Népszabadság, 1987. szeptember (45. évfolyam, 205-230. szám)

1987-09-19 / 221. szám

1987. szeptember 19., szombat NÉPSZABADSÁG KÖZÚTI NAPIÓ Nyár volt, nyár A nyár múlásával meg­szaporodtak újságaink­ban a külföldi vakáció­zás emlékeit, tapasztala­tait felidéző képek, cik­kek. Szakmai betegség ez: a hírlap­író, bárhol járjon is, csak maradjon meg örö­k kíváncsinak. A közúton is, külföldön járva. Csehszlovák, osztrák, svájci, nyugatnémet, hol­land rendszámú kocsik suhannak el mellette, s olykor néhány magyar is. Sokfélék a márkák, sokfélék a ve­zetők. Délcegen feszít az egyik, akár a tiszteletkört járó győztes, laza test­tartással ül kocsija volánjánál az olasz, a messze északról érkező hir­­■telenszőke autós szemlátomást kí­méli kocsiját, pedig strapabíró. A francia család kocsijában csak hát­térzenét szolgáltat a magnó, a fő­műsort a gyerekek adják. Viháncol­­nak, s nem dörög rájuk egyszer sem a szülő, apa és anya szinte maguk is részesei a játéknak, az apa csak fél szemmel sandít az útra, s rea­gál így is mindenre. Látszik rögtön, hogy nagy nemzetközi tapasztalata van országúti vezetésből. És mi hogy vezetünk? Óva intek az általánosítástól, mert sokfélék vagyunk mi hazai útjain­kon is, s nem válunk egyformává azután sem, amikor átléptük a ma­gyar határt. A közelmúltban vagy három és fél ezer kilométert vezet­tem a szomszédos Jugoszláviában, főként keskeny, kacskaringós és me­redek szerpentinutakon, amelyeken bizony nagy a forgalom és a veszély is, hiszen egyfelől ott a hegyoldal, túlfelől pedig gyakran nincs korlát, csak a rettenetes mélység. Láttam néhány összetört magyar kocsit, még többről hallottam. E so­kadik külföldi autózásom mégis új­fent arról győzött meg, hogy mi, magyarok általában fegyelmezetten vezetünk idegen utakon, a bajok oka többnyire a fogyatékos vezetői tu­dásban, gyakorlatban keresendő. Fe­gyelmezettségünk mellett szól, hogy ezúttal Jugoszlávia hegyes-völgyes tájait járva a magyarok kocsijai ke­vesebbet fogyasztottak, mint itt­hon, legalábbis kivétel nélkül ezt ál­lították, akiket megkérdeztem. Fel­tehetőleg a takarékosabb vezetési módban szerepet játszott, hogy jó­val drágább a benzin, a pénz meg kevés, így aki pazarol, saját nyara­lását kurtítja meg. De szerepet játsz­hatott e tényben az is, hogy megnőtt az emberekben a veszélytudat, s ez óvatosságra intette őket. Furcsa, hogy nem a valóban ve­szélyes szerpentineken érte a baj pórul járt honfitársainkat, hanem széles úton, hosszú egyenes lejtőt követő enyhe kanyarokban. Talán takarékoskodni akartak ott­­is, ki­kapcsolták a motort, nem tudom. Vagy csökkent volna — az egyenes út láttán — a veszélyérzet? Úgy okoskodtak magukban, hogy na, vég­re most mi is mehetünk gyorsan? Az út mindenütt száraz volt, de az utakon ott árulkodott a korábbi eső­ről a lezúduló víz hordaléka, kevés­ke kőzúzalék, ami a sokkal jobb gumikon futó sokkal jobb kocsik vezetőit is lassításra ösztökélte. A magyarokat viszont nem. Két hát­ramaradt roncsot közelebbről is szemügyre véve máig sem értem, miként indulhat el valaki szinte használhatatlan autógumikkal. Er­re nézve ugyan vannak nemzetközi előírások, illetve a fogadó ország szabályozza, hogy útjain milyen