Népszabadság, 1988. március (46. évfolyam, 51-77. szám)

1988-03-05 / 55. szám

1988. március 5., szombat MEPSZABADSÁG ­ FOLYÓIRATOKAT OLVASVA .­­­­­­ ........................... ........—­ — Büszkébb nemzettudat A Világosság februári számában jelent meg Vadász Sándornak a své­dek nemzettudatáról írott elgondol­kodtató tanulmánya. Az ott élők vi­szonylag keveset foglalkoznak ré­gebbi múltjukkal — nincs is olyan fordulatos, forradalmaktól, háborúk­tól hemzsegő históriájuk, mint föld­részünk sok más országának —, sok­kal többet törődnek a legutóbbi egy évszázaddal és azon belül is a min­dennapok békés világával, gazdasá­guk sokaktól jó okkal csodált pro­dukciójával. Hosszú időre vissza­nyúló — ma okosan fölhasznált — adatsorok támasztják alá e felfogá­sukat, táplálják folyamatosan nem­zeti büszkeségüket. Vadász írását ol­vasva másképpen vesszük-vehetjük kézbe a mirólunk, fő­képp a magyar jelenről szóló tanulmányokat is. Hány óra a kenyér? A reálbérek magyarországi alaku­lását elemzi dr. Fekete Gyula a Szakszervezeti Szemlében (1988. 2. szám). És bár a mi régebbi adatál­lományunk nem vetekedhet a své­dekével, a vizsgálódás korántsem ér­dektelen. A nemzeti jövedelem — ír­ja a szerző — a kiegyezéstől az első világháborúig, azaz nem egészen öt évtized alatt, kevés híján megötszö­röződött. Nem akármilyen teljesít­mény volt ez! Igaz, eközben az ipa­ri munkások reálbére csak­nem egé­szen a tizedével emelkedett. A falun élők közül csak a tízholdas vagy na­gyobb birtokú családok érték el a városi munkásság jövedelmét. A későbbi időszakokról pontosabb adatokat olvashatunk a cikkben. Az első világháború alatt és utána — egészen 1955-ig — csupán három olyan év akadt, amelyikben a gyár­ipari reálbérek elérték az 1913. évit (az különben ugyanannyi volt, mint az 1885-ös!). Eközben a hullámvöl­gyek meglehetősen mélyek voltak. A bérek 1919-ben a háború előttinek csak a 36 százalékát tették ki. Csak az ötvenes évek második felében lett ismét háromjegyű ez a mutató. Attól kezdve lényegileg töretlenül növeke­dett a reálbér 1978-ig (akkor 1913- hoz képest 225 százaléknyit tett ki). Azóta majdnem minden évben csök­kenést mutat a statisztika, de a leg­utóbbi tíz év átlaga még így is több mint kétszeresen felülmúlja a máso­dik világháború előtti évtizedét. Ilyen magas reálbérre — nyilvánvalóan a nemzeti jövedelem növekedésének köszönhetően — még nem volt példa történelmünkben. Büszkék lehetünk rá. Még akkor is, h­a tudjuk, hogy a társadalom valamennyi csoportja dolgozhatott volna jobban, ha tud­juk, hogy számos más ország ennél nagyobb lépésekkel haladt előre, ha tudjuk, hogy ezt az életszínvonalat részben külső források bevonása tá­masztotta alá, ha tudjuk, hogy az életszínvonalunk jó néhány országé­tól elmarad, esetenként nem is cse­kély mértékben (gondoljunk megint a nálunk „szerencsésebb” svédeikre). Ugyanennek a tanulmánynak egy másik adatsora — bocsásson meg a számok garmadájáért az olvasó! — a valamely termék megszerzéséhez szükséges 1938. és 1985. évi ipari munkaidőt veti össze. Kiderül belő­le például, hogy egy kétkilós kenyé­rért fél évszázaddal ezelőtt 1 óra 32 percet, 1985-ben pedig 24 percet kel­lett dolgozni. Egy mázsa szén 16 óra helyett 3 óra 38 percbe, egy férfiöl­töny 3,5 hét helyett 2,2 hétbe, egy száz kilométerre szóló vasúti jegy 8 óra 48 perc helyett 1 óra 20 percbe került. Vannak fájó összehasonlítások is! Egy kiló fehér szárazbabért 1 óra he­lyett 