Népszabadság, 1988. április (46. évfolyam, 78-102. szám)
1988-04-30 / 102. szám
1988. április 30., szombat NÉPSZABADSÁG Nyugati békemozgalmak a NATO-döntésről ( BRÜSSZELI TUDÓSÍTÓNKTÓL ) A NATO a Varsói Szerződésre hivatkozva ürügyet keres nukleáris arzenálja korszerűsítésére és fejlesztésére — hangsúlyozta a nyugateurópai békemozgalmak összekötő bizottságának vezetősége. A NATO-tagországok hadügyminisztereinek a nukleáris tervező csoport keretében szerdán és csütörtökön Brüsszelben tartott tanácskozásával párhuzamosan ugyancsak a belga fővárosban üléseztek a nyugat-európai békemozgalmak összekötő bizottságának vezetői és a békekutató intézetek képviselői. Az összekötő bizottság brit és belga tagja a sajtó képviselői előtt úgy nyilatkozott, hogy a békemozgalmak teljesen hamisnak tartják azt az állítást, amely szerint a Szovjetunió és szövetségesei modernizálják hadfelszerelésüket a rakétaegyezmény óta. A NATO erre való hivatkozása csak ürügy saját fegyverzetének fejlesztésére. F. F. Reagan—Mulroney megállapodás ( WASHINGTONI TUDÓSÍTÓNKTÓL ) Befejezte hivatalos washingtoni látogatását Brian Mulroney. A kanadai miniszterelnök megszerezte Reagan elnök hozzájárulását amerikai atomreaktorokkal felszerelt brit (vagy francia) atom-tengeralattjárók megvásárlásához. A tengeralattjáró-üzlet minden idők legnagyobb kanadai katonai vásárlása, értéke 6,5 milliárd dollár. Kanada indoklása szerint azért kívánja megvenni a tengeralattjárókat, mert aggódik az északnyugati átjáró feletti szuverenitása miatt. A Kanada északi szigetei között kanyargó vízi út fokozott amerikai tengeralattjáró-tevékenység színhelye. Nem történt ugyanakkor előrelépés a savas esők kérdésében, amely a két ország között hosszabb ideje az egyetlen feszültséget okozó kérdés. K. A. Mitterrand és Chirac vitája Helyenként személyeskedésig fajuló, éles hangú televíziós vitát folytatott csütörtök este a francia televízió képernyőjén az elnökválasztás két, még versenyben levő jelöltje, Francois Mitterrand és Jacques Chirac. A két és negyed órás vita során a hivatalban levő elnök, Mitterrand sürgette a leszerelés folytatását, különös tekintettel az Európában tárolt hagyományos fegyverzetre. Chirac ezzel szemben ellenezte az Európában levő nukleáris fegyverzet további csökkentését, viszont támogatta azt az elképzelést, hogy az Egyesült Államok és a Szovjetunió folytassa atomfegyver-készletei csökkentését. A szóváltás a belpolitikai kérdésekben volt a legélesebb a két jelölt között. A bevándorlókkal kapcsolatban Chirac — a szélsőjobboldali Le Pen híveinek kegyeit keresve — teátrális taglejtések kíséretében nacionalista húrokat pengetve követelte a bevándorlás megfékezését. Mitterrand — elismerve, hogy a bevándorlók számát mérsékelni kell — leszögezte, hogy nem hajlandó a bevándorlók elleni boszorkányüldözésre. (MTI) Saját gépet lőtt le Angolában a kubai légvédelem ( HAVANNAI TUDÓSÍTÓNKTÓL ) A kubai honvédelmi minisztérium pénteken közleményben jelentette be, hogy a hét elején az Angolában állomásozó kubai csapatok légelhárítása Tchamutete város közelében rakétával lelőtte egyik saját szállítógépét. Az AN—26-os fedélzetén 26 személy tartózkodott, valamennyien életüket vesztették. A szerencsétlenség során meghalt többek között Francisco Cruz Bourzac, a haditechnikai fejlesztésért és a fegyvergyártásért felelős kubai honvédelmi miniszterhelyettes, Jorge Izquierdo Quinomes ezredes, valamint több magas rangú légelhárító