Népszabadság, 1987. szeptember (45. évfolyam, 205-230. szám)
1987-09-15 / 217. szám
6 ■ A Budapest—Tirana repülőgép első kabinja megtelt: két belga üzletember, egy népes kínai gazdasági szakértőcsoport, két lengyel kereskedő, néhány albán és a látogatóba utazó magyar újságíró foglalta el az üléseket. Az út alig másfél óra, mégis hosszú idő kellett ahhoz, hogy ha magánvendégként is, de eljusson Tiranába a Népszabadság munkatársa. A tiranai nemzetközi repülőtérnek nincs túl nagy forgalma: öt külföldi légitársaság jár ide rendszeresen, s nem titok, hogy a magyar gép nagy népszerűségnek örvend az albán és a külföldi utasok között. Gyakran dugig van bizonyítva, Albánia ma már sokféle kapcsolatot tart a világgal. A hazatérő albánok mellett az augusztus végi csütörtöki napon a gépen osztrák turisták képviselték a legnépesebb utazócsoportot: az ország kellemes klímája és csodálatos tájai mind több embert vonzanának ide. Az idegenforgalom azonban még csak kezdeteinél tart: kevés a szálloda, az utak sem a gyors, nagy befogadású autóbuszok számára készültek, az ellátás is a sajátos helyi követelményeknek tesz eleget. De minden bizonnyal egyre többen lesznek, akik belülről ismerik meg a „Sasok fiainak” országát. Így aztán mind kevesebb lesz a tévhír, az Albániáról szóló félinformáció. Ami az újságírók utazásait illeti, az európai szocialista országokból még nem fogadnak hivatalosan tudósítókat. A hozzánk jutó információk jórészt nyugati forrásokból erednek. Ezért aztán különösen érdekes volt a helyszínen öszszehasonlítani a hallomást azzal, amit láttam. MIKLÓS GÁBOR ÚTI JEGYZETE Albánia belülről 1. Szkander bég hagyatéka Tirana európai méretekkel kisváros, kétszázezer lakója van, ami a közel hárommilliós országban már nem is annyira kevés. A város szinte új, jórészt a háború utáni évtizedekben épült. A korábbi évszázadokra csak néhány épület emlékeztet, így a városközpontban levő Szkander bég téren álló szép vonalú dzsámi és a karcsú minaretje. A mecsetet műemlékként óvják, de mint imaház már több mint húsz éve zárva, Albánia akkor ateista országnak nyilvánította magát. A vallásgyakorlás tilalma furcsa dolog számunkra, ám azok az albánok, akikkel beszéltem, ezt a dolgot másként közelítik meg. A krujéi Szkander bég múzeum idegenvezetője elmondta, a XV. századi nemzeti hős ortodox kereszténynek született, majd a szultáni udvarban muzulmánná lett. Amikor hazatért Albániába, katolikussá vált, mivel politikai-nemzeti érdekei ezt diktálták. Egy tiranai etnográfus viszont arról beszélt, hogy a múlt századig a népet oly erősen megosztotta a háromvallásúság, hogy az zavarta a nemzeti újjászületést. — Ezért valljuk mi, hogy az albánnak csak egy vallása lehet, az albánság! — mondotta. Ez a hivatalos vélemény is, ám nem ritka, hogy a járókelő olvasót morzsolgató idősebb embert lát az utcán. Közlekedés Tiranában Szkander bég, az albánokat egyesítő nagy nemzeti hős valamilyen módon jelen van minden városban, faluban. Hiszen ő volt az, aki egész Európában ismertté tette hegyi népét, aki kapcsolatba lépett a külföldi hatalmakkal, s amíg élt, képes volt megvédeni az országot a török inváziótól. Az oszmán uralom a hős halála után 450 évet tartott. Albánia ma elsősorban ezzel magyarázza, hogy miért kell az országnak oly sokat behoznia a környező és a fejlettebb államokhoz képest. És még valamit az egykori hős kapcsán. Akivel beszéltem, soha nem mulasztotta el kiemelni, hogy akkor milyen nagy jelentőségű volt Hunyadi és az albán fejedelem szövetsége. (Egyébként Szkander bég bronzalakja mellett még egy szobor található mindenütt, Sztáliné.) Albániában — erről sokat írnak külföldön — nincsenek magánautók. A közlekedés azonban szemmel láthatóan fejlődik. Tirana az elmúlt hónapokban legalább kétszáz, viszonylag új nyugati autóbuszhoz jutott. Nagy dolog ez, hiszen eddig a tömegközlekedés gerincét ősrégi buszok alkották (látni még néhány Ikarus 620-ast is!), jó részük Skoda, vagy helyben, Durrësben összeszerelt pótkocsis vagy