Népszabadság, 1987. augusztus (45. évfolyam, 180-204. szám)
1987-08-08 / 186. szám
1987. augusztus 8., szombat NÉPSZABADSÁG Köztünk (ne) maradjon Ollan heles Liebe Comnelia! Kedves Komi! Látja, nem tudom, jól írom-e a nevét, C-vel vagy K-val kell-e németül, de ön így is meg fog érteni, és megbocsátja nekem e kis pongyolaságot, mint ahogy a nagyobbakat is megbocsátotta az alatt a néhány nap alatt, míg a lányom kedves ismerőseként — a vendégünk volt. Mert hát akkor bizony távolról sem perfekt és ékes németséggel társalogtunk, gyakran csalva tapintatos mosolyt az ön orcájára. Nagyon megkedveltük önt; mióta hazautazott Ausztriába, sokszor emlegetjük, általában így „Ollan heles.” Ez az ön kifejezése, egyike a tucatnyi hasonlóból álló magyar szókincsének, amelyet vagy huszonöt éve, még kislány korában tanult el s örökölt burgenlandi félmagyar nagypapájától. „Olyan heles” — mondta ön mindenre, ami megtetszett: egy szép ruhadarabra, egy kiskutyára, az unokáink fényképére. És azt is elmagyarázta, hogy azért tart japán autót, nem pedig valamilyen nyugat-európai márkát, mert ez a japán is „olyan heles”. Muzsika volt ez a két szó az én fülemnek, kedves Komi, néhai zalai paraszt őseim réges-rég elhalt, s elfeledett hangja jutott így vissza hozzám az ön ajka közvetítésével, kis kerülővel. Nem, dehogy mondta ön rosszul, amit mondott. Hogy megnyugtassam, egy kis magyar nyelvtörténeti előadást is kellett tartanom, hogy tudniillik az ly — amelyet sokan nem is oly rég még l-nek, sőt kettőzve ll-nek mondtak errefelé — miért hangzik ma j-nek, s hogy szürkülő köznyelvünk, sajnos, már alig érzékeli a különbséget a „helyes” két, zárt és nyílt e hangja között, amit ön, bár öntudatlanul, de megkülönböztet, hála a nagypapa valamelyik ősének ... Tehát kiselőadás a magyar nyelvtörténetről, ráadásul németül (ráadásul csak afféle „eladni azért nem tudnak” konyha-, illetve turistanémetséggel), bizonyára nem volt könnyű megérteni. Pedig hát ennél sokszorta nehezebb dolgokat szeretnék megértetni — ezért is e levél —; olyan dolgokat, amelyeket illetően nálunk, magyarok közt, magyar nyelven is sok a zűrzavar és félreértés, hát még ahogy Önök látnak minket nyugati (az ön esetében csak egy kicsit, csupán ugrásnyira nyugati) szemmel. Elvittük önt sétahajókázni, gondoltuk, kellemes lesz az oly sokszor megénekelt közös folyó, a sajnos ma már nemigen kék Duna hullámain ringatózva, esti muzsikát hallgatva, magyaros vacsora mellől gyönyörködni a kivilágított Budavári Palotában, Lánchídban, Dunakorzóban. A kivilágítás ugyan szép volt, de zene és vacsora egyáltalán nem volt (ez utóbbiról csak az út végén közölték velünk, hogy ne is reménykedjünk benne), a hajó koszos volt és rozoga, a pincér udvariatlan ... Mint vendéglátó restelltem a dolgot, mentegettem a szegény Mahartot, amelynek tudvalevőleg nincs elég pénze a lerobbant hajóparkja felújításához, és momentán az államnak sincs, hogy adjon neki. Sétahajó után kárpótlásul elvittük önt egy mérsékelten elegáns és cseppet sem mérsékelt árú étterembe vacsorázni, és a bárba táncolni. Elárulom, kedves Komi, az üveg pezsgő, amit itt ajánlottak, háromezer-kilencszáz forint lett volna, ijedtemben ezért kértem sürgősen inkább a másik fajtát, amely ugyan tízszer olcsóbb volt, viszont oly egészségesen langyos, mint a kórházi tea. Magyarázkodtam, mentegetőztem, restelkedtem