Népszabadság, 1988. július (46. évfolyam, 156-181. szám)

1988-07-30 / 181. szám

16 MÉPSZABADSÁG 1988. július 30., szombat KA­ZIMIR KÁ­R­OL­Y PÁHOLYON KÍVÜL Galsai grimasz! Azt mondják, a nevetés gyógyít, segít elviselni az étel baját, haját, és mint jó hatású, természetes pszi­chológiai medicina, meghosszabbítja az­­életet. Az ember, amikor éppen jókedvű, ügyei kedvezően alakul­nak, nevetni vágyása nem keserű szomorúságból táplálkozik, a derű sok változata közül nem az akasz­tófahumor vált ki éppen nevetést, hajlamos hinni a nevetés és a ne­­vettetés gyógyító hatalmában. De, és itt jön a kérdésem, amelyre nem várok választ: miért nem élt Dál­­lai Pongrácz, ahogy mondani szo­kás, legkevesebb százhúsz esztende­ig. Lehet, hogy ő a kivétel, lehet, hogy mérhetetlen munkabírású, ön­pusztító, zsenijét bőkezűen tékozló életmódját öntudatlanul (?) áldo­zatnak szánta értünk, mindazokért, akik olvasták őt vagy személyes találkozáskor kerültek elmondha­tatlan varázsos hatása alá. Galsaival nem lehetett befejezni egy beszélgetést, csak abbahagyni — úgy, hogy mindig vártuk a foly­tatást. Stúdió-előadásban mutattuk be az „Egy hipochonder emlékira­tai” című nagy sikerű könyvének színpadi változatát. Az olv­asó, a néző szó szerint könnyesre nevette m­agát, miikor találkozott az önélet­rajzi fogantatás- történettel. Sírt az elmúlás meg- és feloldhatatlan fájdalmú misztériumán, miközben a hétköznapok groteszk életigenlő ■helyzetei kacagásra ingerelték.­­A bemutató izgalmaival idegeink­ben léptünk be a parányi játékte­rembe, s szemben velünk foglalt helyet a jó nevű színházi kritikus, meglátva bennünket, mosolygó arc­cal, mintegy köszönés helyett, fi­nom mozdulattal széttépte a mű­sorfüzetet. Galsaiból kitört a ne­vetés : ez igen kis nézőtér, kevés jogdíj, bájos fogadtatás, alig vá­rom, hogy újra bemutatóm legyen. Sikere volt, a közönség szerette őt, a banketten, ahol ő volt a fősze­replő, arról beszélt, hogy a hipp­­chondria — a képzelt betegség — a legnagyobb átok; előbb-utóbb úgyis mindannyian valódi betegek leszünk, miért kell az emberiség­nek akkor i­s, ha nem időszerű, fal­ra festeni az ördögöt. Nem szabad elhagynunk magunkat akkor sem, ha eltévedtünk egy sötét rengeteg­ben. Az árnyak eltűnnek, ha vilá­gosságot teremtünk az éjszaka ho­mályában. Ígérte, hogy új színdara­bot ír, s nem stúdiószínpadra, mert az kevés pénzt hoz a konyhára. Idézte Móricz Zsigmond történe­tét, aki az­­egyik távoli rokonával gyakorta levelezett, válaszolván a rokon elmarasztaló soraira. Móricz megunván a meddő levélváltásokat befejezvén azokat imigyen — a továbbiakban nem kíván válaszol­ni —, ő ugyanis az írásaiból él.­­­­alsai sokatmondóan hangsúlyoz­ta, hogy messzemenően egyetért Móricz Zsigmonddal, és benne is erősödik ez a felfogás. Szerette a társaságot, ott érezte magát igazán elemében — más műfajt művelt, egyéni­ szuverén életritmusa ritkán találkozott a színházi emberével — darabírási ötleteiről időről időre be­szélgettünk, illetve ő szórta szá­­molatlanul szellemének kifogyha­tatlan színes, ellobbanó petárdáit. Galsaival nem lehetett egy témá­ról beszélgetni, mindig elkalando­zott. Terveinek se szeri, se száma, jó szíve volt, ha valakit megbán­tott, igyekezett jóvátenni. Legkö­zelebb megint megbántotta és újra korrigált. Az írónak tudni kell korrigálni, „ez a mesterségemhez tartozik” — mondogatta. Éveken