Népszabadság, 1988. július (46. évfolyam, 156-181. szám)
1988-07-30 / 181. szám
16 MÉPSZABADSÁG 1988. július 30., szombat KAZIMIR KÁROLY PÁHOLYON KÍVÜL Galsai grimasz! Azt mondják, a nevetés gyógyít, segít elviselni az étel baját, haját, és mint jó hatású, természetes pszichológiai medicina, meghosszabbítja azéletet. Az ember, amikor éppen jókedvű, ügyei kedvezően alakulnak, nevetni vágyása nem keserű szomorúságból táplálkozik, a derű sok változata közül nem az akasztófahumor vált ki éppen nevetést, hajlamos hinni a nevetés és a nevettetés gyógyító hatalmában. De, és itt jön a kérdésem, amelyre nem várok választ: miért nem élt Dállai Pongrácz, ahogy mondani szokás, legkevesebb százhúsz esztendeig. Lehet, hogy ő a kivétel, lehet, hogy mérhetetlen munkabírású, önpusztító, zsenijét bőkezűen tékozló életmódját öntudatlanul (?) áldozatnak szánta értünk, mindazokért, akik olvasták őt vagy személyes találkozáskor kerültek elmondhatatlan varázsos hatása alá. Galsaival nem lehetett befejezni egy beszélgetést, csak abbahagyni — úgy, hogy mindig vártuk a folytatást. Stúdió-előadásban mutattuk be az „Egy hipochonder emlékiratai” című nagy sikerű könyvének színpadi változatát. Az olvasó, a néző szó szerint könnyesre nevette magát, miikor találkozott az önéletrajzi fogantatás- történettel. Sírt az elmúlás meg- és feloldhatatlan fájdalmú misztériumán, miközben a hétköznapok groteszk életigenlő ■helyzetei kacagásra ingerelték.A bemutató izgalmaival idegeinkben léptünk be a parányi játékterembe, s szemben velünk foglalt helyet a jó nevű színházi kritikus, meglátva bennünket, mosolygó arccal, mintegy köszönés helyett, finom mozdulattal széttépte a műsorfüzetet. Galsaiból kitört a nevetés : ez igen kis nézőtér, kevés jogdíj, bájos fogadtatás, alig várom, hogy újra bemutatóm legyen. Sikere volt, a közönség szerette őt, a banketten, ahol ő volt a főszereplő, arról beszélt, hogy a hippchondria — a képzelt betegség — a legnagyobb átok; előbb-utóbb úgyis mindannyian valódi betegek leszünk, miért kell az emberiségnek akkor is, ha nem időszerű, falra festeni az ördögöt. Nem szabad elhagynunk magunkat akkor sem, ha eltévedtünk egy sötét rengetegben. Az árnyak eltűnnek, ha világosságot teremtünk az éjszaka homályában. Ígérte, hogy új színdarabot ír, s nem stúdiószínpadra, mert az kevés pénzt hoz a konyhára. Idézte Móricz Zsigmond történetét, aki azegyik távoli rokonával gyakorta levelezett, válaszolván a rokon elmarasztaló soraira. Móricz megunván a meddő levélváltásokat befejezvén azokat imigyen — a továbbiakban nem kíván válaszolni —, ő ugyanis az írásaiból él.alsai sokatmondóan hangsúlyozta, hogy messzemenően egyetért Móricz Zsigmonddal, és benne is erősödik ez a felfogás. Szerette a társaságot, ott érezte magát igazán elemében — más műfajt művelt, egyéni szuverén életritmusa ritkán találkozott a színházi emberével — darabírási ötleteiről időről időre beszélgettünk, illetve ő szórta számolatlanul szellemének kifogyhatatlan színes, ellobbanó petárdáit. Galsaival nem lehetett egy témáról beszélgetni, mindig elkalandozott. Terveinek se szeri, se száma, jó szíve volt, ha valakit megbántott, igyekezett jóvátenni. Legközelebb megint megbántotta és újra korrigált. Az írónak tudni kell korrigálni, „ez a mesterségemhez tartozik” — mondogatta. Éveken keresztül