és politikai tiszt. A közlemény szerint a gép érkezésének időpontjában a kubai légelhárítás — ellenséges berepülés veszélye miatt — fokozott harckészültségben volt. Bár az AN—26-os a megadott időpontban és útvonalon érkezett, az egyik üteg ennek ellenére rakétát lőtt ki a kubai katonai szállítógépre. Nagy Csaba 3 IPARUNK JELENE ÉS JÖVŐJE ÍRTA: BERECZ FRIGYES Szenvedélyesek, szókimondóak az országos pártértekezletet megelőző viták. Sokféle véleményt — köztük egymásnak ellentmondóakat is — hallhattunk arról, milyen hibákat követtünk el, s arról is: milyen utat követve juthatunk ki nehéz helyzetünkből. Ám abban mindenki egyetért, hogy csakis a gazdaság — és ezen belül elsősorban az ipar — versenyképességének gyors növelésével állítható meg a teljesítmények romlása, stabilizálható az egyensúly, s csak a kormány munkaprogramjának következetes végrehajtásával valósítható meg a kibontakozás. De vajon valóban van-e még lehetőségünk a felzárkózásra? Szavatoljuk-e, hogy a múlt évben kidolgozott és elfogadott programunk szerint dolgozva végre valóban megkezdjük a gazdasági teljesítmény növelését? Vagy ez az ígéretünk is csak fogadkozás marad, s mi továbbra is mind távolabbról követjük a műszaki-gazdasági fejlődést? Mitől megalapozottabb mostani nekikészülődésünk? Versenyképességünk A legdöntőbb feladatunk: olyan nagy és tartós aktívumot kell elérnünk a konvertibilis piacokon, amely lehetővé teszi felhalmozódott adósságunk folyamatos, ésszerű csökkentését, s még egyebekre — így például az importverseny erősítésére, s társadalmunk más céljaira— is juttat elegendő devizát. Amíg képesek vagyunk legalább egy-egy szűk termékkörben a legjobb teljesítményre, addig helyzetünk alakulása nem visszafordíthatatlan. Jobban működő gazdaságban a kezdetben szerény siker is kiteljesedik, míg ellenkező esetben a nagy teljesítmények is elsorvadnak. Az ipart az utóbbi években érő szigorú bírálatok ismeretében alig hihető, hogy még vannak ilyen kiemelkedő, az egész gazdaság kimozdítására alkalmas piaci teljesítmények is. Pedig vannak. A népgazdaság múlt évi, 4,7 milliárd dollárnyi tőkés exportjának 65 százalékát az ipar szolgáltatta, ennek 70 százaléka került a fejlett gazdaságú országok piacaira, s 21 százalék (650 millió dollár értékű áru) talált vevőt minden követelménynek megfelelve, azaz gazdaságosan, kifogástalan minőségben, tartós partnerkapcsolatok útján, igényes készpénzzel fizető piacokon. Igaz, mindössze 21 elismert iparvállalat 59-féle termékcsoportjából tevődik össze a vitathatatlanul sikeres áruk köre. Korszerű fényforrások, közúti járművek és fő egységeik, műszaki gumiáruk és csapágyak, alumínium hengerelt áru és gépi megmunkáló központ, felsőruházat és hűtőszekrény, feldolgozott vegyi termék és gyógyszerek, mechanikai műszerek és elektronikus berendezések találhatók közöttük. Ez arra mutat, hogy több szakterületen ma még megvan a lehetőségünk a piaci eredmények növelésére. A sikeres vállalatok teljesítménye először elismerésre késztet: lámm ilyenre is képesek vagyunk! De rögtön ezután kérdéseink is felvetődnek. Hogyan érték el? Miért csak az ipari tőkés export hatodával érik el? S a leglényegesebb: miként lehetne növelni, általánossá tenni a kivételes teljesítményeket? Jlogoran szűkíthető a technikai rés? Ennek a szerteágazó termékkörnek ismerjük közös jellemzőit. Nincs jelentős technikai rés műszaki színvonaluk, illetve a világpiac által támasztott legmagasabb