keresztül több műfajról jelentek meg bírálatai, népszerűsé­gét ez is fokozta. A­­színdarabok, amelyeket megígért, késtek, egyre késtek, ő is sokáig időmilliomos­nak érezte magát. Nem volt vélet­len, hogy Hofi jubileumi előadásán futottunk össze, és megint szóba ke­rült a közös munka. Ott a színház előtt, felesége társaságában meg is állapodtunk, hogy a szigligeti alko­tóházba helyezi megírandó történe­tének színhelyét. A mese egyszerű: az írók nem érzik jól magukat az adott helyen és környezetben, moz­galmat indítanak: fel kell oszlatni az alkotóházat! Mikor ez bekövet­kezik, hiányérzetük támad, újra szövetkeznek egy új alkotóház lét­rehozása érdekében. Később jobbnál jobb történeteket mesélt Szigligetről, a könnye is ki­csordult sztorizás közben, egy-egy szeretett írótársának történetét egyé­ni módon kiszínezve. Aggódott is. Az írók közgyűlésén sajnos kevés a humor, és Szigliget is kezd komolyodni. Többször bejött a színházba, legutoljára télen, részlete­ket olvasott fel — egyszer csak, mint aki megtalálta a nagy talizmánt, azt mondta: megvan, mi a baj. Maga­mat nem írtam bele a cselekménybe, örültünk, a megoldás valóban az ő személyében rejlett, ahogy ő éli át, ahogy ő látja és láttatja a szereplők sorsát. Az első vázlatot visszakérte, társ­szerzőt keresett, aztán ezt a gondola­tot feladta — de a művet meg akarta írni. Igaz,­hogy napi 60—80 cigaret­tát szív, és tudta ő is, hogy ez ag­gasztó. Tapasztalatot cseréltünk a ni­kotin káros hatásáról. Megegyeztünk, hogy a szivar, ha nem szívjuk mell­re, kevésbé káros. Megígérte, hogy megpróbál rászokni a szivarozásra. Addig is abban állapodtunk meg, hogy a nikotintól függetlenül lehető­leg semmi mérgező anyagot nem sza­bad mellre szívni. Mint főúr, évekkel előbb rábeszélt, hogy írjak a Rakétában megjelenő rovatába valami odaillőt. A főúr és a színigazgató annyiban hasonlít egy­máshoz, hogy egyik sem tud sok pénzt fizetni a másiknak, de meglá­tod, hogy az írói tekintélyed növek­szik — biztatott. Igaza volt. Családom körében ez valóban így történt. Milyen érzés 60 évesnek lenni? Er­ről is diskuráltunk. Ő már 61 volt. Növekszik a rizikófaktor. Marhaság — mondta. — Mikor éltünk valaha is rizikó nélkül. Kölcsönös jó tanácsok­ban nem volt hiány. Tél volt. A szo­bában ingujjban ült (ahogy Gyurko­­vics Tibor megírta), én azt hittem, az előszobában hagyta a hiányzó öltöze­tét. Sehol semmi. Hol a kabátod? Rossz idő van! Nem az idővel van bajom. A Grimasszal. Szatirikus lap­hoz csak tartalmában illik a nagy formátum. Az olvasó nehezen tudja lapozni a lepedő nagyságú papírt. És nincs elég reklámja sem a lapnak. Lehet, hogy megszűnik vagy beolvad más újságba, de azért a darabot meg­írom, hamarosan jelentkezem. Ne hívjak taxit? — kérdeztem. — Ta­xit? Minek, csak zavarnánk egymást a járművel. Még ücsörögtünk egy darabig, és hallgatott, így még soha nem hal­lottam hallgatni. Váratlanul csönd lett néhány pillanatig. Szophoklész­­nél olvashatjuk: a nagyon mély, né­ma hallgatás sokszor vészjóslóbb, mint a nagy siránkozás. — A Grimaszt gyógymódnak szá­nom a világnak — szólalt meg a nyo­masztó csönd után. — Igaz, az egész világ egy nagy grimasz — nagy a konkurencia. Féltem, hogy megfázik, elbúcsúztunk. Háry Mártától, aki fő­szerkesztő-helyettesként jegyzi a la­pot, többször hallottam, mennyire szívén viselte a megálmodott szatiri­kus újságot. A főszerkesztőket