Népszabadság, 1988. március (46. évfolyam, 51-77. szám)

1988-03-01 / 51. szám

4 Kína: Reform nagyban és kicsiben Kuan Kuang-mej neve botrányos módon vált ismertté Kínában. Bírá­lói keresetlen szavakkal „kapitalis­tának”, „kizsákmányolónak” kiáltot­ták ki a harminchét éves fiatalasz­­szonyt, aki azzal hívta fel magára a figyelmet, hogy bérbe vett és rövid idő alatt nyereségessé tett nyolc veszteséges élelmiszer-áruházat az észak-kínai Penhszi városában. Az országos méretűvé dagadt vitát ter­mészetesen nem a példátlan üzleti siker váltotta ki, hanem az, hogy a szerződéses vállalkozó jövedelme akár a tizenkétszerese is lehet egy alkalmazotténak. Kuan Kuang-mej üzlethálózata, a Dongming Kereskedelmi Csoport ezer alkalmazottat foglalkoztat. A nyolc áruház bevétele megkétszerező­dött a bérleti időszak alatt, és a nye­reségük ugyanannyit tett ki, mint a többi (összesen 28) városbeli üzleté együttvéve. Kongresszusi küldött A bérleti szerződés a kínai gazda­sági reform egyik bevált módszere, és Kuan Kuang-mej vállalkozása af­féle modell és példakép a vesztesé­gesen működő ipari és kereskedelmi vállalatok számára. De ennél több is: annak a törekvésnek a megteste­sítője, amely a tulajdon és az igaz­gatás különválasztásában jelöli meg a hatékony gazdálkodás útját. Ennek ellenére nem csekély meg­lepetést keltett, hogy Kuan Kuang­­mej a múlt év őszén küldöttként vett részt a Kínai Kommunista Párt XIII. kongresszusán. Tízmillió társával együtt ő is a reform időszakában (1983-ban) lépett be a pártba. Kong­resszusi sajtóértekezletén magabiz­tos fesztelenséggel állta a külföldi tudósítók ostromát. — Egyesek azzal vádoltak engem — mondta —, hogy kizsákmányolok más embereket és munka nélküli jö­vedelemhez jutok. Egy korábbi bolt­vezető azt mondta: „Egész életünk­ben keményen dolgoztunk, de nem kerestünk annyit, mint a bérlő.” Mi az igazság? — Az utóbbi két évben több mint 40 ezer jüant kellett volna kapnom — magyarázta. — Ebből 16 ezret vissza­fizettem a kockázati alapba, 20 ezret pedig prémiumként osztottam szét a legjobb dolgozók között, illetve a jótállóimat elégítettem ki belőle. Ezek után hétezer jüanom maradt, ami két és félszerese az alkalmazot­tak átlagkeresetének. A bérleti szerződés — fejteget­te — nem érinti a szocialista tulaj­donformát, hiszen a boltok tovább­ra is állami, szövetkezeti tulajdon­ban maradtak, és a nyereség egy ré­sze a közös kasszába folyik be. A lényeg az, hogy a bérlet révén az egyén közvetlenül is érdekeltté vá­lik a nyereséges üzletmenetben. A mindenkire egyformán kötelező üz­leti szabályzatot egyébként a dolgo­zókkal együtt dolgoztuk ki, de igaz­gatóként példát kell mutatnom a jo­gok és a kötelezettségek tisztelet­ben tartásában. Kuan Kuang-mej szerint egy vál­lalat nyereségessége, a vállalatveze­tő sikere a helyileg alkalmazott bel­ső reformoktól függ. A bérleti szer­ződés megkötése után valamennyi boltjában megreformálta az üzletve­zetést, a könyvelést és a javadalma­zást. Ami a beosztottjait illeti, az az elve, hogy aki többet dolgozik, az több fizetést kap, aki nem dolgozik, az nem kap semmit. A vezető káde­rek esetében ez úgy fest, hogy az al­kalmasakat megtartja, a hasznave­hetetlenektől pedig megválik. Pár­huzamosan alkalmazza a jutalmazás és a büntetés szigorú eszközét. E­­sorok írója csupán a pekingi te­levízióban látott egy-két áruházat Kuan Kuang-mej üzlethálózatából, de így is érzékelhető volt a siker titka: a tiszta, rendes környezet, a vonzó, gusztusos árukínálat, a figyelmes, udvarias kiszolgálás. A vevők bizo­nyára azért kedvelik ezeket a bolto­kat, mert érzik, látják, hogy a sze­mélyzet