Népszabadság, 1987. szeptember (45. évfolyam, 205-230. szám)

1987-09-15 / 217. szám

6 ■ A Budapest—Tirana repülőgép első kabinja meg­telt: két belga üzletember, egy népes kínai gazdasági szakértőcsoport, két lengyel kereskedő, néhány albán és a látogatóba utazó magyar újságíró foglalta el az üléseket. Az út alig másfél óra, mégis hosszú idő kel­lett ahhoz, hogy ha magánvendégként is, de eljusson Tiranába a Népszabadság munkatársa. A tiranai nemzetközi repülőtérnek nincs túl nagy forgalma: öt külföldi légitársaság jár ide rendszere­sen, s nem titok, hogy a magyar gép nagy népszerű­ségnek örvend az albán és a külföldi utasok között. Gyakran dugig van­­ bizonyítva, Albánia ma már sokféle kapcsolatot tart a világgal. A hazatérő albá­nok mellett az augusztus végi csütörtöki napon a gépen osztrák turisták képviselték a legnépesebb utazócso­portot: az ország kellemes klímája és csodálatos tájai mind több embert vonzanának ide. Az idegenforgalom azonban még csak kezdeteinél tart: kevés a szálloda, az utak sem a gyors, nagy befogadású autóbuszok szá­mára készültek, az ellátás is a sajátos helyi követel­ményeknek tesz eleget. De minden bizonnyal egyre többen lesznek, akik belülről ismerik meg a „Sasok fiainak” országát. Így aztán mind kevesebb lesz a tév­­hír, az Albániáról szóló félinformáció. Ami az újság­írók utazásait illeti, az európai szocialista országokból még nem fogadnak hivatalosan tudósítókat. A hozzánk jutó információk jórészt nyugati forrásokból erednek. Ezért aztán különösen érdekes volt a helyszínen ösz­­szehasonlítani a hallomást azzal, amit láttam. MIKLÓS GÁBOR ÚTI JEGYZETE Albánia belülről 1. Szkander bég hagyatéka Tirana európai méretekkel kisvá­ros, kétszázezer lakója van, ami a közel hárommilliós országban már nem is annyira kevés. A város szin­te új, jórészt a háború utáni évti­zedekben épült. A korábbi évszáza­dokra csak néhány épület emlékez­tet, így a városközpontban levő Szkander bég téren álló szép vonalú dzsámi és a karcsú minaretje. A me­csetet műemlékként óvják, de mint imaház már több mint húsz éve zár­va, Albánia akkor ateista országnak nyilvánította magát. A vallásgyakor­lás tilalma furcsa dolog számunkra, ám azok az albánok, akikkel beszél­tem, ezt a dolgot másként közelítik meg. A krujéi Szkander bég múze­um idegenvezetője elmondta, a XV. századi nemzeti hős ortodox keresz­ténynek született, majd a szultáni udvarban muzulmánná lett. Amikor hazatért Albániába, katolikussá vált, mivel politikai-nemzeti érdekei ezt diktálták. Egy tiranai etnográfus vi­szont arról beszélt, hogy a múlt szá­zadig a népet oly erősen megosztotta a háromvallásúság, hogy az zavarta a nemzeti újjászületést. — Ezért valljuk mi, hogy az albánnak csak egy vallása lehet, az albánság! — mondotta. Ez a hivatalos vélemény is, ám nem ritka, hogy a járókelő olvasót morzsolgató idősebb embert lát az utcán. Közlekedés Tiranában Szkander bég, az albánokat egye­sítő nagy nemzeti hős valamilyen módon jelen van minden városban, faluban. Hiszen ő volt az, aki egész Európában ismertté tette hegyi né­pét, aki kapcsolatba lépett a külföldi hatalmakkal, s amíg élt, képes volt megvédeni az országot a török invá­ziótól. Az oszmán uralom a hős ha­lála után 450 évet tartott. Al­bánia