csuklós járgány, így a fővárosban könnyebb már munkába járni. Ami a vidéki utakat illeti: az autóbuszok itt csak az utasok egy részét képesek felvenni. A többiek ló- vagy szamárháton, kocsikon, ökrösszekéren, esetleg kerékpárral igyekeznek úti céljuk felé. És rengeteg persze a gyalogos. A közlekedő érzékeli: a gépkocsivezetők és a járókelők még nehezen alkalmazkodnak a nagyobb forgalomhoz. És még valami, egyre több — tapasztalhattam — a robogó, a motorkerékpár. A külföldön járó albánok hozzák be az országba, és a Jawák, Vespák már nem ritkák. Tv-ablak Igen, egyre több albán jár idegenben. Nemcsak diplomaták és kamionsofőrök, de a vállalati szakemberek és kutatók is világot látnak. Sőt több éve már fiatal albánok is tanulnak külföldi egyetemeken. Legtöbben Franciaországban, mások a kisebb nyugati államokban. Teljes elzártságról tehát értelmetlen beszélni. Bár a hárommillió albánból csak viszonylag kevesen utazhatnak, ám a világ nem áll meg a hegyes határokon vagy a tengerparton — behozza a tévé, a rádió. Tiranában egy albán, két jugoszláv és két olasz programból válogathatnak a nézők. A déli országrészben a görög televízió is látható, északon pedig még nyelvi nehézség sincs, hiszen a jugoszláviai Pristinából albán nyelven szól az adás. A készülék drága dolog, a hatszáz lekes átlagfizetésből bizony akár egy egész évit össze kell gyűjteni, hogy fekete-fehér vevőhöz jussanak (1 leke 2,89 Ft). Az országban 300 ezer tévé van, ami a családok nagy létszámát figyelembe véve nem is kevés. A tévéket, más értékesebb iparcikkekhez hasonlóan, nem a szabad forgalomban, hanem a munkahelyi érdemek alapján vásárolhatják a dolgozók. A televízió mellett ott van a film (egy sor nyugati mozidarabot játszanak) és a könyvkiadás is. A szocialista országok filmtermését legfeljebb a külföldi adásokból ismerhetik meg, mai irodalmunk sem kerül el az itteni olvasókhoz. Az albánok mégsem teljesen tájékozatlanok, habár a sajtó meglehetősen egyoldalú képet fest a szocialista országokról. Az emberek tapasztalatai minden bizonnyal ennél gazdagabbak: több helyütt is említették, hogy ez vagy az az ismerősük Magyarországon járt gyógykezelésen, budapesti kórházban operálták, s egyáltalában, tetszett nekik a mi országunk. Elhanyagolt bunkerek A mindennapi élet ritmusa más itt, mint Európa közepén. Délben az albánok sziesztát tartanak, indokolja ezt a néha negyven fok feletti hőség is. Az este pedig a korzózásé. Valamennyi város központjában lezárnak egy szélesebb útszakaszt, teret a forgalom elől, s itt sétálnak, beszélgetnek a helybeliek sötétedésig. A munkahét hatnapos — sokan még vasárnap is dolgoznak, ez is meghatározza a korzózási szokásokat. A másik kedvelt szórakozás a futballmeccsek látogatása. Az albánok nagy szurkolók, egy-egy város csapatát lelkesen biztatják a találkozókon. Lehet persze táncolni is (ma már ez nem üldözendő csökevény), az éttermekben a hagyományos albán körtánc mellett európai zenére is fejtik. Még egy megcáfolandó hír: nem tilos már a farmernadrág Albániában, és nem beretválják le a beutazó bajuszát, szakállát. Igaz, az itteniek szakítottak a hagyományos férfiúi arcdíszekkel, de ez a hivatalos divatváltozás a beutazókat nem érinti. Jól szabott blue jeanst pedig elég sok albánon látni. A nők egyre divatosabban járnak: látszik, hogy az elérhető anyagválasztékot házilag varrják meg. Tiranán kívül sokan a hagyományos balkáni női viseletét hordják: szűk nadrágot, felette a rövid szoknyát, szoros fejkendőt. Az idős asszonyok egy része fehérbe öltözik, más vidékeken feketében járnak. A turista csak a benyomásairól számolhat be, amiket szembesíthet a korábban olvasottakkal. Albániában nem találkoztam ellenségességgel, sokkal inkább barátságos kíváncsisággal. Pedig a hivatalos álláspont szerint Albániát ellenséges blokád veszi körül. Ezt az érzést erősítheti az emberekben a mindenütt látható kisebb-nagyobb betonbunkerek sokasága. Láthatóan jó részük régi, elhanyagolt építmény. Harcászat: funkciójukat nehéz