pro­filmélységű gumiköpenyeket követel meg, de még nem láttam soha, hogy bármely határállomásról rossz gu­mik miatt valakit is visszaküldtek volna. Ez persze nem menti fel az autóst a kötelezettség és a felelős­ség alól. Ak­kor sem, ha történetesen kon­vojban haladva társaitól nem akar­ván lemaradni, megannyi szabályta­lanságot követ el. Márpedig ez el­kerülhetetlen: a sorban másodiknak haladó viszonylag kevés szabályta­lanság árán képes nyomon követni az elöl menőt, a harmadik már jó­val sűrűbben vét a közlekedési sza­bályok ellen, míg a negyedik, az ötödik már szinte képtelen tartani a helyét, s emiatt egyre-másra kö­veti el a kirívó szabálytalanságokat. Ez is afféle magyar szokás. A ta­pasztaltabb külföldiek, a jobb ko­csik gazdái nem szoktak társulni az úton, majd találkoznak egy megbe­szélt helyen. Bennünket egy jó adag elesettség, a nyelv nem tudása kész­tet erre a rossz gyakorlatra. A jobb tervezés és térképismeret, az autó megnyugtatóbb felkészítése a hosz­­szú útra szükségtelenné teheti a konvojban való haladást. Fejér Gyula Tóparti leszerelés A Balatonnál a nyárias idő- ?? járás hatására megélén­kült az utóidény vendégforgal­ma. A külföldi vendégek közül sokan meghosszabbították tar­tózkodási idejüket, de újabbak is nagy számban érkeztek,, főleg Ausztriából, az NDK-ból és a­z NSZK-ból. A szokásosnál jóval­­több az Utószezoni kedvezmé­nyeket élvező hazai vendég is, az északi ponton 20 százalék kedvezmény­t kapnak a kempin­gezők, a fizető-vendéglátásnál pedig 30-40 százalék bérleti en­gedményt adnak” — olvasom a Magyar Távirati Iroda tegnapi hírében. A nyár vége felé tehát jött néhány szép nap. S kora ősszel jön még talán több is. De ami a vízparti szórakozási lehetőségeket illeti: hiába jön. A strandokat bezárták. A jegypénz­tárakon lehúzták a redőnyt, a játékokat leszerelték, a mellék­­helyiségeket lezárták, elvitték a part menti padokat, a teniszpá­lyák felezőhálóit felgöngyölítet­ték, néhol még a lépcsőket is ki­vették a vízből, s elszállították a raktárakba. Történt mindez au­gusztus 31-én, a legtöbb helyen már a kora reggeli órákban, sie­­­tősen. Addig szólt a személyzet egy részének a szerződése. Tehát a naptári nyár utolsó napján a tanácsok, a szolgáltató intézmények kimondták, hogy alászolgája, mehet mindenki, ahová akar. Ha éppenséggel für­deni szeretne a szeptemberi me­leg napokban? Az ő baja. Sza­bad strand nincs, vagy csak húsz­harminc kilométernyire a látoga­tott üdülőhelyektől. A kabinok, az öltözőhelyiségek is lezárva. Már elmondani is unalmas, hogy minden szezon végén ez történik, noha a szezon eleji fo­gadkozások éppen az ellenkező­jéről igyekeznek biztosítani a vendégeket. De már senki se hisz azoknak a fogadkozásoknak. Való igaz, bizonytalanra nem lehet alkalmazottakat foglalkoz­tatni. A bérgazdálkodás nem bír­ja az ingadozást. Hiába, hogy ez az időjárás ingadozásának ki­szolgáltatott tevékenység, akkor sem. Nyáron legyen nyár, ősszel legyen ősz, ez a szigorú „terv” vezérli a szolgáltatások szerve­zőit. Ennek következtében a két első szeptemberi hétvégén — és a közbeeső, fürdésre alkalmas na­pokban — az üdülőhelyek strand­jain százak meg százak voltak meglehetősen furcsa helyzetben. Napozni