általá­ban ritkán kedvelik. Galsai népszerű volt kollégái körében is. „Akkor sze­retnének igazán a kollégáim, ha so­kat tudnék fizetni az írásaikért — jelentőségteljesen hangsúlyozta —, ez a színigazgatókra is vonatkozik.” Brechttel is élcelődött. Könnyű megállapítani, hogy a hús drágul a külvárosban. Pénzt szerezni, körül­ményeket teremteni, hogy minden ol­csóbb legyen, hogy kevesebb legyen a grimasz, hogy előbb lehessen ke­nyeret adni, hogy a morált számon kérhessük, az a nehéz. Brecht balol­dali volt, a valóságról írt, amely meg­határozta a gondolkodást. De ez sem egyszerű, a filozófusok gyakran előbbre tartanak, mint amit magunk körül látunk, de a tudat azért még­sem határozhatja meg a létünket, csak színesítheti elképzeléseinket, amikor az emberiség létének új meg­oldásain töprengünk. Jó­ lenne tudni, hogy Brechtnek miért volt világsike­re, hiszen még azt is vallotta, hogy a közönséget nem szabad elandalítani, és ezért úgynevezett elidegenítési ha­tásokat alkalmazott. Hogy ez nem ju­tott eszembe, és úgy elkezdett nevet­ni, hogy még a teste is rázkódott be­lé. — Megvan Brecht sikere. Ő be­tartotta a határidőket, és megírta a színdarabjait. Persze neki könnyebb volt, őt sokszor üldözték. Engem is egy időben, aztán abbahagyták, ne­kem még pénzt is adnak a Grimasz­ra, ha nem is sokat, hogy tartsam be a határidőket. A Grimasznak min­den hónapban meg kell jelenni. Há­ry Márta szervezőképességéről szólt dicsérően, és újra Brechtről, ma biz­tosan nem akarná elidegeníteni a né­zőket a látottaktól, mert a közös megfeszített munkával világszerte si­került. Már ami a művészeteket ille­ti. Akit üldöznek, az nem lustulhat el. Megkért, hogy segítsek neki ebben, ha átmenetileg betiltanák egy-két írását, könnyebb lenne az élete. „Tu­dod, mondta egyszer, én egyházi kör­nyezetben nevelkedtem, későbbi éle­temben érdekelt a marxizmus és az emberi tudat fejlődése, de a dogmák­kal mindig hadilábon álltam. Az élet, h a mindennapi zűrzavar, az az igazi. Brecht állítólag szerette a nőket, ha ez a darabjaiban nem is érződik, de anélkül nem megy és Rabelais; az az igazi társaság, nők, ital, aki ezektől idegenkedik, az az életet tagadja meg. — Egyet tudok. A meg nem írt színdarabjaimat nem Brecht stílu­sában nem írtam meg. Különben is, a Grimasznál havonta egyszer bemu­tatóm van. Csak a közönség megosz­lik az újságosstandok között.” Feleségétől tudtam meg, hogy kór­házba került. Látogatni nem lehetett, az intenzív osztályon feküdt. Azt üzente, hamar összeszedi magát. Hal­lomásból tudom, nem hipochonder­­ként viselkedett. A körülötte elemi erővel kitört aggódást felfokozott munkatempóval enyhítette. A tüne­tek ellenére meglepően hamar el­hagyta a kórházat. Többször beszél­tünk telefonon. — Kicsit lefogytam, és képzeld, szivarozom. A szivart, ugye, nem kell mellre szívni, és ke­vesebb folyadékot iszom. Kicsit szo­katlan, de meg lehet szokni. A jövő héten találkozunk, és mindent meg­beszélünk. — Jó lesz. Az utóbbi időben annyi minden történt és történik nap nap után, lesz téma bőven. — Ja igen, a komédia? Az készül és képzeld, egy magánkönyvkiadónál is bedolgozom, tanácsadó lettem. Ha ideadod az írá­saidat, három hónap múlva az üzle­tekben lesz a könyved. — Marhaság — mondtam. — A könyveim évekig vártak megjelené­sükre, amire kézbe vettem őket, én is megismertem a brechti elidegene­­dési effektust. Ki