ma elsősorban ezzel magya­rázza, hogy miért kell az országnak oly sokat behoznia a környező és a fejlettebb államokhoz képest. És még valamit az egykori hős kapcsán. Akivel beszéltem, soha nem mulasz­totta el kiemelni, hogy akkor mi­lyen nagy jelentőségű volt Hunyadi és az albán fejedelem szövetsége. (Egyébként Szkander bég bronzalak­ja mellett még egy szobor található mindenütt, Sztáliné.) Albániában — erről sokat írnak külföldön — nincsenek magánautók. A közlekedés azonban szemmel lát­hatóan fejlődik. Tirana az elmúlt hó­napokban legalább kétszáz, viszony­lag új nyugati autóbuszhoz jutott. Nagy dolog ez, hiszen eddig a tö­megközlekedés gerincét ősrégi bu­szok alkották (látni még néhány Ikarus 620-ast is!), jó részük Skoda, vagy helyben, Durrësben összeszerelt pótkocsis vagy csuklós járgány, így a fővárosban könnyebb már munká­ba járni. Ami a vidéki utakat illeti: az autóbuszok itt csak az utasok egy részét képesek felvenni. A többiek ló- vagy szamárháton, kocsikon, ök­rösszekéren, esetleg kerékpárral igyekeznek úti céljuk felé. És renge­teg persze a gyalogos. A közlekedő érzékeli: a gépkocsivezetők és a já­rókelők még nehezen alkalmazkod­nak a nagyobb forgalomhoz. És még valami, egyre több — tapasztalhat­tam — a robogó, a motorkerékpár. A külföldön járó albánok hozzák be az országba, és a Jawák, Vespák már nem ritkák. Tv-ablak Igen, egyre több albán jár idegen­ben. Nemcsak diplomaták és kami­onsofőrök, de a vállalati szakembe­rek és kutatók is világot látnak. Sőt több éve már fiatal albánok is ta­nulnak külföldi egyetemeken. Leg­többen Franciaországban, mások a kisebb nyugati államokban. Teljes elzártságról tehát értelmetlen be­szélni. Bár a hárommillió albánból csak viszonylag kevesen utazhatnak, ám a világ nem áll meg a hegyes határokon vagy a tengerparton — behozza a tévé, a rádió. Tiranában egy albán, két jugoszláv és két olasz programból válogathatnak a nézők. A déli országrészben a görög tele­vízió is látható, északon pedig még nyelvi nehézség sincs, hiszen a jugoszláviai Pristinából albán nyel­ven szól az adás. A készülék drága dolog, a hatszáz lekes átlagfizetésből bizony akár egy egész évit össze kell gyűjteni, hogy fekete-fehér vevőhöz jussanak (1 lek­e 2,89 Ft). Az or­szágban 300 ezer tévé van, ami a családok nagy létszámát figyelembe véve nem is kevés. A tévéket, más értékesebb iparcikkekhez hasonlóan, nem a szabad forgalomban, ha­nem a munkahelyi érdemek alapján vásárolhatják a dolgozók. A televízió mellett ott van a film (egy sor nyugati mozidarabot ját­szanak) és a könyvkiadás is. A szo­cialista országok filmtermését leg­feljebb a külföldi adásokból ismer­hetik meg, mai irodalmunk sem ke­rül el az itteni olvasókhoz. Az albá­nok mégsem teljesen tájékozatlanok, habár a sajtó meglehetősen egyolda­lú képet fest a szocialista országok­ról. Az emberek tapasztalatai min­den bizonnyal ennél gazdagabbak: több helyütt is említették, hogy ez vagy az az ismerősük Magyarorszá­gon járt gyógykezelésen, budapesti kórházban operálták, s egyáltalában, tetszett nekik a mi országunk. Elhanyagolt bunkerek A mindennapi élet ritmusa más itt, mint Európa közepén. Délben az albánok sziesztát tartanak, indokol­ja ezt a néha negyven fok feletti hő­ség is. Az este