ön előtt, szerencsére ön egyszerű, közvetlen, megértő, okos asszony; nem abból a rongyrázós, fogyatékosságaink feletti valódi vagy műfelháborodással bennünket pukkasztó vagy sértő turistafajtából való, ön ismerős nálunk. Gondol egyet, átugrik a fodrászhoz vagy a fogorvoshoz Szombathelyre vagy Sopronba, és innen visz friss tejszínt-tejfölt az ABC-ből, és egyebeket is, ami itt sokkal olcsóbb. Igaz, hogy önnek japán autója van, meg saját hátaslova otthon, de azért azt nem engedheti meg magának, hogy saját hazájában az Alpokban töltse el a szabadságát, mert nem annyira gazdag; valamilyen büfét vagy falatozót vezet egy személyben, hetente csak egyszer van alkalmazottja, segítsége a hetipiac napján, ön örül annak, hogy évekkel ezelőtt megszűnt kölcsönösen a vízumkényszer, és most már azt is érti, hogy nem politikai, hanem „csak” pénzügyi okai vannak annak, hogy mi mégis csak háromévente utazhatunk Nyugatra. Ó, az a pénz, az a pénz. Sokat beszélgettünk a pénzről, árakról, bérekről, s úgy vettem észre, hogy ön pontosan tudja, amit nálunk nem mindenki ért: turistaárfolyamon nem lehet összehasonlítgatni, mert ha egy magyar elhűl is, hogy nyugati kollégája mennyit keres, rögtön elakad a számítás, ha a megélhetési költségeket vagy az adózást vesszük. Apropó, adó, ön minden árucikk árához hozzátette, hogy még plusz mennyi rá a forgalmi adó, és nem értette, hogy lehet még egy állam anélkül, hogy a polgárai adóznának a jövedelmük után. Jaj, Komi, kedves, ez most nálunk kényes téma, mi momentán azt latolgatjuk, hogyan is fogunk meglenni, amikor majd, rövidesen, fizetünk mi is. Tudja, kedves, mi is szeretnénk belátható időn belül olyan életnívón élni, mint a fejlettebb tőkés országok,, anélkül azonban, hogy tőkés országgá válnánk. Tehát úgy, hogy azért szocialista társadalom maradjunk. Messzire vezetne megmagyarázni, hogy még miért nem tartunk ott, s még messzebbre, hogy hogyan, milyen reformokkal kíséreljük meg. Tudja, liebe Komi, az egésznek az alapja az, hogy a kapitalizmus is, meg a szocializmus is árutermelő gazdaság, s az árutermelés objektív gazdasági törvényei ott is, itt is érvényesek, mint például a hiány árfelhajtó szerepe, és a piaci kereslet-kínálat... Jaj, de miért is magyarázok, önnek, az üzletasszonynak, akinek a piac a kisujjában van, én, aki csak az egyetemen tanultam tudós könyvekből. Tudja, volt egy híres német tudós, tán ön is hallotta a nevét, Marx Károlynak hívták, mindent tudott a pénzről, máig érvényes pénzelméletet alkotott, sok egyéb érdeme mellett ő fejtette meg a pénz igazi titkát, jóllehet önmaga élete során többnyire szűkölködött pénzben. Ettől függetlenül igaza volt. Mi úgy járunk az ő útján, hogy mind kevésbé kelljen szűkölködnünk. Tudom, öntől távol áll a politika, Korni, de azért, ha — remélem, tartós — barátságunk elkövetkező évei alatt majd azt látja, hogy nem hiába törekszünk, minden bizonnyal azt fogja mondani: „heles”. Szíves üdvözlettel. Munkában a Szanáló Szervezet Egy éve alakult meg a Szanáló Szervezet, amelynek feladata, hogy segítséget nyújtson a fizetésképtelenné vált, de — állami döntés folytán — a felszámolást elkerülő vállalatoknak anyagi helyzetük rendezésére. A szervezet szakértői jelenleg öt iparvállalat szanálásával foglalkoznak. Fizetésképtelenség miatt az idén nyolc gazdálkodó szervezet képviselői kényszerültek