több műfajról jelentek meg bírálatai, népszerűségét ez is fokozta. Aszíndarabok, amelyeket megígért, késtek, egyre késtek, ő is sokáig időmilliomosnak érezte magát. Nem volt véletlen, hogy Hofi jubileumi előadásán futottunk össze, és megint szóba került a közös munka. Ott a színház előtt, felesége társaságában meg is állapodtunk, hogy a szigligeti alkotóházba helyezi megírandó történetének színhelyét. A mese egyszerű: az írók nem érzik jól magukat az adott helyen és környezetben, mozgalmat indítanak: fel kell oszlatni az alkotóházat! Mikor ez bekövetkezik, hiányérzetük támad, újra szövetkeznek egy új alkotóház létrehozása érdekében. Később jobbnál jobb történeteket mesélt Szigligetről, a könnye is kicsordult sztorizás közben, egy-egy szeretett írótársának történetét egyéni módon kiszínezve. Aggódott is. Az írók közgyűlésén sajnos kevés a humor, és Szigliget is kezd komolyodni. Többször bejött a színházba, legutoljára télen, részleteket olvasott fel — egyszer csak, mint aki megtalálta a nagy talizmánt, azt mondta: megvan, mi a baj. Magamat nem írtam bele a cselekménybe, örültünk, a megoldás valóban az ő személyében rejlett, ahogy ő éli át, ahogy ő látja és láttatja a szereplők sorsát. Az első vázlatot visszakérte, társszerzőt keresett, aztán ezt a gondolatot feladta — de a művet meg akarta írni. Igaz,hogy napi 60—80 cigarettát szív, és tudta ő is, hogy ez aggasztó. Tapasztalatot cseréltünk a nikotin káros hatásáról. Megegyeztünk, hogy a szivar, ha nem szívjuk mellre, kevésbé káros. Megígérte, hogy megpróbál rászokni a szivarozásra. Addig is abban állapodtunk meg, hogy a nikotintól függetlenül lehetőleg semmi mérgező anyagot nem szabad mellre szívni. Mint főúr, évekkel előbb rábeszélt, hogy írjak a Rakétában megjelenő rovatába valami odaillőt. A főúr és a színigazgató annyiban hasonlít egymáshoz, hogy egyik sem tud sok pénzt fizetni a másiknak, de meglátod, hogy az írói tekintélyed növekszik — biztatott. Igaza volt. Családom körében ez valóban így történt. Milyen érzés 60 évesnek lenni? Erről is diskuráltunk. Ő már 61 volt. Növekszik a rizikófaktor. Marhaság — mondta. — Mikor éltünk valaha is rizikó nélkül. Kölcsönös jó tanácsokban nem volt hiány. Tél volt. A szobában ingujjban ült (ahogy Gyurkovics Tibor megírta), én azt hittem, az előszobában hagyta a hiányzó öltözetét. Sehol semmi. Hol a kabátod? Rossz idő van! Nem az idővel van bajom. A Grimasszal. Szatirikus laphoz csak tartalmában illik a nagy formátum. Az olvasó nehezen tudja lapozni a lepedő nagyságú papírt. És nincs elég reklámja sem a lapnak. Lehet, hogy megszűnik vagy beolvad más újságba, de azért a darabot megírom, hamarosan jelentkezem. Ne hívjak taxit? — kérdeztem. — Taxit? Minek, csak zavarnánk egymást a járművel. Még ücsörögtünk egy darabig, és hallgatott, így még soha nem hallottam hallgatni. Váratlanul csönd lett néhány pillanatig. Szophoklésznél olvashatjuk: a nagyon mély, néma hallgatás sokszor vészjóslóbb, mint a nagy siránkozás. — A Grimaszt gyógymódnak szánom a világnak — szólalt meg a nyomasztó csönd után. — Igaz, az egész világ egy nagy grimasz — nagy a konkurencia. Féltem, hogy megfázik, elbúcsúztunk. Háry Mártától, aki főszerkesztő-helyettesként jegyzi a lapot, többször hallottam, mennyire szívén viselte a megálmodott szatirikus újságot. A főszerkesztőket