is örömmel végzi a munká­ját. Igaz, a fizetésen és a prémiumon felül alkalmi jutalmat is kapnak: születésnapon, későre halasztott es­küvő, gyermekáldás, kórházi kezelés esetén. Bölcsődéje, olvasóterme, rek­reációs központja is van az üzlethá­lózatnak. Mindez a „kizsákmányo­lással” vádolt bérleti üzletvezetésnek köszönhető. Az alkalmazottak ter­mészetesen nem érzik úgy, hogy ki­zsákmányolják őket. Azt mondják: szívesen maradnak a főnökasszony­­nyal, bármeddig vezeti is a boltokat a bérleti szerződés keretében. Nem megy ellenállás nélkül Az egyszerű parasztlány húszéves korában, 1971-ben lett bolti eladó, majd munkája révén helyettes bolt­vezető. De nem érte be a törhetet­len, vagyis vasból készült rizsescsé­­szével: az elsők között vállalkozott szerződéses üzletvezetésre. A vitát azzal váltotta ki és azért válhatott modellé, mert merészebb volt a töb­bieknél. De senki se gondolja, hogy köny­­nyű dolga van Kínában a reform mellett elkötelezett vállalkozóknak. Az immár nemzetközi hírnévnek ör­vendő üzletasszony nem csekély el­lenállásba ütközött a gyanakvó, kon­zervatív erők részéről. S bár idő­közben széles körben elterjedt a bérleti szerződések rendszere, még mindig nem hagyják nyugodtan dol­gozni. — Az a helyzet — nyilatkozta egy kínai hetilapnak —, hogy csupán az energiám harminc százalékát for­díthatom a bolthálózat vezetésére, a többit az alaptalan híresztelések, az akadékoskodások emésztik fel. Csu­pán 1987 első felében 30 ezer jüan bírságot róttak ki rám. Úgy tetszik, az a felfogás érvényesül, hogy Kuan Kuang-mejnek túl sok a pénze, mi­ért ne bírságolnánk meg. Pekingi sajtóértekezletén elmond­ta: szívvel-lélekkel támogatja a re­form és a nyitás politikáját, mert csak ezen az úton lehet megújítani és felvirágoztatni Kínát. Ahhoz azonban, hogy a vállalatok eredmé­nyesebben dolgozhassanak, a refor­mot ki kell terjeszteni a környeze­tükre is, azokra a hivatalokra, ame­lyek a vállalatokért felelősek vagy azokat szolgálják. A párt és a kormány — a Penhszi­­ből való asszonyhoz hasonlóan — a szerződéses felelősségvállalási rend­szerben látja a kiutat a túlhaladott vállalatvezetési rendszer állapotából. Az ipari és kereskedelmi vállalatok 85 százalékában vezették be a szer­ződéses rendszert. A bérbeadáson túl a kisüzemek eladása, „maszeko­­sítása” is lehetséges. A tizedik év januárban a tizedik évébe lépett a kínai gazdasági reform. Az első nyolc évben, 1979 és 1986 között megkétszereződött a nemzeti össz­termék, az állami bevétel és az egy főre jutó jövedelem. A kilencedik év végén további sikereket könyvelhet­tek el: 1987-ben 16,5 százalékkal nőtt az ipari és 4,7 százalékkal a me­zőgazdasági termelés. A 400 millió tonnás gabonatermést csupán az 1984-es rekordaratás múlta felül. Ami a külkereskedelmet illeti, ta­valy sikerült pozitívra fordítani az export és az import évek óta negatív mérlegét. Az ígéretesen kibontakozó reform jótékony hatását azonban veszélyez­teti a megfékezhetetlennek tetsző infláció. Az utóbbi három évben át­lagosan 6-8 százalékkal emelkedtek a fogyasztói árak, ami főként a 29 nagyváros, köztük Peking és Sang­haj lakosságát sújtja. A nehézségek azonban — miként a XIII. kongresszus ékesen bizonyí­totta — nem megtorpanásra, hanem a reform merészebb továbbvitelére ösztönzik a pártvezetést és a kor­mányt. Kuan Kuang-mej kongresz­­szusi küldöttként adta áldását a po­litikára, amelynek a megvalósításá­ból szívvel-lélekkel kiveszi a részét. A hatékonyság filozófiáját így fogal­mazta meg Teng Hsziao-ping: „Mindegy, hogy a macska fekete vagy fehér, ha megfogja az egeret.” Becz Sándor A KOMMUNISTA