Népszabadság, 1987. szeptember (45. évfolyam, 205-230. szám)
1987-09-19 / 221. szám
1987. szeptember 19., szombat NÉPSZABADSÁG KÖZÚTI NAPIÓ Nyár volt, nyár A nyár múlásával megszaporodtak újságainkban a külföldi vakációzás emlékeit, tapasztalatait felidéző képek, cikkek. Szakmai betegség ez: a hírlapíró, bárhol járjon is, csak maradjon meg örök kíváncsinak. A közúton is, külföldön járva. Csehszlovák, osztrák, svájci, nyugatnémet, holland rendszámú kocsik suhannak el mellette, s olykor néhány magyar is. Sokfélék a márkák, sokfélék a vezetők. Délcegen feszít az egyik, akár a tiszteletkört járó győztes, laza testtartással ül kocsija volánjánál az olasz, a messze északról érkező hir■telenszőke autós szemlátomást kíméli kocsiját, pedig strapabíró. A francia család kocsijában csak háttérzenét szolgáltat a magnó, a főműsort a gyerekek adják. Viháncolnak, s nem dörög rájuk egyszer sem a szülő, apa és anya szinte maguk is részesei a játéknak, az apa csak fél szemmel sandít az útra, s reagál így is mindenre. Látszik rögtön, hogy nagy nemzetközi tapasztalata van országúti vezetésből. És mi hogy vezetünk? Óva intek az általánosítástól, mert sokfélék vagyunk mi hazai útjainkon is, s nem válunk egyformává azután sem, amikor átléptük a magyar határt. A közelmúltban vagy három és fél ezer kilométert vezettem a szomszédos Jugoszláviában, főként keskeny, kacskaringós és meredek szerpentinutakon, amelyeken bizony nagy a forgalom és a veszély is, hiszen egyfelől ott a hegyoldal, túlfelől pedig gyakran nincs korlát, csak a rettenetes mélység. Láttam néhány összetört magyar kocsit, még többről hallottam. E sokadik külföldi autózásom mégis újfent arról győzött meg, hogy mi, magyarok általában fegyelmezetten vezetünk idegen utakon, a bajok oka többnyire a fogyatékos vezetői tudásban, gyakorlatban keresendő. Fegyelmezettségünk mellett szól, hogy ezúttal Jugoszlávia hegyes-völgyes tájait járva a magyarok kocsijai kevesebbet fogyasztottak, mint itthon, legalábbis kivétel nélkül ezt állították, akiket megkérdeztem. Feltehetőleg a takarékosabb vezetési módban szerepet játszott, hogy jóval drágább a benzin, a pénz meg kevés, így aki pazarol, saját nyaralását kurtítja meg. De szerepet játszhatott e tényben az is, hogy megnőtt az emberekben a veszélytudat, s ez óvatosságra intette őket. Furcsa, hogy nem a valóban veszélyes szerpentineken érte a baj pórul járt honfitársainkat, hanem széles úton, hosszú egyenes lejtőt követő enyhe kanyarokban. Talán takarékoskodni akartak ottis, kikapcsolták a motort, nem tudom. Vagy csökkent volna — az egyenes út láttán — a veszélyérzet? Úgy okoskodtak magukban, hogy na, végre most mi is mehetünk gyorsan? Az út mindenütt száraz volt, de az utakon ott árulkodott a korábbi esőről a lezúduló víz hordaléka, kevéske kőzúzalék, ami a sokkal jobb gumikon futó sokkal jobb kocsik vezetőit is lassításra ösztökélte. A magyarokat viszont nem. Két hátramaradt roncsot közelebbről is szemügyre véve máig sem értem, miként indulhat el valaki szinte használhatatlan autógumikkal. Erre nézve ugyan vannak nemzetközi előírások, illetve a fogadó ország szabályozza, hogy útjain milyen profilmélységű gumiköpenyeket követel meg, de még nem láttam soha, hogy bármely határállomásról rossz gumik miatt valakit is visszaküldtek volna. Ez persze nem menti fel az autóst a kötelezettség és a felelősség alól. Akkor sem, ha történetesen konvojban haladva társaitól nem akarván lemaradni, megannyi szabálytalanságot követ el. Márpedig ez elkerülhetetlen: a sorban másodiknak haladó viszonylag kevés szabálytalanság árán képes nyomon követni az elöl menőt, a harmadik már jóval sűrűbben vét a közlekedési szabályok ellen, míg a negyedik, az ötödik már szinte képtelen tartani a helyét, s emiatt