pedig a korzózásé. Valamennyi város központjában le­zárnak egy szélesebb útszakaszt, te­ret a forgalom elől, s itt sétálnak, beszélgetnek a helybeliek sötétedé­sig. A munkahét hatnapos — sokan még vasárnap is dolgoznak, ez is meghatározza a korzózási szokáso­kat. A másik kedvelt szórakozás a futballmeccsek látogatása. Az al­bánok nagy szurkolók, egy-egy város csapatát lelkesen biztatják a talál­kozókon. Lehet persze táncolni is (ma már ez nem üldözendő csöke­­vény), az éttermekben a hagyomá­nyos albán körtánc mellett európai zenére is fejtik. Még egy megcáfo­landó hír: nem tilos már a farmer­­nadrág Albániában, és nem beret­­válják le a beutazó bajuszát, szakál­­lát. Igaz, az itteniek szakítottak a hagyományos férfiúi arcdíszekkel, de ez a hivatalos divatváltozás a be­utazókat nem érinti. Jól szabott blue jeanst pedig elég sok albánon látni. A nők egyre divatosabban járnak: látszik, hogy az elérhető anyagvá­lasztékot házilag varrják meg. Tira­nán kívül sokan a hagyományos bal­káni női viseletét hordják: szűk nad­rágot, felette a rövid szoknyát, szo­ros fejkendőt. Az idős asszonyok egy része fehérbe öltözik, más vidékeken feketében járnak. A turista csak a benyomásairól számolhat be, amiket szembesíthet a korábban olvasottakkal. Albániá­ban nem találkoztam ellenségesség­gel, sokkal inkább barátságos kíván­csisággal. Pedig a hivatalos állás­pont szerint Albániát ellenséges blo­kád veszi körül. Ezt az érzést erősít­heti az emberekben a mindenütt lát­ható kisebb-nagyobb betonbunkerek sokasága. Láthatóan jó részük régi, elhanyagolt építmény. Harcászat: funkciójukat nehéz felfogni. Ott tor­nyosulnak e félgömbök Durrës nem­zetközi strandján, a szántóföldeken, az utak mellett, a mezőgazdasági te­lepek, gyárak közelében. Láthatóan sok a katona, vannak egyenruhás nők is. Albánia mégsem kelti az uta­zóban militarista állam benyomását, s hamis a beállítás, miszerint „bun­kerország” lenne. A viszonylagos zártság azonban aligha vitatható. Mennyiben oldódik mindez? Nos, minden bizonnyal vátozást jelent a turistacsoportok megjelenése, a gaz­­asági kapcsolatok megélénkülése a­ülfölddel. Nyitás-e ez? Ramiz Alia, a párt vezetője, államfő úgy mon­dotta,­­hogy „Albánia nem nyit és nem zár, hanem folytatja eddigi be­vált politikáját”. Hogy az értelme­zés miként változik ebben a politi­kában, azt a látogató nehezen fejt­heti meg. Mindenesetre a politikai megfigyelők változásról beszélnek. Szélesebb körben keresik a külföldi kapcsolatokat az albán vezetők. Ma már — az Egyesült Államok és a Szovjetunió kivételével — minden más állammal a kölcsönös előnyök alapján, feltétel nélkül hajlandók a kapcsolatok fejlesztésére — ahogy ezt a legutóbbi kongresszuson Ramiz Alia is mondta. Láthatóan ez nem jár áttörésszerű változással. A kulcs — vélik az elemzők — a népgazda­ságban van. Erre utalnak az albán pártsajtóban legutóbb megjelenő nyílt bíráló írások is, és azok a fel­hívások, amelyek a munkastílus ja­vítására, új szemléletre szólítanak fel a pártmunkában is. Következik: 2. HATSZÁZ MEGAWATT ROMÁNBAN. A nemzeti hős szobra Tirana főterén. Vidéken még hordják a népviseletet. A SZERZŐ FELVÉTELEI NÉPSZABADSÁG 1987. szeptember 15., kedd A L'Humanité fesztiválján Franciaország legnagyobb népün­nepélye