Népszabadság, 1988. március (46. évfolyam, 51-77. szám)
1988-03-01 / 51. szám
4 Kína: Reform nagyban és kicsiben Kuan Kuang-mej neve botrányos módon vált ismertté Kínában. Bírálói keresetlen szavakkal „kapitalistának”, „kizsákmányolónak” kiáltották ki a harminchét éves fiatalaszszonyt, aki azzal hívta fel magára a figyelmet, hogy bérbe vett és rövid idő alatt nyereségessé tett nyolc veszteséges élelmiszer-áruházat az észak-kínai Penhszi városában. Az országos méretűvé dagadt vitát természetesen nem a példátlan üzleti siker váltotta ki, hanem az, hogy a szerződéses vállalkozó jövedelme akár a tizenkétszerese is lehet egy alkalmazotténak. Kuan Kuang-mej üzlethálózata, a Dongming Kereskedelmi Csoport ezer alkalmazottat foglalkoztat. A nyolc áruház bevétele megkétszereződött a bérleti időszak alatt, és a nyereségük ugyanannyit tett ki, mint a többi (összesen 28) városbeli üzleté együttvéve. Kongresszusi küldött A bérleti szerződés a kínai gazdasági reform egyik bevált módszere, és Kuan Kuang-mej vállalkozása afféle modell és példakép a veszteségesen működő ipari és kereskedelmi vállalatok számára. De ennél több is: annak a törekvésnek a megtestesítője, amely a tulajdon és az igazgatás különválasztásában jelöli meg a hatékony gazdálkodás útját. Ennek ellenére nem csekély meglepetést keltett, hogy Kuan Kuangmej a múlt év őszén küldöttként vett részt a Kínai Kommunista Párt XIII. kongresszusán. Tízmillió társával együtt ő is a reform időszakában (1983-ban) lépett be a pártba. Kongresszusi sajtóértekezletén magabiztos fesztelenséggel állta a külföldi tudósítók ostromát. — Egyesek azzal vádoltak engem — mondta —, hogy kizsákmányolok más embereket és munka nélküli jövedelemhez jutok. Egy korábbi boltvezető azt mondta: „Egész életünkben keményen dolgoztunk, de nem kerestünk annyit, mint a bérlő.” Mi az igazság? — Az utóbbi két évben több mint 40 ezer jüant kellett volna kapnom — magyarázta. — Ebből 16 ezret visszafizettem a kockázati alapba, 20 ezret pedig prémiumként osztottam szét a legjobb dolgozók között, illetve a jótállóimat elégítettem ki belőle. Ezek után hétezer jüanom maradt, ami két és félszerese az alkalmazottak átlagkeresetének. A bérleti szerződés — fejtegette — nem érinti a szocialista tulajdonformát, hiszen a boltok továbbra is állami, szövetkezeti tulajdonban maradtak, és a nyereség egy része a közös kasszába folyik be. A lényeg az, hogy a bérlet révén az egyén közvetlenül is érdekeltté válik a nyereséges üzletmenetben. A mindenkire egyformán kötelező üzleti szabályzatot egyébként a dolgozókkal együtt dolgoztuk ki, de igazgatóként példát kell mutatnom a jogok és a kötelezettségek tiszteletben tartásában. Kuan Kuang-mej szerint egy vállalat nyereségessége, a vállalatvezető sikere a helyileg alkalmazott belső reformoktól függ. A bérleti szerződés megkötése után valamennyi boltjában megreformálta az üzletvezetést, a könyvelést és a javadalmazást. Ami a beosztottjait illeti, az az elve, hogy aki többet dolgozik, az több fizetést kap, aki nem dolgozik, az nem kap semmit. A vezető káderek esetében ez úgy fest, hogy az alkalmasakat megtartja, a hasznavehetetlenektől pedig megválik. Párhuzamosan alkalmazza a jutalmazás és a büntetés szigorú eszközét. Esorok írója csupán a pekingi televízióban látott egy-két áruházat Kuan Kuang-mej üzlethálózatából, de így is érzékelhető volt a siker titka: a tiszta, rendes környezet, a vonzó, gusztusos árukínálat, a figyelmes, udvarias kiszolgálás. A vevők bizonyára azért kedvelik ezeket a boltokat, mert érzik, látják, hogy a