arra, hogy a Magyar Kereskedelmi Kamarában — előzetes egyeztetésre — tárgyalóasztalhoz üljenek a hitelezőkkel. Megegyezés csak egy esetben jött létre, két vállalat — a VÁÉV és a balassagyarmati Javító-karbantartó Kisvállalat — ügye a Fővárosi Bírósághoz került, ahol megindították a felszámolási eljárást. Az ezzel kapcsolatos teendőket a Pénzintézeti Központ szakemberei végzik el. Egyebek között értékesítik a csődbe jutott vállalatok eszközeit, s az így befolyt pénzből többé-kevésbé kielégítik a hitelezőket. Öt vállalatnál a felszámolási eljárás helyett lehetőség van a szanálásra. Az érintett cégeknél a Szanáló Szervezet szakértői már megkezdték a munkát. Részletesen megvizsgálják az érintett vállalatok piaci lehetőségeit, javaslatot tesznek a költségek radikális csökkentésére, és elemzik, milyen egyéb intézkedések szükségesek a gazdálkodási, pénzügyi egyensúly megteremtéséhez, a jövedelmező termelés biztosításához. Az öt közül két vállalatnál a következő hetekben készülnek el ezzel a munkával, és írják alá a megállapodást a vállalatvezetőkkel. A másik háromnál is befejezik az év végéig a szanálást. A szanálás feltételeit rögzítő megállapodás tartalmazza azokat a feladatokat, amelyeket a vállalatoknak teljesíteniük kell anyagi helyzetük rendezése végett. Főként saját erő igénybevételével, illetve a hitelező partnerek segítségével teremtik meg a pénzügyi egyensúlyt. A költségek csökkentéséhez, a termelési szerkezet átalakításához szükséges forrásokat zömében a vállalatok eszközeinek értékesítésével, illetve a termelési partnerek tőkéjének igénybevételével teremtik elő. Emellett állami forrásokra is szükség van, ezért hozták létre a szanálási alapot. (MTI) A SZOLIDÁRIS TÁRSADALOM Nem tudom, egyezik-e megfigyelésem másokéval, de engem valahányszor megdöbbentenek azok a már-már anarchikus és egyben tehetetlen kitörések, amelyeket a tv egy-egy „skandalum” riportjának szenvedő alanyaitól látok. Menynyezetbeázások, gondatlanul otthagyott munkák, hanyagság miatti balesetek, közterület beszennyezése, huligánok garázdálkodása, avagy silány, használhatatlan, netalántán veszélyes árucikkek eladása, százak nyugalmát megzavaró zajforrások, s körülöttük többnyire csupán az artikulálatlan felháborodás, széttárt karok, mellébeszélő tisztviselők, a botrányt utólagos intézkedésekkel elfojtani akaró illetékesek. Először is az késztet gondolkodásra, hogy miért kell ezeknek a többnyire helyi eseteknek az országos tv-s hálózatba kívánkozniuk ? Miért kell annyi, helyben is elintézhető — de legalábbis helyi reagálást, vitát, szerveződést, joghelyreállítást vagy éppen közösségi megoldást kívánó — ügyet ilyen módon bevinni — szinte nap-nap után — az ország tudatába, és olyan érzelemhullámokat kelteni, amibe mindnyájan bekapcsolódunk. Ha valaki azt gondolja, hogy az ilyesmi elfojtására vagy eltussolására, elhallgatására biztatok, az téved. Éppen ellenkezőleg! Ezek az esetek ugyanis az atomizált szervezetlenség kiáltó tanújelei, a társadalmi önkormányzati, önvédelmi és önszervezési készség és lehetőség rendkívül alacsony szintjét mutatják. S a tehetetlenség, az alaktalan érzelemkitörések, a legyintés, a lamentálás és az „ultima ratio”, vagyis az ügynek a tv, a rádió mikrofonja elé hurcolása az országos hálózatokban éppen azt mutatja, hogy a mi társadalmi szervezettségünkben, az