általában ritkán kedvelik. Galsai népszerű volt kollégái körében is. „Akkor szeretnének igazán a kollégáim, ha sokat tudnék fizetni az írásaikért — jelentőségteljesen hangsúlyozta —, ez a színigazgatókra is vonatkozik.” Brechttel is élcelődött. Könnyű megállapítani, hogy a hús drágul a külvárosban. Pénzt szerezni, körülményeket teremteni, hogy minden olcsóbb legyen, hogy kevesebb legyen a grimasz, hogy előbb lehessen kenyeret adni, hogy a morált számon kérhessük, az a nehéz. Brecht baloldali volt, a valóságról írt, amely meghatározta a gondolkodást. De ez sem egyszerű, a filozófusok gyakran előbbre tartanak, mint amit magunk körül látunk, de a tudat azért mégsem határozhatja meg a létünket, csak színesítheti elképzeléseinket, amikor az emberiség létének új megoldásain töprengünk. Jó lenne tudni, hogy Brechtnek miért volt világsikere, hiszen még azt is vallotta, hogy a közönséget nem szabad elandalítani, és ezért úgynevezett elidegenítési hatásokat alkalmazott. Hogy ez nem jutott eszembe, és úgy elkezdett nevetni, hogy még a teste is rázkódott belé. — Megvan Brecht sikere. Ő betartotta a határidőket, és megírta a színdarabjait. Persze neki könnyebb volt, őt sokszor üldözték. Engem is egy időben, aztán abbahagyták, nekem még pénzt is adnak a Grimaszra, ha nem is sokat, hogy tartsam be a határidőket. A Grimasznak minden hónapban meg kell jelenni. Háry Márta szervezőképességéről szólt dicsérően, és újra Brechtről, ma biztosan nem akarná elidegeníteni a nézőket a látottaktól, mert a közös megfeszített munkával világszerte sikerült. Már ami a művészeteket illeti. Akit üldöznek, az nem lustulhat el. Megkért, hogy segítsek neki ebben, ha átmenetileg betiltanák egy-két írását, könnyebb lenne az élete. „Tudod, mondta egyszer, én egyházi környezetben nevelkedtem, későbbi életemben érdekelt a marxizmus és az emberi tudat fejlődése, de a dogmákkal mindig hadilábon álltam. Az élet, h a mindennapi zűrzavar, az az igazi. Brecht állítólag szerette a nőket, ha ez a darabjaiban nem is érződik, de anélkül nem megy és Rabelais; az az igazi társaság, nők, ital, aki ezektől idegenkedik, az az életet tagadja meg. — Egyet tudok. A meg nem írt színdarabjaimat nem Brecht stílusában nem írtam meg. Különben is, a Grimasznál havonta egyszer bemutatóm van. Csak a közönség megoszlik az újságosstandok között.” Feleségétől tudtam meg, hogy kórházba került. Látogatni nem lehetett, az intenzív osztályon feküdt. Azt üzente, hamar összeszedi magát. Hallomásból tudom, nem hipochonderként viselkedett. A körülötte elemi erővel kitört aggódást felfokozott munkatempóval enyhítette. A tünetek ellenére meglepően hamar elhagyta a kórházat. Többször beszéltünk telefonon. — Kicsit lefogytam, és képzeld, szivarozom. A szivart, ugye, nem kell mellre szívni, és kevesebb folyadékot iszom. Kicsit szokatlan, de meg lehet szokni. A jövő héten találkozunk, és mindent megbeszélünk. — Jó lesz. Az utóbbi időben annyi minden történt és történik nap nap után, lesz téma bőven. — Ja igen, a komédia? Az készül és képzeld, egy magánkönyvkiadónál is bedolgozom, tanácsadó lettem. Ha ideadod az írásaidat, három hónap múlva az üzletekben lesz a könyved. — Marhaság — mondtam. — A könyveim évekig vártak megjelenésükre, amire kézbe vettem őket, én is megismertem a brechti elidegenedési