lehetett, fürdeni lehe­tett ugyan, néhány élelmes ma­gánkereskedő, lángos-, pecsenye- és palacsintasütő nyitva is volt. De ahol százak tartózkodnak órá­kig, ahol sültet, gyümölcsöt, zöld­séget árulnak, ott szemét is van, egyebekről nem szólva. Vendég, kereskedő úgy intézi tehát az ügyeit, ahogy tudja — a hulla­déknak ott van a bokor, a part, a víz... A minőségét illetően általában jól működő nyári vendéglátás után egyik napról a másikra ős­állapotok uralkodnak a tóparton. Amikor jönnek a zordabb hetek, ősz derekán, lehet majd takarí­tani. Most pedig a sok kései für­dővendégnek — hiszen az üdülők egy része még teljes kapacitás­sal működik! — bosszankodni, szégyenkezni. Úgy látszik, nem lehet más­ként. A szezon eleji ígérgetéseket — a nagy szállodák, turistaközpon­tok kivételével — a hivatali kényszerek évről évre megcsú­folják.­ De hát valóban kénysze­rek? Nemcsak beidegzettség, ké­nyelmesség, tehetetlenség, meg­kövült szokás? Amikor majd a szakemberek az évadot értékelik és a tapasz­talatokat elemzik, jó volna, ha erre is gondolnának, s nyilatko­zat helyett tennének is végre va­lamit. Hiszen mindössze két-há­­rom heti többletmunkáról lenne szó. S nem is ingyen, mert a vendég mindenért fizet. T. I. A reformkor gyermekei Harc a Tisza szabályozásáért© A 19. század első évtizedeiben, az évszázados Habsburg-uralom alatt sínylődő Magyarorszá­gon sokféle alakban jelentkezett a nemzeti ön­állóság igénye, az őshazakutatástól a gazdasági önállóság megteremté­séig. A század egymást követő, nem­zetformáló eseményei között aligha volt még olyan, az ezredfordulóig elhúzódó, pártokat és ellenpártokat, haladókat és maradókat, technokra­tákat és a természeti környezet vé­delmezőit szembeállító kérdés, mint a Ti­sza-szabályozás, jelesen a kö­rülötte­­kavargó­­eszmék, indulataik sokfélesége. Áldás és átok A török hódoltság, az állandósult háborús viszonyok alatt az áldás átokká változott, s az ország meg­szállt része elnéptelenedett, falvak tűntek el, a víz borította területe­ken újból felelevenedett az ősi, ha­­lász-pákász, gyűjtögető életmód. A „végeken­” folyó védelmi munkák, a várak oltalmát szolgáló, hadásza­ti célú elárasztások hatalmas terü­leteket­ mocsár ásították el A török kivonulása után az or­szág legfejlettebb részén, a Kisal­földön, a Duna völgyében elkezdő­dött a vízépítés. De a Tisza-vidé­­ken hatalmas méreteket öltött a me­derbe épített malomgátak, a halá­szati célú rekesztések, a tógazdasá­gok almacsarasító hatása. A Tisza­­szabályozás csak néhány, a sószál­­lítás biztonságát szolgáló átvágás­ban merült ki. A kiküldött császá­ri biztosok — képzett hadmérnökök — eredménytelenül tértek vissza, nem sikerült rábírni a "Felső-Ti­sza­­völgyi megyéket és uradalmaikat az ármen­tesítést", lecsapolási munkák­ra, de hiányoztak a mérnökök és a megbízható térképek is. Bár a 18. század végén a mellékfolyók sza­bályozásával az Ungvártól Zemplé­nig terjedő területekéin megszaba­dultak az állandó árvízveszélytől — ennél szabb nem történt a Tisza mentén. A Tisza-szabályozás a reformkor­ban került ismét napirendre. A szi­lárd­­gazdasági alapokon nyugvó nemzetépítés legkiválóbb képviselő­je, Széchenyi István, felismerte, hogy