világmozgalom­ban immár több évtizede új elmé­leti tételek fogalmazódnak meg a nemzetközi viszonyoknak, a szocializ­mus történelmi útjának értelmezésé­ben. Mindez egy módosult, átfogó stratégiai elvrendszer kimunkálását jelzi. E stratégiai váltás szorosan kapcsolódik a szocializmus megúju­lásának követelményéhez, a világ­rendszer egységesüléséhez, a globá­lis problémák „kikristályosodásá­hoz”, az egyetemes emberi érdekek és az osztályérdekek új dialektiká­jához. A globális kérdések abban az ér­telemben végigkísérik az emberiség történelmét, hogy a közösségeket al­kotó egyének már a társadalmi fej­lődés kezdeti szakaszában azonos vagy hasonló kényszerekkel szembe­sültek a megélhetésükhöz szükséges termelőtevékenységük során. Ez az átfogóan, széleskörűen érvényesülő kényszer létrehozta az emberiségnek azt az állandósuló törekvését is, hogy az érzékelhető világ felszíne mögött meghúzódó, sorsát alakító erőket feltárja, közömbösítse, meg­nyerje, „magához idomítsa”, így nem csupán a társadalmi folyamatokban érvényesülő átfogó kérdések, hanem ezeknek a globális tartalmú ideoló­giai visszatükröződései — többnyire vallási „visszfényei” — is már régen megjelentek. Ám a globális kérdéseket illetően hosszú időn át csak helyi, részleges válaszokkal találkozhattunk,­­ csu­pán a közösségek közötti érintkezé­si formák kiszélesedésével egyete­mesednek szélesebb felismerések és megoldási kísérletek. A tőkés világ­­rendszer megjelenésével fontos moz­zanatok gyorsítják fel ezt a folya­matot: a világgazdaság, a világpiac kialakulása és fejlődése, a világval­lások és az átfogó igényű világnéze­tek megjelenése. Ennek keretében olyan filozófiák is létrejöttek, ame­lyek az emberiség egységes fejlődési folyamatáról szólnak, mégpedig nem kisebb teljesítményekkel, mint a he­geli, a marxi eszmerendszer vagy az ilyen kiindulópontból építkező mo­dern vallásfilozófiák. A marxi társadalomfelfogás sok­oldalúan válaszolt a globalizációs tendenciákra, benne szervesen kap­csolódtak össze a világméretű kér­dések olyan egyetemes jellegű formációkkal, mint a kapitalizmus és a kommunizmus. Ismeretes, hogy a polgári társadalom világrendszer­ként — a nemzeti és a nemzetközi vonások sajátos dialektikájának a jegyében — születik meg és bonta­kozik ki. A klasszikusok elemzései szerint annak valóságos és végérvé­nyes meghaladása feltételezi egy új világrendszerrel való felváltását. Ám a történelmi haladás fonáksá­ga azt a különös helyzetet produkál­ta, hogy korunkban két egyetemes hivatású és jellegű formáció él egy­idejűleg — abban a kényszerűség­ben, hogy egymást kiszorítva, ugyan­akkor egymással együtt élve, kölcsö­nösségben létezzenek, így mai vilá­gunk egy világrendszert alkot ugyan, de olyan sajátosat, amelyik külön­böző alrendszerekre tagolódik. Eze­ket az alrendszereket különféle is­mérvek alapján osztályozhatjuk. A társadalmi formációk szerint meg­különböztetjük a kapitalista, a szo­cialista, az úgynevezett átmeneti, ,ghibrid” formákat, a dominancia és a függőségek alapján a „centrumhoz” és a „perifériához” tartozó térsége­ket, más mércével a katonai töm­bökhöz tartozó országokat és a töm­bön kívülieket stb. Az alrendszerek elkülönültsége, összeütközése, kölcsönössége más és más módon, különböző erővel érvé­nyesül a politikában, a kultúrában, az ideológiában, katonai kérdések­ben, illetőleg a globális, a regionális és a nemzeti stratégiákban. A sok­oldalúan hierarchizált nemzeti, nem­zetközi, transznacionális és globális világ, a két különböző lényegű for­máció egyidejű létezése magával hoz sokféle kényszerű közeledést és ösz­­szeütközést. Ezért a globális