter­melési szerkezet átalakításához szükséges forrásokat zömében a vállalatok eszközeinek értékesíté­sével, illetve a termelési partnerek tőkéjének igénybevételével teremtik elő. Emellett állami forrásokra is szükség van, ezért hozták létre a szanálási alapot. (MTI) A SZOLIDÁRIS TÁRSADALOM Nem tudom, egyezik-e megfigye­lésem másokéval, de engem vala­hányszor megdöbbentenek azok a már-már anarchikus és egyben te­hetetlen kitörések, amelyeket a tv egy-egy „skandalum” riportjának szenvedő alanyaitól látok. Meny­­nyezetbeázások, gondatlanul ott­hagyott munkák, hanyagság miat­ti balesetek, közterület beszennye­zése, huligánok garázdálkodása, avagy silány, használhatatlan, ne­­talántán veszélyes árucikkek el­adása, százak nyugalmát megzava­ró zajforrások, s körülöttük több­nyire csupán az artikulálatlan fel­háborodás, széttárt karok, mellé­beszélő tisztviselők, a botrányt utólagos intézkedésekkel elfojtani akaró illetékesek. Először is az késztet gondolko­dásra, hogy miért kell ezeknek a többnyire helyi eseteknek az or­szágos tv-s hálózatba kívánkozniuk ? Miért kell annyi, helyben is elin­tézhető — de legalábbis helyi rea­gálást, vitát, szerveződést, joghely­­reállítást vagy éppen közösségi megoldást kívánó — ügyet ilyen módon bevinni — szinte nap-nap után — az ország tudatába, és olyan érzelemhullámokat kelteni, amibe mindnyájan bekapcsoló­dunk. Ha valaki azt gondolja, hogy az ilyesmi elfojtására vagy eltussolá­­sára, elhallgatására biztatok, az téved. Éppen ellenkezőleg! Ezek az esetek ugyanis az atomizált szervezetlenség kiáltó tanújelei, a társadalmi önkormányzati, önvé­delmi és önszervezési készség és lehetőség rendkívül alacsony szint­jét mutatják. S a tehetetlenség, az alaktalan érzelemkitörések, a legyintés, a lamentálás és az „ul­tima ratio”, vagyis az ügynek a tv, a rádió mikrofonja elé hurco­­lása az országos hálózatokban ép­pen azt mutatja, hogy a mi társa­dalmi szervezettségünkben, az ar­ról való felfogásunkban olyan folytonossági hiányok, hézagok, el­maradások keletkeztek, amik már maguk támasztanak zavarokat és táplálják a tehetetlenségi érzése­ket. Hadd mutatom meg először egy kis példával, hogy mire gondolok. Mint különböző híradásokból is­mert, Monoron egy vegyipari szö­vetkezet — nyilván kiadásainak csökkentését tartva szem előtt — hosszú évek óta a község határá­ban, nem messze a lakott helyek­től rakta le, majd hevenyészve te­mette el a gyártás során felgyü­lemlett veszélyes kémiai hulladé­kokat. Évek során a hulladék­anyag behatolt a talajba, most már elérte a vízzáró réteget, s fel­tehetően komoly egészségügyi ve­széllyel jár, ha beszennyezi a köz­ség ivóvízkészletét. Az ügy évek­re nyúlik vissza és minden bi­zonnyal nem volt ismeretlen a község lakói előtt. Egy helyi fő­orvos kivételével azonban senki nem lépett fel ellene. Pontosab­ban szólva a lakosság — ha már a tanács mint hatóság nem tett semmit — nyugtalanul ugyan, de tétlenül várta a fejleményeket, aholott állítólag ma van Magyar­­országon környezetvédő mozga­lom, amely nem hatóság, hanem aggódó emberek öntevékeny ösz­­szefogása —­s mint ilyen, erkölcsi képviselet. Vagy vehetünk egy másik, a frissebb hírekhez kapcsolódó pél­dát. Ugyancsak a tv-ben láttuk, hogy Szegeden társadalmi meg­mozdulás volt a kábítószer ellen, amire több ezren mentek el, és élő láncot alkotva demonstráltak a veszély ellen. Ez alkalommal példának állították a közvélemény elé a lengyel férfit, Kotanszkit, aki magukból a kábítószer rabjaiból öntevékeny és önellátó szervezetet hozott létre azok részére, akik ki akarnak menekülni a szörnyű testi-lelki zsákutcából, ahová a ká­bítószer vezette őket. A demonst­ráció, az ünnep véget ért, de nem tudni, hogy a tanácsokon, az egész­ségügyi szerveken, a rendőrségen, mint hatóságokon kívül és a már korábban alakult lelkes művészek­ből álló mozgalmon kívül ala­kult-e, vannak-e már olyan önte­vékeny társadalmi szervezetek, amelyek szülők, rokonok,­­barátok, fiatalok, segíteni akaró jó szándé­­kúak összefogásával készek az or­szág különböző pontjain akár