személyzet is örömmel végzi a munkáját. Igaz, a fizetésen és a prémiumon felül alkalmi jutalmat is kapnak: születésnapon, későre halasztott esküvő, gyermekáldás, kórházi kezelés esetén. Bölcsődéje, olvasóterme, rekreációs központja is van az üzlethálózatnak. Mindez a „kizsákmányolással” vádolt bérleti üzletvezetésnek köszönhető. Az alkalmazottak természetesen nem érzik úgy, hogy kizsákmányolják őket. Azt mondják: szívesen maradnak a főnökasszonynyal, bármeddig vezeti is a boltokat a bérleti szerződés keretében. Nem megy ellenállás nélkül Az egyszerű parasztlány húszéves korában, 1971-ben lett bolti eladó, majd munkája révén helyettes boltvezető. De nem érte be a törhetetlen, vagyis vasból készült rizsescsészével: az elsők között vállalkozott szerződéses üzletvezetésre. A vitát azzal váltotta ki és azért válhatott modellé, mert merészebb volt a többieknél. De senki se gondolja, hogy könynyű dolga van Kínában a reform mellett elkötelezett vállalkozóknak. Az immár nemzetközi hírnévnek örvendő üzletasszony nem csekély ellenállásba ütközött a gyanakvó, konzervatív erők részéről. S bár időközben széles körben elterjedt a bérleti szerződések rendszere, még mindig nem hagyják nyugodtan dolgozni. — Az a helyzet — nyilatkozta egy kínai hetilapnak —, hogy csupán az energiám harminc százalékát fordíthatom a bolthálózat vezetésére, a többit az alaptalan híresztelések, az akadékoskodások emésztik fel. Csupán 1987 első felében 30 ezer jüan bírságot róttak ki rám. Úgy tetszik, az a felfogás érvényesül, hogy Kuan Kuang-mejnek túl sok a pénze, miért ne bírságolnánk meg. Pekingi sajtóértekezletén elmondta: szívvel-lélekkel támogatja a reform és a nyitás politikáját, mert csak ezen az úton lehet megújítani és felvirágoztatni Kínát. Ahhoz azonban, hogy a vállalatok eredményesebben dolgozhassanak, a reformot ki kell terjeszteni a környezetükre is, azokra a hivatalokra, amelyek a vállalatokért felelősek vagy azokat szolgálják. A párt és a kormány — a Penhsziből való asszonyhoz hasonlóan — a szerződéses felelősségvállalási rendszerben látja a kiutat a túlhaladott vállalatvezetési rendszer állapotából. Az ipari és kereskedelmi vállalatok 85 százalékában vezették be a szerződéses rendszert. A bérbeadáson túl a kisüzemek eladása, „maszekosítása” is lehetséges. A tizedik év januárban a tizedik évébe lépett a kínai gazdasági reform. Az első nyolc évben, 1979 és 1986 között megkétszereződött a nemzeti össztermék, az állami bevétel és az egy főre jutó jövedelem. A kilencedik év végén további sikereket könyvelhettek el: 1987-ben 16,5 százalékkal nőtt az ipari és 4,7 százalékkal a mezőgazdasági termelés. A 400 millió tonnás gabonatermést csupán az 1984-es rekordaratás múlta felül. Ami a külkereskedelmet illeti, tavaly sikerült pozitívra fordítani az export és az import évek óta negatív mérlegét. Az ígéretesen kibontakozó reform jótékony hatását azonban veszélyezteti a megfékezhetetlennek tetsző infláció. Az utóbbi három évben átlagosan 6-8 százalékkal emelkedtek a fogyasztói árak, ami főként a 29 nagyváros, köztük Peking és Sanghaj lakosságát sújtja. A nehézségek azonban — miként a XIII. kongresszus ékesen bizonyította — nem megtorpanásra, hanem a reform merészebb továbbvitelére ösztönzik a pártvezetést és a kormányt. Kuan Kuang-mej kongreszszusi küldöttként adta áldását a politikára, amelynek a megvalósításából szívvel-lélekkel kiveszi a részét. A hatékonyság filozófiáját így fogalmazta meg Teng Hsziao-ping: „Mindegy, hogy a macska fekete vagy fehér, ha megfogja az egeret.” Becz Sándor A