a haladás kulcskérdése a köz­lekedés, azon belül a vízépítés. Ne­véhez fűződik a nagyarányú vízi­­program és a Tisza-sza­bályozás be­indítása. Az utóbbi nagy nyomaté­kost kapott az 1844—1845-ös tiszai árvizek után, amikor i­s az uralko­dó Széchenyit bízta meg a helytar­tótanács­­közlekedési osztályának vezetésével. A Tisza-völgy rendezé­séről szóló munkájában a gazdasá­gi-technikai feltételek, az irányítás és végrehajtás feladatai között meg­fogalmazta: „1 szer kimerítő mér­nöki terv, 2 szer Lehető legnagyobb egység ezen tervek alkalmazásában és e szerint 3 szót egy parancsoló és számos szófogadó.. .” Egység— és akiknek nem kellett Széchenyivel egy időben kapott megbízást Vásárhelyi Pál mérnök a szabályozási terv elkészítésére, aki elsősorban a Tisza lefolyási viszo­nyainak rendezésére törekedett. A feladatokat két részre osztotta: az árvizek gyors levonulását átvágá­sokkal, az ármentesítést töltésekkel kell biztosítani. A terveket elfogad­ták, de a munkálatok alapja, Vásár­helyi Általános Tisza-szabályozási tervezete, hatalmas vihart kavart a megyék, a birtokos nemesség és a szakmai ellentábor körében. Debre­cen a rideg állattartását féltette, mely az árvizek által gazdagon ön­tözött Hortobágyon állt vagy bukott. A Tisza-völgyi birtokosok malom­­érdekeltségeiket védelmezték, ellen­álltak a halat,­ a vadat, a háziipart jelentő mocsárvilág felszámolásá­nak. Mások a jó vadászhelyek­et, a romantikus lápvilágot, a mocsári­ ví­zi élővilágot féltették a rendezés­től. Együttesen sokallták a terve­zett munkákat és költségeket, min­denki jól akart járni, senki sem akart áldozni a „köz oltárán”. A tervezet támadói szócsöveik segítsé­­gegével ijesztgetésekkel, némisztge­­téssel, a természeti világ kipusztu­lásának víziójával fenyegettek. Az állandósult árvizek és Szé­chenyi fáradhatatlan szervezőmun­kája terelte össze az érdekelteket a pesti Károlyi-palotában — a Ká­rolyiak voltak a Tisza-vidék legna­gyobb birtokosai — 1846. január 19- én. Széchenyi — a baljós előzmé­nyek ellenére — azért erőltette a gyűlést, mert csak szervezeti egy­ségben tartotta megvalósíthatónak terveit. Akaratának megfelelően megalakult az első Tisza-völgyi Tár­sulat, de ez pirruszi győzelem volt azért­­is,­­mert Vásárhelyi egészségi állapotát megrendítette a hosszú ideje tartó ellenségeskedés, az igaz­talan támadások, agyvérzést kapott, és április 8-án meghalt. És bár Tiszadob térségében még abban az évben hozzákezdtek a sza­bályozási munkálatokhoz, továbbra sem ült el a kétely Vásárhelyi ter­veinek helyessége­i felől. Ezért a helytartótanács Pietro Paleocapa lombard-velencei építési főigazgatót hívatta az országba a­­tervek felül­vizsgálatára­, a korrekció elvégzésé­re. Paleocapa, tiszai körútja során, a Pó viszonyaihoz méretezte terve­it, csak töltésépítéssel akarta meg­valósítani a szabályozást. Száz­negyven évvel ezelőtt, a Tisza-völ­gyi Társulat 1847. évi gyűlésén vi­haros jelenetekre­­került sor a Vá­sárhelyi-féle „átvágáspártiak” és a Pareocapa-féle „töltésezéspártiak” között. Paleocapa Vásárhelyi terve­zete helyett egy látszólag kevesebb munkát és pénzt igénylő tervet nyújtott be,­­mely a helyi érdeke­ket­­támogatta az országossal szem­ben. Vélemény a Tisza-völgy rende­zéséről című munkájában kifejti, hogy amennyiben a folyót Vásárhe­lyi tervei alapján szabályozzák, ak­kor „... hihetőleg kihalna a most élő nemzedék a­nélkül, hogy vala­mely hasznot látott volna belőle há­rulni ...”