felfogni. Ott tornyosulnak e félgömbök Durrës nemzetközi strandján, a szántóföldeken, az utak mellett, a mezőgazdasági telepek, gyárak közelében. Láthatóan sok a katona, vannak egyenruhás nők is. Albánia mégsem kelti az utazóban militarista állam benyomását, s hamis a beállítás, miszerint „bunkerország” lenne. A viszonylagos zártság azonban aligha vitatható. Mennyiben oldódik mindez? Nos, minden bizonnyal vátozást jelent a turistacsoportok megjelenése, a gazasági kapcsolatok megélénkülése aülfölddel. Nyitás-e ez? Ramiz Alia, a párt vezetője, államfő úgy mondotta,hogy „Albánia nem nyit és nem zár, hanem folytatja eddigi bevált politikáját”. Hogy az értelmezés miként változik ebben a politikában, azt a látogató nehezen fejtheti meg. Mindenesetre a politikai megfigyelők változásról beszélnek. Szélesebb körben keresik a külföldi kapcsolatokat az albán vezetők. Ma már — az Egyesült Államok és a Szovjetunió kivételével — minden más állammal a kölcsönös előnyök alapján, feltétel nélkül hajlandók a kapcsolatok fejlesztésére — ahogy ezt a legutóbbi kongresszuson Ramiz Alia is mondta. Láthatóan ez nem jár áttörésszerű változással. A kulcs — vélik az elemzők — a népgazdaságban van. Erre utalnak az albán pártsajtóban legutóbb megjelenő nyílt bíráló írások is, és azok a felhívások, amelyek a munkastílus javítására, új szemléletre szólítanak fel a pártmunkában is. Következik: 2. HATSZÁZ MEGAWATT ROMÁNBAN. A nemzeti hős szobra Tirana főterén. Vidéken még hordják a népviseletet. A SZERZŐ FELVÉTELEI NÉPSZABADSÁG 1987. szeptember 15., kedd A L'Humanité fesztiválján Franciaország legnagyobb népünnepélye zajlott le a hétvégén Párizs külvárosában, La Courneuveben, amelynek hatalmas parkjából 60 hektárnyi területen képviseltette magát Franciaország minden megyéjének baloldali s a világ 70 országának kommunista vagy más haladó mozgalma; utóbbiak a nemzetközi város 80 sátrában rendezték be kiállításaikat. A L’Humainité fesztiválja az esős időjárás miatti kétségek közepette kezdődött, de az FKP lapjának hagyományos ünnepsége rövidesen népes „sétálóvárossá” alakult, ahol a nyüzsgő, vidám sokaság zsivaja és a lacikonyhák csábító illata töltette be a levegőt. A sátrakhoz csalogató kiáltások, a tüzek lobogása, a sok lelkes fiatal és a mégiscsak előbújó nap hamar bemelegítette a légkört. Az emberek, főleg a fiatalok, tegeződnek, mintha valamennyien régi ismerősök lennének. Nyolcszázezer látogató — Mondd, merre van a Lot és Garonne megyeiek sátra? — kérdezte valaki. — Te is azt keresed? — hangzik a válasz. — Gyere, együtt talán könnyebben megtaláljuk. Könnyebben, de nem egykönnyen. Mindenfelé akkora a tömeg, mint több vásárban együttvéve. Véletlenül összefutunk Gaston Plissonnier elvtárssal, az FKP Politikai Bizottságának tagjával, tőle kérdezzük, mennyien lehetnek. De ő is csak saccolni tud, hiszen — mint mondja — péntek délig több mint 400 ezer belépőjegy kelt el elővételben, de a bejáratoknál még sokan vásároltak jegyet az ünnep megnyitása után is. Az már biztos, hogy a siker lényegesen nagyobb a tavalyinál. Igaz, sokkal jobb az idő is, így vasárnap még több ember jött ki szórakozni, politizálni, vásárolni, falatozni. Vasárnap estig 800 ezer látogató jött el a fesztiválra. Mert ami a szemnek, szájnak ingere, az itt megtalálható. A sátrakból árad az ínycsiklandó sültek, tájjellegű ételek és édességek illata. A gascogne-i étteremben Jean-Claude a megyei titkár, jó házigazda módjára nekigyürkőzve készíti elő az asztalokat a vendégek részére, majd maga szolgál fel, miközben mindenkihez van néhány kedves kérdése vagy szava. A közelben óriáskerék forog, a fenn ülők kurjongatnak. Ideien® fiatalok egy csoportja vár a sorára, s közülük néhányan kitűzött sajtóigazolványomat böngészik. — Áh, magyar? — örvendezik egyikük. Megered a szava: tavaly hazánkban nyaralt, soha nem felejti el a kedves élményeket, és jövőre magyarországi motoros túrára készül ifjú barátaival. Agitáló fiatalok A magánlak sátrainál meghívnak egy korty