KOMMUNISTA világmozgalomban immár több évtizede új elméleti tételek fogalmazódnak meg a nemzetközi viszonyoknak, a szocializmus történelmi útjának értelmezésében. Mindez egy módosult, átfogó stratégiai elvrendszer kimunkálását jelzi. E stratégiai váltás szorosan kapcsolódik a szocializmus megújulásának követelményéhez, a világrendszer egységesüléséhez, a globális problémák „kikristályosodásához”, az egyetemes emberi érdekek és az osztályérdekek új dialektikájához. A globális kérdések abban az értelemben végigkísérik az emberiség történelmét, hogy a közösségeket alkotó egyének már a társadalmi fejlődés kezdeti szakaszában azonos vagy hasonló kényszerekkel szembesültek a megélhetésükhöz szükséges termelőtevékenységük során. Ez az átfogóan, széleskörűen érvényesülő kényszer létrehozta az emberiségnek azt az állandósuló törekvését is, hogy az érzékelhető világ felszíne mögött meghúzódó, sorsát alakító erőket feltárja, közömbösítse, megnyerje, „magához idomítsa”, így nem csupán a társadalmi folyamatokban érvényesülő átfogó kérdések, hanem ezeknek a globális tartalmú ideológiai visszatükröződései — többnyire vallási „visszfényei” — is már régen megjelentek. Ám a globális kérdéseket illetően hosszú időn át csak helyi, részleges válaszokkal találkozhattunk, csupán a közösségek közötti érintkezési formák kiszélesedésével egyetemesednek szélesebb felismerések és megoldási kísérletek. A tőkés világrendszer megjelenésével fontos mozzanatok gyorsítják fel ezt a folyamatot: a világgazdaság, a világpiac kialakulása és fejlődése, a világvallások és az átfogó igényű világnézetek megjelenése. Ennek keretében olyan filozófiák is létrejöttek, amelyek az emberiség egységes fejlődési folyamatáról szólnak, mégpedig nem kisebb teljesítményekkel, mint a hegeli, a marxi eszmerendszer vagy az ilyen kiindulópontból építkező modern vallásfilozófiák. A marxi társadalomfelfogás sokoldalúan válaszolt a globalizációs tendenciákra, benne szervesen kapcsolódtak össze a világméretű kérdések olyan egyetemes jellegű formációkkal, mint a kapitalizmus és a kommunizmus. Ismeretes, hogy a polgári társadalom világrendszerként — a nemzeti és a nemzetközi vonások sajátos dialektikájának a jegyében — születik meg és bontakozik ki. A klasszikusok elemzései szerint annak valóságos és végérvényes meghaladása feltételezi egy új világrendszerrel való felváltását. Ám a történelmi haladás fonáksága azt a különös helyzetet produkálta, hogy korunkban két egyetemes hivatású és jellegű formáció él egyidejűleg — abban a kényszerűségben, hogy egymást kiszorítva, ugyanakkor egymással együtt élve, kölcsönösségben létezzenek, így mai világunk egy világrendszert alkot ugyan, de olyan sajátosat, amelyik különböző alrendszerekre tagolódik. Ezeket az alrendszereket különféle ismérvek alapján osztályozhatjuk. A társadalmi formációk szerint megkülönböztetjük a kapitalista, a szocialista, az úgynevezett átmeneti, ,ghibrid” formákat, a dominancia és a függőségek alapján a „centrumhoz” és a „perifériához” tartozó térségeket, más mércével a katonai tömbökhöz tartozó országokat és a tömbön kívülieket stb. Az alrendszerek elkülönültsége, összeütközése, kölcsönössége más és más módon, különböző erővel érvényesül a politikában, a kultúrában, az ideológiában, katonai kérdésekben, illetőleg a globális, a regionális és a nemzeti stratégiákban. A sokoldalúan hierarchizált nemzeti, nemzetközi, transznacionális és globális világ, a két különböző lényegű formáció egyidejű létezése magával hoz sokféle kényszerű közeledést és öszszeütközést. Ezért