. Állítása olaj volt a tűz­re,­­mert a maii haszon­ reménye édes zene volt a jövővel mit sem törődő kortársak fülének... Az ellenzéki hangulat az­­ellentervnek kedvezett, Széchenyi, hogy elejét vegye a tel­jes bomlásnak, hozzájárult a köz­ponti választmány döntéséhez. Széchenyi eszmevilága Széchenyi többfrontos harcot ví­vott a Tisza-szabályozás kérdésében a megyék és birtokosság maradiság­­ból fakadó ellenzékisége ellen, a nemzeti haladásért. A vízépítés fon­tos része volt gazdaságpolitikai programjának, ezzel összefüggés­ben gyakran foglalkozott az állam­­hatalom, a végrehajtás és az állam­polgárok viszonyával. Jövőbe látó eszmevilágára, terveire ólomsúllyal nehezedtek a kor viszonyai. A gaz­dasági, politikai gondokkal terhelt nemzet számtalan érdekcsoportra ta­gozódott. A megyék és­­birtokosság, a legitimisták és nemzeti ér­zelmű­­­ek, a magyar és német ajkú polgár­ság minden országos vagy lokális kérdésben különállással bizonyítot­ta elsőbbségét. A mezőgazdaság sa­­­­ját zsírjába fúlt, hittéli hiányában nem gyarapodott,­­nem tudta hasz­nosítani termékeit; az iparosítás az európai fejlődéssel szemben pénz, fejlesztési lehetőség híján ólomlá­bakon vánszorgott. Széchenyi egy archimedesi pontot­­keresett, mely­ből kifordíthatja sarkából a nem­zet tehetetlen tömegét. A közlekedésben kifejtett mun­kássága mellett a Tisza-völgy ren­dezése, az Alföld gazdasági fejlesz­tése révén kívánta bizonyítani poli­tikai, gazdasági terveinek­­helyessé­gét. Véleményes jelentés a Tisza­­szabályozási ügy fejlődéséről című munkájának tanúsága szerint első­rendű feladatnak tartotta az érde­kek egyesítését. Felismerte, hogy bármely jó, a jövőt szolgáló ügy csorbát szenvedhet a napi, egyéni érdekeket féltő ellenzék aknamun­kája révén, akik gyakran a „nép ba­rátja” köntösében jelennek meg, a hamis nemzetféltés, hazafiság zász­lója alatt sütögetve pecsenyéjüket. Tudta, hogy egy­e©r országos ér­vényű döntés mögött a bizalom és bizalmatlanság várakozik. Ezért he­lyezi előtérbe a közérdeket az egyes érdekekkel szemben: „...Idejét lá­tom tehát annak, hogy ezek (a víz­rendezés) országos köztulajdonnak világosan elismertessenek, s mint olyan, minden egyes önkény ellen megvédessenek.’’ Osztály- és önérdekein felülemel­kedve vallja, hogy a nemzeti érde­kű célok a felelős vezetők döntése után csak úgy­­valósulhatnak meg, „.. .ha a felvilágosult társadalom összefog, érdekeit egyesíti egy kö­zös cél érdekében”. Véleménye ab­ból a meggyőződésből fakad, misze­rint a nép azért emelte maga fölé vá­lasztott vezetőit, mert messzebb el­látnak, mint a napi gondokkal küz­dő, önérdekeikért munkálkodó egyé­nek, hogy a vezetők érdekeltségét a közérdek határozza meg. De nagy­szabású eszméi, tervei megvalósítá­sába közbeszólt a történelem ... A múlt üzenete A szabályozás körüli csatározások­nak egy időre véget vetett a sza­badságharc. Bukása után süllyesztő­be került Vásárhelyi egységes ter­ve, a korábbi „nemzeti