kérdé­sek kezelésében roppant módon el­térő logikák és elsődlegességek érvé­nyesülnek. Ebből adódik, hogy bár az ilyen jellegű problémák — a do­log természetéből következően — az összemberiség alapvető érdekeit érintik, s kihatnak az egész embe­riség sorsának alakulására, mégis különböző összetevők, gyakorta el­lentétes társadalmi folyamatok kom­binációjának eredői. A KÜLÖNFÉLE ELLENTMONDÁ­SOK, az alá- és fölérendelési viszo­nyok, az ellenkező előjelű termelési viszonyok és politikai rendszerek sa­játosságai persze nem olvaszthatók össze a globális folyamatok valami­féle „olvasztótégelyében”. A globá­lis kérdések világos megjelenésével, kikristályosodásával világunk ko­rántsem válik homogénné. Kisebb­­nagyobb megrázkódtatások, techni­kai és társadalmi változatok, gazda­sági, katonai szembenállások és kompromisszumok közepette formá­lódnak az „emberiség léptékű” moz­gásfolyamatok. Tudnunk kell, hogy ezek a folyamatok, ezek a jelensé­gek egy kölcsönös egymásrautaltsá­got, bonyolult összefüggésrendszert és számtalan ellentmondást tartal­mazó világ termékei. Ezért a globá­lis kérdések szabályozása, rendezé­se, megoldása feltételezi a harcot és az egyeztetést, a nemzetközi komp­romisszumokat, az osztályérdekek­nek és az emberiség egyetemes ér­dekeinek az összehangolását. Ezzel kapcsolatban érdemes egy pillantást vetnünk ideológiai vála­szainkra. Ma már világosan tudjuk, hogy a globális kérdések az emberi­ség életfeltételeinek és életfolyama­tainak újratermelését érintik. Az emberiség sorsa mindinkább ezek szabályozásának, rendezésének a függvénye. Ám a globális kérdések értelmezése ideológiai életünkben gyakorta kétértelmű. Az emberiség méretű tennivalókat nemegyszer szembeállítják az osztályjellegű, osz­tálytöltésű problémákkal, illetve ki­lúgozzák e kérdések tartalmából és a megoldási módozatokból az osz­tálysajátosságokat. Az előbbi eljárás nem csupán azért megengedhetetlen, mert a globális folyamatok nemzeti és nemzetközi méretekben egyaránt osztálymegha­­tározottságúak. Ennél sokkal több­ről, újfajta történelmi szemlélet szükségességéről is szó van. Fontos­ságának megfelelően azt kell hang­súlyoznunk, hogy a munkásosztály történelmi érdekei és az emberiség egyetemes érdekei megegyeznek egy­mással. Nem hagyhatjuk említetlenül, gyakran ideológiai és gyakorlati szempontból is túlságosan leegysze­rűsítjük a béke, az enyhülés, a le­szerelés kérdéskörét. A társadalmi mozgalmak történetének tanulmá­nyozása során ismételten kiviláglik, hogy jó néhány, széles tömegeket át­fogó mozgalomban gyakran csupán vágyakozásokat, érzelmi, erkölcsi in­dítású törekvéseket és követelmé­nyeket, ábrándos eszményeket han­goztattak az igazságtalanságok, az egyenlőtlenségek, az embert leala­csonyító viszonyok elleni tiltakozás­ként. Nem a valóság megváltozta­tásának reális lehetőségeiből indultak ki, hanem abból, hogy miképpen le­het fohásszal, lázadással, erőszakkal vagy felvilágosító tevékenységgel rá­kényszeríteni az eszményeket a va­lóságra. Hosszú időn át a békemoz­galom programját is érzelmi, etikai követelmények vezérelték. Ma a vi­lágméretű gondokat magába foglaló helyzet megköveteli annak vizsgála­tát, hogy hogyan termeli ki korunk valósága a leszerelés, az enyhülés reális feltételeit. Valós törekvéssé válhat, hogy a béke óhajból kény­szerfolyamattá alakuljon. Az atomfegyverek megjelenése nemcsak felgyorsította a fegyverke­zési versenyt, hanem a két nagyha­talom részéről globális stratégiákat is kikényszerített. Érthető okból ér­vényesült az a törekvésük, hogy fegyverrendszereikkel Földünk min­den pontján, a tengeren és a világ­űrben