2 óra 18 percet, ezer darab kis­méretű tégláért 1,4 hét helyett 3,3 hetet kellett munkában tölteni. Még elkeserítőbbek a lakásárak: egy két­szobás budapesti társasházi örökla­kásért 1985-ben 12 és fél évet kellett dolgozni (1938 megfelelő adata: 6 és fél esztendő). Ehhez hadd tegyük hozzá egyfelől azt: a legutóbbi há­rom évben a lakásárak tovább emel­kedtek; másfelől pedig: a jelen — igaz, a legtöbbször rengeteg ideg- és erőromboló túlmunka árán és rop­pant szélsőségekkel — négyzetméter­ben és fölszereltségben is különb la­kásállományt hagy a következő nem­zedékre, mint amilyen az elődeink­től miránk maradt. Továbbá az sem közömbös, hogy 1938-ban a társada­lom jóval vékonyabb rétegének volt esélye saját lakáshoz jutni, mint ma­napság. Szorosan kapcsolódik dr. Fekete cikkéhez a Szakszervezeti Szemlének két másik írása. Fóti Péter a jöve­delmi és a lakásviszonyokat, illetőleg a béreket elemzi. Érzékletesen mu­tat rá egyebeken kívül az egyik leg­nagyobb mai gondunkra: míg a fel­­szabadulás után sem a munkaerőt, sem a lakást nem tekintettük áru­nak, mára ez a felfogás — legalább­is annak második eleme — megvál­tozott. A megoldás: a létszükségle­tek (közöttük a lakás) költségeit bele kell építenünk a munkabérbe. Benkő Judit a munkásosztály és az értelmiség társadalmi megbecsülését, ez utóbbi tudásának gyöngülő elis­merését vizsgálj­a. Eközben ki is tá­gítja az elemzés körét, és történelmi kitekintés nyomán állapítja meg: „A létező szocializmus öröklött hátrány­­nyal e­lindul e (ti. a kapitalizmussal vívott) versenyben, hiszen eleve a tőke centrumainál jóval elmaradot­tabb országokban bontakozott ki ez a kísérlet. Esélyünk mindenekelőtt akkor lehet, ha képesek vagyunk a mai kapitalizmustól megtanulni mindazt, ami a mi viszonyainkhoz adaptálva előmozdíthatja a társadal­mi termelés dinamizálását. No meg akkor, ha a gyakorlatban is tudunk élni azokkal az elvi előnyökkel, ame­lyek — a társadalmi kiváltságok fel­számolása, a társadalmi esélyegyen­lőség megteremtése, a termelőmunka gyümölcseinek igazságosabb elosztá­sa stb. — deklarált társadalmi törek­véseinkben rejlenek. Vagyis ha tár­sadalmunk nem kevesebb, hanem több tudást ad minden embernek, ha több lehetőséget nyújt a minden em­berben rejlő képességek kiművelésé­re, ha ennek révén is, fejlesztéspo­litikájával is több, nagyobb lehető­séget biztosít a tudományos tudás bővített újratermelésére, mint a ka­pitalizmus ... Ha nem így történik, nem a tudományos, hanem a hamis tudat válik »anyagi erővé«, mint er­re sajnos nem is egy példa volt már társadalmunkban.” Ezek a példák — kell-e mondani? — a „főkönyv” ke­serűség rovatának rubrikáiba kíván­koznak. Nem kevésbé elgondolkod­tatok, mint azok a valóságelemek, amelyekre jó szívvel tekinthetünk. Nem lehetünk közönyösek! Hasonlóképpen a büszkeség rovat­ba könyvelhetjük el jó néhány közel­múltbeli és mai gondolati teljesítmé­nyünket is — erre a szociálpszicho­lógus Pataki Ferenc hívja föl a fi­gyelmünket a Merre menjünk? című körkérdésre adott válaszában (Moz­gó Világ, 1988. 