követelmények közt; magas színvonalú, tartósan egyenletes a minőségük; világpiaci áron is jövedelmező a termelésük. Tehát ezeket kellene az iparban általánossá tenni a piaci teljesítmény növelése céljából. De csökkenthető-e egyidejűleg a műszaki elmaradás minden ipari szakterületen? Erre válasz csak a tények ismeretében adható. A technikai rés azzal az idővel jellemezhető, amely a színvonalkülönbséget megszüntető fejlesztőmunkához szükséges, változatlan feltételek mellett. Ez az idő az ipart leginkább meghatározó gépipar termékeinek ma mindössze öt százalékánál kisebb, mint öt év, 75 százalékánál 6— 15 év közötti, 20 százalékánál pedig 16 év vagy még több. Ha még azt is figyelembe vesszük, hogy az elérendő csúcsteljesítmény nem végleges, megmerevedett szintje a technikának, hanem továbbra is gyorsan fejlődik — egyes szakmákban gyorsabban —, akkor látható: rendkívül nagy feladat áll előttünk, s nem indulhatunk el s nem haladhatunk egyszerre minden lehetséges úton. A műszaki fejlesztés gyorsításához összpontosítani kell szellemi és anyagi erőinket, változtatni kell a kutató-fejlesztő munka feltételeit. Fel kell ismernünk: nem egyszerűen a költségráfordítások aránya a fontos. 1980—1987 közt a kutatásra és fejlesztésre a nemzeti jövedelem 2,3 —2,6 százalékát fordítottuk, s a növekedés hét év alatt 50 százalék volt. Ezek az arányok megközelítik a fejlett országokét — s ez talán megnyugtatja a gazdaság tervezőit. De ez egy kis ország igen szerény jövedelmére vetül, s ezért a fejlesztésre fordított összeg csak töredéke az áttöréshez szükséges pénznek. A tapasztalatok szerint a kirobbanó, tartós piaci siker feltétele a a szellemi és anyagi javak „kritikus tömegének” elérése a kutatási és fejlesztési ráfordításokban. Ennek nagysága a feladattól, és nem az ország vagy költségvetése méretétől függ. A mi jelenlegi körülményeink közt csak kevés cél mögé összpontosíthatjuk ezt a kritikus tömeget. De ez az egyedül járható útja a kibontakozásnak, nem pedig a kevés eszköz egyenletes szétterítése, valamiféle rosszul értelmezett méltányossági elv alapján. Nemcsak a technikai rés szűkítése, de a minőség javítása, az önköltség csökkentése szempontjából is meghatározó szerepe van a fejlesztés és gyártás eszközei mennyiségének és színvonalának. A fejlett országok, illetve hazánk eszközfejlesztési, lehetőségei között igen nagyok a különbségek. Egy 1982-es adat szerint az NSZK-ban (forintra átszámítva) egy ipari dolgozóra vetítve a gépi beruházások 350 ezer forintot, nálunk csak 58 ezret tettek ki. Az utóbbi hat-nyolc évben az egyensúlyra törekvés a legfőbb gazdasági cél, amelynek alá van rendelve minden egyéb tevékenység — az iparfejlesztésé is — költségeinek azalakulása. Mint ahogyan az előre látható volt, az ipar eszközállománya romlásnak indult: ma csak háromnégy százaléka éri el a legkorszerűbb színvonalat. A teljesen amortizált gépek aránya pedig 31 százalék. Miként lehet a romló folyamatot a pénzforrások további apadása mellett megfordítani? Csak a legkörültekintőbb iparfejlesztési politikával. Kezdetben csak néhány szakma egykét termékcsoportjának átlag feletti eszközfejlesztésére vállalkozhatunk, ám azzal a céllal, hogy az ezek által elért, évről évre növekvő eredményből mind több szakma fejlődési feltételeit javíthassuk meg. Mind a technikai rés az eszközállománnyal kapcsolatos megfontolásaink alapján arra a következtetésre jutunk: sorsdöntő a fejlődési utak kiválasztása. Kockázat