fizeti a megjelen­tetés költségeit? És ha elmarad a si­ker, ha raktáron maradnak a köny­vek? — Ne féltsd őket, értenek a reklámhoz. — És mint nagyvonalú főúr, nevetve hozzátette, legfeljebb ők fizetik a cehhet. Vártam a találkozást, helyette le­vél érkezett. A megszólítás hangne­mét az ő közismert, ironikus stílusa enyhítette. Nem kell komolyan venni. „Budapest, 1988. febr. 17. Kedves jó Karcsi barátom! Pártfogóm! A lényeggel kezdem: a Nagy Színpadi Művet, amelyre szerződést kötöttél, okvet­lenül meg fogom írni. Egyrészt, mert az adósodnak érzem ma­gam. E tekintetben nem igazodom Karin­­thyhoz, aki azt mondta: » Annyi baj le­gyen! Vesszen az előleg!« Másrészt a könyvkiadás szinte teljesen befagyott. Há­rom elfogadott kötetem fekszik különbö­ző könyvkiadók fiókjaiban. Szerény nyug­díjam és szerkesztői gázsim mellé kell is valamilyen biztató pénzforrásra gondolni. Többhetes bujkálásom oka, hogy minél többet foglalkoztam a darabbal, annál jobban eltávolodtam tőle. Rá kellett jön­nöm: az első változat, amit ismersz, úgy, ahogy van, a helyszín leírásától az utolsó mondatig — használhatatlan. Az­­irodal­mi­ alapanyag, amelyből kiindultunk (az írók és a Hatalom viszálya, kilépések az Írószövetségből, aláírásgyűjtés stb.) ma már érvénytelen. Az irodalompolitikai iz­zás nem sokáig tartott. Az alkotóházi ke­retbe vadonatúj vígjátéki témát és ötletet kell elhelyezni — szinte megfeledkezve az első változatról. Ehhez kérem jóváhagyó türelmedet. Március elején Szigligetre utazom, s ott egy­­csendes társ­­segédletével újra ne­kiveselkedem a munkának. Mihelyt elké­szülök a részletes darabvázlattal s néhány -olvasható-* jelenettel­­ jelentkezem. Legkésőbb az új évad kezdetéig RE­MEKMŰVEL szeretném meglepni a szín­házat. Alább nem adom! Köszönettel és baráti kézszorítással: Galsai Pongrácz.” A személyes találkozás elmaradt. Érthetetlenül, stílustalanul. Felfog­hatatlanul. Legutolsó nyilatkozatá­ban azt mondta: „Lehet, hogy ez az utolsó interjúm?” Egy nagyszerű in­tellektus ösztönös vészjelzései? Egy hipochonder kegyetlen önigazolása? A levélben jelzett Nagy Színpadi Mű részletei állítólag elkészültek, mint tékozlóan szétszórt kincseket össze kellene valakinek szedni. Fe­lesége egy régi barátot említett, aki a gyász enyhültével?!, megkísérli a le­hetetlent. Az élő író helyett az alko­tás­­ ismer ilyen példákat az iroda­lom- és drámatörténet. Az élők min­dig úgy írnak, nekik még van idejük. Mit tehetünk, várunk! A szerződés érvényes. Határidő nincs. MOLDVAY JÓZSEF FELVÉTELE ALFÖLDY JENŐ: Irodalmi fogalomtár Nacionalizmus Nemzeti önzés. Goethe szerint van egészségtelen és egészséges önzés; ez a legegészségtelenebb fajtája az ön­zésnek. A nemzeti önzés egészséges változata az a hazafiság (patriotiz­mus), mely nem nélkülözi a nemzeti önbírálatot. Ezt nyugodtan nevez­hetjük nemzeti büszkeségnek is, mely nem téveszthető össze a nem­zeti­sőggel. Sovinizmus Nemzeti, nemzetiségi elfogultság. — Elfog az aggodalom, ha erre gon­dolok. Tehetség Veleszületett és fáradságos mun­kával megszerzett adottságok együt­tese az irodalomban. Van, aki gyer­mekként már kész költő (József At­tila, Weöres Sándor), van, aki öre­gen bontakozik ki (ismerőseim közül Kálnoky László) , és van, aki haj­lott korában is csupán szerény kez­dő. Utóbbi esetben úgy illenék gon­dolkozni, hogy nem a veleszületett tehetségből jutott túl