2. szám). Kifejti, hogy „fent” és „lent” rengeteg jó eszme, hasznos­­gyakorlati javaslat születik meg — de az sem tagadható, hogy közülük jó néhányra nem figyelünk érdemének megfelelően. Majd leír néhány fontosnak tartott — és ok­kal annak tartott — javaslatot: be­csüljük meg jobban a hazai forra­dalmi reformgondolkodás és -gya­korlat hagyományait; bízzunk a tár­sadalmi önszerveződésben, kezdemé­nyezésben; tegyük világosabbá a döntési és a felelősségi viszonyokait; őrizzük meg bátrabban történelmünk maradandó produkcióit, „a szocializ­mus történelmi reményét és ki nem kezdhető értékdeklarációját”. A körkérdés másik válaszadója a Taurus vezérigazgatója, Tatai Ilona. Vállalatáról ír, de nemcsak arról. És ha a munkahelyére való büszke­ség talán szebbnek láttatja is azt a valóságosnál, a gazdaság egészére vo­natkozó megállapításai, javaslatai bizonyosan elfogulatlanok. Ezek kö­zül az egyik — ennek elsőként való idézésében tagadhatatlanul benne van a recenzens elfogultsága is — az, hogy jobban kellene sáfárkod­nunk a szellemi tőkénkkel. Nemcsak úgy, hogy hatékonyabban működtet­jük, hanem úgy is, hogy továbbfej­lesztjük, hogy a következő nemzedé­keket a mainál jobban készítjük fel. Ez utóbbiért Tatai bizonyos jól ki­választott oktatási intézmények — főiskolák, iskolák, sőt óvodák! — fo­kozott anyagi és erkölcsi segítését sürgeti, és külföldi gyerek-, diák- és szakembercserét szorgalmaz. A má­sik gondolata: a nagyon fontos (tő­kés) exportot ne akkor támogassuk, amikor már a termék eladásáról van szó — ez csak rövid távon hoz ered­ményt. Sokkal helyesebb, ha a nye­reséges export hazai, termelésbeli alapjának a megteremtését segítjük minden lehetséges erővel. A vezér­­igazgató — már-már költőien — ezt így írja le: „Ha nem kezdjük el az exportkatedrális építését, soha nem jutunk el az építmény csúcsára, és közben talmi célokra elherdáljuk az építőanyagokat és az építőmestereket is.” Daniss Győző 13 KÉNYSZER­ŰSÉGEK ÉS LEHETŐSÉGEK BESZÉLGETÉS HOCH RÓBERT AKADÉMIKUSSAL Leggyakrabban használt gazdasági kifejezéseink közé tartozik a stabi­lizáció és a kibontakozás. Ez önma­gában nem baj, csak akkor, ha e fogalmak a közvéleményben — és a közgazdászok, gazdasági vezetők körében is — üres közhellyé kop­nak, és háttérbe szorul valóságos tartalmuk és az ezzel kapcsolatos teendők serege. Hoch Róberttal, az MTA Közgazdaság-tudományi Inté­zetének igazgatóhelyettesével arról beszélgettünk, hogy mit és hogyan kell tenniük azért, hogy a stabilizá­ció és a kibontakozás ne váljon üres, tartalmatlan jelszóvá. — Mennyiben lehet gazdaságunk­ban időben, illetve a teendőket te­kintve különválasztani a konszoli­dációt, vagyis a gazdasági egyensúly helyreállítását a kibontakozástól, tehát a fellendülés megindításától? — Úgy vélem, nem helyes az el­választás, mert ha a konszolidáció éveiben csupán arra törekszünk, hogy adósságállományunk ne növe­kedjék tovább, s hogy az állami költségvetés hiánya csökkenjen, ak­kor nem tehetünk mást, mint azt, hogy egy stagnáló vagy inkább szű­külő gazdaságból igyekszünk minél több exportot kipréselni, nem utol­sósorban a hazai fogyasztás és a bel­ső piac terhére. Ezzel összefüggés­ben olyan költségvetési politikát folytatunk, amely szűkíti — egye­bek között — az oktatási és tudo­mányos célra fordítható anyagi esz­közöket, márpedig ez hosszabb tá­von veszélyezteti gazdasági és tár­sadalmi fejlődésünket, s versenyké­pességünket is. Ha pedig a követke­ző néhány évben nem sikerül jelen­tős változtatást elérnünk gazdasá­gunkban, így a gazdaságpolitikában és a gazdaságirányítási rendszerben, akkor nem csupán konzerváljuk, ha­nem növeljük is elmaradásunkat. Ezért — és sok minden másért is — már most megfelelő intézkedésekkel kell segíteni és meg kell kezdeni a kibontakozás közvetlen feltételeinek a megteremtését. -r- Ezt hangsúlyozva — úgy tűnik — nyitott kapukat dönget, hiszen ez a szemlélet többé-kevésbé össz­hangban áll a kormány munkaprog­ramjával, és már eddig is tettünk egyet-mást a gazdaságban a jövő szolgálatában. — Ez igaz ugyan, mégis tanúi va­gyunk, hogy a közvélemény szemé­ben — nem is alap nélkül — az új gazdasági irány azonosul az érthe­tően nem népszerű általános forgal­mi adóval és a személyi jövedelem­­adóval. Pedig ezek — a legjobb eset­ben is — csak eszközök lehetnek egy, a kibontakozást szolgáló új gaz­daságpolitika, valamint egy vele összhangban levő mechanizmusre­­form-csomag életbeléptetése esetén. A kulcskérdés az: meg tudjuk-e változtatni viszonylag rövid idő alatt a hazai vállalatok gazdálkodási fel­tételeit oly módon, hogy olyan kény­szerhelyzetbe hozzuk őket, amelyben létük függ a megrendelések meg­szerzésétől és pontos teljesítésétől. Ebben azonban még igen keveset tettünk, és a vélemények a teendők tekintetében csakúgy, mint maguk a lépések is, ellentmondásosak. — A mai gazdaságpolitika — bár erről nem szívesen beszélünk — két­ségtelenül restrikciós jellegű. Mi jel­lemzi ezt? Meddig lehet és szüksé­ges fenntartani? — A restrikció, vagyis a gazda­sági fejlődés fékezése akkor indokolt, ha a gazdaság „túlfűtött” állapotba került, és lassítani kell a beruházá­sokat és a fogyasztást. Különféle okok miatt ez a nyolcvanas évek elején elkerülhetetlen volt: akkor ezek visszafogásával lefékeztük a gazdaságot. De eközben nem sike­rült elérnünk a célt, azt, hogy al­kalmazkodjunk a világgazdasági kö­vetelményekhez, és megteremtsük a további fejlődés alapjait. A baj nemcsak az, hogy a restrik­ció mindmáig elhúzódott, hanem fő­ként az, hogy ennek fő terhei — a beruházások és az import korlátozá­sa exportkényszerrel párosulva — a gazdaság minden szektorára csak­nem egyforma mértékben nehezed­tek. Általános restrikció érvényesült tehát, sőt úgy mondhatnám, a való­ban indokolt szelektív restrikció he­lyett negatív szelekció, főként a fel­dolgozóipar és a mezőgazdaság, va­lamint a jövő fejlődés számára nél­külözhetetlen infrastruktúra terhére, miközben preferáltuk az energetikai és kitermelő ipart. Tovább folyt a jövedelmező vállalatok „megsarcolá­sa” és a gyengék dotálása. Az álta­lános restrikció tehát nem javítot­ta a gazdaság egészének feltételeit, és nem alakította át a gazdaság irá­nyításának egész rendszerét, a gaz­dasági struktúrát, sőt konzerválta azt. És végül, de nem utolsósorban az általános restrikciós politika szétzi­lálja a szervesen működő gazdaság belső együttműködési kapcsolatait. Enélkül pedig a külső kooperációs kapcsolatok sem működnek jól. Je­lenleg is tanúi vagyunk, hogy a restrikciós prés szorítása például a bankhitelek hirtelen összeszűkítésé­vel hogyan zilálja tovább a válla­latok közötti kapcsolati rendszert. A szabályozók kiszámíthatatlan válto­zásai különösen nagy károkat okoz­nak. Következésképpen, ha nem sza­kítunk gyökeresen ezzel a gyakorlat­tal, konszolidációs programunkban sem számíthatunk sikerre. Ezért úgy gondolom, minél hamarabb meg kell teremteni a gazdaságot élénkítő po­litika feltételeit, nem utolsósorban a szelektív restrikció segítségével. Mindezt már most elő kell készíte­ni, hogy a gazdaságban az 1990-es évek elejétől számottevő élénkülés kezdődjön meg. — Mit lehet és kell tennünk, hogy gazdaságunk meghatározó szereplőit, a vállalatokat más helyzetbe hoz­zuk? — Ahhoz, hogy a vállalatok való­ban a piactól függjenek, és