vörösborra. Itt is, akárcsak a többi sátornál, hamar a politikára terelődik a szó. Itt a borozgatás, a falatozás nem zajliik le politizálás nélkül, azért is nyúlnak olyan hosszúra a francia étkezések. Franciaországról szólva gyakran hangzik el az egység szó. Egységben fellépni a tőke támadása ellen, a vívmányok védelmében, egységes fellépéssel biztosítani André Lajoinie-nek, a Francia Kommunista Párt jelöltjének minél jobb eredményét a közelgő elnökválasztásokon. André Lajoinie, aki egyben a nemzetgyűlés kommunista csoportjának elnöke és a L'Humanité ünnepségének szónoka is, éppen erre sétál. — Mi a véleménye a fesztiválról? — kérdezem. — Ez valóban Franciaország legnagyobb népi ünnepe — mondja André Lajoimie. — Mint arról mindenki meggyőződhetett itt, a francia dolgozók százezrei jöttek el, a pártot erősíteni. Magatartásukkal újra kifejezésre juttatták, hogy készek a politikai harcra. A legújabb bizonyság erre az a népmozgalom, amely kiszabadította Pierre-André Altpertinit, a fiatal francia egyetemi oktatót az apartheidpolititikát folytató dél-afrikai kormány börtönéből. Ez a győzelem tovább növeli harci kedvünket — hangsúlyozza. S vasárnap délután, amikor Lajommie elvtárs a több százezres nagygyűlésein a kommunista és a szocialista dolgozókat egységre szólító beszédét mondta, ott volt mellette Pierre-André Albertini is, akit az egybegyűltek forró ünneplésben részesítettek. Pierre-André még erősebb nemzetközi összefogásra szólította fel a világ dolgozóit az apartheid ellen. A fesztivál területén lépten-nyomon agitáló fiatalokba ütköztem. — Harc nélkül nincs haladás! — skandálták. — Lépj be a Francia Kommunista Pártba vagy az ifjúsági szövetségbe! És a fiakazok, akiket leginkább sújtanak a francia élet terhei — a munkanélküliség, az életszínvonal csökkenése, a válság következményei 7—, ezrével kérték felvételüket a pártba. A két napon kilencezernyolcszázan léptek be a francia dolgozók érdekeit következetesen képviselő Francia Kommunista Pártba, illetve ifjúsági szövetségébe. A kontinensek utcája Az ünnepi forgatag nemzetközi városrészében a francia elvtársak találóan a kontinensek utcájának nevezték el a parknak azt a részét, ahol a külföldi vendégek, kiállítók sátrai sorakoztak harmonikus összevisszaságban. A szovjet pavilonnál a látogatók ünnepelték az októberi szocialista forradalom közelgő 70. évfordulóját, s közben hatalmas képernyőn nézték a moszkvai tévé műholdon közvetített műsorát. A keleti bájjal épült kínai pavilonnál üdvözölték, hogy a távolkeleti vendégek most a negyedik alkalommal jöttek el a nemzetközi városba a szocialista országokkal. A Népszabadság pavilonja — s ezt nem az elfogultság mondatja velem — gyöngyszeme volt a nemzetközi városnak. Az építők és a szervezők, lebonyolítók szép és jó munkát végeztek. Sűrű sorokban jöttek a látogatók, s miközben ízlelgették a magyar flekkenőket, a gulyást, a tájjellegű borokat, szólt a talpalávaló cigányzene. Balett-táncosaink pedig valósággal elkápráztatták a közönséget. A pultnál szorgoskodó magyar fiatalok úgy árulták a portékákat, mintha mindig ezt csinálnák. Margitka, a pingálóasszonyunk, kis önkéntes tanítványával, Annával, magára vonta a vendégek figyelmét, és annyi, magyar motívumokkal díszített tojást adtak el, hogy egy lakodalomnak is elég lett volna. Vasárnap éjfélkor a La Courneuve-i park fölött tűzijáték jelezte, hogy hivatalosan befejeződött a L’Humanité ünnepsége, de a jókedvű közönség nem hivatalosan még sokáig együtt maradt. Köszönjük. Szép volt. A viszontlátásra jövő ilyenkor. La Courneuve, 1987. szeptember. Kovács István* Hazaérkezett tegnap az MSZMP küldöttsége, amely Lakatos Ernőnek, a KB agitációs és propagandaosztálya vezetőjének a vezetésével részt vett a francia kommunista sajtó, a L’Humanité párizsi rendezvényén. A küldöttséggel megbeszélést folytatott Roland Leroy, a Francia Kommunista Párt PB tagja, a L’Humanité főszerkesztője, valamint Maxime Gremetz, az FKP PB tagja, a KB titkára. A Népszabadság sátránál.