egyre-másra követi el a kirívó szabálytalanságokat. Ez is afféle magyar szokás. A tapasztaltabb külföldiek, a jobb kocsik gazdái nem szoktak társulni az úton, majd találkoznak egy megbeszélt helyen. Bennünket egy jó adag elesettség, a nyelv nem tudása késztet erre a rossz gyakorlatra. A jobb tervezés és térképismeret, az autó megnyugtatóbb felkészítése a hoszszú útra szükségtelenné teheti a konvojban való haladást. Fejér Gyula Tóparti leszerelés A Balatonnál a nyárias idő- ?? járás hatására megélénkült az utóidény vendégforgalma. A külföldi vendégek közül sokan meghosszabbították tartózkodási idejüket, de újabbak is nagy számban érkeztek,, főleg Ausztriából, az NDK-ból és az NSZK-ból. A szokásosnál jóvaltöbb az Utószezoni kedvezményeket élvező hazai vendég is, az északi ponton 20 százalék kedvezményt kapnak a kempingezők, a fizető-vendéglátásnál pedig 30-40 százalék bérleti engedményt adnak” — olvasom a Magyar Távirati Iroda tegnapi hírében. A nyár vége felé tehát jött néhány szép nap. S kora ősszel jön még talán több is. De ami a vízparti szórakozási lehetőségeket illeti: hiába jön. A strandokat bezárták. A jegypénztárakon lehúzták a redőnyt, a játékokat leszerelték, a mellékhelyiségeket lezárták, elvitték a part menti padokat, a teniszpályák felezőhálóit felgöngyölítették, néhol még a lépcsőket is kivették a vízből, s elszállították a raktárakba. Történt mindez augusztus 31-én, a legtöbb helyen már a kora reggeli órákban, sietősen. Addig szólt a személyzet egy részének a szerződése. Tehát a naptári nyár utolsó napján a tanácsok, a szolgáltató intézmények kimondták, hogy alászolgája, mehet mindenki, ahová akar. Ha éppenséggel fürdeni szeretne a szeptemberi meleg napokban? Az ő baja. Szabad strand nincs, vagy csak húszharminc kilométernyire a látogatott üdülőhelyektől. A kabinok, az öltözőhelyiségek is lezárva. Már elmondani is unalmas, hogy minden szezon végén ez történik, noha a szezon eleji fogadkozások éppen az ellenkezőjéről igyekeznek biztosítani a vendégeket. De már senki se hisz azoknak a fogadkozásoknak. Való igaz, bizonytalanra nem lehet alkalmazottakat foglalkoztatni. A bérgazdálkodás nem bírja az ingadozást. Hiába, hogy ez az időjárás ingadozásának kiszolgáltatott tevékenység, akkor sem. Nyáron legyen nyár, ősszel legyen ősz, ez a szigorú „terv” vezérli a szolgáltatások szervezőit. Ennek következtében a két első szeptemberi hétvégén — és a közbeeső, fürdésre alkalmas napokban — az üdülőhelyek strandjain százak meg százak voltak meglehetősen furcsa helyzetben. Napozni lehetett, fürdeni lehetett ugyan, néhány élelmes magánkereskedő, lángos-, pecsenye- és palacsintasütő nyitva is volt. De ahol százak tartózkodnak órákig, ahol sültet, gyümölcsöt, zöldséget árulnak, ott szemét is van, egyebekről nem szólva. Vendég, kereskedő úgy intézi tehát az ügyeit, ahogy tudja — a hulladéknak ott van a bokor, a part, a víz... A minőségét illetően általában jól működő nyári vendéglátás után egyik napról a másikra ősállapotok uralkodnak a tóparton. Amikor jönnek a zordabb hetek, ősz derekán, lehet majd takarítani. Most pedig a sok kései fürdővendégnek — hiszen az üdülők egy része még teljes kapacitással működik! — bosszankodni, szégyenkezni. Úgy látszik, nem lehet másként. A szezon eleji ígérgetéseket — a nagy szállodák, turistaközpontok kivételével — a hivatali kényszerek évről évre megcsúfolják. De hát valóban kényszerek? Nemcsak beidegzettség, kényelmesség, tehetetlenség, megkövült szokás? Amikor majd a szakemberek az évadot értékelik és a tapasztalatokat elemzik, jó volna, ha erre is gondolnának, s nyilatkozat helyett tennének is végre valamit. Hiszen mindössze két-három heti többletmunkáról lenne szó. S nem is ingyen, mert a vendég mindenért fizet. T. I. A reformkor