nélkül? Vajon elkerülhetjük-e teljes biztonsággal az újabb tévedéseket? Nyilván nem. Kockázatmentes utak már nem nyílnak előttünk. Arra kell tehát törekednünk, hogy iparfejlesztési döntéseink kockázata elviselhető legyen. Ennek két fontos feltétele van. Az egyik: minden ismeretet, minden mértékadó véleményt vegyünk figyelembe a döntéshozatalkor. A másik: bizonyosak lehessünk abban: az érdekeltek utólag is vállalni fogják a közösen hozott döntés következményeit. Erre az utóbbira azért van szükség, hogy kiiktathassuk a jövőnket formáló erők közül a félelmet az ésszerű kockázatvállalástól. Csak első hallásra tetszik ellentmondásosnak, ha az iparfejlesztés egyik jövőbeni útjaként több ipari tevékenység visszafejlesztését jelöljük meg. A szellemi, az anyagi és a pénzforrások felszabadítása céljából ugyanis vissza kell vonulnunk minden olyan területről, ahol egyrészt a jövedelmezőség nagy erőfeszítéssel sem érhető el, másrészt a termelés leállításával vagy csökkentésével keletkező foglalkoztatási és ellátási gondok megoldása más úton kevesebbe kerül, mint ha a veszteséges termelést továbbra is fenntartjuk. A stabilizációs időszak legszélesebb — legkisebb kockázattal járó — útvonala azonban a meglevő erők és eszközök nagyobb ráfordítás nélküli átcsoportosítása jövedelmezőbb termékek gyártására, emellett piacok megszerzésére, foglalkoztatási gondok megoldására. Ez egyben lehetőséget ad a szervezettebb munka, a hatékonyabb vállalkozói formák kialakítására, a rejtett belső erőforrások feltárására és bevonására is. Nagy figyelmet érdemelnek azok a vállalatok, amelyeknek ma is van jelentős, tartósan jövedelmező konvertibilis piacuk. Nagyon valószínű, hogy kedvezőbb fejlődési feltételek mellett ezek a vállalatok képesek a leghamarabb a piaci teljesítmény jelentős javítására. Ha az egész iparra nézve egyelőre nem is oldható meg a pénzügyi szabályozók által emelt korlátok lebontása, a legjobbaknak ezt lehetővé kellene tenni, hiszen akadálytalan fejlődésükkel a költségvetés is nagyobb bevételre tenne szert, mint amennyit a korlátoknak az eltávolításával — látszólag — veszítene. Az ipar mai szerkezetében „fehér foltok” is vannak. Bizonyos technológiák — amelyek pedig szükségesek lennének a szerkezetváltáshoz — teljesen hiányoznak. Dönteni kell: alapítsunk-e új vállalkozásokat, vagy segítsük-e a meglevőkben új technikák telepítését, netán inkább az import kapuját nyissuk szélesebbre. Új vállalatok építése, új technológiák meghonosítása ugyanis rendszerint költséges, az új termelési ágakról hozott döntések a legkockázatosabbak, ezekhez kell a legtöbb ismeret és tapasztalat. Döntéseinket megkönnyíti, ha nagy valószínűséggel ismerjük a hazai és a szocialista országbeli piacok jövőbeli igényeit is, és így minden piacon egyidejűleg törekedhetünk ráfordításaink megtérülésére. Változik a belföldi kérésiér szerkezete A belföldi piacon — gazdaságunk általános helyzete miatt — a következő években nem számolhatunk a kereslet növekedésével. Ám vannak olyan áruk, amelyekből a hazai piac nem telített, a kereslet viszont a mostani pénzszűkében is igen nagy. Ilyen például a lakás — és minden olyan iparcikk, amely annak építéséhez, a berendezéséhez szükséges, a személygépkocsi, a telefon, s újabban a műholdról sugárzott tv vételtechnikája. A termelői keresletben pedig minden olyan áru, amely a piaci sikerekre alkalmas végtermékekhez szükséges, vagy önmagában, közvetlenül is úgy eladható