ügy” lokális problémává zsugorodott, csekély részmunkálatok folytak. A Paseo­capa-féle módosítások és a keletke­ző árvizek a kezdeti eredményeket is megsemmisítették. A Bach-kor­­szakot követő állapotok, az ország­ra kényszerített hatalmas admi­nisztratív apparátus, a túlburjánzó bürokrácia, a szemben álló, önér­dekeiket gyakran hazafisággal ta­kargató csoportok ellenállása, s a kettő között a zavarosban halászok keltette zűrzavar lehetetlenné tet­te a józan megítélést. A sok bába között — Széchenyi szavaival — a születendő gyermek, a Tisza-szabá­lyozás került végveszélybe... Az 1867-es kiegyezés után, a „nemzeti örömmámorba®”, a Tisza­­szabályozás az Alföld gazdasági fel­emelkedésével együtt — úgy tűnt — végleg lekerül a napirendről. A hivatalos vélemény a mezőgazdasá­got nem tartotta nyereségképző ága­zatnak, az iparosítás, kapitalizáló­­dás, meggazdagodás, a „gründozás” volt a kívánt és áhított cél. Az egyéni érdek háttérbe szorította az országos érdeket. De a felszín alatt fenyegető folyamatok gyűl­tek, a Ti­sza hallgatott, bár szabad folyása nagy veszedelmek bekövetkeztét sejtette azok számára, akiknek volt fül­ük a hallásra, szemük a látás­ra. 1879. március 12-én éjfél után két órakor a féktelen folyó áttörte a vasúti töltést, és szinte a földig rombolta Szegedet. A kormány a szegedi katasztró­fa s a közvélemény nyomására a Tisza-szabályozás fel­ülv­i­zsgálatára kényszerült. A vizsgálat teljes elég­tételt adott Vásárhelyi Pál szemé­lyének és tervezetének. A munká­latok 1884-től az eredeti tervek sze­rint folytatódtak, a század végére készen állt a nagy mű. A Tisza­­völgy rendezése, az Európában egyedülálló árvízvédelmi munkála­tok eredményeként a folyó hossza egyharmadával csökkent, ötmillió kataszteri holdat ármentesítettek. Széchenyi, Vásárhelyi fellépéséig az ország több mint fele vízborította, vízjárta terület volt. A folyamszabá­lyozás, a belvízrendezés, az ármen­­tesítés megteremtették a térségben a településfejlesztés, a közlekedés, az iparfejlesztés s a mezőgazdaság fejlesztésének alapjait. Azok, akik a természeti világot féltették a mérnöki beavatkozástól, s azok, akik merészen nekivágtak a természet átalakításának, rég halot­tak már. Új idők, új emberek, új eszmék jöttek, a valaha egész nem­zetet felbolydító csatározások em­léke a feledés homályába tűnt. De magvalósult a Tisza-szabályozás, és Magyarország kincseskamrájává alakította a Tiszai-tájat. A beregi berkekben vígján virul a mocsári tölgy, a Tisza­i Túr egyesülésénél diófaligetek ontják a bő termést, a kiskörei tározó a környék meggaz­dagodásának kulcsa. A vízfolyás, határtól határig, a vízimadarak tíz­ezreinek nyújt terített asztalt. Az ember és természet nem szegénye­dett, hanem gazdagodott a mérnöki beavatkozás révé®. Tiszadobon, az isrkoma magaslat mellett, a dob-szederkényi átvágás­nál, Vásárhelyi Pál 125 évvel ez­előtt felállított­­szobra mellett, a Széchenyi-emlékmű talapzatán Szász­ Károly verse emlékeztet s­int: „Két hatalom versenye soká e róna leírásán / Emberi szorgalom s a vizek ős eleme / Széchenyi­­lett a bíró, a Tiszát medrébe szorítá­s Szózata s a nagy tér­em szabad és a miénk.” Lakos Éva Szeged, 1879. március 12. 11

Next