is jelen legyenek. Az egyre erősödő fegyverkezési verseny világ­méretűvé válása magában hordja annak lehetőségét, hogy az emberi­ség egészére irányuló fenyegetettség kiváltsa a fegyverkezés korlátozásá­nak előtérbe kerülését. Ez ellent­mondásos, összetett mozgás, új kér­dések fölvetését és megválaszolását diktálja. Folyamatosan vizsgálnunk kell, hogy milyen kényszerű közele­dések eredményeképpen tevődhet át a súlypont a termonukleáris világ­háború veszélyeiről a béke és az enyhülés, az együttélés különféle módozataira, s hogy ezek a lehető­ségek hogyan fejezik ki továbbra is a két társadalmi formáció versen­gését­­ és alkalmazkodását is. Naponta érzékelhető, hogy a bé­kéért folyó harc nem egyszerűen a háború elhárításáért folytatott küz­delem, hanem — új feltételek köze­pette — közvetlenül vagy közvetve a kapitalizmus és a szocializmus vi­lágméretű harca. Nagy történelmi kihívás, hogy a szocialista társada­lom a maga fejlődési folyamatainak felgyorsításával és kiszélesítésével miként tud egyre nagyobb szerepet vállalni az enyhülésben, az emberi­ség érdekeinek szolgálatában. A HÁBORÚ ÉS A BÉKE kérdés­köre más, nagy súlyú tényezőkkel szorosan összefonódva, azoktól bo­nyolultan meghatározva létezik. Rá­adásul e tényezők maguk is egyre inkább „emberiségléptékben” je­lentkeznek. Ezek közül az egyik leg­lényegesebb a tőke nemzetközi ex­panziójának hatása a világ egészére. A második világháború után, majd különösen a hatvanas évektől a tőke, a világgazdaság egyre nemzetközib­bé válik. A tőke napjainkban — ré­gebbi történetével ellentétben — nem teremti, hanem gyengíti a nemzet­államokat (legalábbis a többségüket). A multinacionális vállalatok függet­lenednek a nemzetállamoktól, azok kormányainak döntéseitől, s egyre fontosabb szerepük van a termelés­ben, az elosztásban, a nemzetközi pénzügyi rendszerben, a technika, az információ, a kultúra, a fogyasz­tási szerkezetek terjedésében. A vi­lággazdaság nemzetközi szabályozá­sa az új világrend szerves részévé válik. Az említett — és a most nem em­lített — globális kérdések hazai számbavétele, státusa, stratégiai je­lentősége, értékelése ma még nem­egyszer nélkülözi a tudományos meg­alapozottságot. Pedig a társadalom­­tudományok marxista művelőinek korunk új elméleti kérdéseit is meg kell válaszolniuk. Dr. Marton Imre MSZMP KB Társadalomtudományi Intézete Globalitás és stratégiai váltás MEPSZABADSÁG 1988. március 1., kedd KÖZBESZÓLÁS Az immár hivatalos lakáspolitika rangjára emelt „többlépcsős otthon­­teremtés” legrugalmasabb megoldá­sa a különböző méretű és tulajdonú lakások egymás közötti cseréje. Ed­dig több változat élt békésen egy­más mellett. A „hivatalos”, amikor a tanács szervezésében jött létre a csere. Valamint a „megtűrt” — praktikus szemhunyással elnézett — megoldás, amikor az állampolgárok közötti megegyezés alapján lehetett kisebb lakást nagyobbra (vagy for­dítva) cserélni. Ez utóbbi vált álta­lánossá, mivel a „szabályos" ügyme­nettel szemben jobban kifejezte a lakáspiac értékviszonyait és az ál­lampolgárok kölcsönös érdekeit. Vegyünk egy példát. Egyik fősze­replőnk „A” család, a középkorú szülők és a két gyerek. A nagyob­bik még albérleti „termék”, a ki­sebbik már a 40—45 négyzetméteres, másfél szobás szövetkezeti panella­kás szociálpolitikailag „beígért” gyü­mölcse. Négyüknek a lakás — ez nyilvánvaló — kicsi. Annyi pénzt összeszedni, hogy a nehezen össze­­kuporgatott szövetkezeti lakást na­gyobb, de magántulajdonú lakásra cseréljék, belátható időn belül nem látszik reálisnak. Megkeresik hat „B” családot, amely budapesti átla­got tekintve zömében kétszoba­­hallos