a globális kérdések kezelésében roppant módon eltérő logikák és elsődlegességek érvényesülnek. Ebből adódik, hogy bár az ilyen jellegű problémák — a dolog természetéből következően — az összemberiség alapvető érdekeit érintik, s kihatnak az egész emberiség sorsának alakulására, mégis különböző összetevők, gyakorta ellentétes társadalmi folyamatok kombinációjának eredői. A KÜLÖNFÉLE ELLENTMONDÁSOK, az alá- és fölérendelési viszonyok, az ellenkező előjelű termelési viszonyok és politikai rendszerek sajátosságai persze nem olvaszthatók össze a globális folyamatok valamiféle „olvasztótégelyében”. A globális kérdések világos megjelenésével, kikristályosodásával világunk korántsem válik homogénné. Kisebbnagyobb megrázkódtatások, technikai és társadalmi változatok, gazdasági, katonai szembenállások és kompromisszumok közepette formálódnak az „emberiség léptékű” mozgásfolyamatok. Tudnunk kell, hogy ezek a folyamatok, ezek a jelenségek egy kölcsönös egymásrautaltságot, bonyolult összefüggésrendszert és számtalan ellentmondást tartalmazó világ termékei. Ezért a globális kérdések szabályozása, rendezése, megoldása feltételezi a harcot és az egyeztetést, a nemzetközi kompromisszumokat, az osztályérdekeknek és az emberiség egyetemes érdekeinek az összehangolását. Ezzel kapcsolatban érdemes egy pillantást vetnünk ideológiai válaszainkra. Ma már világosan tudjuk, hogy a globális kérdések az emberiség életfeltételeinek és életfolyamatainak újratermelését érintik. Az emberiség sorsa mindinkább ezek szabályozásának, rendezésének a függvénye. Ám a globális kérdések értelmezése ideológiai életünkben gyakorta kétértelmű. Az emberiség méretű tennivalókat nemegyszer szembeállítják az osztályjellegű, osztálytöltésű problémákkal, illetve kilúgozzák e kérdések tartalmából és a megoldási módozatokból az osztálysajátosságokat. Az előbbi eljárás nem csupán azért megengedhetetlen, mert a globális folyamatok nemzeti és nemzetközi méretekben egyaránt osztálymeghatározottságúak. Ennél sokkal többről, újfajta történelmi szemlélet szükségességéről is szó van. Fontosságának megfelelően azt kell hangsúlyoznunk, hogy a munkásosztály történelmi érdekei és az emberiség egyetemes érdekei megegyeznek egymással. Nem hagyhatjuk említetlenül, gyakran ideológiai és gyakorlati szempontból is túlságosan leegyszerűsítjük a béke, az enyhülés, a leszerelés kérdéskörét. A társadalmi mozgalmak történetének tanulmányozása során ismételten kiviláglik, hogy jó néhány, széles tömegeket átfogó mozgalomban gyakran csupán vágyakozásokat, érzelmi, erkölcsi indítású törekvéseket és követelményeket, ábrándos eszményeket hangoztattak az igazságtalanságok, az egyenlőtlenségek, az embert lealacsonyító viszonyok elleni tiltakozásként. Nem a valóság megváltoztatásának reális lehetőségeiből indultak ki, hanem abból, hogy miképpen lehet fohásszal, lázadással, erőszakkal vagy felvilágosító tevékenységgel rákényszeríteni az eszményeket a valóságra. Hosszú időn át a békemozgalom programját is érzelmi, etikai követelmények vezérelték. Ma a világméretű gondokat magába foglaló helyzet megköveteli annak vizsgálatát, hogy hogyan termeli ki korunk valósága a leszerelés, az enyhülés reális feltételeit. Valós törekvéssé válhat, hogy a béke óhajból kényszerfolyamattá alakuljon. Az atomfegyverek megjelenése nemcsak felgyorsította a fegyverkezési versenyt, hanem a két nagyhatalom részéről globális stratégiákat is kikényszerített. Érthető okból érvényesült az a törekvésük, hogy fegyverrendszereikkel Földünk minden pontján, a tengeren és a