munkaterápiás, akár másfajta, a célnak megfelelő menedékhelyeket létrehozni — saját eszközeikkel is hozzájárulva az ügyhöz. De felhozhatnám példának az állami gondozásból kikerülő és teljesen magára utalt fiatalok cso­portját, akiknek különlegesen ke­mény feltételek mellett kell meg­küzdeniük önálló életük legelső lépéseiért, hogy egyáltalán talpon maradjanak. Vajon a hatóságo­kon, tanácsi szociális szerveken, az ifjúságvédelmi felügyeleteken kívül van-e önálló, sorstársakból álló, önszervező és önsegítő szer­vezetük, egyesülésük, szövetségük, vagy egyszerűen szolidaritáscso­portjuk? Olyan, ahová a megértés és érdeklődés nagyobb reményé­vel fordulhatnának. Vagy beszél­hetnénk azokról az asszonyokról és gyermekekről, akik alkoholista férj állandó agresszióinak vannak kitéve, s tanácstalanságban, rette­gésben élik életüket. Ők vajon a hatóságokon kívül, akiknek tud­juk, milyen korlátozott lehetősé­gük van a beavatkozásra, vajon kihez fordulhatnak? Szólhatnánk azokról, akik önhi­bájukon kívül — ahogy régen mondották — „kihullottak isten tenyeréből”. Gyermekeit egyedül nevelői súlyos anyagi gondokkal küzdő anyákról, korlátozott mun­kaképességű szülőkről, akik rok­kantsági nyugdíjból tengődnek más lehetőség híján, s akiknél még az is gond, hogy iskolaévkezdés­kor megfelelő ruhát, felszerelést, tanszert adjanak gyermekeiknek. Hogy ne is említsük a magatehe­tetlenné váló öregeket, akiknek gondozása, ellátása egyszerűen megoldhatatlan feladat elé állíta­ná társadalmi összefogás és segít­ség nélkül a nálunkénál jóval te­hetősebb és anyagilag jóval teher­bíróbb társadalmakat is. Ha tud­juk és elismerjük, hogy van sze­génység — és félő, hogy jelenlegi helyzetünkben a körük bővülni fog —, akkor lehet-e, szabad-e fáz­ni attól, hogy a különböző szoli­daritásakciók szervezése — akár egy szülői munkaközösségről, akár egy munkahelyről, lakótömbről, avagy más célú szövetségről, szer­vezetről van szó — biztatást kap­jon. Ez persze nem jelenti azt, hogy így az állam felmentve érez­heti magát attól, ami elemi fel­adata, tehát a szociális, kulturális, egészségügyi intézményeinek épí­tése, fenntartása, bővítése és fej­lesztése. Nem helyette kell a tár­sadalom öntevékeny és önálló, tar­tós vagy alkalmi, kisebb vagy na­gyobb mozgalma, szerveződése, hanem mellette. Hiszen a hierar­­chizált, központi költségvetésből, fizetett apparátussal, pontosan sza­bályozott jogi-adminisztratív elő­írások szerint és hatósági-intéz­ményi státusban működő szerveze­tek még optimális feltételek kö­zött se lehetnek se elég érzéke­nyek, se elég rugalmasak a sok­sok különböző és egymástól elté­rő társadalmi csoport gondjának­­bajának feltárására és képvisele­tére. Nem ellenük és velük szem­ben (bár a tömörülés esetenként és helyenként konfliktust is vállal­hat), hanem keresve az együttmű­ködést, de nem lemondva az ér­dekképviseletről. Miért megy mindez nálunk oly nehezen, bizonytalanul és vona­kodva? Az okok mind a két olda­lon megtalálhatók. Az állami, a hatósági, az apparátusgondolko­dás, a nagy szervezetek monopol­helyzete se barátkozott meg még azzal, hogy közvetlen és szoros irányítása nélkül is történjen va­lami „az ő jogkörükbe tartozó” területeken. Megkockáztatnám, hogy a hivatalok gyakran alapta­lanul is közvetlen politikai vonat­kozásokat látnak az ilyen törek­vésekben, vagy egyszerűen a riva­lizálástól tartanak. Éppen ezért tapasztalni azt, hogy szívesebben fogadják — ha már elkerülhetet­len —, hogy a különböző klubok, körök, közösségi szerveződések hierarchizált, „betagolódott” mó­don működjenek, jogilag pontosan körülhatárolt és szabályozott egye­sületekké váljanak. Ez persze rendszerint azzal jár, hogy iroda kell, titkárság kell, fizetett appa­rátus kell, pecsét kell, autó kell, és legkevésbé a spontán tömörü­lés. Nőnek-e a politikai, gazdasági avagy igazgatási kockázatok akkor, ha a szabad egyesülések legkülön­bözőbb és legváltozatosabb formái önállóságukat és spontán természe­tüket megőrizve gyarapodnak? Ha az alakulás jogi feltétele és egész procedúrája egyszerűsödik