zajlott le a hétvégén Pá­rizs külvárosában, La Courneuve­­ben, amelynek hatalmas parkjából 60 hektárnyi területen képviseltette magát Franciaország minden megyé­jének baloldali s a világ 70 orszá­gának kommunista vagy más hala­dó mozgalma; utóbbiak a nemzetkö­zi város 80 sátrában rendezték be kiállításaikat. A L’Humainité fesztiválja az esős időjárás miatti kétségek közepette kezdődött, de az FKP lapjának ha­gyományos ünnepsége rövidesen né­pes „sétálóvárossá” alakult, ahol a nyüzsgő, vidám sokaság zsivaja és a lacikonyhák csábító illata töltette be a levegőt. A sátrakhoz csalogató kiáltás­ok, a tüzek l­obogása, a sok lelkes fiatal és a mégiscsak előbú­jó nap hamar bemelegítette a lég­kört. Az emberek, főleg a fiatalok, tegeződnek, mintha valamennyien régi ismerősök lennének. Nyolcszázezer látogató — Mondd, merre van a Lot és Garonne megyeiek sátra? — kér­dezte valaki. — Te is azt keresed? — hangzik a válasz. — Gyere, együtt talán könnyebben megtaláljuk. Könnyebben, de nem egykönnyen. Mindenfelé akkora a tömeg, mint több vásárban együttvéve. Véletle­nül összefutunk Gaston Plissonnier elvtárssa­l, az FKP Politikai Bizott­ságának tagjával, tőle kérdezzük, mennyien lehetnek. De ő is csak saccolni tud, hiszen — mint mond­ja — péntek délig több mint 400 ezer belépőjegy kelt el elővételben, de a bejáratoknál még sokan vásá­roltak jegyet az ünnep megnyitása után is. Az már biztos, hogy a si­ker lényegesen nagyobb a tavalyi­nál. Igaz, sokkal jobb az idő is, így vasárnap még több ember jött ki szórakozni, politizálni, vásárolni, fa­latozni. Vasárnap estig 800 ezer láto­gató jött el a fesztiválra. Mert ami a szemnek, szájnak in­gere, az itt megtalálható. A sátrak­ból árad az ínycsiklandó sültek, táj­jellegű ételek és édességek illata. A gascogne-i étteremben Jean-Claude a megyei titkár, jó házigazda mód­jára nekigyürkőzve készíti elő az asztalokat a vendégek részére, majd maga szolgál fel, miközben minden­kihez van néhány kedves kérdése vagy szava. A közelben óriáskerék forog, a fenn ülők kurjongatnak. Ideien® fia­talok egy csoportja vár a sorára, s közülük néhányan kitűzött sajtóiga­zolványomat böngészik. — Áh, ma­gyar? — örvendezik egyikük. Meg­ered a szava: tavaly hazánkban nyaralt, soha nem felejti el a ked­ves élményeket, és jövőre magyaror­szági motoros túrára készül ifjú ba­rátaival. Agitáló fiatalok A magánlak sátrainál meghívnak egy korty vörösborra. Itt is, akár­csak a többi sátornál, hamar a po­litikára terelődik a szó. Itt a bo­rozgatás, a falatozás nem zajliik le politizálás nélkül, azért is nyúlnak olyan hosszúra a francia étkezések. Franciaországról szólva gyakran hangzik el az egység szó. Egység­ben fellépni a tőke támadása el­len, a vívmányok védelmében, egy­séges fellépéssel biztosítani André Lajoinie-nek, a Francia Kommunis­ta Párt jelöltjének minél jobb ered­ményét a közelgő elnökválasztáso­kon­. André Lajoinie, aki egyben a nemzetgyűlés kommunista csoportjá­nak elnöke és a L'Humanité ün­nepségének szónoka is, éppen erre sétál. — Mi a véleménye a feszti­válról? — kérdezem. — Ez valóban Franciaország legnagyobb népi ün­nepe — mondja André Lajoimie. — Mint arról mindenki meggyőződhe­tett itt, a francia dolgozók százez­rei jöttek el, a pártot