világűrben is jelen legyenek. Az egyre erősödő fegyverkezési verseny világméretűvé válása magában hordja annak lehetőségét, hogy az emberiség egészére irányuló fenyegetettség kiváltsa a fegyverkezés korlátozásának előtérbe kerülését. Ez ellentmondásos, összetett mozgás, új kérdések fölvetését és megválaszolását diktálja. Folyamatosan vizsgálnunk kell, hogy milyen kényszerű közeledések eredményeképpen tevődhet át a súlypont a termonukleáris világháború veszélyeiről a béke és az enyhülés, az együttélés különféle módozataira, s hogy ezek a lehetőségek hogyan fejezik ki továbbra is a két társadalmi formáció versengését és alkalmazkodását is. Naponta érzékelhető, hogy a békéért folyó harc nem egyszerűen a háború elhárításáért folytatott küzdelem, hanem — új feltételek közepette — közvetlenül vagy közvetve a kapitalizmus és a szocializmus világméretű harca. Nagy történelmi kihívás, hogy a szocialista társadalom a maga fejlődési folyamatainak felgyorsításával és kiszélesítésével miként tud egyre nagyobb szerepet vállalni az enyhülésben, az emberiség érdekeinek szolgálatában. A HÁBORÚ ÉS A BÉKE kérdésköre más, nagy súlyú tényezőkkel szorosan összefonódva, azoktól bonyolultan meghatározva létezik. Ráadásul e tényezők maguk is egyre inkább „emberiségléptékben” jelentkeznek. Ezek közül az egyik leglényegesebb a tőke nemzetközi expanziójának hatása a világ egészére. A második világháború után, majd különösen a hatvanas évektől a tőke, a világgazdaság egyre nemzetközibbé válik. A tőke napjainkban — régebbi történetével ellentétben — nem teremti, hanem gyengíti a nemzetállamokat (legalábbis a többségüket). A multinacionális vállalatok függetlenednek a nemzetállamoktól, azok kormányainak döntéseitől, s egyre fontosabb szerepük van a termelésben, az elosztásban, a nemzetközi pénzügyi rendszerben, a technika, az információ, a kultúra, a fogyasztási szerkezetek terjedésében. A világgazdaság nemzetközi szabályozása az új világrend szerves részévé válik. Az említett — és a most nem említett — globális kérdések hazai számbavétele, státusa, stratégiai jelentősége, értékelése ma még nemegyszer nélkülözi a tudományos megalapozottságot. Pedig a társadalomtudományok marxista művelőinek korunk új elméleti kérdéseit is meg kell válaszolniuk. Dr. Marton Imre MSZMP KB Társadalomtudományi Intézete Globalitás és stratégiai váltás MEPSZABADSÁG 1988. március 1., kedd KÖZBESZÓLÁS Az immár hivatalos lakáspolitika rangjára emelt „többlépcsős otthonteremtés” legrugalmasabb megoldása a különböző méretű és tulajdonú lakások egymás közötti cseréje. Eddig több változat élt békésen egymás mellett. A „hivatalos”, amikor a tanács szervezésében jött létre a csere. Valamint a „megtűrt” — praktikus szemhunyással elnézett — megoldás, amikor az állampolgárok közötti megegyezés alapján lehetett kisebb lakást nagyobbra (vagy fordítva) cserélni. Ez utóbbi vált általánossá, mivel a „szabályos" ügymenettel szemben jobban kifejezte a lakáspiac értékviszonyait és az állampolgárok kölcsönös érdekeit. Vegyünk egy példát. Egyik főszereplőnk „A” család, a középkorú szülők és a két gyerek. A nagyobbik még albérleti „termék”, a kisebbik már a 40—45 négyzetméteres, másfél szobás szövetkezeti panellakás szociálpolitikailag „beígért” gyümölcse. Négyüknek a lakás — ez nyilvánvaló — kicsi. Annyi pénzt összeszedni, hogy a nehezen összekuporgatott szövetkezeti lakást nagyobb, de magántulajdonú lakásra cseréljék, belátható időn belül nem látszik reálisnak. Megkeresik hat „B” családot, amely budapesti átlagot tekintve zömében kétszobahallos