és le­rövidül? Attól függ, kinek a szem­szögéből nézzük! Hiszen például a fogyasztói érdekvédelmi egyesülé­sek, környezetvédelmi spontán mozgalmak, de még városvédő vagy várossáépítő egyesülések is — ez nem vitás — erkölcsi nyomást gya­korolhatnak helyi vagy országos hatóságokra is, és ellenállás esetén megnehezíthetik a hivatalos pozí­cióik megvédését. De a társadalom szempontjából, a közmegegyezés szempontjából, esetleg az optimá­lis megoldás felkutatása szempont­jából vajon nem éppen erre van szükségünk? S ahhoz, hogy az em­berek tudják és higgyék, hogy van szavuk, beleszólásuk, módosító ere­jük, van értelme a demokratikus aktivitásnak, ahhoz nem éppen ez hiányzik? Vagy ahhoz, hogy a szo­lidaritás­r­a nem felülről szerve­zett, hanem az emberi, a lelkiis­mereti avagy állampolgári erkölcs sugallta spontán szolidaritás — cselekvő formát kapjon akkor, amikor az állam mind kevesebb eszközzel tudja rászorulóit segíte­ni. De ami igaz, az igaz: a másik oldalról a társadalom sem szokta meg azt, hogy jó ügyben fellépő közösség meglepően nagy erkölcsi és anyagi erőket is tud mozgósíta­ni anélkül, hogy maga is egy kvázi hivatallá válna. Éppen az a megté­vesztő, hogy szám szerint igen sok egyesület létezik (a KSH adatai m­nt 7420), csakhogy ezzel messze nincs arányban az olyan jellegű spontán tevékenység, amellyel esetleg sokkal kevésbé formális módon vehetnének részt fontos célok, mozgalmak felkarolásában. Hadd világítsam meg ezt két kis példával. A világ nagy váro­saiban, így Párizsban is működik egy S. O. S.-szolgálat, amely vég­ső kétségbeesésben levő emberek­nek ad telefonon tanácsot, báto­rítást és tart vissza krízisállapot­ban levő öngyilkosjelölteket. Ez azonban csak két alkalmazottal, de ötven telefonvonalon működik. A vonalakhoz ugyanis ott önkén­tes munkatársak, pszichológusok, pedagógusok, orvosok ülnek. Ilyen szolgálat nálunk is működik, de mindössze egy telefonnal és fél tucat munkatárssal, mert nincs elég státus több alkalmazotthoz. Már hosszú ideje vitatkoznak ná­lunk azon, hogy hivatásos szociá­lis gondozókat kellene egyetemi vagy főiskolai szinten kiképezni, de ehhez nincsenek meg az anya­gi eszközök. Franciaországban — hogy az előbbi ország példájánál maradjunk — több önkéntes társa­dalmi alapítvány működik, ame­lyek ugyancsak társadalmi hozzá­járulással — csekkszámlájukat mindenütt hirdetik — előbb szak­szerű tanfolyamokat rendeznek az önkéntes jelentkezőknek, majd aktivistáik gyermek- és beteggon­dozást vállalnak ingyen és önzet­lenül olyan családoknál heti négy órában, ahol a család csak így tud könnyíteni helyzetén mozgássé­rült, vagy szellemileg elmaradott gyermekének felügyeletével. Ren­geteg tény, tapasztalat tanúsítja, hogy az emberekben a jó ügyek segítése iránt még nagyon sok szo­lidaritástartalék van — jórészt kihasználatlanul. Rengeteg tény és tapasztalat bizonyítja azt is, hogy az emberek igenis hajlandók — ki emberbarátságból, ki hasznos­ságtudatból, ki érdeklődésből — önzetlen társadalmi munkára, ha annak értelmét látják. Nem igaz, hogy nálunk csak kutyaszépség­versenyekre, luxusbálokra, exklu­zív hangversenyekre, és autóro­­deókra lehet több ezer forintos jegyeket eladni, de nem lehet meg­mozgatni konkrét, jó, szükséges, a társadalom szociális igazságérzeté­vel megegyező célokra is pénze­ket, esetleg munkát. Csak ne le­gyenek ezek összekapcsolva olyan botrányokkal, szervezetlenséggel, túlreklámozással — végül csaló­dással, mint ahogyan azt az SOS Gyermekfalu ügyében láttuk. Csak ne legyenek ezek a jótékonyság mezébe bújtatott hiúsági verse­nyek, csak ne érezzék az embe­rek azt, hogy ebben az országban ezután a pénz és a presztízs az egyetlen mozgatóerő. Ennek az országnak régen nem volt rá olyan szüksége, mint most, hogy újraszervezze, újra átgondol­ja és újra mozgósítsa az embere­ket összekapcsoló szolidaritásokat és azokat konkrét, jó ügyek szolgá­latába állítsa. De ezt csak úgy teheti, ha elfelejti rossz beidegző­déseit, alkalmatlan előítéleteit és tudatára ébred annak, hogy 1987- ben vagyunk. Rózsa László

Next