eladás­orientálttá válhassanak, egyebek kö­zött meg kell szüntetni a gazdaság­ban eluralkodó szétziláltságot. Az új­ratermelési ciklusok — a nyers­anyag-kitermeléstől, sőt a munka­erő kinevelésétől és kiképzésétől a kiskereskedelmi értékesítésig — szer­ves folyamatot alkotnak, amelyhez különböző pontokon kapcsolódik im­port és export. E folyamatok termé­szetüknek megfelelő működéséhez kell tehát megteremteni a feltétele­ket. Ehhez például következetesen le kell építeni a vállalati támo­gatásokat. Ebben ugyan látszó­lag egyetértés utáni, de már most is vannak jelei, hogy a korábban elő­irányzott dotációcsökkentés mértéke tekintetében a vezető szervek en­gedményeket tesznek. Felül kell to­vábbá vizsgálni a vállalatok műkö­désére, illetve kapcsolatára ható jogszabályokat, és szigorúan büntet­ni kell a szállítási szerződések meg­szegését. Meg kell szabadulnunk a gazdasági irányításban és szabályo­zásban az egységes újratermelési fo­lyamatot széttördelő ágazati szem­lélettől és módszerektől. Ugyanilyen fontos: meg kell teremteni a válla­latok vagyonérdekeltségét, illetve hosszú távú érdekeltségét. Ki kell építeni a tőkeáramlás mechanizmu­sát. Mindezzel kapcsolatban különböző javaslatok ismeretesek, de vigyáz­zunk, hogy ne higgyünk egyedül üd­vözítő megoldásokban. Csak sok elem egyidejű kombinálásával lehet kedvező változást elérni. E követel­ményeket megfogalmazni nem ne­héz, megvalósítani őket sokkal ne­hezebb.­­ Napjainkban minden gazdasá­gi fellendülést igénylő javaslattal szemben elhangzik az érv, hogy a termelés ösztönzése, a struktúra át­alakítása pótlólagos forrásokat igé­nyel, de azok jelenleg hiányoznak. — E tekintetben valóban nem ál­lunk jól de mégis vannak felszaba­duló erőforrásaink. Manapság első helyen a fogyasztás csökkentése sze­repel pótlólagos forrásként. Sokkal fontosabb azonban ennél a nem ha­tékony ágazatok, vállalatok leépíté­se. Ily módon ugyanis tőke és mun­kaerő szabadulhat fel, továbbá fe­leslegessé válhat az a — részben im­portált — energia és nyersanyag, amit ezek a vállalatok elpazarolnak. Persze a tőke- és a munkaerő-át­csoportosítás is sok intézkedést, megfelelő mechanizmust és intézmé­nyeket kíván. A növekedés termé­szetes forrása — a mélyreható struk­túraváltozással egy időben — a meg­levő nyílt és rejtett kapacitások ki­használása a hatékonyan működő üzemekben. Emellett jóformán felmérhetetlen tartalékokat rejt gazdaságunkban a köztudottan eluralkodott pazarlás mind a munkaerővel, mind az anyaggal vagy az energiával. Gaz­daságunk nemzetközi összehasonlí­tásban is igen nagy ráfordítással működik, s ennek csupán szerény mértékű csökkentése is a nemzeti jövedelem jelentékeny növekedésé­vel járna. Ezért nem juthatunk elő­re, ha az irányítás és a gazdálko­dás minőségi megváltoztatásával nem csökken számottevően a pazar­lás. Vannak továbbá lehetőségeink külső szocialista és tőkés erőforrá­sok igénybevételében is. E tekintet­ben se kergessünk azonban illúziókat! Végül, de nem utolsósorban, ne fe­lejtsük, hogy a forrásteremtés fő eleme a nemzet munkája alapján lét­rehozott többletjövedelem a valósá­gos felhalmozási alap, ami sem a meglevő jövedelmek átcsoportosítá­sával, sem pedig a belső fogyasztás csökkentésével nem teremthető meg. — Az utóbbi megjegyzésénél ma­radva: vajon mennyiben segíti a ki­bontakozást a fogyasztás visszafogá­sa? — A hazai fogyasztás csökkenté­se nagyon is kétélű fegyver, nem­csak azért, mert