arról való felfogásunkban olyan folytonossági hiányok, hézagok, elmaradások keletkeztek, amik már maguk támasztanak zavarokat és táplálják a tehetetlenségi érzéseket. Hadd mutatom meg először egy kis példával, hogy mire gondolok. Mint különböző híradásokból ismert, Monoron egy vegyipari szövetkezet — nyilván kiadásainak csökkentését tartva szem előtt — hosszú évek óta a község határában, nem messze a lakott helyektől rakta le, majd hevenyészve temette el a gyártás során felgyülemlett veszélyes kémiai hulladékokat. Évek során a hulladékanyag behatolt a talajba, most már elérte a vízzáró réteget, s feltehetően komoly egészségügyi veszéllyel jár, ha beszennyezi a község ivóvízkészletét. Az ügy évekre nyúlik vissza és minden bizonnyal nem volt ismeretlen a község lakói előtt. Egy helyi főorvos kivételével azonban senki nem lépett fel ellene. Pontosabban szólva a lakosság — ha már a tanács mint hatóság nem tett semmit — nyugtalanul ugyan, de tétlenül várta a fejleményeket, aholott állítólag ma van Magyarországon környezetvédő mozgalom, amely nem hatóság, hanem aggódó emberek öntevékeny öszszefogása —s mint ilyen, erkölcsi képviselet. Vagy vehetünk egy másik, a frissebb hírekhez kapcsolódó példát. Ugyancsak a tv-ben láttuk, hogy Szegeden társadalmi megmozdulás volt a kábítószer ellen, amire több ezren mentek el, és élő láncot alkotva demonstráltak a veszély ellen. Ez alkalommal példának állították a közvélemény elé a lengyel férfit, Kotanszkit, aki magukból a kábítószer rabjaiból öntevékeny és önellátó szervezetet hozott létre azok részére, akik ki akarnak menekülni a szörnyű testi-lelki zsákutcából, ahová a kábítószer vezette őket. A demonstráció, az ünnep véget ért, de nem tudni, hogy a tanácsokon, az egészségügyi szerveken, a rendőrségen, mint hatóságokon kívül és a már korábban alakult lelkes művészekből álló mozgalmon kívül alakult-e, vannak-e már olyan öntevékeny társadalmi szervezetek, amelyek szülők, rokonok,barátok, fiatalok, segíteni akaró jó szándékúak összefogásával készek az ország különböző pontjain akár munkaterápiás, akár másfajta, a célnak megfelelő menedékhelyeket létrehozni — saját eszközeikkel is hozzájárulva az ügyhöz. De felhozhatnám példának az állami gondozásból kikerülő és teljesen magára utalt fiatalok csoportját, akiknek különlegesen kemény feltételek mellett kell megküzdeniük önálló életük legelső lépéseiért, hogy egyáltalán talpon maradjanak. Vajon a hatóságokon, tanácsi szociális szerveken, az ifjúságvédelmi felügyeleteken kívül van-e önálló, sorstársakból álló, önszervező és önsegítő szervezetük, egyesülésük, szövetségük, vagy egyszerűen szolidaritáscsoportjuk? Olyan, ahová a megértés és érdeklődés nagyobb reményével fordulhatnának. Vagy beszélhetnénk azokról az asszonyokról és gyermekekről, akik alkoholista férj állandó agresszióinak vannak kitéve, s tanácstalanságban, rettegésben élik életüket. Ők vajon a hatóságokon kívül, akiknek tudjuk, milyen korlátozott lehetőségük van a beavatkozásra, vajon kihez fordulhatnak? Szólhatnánk azokról, akik önhibájukon kívül — ahogy régen mondották — „kihullottak isten tenyeréből”. Gyermekeit egyedül nevelői súlyos anyagi gondokkal küzdő anyákról, korlátozott munkaképességű szülőkről, akik rokkantsági nyugdíjból tengődnek más lehetőség híján, s akiknél még az is gond, hogy iskolaévkezdéskor