kevés, hanem a fáradságos munka bizonyult ke­vésnek. Kongeniális Rokon szellemű. Példák: Heinrich Heine és Petőfi Sándor; Bertolt Bretiht és Örkény István; Petru Gro­­za és Bibó István. — Egymástól füg­getlenül kialakult, de egymás hatá­sát erősítő emberi, eszmei és eszté­tikai minőségekre alkalmazható. A bűvös kötőszó Többé-kevésbé kongeniális szelle­miségeket összefűző szócska, mely azonban nyakra-főre használva az együvé tartozást, közhelyszerűvé si­­lányítja, a különbségeket vészesen egybemossa, s az egyéniségeket egy kategória számára kisajátítja. Főleg felelőtlen alkalmazóit járatja le az irodalmi zsurnalisztikában. Például: „Babits és Kosztolányi”; „Illyés Gyula és Németh László”; „Bartók és Kodály”; „Pilinszky János és Ne­mes Nagy Ágnes”; „Juhász Ferenc és Nagy László”; „Váci Mihály és Garai Gábor”, „Nádas Péter és Es­terházy Péter”. — Egy idő után haj­lamosak leszünk azt hinni, hogy akik nagyjából egy időben lettek jelen­tős alkotókká, egy stílusáramlatban haladnak vagy közös eszmékben fá­radoznak, azok majd így mutatkoz­nak be a mennyei kávéházban az újonnan érkezőknek: „Babits és Kosztolányi vagyok”; „Váci és Ga­­rai vagyok”; „Nádas és Esterházy vagyok”. — „Én pedig Karinthy és Frigyes vagyok” — mondhatná erre az önérzetes parodista. Üldözési mánia Gyakori jelenség az írótársada­lomban. Változatai: 1. Az a mániá­ja, hogy üldözik. 2. Az a mániája, hogy üldöz. 3. Üldözi a hülye má­niát, önmagából és másokból egy­aránt. — Ez utóbbi az ördögűző vál­tozat. Kritikus ízlésfelelős, értékfelelős, tehetség­felelős, eszme- és világnézet-felelős is lehet. De nem sorsfelelős, nem karrierfelelős, nem protokollfelelős, nem hatalomfelelős és nem halha­tatlanság-felelős. Sporthasonlat Kedvelt szemléltető eszköz az iro­dalomkritikában (célszalag, magas­­ugróléc, gól, poén, vezércsel, köny­­nyed labdázás hatalmas súlyokkal — és így tovább). Rendszerint ar­ról árulkodik, hogy a kritikus le­küzdhetetlenül sóvárog az egzakt értékmérő eszközökért. Amennyiben szakmáját pusztán „értékbecslésnek” fogja föl, s nem alkalomnak, ürügy­nek, hogy ő maga is műveket írjon, mindig szomorú ember lesz, mert sem a centiméter, sem a stopperóra nem segíthet rajta. Így lesz belőle irodalmi pontozóbíró, vállalva mind­azt a népszerűtlenséget, közbekia­bálást és füttykoncertet, ami a mű­korcsolya-, torna- és műugróbaj­­nokság pontozóbíróinak működését kíséri. Szerkesztőségi munkakör — Nézze kérem, vannak szigorú egészségügyi követelményeink, me­lyek díjával a szerkesztőségben sen­kit­­sem alkalmazhatunk. Maga pél­dául súlyosan hepciás... Névtelen följelentő önfeláldozó lírai alkat. Az „ügy” érdekében — embertársa megalá­zásáért vagy tönkretételéért — egy életen át elviseli az elkerülhetetlen önmegvetés gyötrő állapotát. Műfa­jából nem az érzelemkifejezés, ha­nem csupán a lírai szubjektum je­lenléte hiányzik. Ő a személytelen. Én Az, amiből az írónépnek több ju­tott, mint más halandóknak. Semideponens alak A latin nyelvtanban a „félig ál­szenvedő” igealak neve. — Az iro­dalomban — főleg a költészetben — gyakran találkozhatunk olyan ala­kokkal, akiik félig elszenvedő (szen­velgő, tipizáló, őszintétlen) műveket írnak. Irodalomszociológia írók társadalmi helyzetével, anya­gi körülményeivel foglalkozó tudo­mányág. Példa: Ladányi. — Ladá­nyi kocsija sohasem volt. „Szép szavak” (általános iskolai tankönyvből vett