az életszínvonal csökkenése egyre fokozódó társadal­mi, politikai feszültséggel járhat, hanem azért is, mert gazdaságilag sem hoz sokat a konyhára, nem is szólva arról az úgy látszik, elfelej­tett tényről, hogy a gazdasági nö­vekedés egyik jelentős eleme és ösz­tönzője az életszínvonal emelése. Ma viszont a fejleszteni képes és hajlandó vállalatok könnyen a szű­külő belső piac korlátaiba ütközhet­nek. Emellett naivitás volna azt hin­ni, hogy a hazai piacon vásárlóerő hiányában megmaradó árucikkeket kedvező feltételek mellett exportál­hatjuk. Ez ismét csak a nem gazda­ságos, ráfizetéses exportot növelné. S mindezzel együtt járhat a hazai piacon az áruhiány, a kapacitások kihasználatlansága és az infláció nö­vekedése is. Ne felejtsük el, hogy a belső piac is általában megbízható, jó minősé­gű termékeket igényel. Ez a felté­tele annak is, hogy az egyes termé­kek és egyes vállalatok kiugorjanak, s külső piacokon is valóban verseny­­képesek legyenek. Hazai piactól el­szakítva nem lehet kifejleszteni jól működő és kizárólag exportra ter­melő szektort. Az új termékeket ugyanis először a hazai piacon kell kipróbálni, és nincs biztosíték arra sem, hogy azok a vállalatok, amelyek gyenge, változó minőségű terméket gyártanak a hazai fogyasztónak, ké­pesek és hajlandók folyamatosan jó árut exportálni.­­ Beszélgetésünkből arra a követ­keztetésre juthatunk, hogy gazdasá­gi intézkedéseinket a jelen időszak­ban alapvetően és mindenekelőtt a kényszerűség határozza meg. Vajon lehet-e ilyen körülmények és felté­telek között előre gondolkozni, ter­vezni? — Nemcsak lehet, hanem kell is, mert hosszú távú koncepció nélkül nem lehet semmilyen gazdaságot irá­nyítani, és ezért inkább előbb, mint utóbb, el kell érnünk, hogy a stra­tégia uralkodjon a taktika felett. Hosszú távú tervekre van tehát szükség, amelyeknek céljai, eszközei módosíthatók ugyan, de mégis he­lyesen kell hogy orientálják a gaz­daság — és a társadalom — minden szereplőjét. Persze igaz, hogy koráb­bi terveink sok szempontból csődbe jutottak, főként azért, mert csupán kívánságokat fogalmaztak meg cé­lokként, de az azok megvalósításá­hoz szükséges eszközöket és a vál­tozások programját nem tartalmaz­ták. Véleményem szerint még a mai bi­zonytalan körülmények között is le­het és szükséges hosszú távú tervet készíteni. Figyelemre méltó azonban, hogy míg a hivatalos megnyilatkozá­sokban változatlanul a terv és a piac egységéről beszélünk, addig a mai gazdasági reformfolyamatban alig es­ik szó a tervezés reformjáról. Pedig — úgy vélem — ez az egyik döntő feltétele mind egy reális gazdaságpo­litika, mind pedig egy megfelelően működő gazdaságirányítási rendszer kidolgozásának, amelyre múlhatat­lanul szükségünk van. A hosszú tá­vú tervezésnek természetesen ma­gában kellene foglalnia nemcsak a gazdaságpolitikai és társadalompoli­tikai stratégia céljait, hanem meg­valósításuk főbb eszközeit is. Mind­ez elválaszthatatlan gazdaságunkban a valódi piac megteremtésétől. Ám ha nem tudjuk ezzel egyidejűleg létrehozni a szocialista gazdaság rendszerspecifikus elemeit, akkor legfeljebb gyengén, az „igazi piac­­gazdaságoknál” mindenképpen rosz­­szabbul működő piacgazdaságot ho­zunk létre. Ezért még sok mindent végig kell gondolnunk, hogy egy olyan konzisztens társadalmi és gaz­dasági rendszert teremtsünk, amely megnyerheti a társadalom tagjai túl­nyomó többségének nélkülözhetetlen és tevékeny támogatását. Kovács Dénes

Next