a piacon, hogy emellett a hazai ellátást is megoldja. Szocialista partnereink kivétel nélkül ugyancsak gazdaságuk megújítására törekszenek. Ezért beruházásaik és lakosságuk ellátása céljából mindinkább csak korszerű, jó minőségű árut hajlandók megvenni. Emellett mind több olyan áruval rendelkeznek, amelyet konvertibilis piacon is eladhatnak. Mivel a KGST korszerűsítése vontatottan halad, az áru- és pénzviszonyok még nem váltak a piac jellemzőjévé, kialakulóban van a „kemény árut csak kemény áruért adunk” jellegű kapcsolat. A magyar gazdaság nem mondhat le arról, hogy lépést tartson ezzel az átalakulással. Emellett belső gazdasági követelmény: a szocialista értékesítés legyen jövedelmező, az ipar pedig — tekintettel a kialakult arányokra — importáljon jóval többet. Ma már kölcsönös igény a vállalatok közötti közvetlen kapcsolatok bővítése, kétoldalú, vagy harmadik piacot is megcélzó együttműködés kialakítása, közös vállalatok alapítása. Várható, hogy a vállalatoknak az árak meghatározásában is mind nagyobb döntési szabadságuk lesz, s ezúton oldódhatnak majd meg a bonyolult együttműködési szervezetekben eddig megoldhatatlannak vélt gondok. Minden olyan vállalkozás, amelyik képes jól illeszkedni mind a külső, mind a belső piacokhoz, minél nagyobb mértékben képes közös gyártóbázist és termékválasztékot létrehozni, annál esélyesebb lesz a jövedelmező működésre, s ezáltal saját további fejlődése feltételeinek a megteremtésére. Az átalakítás forrásai Egy-egy nagyra törő iparfejlesztési elgondolás hallatán az első „keresztkérdés”: honnan lesz rá a pénz? A kérdés annyiban jogos, hogy a fejlesztés, építés központosított forrásai valóban szűkösek. Jelenleg és a következő években aligha lesz a költségvetésnek lehetősége az iparfejlesztésre — bármennyire érdekelt is benne. Valójában azonban sok lekötött pénz van hazánkban, s még több lehetőség olyan intézkedések megtételére, amelyek forrásnövelő hatással is járnak. Forrás a beruházásokra a legszűkösebb időszakokban is képződik, igaz, kevesebb az igényednél. Ez azonban részben ellensúlyozható az eddiginél körültekintőbb befektetésekkel. Sokat segíthetne, ha eltörölnénk a határt — vagy legalábbis bővítenénk az „átjárás” lehetőségét — a beruházási keret és a fenntartási költségek közt. Mérlegelni kellene a fejlesztési hitelek kamatainak a mértékét, hiszen nem az a fő cél, hogy a bankok magas osztalékot fizessenek részvényeseiknek, hanem az, hogy az ilyen eszközök is a gazdaság élénkítését szolgálják. Sok lekötött pénz van mind a lakosság, mind a vállalatok birtokában betétként, kötvényként alacsony kamat mellett, vagy ki nem használt álló- és forgóeszközökben. Gyakran tekingetünk a mienkénél jóval fejlettebb gazdaságú országokra. Észre kellene vennünk, hogy elsősorban a pénzforgatás tudományában sokkal erősebbek. Ha csak 20—25 százalékkal tudnánk gyorsítani hazánkban a pénzforgatást, az még akkor is csak fele, harmada lenne a jól működő gazdaságokénak, de ezúton megkétszerezhetővé válnának a fejlesztési források. A társulási törvény kidolgozásával és a befektetési érdekeltség növelésével szélesre kell nyitni a lehetőségek kapuját a különböző pénztulajdonosok társulása előtt. Kevesebb gondot okoz az esetleg így keletkező veszélyek elhárítása, mint a pénzforgatás lassúsága miatti tartós tőkeszűke. A forrásbővítés lehetőségei közt kell említeni mind a szocialista, mind a konvertibilis külföldi tőkét. A feltételek javításával