effektust. Ki fizeti a megjelentetés költségeit? És ha elmarad a siker, ha raktáron maradnak a könyvek? — Ne féltsd őket, értenek a reklámhoz. — És mint nagyvonalú főúr, nevetve hozzátette, legfeljebb ők fizetik a cehhet. Vártam a találkozást, helyette levél érkezett. A megszólítás hangnemét az ő közismert, ironikus stílusa enyhítette. Nem kell komolyan venni. „Budapest, 1988. febr. 17. Kedves jó Karcsi barátom! Pártfogóm! A lényeggel kezdem: a Nagy Színpadi Művet, amelyre szerződést kötöttél, okvetlenül meg fogom írni. Egyrészt, mert az adósodnak érzem magam. E tekintetben nem igazodom Karinthyhoz, aki azt mondta: » Annyi baj legyen! Vesszen az előleg!« Másrészt a könyvkiadás szinte teljesen befagyott. Három elfogadott kötetem fekszik különböző könyvkiadók fiókjaiban. Szerény nyugdíjam és szerkesztői gázsim mellé kell is valamilyen biztató pénzforrásra gondolni. Többhetes bujkálásom oka, hogy minél többet foglalkoztam a darabbal, annál jobban eltávolodtam tőle. Rá kellett jönnöm: az első változat, amit ismersz, úgy, ahogy van, a helyszín leírásától az utolsó mondatig — használhatatlan. Azirodalmi alapanyag, amelyből kiindultunk (az írók és a Hatalom viszálya, kilépések az Írószövetségből, aláírásgyűjtés stb.) ma már érvénytelen. Az irodalompolitikai izzás nem sokáig tartott. Az alkotóházi keretbe vadonatúj vígjátéki témát és ötletet kell elhelyezni — szinte megfeledkezve az első változatról. Ehhez kérem jóváhagyó türelmedet. Március elején Szigligetre utazom, s ott egycsendes társsegédletével újra nekiveselkedem a munkának. Mihelyt elkészülök a részletes darabvázlattal s néhány -olvasható-* jelenettel jelentkezem. Legkésőbb az új évad kezdetéig REMEKMŰVEL szeretném meglepni a színházat. Alább nem adom! Köszönettel és baráti kézszorítással: Galsai Pongrácz.” A személyes találkozás elmaradt. Érthetetlenül, stílustalanul. Felfoghatatlanul. Legutolsó nyilatkozatában azt mondta: „Lehet, hogy ez az utolsó interjúm?” Egy nagyszerű intellektus ösztönös vészjelzései? Egy hipochonder kegyetlen önigazolása? A levélben jelzett Nagy Színpadi Mű részletei állítólag elkészültek, mint tékozlóan szétszórt kincseket össze kellene valakinek szedni. Felesége egy régi barátot említett, aki a gyász enyhültével?!, megkísérli a lehetetlent. Az élő író helyett az alkotás ismer ilyen példákat az irodalom- és drámatörténet. Az élők mindig úgy írnak, nekik még van idejük. Mit tehetünk, várunk! A szerződés érvényes. Határidő nincs. MOLDVAY JÓZSEF FELVÉTELE ALFÖLDY JENŐ: Irodalmi fogalomtár Nacionalizmus Nemzeti önzés. Goethe szerint van egészségtelen és egészséges önzés; ez a legegészségtelenebb fajtája az önzésnek. A nemzeti önzés egészséges változata az a hazafiság (patriotizmus), mely nem nélkülözi a nemzeti önbírálatot. Ezt nyugodtan nevezhetjük nemzeti büszkeségnek is, mely nem téveszthető össze a nemzetisőggel. Sovinizmus Nemzeti, nemzetiségi elfogultság. — Elfog az aggodalom, ha erre gondolok. Tehetség Veleszületett és fáradságos munkával megszerzett adottságok együttese az irodalomban. Van, aki gyermekként már kész költő (József Attila, Weöres Sándor), van, aki öregen bontakozik ki (ismerőseim közül Kálnoky László) , és van, aki hajlott korában is csupán szerény kezdő. Utóbbi esetben úgy illenék gondolkozni, hogy nem a veleszületett tehetségből