fogalom) Csak a giccsírói és­­giccsfogyasztói tudatban léteznek ilyenek. Szerintük „szép szavak” azok, amelyek dalla­mosan hangz­anak és kellemes ki­mondani őket — például: alkonyat, hajnal, kikelet, napmeleg, lebegés, illékony, angyalka, flamingó, pil­langó, elmemű, hatalom. — Parodi­­kus hangulatában­­mondj­a Koszto­lányi, aki egyébként a lány, a tűz és a kard szót legszebb szavaink kö­zül valónak tartotta: ilyen alapon a „fülolaj” a legszebb magyar szó. Eufónia jó hangzás. Nem cél, csupán esz­köz az irodalomban. József Attila egyik legszebb verse, a Költőnk és Kora ilyen érdes, kemény zeneiség­gel kezdődik: „Íme, itt a költemé­nyem. / Ez a második sora. / K be­tűkkel szól keményen / címe: Köl­tőnk és Kora.” Záró szakaszában azután ilyen lágyan szól a vers dal­lama: „Piros vérben áll a tarló / s ameddig­­a lanka nyúl, / kéken al­vad. Sír az apró / gyenge gyep és le­­konyúl. / Lágyan ülnek ki a boldog / halmokon a hullafoltok. / Alkonyúl.” — A „szép” hangzás, a ,„szép” jel­zők itt a rátat, a veszélyt, a halált, a végzetet teszik érzékletessé. A versben eszerint nem az a szép, ami szépen hangzik, hanem ami hely­zeténél fogva kifejező és fölcserél­­hetetlen. Torzsalkodik Téves szószármaztatás­a szerint annyi, mint „civódik a javán”, „meg akarja szerezni a vastagját, a tor­zsáját” (pl. káposztának, fejes salá­tának). E hiedelem részben József Attila híres verssorára is támasz­kodik: „Veszekszenek, kié a torzsa” (Mondd, mit érlel). A szó jelentése nem áll messze ettől, de valójában a dörzsöl­és a torz szavakból, szó­­vegyüléssel alakult ki. Jelentése: viszálykodik, torzan ellenkezik, erő­szakos dörzspapírhoz vagy drótke­féhez hasonlóan kellemetlenkedik. — Rendkívül gyakori jelenség az irodalmi életben. Az általa előidé­zett lelki horzsolások csípős, visz­kető érzéssel járnak; allergiára haj­lamos egyének lehetőleg kerüljék azokat a helyeket, ahol a sok tor­­zsalkodó közt meghorzsolódhatnak. Tolerancia Türelmesség. Orvosi jelentése sze­rint „a szervezet ellenálló képessé­ge” (Bakos Ferenc: Idegen szavak és kifejezések szótára). Szörnyű len­ne, ha ezt a különféle társadalmi szervezetek is magukénak vallanák. A társadalmi életben ugyanis a to­lerancia nem ellenállás, hanem tű­rés. A társadalmi és az orvosi fo­galmak összekeverése a demagógia alfája és ómegája. Túlvilági kézfogás Seneca mondja: „Nem azt kell néz­ni, honnan jönnek, hanem, hova tartanak.” Illyés Gyula mondja: „Azt, hogy a nép fia vagy, igazol­nod, sejk, ma nem azzal / Kellene, honnan jössz, — azzal, ecsém, hova mész!” Determináció A dolgok eleve meghatározott rendje. Az irodalomban, valakinek a veleszületett tulajdonságai és kül­ső körülményei által elrendelt, ne­hezen megváltoztatható vagy meg­változtathatatlan minősége, sorsa, helyzete. A protestáns vallásban en­nek megfelelője a predestináció, mely hit a determinációban. „Nincs lágy determináció. Csak kemény de­termináció van” (Hernádi Gyula). „Determinációnkon a tudatunkkal áttörni — már egy neme a megvál­tásnak” (Vas István). A determiná­cióval szembeni ellenállás ez utób­bi felfogás szerint nem az erőszakos természetátalakítást, hanem a ter­mészet erőin való felülkerekedést jelenti. Fatalizmus Vakhit a determinációban; a dol­gok végzetszerűen elrendelt bekövet­keztének hite. Ananké Végzet, mely drámai szükségsze­rűséggel következik be a klasszikus görög tragédiában.

Next