és az érdekeltség hatásos növelésével megtöbbszörözhető a tőkerészvétel, s ezúton a korszerű technika és technológia is könnyebben juthat el hazánkba. Ez utóbbinak az útját az importgazdálkodás egyszerűsítésével, az importköltségek elkülönítésének mérséklésével, majd megszüntetésével is egyengetni kell. A Világbanktól felvehető szerkezetfejlesztési hitelek is egyszerre — és az eddigieknél hatékonyabban — szolgálhatják a technikai fejlődést és a gazdasági növekedést. Intézkedések, amelyek pénzt érnek Gyakran hallható, hogy fejlődésünk egyik akadálya a gazdasági reform híveinek és ellenfeleinek a harca, miközben nem ismerhető fel világosan az ellentétek tábora. Ez csak akkor magyarázható meg, ha világosan látjuk: valóban létezik ilyen ellentét, de a „front” többnyire nem személyek közt, hanem az egyes személyek tudatán belül helyezkedik el, és sajátos kétarcúságként jelenik meg. Az állami felelős vezető például, aki elvben a szabad import apostola, de egy-egy tényleges engedélyezés ügyében hónapokig dönt; az a vállalatvezető, aki importversenyt követel, hogy az általa vásárolt áruk árát leszorítsák, de gazdasági rendőrségért kiált, ha vállalatának készáruját állítják versenyeié; az a fizikai munkás, aki általában kiáll a teljesítményarányos bérezés mellett, de méltatlankodik, ha az ő teljesítményét találják kevésnek: mind-mind egy személyben a gazdasági reform híve és egyúttal ellenfele. Az ipar teljesítményeit az állam ma is sokfajta eszközzel képes befolyásolni. Ám ezekkel más-más állami szerv rendelkezik. A kormányzati munka javításának egyik legfőbb lehetősége ezen eszközök következetes összhangjának a megteremtése. Szólnunk kell az állam és a vállalkozás közti bizalom hiányáról, amely rövid távú gondolkodásra, teljesítmény-visszatartásra, tartalékolásra készteti a vállalatokat. Bár nemegyszer megígértük és vállaltuk, hogy kiszámíthatóvá, tervezhetővé tesszük a jövőt, ezt az ígéretünket rendre megszegjük, pedig nincs mindig olyan erős kényszerhelyzet, mint amilyennel a szigorítást indokoljuk. Állítható, többet veszítünk a vállalatok visszafogottsága miatt, mint amennyit a szigorítással nyerünk. Hogyan függ össze ez a három példa, s hogyan válhat pénzzé a velük kapcsolatos intézkedés? Ha a gazdasági reformfolyamatnak sem elkülönült táborok, sem tudatunk korlátai nem vethetnek gáncsot, ha az iparpolitikát érvényesítő eszközök egy irányba hatnak és egymást erősítik, ha állam és vállalat egymást segíti, akkor a gazdaság fejlődése pluszráfordítások nélkül is meggyorsulhat. Ha tehát valamilyen erő képes ezt a hatást elérni, akkor az pénzként hat. Okulva négy évtizedes fejlődésünk buktatóiból, nem hihetünk abban, hogy az emberek — felismerve a kétarcúság veszélyeit — azonnal megváltoznak, s holnaptól másként gondolkodnak és cselekszenek. Ezért úgy kell átalakítani a gazdaság — és ezen belül az ipar — tervezésével, irányításával, az eszközök elosztásával megbízott intézmények rendszerét, hogy abban s azáltal mind kisebb szerepe lehessen a személyes tényezőknek, s jobban érvényesülhessen a közös akarat. Ez elérhető az iparikereskedelmi tevékenységek mind nagyobb hányadának a törvényesítésével, a sikeres gazdálkodás eredményeinek a törvényes védelmével. Ezen az úton járva hatalmas energiákat szabadíthatunk fel, s állíthatunk az alkotóképesség, a segítő- és együttműködési készség szolgálatába, s ezáltal közös érdekünk és célunk: a gazdasági kibontakozás szolgálatába.