jutott túl kevés, hanem a fáradságos munka bizonyult kevésnek. Kongeniális Rokon szellemű. Példák: Heinrich Heine és Petőfi Sándor; Bertolt Bretiht és Örkény István; Petru Groza és Bibó István. — Egymástól függetlenül kialakult, de egymás hatását erősítő emberi, eszmei és esztétikai minőségekre alkalmazható. A bűvös kötőszó Többé-kevésbé kongeniális szellemiségeket összefűző szócska, mely azonban nyakra-főre használva az együvé tartozást, közhelyszerűvé silányítja, a különbségeket vészesen egybemossa, s az egyéniségeket egy kategória számára kisajátítja. Főleg felelőtlen alkalmazóit járatja le az irodalmi zsurnalisztikában. Például: „Babits és Kosztolányi”; „Illyés Gyula és Németh László”; „Bartók és Kodály”; „Pilinszky János és Nemes Nagy Ágnes”; „Juhász Ferenc és Nagy László”; „Váci Mihály és Garai Gábor”, „Nádas Péter és Esterházy Péter”. — Egy idő után hajlamosak leszünk azt hinni, hogy akik nagyjából egy időben lettek jelentős alkotókká, egy stílusáramlatban haladnak vagy közös eszmékben fáradoznak, azok majd így mutatkoznak be a mennyei kávéházban az újonnan érkezőknek: „Babits és Kosztolányi vagyok”; „Váci és Garai vagyok”; „Nádas és Esterházy vagyok”. — „Én pedig Karinthy és Frigyes vagyok” — mondhatná erre az önérzetes parodista. Üldözési mánia Gyakori jelenség az írótársadalomban. Változatai: 1. Az a mániája, hogy üldözik. 2. Az a mániája, hogy üldöz. 3. Üldözi a hülye mániát, önmagából és másokból egyaránt. — Ez utóbbi az ördögűző változat. Kritikus ízlésfelelős, értékfelelős, tehetségfelelős, eszme- és világnézet-felelős is lehet. De nem sorsfelelős, nem karrierfelelős, nem protokollfelelős, nem hatalomfelelős és nem halhatatlanság-felelős. Sporthasonlat Kedvelt szemléltető eszköz az irodalomkritikában (célszalag, magasugróléc, gól, poén, vezércsel, könynyed labdázás hatalmas súlyokkal — és így tovább). Rendszerint arról árulkodik, hogy a kritikus leküzdhetetlenül sóvárog az egzakt értékmérő eszközökért. Amennyiben szakmáját pusztán „értékbecslésnek” fogja föl, s nem alkalomnak, ürügynek, hogy ő maga is műveket írjon, mindig szomorú ember lesz, mert sem a centiméter, sem a stopperóra nem segíthet rajta. Így lesz belőle irodalmi pontozóbíró, vállalva mindazt a népszerűtlenséget, közbekiabálást és füttykoncertet, ami a műkorcsolya-, torna- és műugróbajnokság pontozóbíróinak működését kíséri. Szerkesztőségi munkakör — Nézze kérem, vannak szigorú egészségügyi követelményeink, melyek díjával a szerkesztőségben senkitsem alkalmazhatunk. Maga például súlyosan hepciás... Névtelen följelentő önfeláldozó lírai alkat. Az „ügy” érdekében — embertársa megalázásáért vagy tönkretételéért — egy életen át elviseli az elkerülhetetlen önmegvetés gyötrő állapotát. Műfajából nem az érzelemkifejezés, hanem csupán a lírai szubjektum jelenléte hiányzik. Ő a személytelen. Én Az, amiből az írónépnek több jutott, mint más halandóknak. Semideponens alak A latin nyelvtanban a „félig álszenvedő” igealak neve. — Az irodalomban — főleg a költészetben — gyakran találkozhatunk olyan alakokkal, akiik félig elszenvedő (szenvelgő, tipizáló, őszintétlen) műveket írnak. Irodalomszociológia írók társadalmi helyzetével, anyagi körülményeivel foglalkozó tudományág. Példa: Ladányi. — Ladányi kocsija sohasem volt. „Szép szavak” (általános iskolai tankönyvből