megfelelő ruhát, felszerelést, tanszert adjanak gyermekeiknek. Hogy ne is említsük a magatehetetlenné váló öregeket, akiknek gondozása, ellátása egyszerűen megoldhatatlan feladat elé állítaná társadalmi összefogás és segítség nélkül a nálunkénál jóval tehetősebb és anyagilag jóval teherbíróbb társadalmakat is. Ha tudjuk és elismerjük, hogy van szegénység — és félő, hogy jelenlegi helyzetünkben a körük bővülni fog —, akkor lehet-e, szabad-e fázni attól, hogy a különböző szolidaritásakciók szervezése — akár egy szülői munkaközösségről, akár egy munkahelyről, lakótömbről, avagy más célú szövetségről, szervezetről van szó — biztatást kapjon. Ez persze nem jelenti azt, hogy így az állam felmentve érezheti magát attól, ami elemi feladata, tehát a szociális, kulturális, egészségügyi intézményeinek építése, fenntartása, bővítése és fejlesztése. Nem helyette kell a társadalom öntevékeny és önálló, tartós vagy alkalmi, kisebb vagy nagyobb mozgalma, szerveződése, hanem mellette. Hiszen a hierarchizált, központi költségvetésből, fizetett apparátussal, pontosan szabályozott jogi-adminisztratív előírások szerint és hatósági-intézményi státusban működő szervezetek még optimális feltételek között se lehetnek se elég érzékenyek, se elég rugalmasak a soksok különböző és egymástól eltérő társadalmi csoport gondjánakbajának feltárására és képviseletére. Nem ellenük és velük szemben (bár a tömörülés esetenként és helyenként konfliktust is vállalhat), hanem keresve az együttműködést, de nem lemondva az érdekképviseletről. Miért megy mindez nálunk oly nehezen, bizonytalanul és vonakodva? Az okok mind a két oldalon megtalálhatók. Az állami, a hatósági, az apparátusgondolkodás, a nagy szervezetek monopolhelyzete se barátkozott meg még azzal, hogy közvetlen és szoros irányítása nélkül is történjen valami „az ő jogkörükbe tartozó” területeken. Megkockáztatnám, hogy a hivatalok gyakran alaptalanul is közvetlen politikai vonatkozásokat látnak az ilyen törekvésekben, vagy egyszerűen a rivalizálástól tartanak. Éppen ezért tapasztalni azt, hogy szívesebben fogadják — ha már elkerülhetetlen —, hogy a különböző klubok, körök, közösségi szerveződések hierarchizált, „betagolódott” módon működjenek, jogilag pontosan körülhatárolt és szabályozott egyesületekké váljanak. Ez persze rendszerint azzal jár, hogy iroda kell, titkárság kell, fizetett apparátus kell, pecsét kell, autó kell, és legkevésbé a spontán tömörülés. Nőnek-e a politikai, gazdasági avagy igazgatási kockázatok akkor, ha a szabad egyesülések legkülönbözőbb és legváltozatosabb formái önállóságukat és spontán természetüket megőrizve gyarapodnak? Ha az alakulás jogi feltétele és egész procedúrája egyszerűsödik és lerövidül? Attól függ, kinek a szemszögéből nézzük! Hiszen például a fogyasztói érdekvédelmi egyesülések, környezetvédelmi spontán mozgalmak, de még városvédő vagy várossáépítő egyesülések is — ez nem vitás — erkölcsi nyomást gyakorolhatnak helyi vagy országos hatóságokra is, és ellenállás esetén megnehezíthetik a hivatalos pozícióik megvédését. De a társadalom szempontjából, a közmegegyezés szempontjából, esetleg az optimális megoldás felkutatása szempontjából vajon nem éppen erre van szükségünk? S ahhoz, hogy az emberek tudják és higgyék, hogy van szavuk, beleszólásuk, módosító erejük, van értelme a demokratikus aktivitásnak, ahhoz