erősíteni. Ma­gatartásukkal újra kifejezésre jut­tatták, hogy készek a politikai harc­ra. A legújabb bizonyság erre az a népmozga­lom, amely kiszabadította Pierre-André Altpertin­it, a fiatal francia egyetemi oktatót az apart­­heidpolititikát folytató dél-afrikai kormány börtönéből. Ez a győzelem tovább növeli harci kedvünket — hangsúlyozza. S vasárnap délután, amikor La­­jommie elvtárs a több százezres nagy­gyűlésein a kommunista és a szocia­lista dolgozókat egységre szólító be­szédét mondta, ott volt mellette Pierre-André Albertini is, akit az egybegyűltek forró ünneplésben ré­szesítettek. Pierre-André még erő­sebb nemzetközi összefogásra szólí­totta­ fel a világ dolgozóit az apart­heid ellen. A fesztivál területén lépten-nyo­­mon agitáló fiatalokba ütköztem. — Harc nélkül nincs haladás! — skan­dálták. — Lépj be a Francia Kom­munista Pártba vagy az ifjúsági szö­vetségbe! És a fiak­azok, akiket leginkább sújtanak a francia élet terhei — a munkanélküliség, az életszínvonal csökkenése, a válság következményei 7—, ezrével kérték felvételüket a pártba. A két napon kilencezer­­nyolcszázan léptek be a fra­ncia dol­gozók érdekeit következetesen kép­viselő Francia Kommunista Pártba, illetve ifjúsági szövetségébe. A kontinensek utcája Az ünnepi forgatag nemzetközi városrészében a francia elvtársak találóan a kontinensek utcájának nevezték el a parknak azt a ré­szét, ahol a külföldi vendégek, ki­állítók sátrai sorakoztak harmoni­kus összevisszaságban. A szovjet pa­vilonnál a látogatók ünnepelték az októberi szocialista forradalom kö­zelgő 70. évfordulóját, s közben ha­talmas képernyőn nézték a moszk­vai tévé műholdon közvetített mű­sorát. A keleti bájjal épült kínai pavilonnál üdvözölték, hogy a­ távol­­keleti vendégek most a negyedik al­kalommal jöttek el a nemzetközi vá­rosba a szocialista országokkal. A Népszabadság pavilonja — s ezt nem az elfogultság mondatja velem — gyöngyszeme volt a nemzetközi városnak. Az építők és a szervezők, lebonyolítók szép és jó munkát vé­geztek. Sűrű sorokban jöttek a l­á­­togatók, s miközben ízlelgették a magyar flekkenőket, a gulyást, a tájjellegű borokat, szólt a talpalá­­való cigányzene. Balett-táncosaink pedig valósággal elkápráztatták a közönséget. A pultnál szorgoskodó magyar fiatalok úgy árulták a por­tékákat, mintha mindig ezt csinál­nák. Margitka, a pingálóasszonyunk, kis önkéntes tanítványával, Anná­val, magára vonta a vendégek fi­gyelmét, és annyi, magyar motívu­mokkal díszített tojást ad­tak el, hogy egy lakodalomnak is elég lett volna. Vasárnap éjfélkor a La Cour­­neuve-i park fölött tűzijáték jelezte, hogy hivatalosan befejeződött a L’Humanité ünnepsége, de a jó­kedvű közönség nem hivatalosan még sokáig együtt maradt. Köszönjük. Szép volt. A viszontlá­tásra jövő ilyenkor. La Courneuve, 1987. szeptember. Kovács István* Hazaérkezett tegnap az MSZMP küldöttsége, amely Lakatos Ernőnek, a KB agitációs és propagandaosztá­lya vezetőjének a vezetésével részt vett a francia kommunista sajtó, a L’Humanité párizsi rendezvényén. A küldöttséggel megbeszélést folytatott Roland Leroy, a Francia Kommunis­ta Párt PB tagja, a L’Humanité fő­­szerkesztője, valamint Maxime Gre­­metz, az FKP PB tagja, a KB tit­kára. A Népszabadság sátránál.

Next