gyermekei Harc a Tisza szabályozásáért© A 19. század első évtizedeiben, az évszázados Habsburg-uralom alatt sínylődő Magyarországon sokféle alakban jelentkezett a nemzeti önállóság igénye, az őshazakutatástól a gazdasági önállóság megteremtéséig. A század egymást követő, nemzetformáló eseményei között aligha volt még olyan, az ezredfordulóig elhúzódó, pártokat és ellenpártokat, haladókat és maradókat, technokratákat és a természeti környezet védelmezőit szembeállító kérdés, mint a Tisza-szabályozás, jelesen a körülöttekavargóeszmék, indulataik sokfélesége. Áldás és átok A török hódoltság, az állandósult háborús viszonyok alatt az áldás átokká változott, s az ország megszállt része elnéptelenedett, falvak tűntek el, a víz borította területeken újból felelevenedett az ősi, halász-pákász, gyűjtögető életmód. A „végeken” folyó védelmi munkák, a várak oltalmát szolgáló, hadászati célú elárasztások hatalmas területeket mocsár ásították el A török kivonulása után az ország legfejlettebb részén, a Kisalföldön, a Duna völgyében elkezdődött a vízépítés. De a Tisza-vidéken hatalmas méreteket öltött a mederbe épített malomgátak, a halászati célú rekesztések, a tógazdaságok almacsarasító hatása. A Tiszaszabályozás csak néhány, a sószállítás biztonságát szolgáló átvágásban merült ki. A kiküldött császári biztosok — képzett hadmérnökök — eredménytelenül tértek vissza, nem sikerült rábírni a "Felső-Tiszavölgyi megyéket és uradalmaikat az ármentesítést", lecsapolási munkákra, de hiányoztak a mérnökök és a megbízható térképek is. Bár a 18. század végén a mellékfolyók szabályozásával az Ungvártól Zemplénig terjedő területekéin megszabadultak az állandó árvízveszélytől — ennél szabb nem történt a Tisza mentén. A Tisza-szabályozás a reformkorban került ismét napirendre. A szilárdgazdasági alapokon nyugvó nemzetépítés legkiválóbb képviselője, Széchenyi István, felismerte, hogy a haladás kulcskérdése a közlekedés, azon belül a vízépítés. Nevéhez fűződik a nagyarányú víziprogram és a Tisza-szabályozás beindítása. Az utóbbi nagy nyomatékost kapott az 1844—1845-ös tiszai árvizek után, amikor is az uralkodó Széchenyit bízta meg a helytartótanácsközlekedési osztályának vezetésével. A Tisza-völgy rendezéséről szóló munkájában a gazdasági-technikai feltételek, az irányítás és végrehajtás feladatai között megfogalmazta: „1 szer kimerítő mérnöki terv, 2 szer Lehető legnagyobb egység ezen tervek alkalmazásában és e szerint 3 szót egy parancsoló és számos szófogadó.. .” Egység— és akiknek nem kellett Széchenyivel egy időben kapott megbízást Vásárhelyi Pál mérnök a szabályozási terv elkészítésére, aki elsősorban a Tisza lefolyási viszonyainak rendezésére törekedett. A feladatokat két részre osztotta: az árvizek gyors levonulását átvágásokkal, az ármentesítést töltésekkel kell biztosítani. A terveket elfogadták, de a munkálatok alapja, Vásárhelyi Általános Tisza-szabályozási tervezete, hatalmas vihart kavart a megyék, a birtokos nemesség és a szakmai ellentábor körében. Debrecen a rideg állattartását féltette, mely az árvizek által gazdagon öntözött Hortobágyon állt vagy bukott. A Tisza-völgyi birtokosok malomérdekeltségeiket védelmezték, ellenálltak a halat, a vadat, a háziipart jelentő mocsárvilág felszámolásának. Mások a jó vadászhelyeket, a romantikus lápvilágot, a mocsári vízi élővilágot féltették a rendezéstől. Együttesen sokallták a tervezett munkákat és költségeket, mindenki jól akart járni, senki sem akart áldozni a „köz oltárán”. A tervezet támadói szócsöveik segítségegével ijesztgetésekkel, némisztgetéssel, a természeti világ kipusztulásának víziójával fenyegettek. Az állandósult árvizek és Széchenyi fáradhatatlan szervezőmunkája terelte össze az érdekelteket a pesti Károlyi-palotában — a Károlyiak voltak a Tisza-vidék legnagyobb birtokosai — 1846. január 19- én. Széchenyi — a baljós előzmények ellenére — azért erőltette a gyűlést, mert csak szervezeti egységben tartotta megvalósíthatónak terveit. Akaratának megfelelően megalakult az első Tisza-völgyi Társulat, de ez pirruszi győzelem volt azértis,mert Vásárhelyi egészségi állapotát megrendítette a hosszú ideje tartó ellenségeskedés, az igaztalan támadások, agyvérzést kapott, és április 8-án meghalt. És bár Tiszadob térségében még abban az évben hozzákezdtek a szabályozási munkálatokhoz, továbbra sem ült el a kétely Vásárhelyi terveinek helyességei felől. Ezért a helytartótanács Pietro Paleocapa lombard-velencei építési főigazgatót hívatta az országba atervek felülvizsgálatára, a korrekció elvégzésére. Paleocapa, tiszai körútja során, a Pó viszonyaihoz méretezte terveit, csak töltésépítéssel akarta megvalósítani a szabályozást. Száznegyven évvel ezelőtt, a Tisza-völgyi Társulat 1847. évi gyűlésén viharos jelenetekrekerült sor a Vásárhelyi-féle „átvágáspártiak” és a Pareocapa-féle „töltésezéspártiak” között. Paleocapa Vásárhelyi tervezete helyett egy látszólag kevesebb munkát és pénzt igénylő tervet nyújtott be,mely a helyi érdekekettámogatta az országossal szemben. Vélemény a Tisza-völgy rendezéséről című munkájában kifejti, hogy amennyiben a folyót Vásárhelyi tervei alapján szabályozzák, akkor „... hihetőleg kihalna a most élő nemzedék anélkül, hogy valamely hasznot látott volna belőle hárulni ...”. Állítása olaj volt a tűzre,mert a maii haszon reménye édes zene volt a jövővel mit sem törődő kortársak fülének... Az ellenzéki hangulat azellentervnek kedvezett, Széchenyi, hogy elejét vegye a teljes bomlásnak, hozzájárult a központi választmány döntéséhez. Széchenyi eszmevilága Széchenyi többfrontos harcot vívott a Tisza-szabályozás kérdésében a megyék és birtokosság maradiságból fakadó ellenzékisége ellen, a nemzeti haladásért. A vízépítés fontos része volt gazdaságpolitikai programjának, ezzel összefüggésben gyakran foglalkozott az államhatalom, a végrehajtás és az állampolgárok viszonyával. Jövőbe látó eszmevilágára, terveire ólomsúllyal nehezedtek a kor viszonyai. A gazdasági, politikai gondokkal terhelt nemzet számtalan érdekcsoportra tagozódott. A megyék ésbirtokosság, a legitimisták és nemzeti érzelműek, a magyar és német ajkú polgárság minden országos vagy lokális kérdésben különállással bizonyította elsőbbségét. A mezőgazdaság saját zsírjába fúlt, hittéli hiányában nem gyarapodott,nem tudta hasznosítani termékeit; az iparosítás az európai fejlődéssel szemben pénz, fejlesztési lehetőség híján ólomlábakon vánszorgott. Széchenyi egy archimedesi pontotkeresett, melyből kifordíthatja sarkából a nemzet tehetetlen tömegét. A közlekedésben kifejtett munkássága mellett a Tisza-völgy rendezése, az Alföld gazdasági fejlesztése révén kívánta bizonyítani politikai, gazdasági terveinekhelyességét. Véleményes jelentés a Tiszaszabályozási ügy fejlődéséről című munkájának tanúsága szerint elsőrendű feladatnak tartotta az érdekek egyesítését. Felismerte, hogy bármely jó, a jövőt szolgáló ügy csorbát szenvedhet a napi, egyéni érdekeket féltő ellenzék aknamunkája révén, akik gyakran a „nép barátja” köntösében jelennek meg, a hamis nemzetféltés, hazafiság zászlója alatt sütögetve pecsenyéjüket. Tudta, hogy egye©r országos érvényű döntés mögött a bizalom és bizalmatlanság várakozik. Ezért helyezi előtérbe a közérdeket az egyes érdekekkel szemben: „...Idejét látom tehát annak, hogy ezek (a vízrendezés) országos köztulajdonnak világosan elismertessenek, s mint olyan, minden egyes önkény ellen megvédessenek.’’ Osztály- és önérdekein felülemelkedve vallja, hogy a nemzeti érdekű célok a felelős vezetők döntése után csak úgyvalósulhatnak meg, „.. .ha a felvilágosult társadalom összefog, érdekeit egyesíti egy közös cél érdekében”. Véleménye abból a meggyőződésből fakad, miszerint a nép azért emelte maga fölé választott vezetőit, mert messzebb ellátnak, mint a napi gondokkal küzdő, önérdekeikért munkálkodó egyének, hogy a vezetők érdekeltségét a közérdek határozza meg. De nagyszabású eszméi, tervei megvalósításába közbeszólt a történelem ... A múlt üzenete A szabályozás körüli csatározásoknak egy időre véget vetett a szabadságharc. Bukása után süllyesztőbe került Vásárhelyi egységes terve, a korábbi „nemzeti ügy” lokális problémává zsugorodott, csekély részmunkálatok folytak. A Paseocapa-féle módosítások és a keletkező árvizek a kezdeti eredményeket is megsemmisítették. A Bach-korszakot követő állapotok, az országra kényszerített hatalmas adminisztratív apparátus, a túlburjánzó bürokrácia, a szemben álló, önérdekeiket gyakran hazafisággal takargató csoportok ellenállása, s a kettő között a zavarosban halászok keltette zűrzavar lehetetlenné tette a józan megítélést. A sok bába között — Széchenyi szavaival — a születendő gyermek, a Tisza-szabályozás került végveszélybe... Az 1867-es kiegyezés után, a „nemzeti örömmámorba®”, a Tiszaszabályozás az Alföld gazdasági felemelkedésével együtt — úgy tűnt — végleg lekerül a napirendről. A hivatalos vélemény a mezőgazdaságot nem tartotta nyereségképző ágazatnak, az iparosítás, kapitalizálódás, meggazdagodás, a „gründozás” volt a kívánt és áhított cél. Az egyéni érdek háttérbe szorította az országos érdeket. De a felszín alatt fenyegető folyamatok gyűltek, a Tisza hallgatott, bár szabad folyása nagy veszedelmek bekövetkeztét sejtette azok számára, akiknek volt fülük a hallásra, szemük a látásra. 1879. március 12-én éjfél után két órakor a féktelen folyó áttörte a vasúti töltést, és szinte a földig rombolta Szegedet. A kormány a szegedi katasztrófa s a közvélemény nyomására a Tisza-szabályozás felülvizsgálatára kényszerült. A vizsgálat teljes elégtételt adott Vásárhelyi Pál személyének és tervezetének. A munkálatok 1884-től az eredeti tervek szerint folytatódtak, a század végére készen állt a nagy mű. A Tiszavölgy rendezése, az Európában egyedülálló árvízvédelmi munkálatok eredményeként a folyó hossza egyharmadával csökkent, ötmillió kataszteri holdat ármentesítettek. Széchenyi, Vásárhelyi fellépéséig az ország több mint fele vízborította, vízjárta terület volt. A folyamszabályozás, a belvízrendezés, az ármentesítés megteremtették a térségben a településfejlesztés, a közlekedés, az iparfejlesztés s a mezőgazdaság fejlesztésének alapjait. Azok, akik a természeti világot féltették a mérnöki beavatkozástól, s azok, akik merészen nekivágtak a természet átalakításának, rég halottak már. Új idők, új emberek, új eszmék jöttek, a valaha egész nemzetet felbolydító csatározások emléke a feledés homályába tűnt. De magvalósult a Tisza-szabályozás, és Magyarország kincseskamrájává alakította a Tiszai-tájat. A beregi berkekben vígján virul a mocsári tölgy, a Tiszai Túr egyesülésénél diófaligetek ontják a bő termést, a kiskörei tározó a környék meggazdagodásának kulcsa. A vízfolyás, határtól határig, a vízimadarak tízezreinek nyújt terített asztalt. Az ember és természet nem szegényedett, hanem gazdagodott a mérnöki beavatkozás révé®. Tiszadobon, az isrkoma magaslat mellett, a dob-szederkényi átvágásnál, Vásárhelyi Pál 125 évvel ezelőtt felállítottszobra mellett, a Széchenyi-emlékmű talapzatán Szász Károly verse emlékeztet sint: „Két hatalom versenye soká e róna leírásán / Emberi szorgalom s a vizek ős eleme / Széchenyilett a bíró, a Tiszát medrébe szorítás Szózata s a nagy térem szabad és a miénk.” Lakos Éva Szeged, 1879. március 12. 11