nem éppen ez hiányzik? Vagy ahhoz, hogy a szolidaritásra nem felülről szervezett, hanem az emberi, a lelkiismereti avagy állampolgári erkölcs sugallta spontán szolidaritás — cselekvő formát kapjon akkor, amikor az állam mind kevesebb eszközzel tudja rászorulóit segíteni. De ami igaz, az igaz: a másik oldalról a társadalom sem szokta meg azt, hogy jó ügyben fellépő közösség meglepően nagy erkölcsi és anyagi erőket is tud mozgósítani anélkül, hogy maga is egy kvázi hivatallá válna. Éppen az a megtévesztő, hogy szám szerint igen sok egyesület létezik (a KSH adatai mnt 7420), csakhogy ezzel messze nincs arányban az olyan jellegű spontán tevékenység, amellyel esetleg sokkal kevésbé formális módon vehetnének részt fontos célok, mozgalmak felkarolásában. Hadd világítsam meg ezt két kis példával. A világ nagy városaiban, így Párizsban is működik egy S. O. S.-szolgálat, amely végső kétségbeesésben levő embereknek ad telefonon tanácsot, bátorítást és tart vissza krízisállapotban levő öngyilkosjelölteket. Ez azonban csak két alkalmazottal, de ötven telefonvonalon működik. A vonalakhoz ugyanis ott önkéntes munkatársak, pszichológusok, pedagógusok, orvosok ülnek. Ilyen szolgálat nálunk is működik, de mindössze egy telefonnal és fél tucat munkatárssal, mert nincs elég státus több alkalmazotthoz. Már hosszú ideje vitatkoznak nálunk azon, hogy hivatásos szociális gondozókat kellene egyetemi vagy főiskolai szinten kiképezni, de ehhez nincsenek meg az anyagi eszközök. Franciaországban — hogy az előbbi ország példájánál maradjunk — több önkéntes társadalmi alapítvány működik, amelyek ugyancsak társadalmi hozzájárulással — csekkszámlájukat mindenütt hirdetik — előbb szakszerű tanfolyamokat rendeznek az önkéntes jelentkezőknek, majd aktivistáik gyermek- és beteggondozást vállalnak ingyen és önzetlenül olyan családoknál heti négy órában, ahol a család csak így tud könnyíteni helyzetén mozgássérült, vagy szellemileg elmaradott gyermekének felügyeletével. Rengeteg tény, tapasztalat tanúsítja, hogy az emberekben a jó ügyek segítése iránt még nagyon sok szolidaritástartalék van — jórészt kihasználatlanul. Rengeteg tény és tapasztalat bizonyítja azt is, hogy az emberek igenis hajlandók — ki emberbarátságból, ki hasznosságtudatból, ki érdeklődésből — önzetlen társadalmi munkára, ha annak értelmét látják. Nem igaz, hogy nálunk csak kutyaszépségversenyekre, luxusbálokra, exkluzív hangversenyekre, és autórodeókra lehet több ezer forintos jegyeket eladni, de nem lehet megmozgatni konkrét, jó, szükséges, a társadalom szociális igazságérzetével megegyező célokra is pénzeket, esetleg munkát. Csak ne legyenek ezek összekapcsolva olyan botrányokkal, szervezetlenséggel, túlreklámozással — végül csalódással, mint ahogyan azt az SOS Gyermekfalu ügyében láttuk. Csak ne legyenek ezek a jótékonyság mezébe bújtatott hiúsági versenyek, csak ne érezzék az emberek azt, hogy ebben az országban ezután a pénz és a presztízs az egyetlen mozgatóerő. Ennek az országnak régen nem volt rá olyan szüksége, mint most, hogy újraszervezze, újra átgondolja és újra mozgósítsa az embereket összekapcsoló szolidaritásokat és azokat konkrét, jó ügyek szolgálatába állítsa. De ezt csak úgy teheti, ha elfelejti rossz beidegződéseit, alkalmatlan előítéleteit és tudatára ébred annak, hogy 1987- ben vagyunk. Rózsa László