vagy kétszoba-személyzetis, 79—90 négyzetméter alapterületű ta­nácsi lakásban él­. „B” család állhat idősebb házaspárból vagy nyugdí­jas, de egyedül maradt szülőből, aki mellől a második generáció már el­költözött. „B" család fél a lakbérek és az energiaárak további emelésé­től, továbbá szeretné megkönnyíteni jelenleg még kiskorú unokái maj­dani lakáshoz jutását. Ezért egy ki­sebb méretű — nagyjából állandó rezsi­jű — magántulajdonú lakásra vágyik, olyanra, amelyet anélkül i­s örökölhet majd az unoka, ha nem laknak együtt. A két család­ tehát — paritásos alapon — lakást cserél­. Abból a — hivatalos árfolyamtól ugyan eltérő, de a piaci viszonyokat pontosan mu­tató — közmegegyezésből, kiindulva, hogy egy négyzetméternyi öröklakás ára két négyzetméternyi tanácsi la­kásnak felel meg. Magánstatisztikák szerint a fővárosban eddig ez volt a leggyakoribb formája az annyit s­zorgalma­zot­t lakásmob­ilit­ásnak. S hogy miért használok múlt időt? Azért, mert az adórendeletek a to­vábbiakban gyakorlatilag lehetet­lenné tehetik az ilyen cseréket. Hiá­ba bizonyítják ugyanis az érdekel­tek, hogy nem pénzt, hanem lakást cseréltek, a manőver immáron el­adásnak minősül. „A” családnak te­hát adóznia kell elcserélt lakása után, méghozzá busásan. De „B” család is pórul járhat, mert bár az átírási illetéken kívül egy fillért sem fizetett, bizonyítania kell majd az adóhatóságnak: honnan is volt pénze a tulajdon megvásárlásához? Tudom, ennek a rendelkezésnek a célja — első közelítésben — a társadalmi igazságosság­ szolgálata, hiszen gátat vethet a manipulációk­nak, az állami tulajdon átjátszásá­nak magánkézbe, a munka nélküli jövedelemszerzésnek és így tovább. De miért mindig a — tagadhatatla­nul létező, ám ritkább — rosszabb változatból kell kiindulni a lakás­cserék szabályozásánál? Miért nem inkább az egyenértékű csere lehető­ségéből, amely — ha logikusan vé­giggondoljuk — senkit (legkevésbé az államot) sem károsít meg? Az új adóeljárás tele van önellent­mondással, ráadásul halmozottan hátrányosan érinti a társadalom la­kásügyekben eddig és ezentúl is ki­szolgáltatott csoportjait, rétegeit. Hiszen akinek van annyi pénze, hogy új magántulajdonú lakást épít­sen vagy vásároljon, az adómente­sen adhatja el tulajdonát, míg a magántulajdonú és az állami lakás cseréje adóköteles. Látható az is: az állam a mai felemás helyzetben meglehetősen kétarcúan kezeli a bérlakás és a bérlő viszonyát. A lakbérek emelkednek, a használat­bavételi díj sokszorozódik, ami azt jelzi: a tanácsi lakásnak is növek­szik az ára, és el van ismerve a piaci értéke. Mindeközben az állam — sokféle okból — arra nem képes, hogy megóvja, korszerűsítse ezt az értéket. (Ezért is ajánlják fel mind gyakrabban megvételre a bérlőknek — persze csak a jobb állagúaknál jön létre az ügylet.) A bérlakás fel­újítására „B” család — életkora és a költségek miatt — eleve nem vál­lalkozik, ám „A” család feltehetően igen. Ki károsodik végül ezzel a csereadóval? Mindehhez még egy megjegyzés kívánkozik. Az adóreform két hó­napja debütált, s eddig több ezer értelmezési-állásfoglalási kérelem futott be a Pénzügyminisztérium­hoz. Jó részük a lakásgazdálkodás­hoz kapcsolódik. Közéjük sorolható az általam említett csereadó-ano­­mália is. Igaz, ez utóbbi nem egy­szeri állásfoglalást, inkább átfogó szemléletváltozást igényelne. Amire talán az újabb lakásgazdálkodási koncepció nyújthat fedezetet. Felté­ve, ha a jelenlegi félpiaci megoldá­sok helyett nem büntetni, hanem ösztönözni kívánja majd a valósá­gos lakásmobilitást. Köztük például az értékarányos cseréket. Bossányi Katalin Csereadó

Next