vett fogalom) Csak a giccsírói ésgiccsfogyasztói tudatban léteznek ilyenek. Szerintük „szép szavak” azok, amelyek dallamosan hangzanak és kellemes kimondani őket — például: alkonyat, hajnal, kikelet, napmeleg, lebegés, illékony, angyalka, flamingó, pillangó, elmemű, hatalom. — Parodikus hangulatábanmondja Kosztolányi, aki egyébként a lány, a tűz és a kard szót legszebb szavaink közül valónak tartotta: ilyen alapon a „fülolaj” a legszebb magyar szó. Eufónia jó hangzás. Nem cél, csupán eszköz az irodalomban. József Attila egyik legszebb verse, a Költőnk és Kora ilyen érdes, kemény zeneiséggel kezdődik: „Íme, itt a költeményem. / Ez a második sora. / K betűkkel szól keményen / címe: Költőnk és Kora.” Záró szakaszában azután ilyen lágyan szól a vers dallama: „Piros vérben áll a tarló / s ameddiga lanka nyúl, / kéken alvad. Sír az apró / gyenge gyep és lekonyúl. / Lágyan ülnek ki a boldog / halmokon a hullafoltok. / Alkonyúl.” — A „szép” hangzás, a ,„szép” jelzők itt a rátat, a veszélyt, a halált, a végzetet teszik érzékletessé. A versben eszerint nem az a szép, ami szépen hangzik, hanem ami helyzeténél fogva kifejező és fölcserélhetetlen. Torzsalkodik Téves szószármaztatása szerint annyi, mint „civódik a javán”, „meg akarja szerezni a vastagját, a torzsáját” (pl. káposztának, fejes salátának). E hiedelem részben József Attila híres verssorára is támaszkodik: „Veszekszenek, kié a torzsa” (Mondd, mit érlel). A szó jelentése nem áll messze ettől, de valójában a dörzsölés a torz szavakból, szóvegyüléssel alakult ki. Jelentése: viszálykodik, torzan ellenkezik, erőszakos dörzspapírhoz vagy drótkeféhez hasonlóan kellemetlenkedik. — Rendkívül gyakori jelenség az irodalmi életben. Az általa előidézett lelki horzsolások csípős, viszkető érzéssel járnak; allergiára hajlamos egyének lehetőleg kerüljék azokat a helyeket, ahol a sok torzsalkodó közt meghorzsolódhatnak. Tolerancia Türelmesség. Orvosi jelentése szerint „a szervezet ellenálló képessége” (Bakos Ferenc: Idegen szavak és kifejezések szótára). Szörnyű lenne, ha ezt a különféle társadalmi szervezetek is magukénak vallanák. A társadalmi életben ugyanis a tolerancia nem ellenállás, hanem tűrés. A társadalmi és az orvosi fogalmak összekeverése a demagógia alfája és ómegája. Túlvilági kézfogás Seneca mondja: „Nem azt kell nézni, honnan jönnek, hanem, hova tartanak.” Illyés Gyula mondja: „Azt, hogy a nép fia vagy, igazolnod, sejk, ma nem azzal / Kellene, honnan jössz, — azzal, ecsém, hova mész!” Determináció A dolgok eleve meghatározott rendje. Az irodalomban, valakinek a veleszületett tulajdonságai és külső körülményei által elrendelt, nehezen megváltoztatható vagy megváltoztathatatlan minősége, sorsa, helyzete. A protestáns vallásban ennek megfelelője a predestináció, mely hit a determinációban. „Nincs lágy determináció. Csak kemény determináció van” (Hernádi Gyula). „Determinációnkon a tudatunkkal áttörni — már egy neme a megváltásnak” (Vas István). A determinációval szembeni ellenállás ez utóbbi felfogás szerint nem az erőszakos természetátalakítást, hanem a természet erőin való felülkerekedést jelenti. Fatalizmus Vakhit a determinációban; a dolgok végzetszerűen elrendelt bekövetkeztének hite. Ananké Végzet, mely drámai szükségszerűséggel következik be a klasszikus görög tragédiában.