vagy kétszoba-személyzetis, 79—90 négyzetméter alapterületű tanácsi lakásban él. „B” család állhat idősebb házaspárból vagy nyugdíjas, de egyedül maradt szülőből, aki mellől a második generáció már elköltözött. „B" család fél a lakbérek és az energiaárak további emelésétől, továbbá szeretné megkönnyíteni jelenleg még kiskorú unokái majdani lakáshoz jutását. Ezért egy kisebb méretű — nagyjából állandó rezsijű — magántulajdonú lakásra vágyik, olyanra, amelyet anélkül is örökölhet majd az unoka, ha nem laknak együtt. A két család tehát — paritásos alapon — lakást cserél. Abból a — hivatalos árfolyamtól ugyan eltérő, de a piaci viszonyokat pontosan mutató — közmegegyezésből, kiindulva, hogy egy négyzetméternyi öröklakás ára két négyzetméternyi tanácsi lakásnak felel meg. Magánstatisztikák szerint a fővárosban eddig ez volt a leggyakoribb formája az annyit szorgalmazott lakásmobilitásnak. S hogy miért használok múlt időt? Azért, mert az adórendeletek a továbbiakban gyakorlatilag lehetetlenné tehetik az ilyen cseréket. Hiába bizonyítják ugyanis az érdekeltek, hogy nem pénzt, hanem lakást cseréltek, a manőver immáron eladásnak minősül. „A” családnak tehát adóznia kell elcserélt lakása után, méghozzá busásan. De „B” család is pórul járhat, mert bár az átírási illetéken kívül egy fillért sem fizetett, bizonyítania kell majd az adóhatóságnak: honnan is volt pénze a tulajdon megvásárlásához? Tudom, ennek a rendelkezésnek a célja — első közelítésben — a társadalmi igazságosság szolgálata, hiszen gátat vethet a manipulációknak, az állami tulajdon átjátszásának magánkézbe, a munka nélküli jövedelemszerzésnek és így tovább. De miért mindig a — tagadhatatlanul létező, ám ritkább — rosszabb változatból kell kiindulni a lakáscserék szabályozásánál? Miért nem inkább az egyenértékű csere lehetőségéből, amely — ha logikusan végiggondoljuk — senkit (legkevésbé az államot) sem károsít meg? Az új adóeljárás tele van önellentmondással, ráadásul halmozottan hátrányosan érinti a társadalom lakásügyekben eddig és ezentúl is kiszolgáltatott csoportjait, rétegeit. Hiszen akinek van annyi pénze, hogy új magántulajdonú lakást építsen vagy vásároljon, az adómentesen adhatja el tulajdonát, míg a magántulajdonú és az állami lakás cseréje adóköteles. Látható az is: az állam a mai felemás helyzetben meglehetősen kétarcúan kezeli a bérlakás és a bérlő viszonyát. A lakbérek emelkednek, a használatbavételi díj sokszorozódik, ami azt jelzi: a tanácsi lakásnak is növekszik az ára, és el van ismerve a piaci értéke. Mindeközben az állam — sokféle okból — arra nem képes, hogy megóvja, korszerűsítse ezt az értéket. (Ezért is ajánlják fel mind gyakrabban megvételre a bérlőknek — persze csak a jobb állagúaknál jön létre az ügylet.) A bérlakás felújítására „B” család — életkora és a költségek miatt — eleve nem vállalkozik, ám „A” család feltehetően igen. Ki károsodik végül ezzel a csereadóval? Mindehhez még egy megjegyzés kívánkozik. Az adóreform két hónapja debütált, s eddig több ezer értelmezési-állásfoglalási kérelem futott be a Pénzügyminisztériumhoz. Jó részük a lakásgazdálkodáshoz kapcsolódik. Közéjük sorolható az általam említett csereadó-anomália is. Igaz, ez utóbbi nem egyszeri állásfoglalást, inkább átfogó szemléletváltozást igényelne. Amire talán az újabb lakásgazdálkodási koncepció nyújthat fedezetet. Feltéve, ha a jelenlegi félpiaci megoldások helyett nem büntetni, hanem ösztönözni kívánja majd a valóságos lakásmobilitást. Köztük például az értékarányos cseréket. Bossányi Katalin Csereadó